LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Címke: summa 1 / 5 oldal

Decemberi summa

Sziasztok,

elkezdődött a reményekkel teli 2022, de még vannak lelkesen vállalt kötelezettségek az előző évvel szemben, ilyen ez a decemberi summa is, amiben a frissen beszerzett 6 könyvről és az elolvasott 10 címről mesélek nektek. Elég különleges, de klassz könyvek kerültek elém a múlt hónapban, mutatom is mik ezek!

6 könyvet szereztem be decemberben:

Misima Jukio: Élet eladó
Misima Jukio könyvéről már meséltem a 2021 kedvenc olvasmányai között, de ilyen szuper könyvekről szívesen áradozok bármilyen más helyzetben is. A XX. századi Japán szerző olyan regényt írt, ami konkrétan érti a kelet európai posztmodernt és a mágikus realizmust, miközben valahogy csak egy történetet ír meg, amiben valaki unja az életét a húszas éveiben. Merthogy a főhős rájön, hogy ha már van ez az értelmetlen élete, amiben amúgy sikereket ér el, mégis, üresnek bizonyul minden területen, akár el is adhatná azt. Feladja a hirdetést: Élet eladó, és fantasztikus módon emberek értik, hogy mi a fenét lehet kezdeni egy ilyen hirdetéssel. Így a félelem nélkül élő ember közel kerül egy maffiabalhéba keveredett exhez, egy vámpírcsalád örök éhségének kilátástalanságához, állami titkosszolgálatokhoz és még sok-sok sokféle egyéb rendszerekhez. Egy nagyon könnyen olvasható könyv ez, ami tele van humorral, groteszkséggel és valahogy mégis meseszerűen bölcs és szép. Őszinte lelkesedéssel ajánlom a könyvet mindenkinek.

Bartók Imre: A testrablók éjszakája
Nagyon félek, hogy Bartók Imre fiatal léte ellenére is vaskos életműve úgy megy el mellettem, hogy félek bármelyik pontján is belekezdeni, éppen a tetemeségének rémületes volta miatt, így azt hiszem a legrövidebb és legkönnyebben olvasható könyvét, egy sci-fimesét fogtam a kezembe, amit már régóta nézegettem, és most végre eljött az ideje beszerzésnek és az olvasásnak. A könnyen elolvasható ifjúsági horror azzal a helyzettel játszik el, hogy egy Krisz nevű gyerek mellett mindenki megváltozik majd elalszik az iskolában, a világa közben lassan kifordul az eddigi létükből, és valami más veszi át felette a hatalmat, Krissz pedig a nyomába tud eredni ennek az invázióvá váló helyzetnek. A történet mese volta ellenére Bán Sarolta fotómanipulációs illusztrációi egy tudományos világot, egy sötét, helyenként sterilen tudományos, már-már klausztrofób világot épít a történet köré, ami jól működik a szöveggel. A mese érzékenyen és figyelmesen tud beszélni az ökológiai valóságról és közben beavató szerepet tud vállalni a sci-fi, horror felé, de engem sajnos nem nyűgözött le igazán, talán elnagyoltnak, vagy sematikusnak tűnt.

Edward Prime-Stevenson: Imre
Nagyon utálom, amikor kortárs szerzőkkel semmitmondó fülszövegeket iratnak, és Nádasdyt is gyakran felkérik erre a kifejezetten méltatlan kegyre, de a tanár úr fülszövege itt olyan szép és ígéretes, mintha csak magától írta volna, és ez csak az első ok, amiért nagyon várom ezt az olvasást. A második okom az, hogy ez egy századfordulós, monarchiabeli magyarországi emlékirat, amiben egy magányos angol úr és egy szintén magányos magyar katonatiszt barátságát és szerelmét is megismerhetjük. És közben tényleg pezsegni ígérkezik a kötetben a századforduló, az ország ragyog a polgáriságban, bontakozik a pszichológia, épp, hogy melegnek és szerelmesnek lenni nem természetes, de ettől is csodákat várok. Tudom, Márai elültette bennem ezt a csodálatos sosemvolt polgáriság iráni nosztalgiát, meg a századfordulós Budapest, meg mindent, de mégis, remélem, hogy ez a kötet csodálatos lesz.

José Saramago: Vakság
Noha hírből tisztában vagyok Saramago zsenijével, és amúgy vannak pillanataim, amikor szeretek esszészerű szövegeket olvasni, nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy ez a könyv biztos választás volt a polcomon, amin épp dolgozni igyekszem, hogy ne kerüljenek fel olyan könyvek, amik biztosan jók, de most nem igazán olvasnám, csak akciós, meg szomorú voltam és bementem a könyvesboltba, ésatöbbi. Ehhez képest Saramago esszéregénye a vakság sokféle értelméről a sajátos és letagadhatatlanul izgalmas és vonzó portugál közegből megszólalva nem igazán az a könyv, aminek holnap nekikezdek, de nyertem a könyvet, és kifejezetten azt érzem, hogy tetszeni fog nekem. Majdegyszer, deakkornagyon.

Tolnai Ottó: Szeméremékszerek
Van ez a Tolnai Ottó. A vajdasági magyar irodalom megkerülhetetlen figurája, aki a vérében neoavantgárd, és egyáltalán mindaz a szellemi frissesség, amit a hetvenes-nyolcvanas évek jugoszláv művészeti kezdeményezések jelentettek. A barátaim között már van egy ilyen szállóige, hogy sok Tolnait kell olvasni ahhoz, hogy okosak legyünk, és az az igazság, hogy én néhány tíz oldalnyi szemelvényen kívül még nem igazán ismerem ezt az életművet, és úgy érzem, hogy a Szeméremékszerek sorozat lesz a kapudrog, amiben a csávó csak megy két streril pohárért, és közben megmutatja egész Palicsot, meg az embereket, meg mindent, amit a világmindenségben megmutatni érdemes. És már régóta borzolja a kedélyemet, hogy mi ez a nagyon más városleírás, ami Tolnai rövidebb bevásárlóközpontleírásánál nagyon működött velem, és most meg majd meg fogom tudni, hogy tényleg mi ez.

Guillermo Cabrera Infante: Trükkös tigristrió
A nővérem néha azt mondja egy-egy könyvre, amit én bölcsészként nagyon jónak vagy rossznak tartok, hogy ő szerette, és valamilyen volt. Ez a szöveg egy híd a nővérem típusú és a bölcsész típusú ismerőseim között, a nővéremék típusú barátaim azt mondják, hogy nagyon szép könyv, tele van lélekkel, a bölcsész típusú barátaim, meg az általunk olvasott fordítás- és könyvkritikák pedig arról értekeznek, hogy ez egy lefordíthatatlannak tűnő könyv, ami tele van nyelvi humorral (például a cím kedves alliterált t-i is ilyenek), és közben persze, bemutat nekünk néhány elképesztően érdekes barátot és az ötvenes évek Kubájának önfeledt zenés, táncos valóságát. Mindannyiuk ajánlására került ez a könyv a Szeméremékszerek mellé a karácsonyi kívánságlistámra, amin azokat a könyvek gyűjtöm, amik baromi érdekelnek, mégis mindig mást veszek meg helyettük.

10 könyvet olvastam el decemberben:

De Sade márki: Filozófia a budoárban
Mindig elmondom, hogy amúgy szeretem azokat a szépirodalmi szövegeket, amik nagyon-nagyon-nagyon bátran (vagy meredeken) nyúlnak a szexualitás témájához, ez azonban úgy igaz, hogy nem igazán olvasok ilyeneket, de amikor kötelezőként elém kerülnek, mindig lelkesen kezdek nekik, és mindig jókat relaizálok rajtuk. Ez volt a helyzet De Sade szövegével is, amiről lesz majd még szó ezen a blogon bövebben, de addig is elmondom, hogy egy nagyon jóhumorú könyv a nevelésről és a libertárius létről, sőt, a libertáriusnak nevelésről, ami, persze, tele van szexuális jelenetekkel, de itt még nincs csömörünk tőle, és nem is brutális olyan igazán. Egy nagyon könnyű szöveg Sade munkáihoz képest, és úgy érzem, olyan, amiről érdemes beszélni, nem csak azért, mert történetesen meleg a főszereplője. Várom, hogy olvashassatok majd róla, a héten írok egy beadandót a könyvről, aztán azt hiszem egy füst alatt megírom az értékelését is.

Misima Jukio: Élet eladó
(Fent már írtam róla.)

Takács Zsuzsa: Spirálfüzet
Nagyon szeretem Takács Zsuzsát, mert meg kellett küzdenem azért, hogy szeretni tudjam a verseit, csak mert nagyon szépen ír, abban a lélekkel teli és fényes regiszterben, ami tőlem nagyon távol áll. De közben meg ebben az életműben nagyon sok játék és izgalmas figyelem is van, és ezt szeretem benne elképesztően, különösen igaz ez erre az új kötetre, amelyben Takács Zsuzsa kamaszlány-hangra írt verseket. Korábban már írt egy ciklusnyit, még a rendszerváltás előtt, iskolai táborról, otthonlétről, családi, iskolai dühükről, elkeseredettségről, most pedig egy új ciklust a pandémia helyzeteiről, a két ciklust pedig kiadták együtt, Turi Lilla gyönyörű illusztrációival izgalmas és klassz kötet, lelkesen vettem meg novemberben, lelkesen olvastam, most pedig lelkesen ajánlom, jó látni, hogy egy vers lehet ilyen könnyű is, úgy is, hogy szép és pontos maradt.

Bartók Imre: A testrablók éjszakája
(Fent már írtam róla)

Péczely Dóra (szerk.): Szevasz
Nagyon fura olvasmány volt ez, és elsősorban azért, mert én nem tudtam, hogy mit várhatnék tőle. Amikor 2017-ben megkaptam Nádasdy Ádámtól az egyik Szívlapát tiszteletpéldányát, Péczely Dóra fiataloknak szánt versantológiáját, még tanultam az irodalmat, ismerkedtem a szerzői névsorral, figyeltem, kinek a megszólalása áll hozzám közelebb (nem mellesleg erre szoktam ajánlani a könyvet másoknak is), és ezt vártam picit ettől a novellaantológiától, amiben 25 kortárs, fiatalok által is érthető, a kamaszlétről, életkezdésről szóló novellák találhatóak, melyeknek egy részét már ismertem, szerettem a korábbi – kötet- – megjelenésében is. Amikor megvettem a könyvet, akkor örültem, hogy de jó, hogy van ilyen is, de az évek alatt ezeket a szerzőket már ismertem, kialakult egy ízlésem is, és így nem tudta a Szívlapát érzetét hozni, de ezt nem gondoltam végig olvasás előtt. Mert amúgy ezek a szövegek tök jó szövegek, ügyes válogatás, hiteles képet adnak arról, hogy ilyenek a kortárs novellák, és bátran ajánlom az ismerkedőknek ezt a kötetet is, de azoknak, akik ismerősek már nem biztos, hogy sokkal többet tud adni a csudijó novellák felfrissítésénél, ami persze nem kevés, csak ezt jó lett volna, ha nekem is elmondja valaki, mielőtt belekezdek.

Samuel Mago – Mágó Károly: A szerencse kovácsai – E baxt romani
Ezt az olvasát hónapok óta tologattam, de végre összeszedtem magam, újraolvastam a könyvet, majd megfogalmaztam, hogy mit tartok benne jónak, mit kevésbé, és még a folyóiratnak is elküldtem a kritikámat, talán egy héten belül, és tudom, hogy ez egy csúnya olvasói gyakorlat, de most leginkább annak örülök, ha kipipálhatok dolgokat, mert azzal szorongásokat is pipálok ki, és a szorongás az borzasztóan rossz. De a könyvről: A Mágó testvérek nem vállalnak kisebbet, minthogy a múlt századból olyan romák történetét meséljék el, amelyek pozitívak, olyan szereplők életébe adjon betekintést, akik kikovácsolták maguknak a szerencséjüket, így budapesti nagypolgári, zenész életeket, és vidéki rafináltabb karaktereket is látunk, körülöttük mind zajlik a történelem, esetenként maguk is áldozatai annak, mégsem az áldozat szerepből szólalnak meg, hanem az egymás mellett éléséből, és abból, hogy tényleg itt vannak ezek a történetek, amiket nem mondtak eddig el. Sajnáltam, hogy a könyv nincs irodalmi értelemben jól megírva, nagy reményeket fűztem hozzá, hiába tartom fontos szövegnek, tényleg nyomasztott, hogy le kell írnom, hogy nem sikerült ügyesen.

Mészöly Ágnes: Darwin-játszma
Ez de baromi idegesítően zseniális könyv volt, te jó isten. A barátaim nagyon sokat bántják ezt a kötetet, amiért sokszor kellemetlen, ahogy Mészöly imitálja a kamasznarrátort, emiatt mindig félve nézegettem a könyvet a polcomon, de most végre levettem, gondoltam olvasáshoz jó lesz, és két éjszaka, alvás helyett ki is olvastam. A könyv arról szól, hogy néhány kamasz módszeresen és válogatott eszközökkel kicsinálja az osztályfőnöküket, aki egy töketlen szerencsétlen balfasz, aki  a ki nem érdemelt tanári hatalmából intéz el dolgokat, és nem vállal felelősséget egy eldurvult osztálykirándulás miatt. És az van, hogy az én vadul tekintélyellenző énem úgy falta ezt a könyvet, ahogy csak lehetett, és, miközben tudtam, hogy szörnyű kimenetele lesz, végig empatizáltam a főhősökkel, mert geci, Kecsó megérdemli. Pszichopata vagyok – most már tudom –, de ezt a könyvet tényleg dühből tudtam végigtolni, nem érdekelt sem a nyelvi botladozása, sem bármi más. Fontos tanulság a jövő tanárainak, hogy ne legyetek szarfejek.

Zadie Smith: Sugallatok
Zadie Smithtel kapcsolatban a már ebben a posztban is sokat emlegetett barátaim azt tartják, hogy nagyon szépen ír nősorsokról, és leginkább erre a nagyon szép írásra tudott rávilágítani ez a rövid esszékötet, amit a szerző a koronavírus első félévében írt, leginkább arról, hogy mi is van most, min gondolkozik, leginkább az egyén és a közösség viszonyán a kiüresedő egyetemi kampuszok és az amerikai egészségügyi rendszer kontextusában, de keresi a szépet is, egy tulipános kiskertet, amit addig észre sem vett, vagy egy-egy mosolyt, arcot, amit eddig mindig evidensnek gondolt. Túlzás azt mondani, hogy a világ legbármilyenebb esszégyűjteménye ez, de elalvás előtt olvasni jó volt, tényleg szépen van megírva, és ismét egy rövid könyv, ami megnyitotta az utat egy szerző hatalmas, de elolvasni vágyott életútja felé. Ez a megjegyzés egyáltalán nem kötődik a könyvhöz, de minden évben meglep Molyon az Új vizeken kihívás an, hogy míg régen sok szerzőt olvastam, akiktől addig sosem, addig tavaly meg idén már válogatnom kell, amikor a teljesítéseket viszem. Zadie Smithet például így vihetem most, de aztán majd az első regényénél már nem, és aztán soha többé nem, a dolguk rendes logikája szerint.

Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért
Most történt meg az első komoly Kertész Imre olvasás az életemben, amikor nem egy rossz olvasmányélménnyel jövök ki a szövegből, hanem olyannal, aminek értem a célját és amelynek az esztétikuma hatni tud rám – és ennek az oka abszolút a saját korábbi fejetlenségem. Egy elképesztően személyes és intim helyzet dolgozik ebben a kötetben: Kertész Imre határozottan nem szeretne apa lenni, mert úgy látja, az apaság ugyanazt a totalitárius létet működteti újra, mint Auschwitz, és ő nem akarja továbbadni az ezekkel a szerepkényszerekkel járó traumákat. Ennek a felismerése persze nem azonnali, dolgozik az a posztmodern, ami miatt Kertészt sokan olvashatatlannak tarják, a 160 oldalas regény 100. oldalánál kezd el sűrűsödni a szöveg, addig 5-10 oldalanként egy-egy kimondás felépítése és megmagyarázása történik, a századik oldaltól viszont ismét megérkezünk a szerző gyerekkorába, neveltetésének helyeire és emlékeire, közben egy férj majd egy feleség terhel és vagdalkozik, akik nem érthetik egymást, és keményebbnél keményebb állítások következnek egyre hevesebben, ösztönösebben, egyre mélyebbről. Biztosan sokáig bennem marad még a könyv, korábban is azért került a kezembe, mert sokat gondolkoztam Kertész ezen gondolatain – most meg, nyilván, úgy, hogy elolvastam az egész könyvet – mégtöbbet fogok.

Misima Jukio: Egy maszk vallomásai
Egy picit úgy élem meg, hogy év végi kellemes meglepetés ez az olvasmány, de közben nem az, mert direkt benne volt abban a négy könyvben, amit hazavittem olvasni, szóval éppen számíthattam is volna rá, de valahogy mégsem így sikerült. Misima Jukioról már volt szó a poszt elején, miután elolvastam az Élet eladót, kedvet kaptam a 2018-ban újra megjelent, és már jóideje a polcomon várakozó regényét, és ez sem okozott számomra csalódást. A szövegről még bőven lesz szó a blogon a következő értékelések egyikében, de nagy vonalakban: A második világháború körül játszódik, amikor is egy betegeskedő japán fiú majd fiatal férfi felfedezi magában a férfiakhoz való szexuális vonzódását. A könyv elképesztően szépen írja le ennek a vágynak a megszületését, majd folyamatosan követjük, ahogy ez a, névvel még nem bíró, inverzió az egész lelki életére hatással lesz. Az elbeszélő szívében szerelem lobban egy fiatal lány iránt, de az nem tud testi szerelemmé válni, a férfiakhoz, akik viszont vonzzák nem tud kötődni, egyfajta játék, álságosság így az élet az elbeszélő számára, amit meg kell tanulnia játszani. Az Élet eladóhoz hasonlóan lenyűgözően szép és figyelmes szöveg, várom már, hogy mesélhessek róla nektek.

Blogoltam is decemberben, igaz, keveset:

Csak december 15-én érkezett a novemberi summa, emellett még karácsony előtt olvashattátok a Nem akarok beleszólni lányok frissen megjelent könyvéről szóló értékelésemet, majd az évvégi hazautazásom előtt, december 27-én megmutattam még nektek, hogy melyik az a 12 könyv, amit a legjobban szerettem az elmúlt egy évben. Annak tudok örülni, hogy volt értékelés a hónapban, de már januárra több bejegyzésnek a vázlata van az asztalomon, mint amennyi decemberben kikerült, ez végsősoron ígéretes.

És most megjelenésben sem igazán bővelkedtem, noha ez egy dolgozós hónap volt:

A decemberi Humen magazinban megjelent egy interjúm Kovács Bálinttal a frissen megjelent Lehetne, hogy csak aludjunk? című kötete kapcsán, ami már online is olvasható, illetve megjelent egy ajánlóm az IGYIC MeseCentrum blogján Marabu A gonosz törpekommandósok világuralmi terveinek csúf bukása egyetlen eseményteli csütörtök délután című könyvéről. Emellett írtam az Eközben Szegeden blogon arról, hogy mennyire elmagyarázhatatlan valójában a múzeum homlokzatán A közművelődésnek felirat, illetve egy homlokzat pontos, rendezett szépségét is dícsértem.

A decemberi summán azt hiszem már látszik, hogy készülök egy olyan évre, ahol végre nem a beszerzett, hanem az elolvasott könyvek lesznek a többségben, és ahol igyekszem visszafogni a vállalásaimat, remélem a blogon idén látszódni fog, hogy komolyabbak a szándékaim a decemberi teljesítményemnél, de új év, új remények, a decembernek inkább a tanulságaira kell koncentrálni.

Ha volt a posztban olyan gondolat, vagy könyvajánlás, ami megfogott, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donably oldalán.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, amiben még egy picit az évek között gondolkodunk, aztán becsapunk a tartalmak közé is. Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Októberi summa

Sziasztok,

a szeptemberi summa elején még arról panaszkodtam, hogy milyen lassan telt el az a hónap, és hát, ehhez képest az október vége öles léptekkel érkezett el, kapkodtam a fejem, azt hittem, hogy még heteim vannak az október végi summáig, de az az igazság, hogy nincsenek heteim már addig, és ez nem is baj. Ebben a hónapban 14 könyvet sikerült beszereznem, 9 könyvet olvastam el, nagyrészt a frissen polcra kerültek közül, ezzel a bejegyzéssel együtt pedig 6 bejegyzés született a hónapban, lássuk most mindezt bővebben:

14 könyv került a polcomra:

Kormányos Ákos: Töredezettségmentesítés
Ákos második kötetét régóta várom – noha módszeresen az első kötetét még mindig nem olvastam végig, csak mindig bele-belekapok –. Még a Literán Terék Anna írt egy hosszú ajánlót róla, ami felkeltette az érdeklődésemet, és Ákossal is beszéltünk már a kötetnek a térhasználati dolgairól, mégis meglepett a kötet. Nagyon frissítő, nyers, szókimondó, szembenéző anyag. Ákos mozgáskorlátozott, tud járni, de a lépcsők és az emelkedők, pláne korlátok nélkül gondot okoznak számára. Ebben a kötetben a vádlás igénye nélkül szembesít minket arról, milyen tök piti helyzetek, állva használhatatlan liftek, rosszul elhelyezett korlátok, anyósi-apósi félelmek, tanácsok, és persze félreértések mentén szerveződik így az élete. Nagyon lelkesítő az, ahogy visszafogja a nyelvet, arra használja pusztán, hogy kimondjon dolgokat, ellenkezzen a megnevezés mindenkori tabujával, a titkok, pletykák és félelmek megnevezhetetlenségével. Kilóra megvett ez a nyelv, talán azért is, mert én is próbálkozom hasonló kimondhatósággal, de nyilván enélkül is zseniális, csak most jobban figyeltem arra is, hogy mit érdemes eltanulni.

Kálmán Olga: Szeretemország
Beszélgetőkönyv Márki-Zay Péterrel
Kálmán Olga könyve nem sokkal azután jelent meg, hogy felmondott neki a HírTv, és talán a legizgalmasabb vállalkozása volt, ami azóta történt vele. Akkor MZP épphogy megnyerte a hódmezővásárhelyi időközi választást, és az ország pár hónapra rá még egy kétharmadot szavazott a kormánypártoknak. Emlékszem, Kálmán Olga a választások után mindenkitől azt kérdezte, hogy a társadalmi elégedetlenség – oktatás, egészségügy… – hogy-hogy nem ért kormányváltást, miközben persze neki is, és MZP-nek is vannak erre a kérdésre válaszai. Jókor sikerült ez a könyv, tényleg ellenzékváltó hangulatban beszél az elégedetlenségről, és közben megismerjük ezt a férfit, Márki-Zay Pétert, aki sokat tanult és sokat gondolkozott, a kötetben tényleg csak beszélgetnek. Ami jó a könyvben, hogy kvázi napi politikafogyasztóként meg tudtam volna én is írni, MZP hiteles, ez ezt jelenti, de közben meg el is mélyíti a kozervatív, de figyelmes és érzékeny politikus szétidézett gondolatait. Aznap vettem a Lírában akciósan 800 Ft-ért, amikor Karácsony Gergely visszalépet MZP javára, jó vásár volt megvenni, noha korábban is MZP-t támogattam a szavazatommal (igen, tényleg elég elitellenes vagyok – erről már írtam itt – , bár nem hiszek sem az egykulcsos adózásban, sem Orbán Gáspár vélt szexualitásának a kiteregetésében, bár arról beszélhetnénk már itthon, hogy emiatt alkalmatlan valaki).

Ali Smith: Tél
Ali Smith Évszak-kvartettjének frissen megjelent második részét most még csak beszereznem sikerült, de idén még biztosan el is fogom olvasni, és legnagyobb reményeim szerint sírni fogok megint a gyönyörtől, annyira csodálatos lesz. A szerző a külön olvasható, de a Brexit válságát feldolgozó sorozat második részében egy családi karácsonyt vesz górcső alá, amelyben egy fiú felbérel egy buszmegállóban álló lányt, hogy legyen a barátnője, amikor hazamegy az anyjához. Az anyjánál ünnepel most az anya testvére is, akivel rég nem találkoztak, így végsősoron négy idegen ember ünnepét nézhetjük végig Ali Smith bizonyára fantasztikusan szép leírásával. Az Ősz nagy kedvencem volt, kedvencként is meséltem róla az augusztusi 1 és 6-ban, tele volt a szöveg idegenséggel és helykereséssel, egy időtlennek hitt világ szétbomlásának tüneteivel, európaisággal, gyásszal. És, persze, ott van az a fantasztikusan kegyetlen jelenet a végén, amin tényleg sírtam, és amiről de utálom, hogy nem lehet beszélni spoiler nélkül. Sajnos még nem olvastam, de nagyon várom, hogy tudjam olvasni.

Seanan McGuire: Cukorszín égbolt alatt
Újabb karakter történetét ismerjük meg mélyebben a Csellengő gyermekek sorozatból, aminek az első részéről, a Minden szív kaput nyitról itt, a másodikról, a Mélybe ránt a lápvilágról pedig a hét elején itt írtam. Ezek az ifjúsági fantasy kisregények a boldogtalan gyermekkor témáját járják körül, fő állításuk nagyjából az, hogy mivel sok világ létezik, nem biztos, hogy minden gyerek a maga számára legmegfelelőbb normák mentén működő világba kerül, és ezeken az anomáliákon megjelenő ajtók korrigálnak. Ebben a könyvben a Minden szív kaput nyit egyik nagyon kedves, színekben és gondolatokban tobzódó karakterét követjük, a könyv maga szeptemberben jelent meg, ezért olvastam el gyorsan a sorozat második részét, a harmadikat is olvasom majd, ha beérem magam az értékelésekkel.

H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregék
H. Balogh Gyula könyvét szintén már elé régóta vártam, 2018-ben mellettem ült egy színpadon szegedi fiatal íróként, amikor felolvasott egy részletet, ami üdítően random és vicces volt. A könyve a szegedi Alsóvárosról szól, ami egy külön kis világ a városban, megvan valamiféle falusias jellege, fontos központ a ferences kolostor, így a hitélet is a mindennapok és a hagyományok része. Itt él kilenc évet az elbeszélő, miközben magába szívja a környék történeteit és maga is kapcsolódik ehhez az abszurd világhoz. Nyelvileg szerintem nem annyira izgalmas ez a szöveg, talán azt is ki merem mondani, hogy lehetett volna nagyobb keretben dolgozni az összegyűjtött anyaggal, de közben tele van tök izgalmas reflexiókkal a térről, a fikcióról, a felnövésről, amit ez a kilenc év jelentett. Olvasás után írtam a szerzőnek, és épp interjút csinálunk, hogy mindezt jól átbeszéljük, és eddig bírom a beszélgetést, remélem a jövő hónapban megjelenik majd a Tiszatáj Online-on.

Bányainé Nagy Judit – Fancsikai Eszter – Tapasztó Orsi: Nem akarok beleszólni
Innen szép nyerni
A Nem akarok beleszólni lányok friss regénye egy vidéki lakodalomról, ahol a három Budapestre költözött lánytestvér szembenéz az anyjuk nyomasztása jelentette démonokkal. Izgalmas szöveg lett, nem vadul szépirodalmi, de működik, vicces, kedves, mély, érzékeny dolog, pénteken írtam hozzá alternatívfülszöveget, a jövő héten érkezik róla az értékelés is.

Karácsonyi Zsolt: Függőleges állat
Ez a verseskötet valami elképesztően rossz volt, viszont kötelező volt. Épp képzem magam egy kritikaírói műhelyen, hívjuk műhelynek, bár nem igazán műhelyszerű, mindegy is. Szóval erről kell majd írnom, miközben elképesztően rossz volt. Lehetne izgalmas, de nagyon nem az. A fő tétje, hogy formailag tele van kísérletekkel, különböző poézisnyelvek szólalnának meg benne, ám valójában ezek a versek borzasztóan unalmasak, feleslegesen esztétizáltak, túlírtak, és haszontalanok, és nincs is mögöttük az a radikális formai keret sem, amiben ez talán még így is működni tudna. Nyilván megfogalmazom majd ezt hosszabban meg alaposabban, de az a bajom ezzel a kötettel, hogy ne írjanak emberek, ha nem muszáj nekik, ha nincs olyan mondanivalójuk, ami szétégeti őket belülről. Nem kell írni, ha nem akarnak, ez tök fontos, én meg próbálok rájönni, hogy mi volt az alkotói szándék, meg az idea, de az empátiám kiég, és csak szomorú vagyok, de majd lesznek gondolataim ennék reflektáltabbak is, ami biztos, hogy ez a kötet még mélyebbre lökött az épp zajló pályaeleji kiégésembe.

Maros András: Kávéházi pillanatok
Időről időre Maros Andrásnak szezonja van a könyves tartalomgyártóknál, és ez az év Maros András szezonban telt. Tavaly jelent meg, de év elején futott nagyot a Két-három dán című kötete, a nyáron pedig a Líra leakciózta a Kávéházi pillanatokat a nagy nyári akcióban. Én akkor lemaradtam a könyvről, most viszont ismét ugyanazon az áron volt kapható, így suhant is a polcomra, ráadásul rögtön két példányt vettem, az egyiket ajándékba. Aztán egy délután pihenésképpen elkezdtem olvasni a könyvet, és sikerült be is fejeznem. Kis, nagyrészt csattanós történeteket tartalmaz, ki nem találnátok: kávéházakból. És az a baj, hogy ezek a történetek ritkán viccesek, eredetiek, frappánsak, van néhány nagyon jó, de hogy valójában az a bajom ezzel a könyvvel, hogy kevés könyvnek, és hogy egy jó könyvtervező ebből szuper coffe table book-ot csinálhatott volna, frisset, tényleg kávézás közben olvasósat, felnevetőset, kreatívat, így viszont szörnyen nyeh lett. Nagyon kár érte, fájt a szívem, de hát ez ilyen.

Mikey Walsh: Kitaszítva
A Kitaszítva című könyvhöz szintén elképesztően olcsón jutottam hozzá a Lírában, és ez azért elképesztően jó, mert régóta szemezek vele, noha a Cukorkék égbolt alatthoz hasonlóan épp most ezzel sem tudok foglalkozni, de roma és LMBT+ kérdéseket is mozgat a könyv, és izgalmas, ahogy ezt teszi. A könyv egy angliai, traveller, vándorcigány életbe született kisfiú történetét meséli el, akit a szülei már a születése előtt boxolónak láttak, aki egy csodálatos karrierrel ki tud majd törni a nyomorból, de a fiú nem fogja tudni beteljesíteni ezeket a reményeket. Szintén egy olyan karakter, akit az iskoláztatás és a művészet emel ki, nagyon szeretem és fontosnak tartom Edouard Luis vagy Ocean Vuong önéletrajzi könyvét is ebben a melegség, és halmozott kisebbségi lét témában, bátran és lelkesen ajánlottam még Anna Gavalda Billie című fikciós regényét is a témában, és az is érdekel, hogy milyen lesz a traveller világ ugyanebben a keretben. Várom, lelkesen.

Bernadine Evaristo: A lány, a nő, a többiek
A 2019-ben Booker-díjas regény már magyarul is a polcokon, ráadásul Kállay Eszter fordításában, ami külön lelkesít, mert szeretem Eszter verseinek a közvetlen hangját és az érzékeny figyelmességét. Ez a könyv, egy társadalmi tablót mutat tizenkét nővel arról, hogy milyen Nagy Britaniában nőnek lenni ma, a fülszöveg felsoroló részlete mutatja, milyen klassz szövegnek ígérkezik ez, többet nem is tudnék hozzátenni, azon túl, hogy várom, hogy olvashassam:

Amma leszbikus színházi rendező éppen élete nagy lehetőségére, darabjának premierjére készül a Nemzeti Színházban; régi barátja, Shirley tanár, több évtizedes munka után is london egyik pénzhiányos iskolájában rekedt, egyik volt hallgatója, Carole mégis sikeres befektetési bankár lesz. Bummi takarítóként dolgozik, és nyilvánvaló eredményei ellenére aggódik, hogy lánya végképp elszakítja nigériai gyökereit. Az észak-angliai tanyán élő 93 éves GG viszont nehezen lép túl a múlt árnyékán. Míg LaTisha a három különböző férfitól származó gyerekének keresi a megfelelő apát, Megan a nemi identitásában bizonytalan, és a közösségi médiában próbál válaszokat találni.

Vay Blanka: Saját ketrec
Nagyon vártam ezt a könyvet, mert Vay Blanka, volt LMP-s politikus feltűnése számomra tök meghatározó volt a 2010-es években. Hetedikes voltam 2010-ben, akkor költöztünk be a városba, láttam az LMP-s plakátokat arról, hogy lehet-e más a politika, én is szoktam, hogy ez egy párt neve, miközben egyáltalán a pártrendszert akkor kezdtem el érteni. Aztán évekkel később bejárta a médiát, hogy ez az ember transznemű, nőként él tovább Berlinben, hasonló hírek. Szóval valahogy az egyik első volt számomra, akinek a nyilvánossággal együtt követtem a nemi átalakulását. A könyv első fejezetét olvasva meglepett, hogy ez számára is új tapasztalat volt, korábban biszexuális férfiként azonosította magát, és most írt egy hosszú könyvet, önéletírást, ami az előszóban úgy tűnik, hogy néha cinikus, akár a saját naivságával kapcsolatban is, de érzékeny az olvasóra és a közösségekre, amelyeket ez a téma érinthet, és amúgy, az első fejezet alapján őszinte is. Sajnos még nem olvastam tovább, de bízom benne, hogy fontos könyv tud majd lenni.

Dunajcsik Mátyás: Víziváros
Dunajcsik Mátyás kötete egyszerre ígérkezik egy szuper város/kerületregénynek és egy szerelmes történetnek, ami már önmagában is érdekel, nyilván városbuziként nagyon lelkesen fogadtam a hírt. A 24.hu-n megjelent egy interjú, ami ezt a regényt valamiféle honvágy- vagy búcsú-, otthonregényként keretezi, amiben a most épp Németországban élő író, költő a várostól való elszakadását is megírja. Azt várom leginkább ettől a könyvtől, hogy legyen szép, anélkül, hogy giccses volna, és nagy bizalmam van Dunajcsikban. Az ilyen regények tipikusan azok, amiknek egyszercsak eljön az ideje nálam, és akkor rádurrantok, és pár nap alatt kiolvasom, várom, hogy hívjon.

Jász Attila – Csendes Toll: Bölénytakaró
Annyira, de annyira szerettem ezt a könyvet, hogy nagyon, és ez egészen váratlanul ért. Szintén kötelező volt, de olyan őszinte lelkesedéssel faltam ezt a 170 oldalas verseskötetet, amekkora lelkesedésre most nagyon nagy szükségem volt. Két ember van ebben a kötetben, vagy hát, egy költő és egy alteregó, akire a költő rá tudja vetíteni a Kelet-Európában indiánná válás történetét egyfajta felnövéstörténetként. Elvált szülők, szegénység, természetközeliség, szeretet iránti vágy. Az egész szöveg nem igazán lírai, miközben az egész annyira velejéig alanyi és belső és líra, hogy beszakad tőle az asztal, elképesztően személyes, az egész kötetet a kimondások, felismerések, a lét visszafelé konstruálása és valamiféle szép belső béke mozgatja. Szocializmus van ebben a könyvben is, panelek, nagyszülők kertjei, de közben ettől az egésztől nagyon független is a főhős valósága, és tényleg nagyon ügyes, nagyon lelkesítő ez az egész. Jász Attila jegyez még két prózakötetet ezzel az alteregóval, biztosan olvasni fogom.

Rachael Lippincott – Mikki Daughtry – Tobias Iaconis: Két lépés távolság
Vannak azok a könyvek, amiket nem vennél meg, mert minden másra költöd a pénzed úgyis, olyanokra, amiket szívesebben vennél meg, de közben, ha meglenne, el akarnád olvasni. Ez volt velem és a Két lépés távolsággal (Két lépés távolságot tartottunk egymástól – jaj, én is szégyellem, nyugi.). Nyilván nagyjából ismerem a történetet, egy újabb betegségkönyv, tök szeretem, ha ezt a témát jól dolgozzák fel, de a YA műfaj felkapottjainak ez nem mindig sikerül, épp emiatt féltem megvenni, pedig még az LMBTQ címke is szerepel rajta molyon, de nyilván nem főszerepben vannak LMBT+ szereplők, és amúgy is. Most egy moly.hu-s ajándékozás keretében beesett hozzám egy példány, és nagyon örülök neki, itt is fennáll, hogy akkor olvasom majd, ha épp nem állnak stócban az értékelésre váró könyvek, de örülök, hogy már legalább példányom van.

9 könyvet sikerült elolvasnom ebben a hónapban:

Kormányos Ákos: Töredezettségmentesítés
(Fent már írtam róla.)

Kálmán Olga: Szeretemország
(Fent már írtam róla.)

H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregék
(Fent már írtam róla.)

Bányainé Nagy Judit – Fancsikai Eszter – Tapasztó Orsi: Nem akarok beleszólni
(Fent már írtam róla.)

Marosi András: Kávéházi pillanatok
(Fent már írtam róla.)

Karácsony Zsolt: Függőleges állat
(Fent már írtam róla.)

Denis Diderot: Mindenmindegy Jakab, meg a gazdája; Rameau unokaöccse
Diderot, talán meglepő lehet ebben a sorban, nyilván egyetemre kellett olvasni ezt a két regényt, de közben meg mélyen élveztem és örültem neki, és kedvet kaptam Az apácához is, amit már a blog létrehozása előtt olvastam is egyszer, és amiről a blogon is kellene beszélni már amúgy. Szóval van ez a filozófus, felvilágosodásbeli, klasszikus, picit poros is, meg moralizál, gondolkodik, de milyen jól is teszi ezt. A két elbeszélés valamelyest nagyon egyfelé, és nagyon különböző irányokba halad. Mindkettő a nihillizmusról beszél valamiféle módon. A Mindenmindegy… egy szerelem történetét nem meséli el, noha végig azt hisszük, hogy de, el fogja mesélni. Jakab és a gazdája mennek az úton, hogy pontosan hová, az előre nem mondható el, Jakab mesél, meg a fogadósnő is mesél, és az Úr is mesél a végén. Zseniális szöveg, parttalan, klassz, menő, bár kell hozzá egy hangulat. A Rameneau unokaöccse fele olyan hosszú szöveg, és sokkal koncentráltabb, a sikerről, a hírnévről, a társadalmi normákról, a túlélésre berendezkedettségről beszélget a filozófus a híres zenerszerző léhűtő, ám – olvasva a szöveget kétségünk sem férhet hozzá – szintén zseni unokaöccse. Mindkét szöveg nagyon parttalan beszélgetés mindenről szinte, de vitt és lelkesített az olvasás, örülök, hogy elém került ez a szöveg, és utálom magam, amiért magamtól nem vettem volna elő. Tanulságos még ez is.

Marabu: A gonosz törpekommandósok világuralmi terveinek csúf bukása egyetlen eseményteli csütörtök délután
Mit is lehet mondani egy ilyen cím után. Az történik benne, amit gondoltok. Két fiú szerepel a történetben, akiknek épp csütörtök délután van farsangjuk, de a szakállas kalózjelmezükben azt hiszik róluk, hogy törpekommandósok, és hamar egy világuralmi összeesküvés közepén találják magukat. És ez kurva random, felnőttként is imádtam, és imádom, hogy vannak ilyen elképesztően vicces, ingerekben tobzódó gyerekkönyvek, mint ez. A könyv a Pagony Zseblámpás könyvek kiadói sorozatban jelet meg, ami első önállóan olvasható könyveket ajánl, ez nyilván meghatározza a könyv tagolását, nagy betűtípust használ, rövid fejezeteket, de a regény baromi ügyesen használja ezt, kilencedszer használom a lelkesítő szót ebben a bejegyzésben, de mégis, ez a könyv is nagyon vitt.

Jász Attila – Csendes Toll: Bölénytakaró
(Fent már írtam róla.)

6 blogbejegyzést írtam az elmúlt hónapban

Az október öles lépteit nem csak úgy mondom, és ez legjobban a blogon, illetve a blog tipikus bejegyzéseinej az érkezésén látszik. Leginkább az a helyzet, hogy kéthétről két hétre élek, és október 10 körül volt egy olyan pár nap, amikor tudtam blogolni, illetve most van, de ez a szemeszterem gyatrasága, lássuk inkább tényleg a blogbejegyzéseket:

Október 10-én érkezett az első bejegyzés, némiképp megcsúszott a szeptemberi summa, amire egyébként még így is büszke vagyok, nagyon jó bejegyzés lett, volt egy És egyébként blokkja, ahol a meglátogatott és ajánlani kívánt kulturális eseményekről is írtam, sajnos ez a blokk októberben kimarad, sajnos csak néhány könyvbemutatón voltam az elmúlt hónapban.

Október 11-e, a nemzetközi coming out nap mindig blogolós nap számomra, idén különösen fontos volt, mert most először beszélhettem mindenről teljesen nyíltan, a családom előtt is vállalt melegként. Arról írtam benne, hogy a szabadság azt is jelenti számomra, hogy lehetek meleg minden diskurzusban, vagy hogy nem kell elhallgatni különböző szövegeim mellől azt a tényt, hogy meleg blogger vagyok, akit érdekel a kisebbségi reprezentáció.

Ezt követően érkezett az 1 és 6, a tervezett szövegből hármat sikerült elolvasni, a Fantomkommandó várja a maga idejét és kiérdemelt figyelmét, Ali Smith és Seanan McGuire könyveivel hasonló a helyzet, erről már írtam is a könyveknél, viszont egyiknél sincs szó arról, hogy ne várnám őket nagyon, izgatottan. Csak a hét elején érkezett Seanan McGuire sorozatának második részéről, a Mélybe ránt a lápvilágról az értékelésem, pénteken pedig egy új alternatív fülszöveg is kikerült, a Nem akarok beleszólni könyvé.

Emellett a hónap újdonsága, hogy a blog újra támogatható, egy a Patreon-nál sokkal könnyebb és magyar nyelvű, magyar fejlesztésű felületen, a Donablyn keresztül, ahol egy-egy egyedi vagy havi, előfizető jellegű támogatással is segítheted a blog munkáját. Később írok majd arról, hogy miért örülnék, ha a blog hosszútávon valamennyi bevételt tudna jelenteni, de nyilván ez nem jelent semmiféle tartalomkorlátozást, mert a blog alacsonyküszöbűségét még mindig elképesztően fontosnak tartom, és alapból sem szeretnék semmilyen elvárást támasztani az olvasóra nézve (eddig nem hittem, hogy ezt magyarázni kell, aztán Friderikusz beleszállt a közösségi nemtámogatásba – elképesztően kellemetlenül, mindegy is, inkább leírtam).

Máshová is írtam:

Ez a hónap valahogy tényleg arról szólt, hogy próbáljak kijönni abból, hogy utálok írni, utálok egyetemre járni, utálom a kultúrát, utálok mindent, így egészen konkrétan nulla, azaz nulla darab kritikát írtam, viszont korábbi írások jöttek le, így a szeptemberi Műútban megjelent Röpke pillanat csak földi ragyogásunkról szóló kritika már online is olvasható (a kritikát itt, a könyvről szóló blogbejegyzésemet itt találjátok), illetve Kele Fodor Ákos A szív vége című kötetéről egy korábban írt kritikám most jelent meg a Próza Nostrán (katt ide), és írtam egy magazincikket az októberi Humen magazinnak Sally Rooney alkotói világáról, és arról, ahogy az LMBT világ beépül a szövegekbe, szerettem a szöveget, keressétek az ingyenes magazint a Budapesti terjesztőhelyeken, vagy, ha megjelenik online, megosztom úgyis.

Emellett jelent meg két Eközben Szegeden bejegyzésem (a blog amúgy épp tegnap lett egy éves, nagyon boldog vagyok ettől is), A srácnak kedve van hazasétálni és az Egy nagy kaland, körjárattal maximum negyven perc, szerettem mindkét szöveget írni, ajánlom nektek, ha egy-egy kellemes, vidámabb rövid tárcára vágytok.

Ennyi lett volna a mai bejegyzés, sőt, ennyi lett volna ez a hónap, köszönöm, hogy velem tartottatok!

Ha volt a posztban olyan gondolat, vagy könyvajánlás, ami megfogott, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donably oldalán.

Hamarosan érkezni igyekszem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvó

Szeptemberi summa

Halihó,

ez a nagyon-nagyon hosszúnak tűnő hónap tele volt szuper fontos eseményekkel, akár a könyves világot nézzük (Könyvhét, vagy Sally Rooney új könyvének a megjelenése, az SZTE BTK Kiadók napja), akár úgy általában az életet (új tanév indult, kutatói ösztöndíjas lettem), és még a közélet is durván zsúfolt volt, dehát, mi meg erősek és ügyesek vagyunk, bírjuk. Ebben a hónapban 14 könyvet sikerült beszereznem. 7 darabot sikerült elolvasnom, 8 blogbejegyzés született ebben a hónapban, ebből 2 értékelés, és egy csomó mindent írtam a blogon kívül is, kezdjük szépen sorjában:

14 könyvet szereztem be ebben a hónapban:

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ
Sally Rooney új könyvét egy picit jobban vártam, mint a Messiást, miközben tele voltam félelemmel is vele kapcsolatban, hisz az előző két könyvéért nagyon lelkesedtem, és közben féltem is, hogy receptszerűen születik majd meg, mert az első két könyv nagyon hasonlóan személytelen és szikár. Rooney ebben a könyvben kinyitotta az alkotói világát, nem csak kis szubjektumokat mutatott, hanem a politikai és társadalmi valóságot is a szereplői mögé festette. Nagyon jó volt olvasni, gyorsan egy értékelést is hegesztettem hozzá.

Orcsik Roland: Fantomkommandó
Eddig is kivédhetetlen volt, hogy elolvassam egyszer Orcsik Roland délszláv háborúról szóló könyvét, mert állatira érdekel, de már meg is találtam egy antikváriumban. Most, talán a háború kitörésének harmincadik évfordulója kapcsán, talán annak kapcsán, hogy idén először voltam Szerbiában, vagy talán mindennek a kapcsán eléggé foglalkoztat a délszláv háború tapasztalata, Orcsik pedig kamaszokról írt, akiken ez a háború csak átment, és valahogy nagyon fontos nekik, hogy miközben a korlátozások határozzák meg a mindennapjaikat, alapítsanak egy zenekart. A kedvenc Márai regényem a világháború közbeni kamaszokról szól, akiknek a színház jelentette ezt, Orcsiktól más stílusban, de egy hasonló jó regényt várok, egy meg majd jól megkérdezem tőle, olvasta-e a Zendülőket.

Stephen King: Az írásról
Egy ismert író tanárunkkal (akit nem tudom, hogy ér-e megnevezni) van kreatív írás kurzusunk, játszásiból most regényt tanulunk írni, és nagyon hasznosnak találta ezt a könyvet, ezért jól megvetette velünk, és jól el is olvastatja. Ezzel együtt is, ez nem egy tankönyv, nincsenek benne címekkel ellátott fejezetek, King inkább gondolkodik az írásról, elmondja, hogy nála hogyan szokott lenni, de közben a könyv első száz oldala meg életrajz arról, hogy milyen hatások tették őt íróvá. Ilyesmibe van, jó könyv, amit nem akartam megvenni, mert nem olvasok sok Kinget (amit olvastam rövid volt és kevésbé lelkesítő – itt írtam róla –), de hát, ha kell, akkor kell, és nyilván épülésemre fog szolgálni.

Pál Sándor Attila: Rokonok
Jaj, itt sok minden van. Egyrészt az, hogy nagyon bírom Pál Sándor Attilát. Nagyon azonosulok a humorával és a cinizmusával, egy csomó tök releváns kis dolgot ír ki Facebookra, én meg mindig megveszem a szegedi bemutató körül az új könyvét, mert jól beszél róla, és nem is bánom meg, hogy megvettem, mert jó dolgokat ír, csak borzasztóan nem érdekel az a világ, amiben ő jól működik. A legutóbbi két verseskötetében a balladák domináltak, amik akkor izgattak, ha valami nagyon irodalomelméleti dolgot is boncolgattak a témái mellett identitásról, közölhetőségről… A Rokonok pedig novelláskötet, ami a néprajz, a néptánc és a vidék hol fantasyba, hol inkább mágikus realizmusba hajló ábrázolásába hajlott. A legizgalmasabb szövegek számomra itt is azok voltak, amik az elbeszélhetőséget tematizálták nagyrészt a néprajzi kutatások adatközlő szerepéből, de az első szöveg kis semmisége is tetszett. Szóval ez egy nagyon menő kötet, ami diskurzust kezd a hagyomány és a kortárs tapasztalatok között, vágok be képet a borítóról, ami nagyon tetszik (bár a cím betűtípusa szerintem nagyon olcsó 2003-os 3D WordArt betűtípust idéz), és nagyon jól kifejezi mindezt. Olvassatok sok Pál Sándor Attilát, én is csinálom, és örömömet is lelem benne, csak nem törik rám a világot.

Marabu: A gonosz törpekommandósok világuralmi terveinek csúf bukása egyetlen eseménytelen csütörtök délután
Szabó László Róbert közéleti karikaturista frissen megjelent többedik gyermekkönyve, ami nagyon érdekelt, nyilván a címe miatt, és azért is, mert a Dodó könyveket sok ismerősöm nagyon szereti… A cím pedig eladta.

Edith Pattou: Északfi
Ez egy szupernek ígérkező történet, ami gyerekkönyv létére is 430 oldal tök kis betűkkel, és tök őszintén meg vagyok ezen lepve, sőt, egy picit meg is vagyok ütközve. Mindig vágyakozva néztem ezt a könyvet molyon, arról szól, hogy a hagyomány szerint az észak felé született gyerekek felnőttként messzire kóborolnak az otthonuktól, és Rose-ra is ez a sors vár a regényben. De nem biztos, hogy ez 430 oldalon át lekötné magába a figyelmemet, meg hogy egyáltalán (bocsi, ez nagyon rosszul fog hangzani, de tényleg ez van), ér-e nekem annyit ez a sztori, hogy 430 oldalt olvassak. Szóval molyról vettem ezt a könyvet másodkézből, most a polcomon van, nyáron, vagy valamelyik vizsgaidőszakban bepróbálkozom vele, és a többit meglátjuk. Ha a könyvesboltban látom, nem veszem meg, mert elrettentett volna, azt hiszem egy gyerek is így járna ezzel, szóval tényleg fura, de közben meg nagyon jó érzéseim vannak a könyvvel, meglátjuk.

Juhász Márió: A konyhában meg Elmore James szól
Juhász Márióval talán egyszer beszélgettünk 2017-ben, de akkor nagyon úgy emlékszem rá, hogy megvolt a maga ízlése és világa, amit frankón ki tudott fejezni, és úgy érzem, ez, a debütötete is egy ilyen gesztus. Az első néhány elolvasott versből (és egyáltalán a korábbi publikációkból) még nem alakult ki bennem egy határozott irány, amerről olvasva izgalmas ez a kötet, de látszik, hogy van egy jól eltolt figyelme, ami más dolgokat vesz észre, és egy ilyen halál nyugodt, talán öncélú, de közben mindenképp figyelemre érdemes lassú kötekedése. Bírni fogom ezt a kötetet, azt érzem.

Lukács Flóra: Egy sanghaji hotel teraszán
Lukács Flórának talán néhány versét olvastam korábban (szintén egy debütkötetről van szó), de a könyvet valójában az adta el számomra, hogy sok ismerősöm elképesztően lelkesen beszélt nekem róla. Szintén az első verseket olvastam csak, azok ezt a shanghaji hangulatot hozták, idegenséget, tapasztalatlanságot, az önazonosítás kényszerét. Tetszik, lelkesít, olvasom majd.

K. Horváth Zsolt: Bundátlan Vénusz
A szerző a szeméremszőrzet kultúrtörténeti és társadalomtörténeti alakulását vizsgálja, és teszi mindezt tök közérthetően, de nem megspórolva ezzel a tudományos munkát. Jó könyv, de mivel nem kell az egyetemre, és írnom sem kell róla, befogtam alvós könyvnek, így nem tudom, hogy mikor lesz ebből befejezés, de szeretek érthető esszékre meg tanulmányokra elaludni.

Láng Orsolya: Személyes okok
Megint vers, megint nem tudom, hogy miről, csak belelapoztam, és izginek tűnt. Pontosnak. Ez volt az érzésem ezzel a kötettel. Fehér Renátó amúgy gyönyörű fülszövege sem nyújt segítséget, de azt a legtöbb kortárs verseskötet fülszövegétől el sem várjuk. Azt mondja, beszélgetnek ezek a versek kis dolgokról, például, hogy ránk reggeledik séta közben és hogy van ilyen. Jó mondatok voltak benne, amikor belelapoztam, így került a polcomra.

Lázár Bence András: Kávé, tejjel
Lázár Bence András kötete is egészen lelkesített, már a megjelenés hírére is jól felkaptam a fejem, tetszik a címe, ilyenek. Kedvelem a szerző poézisét, bár nem egyértelmű, hogy így van, a legutóbbi kötetének van valamiféle nyelvi tartása, amivel eltávolítja magát a kortárs fiatal irodalom tipikus nyelvétől, de ez tudott nálam működni, itt pedig majd városi tereket és öndefiniálási kényszereket és kísérleteket látunk, és hát, ezek a kedvenc dolgaim.

Péczely Dóra (szerk.): A ránk bízott kert
A Versumnak volt egy nagyon menő ökopoétikai sorozata, amelyben kortárs ökológiailag érzékeny és releváns nemzetközi kortárs verseket fordítottak le, és a könyvben ezek a versek kerültek kiadásra egy összeszerkesztést követően. Nagyon szeretem a Versumot, nagyon lelkesítően nyúlnak tök haladó témákhoz (volt queer versek blokkjuk is a nyáron, őszintén ajánlom), és bár a versek jó részét már olvastam, mégis fontos volt számomra, hogy könyvformában is meglegyen.

Erőss László: Furcsa párok
Erőss László 1984-ben megjelent melegekről szóló könyvét már régóta feltettem a kívánságlistámra, és most derült égből megláttam egy Újbudai könyvszekér mellett elhaladva, mondhatjuk, nekem előkészítve. A könyv talán az első magyar nyelvű támogatói tényirodalmi munka, amely a homoszexuális szubkultúráról kíván beszámolni, és érdekel, hogy milyennek látta ezeket az egyéni életutakat és ezeket a közeget.

Kirsten Smith: Trinkets – Csecsebecsék
Bolti szarka kamaszok, akik megtalálják egymást valahogy, versenyeznek, próbálkoznak a leszokással, és az egész vicces és kedves lesz. Láttam a könyv Netflix adaptációját, de abban az időszakban, amikor naponta néztem meg egy-egy Netflix sorozatot, így nem emlékszem belőle sokra, csak arra, hogy kedves volt, vicces volt, és hogy jól használta a történet ezt az abszurd szituációt. Egy molyos kincsmentő ajándékozásról van. 🙂

7 könyvet sikerült ebben a hónapban elolvasnom

Seanan McGuire: Mélybe ránt a Lápvilág
Megjelent a Csellengő gyerekek ifjúsági portalfantasy sorozat harmadik része, szóval el kellett olvasnom a másodikat, amiért őszintén fogok lelkesedni a következő értékelésben. Már megvettem a harmadik részt, szóval tényleg jól sikerült regényről van szó, ami megválaszolt sok, az első könyv kapcsán felmerült kérdésemet, miközben egy egész világot megismerünk egy ikerpár történetén keresztül. Előljáróban talán ennyit, remélem a jövő héten tudok róla majd mesélni nektek.

Piret Raud: Segítség! Anyu összement!
A Sally Rooney kötet megjelenése előtt egy héttel már csak rövid könyveket olvastam, hogy amint megjelenik, egy ültőbe be tudjam fejezni az előző olvasmányt. Így akadt a kezembe ez a könyv is, amit még tavasszal, rögtön a megjelenése után vettem. A könyv egy észt író gyerekkönyve, aminek nagyon lelkesített az alapötlete. Az anya egészségügyi és egyéb okokból egyre inkább veszti el az önbizalmát, és ez fiziológiai tünetekkel is jelentkezik nála. Történesetesen, összemegy, és a fiának kell rá vigyáznia, ám az anyát az iskolábanlopják a táskájából. És ez tök jó téma, sőt, menő, hogy más mentális helyzeteket is ezen a mágikusrealista vonalon keresztül ábrázol, sőt, klassz, ahogy a kóbor kutyáról, vagy az ember és ember közi kapcsolatokról beszél a könyv, mégis, az az érzésem az egésszel, hogy szörnyen elnagyolt, vázlatos maradt, és – utálok ilyet mondani, tényleg – de az illusztrációk sem voltak szépek. Nagyon-nagyon szerettem volna ezt a kis füzetnyi kedves és elképesztően fontos társadalmi szerepet vállaló könyvet szeretni, és utálom, hogy nem tudtam.

Zelei Bori: Csörög
Zelei Bori Csörög című könyve a magyar nyelvű LMBT+ irodalom egy tök fontos szövege kell legyen abban az értelemben, hogy ez az a könyv, ami egyáltalán nem gondolja túl magát. Két lányról szól, akik randizni kezdenek, aztán (beteljesítve ezzel minden leszbikussztereotípiára épülő vicceknek a valóságát) gyorsan összeköltöznek, és zajlik tovább az élet. A főhős egyetemre jár, kocsmázgat, a barátaival találkozik, például a meleg Bélussal, és közben az egész csak halál laza, könnyed, póztalan, élnivaló. Már egy csomó embernek ajánlottam a könyvet, mert lelkesít, hogy a póztalansága a nyelvezetéből is dől, és nagyon várom, hogy rövidesen nektek is meséljek róla.

Lázár Ervin: Korona és kard
Lázár Ervin utolsó munkái között találkozunk a mondahagyomány újraírására kísérletet tevő szövegekkel és Ámi Lajos nyírségi cigány mesemondó történeteit átdolgozó anyagokat is, amelyeket tavaly év végén a Móra Kiadó egybegyúrt, és újra kiadott. A könyv egészen konkrétan visszadta a reményemet és a kutatói vágyamat a cigány mesékhez, gyorsan írtam róla az f21.hu gyerek- és ifjúsági irodalom rovatába is.

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ
(Fent már írtam róla, sőt, az értékelést is belinkeltem róla.)

Henry James: A csavar fordul egyet
A csavar fordul egyet egy nagyon klasszikus kísértettörténet, amiben egy vidéki házba két testvér mellé nevelőnő érkezik, aki nagyon elhivatott a munkájában, és meg akarja menteni a gyerekeket a korábbi nevelőnőjüknek és a szolgálónak a kísértetétől. Csakhogy kérdés, hogy ki is a kísértet, ki árthat a gyerekeknek, biztos-e, hogy minden rendben van ebben a házban. Kísértettörténet, ami tele van kihagyásokkal, amik elvileg a feszültség fokozását szolgálják, én viszont csupán nem értettem az egészet. Nem volt egy nagyon lelkesítő olvasmány, bár ez kifejezetten nem is a zsánerem, órára kellett olvasnunk.

Pál Sándor Attila: Rokonok
(Fent már írtam róla.)

8 blogbejegyzés született ebben a hónapban:

Szeptember 2-ára csúszott át az augusztusi summa, majd érkezett (valamelyest itt is jó szó volna az átcsúszott) T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél című könyvéről szóló értékelésem és imádatcunamim. Ezt követte a havi 1 és 6, a felsorolt könyvekből négyet olvastam csak most, de mindegyiket el fogom rövidesen, amelyik LMBT+ arról, természetesen értékelés is születik majd (így a Csörögről és a most kimaradt Szapphó-paradigmáról, valamint a Végtelen napokról). Ezt követte a havi kibeszélős bejegyzés, amelyben arról meséltem, hogy milyen LMBT+ kulturális médium hiányzik nekem nagyon most, főleg abban a keretben írtam erről, hogy ha megnyerném a lottót, akkor egy ilyet azonnal nekiállnék szervezni. A hónap közepén érkezett a Hová lettél, szép világ alternatív fülszövege majd az értékelése, ezt követően kiiktattam magam egy hétvégére, ami a Sex Education harmadik évadáról szólt számomra, és egy bejegyzésben összegeztem, hogy miért is kellene ezt a sorozatot mindenkinek megnéznie, majd érkeztem a Mélybe ránt a Lápvilág alternatív fülszövegével, most pedig itt ez a summa, ami már bőven az októberiben fog számítani, mert el-elúsztam a dolgokkal. Megesik, bár nem örülök.

De a blogon kívül is írtam:

Szeptember 10-én jelent meg az Eközben Szegeden blogunkon a Felsőbbévesek felelőssége című szövegem, ami az elsősökről szól, mint kedves, picit elveszett lényekről, akik épp ismerik meg a várost, majd múlt hét pénteken az El kell gyászolni helyeket című szövegben arról írtam, hogy helyek és érzetek jönnek-mennek, és be kell látni, hogy kötődtünk egy-egy szokáshoz, szinte hagyomány ugyanott venni másnaposság űző granolát, vagy üres órákban sajtosrudat enni a főtéren, és gyászmunka ezen lehetőségek megszűnéséről gondolkodni.

Emellett a szeptemberi Kortársban megjelent két versem, a Mária című, amely arról gondolkodik, hogy Mária a 33 éves Jézus mellett ábrázolva sem öregszik, míg mi, akik a templom mellett sétálnak, felnőttünk, illetve a Találkozás két öregasszonnyal című, ami egy barátságról kíván beszélni, annak kíván emléket állítani. Kritikákban is erősebb időszak volt ez, megjelent a már említett Lázár Ervin átdolgozásairól szóló kritikám az f21.hu-n, illetve Ocean Vuong Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című kötetéről (amiről a blogra amúgy értékelést is írtam itt, most pedig tanulmányt írok) megjelent az első nyomtatásban közölt kritikám is a Műútban, ami szintén nagyon jó érzés.

És amúgy voltam

tök jó kiállításokon Budapesten. Pár napig még láthatjátok a Kassák Múzeumban a Költészet és performansz című kiállítást, ami a kelet-európai neoavangard mozgalmakról mutat egy színes képet (nagyon szerettem Simon Bettina kiállításesszéjét róla, belinkelem), október közepéig látható a Petőfi Irodalmi Múzeumban a 4×4 Illusztrátor kiállítás, ami egy izgalmas gyűjtés a V4-es országok kortárs gyermekkönyv illusztrációiból, de amúgy voltam már nem látható kiállításokon, így az B32-ben szervezett Otthon című illusztrációs kiállításon, vagy a Budapesti Történeti Múzeum és az Off Biennále Budapest közös szervezésében újra kiállított Péli Tamás Születés pannót is megnéztem, ami a cigányság történetének kívánja valamiféle hatalmas mitikus és történelmi összegzését adni, és nagyon sokat adott szintén a kis kezdő kutató létemnek.

És amúgy, néztem új magyar filmeket is, amire amúgy biztatnék mindenkit, de kifejezetten súlytalannnak és ad-hocnak, receptszerűnek gondoltam sajnos A legjobb dolgokon bőgni kell című filmet, a Toxikoma viszont egy nagyon menő film volt, jól bánt az emberi határokkal, bátor film, bírtam és vadul ajánlom, számomra főleg a hatalomról szólt, arról, hogy kikre érdemes rábízni magunkat, és milyen kompromisszumok mentén marad valaki drogfüggő, tényleg jó film, nagyon kelet-európai lett ez a történet, állatira ajánlom.

Szóval ez a hónap jó volt, hosszú volt és sűrű volt (például még Patrick Ness könyvének a webkamerás bemutatójáról nem is beszéltem), és jó, hogy vége volt azért. Holnap előbújás napja, amire egy kedves mesélős bejegyzéssel készülők, 1 és 6, illetve értékelés is várható rövidesen.

Ha volt a posztban olyan gondolat, vagy könyvajánlás, ami megfogott, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán. Én biztosan rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Augusztusi summa

Sziasztok,

rendesen érzem, hogy fáj írni ezt a summát, de mint ahogy a sebtapaszt tépjük le, ideje ennek is nekiállni, egyébként is egy lehetőségekkel teli tanév vár, és a többi, és a többi. (Itt még azt hittem, hogy időben ki fog menni a poszt, és amúgy nagyon kicsin múlt, hogy nem így történt, bocsi. – a szerkesztő Szilvió) Ami viszont most ennél is fontosabb, ebben a hónapban 13 könyvet szereztem be, és 12-t olvastam el, blogbejegyzésekben pedig nem voltunk nagyon elengedve, lássuk mindezt bővebben:

13 könyvet szereztem be a hónapban:

Kiss Ottó: Csillagszedő Márió
A tavasszal olvastam egy nagyon rossz kritikát a Csillagszedő Márióról, ami totál lehúzta a szöveget, és hát, azért kell rossz kritikákat olvasni, hogy hátha fantasztikus könyvekhez kapsz utána kedvet, ahogy ez ennek a könyvnek kapcsán történt. Ezzel együtt, bár olyan városban élek, ahol van Poket automata, sőt, Budapesten is voltam a kritikaolvasás óta, végül mégiscsak az Ördögkatlanra kihelyezett automatából szereztem be a könyvet. És akkor a szöveg: Kiss Ottó gyerekhangra írt egy verseskötetet, ami olyan fontos témákat érint, mint a válás, vagy hogy hihetünk-e egy kisfiúnak, aki szomszédban lakik, és azt mondja, hogy nappalra ő szedi le a csillagokat. A két történetszál szinte ugyanazzal a súllyal mozog, az általam tök kedvelt minimalista svéd gyerekversek egyszerűségével és figyelmességével dolgozik, egyfajta szép, de szépelgő gyereklogikát épít a dolgok köré, és egy nagyon pontos, finom kötet, örülök, hogy végre a polcomon van.

Erna Sassen: Egy indián, mint te meg én
Nem kisebb öröm a polcomon tudni ezt a másik csodálatos gyerekkönyvet, ami a Pagonynál jelent meg év elején, és amit mindig vágyakozva méregettem a könyvesboltokban. Egyrészt egy gyönyörű kötetről beszélünk, amely a fekete-piros színvilágában ötvözi a klasszikus, rézkarcszerű gyerekkönyvillusztrációnak és a hagyományos indián világnak a motívumkészletét. Másrészt pedig egy fontos könyv, amely Boazról, az introvertált holland iskolás fiúról szól, aki indiánosat játszik magával, és mint minden tisztességes indián, ő is szereti a csendet. Aztán egy nap megérkezik az osztályába Aisha, aki alig érti a holland nyelvet, és aki – talán – indián. Mindenesetre Boaz mellé kerül az osztályban, és a két gyerek között barátság születik, olyan, ami bátor döntésekre és gyakorlatias empátiára hív. Szépen gondolkozik a ’10-es évek átalakuló társadalmáról, félelemről, idegengyűlöletről, Boaz pedig felnőtt döntést hoz azért, hogy mindketten gyerekek maradhassanak. Örülök, hogy a polcomon van, a Pécsi Pagony Ördögkatlan kitelepülésén vettem meg, és annyira jó könyv, amennyire vártam.

Németh Zoltán: Tektonika
Németh Zoltán költészetét eddig mindig inkább kintről, mint bentről figyeltem, bár mindig nagyon menőnek gondoltam azokat a mind teoretikusan, mind poétikailag, nyelvileg kísérleti verseket, amik foglalkoztatják. Nekem az Állati nyelvek, állati versek című kötete van csak meg, amelyben gyerekversek tónusával ír tök hard verseket, de a szerzőtől amúgy a poszthumán vagy a radikális testpoétika témái sem állnak távol, és a verseivel, meg egyáltalán alkotói világával amúgy állati virulensek, kézen-közön összefutsz vele, tök sok barátomra vannak nagy hatással a szövegei. A Tektonika a fülszöveg szerint ez a kötet valamelyest szintézise is az életműnek, nagyon várom, hogy figyelmes időm legyen rá, terveim szerint szeptember végén, október elején lassulok be hozzá.

Ferencz Mónika: Búvárkodás haladóknak
Ferencz Mónika második, frissen megjelent verseskötete is landolt a postaládámban. Az előző kötetével, a Hátam mögött déllel nagyon fura volt a dinamikánk, a szerző mindig úgy mesélt róla a bemutatókon, hogy hát, csak a szokásos első kötetes család, honnan jövök, ’mi van a hátam mögött a délen kívül’ témák mentén született, és emiatt a kötetet sokáig csak méregettem, de nem olvastam el, aztán amikor elolvastam, láttam, hogy amúgy nincs kispórólva belőle a gondolat, meg hogy az általánosnak tűnő problémafelvetések mögött tök jól olvasható, figyelmes versek vannak azokról az amúgy személyes dolgokról, amik 2017-ben (meg amúgy 2021-ben is) tökre akutak nálam is. Szóval ez a kötet úgy jelenti 2017-et számomra, hogy akkor jelent meg, én pedig akkor járok úgy irodalmi eseményeken, hogy nem kívülről nézem, és aztán az egyik első könyv volt így – hülyeség, hogy erről beszélek amúgy, de – bentebbről olvasva. És picit azt hiszem ilyesmi lesz az új kötetével is, hogy hot témát vizsgál: mit kezd egy új nő (de amúgy majd ötven év múlva légyszi valaki kutassa ki, hogy az új férfi és új nő szereplírák között van-e bármi különbség – az olvasói és a személyes megélésem is tök az, hogy vadul semmiképp nincs, tanulom a magam világértését minkét nem szerepkereséseiben – talán nem csak azért, mert meleg vagyok) a társadalmi és magánéleti felelősségeivel. És hogy oké, erre mondhatjuk, hogy népszerű téma amúgy, de kevesen tárgyalják jól, várakozásaim szerint ez a kötet állati jól fogja. Tegnap érkezett, még csak belelapozni volt időm, de az lelkesít.

Líra nyári akciózás:
Erről talán közösen írnék hosszabban. Nagyon szeretem a Líra nagy nyári akcióját. Bár nyilván ilyenkor is csak az akciós könyvek közül válogatunk, de ebben az akcióban mindig sok olyan kötet szerepel, amiket amúgy szeretek, szeretnék olvasni és a polcomon tudni, mert a kortárs magyar irodalom fontos kötetei, de ha bemegyek a könyvesboltba könyvet venni, akkor nem ezek a sürgősek, ezek mindig tudnak várni, helyettük a rendes időkben teljes áron (ne dőljetek be, soha nem veszek könyveket teljes áron, itt inkább arról van szó, hogy az aktuális pénzemért) más köteteket veszek meg. Így nagyon örülök, hogy a polcomon vannak ezek a könyvek, 6200 forintba került az egész pakk, és mindegyikükből rengeteget fogok épülni. De nézzük röviden (jaj, a szerkesztő Szilvió jót nevet ezen, dehogy sikerült röviden, mit gondoltam…), hogy milyen dolgok motiváltak egy-egy könyvnél:

Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekekért
A Kaddisban Kertész arról beszél, hogy miért nem lett gyermeke attól a talán belső hívástól függetlenül is, hogy a holokauszttúlélők közül sokan a gyerekvállalást ténylegesen vállalásnak érzik, egyfajta bosszúnak Hitler felett – ajánlom a Porrá zúzott álmok című filmet is a témában. Kertész arra jut ehelyett, hogy lehet-e egyáltalán gyermeket szülni egy olyan világban, ahol a holokauszt megtörténhetett. Egy kedves barátomra nagy hatással volt ez a könyv nemrég, és amikor beszélgettünk róla, biztos volt, hogy megveszem és el is olvasom rövidesen, eddig az elsőnél tartok, de csalódott lennék, ha az ősz végégig nem olvasnám el.

Takács Zsuzsa: Üdözlégy utazás!
Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv
Talán ott érdemes kezdeni, hogy nem szerettem Takács Zsuzsa költészetét nagyon-nagyon sokáig. Szép volt, de nem rántott be, esztétizál, finom, és nem hívott be magához. Aztán tavaly újraolvastam a Test imádása – India kötetét (csak az volt meg eddig), és kialakult köztünk az, hogy érzem is, hogy ezek a versek nagyon működnek, az India ciklusban nagyon mélyen ábrázolt (és az általam amúgy egyáltalán nem kedvelt) Teréz anyával együtt gondolkoztam a hitről, ott sikerült először közel jutnom ehhez a poézishez, aztán az előző ciklusokban is ügyeskedtem, lettek kedvenc verseim… Megértem új Takács Zsuzsa kötetek beszerzéséhez.

Tóth Kinga: Holdvilágképűek
Tóth Kinga: All Machine

Tóth Kinga a fiatal magyar költészet (fura, tudom, hogy a Holdvilágképűek kisprózagyűjtemény, a fejemben mégis prózavers inkább, de ezen a problémán bizonyos kocsmákban késelnek, szóval leírom, hogy itt legyen, de csak zárójelben, mintha nem lenne itt) és képzőművészet fontos alakja, bár eddig csak azt olvastam tőle, amit a szél és az internet elém sodort, többször nyitottam már ki a könyvtárgyként is gyönyörű köteteit, ami az emberi működéseket vizsgálja. Az All Machine a létezés különböző gépiességiségeit vizsgálja nagyobb keretben, a Holdvilágképűek pedig a betegségekkel, betegség mint normaállapot kérdéseivel foglalkozik, nagyon megörültem, amikor megláttam, hogy akciósok ezek a kötetek.

Bognár Péter: A rodológia rövid története
Van ez a rodológia tudomány, a Magyar Tudományos Akadémia Rodológiatudományi Intézete 1986-ban alakult, a tudomány sem sokkal korábbi, az első vizsgálatok a 70-es években kezdődtek. A rod egy kis szubsztancia, ami az emlékeket őrzi, kutatásuk megkerülhetetlen, ha a művészetről komolyan kívánunk beszélni. A rodológia egy elképesztően fontos kitalált tudomány, csupán ebben a kötetben létezik, a barátaim jobban lelkesednek érte, mint a szeletelt kenyérért, ideje volt már beszerezni egyet.

Szijj Ferenc: Igazi nevek
Szijj Ferenc Kenyércédulák című kötetét 2017-ben olvastam, az volt az első kötet, amit a Független Mentorhálózatban a mentorom elolvastatott velem, és az a kötet amúgy alapjaiban meg is határozta, hogy mit gondoljak a költészetről, és ez jó is így. Akkor már a Kenyércédulák beszerezhetetlen volt, és mást nem vettem a szerzőtől, talán azért, mert akkor a Növényolimpia című prózakönyvével volt hangos az irodalom. Az Igazi nevek az első Szijj kötetem, ez volt az, amibe bővebben beleolvastam a megvásárlása óta, és nagyon szerettem, gondolva van benne a költészetről, és olyan kemény és valódi költészetet művel, amit ritkán olvas az ember. Rendesen bánom, hogy alig olvastam Szijjtől 2017 óta, és ez nem is maradhat így.

Parti Nagy Lajos: Szódalogvaglás
Parti Nagy Lajos legutóbbi verseskötete, a Létbüfé után volt egy hosszú és csak helyenként unalmas kritikavita a Műúton. Én korábban PNL-től csak kisprózákat és Moliére fordításokat olvastam (utóbbiakat kötelezővé tenném, az előbbieket azért nem, mert 18 évesen én sem értettem, ma meg már csodálom, szóval nem biztos, hogy alacsonyküszöbűek), a Létbüfé volt az első verseskötetem tőle, és ezek a jófej kritikusok azt találgatták, hogy meg tudja-e nyitni a PNL- Dumpf Endre (amúgy kurvadilettáns zseni) alteregóval írt szöveguniverzumát a kötet – nekem meg tudta, de ugye, ez kit érdekel –, és hogy tud-e újat mondani a szöveggép még – nekem tudott, de ugye ez megint kit érdekelt –, amikor amúgy – egyezményesen a Szódalovaglás ennek az alkotói univerzumnak a csúcsa. Na, azóta el akarom olvasni, meg lassan a PNL univerzumot, kezdve a Sárbogárdi Jolán alteregóval írt könyvekkel (azóta megvoltak), és hát, a Szódalovaglással. Mennyire egyszerűbb volt amúgy Homérosznál görögnek lenni azzal a két eposz az irodalom… de nem feltétlenül akarok panaszkodni, csak rengeteg minden jelent meg régen, én meg… olyan kicsi vagyok. 😀

Sebastian Barry: Tiszta fény
Sebastian Barry a Végtelen napok című könyvvel lopta be magát a figyelmembe, amelyben két szegény tizenévei végén járó srácot követünk, akik az amerikai polgárháború alatt belépnek a seregbe, hogy ott ruháztassák őket, majd örökbe fogadnak egy indián kislányt, akivel együtt járják majd családként az országot. Az a könyv tavaly tavasszal jelent meg, épp a karantén kezdete után nem sokkal, és sem akkor, sem azóta nem volt időm elolvasni, de most, szeptemberben mindenképpen időt szeretnék szakítani rá, a sietségnek picit az is az oka, hogy napokon belül megjelenik a könyv folytatása, és elég volt a Végtelen napokba beleolvasni is ahhoz, hogy nagyon várjam ezt az univerzumot. És akkor ebben a Barry dömpingben láttam, hogy le van árazva egy korábbi regénysorozatának az első kötete is, nyolcszáz forintért megrendeltem azt is. Egy kis 50-es évekbeli ír vidéki farmról szól, és arról, hogy két idős asszony és az odaküldött rokongyerekek megtalálnak valami fényszerűt. Elvileg Barry nagyon szépen ír, a történet szép, akár érdekes is lehet, de tényleg a nyelve érdekel inkább, mert lássuk be ez a történet giccsesnek ígérkezik.

12 könyvet olvastam el a hónapban:

Mészöly Miklós: Nem felel meg neki
Nagyon fura húzás volt a Jelenkortól és a Libritől, hogy ezt a könyvet így odaajándékozták diákoknak. Egyrészt, persze, mindenképpen azt gondolom, hogy Mészöly elképesztően fontos szerző, és azt sem gondolom feltétlenül rossznak, hogy a diákok ezen keresztül értesülnek róla, hogy Móricz után is van prózairodalom, de. Szóval hogy – és ezzel nem azt akarom ezzel mondani, hogy ez a kötet tetsszen mindenkinek, mert nekem tetszik – elképesztően szar érzés volt olvasni a moly.hu-s értékelésekben tömegesen azt, hogy ez nem felelt meg nekem, hihihi, mert az oktatás és a társadalmi nyilvánosság amúgy nem ad fogódzókat egy gyanútlan diáknak egy olyan szöveghez, amin sírtam hazafelé a buszon attól, hogy milyen pontos és figyelmes és szép és okos, és hogy ilyen nincs is. És ez tényleg nem egyéni dolog, tök megértem, ha nem felelt meg nekik, és utálom, hogy így van.
Mert Mészöly nagyon csodálatosan ismeri az embert, a rezdülést, a jelentést, olyan pontos és szikár a nyelve, hogy emlékszem, alapszakosként évekkel ezelőtt óránként két oldallal haladtam a Megbocsátással, mert nem értettem, és olyan nehéz volt, de aztán a Film meg annyira szétírja ezt a regisztráló gyakorlatot, hogy örjöngtem tőle, mert zseniális. És aztán nem olvastam több Mészölyt, mert nem volt a polcomon több. Mostantól nem telhet el év Mészöly nélkül, erre így rájöttem. Köszönöm, csodálatos válogatás volt.

Kis Ottó: Csillagszedő Márió
(Fent már írtam róla.)

Erna Sassen: Egy indián, mint te meg én
(Fent már írtam róla.)

Lydia Davis: Az annyi, mint
Mint egy novelláskötetben, itt is voltak szövegek, amik nagyobb hatással voltak rám, és voltak, amik kevésbé, mégis Davis összességében tud nagyon jó lenni. Egy állati felszabadult szöveguniverzumot hoz létre, amik kvázi kaparja a mágikus realizmusnak a határát. Milyen nyelvi fordulatokat fogadunk el, miket értünk meg, és mik azok, amiken el kellene godolkodnunk. Hol vannak az interperszonális viszonyoknak a buktatói, és hogy lehet erről nem drámaként tudósítani… Azt hiszem ez leginkább ennek a kötetnek a tétje, és lelkesítő volt, hogy máshol vannak a szerzőnek a határai, mint amit megszoktunk, többet mondhat ki, és alaposabban kérdőjelez meg helyzeteket, akár a túlgondolásával, akár valamilyen rendkívüli nézőponttal. Végig az volt bennem, hogy ez a nő elképesztően ismeri a szorongásnak a tök faszságokból induló belső logikáját, tényleg, mintha az egész életművet a szorongások abszurd helyzetei mozgatták, klassz és nagyon jól munkált nyelvű olvasmány volt, biztosan fogok még a szerzőtől.

Bérczes László – Cseh Tamás: Cseh Tamás
Ez a könyv olyan volt, mint Esterházytól a Hasnyálmirigynapló. Hogy van egy nagy mágus, aki fontos számomra és fontos a barátaim számára, ráadásul a barátaim közül sokan még látták őt életében, de számomra ő már csak a hagyományból van meg, és a tiszteletből, amit maga után hagyott. És mindkét szöveg beszél a rákról, a világból való távozásra készülnek a beszélők. EP azzal játszik, hogy a rákja vajon megírható-e, Cseh Tamást a teljes életművével szembesíti baráti beszélgetéseiben Bérczes. Ebben a könyvben arról az egészről próbálnak ketten valamit mondani, amit ma Cseh Tamás életművének nevezünk. Hogy hogy van az, hogy itt ez az ember, aki maga tanult gitározni és énekelni, így nem minden megy neki igazán biztosan, néha remeg attól, hogy lebukik, mégis, ez az ember minden gesztusában elképesztően szabad és felszabadult. Egy életműről beszélnek, külön-külön is, művekről, a fantasztikus Bereményiről, aki a dalszövegeket írta, és akikkel ketten valami olyan egyértelműt írtak – mondja Cseh – mint a hajmosás, és közben beszélgetnek Bérczessel egy teljes életről, faluról, nyúltartásról, egyetemről, tanításról, majdnem diszidálásokról, indián játékokról és persze arról, hogy ez az ember tényleg egy sztár lett. Bérczes jó barátja Cseh Tamásnak, olyanokat kérdez, amik tényleg érdeklik, kis dolgok, amik tényleg egy életmű metaforái tudnak lenni, dohányoznak közben, ülnek a napon. Jó könyv, hallgassatok sok Cseh Tamást, és ha közelebbről figyelnétek, olvassátok el a könyvet.

László Noémi: Az ébredés előterében
László Noémi: Föld
László Noémi: Százegy
László Noémi: Feketeleves
László Noémi: Műrepülés

Írok László Noémi legutóbbi kötetéről, a Műrepülésről, és sok érdekes dolgot találtam, ezért elolvastam a korábbi köteteit is. Alapvetően egy nagyon színes, tobzódó alkotói világ az övé, csengő-bongó szép páros rímeket használ, játékos sorok követik egymást, de igazán csak néhány versben tudja validan megfogalmazni is magát. A Műrepülésről írni izgalmas feladat volt, de az izgalmassága inkább szakmai dolgok miatt az, mintha alakulna vele az életmű iránya, vagy felveti, és talán nem válaszolja meg azt a kérdést, hogy hogyan lehet az ember ma egyáltalán költő… Nem igazán ajánlanám a köteteit, már csak azért sem, mert a magyar kortárs verspiac gyakorlatilag nem létezik, így ha verseket ajánlok, akkor bátrabban ajánlok másokat, ebben a bejegyzésben is teszek így.

Oravecz Imre: Kedves John
Levelek Kaliforniába
Oravecz Imrétől eddig csak kósza verseket olvastam, de tudtam, hogy ez is egy olyan fontos és megkerülhetetlen életmű a kortárs irodalomban, amit el kell kezdeni olvasni, és én ezzel a könyvével kezdtem, amit idén tavasszal adott ki újra a Magvető. A könyvben fiktív levelek vannak, magyarul, egy igazi Johnhoz, akivel a szerző a kaliforniai vendégtanársága révén ismerkedett meg, és a kötetben tíz éven át kísérjük a szerzőt a negyvenes, koraötvenes éveit. Amikor láttam, hogy újra megjelenik a könyv, az keltette fel a figyelmemet benne, hogy úgy tűnt, a levélíró a saját gyökreivel és a szabad levegőbe kapaszkodni ágaival egyszerre igyekszik kezdeni valamit. Mint egy ifjúsági regényben, ő is tanul nem menekülni az élet elől. Keresi a származását és az otthonát egy olyan családban, amelynek tagjai a XX. század történelmi helyzeteiben az amerikai emigrációt választották, de közben egy biztos fészek alakult ki Szajlán, a csendes kis faluba, ahová a mai napig visszajár. És amúgy, szinte mindemellett a szerző épp a válása után tér haza a gyermekével, és a tíz év alatt valamiféle rendszerváltás is történik, melyből azonnal ki is ábrándulhatunk. Fontos könyv ez, mert szépen beszél a hagyományokról és az elégedetlen emigráns vágyról, kétirányú idegenségről, és mert arra is jó, hogy megnyissa azokat a témákat, amelyek egyébként tényleg az egész Oravecz univerzumot mozgatják.

Catherine Millet: Catherine M. szexuális élete
Na, ez megint vicces. Régóta el akarom olvasni ezt a könyvet, és egyáltalán a Millet szövegeket, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy pár éve az egyik őszi Margó Fesztiválon a szerző meghívott vendég volt, és késve érkeztem a bemutatóra, így nem értettem a tolmácsgépet kínáló lányt, és tolmácsgép nélkül hallgattam végig a bizonyára fantasztikus francia nyelven zajló könyvbemutatót. Aztán nem sokra rá megtaláltam egy könyvet egy antikváriumban, majd eltettem, majd eljön az ideje. Eljött. A nyáron olvastam Simon Bettina nem igazán ajánló jellegű esszéjét a könyvről az 1749-en, ami mégis fellelkesített, hogy elolvassam. És akkor a könyvről. Ez, az, aminek a címe alapján tűnik, de nem történeti a kötet abban az értelemben, hogy A-ból B-be haladna, inkább személyes hangú esszék a szexualitásról egy olyan nőn keresztül, aki felette van a tabuk megélésének és kimondásának. Izgalmas anyag volt, egyszerre van az is, hogy ez elsős pszichológushallgató is megtalálná benne a teendőket, meg engem is gyönyörködtet a kimondhatóságával és az amúgy köznapiságával. Ez a nő szeret baszni, és ez tök rendben van, a kötetnek az minimum tanulsága, hogy nincs itt semmi látnivaló.

Blogoltunk is a hónapban, bár botrányosan keveset

Szóval úgy kezdődött ez a hónap, hogy Ördögkatlanon voltam, majd pedig otthon másfél hetet, így tudtam, hogy nem pörgöm szét majd magam ebben a hónapban, erre rá jött, hogy furán vettem a 20-a utáni Szegeden töltött időt is, így, mire le tudtam volna ülni blogolni, nagyon nem éreztem jól magam, szóval ez megint nem egy produktív hónap volt itt, szeretném jobban csinálni.

10-én érkezett a szokásos beszámolóm az Ördögkatlan Fesztiválról, majd ezt követte a hónap olvasását tervezgető 1 és 6-ja, két könyvet olvastam a hatból, kettő folyamatban van, a maradék kettővel pedig dolgozni fogok majd a következőkben, szóval úgyis lesz még róluk szó. Aztán augusztus 20-án jött egy kibeszélős bejegyzés, amiben arról meséltem, hogy milyen a viszonyom a saját feltűnő melegségemről, és egyáltalán, miért alakulhatott ez ki nálam, meg úgy egyáltalán, másoknál. És ennyi sikerült, sajnos.

Másutt publikáltam:

Azért szép (de ez persze rossz is, mert durván kiszámíthatatlan, de hazudjuk azt most, hogy szép) az irodalmi szakma, mert augusztusban hiába voltam otthon húsz napot, vannak korábban leadott anyagok, amik csak most jelentek meg. A számomra legkedvesebb, hogy az itt is sokat dicsért Szabó Imola Julianna Holtak aranya, holdak ezüstje című könyvéről szóló kritikám megjelent a Tiszatáj Online-on, de az f21.hu gyerek és ifjúsági irodalom rovatába is írtam kritikát a Martin Gayford és David Hockney A képek története gyerekeknek című elég menő kötetéről, valamint a csodálatos nyári, lengyel tematikájú Prae folyóiratban is megjelent két versem. Emellett természetesen folyamatosan zajlott az Eközben Szegeden blogon a tartalomgyártás, oda augusztusban is két szövegem került ki, egy vidámabb és egy nyomasztóbb: a nyomasztóbb a Soha nem ér körbe egy gyermekkorom óta visszatérő rémálomról szól, a Sárgadinnye ízű délutánok pedig egy jó délutánról, amikor nem történik semmi, de érzed, hogy minden klappol.

Ennyi volt úgy tűnik ez az augusztus és ez a nyár, igyekszem hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Júliusi summa

Sziasztok,

számomra is felfoghatatlan, hogy hogyan történt, de ezzel a summával most épp felezem a nyaramat a hónap végén, de ezzel az is van, hogy jó látni ebben a bejegyzésben, hogy rengeteg minden történt ebben a hónapban, sokat olvastam, sokat írtam, és tele vagyok lelkes szeretettel, ráadásul elég király augusztus elé is nézek, szóval, rendben, tényleg ideje belevágni ebbe a summába. A hónapban 8 könyvet szereztem, 8 könyvet sikerült elolvasnom, és egy csomó-csomó bejegyzést, szám szerint 9-et írtam, bár köztük csak egy értékelést. Nézzük részletesen:

8 könyvet szereztem ebben a hónapban:

Frederic Jameson: A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája
Itt az van, hogy nyilván vannak gyanúim, hogy miről szól ez az esszékötet, de az van bennem, hogy tudom, hogy ez a könyv a kortárs progresszív társadalmi gondolkodásnak egy alapdarabja, így, amikor megláttam a könyvtárban a selejtezett könyvek között, azonnal elhoztam, pláne, hogy egy darabka történelemnek tűnik. Rövidesen olvasni is szeretném.

Michelle Cuevas: Egy képzeletbeli barát kalandjai
Régóta szemeztem ezzel a könyvvel, de most molyon árulta egy lány, és árulta még Neil Patrick Harris két gyerekkönyvét, amit most jól lepasszolok az unokahúgaimnak. A három könyvre együtt nem fizettem annyit, mint egy könyv árát, ami elég jó dolog. Nade, végre beszélhetnék a könyvről is, ugye. Merthogy erről a könyvről érdemes, mert egyszerre tud kis történeteket elmondani bátor gyerekekről, akikben meg lehet találni a legtisztább jót, és egyszerre mesél el egy nagy történetet önmagáról és a valódi ikertestvéréről, aki történetesen kitalálta őt. Merthogy a kötet elején Jacques Papier még nem tudja, hogy kitalált barát. Azt hiszi mindenki utálja, merthogy más, és látjuk, ahogy kiderül számára, mi is egyáltalán ez a láthatatlan barátság, és hogy ennek a létformának milyen intézményei és lehetőségei vannak. Ez egy szép történet, kedves, szépen beszél identitásról és emberi jóságról, amit a leginkább egy képzeletbeli barát tud meglátni.

Tékiss Tamás: Samu sejti
A hónapban harmadik lettem a vajdasági Híd folyóirat kritikaíró versenyén, aminek keretében lehetőségem nyílt egyrészt egy csodálatos napot tölteni egy kedves barátommal Kishegyesen a Dombos feszten, másrészt választhattam csodálatos Forum kiadós könyveket, a Samu sejti, és a következő három könyv még ezek közül való. A Samu sejti pedig egy ifjúsági regény, amit már szintén figyelgettem egy ideje, mert izgalmas a fülszövege. Kvázi azt tematizálja, hogy a felnőttek nem értik meg, nem veszik komolyan a gyerekeket – szétadom, már most – és hogy valójában a felnőttek vannak tele felesleges baromságokkal, mint a politika meg az érzelmi felesleges körök. A fülszövegnek egy nagyon lázadó, szókimondó, szubverzív nyelve van, remélem a könyv is ilyen lesz.

Ronan de Calan: Karl Marx kísértete
Gyerekkönyv a marxizmusról. Arról, hogy van egy ember, aki látja a saját városában, ahogy a munkásokat kizsákmányolják, és érthetően tud arról beszélni, hogy miért probléma ez, lehet-e tárgyalni a Das Kapitallal, és hogy egyáltalán miért a kommunizmus volna ezekre a problémákra a legjobb megoldás. Nem térít, meg semmi ilyesmi, csak elmesél, felismertet, problematizál, akár úgy, hogy valaki felismeri a szülei, rokonai, környezete mintáit, és nem marxista lesz persze, csak kritikus. Mert ez a gyerekkönyv nem olyan, mint amilyeneket én olvasni szoktam, hogy dől belőlük a szeretet, hanem olyan, ami az igazságtalanságról beszél, tök tisztán arról, hogy rendszerek nem jók emberekhez. Ezzel együtt, persze, kétlem, hogy ezzel a kiadvánnyal lennének tele a gyerekszobák, de pár családban talán jó beszélgetéseket indíthatott el, és ez is tök jó. Amúgy pedig egy egyszerű kis füzetkéről van szó, az illusztrációja gyönyörű, szórakozik a kommunizmus kísértete szerkezettel, gépeket is látunk, nagy kapitalista gépeket, szerettem, sokszor fel fogom még lapozni.

drMáriás: drMáriás rendelője
DrMáriással először a Facebookon pörgetve találkoztam, azt hiszem a legtöbben így vagyunk ezzel. Először azt hittem, hogy mém, és hogy mémeket fest, de ezek azért nagyon menőnek, nagyon többnek tűntek egy mémnél. És hát, időközben világossá vált számomra is, hogy ez egy esztétika, ami engem nagyon lelkesít, mert szinte giccses, és másoló munka, de közben minden gesztusában elképesztően unikális. Politikusokat, celebeket látunk nagyrészt a XX. század második felének kiemelkedő festőinek stílusában, és ezzel persze ezek az alakok és ez a társadalom meg is méretődik, és ettől valahogy nagyon abszurd, nagyon működő lesz ez a művészeti világ. Ebben a kötetben látunk korai, még a vajdaságban alkotott munkákat, és már ezen új esztétika mentén született festményeket is, őszintén örülök, hogy ez a könyv a polcomon van. Jövő hét keddtől pedig az Ördögkatlanon lesz egy kiállítása is, lelkesen várom.

Szombathy Bálint: B+B
A másik nagy képzőművészeti öröm a polcomon ez a könyv, amely a XX. század második felében vajdaságban létrejövő neoavangard képzőművészeti és irodalmi csoport, a Bosh+Bosh munkáiból válogat. Elképesztően lelkes vagyok, amikor a munkáikat látom, az ok, amiért nem olvastam és néztem még végig, az, hogy ebben a hónapban fejeztem be Abramovic önéletrajzát, és néztem végig a drMáriás albumot, és amúgy is több Hajas Tibor irodalmat és Méhes Marietta zenét hallgatom mostanában, szóval tartogatom ezt az albumot még, bár végiglapozni már többször sikerült.

Samuel Mago – Mágó Károly: A szerencse kovácsai / E baxt romani
A két roma szerző, egy testvérpár olyan emberek történetét közli novellaként az elmúlt száz év magyarországi roma történelemmel a hátuk mögött, akik valahogy mégis kijárták a saját szerencséjüket. Egy izgalmas vállalás, elképesztően szép (és nehéz) könyvtárgy, írni fogok majd róla, lelkesít, de vannak félelmeim is, meglátjuk.

Lázár Ervin: Korona és kard
Lázár Ervin élete utolsó éveiben a roma mesék felé fordult, Ámi Lajos cigány mesélő meséit igyekezett esztétizálni a szépirodalmi olvasó számára. A programból három mese készült el, ezt most először magyar mondák újramesélésével kiegészülve kiadta a Móra, a lelkem és a jövőbeli kutatói énem pedig örjöng a boldogságtól, mert ez egy tök fontos gesztus az intézményrendszertől, biztosan lesz belőle majd egy fejezet a szakdolgozatomban. Nyár végéig mindenképp elolvasom.

7 könyvet sikerült ebben a hónapban elolvasni

Marina Abramovic: Aki átment a falon
Szeretem Marina Abramovicot. Elképesztően lelkesít a lénye. Hogy uralkodik a szellemén, és művészetet teremt a végletekből, olyat, ami egyszerre tud engem is lelkesíteni, meg azokat is, akik mondjuk kevésbé felkészültek a XX. század második felének művészetéből. Abramovic performer, jugoszláv partizánok gyermeke, akik a Tito kori nómenklatúra kedvezményezettjei, és akik szinte mindvégig hittek a pártban. A partizánokról úgy tartják, átmennek a falon is, és Abramovic ebben végkép partizánsorsot él. Életrajzából megismerjük a családjával való terhelt, nem egyértelmű viszonyát, Belgrádi egyetemi éveit, és azt a tök termékeny időszakot, amit Ulayjal aktív munkában, illetve amiket később, már egyedül a módszere kidolgozásával töltött. Művészet, utazás, élet, művészet, vállalások, megérzések. Ez az önéletírás csodálatos volt. Arról beszélt egy – hihetetlen, de mégis – halandó ember, hogy milyen vágyai, tervei vannak, mik voltak a félelmei, és hogy mit érzett azokkal a határokkal kapcsolatban, amiket végül sorra lépett át. Nagyon örülök, hogy magyarul is olvasható idéntől ez az önéletrajz.

Ronan de Celan: Karl Marx kísértete
(Fent már írtam róla.)

drMáriás: drMáriás rendelője
(Fent már írtam róla.)

Ali Smith: Ősz
Ali Smithnek tavaly már olvastam a Hogy lehetnél mindkettő című regényét (itt írtam róla), amit nagyon szerettem, mert ez a nő elképesztően szép, teremtő viszonyban áll a nyelvvel. Folynak a mondatai, tele vannak költészettel. Most épp a brexitről ír ezzel, úgy, hogy ez a nő elképesztően maradáspárti, és látja, hogy hová lesz egy ország, amelyik egyszerű üzenetekre és idegengyűlöletre épít. Egy harminc éves lány és a százegyéves, megnövekedett alvási periódusban lévő, halálra készülő szomszédjának a története, amely az álmodással és a bürokrácia idegtépő realitásával egyaránt beszél a szigetország mindennapi dolgairól. Sokkal politikusabb, és helyenként sokkal didaktikusabb regény is ez annál, mint a Hogy lehetnél mindkettő, de az Ősz tehetetlenségében, kedvességében (Ja, meg, igen, van benne pop art képzőművészet is) és dühében mégis repült a kedvenc olvasásaim közé.

T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél
Védhetetlen, hogy nem álltam még neki az erről a csodálatos könyvről szóló értékelésemnek, még védhetetlenebb, ha azt mondom, félek, hogy nem is lesz rá időm Ördögkatlanig, de a következő értékelésben biztosan erről a könyvről olvashattok majd, amit imádni fogok, mert megérdemli.
A könyv Linus Bakerről szól, aki a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztériumban dolgozik árvaházellenőrként, és egy szupertitkos megbízást kap: egy olyan árvaházat kell felügyelnie, ahol maga az antikrisztus is él. Nagyon vicces, nagyon kedves, szeretettel teli regény, hangos róla a könyves tartalomgyártás, de minden dicsérő szót megérdemel, és én is megteszem hamarosan a tétjeimet. Már írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Michelle Cuevas: Egy képzeletbeli barát kalandjai
(Fent már írtam róla.)

Tóbiás Krisztián: A mikulás rakétája
Ez a könyv egy verseskötet, ami a délszláv-háborút mutatja be, de tulajdonképpen bármilyen más háborút is bemutathatna. Gyerekszemmel dolgozik, egy olyan gyermekelbeszélővel, aki nagyon várja a mikulást, és minden világbéli fura tapasztalatot természetesnek vesz, és azt gondolja, hogy a mikulás intézte így. Mert itt a töltött káposztából azért nem eszünk – annak ellenére, hogy éhesek vagyunk – mert az a mikulásnak van félretéve, és ide a mikulás nem rénszarvassal jön – hiszen azt egyből megennénk – hanem rakétával, ami reméljük nem hibásodik meg. Ez a kötet valahogy szép, a kurva abszurd hitről szól, amiről mi felnőttek tudjuk, hogy egyszerűen nevetséges, Turi Lilla illusztrációi is ezt kísérik, karcosak, pontos határokat húznak. Szerettem ezt a könyvet, és értem, miért szereti mindenki.

David Hockney – Martin Gayford: A képek története gyerekeknek
Nagyon furcsa a viszonyom ehhez a könyvhöz, noha abszolút lelkesedem érte, csak azt hittem, hogy jobban fog lelkesíteni. A könyvnek van egy nem gyerekeknek szánt változata, ami egy nagyon nagy vállalásnak tűnt a könyvesboltban látva, így recenziót vállaltam ebből, hiszen tök fontos a gyerekeknek beszélni arról, mik is azok a képek, mi a képolvasás, hiszen naponta százasával látunk képeket, amikkel olyan igazán dolgunk sincs. És miközben ez a könyv elképesztően lelkesen beszél a képalkotás technikai dolgairól, fényről, árnyékról, perspektíváról, valahogy a kortárs képdömpinggel kevésébé foglalkozik, pedig azt vártam, hogy ennek mentén megváltja a világot. Szóval lelkesít a kötet, és szupernek tartom, meg is írom majd az f21.hu gyerek- és ifjúsági irodalom rovatába, de a világmegváltás mégis elmaradt, és sajnálom, hogy így van.

9 bejegyzést írtam az elmúlt hónapban:

Csupán július 7-én érkezett meg a júniusi summa, de innen szinte gyorsan történtek az események. A következő napon kitöltöttem a Klasszikus Június book taget, amire Edmond hívott ki, aki most klasszikusokat olvasott a csatornáján. Július 13-án érkezett a Carol értékelése, majd két nappal később összeszedtem néhány gondolatot leginkább arról, hogy hogyan rendeztem volna én egészen másként a filmet. Július 16-án a kibeszélős bejegyzésem inkább egy kidühüngős bejegyzés lett, ami arról szólt, hogy baromira dühít az, hogy az LMBT+ nyilvánosság egy nagyon nagy része csak az áldozati narratívákat tudja reflektálatlanul ismételgetni (ennek az apropója két cikk volt arról, hogy a szerzők szerint szinte egyáltalán nincsenek magyarul olvasható LMBT+ fantasy regények, de volt szó a bejegyzésben a homofób törvény durva és felesleges félremagyarázásáról is…). Később kitöltöttem a félévzárási pánik book taget, majd hoztam az alternatív fülszöveget az év legjobban várt LMBT+ könyvmegjelenéséről, a Ház az égszínkék tengernél című regényről. Végül érkeztem még egy kibeszélős bejegyzéssel, amiben a különböző progresszív gondolkodástípusokon gondolkoztam magamra alkalmazva, amelyek talán meghatározzák a blognak a hangját is, és végül ez a kilencedik bejegyzés ebben a hónapban, ami azért egy durván jó dolog, bár sajnálom, hogy ebből csak egy értékelés.

Máshová írtam, mondtam, ilyenek:

Ebben a hónapban négy még 2017-18-ban született versem jelent meg a Tempevölgy folyóiratban, illetve tárcák születtek az Eközben Szegeden városérzeti blogra, ebben a hónapban szám szerint három. Az elsőben arról meséltem, hogy mi mostanában sokat járunk a pláza köré, és lesz valamiféle rítusszerű hagyománya annak, hogy kiülünk oda a tóhoz, és órákon keresztül beszélgetünk, a másodikban egyszerűen beszámolok arról, hogy lemerült a telefonom, ezért megbüntettek a villamoson, de mindenki szuperkedves volt, így végsősoron egy jó élményként maradt meg, a harmadik szövegben pedig egy kocsmázásról mesélek, ahol mi is majdnem szerelmet vallottunk a pultos lánynak, és egy lány is, aki az utolsó éjszakáját töltötte a lassan zárni készülő helyen.

Metaszövegeket tekintve a Tiszatáj online számára készítettem egy interjút Győrfi Kata költővel, dramaturggal, az első kötetéről, erdélyi szerzőként a nyelvhez való viszonyáról, illetve a színházi világ és a karantén viszonyáról beszélgettünk annak kapcsán, hogy a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban kirakatszínházi produkcióként igyekeztek szolgálni a színház ügyét. Végre sikerült befejeznem az f21.hu gyermek- és ifjúságiirodalom rovata számára a Linn Skåber és Lisa Aisato által jegyzett monológkötetéről, A szívem egy bezárt bódéról szóló kritikámat, amiben az emberek közti elmondhatóságról és a kamaszság nagyon különböző megéléseinek elmesélhetőségéről beszéltem elsősorban.

És végül, de tényleg nem utolsósorban, kijött a hónapban két Magnó kurzus potcastepizód, amiben Mikos Ákossal, és pszichológus és klasszikuszene hallgató barátaival a 30Y Azt hittem érdemes című dalát, és SP A nevem SP című örökzöldjét vizsgáltuk meg közelebbről.

Pár szó még a következő hónapról:

Az augusztus elképesztően pörögni fog nálam, keddtől vasárnapig az Ördögkatlan fesztiválon leszek (erről mindig szokott beszámoló lenni, idén is igyekszem majd), aztán egy picit családozom, ezidőalatt az édesapámnál is leszek, aki még mindig egy olyan településen él, ahol nincs térerő, így augusztusra semmiképp nem ígérek posztcunamit, de igyekszem tartani a lendületet, érzem, hogy ezt a júliust sikerült megküldenem, a megküldés ellenére mégis tele vagyok lelkesedéssel, energiával kevésbé, írni és elmondanivágyással megint ezerszeresen, és ez biztosan nem fogy ki.

Az 1 és 6-tal még igyekszem érkezni Ördögkatlan előtt, mert benne azokról a könyvekről fogok beszélni, amiket hazaviszek, de ami fontos, hogy addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Júniusi summa

Sziasztok,

végül úgy alakult, hogy az egyébként hónap utolsó napján szokásos summa most megvárta, amíg lejárnak a havi bérletek, de ha van olyan hónap, amikor én azt érzem, hogy ez így jól van, akkor az a június. Merthogy ez a hónap nem lett vadul örömteli. Mindössze öt bejegyzés született a hónapban, ebből egy sem értékelés. Az olvasott könyveim száma szintén öt, amiből négyet azért tudtam elolvasni, mert dolgom volt velük. A beszerzett könyvek száma alakult csak jól, hiszen a hónapban voltam fent Pesten, ahol olcsóbban vettem könyveket, és recenziós könyvek is érkeztek, így 17 könyvvel bővült a polcom, nézzük is először ezt a listát:

17 könyvvel lett több a polcomon:

Babiczky Tibor: Szapphó-paradigma
Babicky Tibor viszonya azt hiszem tök izgalmas a töredékekhez, és fura, hogy ezt nem igazán tematizálja senki, talán mert túl kézenfekvő, de attól még amúgy ki lehetne mondani. Az előző kötetében befejezetlenre írt verseket, most pedig Szapphó töredékeit írta újra, egészítette ki. Nagyon klassz, feszes nyelvű, mai kötet, amiben leginkább azt szerettem, hogy nem archaizál, és hogy nagyon élő költészetként tekint erre az anyagra. Szerettem, lesz még róla szó a blogon, bár a kötet gesztusaiban követte a Szapphó életművet, így nincs tele explicit leszboszi utalásokkal, de közben már csak azért is fontos beszélni róla, hogy lássuk, mit lehet kezdeni egy ilyen hagyománnyal.

Tatiana Tibuleac: Üvegkert
Egy moldáv-orosz regény egy kislányról, akit a kommunizmus végén vesznek ki az árvaházból, mert szükség van a munkaerőre üveggyűjtéshez és üvegmosáshoz. A munka mögött ugyanakkor felsejlik egy a maga módján boldog család, amiben akár élni is lehet, a főhős felnőttként elkezdi mindezt megírni levélszerűen a fiktív szüleinek. Kíváncsi vagyok a könyvre, picit a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk élményét várom talán, mindenesetre rendkívül ígéretesnek hangzik, pár hete jelent meg magyarul.

Marina Abramovic: Aki átment a falon
Emlékszem, amikor először láttam Abramovicot a tévében, talán (visszakeresve) annak kapcsán, hogy Műcsarnokban volt egy videóinstalláció kiállítása Az üresség nyolc leckéje címmel, amiben a vietnámi háború körül a térségben született gyerekek háborúsat játszanak. A tévében nagyon furcsa dolgokról volt szó vele kapcsolatban, hogy állt egy kiállítóterem ajtajában meztelenül a barátjával, hogy volt a kínai nagyfalon és hogy volt olyan fellépése, ahol megvágta magát. Érződött, hogy igen, őt körülveszi valami rajongás, de ettől nem lesz érvénytelen (akkor még biztosan nem ezt a szót használtam volna, de értettem), hanem valahogy tényleg nagyon hiteles marad. Nagyon más volt az egész lénye, és ez állatira tetszett. Bár mindeddig sosem mélyedtem el alaposan Abramovic munkájában, mégis végig ott volt a fejemben úgy, hogy tudom, hogy van, és érdekel. Amikor megláttam, hogy magyarul is megjelenik az önéletírása, nagyon örültem, és folyamatosan olvasom is, már a legvégénél járok. Sok szó van benne a határairól, a biztonságairól, korlátokról. Jugoszláviáról, ahol a szülei a nomenklatúra részei voltak, de volt ott helye a lázadásnak is, miközben arról is ír, hogy Amszterdamban sírt, amikor megtudta, hogy meghalt Tito. De van benne szó arról, ahogy valaki észreveszi, hogy többet akar mutatni, mint amit egy festéssel mutatni tudna, és beszél jugoszláv és nyugati barátokról, alkotótársakról, művészetről, a performanszművészet nyelvéről, legyőzött korlátokról… Tényleg arról, hogy valaki, aki a jugoszláv partizánok lánya, képes átmenni a falon. Nagyon jó a szöveg is, és pár hónapja sokat gondolkozom neoavangard, konceptualista művészeken, szóval… Ja, ennek a könyvnek nagyon örülök.

Majgull Axelsson: Nem vagyok Miriam
Ezt a könyvet igazából valószínűleg a nővéremnek vettem, csak előtte elolvasom, hátha engem is érdekel. A nővérem akkor is rengeteg holokauszttörténetet olvasna, ha talicskával hordanák neki, és ez a könyv is egy holokauszt-túlélés történet. Miriam egy cigány lány, aki zsidó névvel és zsidó identitással került a koncentrációs táborba, majd az eltemetett emlékek hetven év múlva kezdik kísérteni, amikoris újra kell gondolnia, hogy vajon mit jelent ez az identitástörténet. A cigány téma miatt érdekel, hátha kutatható valamennyire, de én kevésbé fogyasztom ezt a témát.

Kácsor Zsolt: Cigány Mózes
Van ez a könyv. Vagy nagyon fogom szeretni, vagy… Nos, nem, ezt a könyvet nagyon fogom szeretni. Arról szól, hogy egy drogos cigány csávó a szerek hatására rájön, hogy ő a Cigány Mózes, aki arra született, hogy visszavezesse a népét Indiába, és ennek a nulladik lépéseként egy börtönlázadást készít elő. Ami engem ebben a történetben baromi érdekel (azon túl, hogy elképesztően random, és hogy az istenhit és a szerhasználat kérdése már az Afterpartyban is megfogott) az az, hogy hogyan használja a roma mesehagyományt, hiedelemvilágot a saját prófétikus szerepének a magyarázatára. A nyáron biztosan sorra fog kerülni.

Pier Paolo Pasolini: Amado mio / Tisztátlan cselekedetek
Pier Paolo Pasolini: Korom vallomása
Pasolini-t itthon elsősorban az olasz újhullám egyik kiemelkedő filmes alkotójaként ismerik, és akik olvassák a blogot, tudhatják, hogy ezt hibának tartom, mert íróként is nagyon fontos az erős, szociografikus figyelme. Pasolini az a csávó, aki tudja, hogy az örök városban a szegénység is örök, és hogy a nyomor újratermeli magát. Március végén, április elején olvastam az Egy erőszakos élet című regényét, amiben egy telepi gyerek életét nézzük végig, aki keresi a kilépések lehetőségét. Nagyon szép figyelme van a regénynek, beszél benne arról, hogy anyák annyira magukra hagyva érzik magukat, hogy tömegesen nekirontanak a rendőröknek, vagy hogy nincs tere a nádason túl a fiatalkori szexusnak, de beszél az ókori romokról is, amik csupán a nyomor díszletei tudnak lenni. Most egy be nem fejezett kisregényt, az Amado mio / Tisztátlan cselekedetek című szinte önéletrajzi könyvet vettem, ami a ’homoszexuálissá válni a háború idején egy kis faluban, ahol olyan, mintha béke volna’ témáját dolgozza fel, a Korom vallomása pedig egy verseskötet, amit szintén nagyon várok. Nagyon megszerettem ezt az embert, szóval jónak kell lenniük ezeknek is.

özv. Szabó Ferencné: Az élet legárnyékosabb oldaláról
Ez a könyv. Imádom a létét. Özvegy Szabó Ferencné egy Somogy megyei kis faluban élt, és megírta, hogy mit tapasztalt 1993 és 2000 között a cigány-magyar együttélés esetében a kis falujában, és hogy szerinte mit is kellene tenni ebben az ügyben, a városi, többségi társadalomnak és a döntéshozóknak. Nem szeretnék, hogy úgy tűnjön, hogy gúnyolódom, mert tényleg az van, hogy én imádom, hogy van egy ilyen könyv, és sokkal jobb világ volna, ha rengeteg ilyen volna, miközben a 68 éves nyugdíjas, aki aktív életében érettségizett irodai alkalmazottként dolgozott, nyilván nem ismeri az összes politikai, társadalmi lehetőséget. De maga a gesztus már elképesztően fontos, és az, hogy ő ezt az ügyének tekinti, ír róla, egyszerűen elvarázsol. Most mi is gondolkodunk valamibe, ami vallomásos szöveg, de a reprezentációról szól, szeretném összeolvasni majd a gondolatainkkal a könyvet rövidesen.

Szécsi Magda: Csak vitt a szél
Szécsi Magda a hazai roma meseirodalomnak az a megkerülhetetlen alakja volt a 80-as, 90-es években, aki őszintén hitt abban, hogy roma műmeséket kell írni a roma népmesehagyomány mellé, mert azok alkalmasak arra, hogy könyv kerüljön a roma családok otthonába, miközben az így megírt szövegek minősége könnyen elérhetősége ellenére a többségi társadalmi kultúra felé tart. A Csak vitt a szél egy ilyen meseregény, a következő tanévben több ilyennel fogok foglalkozni, így arra készülve szereztem be ezt a könyvet.

Kalla Éva: Az álomadás
Szintén cigány mese, Kalla Éva rajzfilmrendező tollából. Gyönyörű könyvtárgy, Szentandrássy István karcait idéző illusztrációk, velejéig cigány mesevilágot ígérő fülszöveg. Nagy várakozások, majd őszi olvasás lesz.

Lakatos Menyhért: Csandra szekere
És végül még egy roma irodalom, Lakatos Menyhért a magyarországi roma irodalom legnagyobb prózaírója, az első nagy szociografikus regénynek, a Füstös képeknek a szerzője, de ő maga is írt meséket. Ebben a kötetben novellák vannak a szerző gyerekkorából és a felnövés időszakáról, mindezt szinte néhány hónapba sűrítve. A néhány hónap 1944-45 fordulóján azonban elképesztően fontos Vésztő történetében, hiszen itt néhány hónapig független, alulról szerveződő kommunista köztársaságot hirdettek, és valódi, működő központosítást, újraelosztást húztak fel. Néhány éve halottam ezt a történetet először a Vésztő közelében élő barátaimtól, de hogy még mindig csodálatosan randomnak és közben özv. Szabó Ferencnééhez hasonlóan szépnek tartom ezt a történetet, és kíváncsi vagyok, milyen lehet egy ilyen falusi történelmi helyzetet megélni az ember kamaszkora határán. Egy kedves barátom találta a könyvet antikváriumba, köszönöm neki.

Monika Kompaníková: Az ötödik hajó
Valamiért az az emlékem, hogy sok ismerősöm olvasta ezt a könyvet, és mindük nagyon szerette, de nem látom most visszakeresve ezt sehol bizonyítva. A lényeg viszont: A szlovák szerző egy 12 éves lány történetét meséli el, aki megszökött otthonról és az otthont jelentő nemtörödöm panelszürkeségből, hogy aztán egy szökevény fiúval új otthont igyekezzenek létrehozni, miközben esélytelen kvázi túlélniük is. Megrázó olvasmánynak tartják, jól megírt és jól fordított 12 éves karakternek, várom, hogy olvassam, bár félek is tőle.

Bódi Jenő (szerk.) – Pusztai Bertalan (szerk.): Túl a turistatekinteten
A kötetet már régóta forgattam online, hiszen rendkívül fontos kultúratudományi, kultúratudományos kérdéseket boncolgat annak kapcsán, hogy mi tulajdonképpen a turizmus, milyen jelentéstani kontextusai vannak egy-egy turisztikai akciónak, mit jelent pontosan az eredetiség, vagy hogy hogyan lehet valódi, nem turisztikai marketingcélú állításokat tenni arról a viselkedési és kommunikációs módról, amit ma turizmusnak hívunk. A kötet a legfontosabb nemzetközi alaptanulmányok fordításait közli, és nagyon örülök, hogy végre megvettem.

Lena Dunham: Nem olyan csaj
Egy fiatal nő útmutatója az élethez
Hm. Szóval. Lena Dunham a HBO Csajok című Golden Globe-díjas sorozatának írója, rendezője, producere és főszereplője, és én ennek ellenére soha nem hallottam róla. Aztán szembejött velem ez a könyv, elképesztően random módon, 590 Ft-ért, és belelapoztam. Néhány fejezetcím: 18 valószínűtlen dolog, amit flörtölési szándékkal mondtam; Igor – Avagy az online pasim meghalt, és ez a te pasiddal is megtörténhet; E-mailek, amiket elküldenék, ha egy fikarcnyival őrültebb/dühösebb/bátrabb lennék… Szóval megvettem, és ezzel ez a könyv lett az egyetlen, amit ebben a hónapban befejeztem, és nem munkához, vagy már szinte majdnem munkához kellett. Ez a könyv egy elképesztően limonádé könyv, fanyar, vicces, könnyen fogyasztható, jól olvasható szorongások mellé, ha a miniszterelnököd épp el akar titkolni a 18 éven aluliak elől. Olyan, mint egy WMN.hu legjobb cikkei válogatás, de ez a könyv nem is ígér többet ennél, és ez jó. Végsősoron örülök, hogy tudtam olvasni, az Abramovic könyvet váltotta, amikor éreztem, hogy arra nem tudok figyelni, most pedig már újra Abramovic megy, lassan helyreáll a világ.

Martin Gayford – David Hockney: A képek története gyerekeknek
A szerzőpáros írt egy elképesztően vastag és elég drága könyvet A képek története címmel, ami idén jött ki magyarul, és amit mindig megtapogatok a könyvesboltban, és valószínűleg karácsonyra majd ezt kérem a nagyon csodálatos családomtól. És van ennek a könyvnek egy elképesztően gyönyörűen illusztrált gyerekkönyvverziója, amiben a két szerző személyes hangvétellel, motivációk mentén, baromi lelkesen vezeti be a gyerekeket a képek világába. Na szóval, én meg pont írok gyerekkönyvkritikákat, így kértem belőle recenziós példányt, és azóta bolondulok ezért a könyvért. Fejezeteken keresztül beszélgetnek képek és szerzők arról, hogy egyáltalán miért készítünk képeket, mi a fény-árnyék jelentése a képeken, hogyan alakul a képek változása. Fantasztikus könyv, bátran ajánlom, elképesztően lelkesít, bár még csak az első négy fejezetet olvastam, a szisztematikus végigolvasás majd ebben a hónapban történik meg. Ezt egészen konkrétan remegve várom.

A második képen látható a tényleg elbűvölt első találkozásom a könyvvel.

Lydia Davis: Az annyi, mint
Mindig tök hülyének érzem magam, amikor majdnem olyanokat írok le, hogy Lydia Davis kiadott könyveit a 2017-es életműkiadás megkezdése óta figyelem, de eddig nem vettem könyvet tőle. A hülyeség érzése nyilván azért jön, mert Lydia Davist a kortárs amerikai rövidpróza egyik legnagyobbjának tartják, nyilván figyelem a kiadásait, noha még nem olvastam, de mindig tudtam, hogy fogom, és azt is, hogy nagyon-nagyon fogom majd szeretni. Az egyik nagyon kedves barátomnak pár napja ajánlotta a mentora Lydia új könyvét (Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is – érted, ez a címe, imádom), és nagyon nagy a szerelem közte és a humoros, random szöveguniverzum között, így tudtam, hogy rövidesen be kell szereznem az első könyvemet a szerzőtől, ezt pedig egy bájos hangú szegedi hölgy éppen árulta, így a hónap végén még besuhant a polcomra.

5 könyvet sikerült a hónapban elolvasnom:

Szabó Imola Julianna: Holtak aranya, holdak ezüstje
Egyértelműen a hónap legnagyobb ajándéka volt számomra ez az olvasás, és az, hogy interjút készíthettem a szerzővel a könyv kapcsán. Imola egy nagyon fantasztikus alkotó, irodalmár és illusztrátor, kiadványtervező, és ebben a könyvben lengyel mondákat foglal össze, és azoknak kapcsán ír egy-egy prózaverset, empátiagyakorlatot, amelyben nem mindig az szólal meg, akit mi klasszikusan a történet megszólalójának gondolnánk. Egy érzelmekkel és felismerésekkel teli szöveg, amit nagyon szeretek, és amiről még tervezek írni, mert a mondák szépirodalomba emelésével tulajdonképpen ebben a könyvben is az történik, amit én a roma mesék kapcsán kutatok. Olvassatok sokat Imolától, meg (jó, ez tök hülyén fog hangzani, de), ha gondoljátok, kövessétek őt közösségi platformokon, mert tele van magától értetődő szeretettel minden gesztusa. Öröm volt vele személyesen is találkozni.

Kollár Árpád: A völgy, írta Tárkony
Az 1 és 6-ban nagyon mást vártam ettől a könyvtől, mint amit tulajdonképpen kaptam. Amikor először hallottam erről a könyvről, az Kollár Árpád SZTE-s szabadegyetemi előadása volt, amin arról értekezett, hogy mi is tulajdonképpen a vers, és ott úgy tűnt, hogy ennek a kötetnek van egy valamiféle pontos kerete a vers mibenléte mentén, ami követi ezt az előadást. Nos, a helyzet nem ennyire tiszta ennek a könyvnek a tekintetében, és emiatt hiányérzettel voltam tele, miközben Kollár persze tök jól ír, kedves-vicces történetek vannak ebben a könyvben sok különc barátról, működik, csak nagyon félrevitték a várakozásaim ezt a könyvet, de később majd újraolvasom.

Bíró Tímea: A pusztítás reggelei
Bíró Tímea: Hosszú

A Híd folyóirat kritikaversenyt indított, amire én a Hosszúval jelentkeztem, mint könyvvel, amiről szívesen írnék kritikát, így kaptam belőle példányt is. Így messze ideális helyzet alakult ki számomra, hiszen ingyen megkaptam a könyvet, és lett hozzá egy határidőm, nem tudtam tologatni az olvasását, sőt, kritikához illik ismerni a szerző korábbi munkáit is, így a Pusztítás reggeleit is elolvastam. A Pusztítás reggelei egy anyakötet, amelyben a szegénység mintáival és a szülőről való leválás kísérleteit olvashatjuk, a Hosszú szintén anyaverseket tartalmaz, de azok már sokkal személytelenebbek, a még élő, de már szinte élettelen leukémiás anyatest ápolását és az élő elgyászolását olvashatjuk végig címtelen prózaversekben. Fontos két kötetnek tartom ezeket, és bár végül nem sikerült annyit dolgoznom a kritikámmal, mint amennyit szerettem volna, egy III. helyezésre elégnek bizonyultak a meglátásaim, aminek nagyon örülök.

Lena Dunham: Nem olyan csaj
(Fent már írtam róla.)

5 bejegyzés született ebben a hónapban:

Rögtön június 4-én elérkezett egy kibeszélős ideje, abban a bejegyzésben arról gondolkodtam, hogy bár nagyon sokféle tartalmat gyártok, úgy érzem, hogy azoknak a tartalmak valahogy összeérnek abban, hogy azok az én érdeklődéseimről és az én kíváncsiságomról szólnak. Csak sokkal később, 13-án érkezett meg az 1 és 6, a tervezettek közül mindössze egy könyvet sikerült elolvasni, de a többi is akut, olvasom őket, vagy tervezem őket olvasni, talán a júliusi 1 és 6-ban elég őket leporolnom majd. Néhány nappal később érkezett az Alternatív fülszöveg a Carolról, akkor azt ígértem, hogy napokon belül érkezik az értékelés is, ami azonban a mai napig nem érkezett meg. Az alternatív fülszöveggel egy napon jelent meg az a slam poetry szövegem, amiben arról írtam, hogy hogyan gondolkozom arról a tényről, hogy el akarnak titkolni minket 18 évnél fiatalabbak elől. És valójában ez az érzés és a félév végi fáradtság elvitte az egész hónapot, a hónap utolsó bejegyzése szintén egy kibeszélős szöveg volt, arról, hogy fáradt vagyok, és ügyem ez a blog, eszem ágában sincs félbehagyni, de értem, hogy mások miért hagyják mégis. És ezzel a hónap tényleg véget is ért. Sajnálom.

Dolgok kint:

Ebben a hónapban beért több régóta elküldött publikáció is, így egy elég pörgős hónapnak tűnhetett ebben a tekintetben a június. A print Tiszatájban megjent négy versem, az online felületén lejött a már említett Szabó Imola Julianna interjú és egy kritika Juhász Tibor Amire telik című verseskötetéről, amiben nagyrészt a cigányság elmúlt ötven évének történetét meséli el versként, a közösséget nem megnevezve, amivel egy izgalmas szociológiai diskurzust nyit meg az irodalomban is.

Haladt az idő a Magnó Kurzus potcast felett is, amiben egy pszichológus és egy komolyzene hallgatóval beszélgetek én is irodalmárként egy-egy dalról és dalszövegről. Az első részben azt tisztáztuk, ki honnan jön, hogyan készült a beszélgetésre, majd az Edda Művek: Gyere őrült című daláról, a legutóbbi részben pedig az FLM: Megtalállak még című daláról értekeztünk, kéthetente érkeznek majd belőle új részek, még szám szerint nyolc, én is nagyon várom őket.

Ami még, kutatóvá avanzsáltam úgy tűnik, megjelent az első tanulmányom, amin lassan egy éve dolgozom, a MeseCentrumon Egyre többen a mesélő körül: A cigány meséknek és közönségüknek változása 1940-től napjainkig címmel, szintén egy olyan munka, amit jó befejezve látni, noha, természetesen, ez még csak egy nagy-nagy kutatás kezdete.

Már csak tényleg pár szó a tervekről:

Hétfőtől kezdve programosan elkezdtem kihúzni magam az önsajnáltatás gödréből, és programosan írni kezdtem, így máris van egy fél kritikám, és egy majdnem kész summám, és azt szeretném, ha ez a nyár nagyrészt tényleg az írásról tudna szólni. Ez most főleg azt jelenti, hogy aktívan olvasok mindent, amiről kritikát kell írnom folyóiratoknak, de ez reményeim szerint a blogra is igaz tud majd lenni, mert egyre több minden van, amit be kell hoznom. Tudjátok, nem ígérek semmit, de érzem, hogy tűrhetetlenül szétcsúsztak a dolgaim, remélem a nyáron nyugodtan, de jó tempóban tudok majd haladni. Ha ezt a summát befejezem, pihenésképp befejezem az Abramovic életrajzot, majd egy kritika megírása mellett elkezdem a Carolt jegyzetelni. Most visz még másfél nap után a lendület, csütörtök este ki tudom majd magam tombolni Dombos Feszten a vajdasági Kishegyesen, és aztán muszáj már mindennek jónak lenni. Ezek a hosszú és rövidtávú terveim.

Eszerint majd érkezem egyszer valamikor a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Májusi summa

Sziasztok,

itt van megint egy hónapnak a vége, ráadásul egy nagyon hajtós hónapé, egy olyané, aminek érdemes megünnepelni a végét, így egy lelkemben mindenképp ünnepi summát olvashattok most. A hónap fő vonala azt hiszem az ifjúsági regény lett, akár vásárolt (vagyhát beszerzett), akár olvasott könyvek tekintetében, de lesz itt elég sok minden. Számokban: 10 beszerzett könyv, 11 olvasott, ezek mellé 9 bejegyzés, ebből kettő értékelés, de van interjú és kibeszélős is, ilyenek. Örülök, hogy végre a blogon is egy pörgősebb hónap lett ez, bár sajnálom, hogy csak az utolsó hétre sikerült belehúzni, de nézzük sorjában:

10 könyvet szereztem a hónapban:

Piret Raud: Segítség! Anyu összement!
Ha az anyánk egy Lego figurányira zsugorodik, vigyáznunk kell rá, ha pedig eltűnik, meg kell keresnünk, erről szól röviden ez a finn ifjúsági regény. Bővebben persze az anya mentális egészségéről, és önbizalmáról beszél, arról, hogy hogyan lehet egy anyára figyelni, hogyan lehet egy anyát visszaszerezni. Nagyon menő, klassz és fontos vállalásnak érzem annak a tematizálását, hogy egy nem ideális anyaképen keresztül is beszéljünk a szeretetről, így a könyv már ott is a rövidesen olvasni fogom könyvek között.

Jónás Tamás: Törzs
Jónás Tamás a magyarországi roma irodalom egyik első olyan alkotója, aki nem a közösségi szerzőség keretei közül vált szerzővé, vagyis hogy bár roma származású, és irodalmi műveiben ezt a roma létet tematizálja is, de a szövegei megfelelnek a többségi irodalmi normáknak, afelől olvasva is értékesek, fontosok. És bár néhány 90-es, 2000-es évekbeli cikkét olvastam, régóta szerettem volna közelebbről ismerkedni az életművel, ez a legutóbbi kötete.

Seanan McGuire: Mélybe ránt a Lápvilág
Seanan McGuire Csellengő gyerekek sorozatának első kötetéről, a Minden szív kaput nyitról, már a blogon is volt szó, sőt, ezt a részt Moskát Anita a vele készült #LMBT-t olvasunk interjúban is említette, szóval talán nem is nagyon idegen számotokra. A portálfantasy sorozatban kamaszokat látunk, akik ki vannak rekesztve a mi társadalmunkból, de cserébe egy másik olyan világ nyílik meg számukra, amely a legjobban illik a személyiségükhöz. Míg az első regényben inkább ezt a világműködést ismertük meg, itt egy ikerpár történetét követjük a Lápvilágba, amiről keveset tudunk eddig, de ami biztos, ha itt egyáltalán élnének egyszarvúak, azok bizonyosan embert ennének. Szerettem a sorozat első részét, és gondoltam, hogy majd egyszer folytatni fogom, hiszen egészen rövid kisregényekről van szó, és most Szegeden árulta egy lány 500 forintért, így ezzel az időmet elérkezettnek is tekintettem. Ez is LMBT+ könyv, ha olvastam, úgyis lesz majd róla szó.

Charlie Maskens: A Kisfiú, a Vakond, a Róka és a Ló
Szóval, nem hiszem, hogy szoktam ilyen mélységben beszélni magamról, de az van, hogy ez a könyv az egyik legfontosabb könyv most számomra. Gyermekkönyv, aminek a fő tétje az, hogy egy illusztrátor írt egy könyvet, ami szépen, motiválóan, építően beszél a szeretetről és a barátságról. A könyv maga fél óra alatt elolvasható, átlapozható, úgy, hogy a teljes szöveggel és képi világgal megismerkedtünk, mégis valami elképesztően fontosat csinál csak azzal, hogy kedves kis karakterek hangjában közvetíti a mondanivalóját. A bátortalan kisfiú, a lelkes vakond, a megtört róka és a nagy védelmező ló valahogy támaszt tud nyújtani pusztán azzal, hogy emlékeztet arra, mekkora utat tettünk meg, vagy hogy lehet, hogy azoknak van igazuk, akik hisznek bennünk. És nem tudom elmondani, hogy mennyire szép és mennyire póztalan ez a könyv, és bár mentálisan nehezen éltem meg ezt a hónapot, és nagyon rosszul voltam a fáradtságtól, ez a könyv képes volt arra, hogy visszadja napokra a lelkemet. Örök helye marad a polcomon, az van.

Wéber Anikó: Visszhangország
Erről a könyvről olvastam egy nagyon jó kritikát a Prae.hu-n, de csak az emlék maradt meg róla, hogy ez egy okos regény, ami olyan dolgokat mozgat, ami engem érdekelhet. Az ifjúsági egy olyan országban játszódik, ahová az elveszett dolgok kerülnek: az olyan dolgok és olyan emberek, akiket örökre elfelejtenek a másik világban lévők. Valamikor márciusban nagyon lelkesedtem a kötetért, most, hogy megvettem, itt van az íróasztalomon, a már emlegetett rövidesen olvasni vágyott könyvek között. És – ezt nem tudtam hogyan belefonni a mondandómba – de fellapozva is jól látszik, hogy Biró Eszter gyönyörű sárga-fekete illusztrációkat készített hozzá.

Mészöly Miklós: Nem felet meg neki
Ez az a Libris könyv, amit a diákok ingyen megkaphattak. Én szeretem Mészölyt, 2018-ban ismerkedtem meg több művével közelebbről, szeretem, hogy nagyon erős teremtő kapcsolatban van a nyelvvel, és szeretem, hogy valahogy mindig az idegenségérzéseimmel dolgozik együtt az olvasás. Ezzel együtt is, 2018-ban több Mészölyt is olvastam, azóta tök véletlenül nem, remélem ez a könyv megint meghozza.

Szabó Imola Julianna: Holtak aranya, Holdal ezüstje
Szabó Imola Juliannát, költőt, írót, grafikust még nem ismerem személyesen, de közben az is van, hogy azt hiszem kedveljük egymást a közösségi médián átszűrődve. A frissen megjelent gyermekkönyvével, amiben lengyel mondákat ír át meseként, Szegedre jön könyvbemutatni a Tricikli irodalmi fesztiválra, és én vagyok az a szerencsés, aki majd az eseményt felreklámozólag interjút készít vele a sajtótámogatóinknak. Alapvetően nagyon várom a beszélgetést, mert ez a könyv hasonló vállalásnak tűnik, mint az, amiket kutatni szoktam cigány meséken keresztül, de biztosan arról is kérdezem majd, hogy hogy áll ilyen sokféle lábon ebbe a talán nem is egyféle irodalmi életbe. Június elején olvasom majd a könyvet, a hónap második felében várható az interjú.

Paola Peretti: Én és a cseresznyefa
Egy ötödikes olasz kislány épp veszti el a látását ebben a regényben. Az utolsó pillanataiban listákat ír arról, mik azok a fontos dolgok, amikre nem lesz képes majd a sötétben, de látjuk azt is, ahogy tanul becsukott vagy bekötött szemmel járni. Valahogy ennek egy elképesztően szomorú történetnek kellene, hogy legyen, de közben meg nagyon szép végig. A kislány úgy méri le, hogy meddig lát el, hogy milyen messziről látja a kedvenc cseresznyefáját, lassan megbarátkozik valakivel, akiről nem is gondolnád, hogy egy ilyen kislány barátja lehet, és valahogy az egész arról szól, hogy mik a fontos dolgaink. Nagyon szép történet, kedves, életigenlő, és a nagy vállalása ellenére valahogy mégis kicsi és pontos tudott maradni. Szerettem.

Bíró Tímea: Hosszú
Bíró Tímea költő munkássága régóta a horizontomon volt, sok ismerősöm mesélt már róla, és tudtam, hogy egyszer el fogom olvasni a köteteit. A vajdasági Híd folyóirat most kritikusversenyt hirdetett, aminek a keretében elküldték a kötetet, el kell olvasni, és kritikát kell róla írni, ami így instant annak a keretezése, amit szeretek (erről még lesz szó más könyvnél is ma): el szeretném olvasni, és van hozzá határidő. Hát így. A kötet felénél járva ez egy nagyon különleges kötet, amiben a lírai én a magatehetetlen édesanyja ápolását, a világból való távozását veszi végig levetve az egészről a részvét és a tabu fátylát. Egy nagyon fontos líravállalás ez akkor, amikor a társadalom is keresi az otthonápolás, otthon-kórházban meghalni témákban a helyét, jól, szikárul, mégis líraian tudósít.

T. J. Klune: Ház az égszínkék tónál
Ma már megosztottam Facebookon, hogy megérkezett az a könyv hozzám, amit azt hiszem minden LMBT+ regényeket olvasó ismerősöm remegve várt, mert a híre (meg az eredetiben olvasása) nagyon durván megelőzte. Ez egy szuperkedves, bájos, humoros könyv, amiről nem tudok többet még, mint a fülszövege, ami már elvarázsolt:

Linus Baker, a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztérium munkatársa az agglegények csendes, magányos életét éli egy apró házban, egy kiállhatatlan macskával, az esős és szürke nagyvárosban. Feladata, hogy a kormány által fenntartott árvaházakban élő gyermekek jólétét felügyelje.
Egy nap berendeli a Rendkívül Magas Felsővezetés, hogy életbevágóan fontos és szupertitkos küldetéssel bízza meg. El kell utaznia a Marsyas-szigeten működő árvaházba, ahol hat különleges gyermek lakik: egy gnóm, egy tündér, egy wyvren, egy azonosíthatatlan, zöld paca, egy alakváltó törpespicc és a hatéves Antikrisztus. Linusnak el kell nyomnia magában a félelmeit, és meg kell állapítania, mennyire veszélyesek a gyermekek önmagukra, egymásra és a világra.
Az árvaház vezetője a szimpatikus és kissé rejtélyes Arthur Parnassus, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy a védencei és a saját titkai biztonságban legyenek.

11 könyvet sikerült ebben a hónapban elolvasni:

Móricz Zsigmond: Kivirágos kivirradtig
Gyakrabban kellene Móriczot olvasnom, de közben meg nincs az az életemben, hogy de elolvasnék egy jó Móricz regényt, így eddig csak kötelezőként olvastam tőle, és most sem volt ez másként, de tényleg azt érzem, hogy soha rosszabb kötelezőket. A Kivilágos kivirradtig egy éjszaka története. Egy vidéki gazdaság intézője István napot ül 1898-ban, de a mulatság előtt kiderül, hogy több évtizednyi szolgálat után kicsapják. Ám a mulatság még így is megtartatik. Nagyon izgalmas regény ez már abban az értelemben is, hogy a tipikusan dzsentriknek tulajdonított adomázó lakomán és vigadalmon kívül nincs igazi története, de én azt szerettem nagyon, hogy jelölten egy épp a modernitás előtti éjszakában van ez a regény, mindjárt készülhetnek az új évszázadra, ahol már mást jelent nőnek lenni, ahol gépesítik a földművelést, vagy ahol a városi élet még elképzelhetetlennek tűnik vidékről. És közben tele van a regény szalonzsidózással, ami szintén társadalmi korrajz, karikatúra, aminek az egyszerűségén lehet nevetni… Jó volt ez a regény, tele volt dolgokkal, három órán át foglalkoztunk vele az egyetemen, és volt is benne ennyi anyag. Ha felkeltette az érdeklődéseteket, nem szívesen beszélnélek titeket le róla.

Elekes Dóra: A muter meg a dzsinnek
Elekes Dóra ifjúsági regénye fontos könyv, ez vitathatatlan. Egy anya alkoholizmusáról szól, és arról, hogy mennyire természetes közege is ez egy gyereknek, hogyha ebben szocializálódott. Arról mesél benne, hogy az anyját különböző dzsinek kísérik, akik befordítják, vagy épp új kalandra viszik, ahonnan a nő nem talál haza. Izgalmas a felvetés és gyönyörű a könyvtárgy, de azt hiszem sokkal több is lehetne ebben a történetben az alig pároldalnyi szövegnél. Szerettem, meg fontos, és tényleg jó az ötlet, csak az ötlet és a megvalósulása között nincs igazán sok.

Afonso Cruz: Időtlen napló
Ez egy másként kedves ifjúsági füveskönyv, amit bárki szívesen elolvasna: egy-két soros világról való nagyon őszinte, gyermeki kérdések és válaszok a gyermeklogika szerint. Visszahoz egy varázst, újraélteti ezt a logikát, világnézetet, egyébként pedig gyönyörűen van kiállítva. Az a könyv, amit szívesen adnék ajándékba, ha nincs ötletem, hogy mit adjak, mert kedves, hiteles és megkérdőjelezhetetlenül minőségi, azt hiszem látszana a könyvön, hogy ezt tőlem kapta, nem egy 501. idézetes könyv. Gondolkodtam, hogy megvegyem-e, de végül az egyik barátom vette meg, és rögtön kölcsönadta, köszönöm neki.

Juhász Tibor: Salgó blues
Ebben a hónapban kellett volna írnom Juhász Tibor új kötetéről, az Amire telik című verseskötetről, amely erős tematikus és megszólalásbeli hasonlóságot mutat a Salgó blues című novelláskötetével, de nem akartam ezt úgy leírni, hogy nem olvasom újra a novellákat, mert hátha mégsincs így, csak az emlékeim csalnak. Nos, az emlékeim pontosnak bizonyultak, de et nem baj. A Salgó blues narrátora egy egyszerre kint és bentlévő, megfigyelő szociológust játszó figura, aki meg akarja írni a kocsmát, a falról leváló Puskás posztert meg a törzsvendégeket, akik a valamiféle közegellenállást jelentő nyomorban keringenek a panelek között. Szeretem ezt a fajta tényleg regisztráló munkát, nem volt ellenemre, hogy újraolvassam.

Nina George: Levendulaszoba
Ez a könyv az egyik kedves barátom és csoporttársam kedves olvasmánya, és februárban megígértette velünk, hogy elolvassuk, de végül egy egyetemi kurzus keretében sikerült ezt teljesítenünk, de ez jól is van így, mert tényleg tudtunk beszélni róla így. Ez egy szerelmes regény egy könyvesboltosról, akinek a boltja a hajóján van Párizsban a Szajna partján, és a bolt egyfajta irodalmi patikaként szolgál, ahol az ember nem olyan könyveket kapnak, amilyet ők gondolnak, hanem olyannal, amilyenre a patikus-könyvtáros szerint szükségük van, hogy sírni tudjanak, hogy feldolgozzanak valamit, és hogy egyáltalán megtanuljanak tovább élni. A könyvesboltos lelke viszont nem talál megnyugvást már húsz éve. Egykori perzselő szerelme mindent felégetett maga körül, és Pedro nem képes megbocsájtani neki. Pedro a regény elején ismét szerelmes lesz, de képtelen a fel nem dolgozott múlttal élni. A könyv a feldolgozás gyönyörű története, ami sokkal többet ad, mint amit a romantikus zsáner szokott. Bölcs, kedves, figyelmes, lassú, nyugodt, és arról beszél, hogy végülis hogyan kell élni. Szerettem olvasni, sok idézetet kiírtam belőle, de nem hiszem, hogy valaha újra fogom olvasni, bár megértem, hogy a barátom miért olvassa újra időről-időre.

Charlie Mackensy: A Kisfiú, a Vakond, a Róka és a Ló
(Fent már írtam róla.)

Pusztai Virág: A képekből összerakott ember
Az előző tanévben Pusztai Virág tanított engem televíziós műsorkészítő képzésen, és amellett, hogy televíziós műsorkészítést tanít, médiafilozófusként is kutat, ez a könyv pedig a médiafilozófusi tevékenységének egy összegzése. Az óráin már kaptunk betekintést abba, hogy milyen sokféleképpen látja a képeket és a képekről való gondolkodást, de ez a könyv nyilván sokkal komolyabb keretekben foglalkozik mindezzel. Pusztai azt hiszem arra keresi a választ, hogy mit kezd az a társadalmi működés a vizualitással, amelyik nem tud meglenni képek nélkül. Arról beszél, hogy milyen tulajdonképpen ez a világ, és milyen az az ember, akinek a vizuális portfólióját akár naponta rengeteg kép alkotja. Beszél a képekről, mint befogadás alatt álló entitásokról, mint filozófiai kérdésről, mint egy lehetséges új tudományterületről, és mint olyan létezőről, ami meghatározza, befolyásolja, újragombolja a mindennapjainkat. Nagy vállalás a kötet, de nagyon kinyitotta a gondolkodásomat, bár nyilván vannak olvasás közben is kiütközött korlátaim a médiafilozófiában. Nyáron kezdtem el olvasni, ősszel sajnálatosan félbemaradt, de a félévben sokszor jöttek elő képek így-úgy az órákon, így szinte észrevétlenül újra olvasni kezdtem, és ezalkalommal befejeztem.

Plonicky Tamás: Hugyos malac
Nahát, ez kemény olvasmány volt, mondanám, de nem úgy kemény. Igazából unalmas volt meg trágár. Novelláskötet, amit egy polgárpukkasztani akaró narrátor ír a férfivá válás eleve rohadásra ítélt gesztusairól, lehetőségeiről, és közben azt várja, hogy érdekes legyen, miközben hát, persze, nem az. Drogok, szex, mentális betegségek, punk kimondás, valamiféle generációs nyelvre tett nagyon rossz kísérlet, néhány jó szöveg, ami amúgy működhetne, de összetolták az egészet, és egyszerűen nem volt jó. Az egyetemre kellett olvasni, különben nem fejeztem volna be, hogy örüljön a szerző: Ő OLYAT ÍRT, AMIT FÉLBEHAGYNAK.

Paola Peretti: Én és a cseresznyefa
Fent már írtam róla.

Lipták Ildikó: Csak neked akarunk jót
Lipták Ildikó ifjúsági regénye egy felsős szegény lányról szól, aki az anyjával és a nevelőapjával él. Az egyik tavaszi napon kap egy nagyon csúnya átmeneti kabátot a nevelőapjától, majd két nappal később a kabát eltűnik a suliból, és a kabát helyett egy tanára ad neki másikat, egy szebbet, divatosabbat, drágábban. A főhős valójában ettől az egész kabátügytől valamiféle identitáskrízisbe keveredik: ki is ő, aki most drágább kabátban van, ki volt ő eddig, és mennyire kell a büszke és makacs nevelőapjára figyelnie. Izgalmas szöveg, nyilván általános iskolásoknak szól, de jól mutatja be a szegénység kis szorongásainak, göcsösségeinek a működését egy lánykán keresztül. A gyermek- és ifjúsági terjesztő barátomtól kaptam kölcsön.

Patricia Higsmith: Carol
Az egyik tanárommal régi vívódásom, hogy ezt a könyvet el akarom olvasni, mert olyan bizonyos tekintetben, mint Erdős Renéetől A nagy sikoly, amit pedig én nagyon szerettem. Hogy van itt is egy fiatal, bamba nő, aki éli a kis életét, nagyrészt kiszolgálva a konvenciókat, aztán egyszercsak szerelmes lesz egy nőbe, aki felbukkan az áruház játékosztályán. És nyilván, azért is el kellett volna már rég olvasnom, mert van egy ilyen LMBT+ könyves blogom, ez pedig az egyik legkézenfekvőbb LMBT+ könyv. És még egy csomó minden miatt el kellett volna olvasnom, és a tanárunk feldobta, hogy akkor az utolsó órára olvassuk el a Carolt, ami így már megint egy kötelezők feletti örömködésem ebben a bejegyzésben. Valószínűleg arról szól majd a következő értékelésem.

9 blogbejegyzés született májusban:

Átlógott május 2-ára az áprilisi summa, majd azt követte az 1 és 6, a tervezett 6 kötetből csak 4-et sikerült elolvasni ebben a hónapban, az áprilisi kedvencemnek választott Nagyapa hegedűjéről viszont azóta írtam az f21.hu-nak egy hosszabb kritikát. Május 10-én érkezett a havi kibeszélős, amiben arról beszéltem, mit szeretek nagyon az egyetemi kötelezőkben, és hogy mit tartok abból a működésből a közoktatásba is átemelhetőnek. Ezt követte egy egyetemi kötelező, Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vesszőjéről szóló alternatív fülszövegem, majd sokkal később a hosszú, és talán a szokottnál tudományosabb jellegű értékelésem a könyvről, amit az hívott életre, hogy nem találtam olyan szöveget magyarul, ami igazán kifejezné azt a nagy tudományos gondolkodást, amit én gondolok a szövegről.

Az alternatív fülszöveg és az értékelés között érkezett meg a havi #LMBT-t olvasunk interjú, ezúttal Bogáti Máté TikTokerrel, akivel arról beszélgettünk, milyen kulturális helyzetek alakították azt, ahogy ma gondolkozik és beszél az LMBT+ témáról. A hónap végére még besűrítettem egy Papp Réka Kinga: Aki kurvának áll című riportkönyvéről egy alternatív fülszöveget, és egy gigahosszú értékelést, amiben erről a könyv fő vállalása mellett néhány érdekességről, és a saját szexmunka-diskurzusban elfoglalt nézeteimről is meséltem. És most itt ez a summa kilencedik bejegyzésnek, amit most még jól átolvasok egyszer, hogy nehogy valahol butaságot írjak, de ezt, ugye, ti már nem fogjátok látni.

A héten valószínűleg érkezem még tartalommal, mert hétfő van, és illenék, hogy így legyen, pénteken jön a kibeszélős bejegyzés, valamikor beesik majd egy 1 és 6 is, illetve az értékeléseket is igyekszem pörgetni. Most már kettő volt, ami jó, de nem állunk meg a csillagokig, vagy hát tudjátok, megyünk rendületlenül:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Áprilisi summa

Sziasztok,

észre sem vettem, hogy máris itt a hónap vége, szóval (bár reményeim szerint nem veszitek majd észre) most vadul, és picit hadarva, és valamelyest kapkodva a figyelmemet, összeszedtem, hogy mi minden történt ebben a hónapban. (Itt jegyzetem meg, hogy ezen a ponton még azt hittem, van rá esély, hogy 30-án kikerül majd a bejegyzés, nem tudom, hogy gondoltam.) Áprilisban 8 könyvvel bővült a könyvespolcom, nagyrészt a költészet napi újdonságokkal, 6 könyvet olvastam el, 5 bejegyzés született a hónapban, az év eleje óta most először maradt el a Kibeszélős bejegyzés a múlt hét pénteken, és igen, látom, hogy vitathatatlanul zavaros, de klassz hónap lett ez. Mutatom bővebben:

8 könyvet sikerült megszereznem a hónapban:

Vida Kamilla: Konstruktív bizalmatlansági indítvány
Vida Kamilla verseskötetéről talán azt kell, már-már közhelyszerűen elmondani, hogy a fiatal kortárs líra egyik legjobban várt kötete volt, és nagyon üdítő benne, hogy a kötet maga hozza tényleg megérdemelte ezt a várakozást. Egyszerre paródia és egyszerre vállalás a kötet címében szereplő konstruktív szó, amely azt hiszem az egész kötetnek egy ilyen jó metaforája. Konstruktív, mint egy olyan érték, figyelem, amit így haladó értelmiségiként (soha nem használjuk magunkra a szót, de persze, mi vagyunk azok) fontosnak tartunk, miközben a szónak van egy dohosabb túlhasználtsága is, ami miatt nem szívesen mondjuk ki. Vida kötete ezzel néz szembe, közéleti, politikai vállalásokkal, falun, szülőktől, kortársaktól és irodalmároktól tanult mintákról beszél, és azt hiszem, hogy keresi a határát a versszerűségnek és a versben kimondhatóságnak. Egy nagyon erős generációs tapasztalatot közvetít ez a kötet, tele nagyon erős ráismerésekkel, humorral és önreflexióval. Szerettem végigolvasni, bár a versek nagyrészét külön-külön már szinte mind ismerem, és hát, bátran ajánlom mindenkinek, aki valami a sztereotipikus versszerűségtől elütő, közéleti, generációs dolgot olvasna.

Röhrig Géza: Az ember, aki a cipőjében hordta a gyökereit
Röhrig Gézának ez a kötete volt az első, ami a Saul fia után megjelent, és rám jellemző a szkepszis olyan könyvekkel kapcsolatban, amiket valami nagy előz meg, ezért eddig nem olvastam és nem is szereztem be a kötetet, csak a vegyes kritika által igazoltam, hogy jó, hogy nem vettem meg, ilyenek. Most megvettem végül akciósan. Még nem olvastam.

Mesterházi Mónika: Nem félek
Nem tudom eléggé tematizálni azt, hogy mennyire istentelenül rosszak a kortárs irodalomban a fülszövegek. Merhogy ez megint egy olyan könyv, amiről a fülszövegben nem derül ki szinte semmi. 12 ciklus, szociofotó szerű figyelmesség, gyász, önirónia, ilyenek. Mesterházi Mónika kiváló fordító, szeretem a munkáit, kíváncsi voltam, mit írt, és ez a frissen megjelent kötete.

Székely Szabolcs: A beszélgetés története
Székely Szabolcs friss kötetéből néhány verset olvastam, ami eléggé lelkesítő volt, de van bennem félelem, hogy úgy járok vele, mint Szlukovényi Katalin Álomkonyha című kötetével. A félelem alapja, hogy mindkét kötet valahogy a családi létezést, az igazi középkorú felnőttkort tematizálja iróniával, visszagondolással. Szlukovényi kötete elképesztően súlytalan és veszélytelen volt, nagyon bízom viszont Székely Szabolcs kötetében, mert fontos volna beszélni arról, hogy lehet-e írni egyáltalán az úgynevezett boldog családról. Tolsztoj szerint, ugye, nem igazán.

Horváth László Imre: A hajó, ami nőket szállított
Szerelmes verseskötet. Kemény István szerint nem rossz versekkel, de hát mit írjon a fülszövegíró, ha nem ezt. Őszintén: 500 forint volt a Lírában, és tetszett pár sor a beleolvasás alapján. Megvettem.

André Ferenc – Horváth Benji (szerk.): Címtelen föld
fiatal erdélyi metamodern líra
A Helikon folyóirat két szerkesztője létrehozta a fiatal erdélyi irodalom jelentős kortárs antológiáját, ami, mint a legtöbb antológia, arra jó, hogy felhívja olyan szerzőkre a figyelmet, akiknek az első kötetei vagy egyáltalán az első publikációi mellett egyébként elmennénk. Picit közhelyszámba megy, hogy ha van egyáltalán olyan, hogy erdélyi líra, akkor az elképesztően menő, lelkesítő, más, talán az alcímben szereplő metamodern szó sem jelent többet ennél. Régóta szemeztem a könyvvel, de az f21.hu költészet napi, az erdélyi líra jelenéről szóló beszélgetése volt az utolsó gesztus, ami után betettem a könyvet a kosaramba.

Marcutiu-Rácz Dóra: Már minden nő hazament
Marcutiu-Rácz Dóra debütáló verseskötete egy itthon azt hiszem nagyobb figyelmet kapott erdélyi lírakötet, ami a kezdőverseiben azt a nők által ismert helyzetet járja körül, hogy mit jelent az anyáddal beszélgetni hazafelé éjszaka, mert félsz az utcán, vagy borravalót adni a taxisnak, ha nem tett rád megjegyzéseket út közben. Társadalmilag is most tanuljuk ezt, és én személyesen is most értem meg, hogy a lánybarátaim milyen helyzetekben találják magukat, ily módon tematikusan is betalált ez a kötet most nálam, de van egy nagyon frissítő póztalansága is a kötetnek, amit szeretek, és amivel remélem a kötet majd kezd valamit, mert egyébként izgalmas gesztus volna.

Szűts Zoltán: A világháló metaforái
Bevezetés az új média művészetébe
Ezt a könyvet már régóta nézegetem, mert egy időben egy kedves barátom alaposabban dolgozott a hálózatossággal, webbel, linkelhetőséggel, és úgy éreztem, hogy érdekel engem is ez a téma annyira, hogy elolvassam, mit mond ez a könyv arról, milyen hatással lesz a világháló a művészetekre és a művészetbefogadásra, művészetértésre, művészetkutatásra. Most pedig 200 forint volt a Lírában, így elérkezettnek éreztem, hogy megvegyem. Picit ennek a könyvnek a hatására is újra felvettem egy ősszel félbehagyott olvasmányomat, amelyik a minket körülvevő világról beszél, aztán elolvasom ezt is, mert az a bántó igazság, hogy érdekelnek ezek, mint blogger, aki városi blogot is üzemeltet, meg művész, akinek blogon is jönnek dolgai, meg mint bölcsész, aki szeret ilyenekről beszélgetni. Remélem nem hangzik túl szomorúan.

6 könyvet fejeztem be májusba:

Pier Paolo Pasolini: Egy erőszakos élet
Pasoliniről a legtöbben talán azt tudják itthon, hogy filmrendezőként működött, de valójában jelentős volt a filozófiai és irodalmi munkássága is, a városi térről való, szociálisan érzékeny, a szegénység alternatív várostapasztalatára építő szövegei legalább annyira munkáltak, és érdekesek, mint a filmjei, amelyekkel együtt hozott létre egy nagy Pasolini univerzumot, amivel én is még csak ismerkedem ezen a regényen keresztül. Az Egy erőszakos élet pontosan az, amit a címében vállal. Róma utcáin járunk benne egy mélyszegény gyerekkorban a hatvanas-hetvenes évek valóságában, ahol szegény emberek ezrei élnek még összetákolt barakkokba az árvíznek kitett területen, ahol utcagyerek világ van, ahol a szexuális élet csak a nádasban képzelhető el, és ahol mindenki érti, mit jelent, ha egy rendszer megfeledkezik róluk. Ezzel együtt Pasolini nem hazudik, nem romantizál, nem ment fel, nem is kér feloldozást. Csak érti, hogy mi az a pillanat, amikor a tömeg (tele anyával) nekimegy a rendőröknek, mert el akarnak vinni egy fiatalt. És ez valahogy mégis elképesztően szép lesz attól, hogy igaz. A következő könyv, amit olvasni fogok tőle, az a Korom vallomása című verseskötet.

Eric Walters – Kathy Kacer: Nagyapa hegedűje
Ez egy ifjúsági regény, amiben a főhős lány megkapja a középiskolai darabban a legfontosabb főszerepet a Hegedűs a háztetőnben, és ahogy lassan egyre mélyebbre kerülünk a regényben, úgy a lány is egyre mélyebbre kerül a családja történetében, és lassan eleven, felfogható valósággá válik számára a nagyapja eddig elhallgatott holokauszttörténete. A regény állati fontos dolgot visz végbe, amikor az ifjúsági regények nyelvén és valóságában beszél a holokauszt témájáról, ugyanakkor elbukik a nem felnőtt magyar olvasók felől, hiszen azt nagyrészt egy másik traumához, a 9/11-hez hasonlítja, ami a 2002 januárjában New Yorkban játszódó regénynél nyilván jól működik, de a mai magyar 12+-os közösségben kevésbé. Dolgozom egy kritikán, ami nagyrészt ezt tematizálja majd, ha elkészül, úgyis megosztom.

Nico Walker: Kopasz
Na, ez a könyv volt az, ami sok mindenen átkísért ebben a hónapban. A legfontosabb talán, hogy ebben a hónapban volt egy feszültséggel teli országos verseny, amire rengeteg időt és energiát égettem el, és ez a barimra igényes, jól megírt, vicces, kellemes ponyva volt a támaszom, pont azért, mert annyit adott, amennyit elvártam tőle, és azt tényleg a maximumon nyújtotta. A szerző szerelmi csalódásból jelentkezett katonának, majd Irakban harcolt egy évet, visszatérve azonban nem tudott beilleszkedni a társadalomba, és drogfüggő lett. A függésben egyre jobban lecsúszott ő is és a barátnője is, elkezdett kirabolni bankokat, majd egyszercsak elkapták, és most börtönben ül. Ez a regény pedig egy önéletrajzi regény, ami ironizál, cinikus, faszfej, és baromi minőségin szép, olyan, ami viszi az oldalakat, de nem kell sokat gondolkozni rajta. A legjobb döntés volt a verseny előtt ezt levenni a polcról. Tényleg.

Vida Kamilla: Konstruktív bizalmatlansági indítvány
(Fent már írtam róla)

Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző
Amúgy nagyon rossz érzés az, hogy erről a könyvről alig van szó. Apollinaire egy tipikusan olyan szerző, aki felett átlapoz az irodalomoktatás, és onnan van meg a neve mindenkinek, hogy ő írta a szökőkutas képverset a tizenegyedikes szöveggyűjtemény végében. És közben ő írta az Égöv című verset is, meg egy csomó mindent, ami miatt fontos lehetne beszélni róla, meg az avangárdról egyáltalán, ami valamivel érthetőbbé tenné például a kortárs képzőművészetet, meg így egyáltalán azt, ami a művészetben az elmúlt száz évben történt. Nade, ez messzire vezet. Azt, hogy a Tizenegyezer vessző nincs a középsulis tematikában, azt megértjük, ugyanis első látásra egy nagyon vad pornográf regénynek tűnik, sőt, ne is tagadjuk, ezek vad orgiaszerű jelenetek, amelyek egymást követik. És persze ez szerintem egy zseniális emberiségregény is. Lesz még szó róla a blogon, azt hiszem ez lesz a következő értékelés tárgya, csak azoknak ajánlom, akik hajlandóak felülemelkedni nagyon undorító dolgokon, és meglátni azt, amiről csak így lehet tudósítani. Én legalábbis ezzel az attitűddel elképesztően lelkesen olvastam ezt a kisregényt.

Juhász Tibor: Amire telik
Juhász Tibor új verseskötete a szegénységgel foglalkozik, és azzal, hogy mi hogyan élünk a szegénységgel, mit gondolunk róluk, akarunk-e rajtuk segíteni, akarunk-e rajtuk segíteni. Foglalkozik azzal, mi a különbség a cigány és a nem cigány ember között (ők és mi), ír arról, hogy milyen egy putriban, vagy milyen ezt csak kívülről látni, ez egy tök menő szociolíra, ami leginkább regisztrál. Eléggé bírom, szintén rövidesen írok majd róla, és jól megosztom majd.

5 bejegyzés született a hónapban:

Április 2-án érkezett a hónap első Kibeszélős bejegyzése, amiben azt a kérdést jártam körül, hogy hogyan kell kérdezni az LMBT+ emberektől az LMBT+ státuszuk kapcsán, és hogy egyáltalán, miért is akarunk kérdezősködni. Ezt a bejegyzést rögtön másnap követte a márciusi summa, majd hat nappal később az 1 és 6 (a beígértek közül kettőt nem sikerült elolvasnom, de fogom majd őket, Tompa Andrea: Haza című regénye hónapról-hónapra tolódik és nagyon sajnálom, hogy így van), majd készült egy izgalmas #LMBT-t olvasunk interjú Gáborral, a Society youtube csatorna youtuberével, végül pedig egy régóta halogatott értékelés érkezett egy kedves történelmi romantikus regényről, Julie Orringer: Üldözöttek gyűjteménye című regényéről, ez a summa pedig a hatodik bejegyzés (lett volna) ebben a hónapban.

Májusban reményeim szerint az értékeléseké lesz a főszerep, régóta tologatott bejegyzéseket szeretnék megírni, de igyekszem majd pótolni a múlt hét pénteken kimaradt Kibeszélős bejegyzést is. Mindezek mellett most elmarad hétfőn esedékes #LMBT-t olvasunk bejegyzés is, nem tudom, hogy fogom-e tudni pótolni, de semmiképp nem szeretném, ha a három hetente jelentkező bejegyzések hosszútávon elmaradnának. Szóval így, rendkívülien, de bízva benne, hogy a rendszer felé tartva bizakodom a következő bejegyzésig.

Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Márciusi summa

Sziasztok,

elé húzósra sikerült ez a hét számomra, a szabadidőm, sőt a pihenésre szánható időm nagy részét is az vitte el, hogy egyetemi dolgokra kellett készülnöm, így nem volt időm szerdán sem a summával, sem a héten más bejegyzéssel jelentkezni egészen a tegnapi kibeszélős bejegyzésig. Ami késik, az viszont nem múlik, így most itt vagyok, és tök jó könyvekről fogok nektek mesélni. Hat friss beszerzésről, a hét márciusban olvasottról, és persze arról a hét bejegyzésről is lesz szó, amit ebben a hónapban írtam. Kezdjük:

6 könyvet sikerült a hónapban beszereznem:

Juhász Tibor: Amire telik
Juhász Tibor előző kötete, a Salgó blues egy nagyon hangulatos, a nyomorgó Nógrád megye posztszocialista világát mégis valahogy olvasmányosan, találóan átadó szöveg volt, aminek talán nincs több tétje, mint bemutatni azt az időt, ami ott megállni látszik, mint a régi plakátok a kocsmafalon. Csak beleolvasva is érezni, hogy ennek a verseskötetnek ennél keményebb tétje lesz, noha ugyanazokhoz a témákhoz nyúl, cigányság, nyomorultság, és a valamiféle együttélés kérdései húzódnak a versek között, áprilisban mindenképpen elolvasom.

Borbély Szilárd: Nincstelenek
Borbély Szilárd nagy regényét most újra kiadta a Jelenkor Kiadó egy elképesztően gyönyörű életműsorozat első darabjaként. Előrendeltem, amint lehetett, és nagyon várom is, hogy olvashassam, de sajnos az nem sikerült ebben a hónapban, remélem, hogy ezt tavasszal pótlom majd. Az mindenesetre biztosan örömteli, hogy végre ismét kiadták. A könyv maga egy nagyon finomnyelvű gyermekszemszögből született mélyszegénységelbeszélés, már az első pár oldalban van egyrészt egy ilyen nagyon őszinte világismeret, amiben az első, otthonunknak tartható kis világot ismerjük meg úgy, hogy nincs semmilyen összehasonlítási alapunk, és egyszerre szól az egész arról a rákérdezésről és visszanézésről, ahogy egy gyerek nem érti, hogy lehet valami ennyire rossz. Azt éreztem már a belekapott pár oldalban is, hogy ez a szöveg elképesztően szép, nagyon várom, hogy olvassam majd.

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló
Fura erre a könyvre is a frissítő szót használni, noha EP-t olvasni tényleg mindig frissítő. (Lesz még ebben a poszban ilyen, de az EP olvasás is egy olyan dolog, amit gyakrabban kéne csinálnom.) EP hasnyálmirigyrákos, és a hír megérkezésének a pillanatától naplót vezet. Ez a napló a könyv, egyszerre kapunk betekintést a mindennapokba (Kik jönnek ebédre, mi volt az ebéd, milyen nagypapa a szerző, hogy viszonyul ahhoz, hogy felismerik), és egyszerre kapunk egy igazi EP szöveget tele a szerző nyelvi leleményével, folyásával, kimondásaival, vicceivel. Persze az is van, hogy ez egy szomorú szöveg, látjuk benne, ahogy egyre ritkábbak a bejegyzések dátumai, vagy ahogy egyre többször csak az átaludt, átfolyt időről tud beszámolni. Vannak jobb és rosszabb pillanatok, egy jó töltöttkáposztától az étvágytalanságik például. Tudtam, hogy valamikor el szeretném majd olvasni a szöveget, de nem volt a közeli terveim között, aztán árulta egy lány Szegeden, én pedig gyorsan megvettem és valahogy a kezemben maradt. Örülök, hogy elolvastam, mert tök sokat hozzátett az Esterházy képemhez, ami számomra már csak egy halott szerző képe. 2016-ban az ő beszéde nyitotta meg a könyvhetet, és emlékszem, hogy mindenki nagyon szerette ezt a nálam idősebbek közül, én pedig nem értettem miért. Bababölcsész voltam, most meg már, megkéstünk, mindig erre jutunk a barátaimmal EP kapcsán.

Pan-dij: Vörös évek
Fura a viszonyom ehhez a könyvhöz, de 500 forintra volt leakciózva, és elgyengültem egy pillanatra a könyvesboltban, mert azt gondoltam, hogy 500 forint, vers, talán lehet szó valamiféle szubverzív, szinte kisebbségi státuszról, meg egyáltalán, érdekelt, hogy milyen az az irodalom, aminek nincs meg az a fajta klasszikus hagyományozódása, amit az angolszász és európai diskurzusokban megszoktunk. A szerző az első észak-koreai szerző, aki úgy ír, hogy még mindig a diktatúrában él, műveit kommunista szórólapok között csempészik ki, az első könyve a Vádirat című novelláskötet volt, ez pedig egy verseskötet. És nem is kell ajánlanom azoknak, akik sokat és bátran olvasnak Észak-Koreáról, mert már olvasták nyilván, és nekem is megvolt ez az időszakom, de most többre van szükségem annál, minthogy mutogassuk, hogy van észak-koreai líra. Abban bíztam, hogy lesz szó benne a diktatúra mindennapjairól, a személyes dolgokról, ottani életről, amely megteremti a lírának az igazi líraiságát, ehhez képest szinte csak közéleti verseket kaptunk, a néhány jó kép dacára ezek nagyrészt közhelyesek voltak, és abból a mélységből szóltak, amiből egy felkészültebb Petőfi olvasó is meg tudta volna írni. Nagyon sajnálom, de éreztem, hogy ez lesz.

Nico Walker: Kopasz
Szóval. Egy srác szerelmi csalódásból belép a seregbe, és néhány év iraki háború után visszatér Amerikába, de nem tud visszatagozódni a társadalomba, ezért heroinfüggő lesz a kedvesével. Mindketten teljesen lecsúsznak, semmi pénzük nem marad, ezért bankrablásra adják a fejüket, majd lecsukják. És baszd meg ez egy kibaszott önéletírás, amit az egyik olyan moly ajánlott még régen, akinek nagyon adok a véleményére, főleg ilyen lázadóbb szövegek kapcsán, és most egyébként is 500 Ft volt a Libriben. Tegnap este el is kezdtem olvasni, folyik a szöveg, nagyon lázadó, nagyon szókimondó, nagyon vicces, tetszik az a tétlen szubverzivitás, ami jön a könyvből, nem gondolja túl magát, pont olyan könyv, amire most pihenésképpen szükségem van.

Maja Solar: Jellemző, hogy nem természetes
Maja Solar verseit évek óta úgy hordozza a kis táskáiban a progresszív kortárs fiatal líra, mintha a Szent Grál volna, és meg is értem, hogy miért teszik ezt. Baromi üdítő szókimondása, társadalmi érzékenysége és nyelve van, feminizmusról, társadalmi szerepekről, poézisról beszél, és nem tudom, hogy mikor fogom úgy olvasni, hogy leülök, és végigolvasom, de naponta, kétnaponta lekapom és olvasok belőle. Lehet, hogy ez nálam is ilyen lesz. Elég nehéz volt beszerezni itthon, mert a vajdasági Forum kiadó adta ki, de végre találtam pár példányt a Bookline-on, nagy volt az öröm.

7 könyvet sikerült elolvasnom:

Gabriel García Márquez: Bánatos kurváim emlékezete
García Márquez (tudtátok, hogy nem csak a Márquez a vezetékneve?) a Dél-Amerikai irodalom egyik nagy mágusa, akinek az utolsó kisregényét most egyetemre kellett olvasnom, de ezt a tanév elején pont én választottam, és nekem kellett róla előadást tartanom a többieknek. A könyv egy kilencvenedik szülinapját ünneplő öreg férfi heteit meséli el, aki soha nem létesített ingyen szexuális aktust az életében, a kilencvenedik születésnapján pedig úgy dönt, hogy el akarja venni egy lánynak a szüzességét, ezért fel is hívja a régi bordélyát, hogy tud-e pár órán belül lányt szerezni a számára. A könyv egy állatira lassú lélektani regény, amely a szerelmes férfi történetét mutatja be egy nagyon furcsa, pedofil, prostitúcióval terhelt, valójában a lányt egészen konkrétan tárgyiasító viszonyban, amely attól válik egy tipikus Márquez regénnyé, hogy kimondhatóvá teszi a dolgokat és nem fedi el sem jelentéstani, sem erkölcsi árnyékokkal az emberi gondolkodás mélyeit. Szeretem a regényt, szeretem az írót, tőle is többet kellene olvasnom.

Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk
Selyem Zsuzsa kötete szintén egy újraolvasás volt. A Libri-díjra is jelölt novelláskötet fő fókusza számomra a határokon és magárahagyottságon van. Olyan kis mikrotörténeteket látunk, amiket nem szokás elmesélni, és történik mindez egy erősen feminista, ökokritikus, társadalmilag érzékeny elbeszélésvilágban. Előkerül benne a határátlépések konkrét kérdése, mint diszidálás vagy migárció, de járunk a Balaton közepén egy jachton, vagy egy reality showban is, de olvasunk a szövegekben kizsákmányolt szamárról vagy a közel-keleten zajló háborúk kutyáinak a történetéről is, miközben végig abban a kérdésben mozgunk, hogy vajon mi az, amit logikus, hogy elmesélünk, és mi a mi pozíciónk a világban, mik azok a kézenfekvő történetek, amiket mégsem veszünk észre. A hónap második felében készítettem egy interjút Selyem Zsuzsával a Tiszatáj Online-ra, ide kattintva tudjátok elolvasni.

Krasznahorkai László: Mindig Homérosznak
Krasznahorkai tavaly előtt megjelent regénye régóta tervben volt, volt is példány a polcomon, de az olvasásnak a mostját szintén egy egyetemi kurzus adta, ahol jókat beszélgettünk a szövegről és az azt körülvevő intermediális térről. A szöveg azért is különös, mert nem csupán egy szöveg, egy meneküléstörténet, hanem egy hanganyag és egy festményanyag együttese, amelyek közösen kívánnak egy meneküléstörténetet felmutatni, ami számomra (audio- és vizuális művészetekben kevésbé jártas olvasóként) hol erősen, hol kevésbé lelkesítően működött. A szöveg első felében a tipikusan hosszú Krasznahorkai mondatokban a menekülés általános szabályait veszi végig (ne tervezz, ne legyen rendszer abban, ahogy menekülsz, semmi se legyen jó…), majd a szöveg felétől ez már egy kifejezetten az Odüsszeia tereit idéző meneküléstörténet lesz egy kemény befejezéssel. Számomra a szöveg első része volt inkább lelkesítő, azt is lehet akár mondani, hogy slam poetryszerű volt, ahogy a menekülést egy folyamatosan forgó pergő jelenlétként ragadja meg, de az egész szöveg vitte végig a figyelmemet, nem fáradtam le, miközben szellemileg nagyon friss volt végig, ez talán a legnagyobb dolog, amit el tudok mondani a szépirodalom olvasásról.

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló
(Fent már írtam róla.)

Mario Vargas Llosa: KI ölte meg Palomino Molerót?
Újabb egyetemi olvasás, amiért nagyon hálás vagyok. Ez a könyv, szintén kisregény, és elképesztően zseniális. Egy tragikus kegyetlenséggel meggyilkolt pilóta és boleróénekes történetét igyekszik egy szétszórt teszetosza rendőrtiszt és egy sokat látott, de fülig szerelmes hadnagy felderíteni. A könyvet egyszerre működteti az, hogy a két nyomozó nagyon szórakoztató, vidám, mély dinamikában működik egymás mellett, és hogy Palomino Moleró története egy nagyon szép és kedves történet arról, amit mindenki a szíve mélyén nagyon gondolni igyekszik, de persze dolgozik a regényekben egy igazi perui spanyolos háttér, ahol mindenki a kocsmában ül, mindenkinek van véleménye és persze a kocsmárosnő a vágy igazi tárgya. Valahogy ez a könyv hihetetlenül kedves lesz attól a sokféle, és nem ártó szerelemben, mégha a felfedett krimitörténet rejt brutális dolgokat. Örülök, hogy olvashattam Llosát, fogok még a félévben is a kurzushoz, ahová ezt is olvastuk, meg egyébként is, mert nagyon jó, olvassatok ti is Llosát.

Pan-dij: Vörös évek
(Fent már írtam róla.)

D. M. Thomas: A fehér hotel
Ez a könyv megint csodálatos volt, és szintén egyetemre kellett olvasni. A század első felében járunk, ahol egy középszerű, ámde szerencsésnek tűnő operaénekesnő életét és Freuddal való terápiáját, levelezését követjük. A regény első fejezete egy vad szexuális álom versben való leírása, a második fejezet ezt az álmot igyekszik prózába átültetni és keretet helyezni köré: egy fehér szállodában járunk, ahol különböző balesetekben sorba hallnak meg a vendégek, a szálloda mégis prosperáló időszakát éli a hegyekben, a nő pedig félbeszakít egy hazautat, hogy egy vonaton megismert férfival töltsön itt néhány szexuálisan túlfűtött napot. A következő fejezet a két leírásnak és a pszichológiai üléseknek egy kivonata, analitikus elemzése, majd évekkel később követjük az elbeszélőt. Folyamatosan új kereteket kap a nő hisztériája, mentális és testi állapota, a szüléshez és származásához való viszonya, majd az utolsó fejezet ledobja az atomot. Egy ilyen velejéig posztmodern regény, ha érdekel a női önreprezentáció vagy a pszichoanalízis irodalmi megjelenése, akkor ez mindenképp egy kötelező darab, noha az egész mű fikció. Talán gyanakodtok már, de van az egyetemen ebben a félévben egy szexualitással foglalkozó kurzusunk, tele nagyon jó szövegekkel.

7 bejegyzéssel érkeztem márciusban:

Szinte a szokásos a helyzet, nem vagyok elégedett ezzel a számmal, bár nem tartom rossznak sem, örültem volna, hogy ha még egy értékelés belefér legalább, viszont a három hetente jelentkező posztok továbbra is érkeztek, ha valami örömteli hír, akkor ez biztosan az. Rögtön március 1-én érkezett egy #LMBT-t olvasunk interjú Kitabuval, a Kitabu.hu Intagram oldal és könyves blog kezelőjével, akivel a könyves instagram műfajról, a saját elköteleződéséről, és persze sok LMBT+ könyvről beszélgettünk, majd március 3-án megjelent a februári summa (úgy tűnik, hogy ez a három napos csúszás nagyon megy), négy nappal rá követte az 1 és 6, a benne vállaltakból ebben a hónapban csak két könyvet sikerült elolvasni, de mindegyikkel aktívan dolgozom, szóval ami késik, az biztosan nem múlik.

A következő poszt a kibeszélős volt, amiben ebben a hónapban arról gondolkoztam, hogy Lehet-e egy meleg férfiból ma miniszterelnök?, és noha vannak meleg miniszterelnökök, akik melegek, valójában tényleg az-e a tapasztalatunk, hogy minden kapu nyitva áll számunkra, vagy akár a nők számára (a nőnapi posztdömping adta az apropóját a bejegyzésnek). A hónap egyetlen értékelése a hónap közepén jött ki, a Michael Foucault lejegyzésében közölt Heculine Barbin, más néven Alexina B. című hermafrodita önéletírást jártam körül, majd rögtön érkezett az Üldözöttek gyűjteményének az alternatív fülszövege (értékelés reményeim szerint a következő héten jön). A hónap legkattintottabb posztja egyértelműen az Edmonddal, az Edmond Könyvkuckója booktube csatorna vloggerével készített #LMBT-t olvasunk interjúja volt, március 22-én, és szégyellem, de aztán nem volt időm blogolni, pedig az Üldözöttek gyűjteménye értékelésem félig kész van, és hát egyébként is, annyi mindenről kellene írnom. Minden hónapban megfogadom, hogy ez lesz az utolsó túlhajtós, az áprilisnak jó esélyei vannak, de illúziókat nem táplálunk feleslegesen, szóval sok mindenről lesz szó, csak lassan.

Szóval majd lassan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Februári summa

Sziasztok,

mondanám, hogy észrevétlenül tűnt el ez a hónap, és igaz is volna, méghozzá a legkevésbé csak azért, mert 28 napunk volt a februárban élni, de ez most mindegy is, a lényeg, hogy vasárnap véget ért a hónap, és íme a summája: 16 új beszerzett könyv, 9 elolvasott cím, 6 blogbejegyzés. Minderről írok bővebben, kezdjük.

16 könyvet szereztem be februárban:

Susane Clarke: Piranesi
Ezt a könyvet a booktube miatt vettem meg, de fontos vele kapcsolatban elmondani, hogy noha fantasy, a minőségi nyelve miatt a szépirodalmi kritika is pajzsán hordozza. Úgy hallatszik, hogy meglepő, hogy egy fantasy lehet ilyen is, mert rengeteg új dolgot hoz. Eddig első két fejezetet olvastam csak, mert elvitte az olvasást az, hogy sok-sok mást kellett olvasnom, de az egyik barátom szerint alapvetően az épített világ legtöbb információját birtoklom már a könyvről: Piranesi egy nagy házban jár, amelyik tele van szobrokkal és csarnokokkal, illetve be van zárva ebbe a házba egy óceán is, amelynek a dagályát igyekszik megfigyelni, kiszámolni a főhős, amikor megtaláljuk. Piranesi egy kultúrantropológus alaposságával igyekszik felmérni, hogy mi ez a ház, ami számára a világot jelenti, és hogy mi ennek a háznak a története. Hajlandó vagyok hagyni, hogy ez a szöveg lenyűgözzön, biztosan nemsokára sort is kerítek rá.

Eric Walters – Kathy Kacer: Nagyapa hegedűje
A Tilos az Á friss megjelenéséről van szó, amelynek a középpontjában a zene, a Hegedűs a háztetőn iskolai musicalelőadása, valamint a holokauszt története áll egy kamasz lány szemszögéből, aki megtalálja a padlásukon a holokauszttúlélő nagyapja hegedűjét. Nagyon szeretném, hogy jó legyen a könyv, mert izgalmas lehet, hogy a holokauszt témáját egy iskolai környezetbe helyezve mesélik el, és jó, hogy ebből fiataloknak szóló szövegek szólnak a maguk műfaj szerint elvárt jegyeivel, mint az iskola, a musical vagy a lehetséges szerelmi szál. Márciusban kritikát kell írnom erről a könyvről.

Kertész Erzsi: Éjszakai kert
Ez egy meseregény, ami nagy kedvencem volt ebben a hónapban, noha egyáltalán nem vagyok elégedett a regény végével és annak az üzenetével. A regényben egy fantasztikus világot látunk, amiben ellopnak egy tavat. A tó nyomát egy szétszórt és egy mérhetetlenül precíz detektív is keresi, akik kénytelenek voltak belépni az éjszakai kertbe, és meghallgatni a kertész érdekes, különös, de nagyon humoros, elmondhatatlanul kedves és fontos történeteit. Ebben a világban tündérek ébresztik a fákat, van egy fiú, aki fejjel lefelé áll, az árnyékokban meseszerető kis lények bújnak meg, valaki levelet ír arról, hogy nem lesz tavasz, de valójában mégis lesz tavasz… És ez a regény tényleg állati csodálatos, viszont a szerző úgy dönt, hogy ezt a csodát a kertben hagyja, és ez szerintem nem volt jó döntés. Egyrészt mert nem következik a regény logikájából igazán, másrészt mert nem is túl kedves gesztus csodálatosan másnak lenni egy kerítésen belül. A regény nagy erőssége, hogy kérdés nélkül elfogad különleges karaktereket, és szerintem minden tó alján kellene, hogy legyenek csillagok. Remélem folytatódni fog a történet, nagyon sok lehetőség maradt benne, és nagyon bízom ezekben.

Priya Parmar: Vanessa és Virginia
Nem szeretem azt mondani, hogy megszerettem Virginia Woolf világát, és kíváncsi vagyok erre a regényre, miközben persze, erről van szó, csak picit ez a könyves tartalomgyártói közegben nem jelent semmit, mert mindenki nagyon szereti Woolfot, méltán. Ha újra kéne kezdenem ezt a bekezdést, azt írnám, hogy érdekel, hogy milyen az a londoni polgári értelmiségi világ, amiben később megszületik a Saját szoba, és az Orlando, és a regény pont ezekbe az időkbe vezet vissza. Virginia és a nővére történetét látjuk, akik egy igazi progresszív művészeti, filozófiai kört szerveznek maguk köré a századfordulón. Nagyon frissnek és tobzódónak képzelem ezt az időszakot, remélem a könyv is ilyen lesz. Nagyon kellemes akcióban volt (a következő könyvhöz hasonlóan), ezért vásároltam meg most, de nem hiszem, hogy akut olvasmány lesz.

Mackenzi Lee: Útmutató hölgyeknek a kalózélethez
A könyv a Montague testvérek sorozat második része. Még a sorozat első részét, Az úriemberek kézikönyve: bujaságtól az erényekiget sem olvastam, pedig egy izgalmas és sokak által kedvelt történelmi LMBT könyv egy elég laza, közel punk lázadó főhőssel, aki beutazza az angol nemesi hagyomány szerint Európát a tanulmányai alatt, és ettől a könyvtől is azt várom, hogy írja újra az újkornak tudott nemi szerepeket, mutasson egy menő punk női alternatívát. Várom, hogy eljöjjön ennek a sorozatnak az ideje, és bízom benne, hogy akkor nagyon jó lesz majd.

Oravecz Imre: Kedves John – Levelek Kaliforniába
Oravecz Imre az egyik ma élő nagy öreg szerző, aki művészetében a posztmodernt és az Illés Gyula felől az irodalomban létező szociográfiai jellegű vidék és parasztábrázolást össze tudta írni. És ezzel szinte el is mondtam, hogy miért is nem olvastam őt korábban, noha tudom, hogy ír mást is, az 1972. szeptember című verseskötete vagy A hopik könyve például érdekel, de a hozzá társított parasztábrázolás téma mindig távol tartott tőle. Ebben a könyvében viszont irodalmi leveleket ír fiatal felnőttként, az amerikai tanulmányútjáról visszatérve. Úgy érzem, hogy ez a könyv lesz a kapu számomra Oravecz fontos világához.

Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben
Ezt, és a következő két könyvet szépséghibásan vettem olcsóbban, és bár nem voltak betervezve, örülök, hogy random a polcomra kerültek. Győrfi Ákos egy elég póztalan költő, aki kifejezetten hivatkozási alap a generációnkban, és nekem még nem volt Győrfi Ákos kötetem, eddig. Belelapozva szuper verseket tartalmaz, a címadó versben a Szent Márton legenda újraírásával a léten önmagán is gondolkozik, anélkül, hogy egy ilyen lila bölcsészkedés volna, a többi versben pedig hétköznapi helyzeteket húz ki a személytelen térbe. Nem tudok versekről írni, mindig erre jövök rá ilyen mondatok után.

Olivia Laing: A magányos város
Ezt a könyvet először akkor dobta elém az internet, amikor városos elméleti szövegeket kerestem, de akkor kiderült, hogy ez a könyv sokkal inkább a magányról szól, mint a városról. De aztán beleolvastam a könyvbe és a fülszövegre, és kiviláglott, hogy a személyességről szól, és a művészetről, amely képes azt közvetíteni egy bármilyen magányos világban is. Esszészerű, de személyesebb annál, és valahogy berántott annyira, hogy megvegyem, sőt, szerintem rövidesen elkezdem majd olvasni is.

Piroschka Dossi: Hype! Művészet és pénz
És akkor ez itt a harmadik akciós könyv, amiről sosem hallottam, de szépséghibás volt, és a múlt félévben több irodalom és gazdaság témájú tanulmányt kellett olvasnunk, amik felkeltették a figyelmemet. Mert a könyvek és a művészetek is piacokon értékesülnek mégiscsak, mert a művészet reflektál a maga piaciságára, vagy mert a pénzérmék és bankjegyek maguk is művészeti alkotások, vagy… egy csomó minden más miatt is. Érdekel, hogy ez a könyv mit emel ki ebből, egyébként is szívesen gondolkozom ezeken a témákon, kérdéseken, így isten hozta a polcomon.

Szlukovényi Katalin: Álomkonyha
Szlukovényi Katalin verseskötet tavaly jelent meg, és azt ígérte a fülszövege, hogy újraírja a negyven év körüli létösszegző gyakorlatot, és a mindennapok szintjén vizsgálja meg azt. És valójában ez is történik, de ez a munka nem igazán sikerült irodalmilag jól. Ebben a kötetben korrekt versek vannak, amik meg vannak írva, de a versek leginkább súlytalanok, a szavak pusztán azt jelentik, ami oda van írva. Egyfajta iróniával próbálkozik, de valójában ez az irónia hihetetlenül üres, mert bármi kimondható volna nélküle is. Nagyon sokat vártam tőle, és szinte semmit nem kaptam, írtam erről a Tiszatáj online-nak bővebben.

Linda Boström Knausgard: Isten hozott Amerikában
Nagyon régóta gondolkoztam azon, hogy szeretném-e megvenni ezt a könyvet, végül szintén akciósan megvettem, majd el is olvastam, ami jó döntésnek bizonyult. Ez a könyv egy tizenegyéves kislány történetét meséli el, akinek a mentálisan sérült és bántalmazó apja meghalt. A kislány biztos benne, hogy ő és az Isten tehetnek az apa haláláról, hiszen ő imádkozott érte, ezért ezen gondolatok mentén nem mer többet megszólalni, miközben a családban egyébként is mindenki a saját magányába fordul. A valódi súlya a szövegnek egyrészt az az eltökéltség, hogy nem szólalni meg többet, másrészt az a tapasztalat, hogy mindenhogyan lehet egy élhető életet élni. A rövid, leginkább tompának mondható elbeszélés nagyon igényes nyelven szólal meg, érzékenyen és figyelmesen nyúl a témájához, és könnyű olvasni. Mostanában pihenésképpen ilyen szövegekre van szükségem.

Lidia Amejko: A telepi szentek élete
Azt várom ettől a novelláskötettől, hogy releváns lesz, és mókás. A lakótelepekről szól, novelláskötet, ez a címe. Nem tudom, mi mást is mondhatnék.

BitterSweet: Sotus
A dél-koreai BBL (boy-boy love) melegirodalom egyik első magyar nyelven olvasható kötete ez. A Művelt Nép Kiadó tavaly novemberben beállt ezen könyvek mögé, és rögtön három kötetet ki is adott, amiből ez az egyik. A Sotus egy elég diktatórikus főiskolai mentorrendszer, amiben harmadévesek vezetnek gólyákat az egyetemi élet útvesztőin. Az egyik kisgólya ellenáll a rendszernek, amivel felhívja magára a mentora figyelmét. Okés, innentől értjük is az egészet, de a BLL sorozatok közül ez az egyik legnépszerűbb, az egyik kedves barátom és molytársam rajong érte, így én is kíváncsi vagyok rá, hogy milyen csodálatosan gejl szerelmes limonádé szöveg is lesz ez. Természetesen mindezt a lehető legjobb értelembe véve.

Paul McVeigh: A jó fiú
A következő két könyvet a Typotex Kiadótól kaptam azzal a legkedvesebb és legőszintébb megegyezéssel, hogy évekkel ezelőtti könyvek, szóval ráérnek, de egyszer majd írjak róluk. És így is fog lenni, mert az időbeosztásom szétcsúszása ellenére is, ezek a könyvek állati érdekesek. A jó fiú egy kellemes kiskamasz regény egy nyáriszünetről, amelyet a nyolcvanas évek északír vallási harcai kereteznek. Mickey érzékeny kissrácként ezen a nyáron belecsöppen az életbe, noha kerülni igyekszik azt. A fülszöveg felsorolása szerint lát halált, reménytelenséget, küzdelmet, hűséget és árulást, erőszakot és végtelen szeretetet, sőt még smárolni is megtanul. És közben humoros és kedves marad. Az ilyen könyveknek az szokott a sorsa lenni, hogy elegem lesz az életből, és egy-két csendes délután alatt elolvasom, hogy feltöltsön életigenléssel és szeretettel. Várom, hogy olvassam.

Sylwia Chutnik: Női zsebatlasz
A lengyel Sylwia Chutnik könyvébe már belekaptam néhány oldal erejéig, és eléggé tetszik. Ha jól értem, ebben a regényben egy erősen posztszocialista társadalmat kíván bemutatni a női szerepeken és a fontosabb tereken keresztül. Az első fejezetben a bazársoron járunk és egyes női eladók, kofák jellemzését látjuk az őket körülvevő mikrovilágon keresztül. Egy izgalmasan hideg, személytelen, kihívó prózát kapunk a szövegben, ez is egy olyan befogadásra hív, mint az Isten hozott Amerikában. Azt hiszem tetszeni fog, mert Varsót látjuk, és a feminizmus, mint egy városhasználati gyakorlat, ami  rámutatásra hív észrevétlen működésekkel szemben.

Szilasi László: Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét
Szilasi nekem tipikusan az, ami szerintem a bajom a bölcsészetben megérkezéssel. 2014-ben jelent meg a sokak szerint ma is legjelentősebb kötete, a Harmadik híd, én pedig 2015 óta olvasok valamennyire gyakran, 2017 óta meg különösen gyakran kortárs irodalmat. Az első Szilasi, amit olvastam, a 2017-es Amíg másokkal voltunk, aztán folyamatosan olvasom az új megjelenéseit, azon kevesek között vagyok, akik a legújabbért kifejezetten rajonganak is, de a régi könyveit nem sikerült még elolvasni, mert 2015 vagy 2017 óta mindent nem lehetett bepótolni. Az egyik ilyen adósságom a Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét című esszékötet, ami még a születésem előtt jelent meg (ily módon nem olvastam frissen, nyilván), és egy egészen más irodalomtudományos közegben, a szegedi irodalomtudományos élet fénykorának első éveibe érkezett meg. Esszéket ír benne, mi most esszéket tanulunk írni vele, és ha már így alakult, kíváncsi vagyok arra, hogy mit írt ő össze ebben a gyűjteményben.

9 könyvet sikerült elolvasnom februárban:

Selyem Zsuzsa: Moszkvában esik
Selyem Zsuzsa egy rendkívül különös hangú és nagyon érzékeny író, aki ebben a regényében egy erdélyi nemes család második világháború utáni kitelepülését meséli el egészen nagy keretben. A mozaikszerűen felépített regény történeteiben nagyrészt állatok mesélik el, hogy hogyan látták az adott eseményeket. Baglyok, kutyák, perspektívájából kapunk képet városi pletykákról vagy épp gazdai hűségről, és közben érezzük, hogy a kényszermunkára küldött család nem csupán a nemesi rangot őrzi, hanem a nemességnek valamiféle erényeit is. Egy nagyon szép szöveg ez, ami tavaly robbant be külföldön igazán, angolszász területeken 2020 egyik legjelentősebb világirodalmi fordításaként tartják számon. Örülök, hogy ennek, illetve a tavaly megjelent Az első világvége, amit együtt töltöttünk című novelláskötetének hála dolgom akadt ezzel a regénnyel is, mert mindig nézegettem, de féltem megvenni. Épp most olvasom újra a novelláskötetet.

Kopriva Nikolett: Amire csak a fák emlékeznek
Kopriva Nikolett szintén Móricz Zsigmond-ösztöndíjas volt velem az utóbbi fél évben, és a kötetének a megjelenése utáni napon találkoztunk egy ösztöndíjas rendezvényen, és nagyon megtisztelt, hogy kaptam egyet a verseskötetéből. A könyv ugyanakkor egy picit tipikus első kötet. Miközben tök jó és erős aurákat épít például a fa és a tenger szimbólumokkal, addig egy picit túlírt is lesz. Minden szavával esztétizálni akar, amitől néha elveszik a fókusz a fő állásáról. De persze ezek tanulható, és technikai dolgok, amikben már az utolsó két ciklus versei jobban is működnek. Mint egy első kötet, a költő eddigi munkáit tartalmazza, és látszik, hogy tanul, épül, miközben már az első verseknél látszik, hogy érti, hogy mik azok a képek, gondolatok, amik megírásra, megőrzésre érdemesek.

Halász Rita: Mély levegő
Halász Rita Mély levegő című könyve is olyan, amit most azért olvastam újra, mert dolgom volt vele, de nagyon szerettem másodszor is újraolvasni így rövid időn belül. Voltak részek, amikre emlékeztem, hogy nagyon jók lesznek, és vártam, meg voltak, amikről nem gondoltam, hogy ennyire ügyesek, mert elsőre nem tűnt fel. Halász Rita könyvéről továbbra is azt gondolom, hogy tényleg nagyon klassz könyv. Elég felkapott most, nagy a sajtója, és tényleg nem érdemtelenül. Egy válás történetét meséli el, amiben a nő igyekszik kétgyerekes anyaként megérteni, ki is ő, aki lassan beleszürkült a házasságába. A szöveg okosan dolgozik az identitásokkal, jó szerepelvárásokat mozgat, okos, sokhelyütt vicces szöveg. Tényleg nagyon kedvelem, ajánlom bátran.

Kertész Erzsi: Éjszakai kert
(Fent már írtam róla.)

Kele Fodor Ákos: A szív vége
A szív vége egy felnőtt mesekönyv, amiben a szerző a cigány mesevilág működését kívánja egésszé konstruálni. Az könyv egy hihetetlenül okos szimuláció, ami bemutatja, hogy milyen mesevilágot hittek a cigány emberek, milyen volt a maguk sajátos, az írások nélküli társadalom szerinti a hitet, a meséket és a való életet együtt kezelő világképük, amivel élni és például gyógyítani próbáltak. A jól megírt történetek és az elképesztően gyönyörű fekete alapú, fekete lapélű könyvtárgy a szürreális fotómanipulációival egy egészen nagy vállalást visznek végig csont nélkül, és nagyon szeretem ezt. Régóta kellene róla írnom, most már ki van jegyzetelve, reményeim szerint a héten akad majd rá időm is.

Szlukovényi Katalin: Álomkonyha
(Fent már írtam róla.)

Gács Anna: A vágy, hogy meghatódjunk
Gács Anna a magyar irodalmi élet egyik fontos és tekintélyes alakja, izgalmas dolgokról szokott írni, és amikor beszél a kulturális élet jelenségeiről, akkor érdemes figyelni rá. Ez a könyv is egy fontos könyv, igényes darab, amely nagyrészt az önéletírásról szól, nem elméleti, hanem elemző szemmel. És ez nagyon király. Most én is az önéletírásról kutatok, és jól tudtam használni a munkáját, megnyitott új gondolatokat, lehetőségeket. Sajnos ebbe a kötetbe beleszerkesztette a Korunk folyóiratban megjelent booktube-ról szóló tanulmányát, esszéjét, amiben viszont nem tudott túllépni a saját elitkulturális beágyazottságán, és az irodalmi kritika műfaji elvárásain, amit nagyon sajnálok. Szörnyen károsnak tartanám, ha ezek a gondolatok dolgoznának tovább az irodalmi élet és a web 2.0-ás tartalomgyártás között, ennek kapcsán igyekeztem tisztázni én is a kibeszélős bejegyzésben, hogy mi az a blogbejegyzés, mi a kritika, mi az a recenzió, és egyáltalán, hogy kerülnek civilek a könyvekről való diskurzusba, és mit akarnak itt.

Linda Boström Knausgard: Isten hozott Amerikában
(Fent már írtam róla.)

Michel Foucault bemutatásában: Herculine Barbin, más néven Alexina B.
Foucault ezen könyvét az egyetemre kellett olvasni, de nagyon örülök, hogy alkalmam adódott rá, mert eddig nem tudtam, hogy egyáltalán a világon van ez a könyv, és nem tudtam volna ennyire jól átbeszélni a fontosabb gondolataimat róla. A XIX. századi Franciaországban járunk, ahol egy apácák által fenntartott nevelőintézetben lassan tanítónővé sarjad egy fiatal lány. A lány később tanítónőként vidékre kerül, ahol szerelmes lesz a főnöke egyik lányába, és közben mindvégig őrzi a saját hermafrodita voltának titkát. A gyönyörűen megírt könyvnek az igazi fájdalmát az adja, hogy ez egy valódi önéletrajz, amit a kiváló francia filozófus, Foucault tár elénk, mindegy igazolva azt, amit a társadalmi működés önszabályozó intoleranciájáról ír. Fontos szöveg, lesz róla értékelés, és már olvashatjátok az alternatív fülszöveget hozzá.

6 bejegyzés született februárban:

Szerintem ez nem rossz, nem tragikus. Amit sajnálok, hogy nem lett egészen új értékelés valójában, de a hónap elejét elvitte a félév eleje, a hónap végét pedig a konferencia. Viszont azokat a tartalmakat, amiket megírtam, azokat szeretem, szóval nézzük is.

Február másodikán érkeztem az februári 1 és 6-tal, a tervezett könyvek közül 3 könyvet nem olvastam még, de ezeket tényleg el kell majd, szóval márciusra csúsznak, illetve az egyiket most olvasom épp. Utána érkezett a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk értékelése, amit nagyon szerettem. A könyv az egyik kedvenc könyvem, írtam belőle egy hosszú irodalmi kritikát és most a konferencián is ezzel a könyvvel kapcsolatban kutattam az önéletírást, így nagyon igyekeztem, hogy jól sikerüljön a blogbejegyzés is belőle, mert egyébként elképesztően lelkesen ajánlom. Február 8-án Moesko Péterrel beszélgettem az #LMBT-t olvasunk interjúsorozat keretében arról, hogy hogyan lettek LMBT szereplők a novelláiba, és mit tartott ő érdekesnek bennük, vagy hogy ő maga hogyan látja az irodalmi térben a melegségénk a felvállalását.

Egy hétre rá, február 15-én négy éves lett a blog, ezt nem szerettem volna nagyon nagy hírverésnek kitenni, mert az utóbbi egy évben voltak megingások, és jobban akarom csinálni ennél, így csak kitöltöttem a blogtörténet book taget, és írtam pár szót az elmúlt év tanulságairól.

A hónap nagy, és számomra hihetetlenül fontos bejegyzése a Kibeszélős bejegyzés volt, amiben, mint már mondtam, a web 2.0-val tartalmat gyártókat és az irodalmi intézményrendszer felől érkezőket igyekeztem bemutatni egymásnak. Arról írtam, hogy mik a blogoknak a vállalásai, mik a kritikaírásnak a paraméterei, és hogy nem kellene különböző szándékokat feltételeznünk egymásnak, mert az nem igazán építi a diskurzust. Az utolsó bejegyzésemben A Herculine Barbin, másnéven Alexina B.-ről írtam egy alternatív fülszöveget.

Ennyi volt a február a blogon, visszavonhatatlanul itt a március, talán már visszavonhatatlanul itt a tavasz is, igyekszem töltekezni a napfényből a lehető legtöbbet és hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 / 5 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén