LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Hónap: 2021 február

Alternatív fülszöveg: Michel Foucault bemutatásában Herculine Barbin, más néven Alexina B.

Sziasztok,

a héten egy nagyon izgalmas könyvet kellett olvasnunk az egyik óránkra, Michel Foucault bemutatásában Herculine Barbin, más néven Alexina B. című önéletírást, amely egy tizenkilencedik századi hermafrodita élettörténetét meséli el. A könyv maga nagyon sok szempontból izgalmas, megnyitja mindazt a társadalom működéséről gondolkodó teret, amit a könyvet jegyző Foucault filozófiai kutatásai is vizsgálnak, beszél például a hatalmi struktúrákról, a társadalom mássághoz való viszonyáról, a belül zajló mentális igazodásról és a lebukásról való félelemről. Jövő héten igyekszem hozni erről egy, a könyvről való gondolataimat alaposabban megnyitó bejegyzést, addig viszont, tudjátok, hoztam a rövid, ajánló jellegű alternatív fülszövegét:

Egy 1868-ban egy öngyilkos hermafrodita teste mellett talált emlékiratot a XX. század egyik legnagyobb hatású filozófusa könyvé szervezi, hogy azon keresztül igazolja mindazt, amit korábban már a társadalomról és a normaszegés tilalmáról leírt. A könnyen olvasható, személyesen, intim naplóban, amelyet most kezében tart az olvasó, egy vidéki kislány életét látunk, aki zárdában tanult, sokat olvasott, de a kézimunkában kifejezetten szerencsétlen volt, és aki később tanítónő lett egy vidéki otthonban. Az önfeledt élet látszata ellenére a lány őrzi hatalmas titkát, melynek a feloldási kísérletei az élet folytathatóságának ellehetetlenüléséhez vezet.

A végtelenül intim XIX. századi történet az interszex személyek kríziseiről, a pezsgőnek és boldognak tűnő francia társadalomról, és a fénykorát élő szenzációhajhász sajtó működéséről egyaránt vall. Herculine Barbin, más néven Alexina B. története mai és érvényes, a maga visszafogott valóságában is frissítő olvasmány.

Hamarosan érkezem róla az értékeléssel,

addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: A blogbejegyzésről, az irodalmi kritikáról és a recenzióról

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy szerintem mindig akut témáról, a blogbejegyzés, a kritika és a recenzió különbségeiről szeretnék beszélni, mert azt érzem, hogy besűrűsödött körülöttem ez a téma. Ebben a félévben tanulunk majd kritikaírást az egyetemen, most olvasom Gács Anna A vágy, hogy meghatódjunk című könyvét, aminek egy fejezete foglalkozik a könyves youtube-bal, de azt látom, hogy nem igazán érti azt, az egyetemre több Lapis József cikket kellett olvasnunk, akinél viszont az látom (például a 2019/9-es Korunk lapszámban közölt Kis kritikai thesaurus című cikkében), hogy érti és a helyén kezeli az ilyen típusú könyves tartalomgyártást, és persze, én is elkezdem szépirodalmi recenziókat, kritikákat írni.

A bejegyzéshez a hivatkozott irodalmak mellett a szerkesztő barátaimmal való beszélgetéseimet, és a tavaly tavasszal tanult sajtóműfajok óra jegyzeteit is használni fogom. Az alaposabb felkészülést (amely végül a bejegyzés egynapos késését jelentette) azért tartom ebben a témában fontosnak, mert rettenetesen nagy hiányát látom az ilyen összegzőbb jellegű munkának. Jó és fontos volna, ha mind a web 2.0-ás, mind intézményrendszer felől érkezők is sokkal többet gondolkodjanak ezen a témán, és a megértés szándékával viszonyuljanak a másikhoz. Nyilván ezzel a bejegyzéssel nem az a célom, hogy nagy igazságokat írjak le (hiszen ezeknek nem is vagyok a birtokában), de már a néhány fontosabb adat és tendencia vázolásával előrébb léphetünk ebben a diskurzusban.

Mielőtt azonban vadul nekiállnék definiálni, el kell mondanom a legalapvetőbb dolgot: A blogbejegyzés, a booktube és a bookstragram kép egy-egy web 2.0-ra épülő tartalomtípus. Ezt azt jelenti, hogy míg a hagyományos online tartalmaknál, mondjuk a Telexnél, egyértelmű, hogy ki szolgáltat tartalmat, addig a web 2.0-ás oldalakon, közösségi platformokon a szomszédunk kisbabás kontentjét fogyasztjuk, aki cserébe megnézi, hogy mi milyen szépen feldíszítettük a zabkásánkat (sztereotip példák, bocsi), a tartalomgyártó és a tartalomfogyasztó szerepek itt nem véglegesek és nem egyértelműek. Elég például a kedvenc hobbinkra, a kommentolvasásra gondolni.

Míg a Telex újságírójának a tartalomszolgáltató volta azért legitim, mert végzettsége van, és mert az írásai megfelel az adott nívónak, és… egy csomó minden más miatt, addig a bloggerek, vloggerek önjelölt tartalomgyártók, akik saját felületet vagy csatornát hoznak létre, és ahogy a Facebook ismerőseinknek posztolunk a reggelijükről, úgy tulajdonképpen bárki gyárthat tartalmat, amit aztán a követői, ismerősei elé tár. Ez az egész függetlenül attól, hogy azok tartalma megfelelnek-e bármilyen nívónak, hiszen nincs ellenőrző folyamat a publikálás előtt, és ez a legnagyobb kritika ezekkel a platformokkal szemben, így ezzel nem árultam el nagy titkot.

Ezek a web 2.0-ás tartalomtípusok a társadalom nagyobb része számára már kinyitotta a lehetőséget arra, hogy valamilyen formában tartalmat gyártson, ezzel kvázi demokratizálta a nyilvánosságot, viszont ez nem egy egyértelműen jó, vagy rossz lehetőség. Amikor reggelente törlöm a kilenc évvel ezelőtt Facebookra feltöltött idézeteket a feldobott emlékeimből, vagy amikor töröltem az első blogjaimat (volt még .hupont.hu-s blogom… képzelhetitek) akkor nyilván rossznak gondolom, mert a társadalmat és az oktatást ez az egész baromi váratlanul érte. Amikor valaki homofób egy blogon, videóban vagy posztban, akkor látom ennek az új nyilvánosságnak az árnyoldalát, noha fontosnak tartom, hogy ésszerű keretek között beszélhessen erről, az aki ezt fontosnak tartja, mert szép dolog a demokrácia, csak csúnya sokszor, és tudom azt is, hogy mások szerint az én felületemet kellene eltüntetni, és tök jó, hogy nem teszik. De ez meg messzire vezet.

 Alapvetően a kritika – könyves tartalomgyártó félreértéseket ezen szolgáltató és fogyasztó szerepek nem tisztázásán látom, ami miatt olyan dolgokat kérünk számon a különböző műfajokon, amik nekik nem dolguk, így nézzük, mi is a dolguk, mit kérhetünk számon igazából:

A könyves blog

A könyves blogot tehát bárki írhatja, aki fontosnak, érdekesnek tartja azt, hogy leírja a véleményét könyvekről. A könyves bloggerek általában szeretnek olvasni, az olvasás az identitásuk része (könyvmolyok), és bíznak benne, hogy az olvasás szeretetéből is át tudnak adni a véleményükön keresztül valamit.

Azt mindenki megjegyzi, hogy a könyves tartalomgyártók szövegeinek minősége és tartalmuknak a sokszínűsége nagyon széles skálán mozog, talán az egyetlen közös jellemzőjük a személyesség lehetősége, amit az irodalmi kritikák és recenziók csak sokkal szabályozott kereket között enged meg. Lapis József a Korunk kritika lapszámában azt mondja a könyves tartalomgyártókról, hogy „többször találkozunk bennük azzal a kérdéssel, hogy melyik karakterrel tudunk azonosulni a regényben, a versben mennyire őszinte a költő, vagy hogy mi voltunk-e már a megírtakhoz hasonló helyzetben”, de emellett én kiemelném azt, hogy beszélhet, írhat egy blogger arról, számára miért volt fontos az adott olvasmány, mit adott hozzá a gondolkodásához, hogyan rendezte át az eddigi olvasmányélményei alapján gondoltakat.

A könyves bloggal kapcsolatban azt fontos látni, hogy nem csak azért olvasod mondjuk ezt a blogot, mert érdekel az épp tárgyalt könyv, hanem azért is mert kíváncsi lehetsz az én gondolataimra is, hiszen végülis négy éve (vagy hát a követésed óta…) azokat és azok változásait követed. Nemrég beszélgettem arról egy booktuberrel, hogy mennyire vagyunk mi a tartalmunk középpontjába, és mennyire a könyv, és bár mindketten bízunk benne, hogy azért a középpontban a könyv van, nehezen kikerülhető valamennyi, a könyvekkel, olvasással kapcsolatos személyesség ezekből a műfajokból. Ha arról beszélünk, miért veszünk meg egy könyvet vagy hogy miért szeretnénk, vagy épp nem szeretnénk azt elolvasni (amik egyébként nem is szépirodalmi kritikai műfajok), akkor a saját elvárásaimról, motivációinkról, az olvasáshoz, mint hobbinkhoz kapcsolódó viszonyunkról is vallanunk kell.

Ez persze egy-egy értékelésnél is így van. Míg a Minden szív kaput nyit című könyvről ezen a blogon az LMBT reprezentáció működéséről írtam, addig ugyanennek a könyvnek a világépítését és a diverzitását vizsgáltam a Próza Nostra recenziómban/kritikámban, mert a Próza Nostra kritikaolvasó és egyáltalán a kritikaolvasó számára az LMBT reprezentáció kevésbé releváns, a teljes szövegről kíván tőlem képet kapni, az én dolgom pedig az, hogy, idézve az egyik szerkesztő barátomat, egy objektív szöveget adjak az olvasó kezébe, ami alapján ő kialakíthat egy valós képet a szövegről (annak tartalmáról, cselekményéről, nyelvi megformáltságáról, stb.), akkor is, ha nem olvasta azt. Egy blogger a saját véleményeit, és kötődéseit is leírhatja, amit persze jó esetben igyekszik megindokolni, érvekkel, példákkal alátámasztani.

Reflexió Gács Anna néhány felvetésére:

Fontos megjegyezni a web 2.0-ás tartalomgyártókkal kapcsolatban, hogy nem szubverzív jelenségként tekintünk a saját munkánkra. Nem felforgatni akarjuk az irodalmi elitet és a kritika tekintélyes gyakorlatát, noha Gács Anna kívülről úgy látja. Valójában nem vagyunk szakértelemellenesek, sem szépirodalomellenesek, egyszerűen sokfélék vagyunk. Nem vagyunk kánonellenesek, az irodalmi kritikarovatok és a blogok esetében, ahogy azt Gács másutt találóan meg is jegyzi, egymás mellett létező jelenségekről van szó, ahol a blogok együttese és a blogok egyenként külön-külön, az intézményrendszeritől eltérő kánont formálnak, és ezzel nincs is baj.

A könyves tartalomgyártás young adultra építő része nem azért nem gyárt jelentős tartalmat az iskolai kánon könyveiről, mert intézményellenesek, hanem mert az olvasásra (mint, jegyzi meg Gács is: identitásformáló) szabadidős tevékenységként tekintenek, és az olvasó társadalom relatíve kis csoportja olvassa el önszántából ezeket a könyveket. Ugyanakkor, fontos azt látnunk, hogy már egy egyszerű molyos vagy booktube-os keresés eredményeként kaphatnánk sok kötelezőről is web 2.0-ás tartalmat, kérdés marad persze, hogy egyébként mire menne egy iskolás gyerek a szubjektív, személyes olvasmányelbeszéléssel, akár úgy is, hogy az amatőr olvasók és tartalomkészítők ilyen kontentekben igyekeznek különösen ügyesnek és relevánsak lenni, éppen azért, kötelező olvasmányokról van szó.

Azt kell látni, hogy a web 2-0-s tartalomgyártást nem az irodalmi intézményrendszer termelte ki, hiszen annak látszólag nincs is rájuk szüksége (noha izgatottan várom a kedvenc kritikusaim youtube csatornáját). A könyves web 2-0-s tartalomgyártás nagyrészt abból a hiányból fakadt, hogy még professzionális médiuma sincs igazán a nem szépirodalmi regényeknek, miközben a könyvesboltok legalább felét nem ezek a könyvek foglalják el. Gács Annának bizonyára igaza van abban, hogy egyre kevesebben olvasnak az aktív olvasók közül szépirodalmat, de ennek a terhét nem tudná a könyves tartalomgyártó közösség cipelni, éppen azért, mert ahogy azt Gács később megjegyzi, a könyves tartalomkészítők a már olvasó embereket érik el nagyrészt, és persze azért is, mert a legnagyobb tartalomkészítők sem érnek el 10 000 embernél sokkal többet átlagosan. Ebben a tekintetben egyébként nem igazán tér el a kritikus a bloggertől.

A recenzió

A web 2.0-ás tartalomgyártás recenziónak nevezi azt is, amikor valaki olyan könyvről ír értékelést, amelyet a kiadótól kapott, ennek a valódi oka, hogy a kiadó által küldött könyvet recenziós példánynak nevezzük, de valójában a könyves bloggerek nem ír recenziót műfajelméleti értelemben.

A recenzió, mint műfaj nem igazán válik el pontosan a kritikáról, a kritika és a recenzió egy spektrum két pontja, amelyen szövegeket helyezhetünk el aszerint, hogy mennyire felelnek meg majd a kritika elvárásainak. (Én az eddig megjelent két szövegemre recenzióként tekintek, mert nem tudtam velük lényegesen többet mutatni annál, mint ami a könyvben van.) Merthogy recenziónak a műismertetést nevezzük, az olyan szövegeket, amik ragaszkodnak a szövegük tárgyához, kevésbé nézik a művek szélesebb kontextusát, azt hogy milyen hatások működnek körülötte, vagy hogy például milyen hagyományokból épít. Már ez a szövegtípus is alkalmas arra, hogy véleményt közöljön, ebben talán több lehetősége van egy átlagos ismertetőnél, sőt, itt még bizonyos mértékű szubjektivitás is megengedett.

A kritika

A kritika egy műbíráló szöveg, amelynek három feladata van, és egy-egy szöveg esetében mindháromnak teljesülnie kell Lapis József kritikusként való leköszönésekor írott Élet és Irodalom publikációja szerint. A kritika bemutat, értelmez és értékel. Bemutat és keretet ad ahhoz, hogy hogyan, milyen ismeretek és milyen érzékenységek a legoptimálisabbak, ha be kívánunk fogadni egy szöveget. Értelmezi a szöveget abba a kritikai, társadalomelméleti kontextusban, amelybe a szöveg megjelent, és amely diskurzusba az belépni, újat mondani kíván, majd (nem feltétlenül végül), értékeli a könyvet. Ebből a szempontból az ideális kritikus az irodalmi kánonnak a hangja egyben, bírja az intézményrendszer ízlését és normáit, miközben persze nem gondolhatja, hogy a véleménye valóban többet jelentene pusztán egy véleménynél.

A kritikus bizonyára egy bonyolult szakma, és jó, hogy vannak, akik jól csinálják. Kritikusként ki kell szúrni, ha van valami izgalmas és releváns jelenség a megjelenés körülményei között, a kritikusnak komplexen gondolkoznia a művek esetleges szándékairól, problémáiról azoknak az irodalombéli és kultúraszociális aspektusairól, de közben tisztában kell legyen a szerző életművével, irodalmi fogadtatásával, hiszen kritikusként erre is reflektálnia, ha úgy látja, ezzel is vitatkoznia kell. A kritikaírás nyilvánvalóan hivatás és érzékenység, és persze egy nagyon menő feladat is.

A kritika és a recenzió egyaránt olyan műfajú szöveg, amelyet az intézményrendszerek, szerkesztők, folyóiratok legitimáltak akkor, amikor a kezedbe vetted. Megugrották a közölhetőségnek a szintjét, dolgoztak rajta, igen, a helyesírását is lektorálták, lapokba, oldalakba tördelték, és közben munkát adtak állati sok embernek. Értjük, hogy ez egészen más, mint az, ahogy most én ezt 3:26-kor gépelem, pedig már órák óta kint kellene, hogy legyen a blogon.

És azt szeretném, hogy ennek a megértése, az tényleg legyen már több annál, minthogy én és néhányan értjük. Gács Anna az esszéjében-tanulmányában (ebben a fél évben erről a két határműfajról is fogok tanulni az egyetemen) írt arról, hogy vannak kiadók, akik ugyan lelkesen küldenek bloggereknek recenziós könyveket, ha látják, hogy jó tartalmat kapnak vissza, de ezt a jó tartalmat nem szívesen osztják meg a felületeiken, mert úgy gondolják, hogy az olvasóik nem ilyen kritikákat várnak. És szerintem ez egy egészen korrekt hozzáállás.

Mert egy blogbejegyzés nem kritika. Akkor sem, ha igyekszek nyelvileg megformált lenni. (Sokáig azt gondoltam, hogy noha a mondataim nem mindig kerekek vagy tökéletesen megformáltak, a blogszerű életműködésnek jól áll. Az egyik szerkesztő barátom több éves nyüstölésére ma már törekszem arra, hogy az élőbeszédség mellett még legyenek megformáltak, mondatszerűek is a gondolataim.) Akkor sem, ha igyekszem a véleményeimet és a könyvekről való gondolataimat felépítve, érvekkel alátámasztva hozni. Az értékelések törzsszövegének utolsó bekezdésében azt foglalom össze, szerintem miért is lehet tök értékes az adott könyv, majd beszélek arról, hogy mi volt a kedvenc részem, és a végén arról is írok, hogy hogyan tudtam haladni a könyvvel. Ezek a részek nem egy kritikának, hanem egy blogbejegyzésnek a részei. Éppen úgy, ahogy azok a gondolatok is, amik az LMBT+ reprezentáció témáit vizsgálják. Mert ez nekem fontos. Olyan tartalomgyártónak, aki egyébként fogyasztja a tartalmakat, csak pont nem volt mit fogyasztania, és egyébként is szeret beszélni.

És ezzel körbe is értünk. Még egyszer elismétlem, hogy szerintem az a fontos, hogy ne kérjünk számon egymáson semmi többet annál, amit valóban számon kérhetünk, és hogy ne feltételezzünk egymásnak szándékokat és ideákat, mert az nem korrekt, mert az sosem szül nyitott diskurzusokat, és a nyitott diskurzusokon és az egymáshoz forduláson kívül talán semmire nincs nagyobb szükségünk.

Ezzel a gondolattal búcsúzom is, mert ennél giccsesebb ma már nem leszek, bocsi az egy nap csúszásért, és tudjátok, érkezem majd a következő bejegyzéssel is, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Négy évesek lettünk!

Sziasztok,

ez a nap más, mint a többi, ezt jobb, ha ti is tudjátok, mert másként kelt fel reggel a nap, és egyébként is, a negyedik születésnapját ünnepli az Egy meleg srác olvas blog. A három korábbi születésnapokon nagyon különböző bejegyzéseket hoztam, idén arra gondoltam, hogy hozok egy könyebb tag-et, a booktube-on népszerű chanel history tag-et, amiben a booktuberek a csatornájuk történetéből, így én most a blogomnak a történetéből mesélek el néhány kis epizódot.

Szerintem ez egy tök izgalmas tartalomtípus, mert olyan dolgokra is rákérdez, amit amúgy nem biztos, hogy el szoktunk mesélni, de közben meg megmarad a maga kis csevegésében, könnyűségében. Itthon Zsófi készítette el a videót először, én is nála láttam, és ő sem találta az eredetit, szóval Zsófinak jár kredit érte, ha van kedvetek nézzétek meg az ő videóját is a bejegyzés után, közben, helyett… tudjátok.

A legelső bejegyzés és az életszakasz, amiben feltöltöttem azt:
Szilvió ekkor 19 éves, magyar szakon tanul. másodéves, és azt hiszi mindent ért a világból, pedig dehogy. Az az igazság, hogy életem legjobb döntésének tartom, hogy azon a négy évvel korábbi szerda reggelen elindítottam hirtelen haragból ezt a blogot, mert tudom, hogy ha gondolkoztam volna rajta, akkor sosem indult volna el, de ezzel együtt is: Nagyon sok mindent csináltam állati hülyén. Az első bejegyzésem egy olyan kiadó és írónő sorozatáról szólt, akit ma már nem olvasok és nem követek, és nem is igazán tartom követésre érdemesnek őket, de öntudatos kis bölcsészként még az is hibázik, aki nem csinál semmit. Akkor még a bejegyzések típusával is voltak gondok. Nem tudtam, hogy mit akarok, ezért persze sokféle szöveg jelent meg értékelés címszóval, vannak köztük egészen furcsák is…

A legolvasottabb bejegyzésemről:
A három és fél évnyi blog.hu-s olvasással összevetve két nagyon népszerű bejegyzés van, mindkettő azért, mert az Index főcímlapján járt nagyon jó kísérőszöveggel. Az egyik Takács Judit: Meleg század című történelemtudományos munkájáról szól, amelyben láthatjuk, hogy milyen az az évszázad Magyarországon és Budapesten, amelynek az elején a homoszexualitást betegségnek és bűnnek tartják, a végén pedig megalakulnak az első melegszervezetek és a melegség identitássá válik. A másik egy kibeszélős bejegyzés, amiben arról gondolkodtam, hogy szerintem mit kellene kezdenünk a buzi szóval. Az utóbbi bejegyzésre érkezik több kattintás mostanában és összességében nincs is köztük 50 olvasónyi különbség, szóval rövidesen az lesz a legolvasottabb.

A bejegyzések, amit nagyon lelkesen készítettem:
Számomra most ezek a bejegyzések a kibeszélős bejegyzések, amikben jól körül tudok járni egy-egy témát, tudok hozni példákat, mondhatok olyan dolgokat, amikkel nem egyetértenetek kell, csak elgondolkozni rajta, és én ezt nagyon-nagy szabadságnak élem meg. Nagyon szerettem arról írni, hogy én miért használnám többet a buzi szót, imádtam azon gondolkozni, hogy mi mindent gondolok valójában az LMBT kánonról, szerettem összeszedni, hogy melyik filmes LMBT reprezentációt miért tartom jónak, szerettem azon gondolkozni, hogy hogyan írják le könyvek a homofóbiát, szerettem elgondolkozni azon, mi is az előbújással járó szabadságnak az ára… Ezekben a szövegekben érzem most a legjobban magam, mert tényleg szabadok, bennük a saját gondolataimból kellett valamit teremtenem.

Ami számomra nehézséget jelent:
Ide az időt írom, de valójában talán nem az idővel van baj. Azzal van baj, hogy időnként elfelejtem, hogy szeretek blogolni, és ha a ritka feszített napirendbembe szakítok rá időt, akkor a blogolás fel fog tölteni. Hiába ugyanúgy könyvekkel és szövegekkel való munka, mint az összes többi, ezt tényleg akarom.

Amire kifejezetten büszke vagyok:
Amit eredetileg ide írtam, azt végül lejjebb tettem kettő kérdéssel, ide pedig azt írom, hogy arra vagyok büszke, hogy a szerzők közül is tök sokan megosztják azt, ha írok a könyvükről, akár csak a summák között is egy-egy bekezdésnyit. Van, akinél az értékelésem a honlapján, vagy a szerzői facebook oldalán is kint van. Ez mindig jó érzés, mivel törekszem arra, hogy igényes, releváns tartalmat adjak (persze a blogírás keretein belül – erről még lesz szó a héten), és ha mások alkalmasnak találják arra a szövegemet, hogy irodalomkritikai munkák között legyen, vagy hogy az én gondolataimat is bedobják a könyvükről való, azt kvázi értékesíteni kívánó diskurzusba, az egy jó megerősítés, és mindig örülök, ha tőlük is találnak meg olvasók, mert azért a blognak van egy pejoratív jelentése is, talán azt jelenti, nem elég kritikusnak… De erről tényleg lesz szó pénteken a kibeszélős bejegyzésben.

Ami még mindig nehézséget jelent:
Az egyik a már felhozott motiváció, a másik pedig az átolvasás. De tényleg. Utálok olyan szövegeket újraolvasni, amiket nemrég írtam vagy nemrég olvastam. Nem is tudok rájuk figyelni, viszont muszáj megtenni, mert még messze nem írok hibátlanul, még ha, szerintem már sokat fejlődtem az elmúlt évek alatt. (Egyébként nyilvános beszédben is sokkal mondatszerűbben tudok megnyilatkozni, ami nyilván annak köszönhető, hogy kvázi élőbeszédszerű mondatokat írok évek óta ide.)

Egy történet, ami azért történhetett meg, mert a könyves tartalomgyártás részese vagy:
A TEDx Szeged előadásom és a Nyitottak vagyunk projekt Számít a történeted kampányát tudom idehozni. Mert én elmondhatom sokszor a blogon, vagy személyesen a barátaimnak, ismerőseimnek, hogy számomra ez egy fontos és kedves ügy, de jó érzés, amikor olyan emberekkel találkozhatok és beszélgethetek, akik tényleg értik ezt, és velük beszélgetve én is jobban ráláthatok mindarra, ami itt tök véletlenül zajlik. Ha történet kell, akkor talán legyen az, hogy azt gondolták a szervezők, hogy az enyém a legérzelmesebb TEDx előadás, ezért az enyém került az ebédszünet elé. Ezt például jó érzés volt tudni, és a blog nélkül ebben a sok továbbvivő érzelemből semmi nem lenne. Jó, hogy van.

Más blogok, akiket lelkesen ajánlok a figyelmetekbe:
Masni és Köffér Tzitza két nagyon kedvenc bloggerem az utóbbi egy évben, Masninak van egy nagyon jó várólistacsökkentő projektje, amit nagyon szeretek, bár nem tudnám vállalni, hogy részt vegyek rajta, de amikor azon kívüli dolgokról ír, az is csodálatos, Köffér Tzitzával pedig általában nagyon hasonlóan látunk könyveket, és szeretem a mondatait, sokkal letisztultabbak és szebbek, mint az enyémek, amik soha nem tudnak véget érni, mert mindig kell egy vessző még egy bővített mondatnak, ugye… Két kedvenc könyvem iránt nagyon lelkesedő értékelést linkeltem be tőlük, olvassátok őket.

+1: Az elmúlt év tanulságai:

Picit azért is nem szerettem volna nagy ünneplős bejegyzést mára, mert egyszerűen több hónapig nem működött a blog, és úgy érzem, hogy most, hogy másfél-két hónapja újra van állandó tartalom, az még nem jelent semmi nagyon ünneplendőt. Ennek az időszaknak és az elmúlt egy évnek a tanulságai a legfontosabbak, miszerint:

  • Naptári alkalommá kell tennem a bloggal való munkát, ha nem szeretnék eltűnni vele.
  • Meg kell jegyeznem (ez egyébként megy mostanában, de ha mégis elfelejteném), hogy szeretek a bloggal foglalkozni, ez feltölt, akkor is, ha nyűgnek képzelem el, rá fogok jönni, hogy nem az. Mert tényleg nem.
  • Mindenre képes vagyok. Tényleg. Mindenre. A blog költöztetése és saját lábra állítása azt hittem jobban meg fog viselni, azt hittem, hogy nehezebben fogok majd adaptálódni, de jól sikerült, ismerem az új oldalt, és szeretem azt, amivé vált, és szeretem, hogy ezt én hoztam létre.

Fura egy év volt ez, új oldal, naptárba beírt bejegyzések, erősebb igyekezetek. Ez volt a negyedik, de megyünk tovább, tudjátok:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

#LMBT-t olvasunk: Moesko Péter

Sziasztok,

a mai #LMBT-t olvasunk bejegyzésben Moesko Péterrel beszélgettünk, akinek 2019-ben jelent meg az első novelláskötete, a Megyünk haza (itt írtam már róla) a Műút könyvek kiadói sorozatban. A kötet szövegei egy diverz világot mutatnak, amit az otthonhoz való sarkos viszonyok határoznak meg. A novellákban több meleg és leszbikus karaktert is látunk izgalmasan működni, így erről, és egyáltalán az LMBT+ olvasásról kérdeztem a szerzőt.

Fotó: Tóth Tibor / PIÜ

Egy meleg srác olvas: Milyen LMBT+ szöveget olvastál legutóbb?

Moesko Péter: Nemrég olvastam Nádasdy Ádám tematikus novelláskötetét A szakállas Neptunt. Nádasdyra nagyon felnézek, mindig is felnéztem rá, ez a kötet mégsem került hozzám közel. A Családban marad című novella azért elég emlékezetes, és persze több jó is van benne. Ezen kívül viszonylag friss élmény még Augusten Burroughs önéletrajzi könyve, a tengerentúlon nagy kultusznak örvendő Running With Scissors. Kattant sztori, de érdekes és bőven Hollywood-kompatibilis, szerintem megéri. Mást nem nagyon olvastam, viszont több kedvenc lmbt-filmemet újranéztem tavaly: Mysterious Skin, L.I.E., Beautiful Thing, La mala educación, Du er ikke alene, ajánlom mindet. 

EMSO: A 2019-ben megjelent Megyünk haza című debütáló novellásköteted több hőse vagy mellékszereplője leszbikus vagy meleg karakter. Voltak irodalmi előképeid, szövegtapasztalataid a karakterek felépítésében? Miből születtek ők meg?

MP: Alapvetően valakinek a melegsége vagy leszbikussága mint főtéma engem ritkán érdekel befogadóként és íróként is. A szél című novellámban kiderül ugyan, hogy a nő leszbikus, de ennek dramaturgiai szerepe nincs, így ma már talán nem is írnám bele. A Leginkább szükséged alapszituációja már konkrétabban tematizálja a melegséget, és az alapötlet is innen indult: egy hűvös apa-fiú kapcsolat, ahol nem a gyerek coming outol a szülőnek, hanem fordítva. Ugyanakkor nekem ez a novella sem a melegségről szól, hanem a szűk családi légkörről, nehezen megtett közeledési kísérletekről és néhány kifordított szituációról, ahol elvárnánk valamit, és mégsem az történik. Engem mindig érdekel a tanácstalanság, a tehetetlenség, és hogy mi történik ebben a holtidőben, amíg megszületik egy emberben a reakció.

EMSO: Az LMBT+ szereplőkön túl is diverzek a novellásköteted szereplői, akiket valóban ebben az otthontalanság érzésben érünk tetten olvasóként. Volt célod akár direkt láttatni, prezentálni a kisebbségi kríziseket, vagy inkább arról van szó, hogy minden boldogtalan család a maga módján az?

MP: Nem volt társadalmi érzékenyítés a célom, és talán maguk a novellák sem igazán alkalmasak rá. Érdekelnek a kilógó, de kilógni nem akaró outsider emberek, de nem annyira mint téma, hanem inkább mint közeg. Mondhatnám, hogy ebben a közegben mozgok ismerősebben, de ez csak részben lehet igaz, hiszen – ahogy te is fogalmaztál – minden család és mindenki a maga módján boldogtalan, és a maga módján is lóg ki. Az viszont nem volt tudatos döntés, hogy sok “nehéz” téma és körülmény kerüljön a könyvbe. Ugyanakkor küzdeni sem akartam ellene. Távol áll tőlem az olyasmi, hogy inkább hagyjunk ki egy-két “kényelmetlen” novellát, nehogy valaki rosszakat mondjon vagy írjon a kötetről.

Emso: Te is vállaltan meleg vagy, ez számomra a tavaly nyári Jelenkorhoz írt bemutatkozódban lett egyértelmű, ahol tök természetesen, egy férjem szó erejéig erről is írtál. Akkor nekem is kellett egy ilyet írnom magamról, és gondolkoztam, hogy írjak-e erről. Végül a blog kapcsán megtettem, de emlékszem, hogy sokat gondolkoztam, hogy oda való-e, akarom-e, hogy ott legyen… Neked voltak ezzel kapcsolatban fenttartásaid, vagy ehhez a vállaláshoz is ez a gondolat vezetett?

MP: Nem voltak fenntartásaim. A coming out utáni kezdeti nehézségek leküzdése óta transzparensen élek, nincs is energiám máshogy. Folyton résen lenni meg ügyesen kibújni kérdések alól? Isten ments. Ahol többes számban beszélek az életemről, ott nem kezdek finomkodni azzal, hogy a párom vagy a kedvesem, hiszen a férjem, és nagyon boldog vagyok, hogy az. Másfelől ez azért nem is egy nagy horderejű infó valakiről, még Magyarországon sem. Ha valakinek mégis az, és zavarja őt, vagy mondjuk nincs baja a melegekkel, “de”, akkor lapozzon tovább, szerencsére a Jelenkor lapszámai mindig jók és sokszínűek.

Emso: A Műút könyvekben való megjelenésnek talán az az egyetlen hátránya lehet az, hogy nincsenek szem előtt a nagyközönségnek, nem vesznek részt a könyves bolthálózati terjesztésben. Mennyire találta meg a könyvedet az LMBT+ olvasó közeg, vannak tapasztalataid ezzel az olvasói közeggel?

MP: Nem nagyon, nincs közvetlen tapasztalatom. Aki akarta, megtalálta a könyvet a szűkkörű terjesztés ellenére is, hiszen amúgy könnyen fellelhető. De ez elég unalmas válasz, így inkább elmesélem, hogy tavaly januárban Budapesten volt dolgom, a négyes metrón utaztam, céltalanul nyomkodtam a telefonom, és hirtelen odalépett, vagy talán már eleve ott állt mellettem egy srác, és egyszer csak azt mondja nekem, hogy olvasta a könyvem, és tetszett neki. Asszem, itt tudatosult bennem először, hogy tök idegenek is olvassák a könyvem. 

Emso: 2019-ben jelent meg a Megyünk haza, publikálsz is új szövegeket, várható, hogy idegenek új könyvedet olvassák valamikor?

MP: A Megyünk haza óta három új novellám jelent meg a Kalligram, a Jelenkor és az Alföld folyóiratokban. Egy ideig újabb novelláskötetben gondolkodtam, de ezt végül félretettem, és most egy régóta tervezésben lévő regényen kezdtem el dolgozni. Jó ideje nem lelkesítenek már a saját szövegeim, így szuper érzés most új lendületet venni.

Emso: Van még valami, amit üzensz az LMBT+ olvasó közösség számára?

MP: Olvasva és hallva a magyarországi híreket mit is lehetne üzenni az LMBT-közösségnek? Vagy bármilyen kisebbségnek? Hogy ne adják föl a reményt? Hogy ne hagyják magukat? Hogy lesz ez még így se? Azért tényleg vannak bizakodásra okot adó történések is, mint legutóbb Pál Marci és Hanol Ádám civil akciója. Meg hát maradjunk témánál: szerencsére még a jelenlegi vírusos helyzetben is sok jó és érzékeny könyv jelenik meg – olvassuk őket! Az én legutóbbi kedvencem Szaniszló Judit könyve volt, a Leli élete, következőnek pedig Kiss Tibor Noé regényét, a Beláthatatlan tájat tervezem olvasni. 

Köszönöm szépen Moesko Péternek az interjút és az őszinteségét, nektek pedig azt, hogy velem tartottatok. #LMBT-t olvasunk interjúval három hét múlva, már márciusban érkezem legközelebb, de más tartalmak még bőven érkeznek addig. Csak el ne felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk

Sziasztok,

hegyekben állnak az íróasztalom az elolvasott és elolvasandó értékelésre váró könyvek, és ideje, hogy bele is csapjunk az elsőbe. A könyv, amiről most mesélni fogok tavaly előtt jelent meg angolul, tavaly tavasszal pedig magyarul. Az angol megjelenés első nagy híreitől fogva tudtam, hogy ez a könyv elképesztően fog tetszeni, így örültem, hogy az Európa Kiadó hamar lecsapott a jogaira, és nagyon vártam a magyar megjelenését. Aztán megjelent, elkezdtem olvasni, és félbemaradt, pedig nagyon tetszett, hozta a reményeimet, elvárásaimat, sőt. Végül ősszel fejeztem be, és azóta is az életem egyik legmeghatározóbb olvasmánya lett egy csomó minden miatt. Ocean Voung Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című regényéről lesz ma szó.

Ocean Vuong egy a regény megjelenésekor harmincéves vietnami származású amerikai szerző, aki az első verseskötete után egy önéletrajzi regénnyel jelentkezett, amelyben szembenéz az identitásmarkereivel, örökölt és szerzett mintáival, a kulturális és szociális mobilizáció magányával. A mélyszegény, bevándorló családba született főszereplő édesanyja és nagyanyja nem beszél angolul és a társadalom peremén él, az elbeszélő pedig már befutott költő, irodalmár, aki számára az angol nyelven művelt irodalom tényleges megélhetést és társadalmi státuszt biztosít. A magaskultúra és az egyetem világa azonban már átbeszélhetetlen távolságra van az otthontól és a családtól. A regény formáját az anyjához írt levél adja meg, így ez egy eredendően és bevallottan elbukott vállalkozás, amelynek mégis neki kell kezdeni.

Kiskutya, ahogy a szerző az egész regényben családjától kapott becenévvel hivatkozik magára, és amely név az ártó szellemeket hivatott távol tartani a gyermektől, a mélyszegénységből jövő elsőgenerációs értelmiségiség mellett a háború után születettség tapasztalatát, a kamaszkorában jelentkező melegségét, valamint a vietnami nyelven és angolul egyaránt analfabéta édesanyjával való kapcsolódási képtelenségét is megírja. A levél írója visszatekint az addig eltelt életére, a levélírás és az őszinte szembenézés gesztusával ír az édesanyjának, és bátorítja az őszinteségre az, hogy tudja, az édesanya képtelen volna mindezt elolvasni.

A levélregény pozíciója tehát a jelenben rögzített. Az író utólag, az irodalmi és filozófiai ismeretei mögül igyekszik megérteni mindazt, ami addig vele történt, ugyanakkor a szöveg abszolút érthető a regény mögött megbúvó filozófiai alapoktól függetlenül is, a regény nyelvének tétje a pontos és érzékeny közlés, a hivatkozott szövegek inkább csak arra kellenek, hogy elindítsák a gondolat- és emlékezésfolyamokat.

Ezzel együtt ez a regény nem egy átlagosan, A pontból B pontba eljutó regény. Lassan dolgozik, sokszor versszerűen, random asszociációk mentén, ahogy azt valójában az emlékezés is teszi: a visszaemlékezett élet tapasztalati alapján történetet konstruál. Számomra és a könyv kedvelőinek számára ez a lassú, hihetetlenül személyes, közeli, lírai, intim elbeszélésmód az egyik oka annak, amiért ezt a könyvet nagyon szeretjük, igyekszem majd a bejegyzésekben idézetetek szedni ahhoz, hogy eldönthesd, hogy ez számodra is működne-e, mert megértem, ha nem, pedig tényleg az egyik kedvenc könyvemről van itt szó.

És akkor az általános hangulat jellemzése után ideje, hogy közelebb kerüljünk a három részre bontott könyvhöz. Az első egység fő fókuszában az áthagyományozódott családi történetek és a szerző gyerekkora jelenik meg, a második egységnek kifejezetten a melegség áll a középpontjában, a zárófejezetben pedig az egyetemről, és az elsőgenerációs gyökértelenségről ír. A harmadik fejezet mozaikszerűen újraírt kis történetei az otthon már értetetlen, a család kötelékén túl történteket köti össze az otthoni tapasztalatokkal, ezáltal elmesélhetetlenné tett történetekből áll, amely erős kontrasztja az elsőben leírt, egységként működő családnak, noha az elhallgatások nyelvét a szerző már gyermekkorában is bírta:

„Előfordult már, hogy elképzeltél egy tájat”, kérdezted, miközben egy Thomas Kinkade-házat színeztél, „és aztán belehelyezted saját magadat? Megtörtént már veled, hogy hátulról figyelted magad, ahogy egyre távolabbra és mélyebbre mész abban a tájban, ahogy egyre távolodsz saját magadtól?” Hogyan mondhattam volna el neked, hogy az írás folyamatáról beszélsz? Hogyan mondhattam volna el, hogy mi ketten tulajdonképpen nagyon közel állunk egymáshoz, két különböző oldalon van a kezünk árnyéka, és összeolvad?

A regény első oldalai azonnal jelzik, hogy ez a szöveg erősen fog dolgozni az empátiával, érzésekkel és érzetekkel. A második oldalon már találkozunk a királylepkék metaforájával, akik délre vonulásukkal egy egész generáció életét teszik ki az éjszakai fagyoknak, majd a következő bekezdésben láthatjuk, ahogy egy kisgyermek játékból az anyjára ugrik, és ezzel az anyjából egy olyan háború traumáit hívja elő, amelynek a megtörténtéről a gyereknek még fogalma sincs. A vietnami háború tapasztalata szervezi ezt a fejezetet a leginkább.

Kiskutya nagyanyja megszökik az iszlám világ szerinti elrendezett házasságából és egy katonai táborban talál befogadást, ahol a teste kiszolgáltatásával képes az életben maradását biztosítani. Az anya nyelvi kompetenciáit végleg megköti az, hogy nyolcéves volt, amikor a szeme láttára lebombázták az iskoláját, az Egyesült Államokba kerülve is igyekeznek ezek a szereplők láthatatlanok maradni, hiszen úgy érzik, ahogy a háborúban, úgy a kapitalista államban is a rejtőzködés és a tűrés a túlélés egyetlen lehetősége, így eszerint nevelik Kiskutyát is.

Olvastam, hogy a poszttraumás stresszben szenvedő szülők nagyobb valószínűséggel verik a gyerekeiket. Talán tényleg van valami a szörnyeredetben. Aki kezet emel a gyermekére, talán azért teszi, hogy felkészítse a háborúra.

Ezzel együtt tehát Kiskutyának egy sivár gyermekkor adatott, amelyben folyamatosan újra kellett gondolnia a pozícióját. Szégyenkezik, amikor az anyja és a nagyanyja bohócot csinál magából a hentesnél, mert nem tudják elmagyarázni, mit szeretnének, tudja, hogy nem számíthat az anyjára, amikor neki védelemre volna a szüksége a családon kívüli világba, és tehetetlen, amikor az anyját próbálja írni és olvasni tanítani, miközben az anya pontosan érzi, hogy ennek fordítva kellene történnie, ezért, hogy méltóságát megőrizze, megveri a gyermeket.

A regény második fejezetében nagyrészt egy dohányültetvényen járunk. Ocean kamaszként itt dolgozik, és itt ismerkedik meg a gazda fiával, Trevorral, akivel szerelmesek lesznek egymásba. Trevor és Ocean kapcsolata egyfajta szépen működő viszony, amely nem pusztán a szerelmet és a testiséget, hanem a kamaszévek világundorát, szerhasználatát, és egymás idegenségébe kapaszkodó túlélési kísérleteit is körüljárja. Kiskutya a Trevorral való szerelme kapcsán találkozik először olyan helyzetekkel, amelyet a családi létezésének a keretében nem tudna megélni. Noha az otthon fő szabálya az, hogy mindenáron láthatatlanoknak kell maradnunk, Kiskutya a szerelmet a láthatóvá válás érzésével írja le:

Ahogy Trevor nézett engem a dohányföldön, amikor egy rövid ideig egymás mellett dolgoztunk, karja súrolta az enyémet, a növények zöld halomba gyűltek egymásra, szeme rajtam időzött, aztán, amikor észrevettem, elkapta a tekintettét. Meglátott valaki – engem, akit ritkán lát meg valaki. Engem, aki azt tanultam – te tanítottál rá, hogy legyek láthatatlan, ha biztonságban akarok maradni

vagy később:

Emlékszem rá. Emlékszem, mert hogyan lehetne elfelejteni azt a napot, amikor az ember először találja szépnek magát?

Ez a szerelem visszavonja azt a fájdalomtapasztalatot és fájdalomnormát, amit eddig Kiskutya megtapasztalt, a két fiú szexuális kalandjainak néhány bekezdésnyi szép, a kamasz lélek folyamatait rögzítő leírásaiban a fájdalom a gyönyör felé vezető út, és a fájdalom egy olyan dolog, amire ő vágyhat mindennél jobban, ugyanakkor mégis rendelkezhet felette. A szexualitás megnyitja az eddig járhatónak tűnt utakat, a háborúban szocializált család tagjaként ő először választhatott és képességei szerint uralhatta és gyönyörré formálhatja a fájdalmat.

És miközben a két fiú kapcsolatában a szexuális viszonyok sem egyértelműek, tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Trevor republikánus családból érkező fiúként nem fogadja el a saját melegségét, a kitörésig képes hajszolni magát:

Kérlek mondd, hogy nem vagyok buzi. Az vagyok? Az? Te az vagy?

Ebbe a viszonyba érkeznek meg a drogok, a határba kiautózott esték, és bizony, a nagy beszélgetések is arról, hogy egyáltalán érdemes-e élni, amikor minden krízisbe beleszól egy KFC vagy egy Coca Cola reklám.

A főszereplő a saját melegségének a tényéről való belső harcról nem igazán számol be, az önfelvállalás egyetlen, de részleteiben és gondolatokban a fejezet egészét végig kísérő epizódja az, amikor egy gyorsétteremben elmondja az anyjának (mivel a vietnami nyelvben nincs szó a homoszexualitásra), hogy neki nem a lányok tetszenek. Az anyában ennek kapcsán is a háborús ösztönök működnek: Muszáj összezárniuk, hiszen egymás nélkül magukra maradtak a világban, ugyanakkor fontos számára, hogy a melegség maradjon láthatatlan, hiszen így is veszélyben érzi magukat:

Ne feledd. Éppen Elég már neked, hogy vietnámi vagy.

A szerelem valódi megélése később sem lehet beszédtéma az anya és fia között, ezek a tapasztalatok nem adhatóak át egy rontott vietnami nyelven beszélő ember számára, különösen, ha az az anyánk, aki retteg attól, hogy bármi beleavatkozik az életébe és kiszolgáltatja őt:

De hogy beszélhetnék neked erről a fiúról anélkül, hogy beszélnénk a drogokról is, az oxikodonról és a kokainról, amik nemsokára tönkretették, ahogy miattuk a világ szélei parázslani kezdtek? És a rozsdapiros Chevyről?

A regény tere a harmadik fejezetben még szélesebbre nyílik. Az egyetemen járunk, ahová Kiskutya az anyját és Trevort is hátrahagyva került. A korábbi fejezetek viszonylagos egylényegűsége itt abszolút felbomlik egy-két bekezdésnyi, csak egy érzés leírásához elég ideig követjük az egymás mellé írt történeteket. Esélyt kapunk megérteni, hogy mit jelent angolirodalom-szakos egyetemistának lenni, úgy, hogy elsőgenerációs értelmiségiként a családjában neki volt először lehetősége egyetemre járni, és valami ’hasznosat’ tanulni, hogy milyen érzés egy olyan nyelv használatával egzisztenciát építeni irodalmárként, költőként, amelyet az anyja nem beszél, és hogy mit jelent hazamenni, és nem tudni elmesélni mindazt, ami történik körülöttünk. Mit jelent egy elitnek a része lenni, mit jelent az, hogy neked először egzisztenciád van, mit jelent az, hogy az egyetemi életedből semmit nem tudsz elmondani.

Az ilyen pillanatokban, melletted, ilyenkor irigylem a szavakat, mert azt tehetik, amit mi sohasem – mindent képesek elmondani magukról csak azzal, hogy léteznek.

Képzeld el, hogy lefekszem melléd, és az egész testem, minden sejtem tiszta, egyedi jelentés sugároz, nem úgy, ahogy egy író teszi, hanem mint egy melléd préselt szó.

A regény harmadik fejezete az idegenségről tudósít. Arról, hogy tehetetlen vagy a családod körében, akárhány nagy szerzőt elolvasol, arról, hogy csak bízni tudsz benne, hogy a művészethez nem szükséges a pusztítás. Arról, hogy csak bízni tudsz benne, hogy az élethez nem szükséges a pusztítás.

A regény, ahogy a fejezetek térhasználatánál erre végig utalni próbáltam, egy nyitástörténet. A szöveg elején és a borítón is megjelenő királylepkék északról délre vándorolnak novemberben, miközben egy bármilyen éjszakai fagy elég volna ahhoz, hogy az egész populáció kipusztuljon. A regény harmadik fejezetének központi szereplője egy bölénycsorda, amely egy vadászó állattól megrémülve észrevétlenül rohan bele a kanyonba. Mindkét mozgás ösztönös reakció, noha mindkettő veszélyekkel jár. Ugyanilyennek teremti meg Ocean Vuong a regény terét. Nehéz visszanézni, de a továbbélésért nincs más választásunk.

Összefoglalva mindezt tehát a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk az egyik kedvenc könyvem, mert végtelenül megfogott a benne rejlő érzékeny idegenség, és az az őszinte gesztus, ami minden poétikai és retorikai eszközt ennek a közlésnek rendel alá. Egy hihetetlenül folyékony, jól érthető, jól érezhető szöveget kapunk, amely mélyen beleszáll az ember lelkébe, hogy pózok és eltartások nélkül megvizsgálja a legnagyobb elfojtásokat és családban öröklődő titkokat, szembenézve a szégyenekkel, és akár a nagymama történetén keresztül az iszlám társadalom, akár magán keresztül a nyugati, kapitalista társadalom tabuival.

Kedvenc részem: Szóval, itt már egyszer félbehagytam az értékelést, mert nem tudtam mit válaszolni. Talán azt a részt, ahol elhangzik, hogy „Utálom a KFC-t”. Mert ez a mondat annak az elhallgatása, hogy Kiskutyának fogalma sincs, hogy mi végre vagyunk ezen a világon, és ahogy az életben, úgy ebben a regényben is, szeretem az olyan beszélgetéseket, ahol ez a kérdés felmerülhet. Ehhez csend kell, bizalom és valamiféle nagyon együttrezgés. Kevés ilyen szép pillanat volt a könyvben. Kevés olyan van, amiben őszintén nevetésben tör ki két ember, aki szereti egymást.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretik a lassú, érzékeny könyveket, és nem bánják, ha igazából szinte az egész könyv a lélekben játszódik. Ajánlom azoknak, akik keresnek egy jó generációs regényt, és azoknak, akik meg akarják érteni a maguk idegenségét. Nekik ajánlom a leginkább.

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk
Európa, 2020
361 oldal
Így olvastam: Majdnem kihagytam ezt a pontot, merthogy április 21 és október 5 között olvastam ezt a könyvet, azt hiszem azért, mert amint tavasszal megkaptam, azonnal belevetettem magam, mert tudtam, hogy kedvenc lesz, de végül nem volt még itt az ideje. Aztán ősszel újra elővettem, elölről kezdtem, és 2-3 nap elég volt ahhoz, hogy végigolvassam újra, de ekkor vitt az, hogy az egyetemre vittem. Szóval olvasható gyorsabb tempóban is, én sajnálom, hogy nem hagytam magamnak elég időt gyönyörködni, de azóta többször tértem vissza a szöveghez, szóval… egy lassabb befogadást ajánlok.
És végezetül, írtam ehhez a könyvhöz is fülszöveget.

Szóval ennyi lett volna, nem is fájt annyira ez az első értékelés a július óta a blogon, ezzel pedig ez az első értékelés, ami már csak ezen a felületen olvasható. Sajnálom, hogy így alakult, de azért örülök is annak, hogy ez a könyv lett az első. Most úgy érzem, hogy tényleg megtört a szünet, mert már értékelést is írtam, szóval nincs is más hátra, minthogy kiköszönjek a következő bejegyzésig. Merthogy, fontos, hogy addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 és 6: A januári kedvencem és a februárba betervezettek

Sziasztok,

végre itt egy olyan hónapkezdet, amit működés közben, summa után érte a blogot, így újra 1 és 6-ot tudtam írni. Ráadásul egy reményeim szerint elég kiszámítható, de szorgalmas hónap elé nézek, így nem is volt nehéz összegyűjtenem, mit is fogok olvasni majd. De még mielőtt arra mennénk, tudjátok, megnézzük, hogy mi volt a kedvenc olvasmányom januárban. Kezdjük is el:

1: A kedvenc januári olvasmányom:

Alice Broadway: Spark
Az Ink ifjúsági disztópiasorozat második része fordulataiban és világkép építésében is annyira csodálatos, mint a sorozat első része volt. Az Inkben megismerünk egy olyan társadalmat, amiben az emberek a bőrükön viselik a történeteiket, fontos döntéseiket tetoválás formájában, majd a haláluk után, hogy megszabadítsák a lelket a test terhétől, és hogy a történetek ne vesszenek el, lenyúzzák a testről a bőrt, és könyvé kötik össze. Ezt a társadalmat egy fiatal és roppant tehetséges tetoválólányon és az apja halálán keresztül vizsgáljunk. A lány nem kaphatja meg az apja könyvét, mert megtalálják az apa előkészített bőrén az árulók jelét, amiért az embert elfeledésre ítélik. Az első könyvben azt látjuk, ahogy a lány számára egyre jobban kinyílik egyrészt ezt a kultúra, másrészt ez a diktatúrába hajló rendszer, amiben neki, mint tehetséges tetoválónak és egy áruló gyermekének folyamatosan újra kell gondolnia a saját helyzetét.

A Sparkban a tetovált közösség ellenségeként mutatott üresek területén járunk, ahol fény derül arra, hogy milyen normák mentén él ez a közösség, feltárulnak az igazságok a hajdani békés együttélésről és annak felbomlásáról, illetve meglátjuk, hogy az Inkben is nagy szerepet játszó közösségépítő mítoszok ebben az üres közegben hogyan hangzanak. Egy izgalmas regény ez is, jól árnyalja mindkét politikai oldal érdemeit és embertelen helyzeteit, jó kiválasztott szerepeket épít tovább, illetve jó új szereplők lépnek be, és egyáltalán egy jól továbbírható állapotban hagy minket magunkra, hogy majd megvegyük a könyv harmadik részét is. Olvastunk már komplexebb társadalommal működő disztópiát, de ez egy könnyen olvasható ifjúsági, ami maximum 1-2 oldalig untat, amikor hosszabban ír le valamit, mint ahogy azt egy felnőtt disztópiaolvasó igényelné, aztán utána úgyis ledob valami nagyot, és ezért nagyon örülök, hogy olvashattam.

és

6: A februárra betervezett címek:

A februárral kapcsolatban az a kifejezett célom, hogy behozzam magam valamennyire a korábbi vállalásaimmal, ezért több újraolvasás lesz ebben a hónapban, és csak olyan könyveket fogtok látni a listában, amiket nagyon szeretek, és amikkel kapcsolatban valamilyen dolgom lesz majd a későbbiekben. Most az online oktatás keretei megengedik ezt, több olyan nap lesz majd, amikor csak 1-2 óránk lesz nap közben, és mivel egyébként is itthon vagyok, bízom benne, hogy a nagyívű terveimmel is tudok majd haladni. Ezek közül természetesen az egyik a blog életben tartása, több csúnyán régóta elmaradt recenzió vár az asztalomon, de most nem őket részletezem itt ebben a posztban, mert azokról a könyvekről úgyis lesz majd szó később a blogon.

Kele Fodor Ákos: A szív vége
Kele Fodor Ákos A szív vége című cigány felnőttmesekönyvéről régi adósságom gondolkodni. A januárban leadott OTDK dolgozatomban vizsgálom is ezt a kötetet, így úgy éreztem, hogy logikus, ha most gyorsan előszedem a könyvet, és megírom róla azokat a gondolataimat is, amik nem a cigány meseirodalom alakulásának az irányából vizsgálódnak. Egyébként egy gyönyörűen kiállított mesekönyvről van szó, amelyben egy mitológiavilággá fűzi össze Kele Fodor a cigány néprajz adatait, nagyon karakteres meséket mozgat, sokszor horror vagy fantasyszerű az, amit csinál, és ezzel megmutatja, hogy a mese ebben a kultúrában nem játék. Szeretem, és várom már, hogy újraolvassam, írjak róla.

Cirok Szabó István: Agancspark
Az Agancspark 2019-ben a kedvenc verseskötetem volt. A szerző nagyon szépen, visszafogottan, szerényen írja meg a fiatalság és a gyermekség utolsó pillanatait. Dolgozik a természettel, a mágikus realizmussal, fákkal és ágakkal, és annyira hihetetlenül póztalan ez a kötet, hogy az elmondhatatlan és szép. Nagyon szerettem, nagyon örültem, hogy mások is nagyon szerették a környezetemben, mert tényleg úgy látom, hogy ez egy nagyon erős debütkötettel való megérkezést jelentett erre az irodalmi színtérre, és egy fontos kötet lett, így a fentiekhez hasonlóan ezt is nagyon várom, hogy újraolvassam.

Selyem Zsuzsa:
Az első világvége, amit együtt töltöttünk
Selyem Zsuzsa novelláskötetét a tavalyi megjelenése után nem sokkal olvastam, és megkapott az, hogy van a nagyon intenzív, bájos jelenléte a szövegeknek. Talán Selyem Zsuzsa hisz a nem giccses igazságban, igazságokban és a nem giccses szépben. Most olvasom a Moszkvában esik című regényét, amelyben van például rigó, légy és bagolyszemszög, ebben a kötetben narráltat a szerző egy kis csillaggal vagy egy kutyával is. Foglalkozik olyan témákkal, mint a kisebbségiség vagy a bevándorlás… Szerettem a kötet érzékenységét, akkor is úgy éreztem, hogy ettől a könyvtől többet fogok kapni, ha újraolvasom majd, és most el is jött az ideje.

Halász Rita: Mély levegő
Halász Rita könyve októberben jelent meg, és méltán nagyon sok helyen találkozni vele. Én ismerve Rita korábbi szövegeit előrendeltem, és a könyv megérkezése után azonnal el is olvastam- egy nagyon erős, jól felépített, feszes, ügyesen szerkesztett szöveget kaptunk, ami egy válás történetét járja végig. Az anya keresi a kiutat egy toxikus kapcsolatból, és keresi a folytatás lehetséges kereteit. Egy tényleg állati izgalmas szöveg, és nagyon minőségi, gördülékeny olvasmányélmény, tudom, hogy mit akarok róla elmondani, de keresem még a szavakat, jeleket, fordulatokat hozzá.

Gács Anna: A vágy, hogy meghatódjunk
Gács Anna esszékötetével már meg is érkeztünk azokhoz a könyvekhez, amelyek most fogok először olvasni, erről a könyvről ráadásul nem is kell írnom, ezzel dolgoznom kell majd. Most készül egy kutatásom, aminek az első lépcsőjét lehet, hogy még februárban meg kell másznom, ez a kutatás pedig a kisebbségi önéletírások köré épül majd. A vágy, hogy meghatódjunk a kortárs magyar és világirodalmi önéletrajzok fő tendenciáit kívánja megvilágítani azzal, hogy szorosolvassa az ilyen regényeket. Ahogy a summában is írtam, kíváncsi és nyitott vagyok a könyvben leírtakra, bízom benne, hogy beránt majd az önéletírás irodalomba.

Kathy Kacer, Eric Walters:
Nagyapa hegedűje
A Nagypapa hegedűje már egy friss megjelenés a Tilos az Á-tól, amit nagyon-nagyon repesve várok, és nagyon örülök, hogy úgy alakult, hogy írhatok róla. A könyv a holokauszt emlékével való többgenerációs együttélés témáját dolgozza fel egy Hegedűs a háztetőn iskolai előadással, a suli legmenőbb jóképű srácával, szeretettel, zenével, tanulással. Nagyon sok lehetőséget látok abban, hogy a holokausztreprezentáció megjelenjen egy ifjúsági regényben, ha jól csinálja, akkor ez a könyv a fontos elsők között lehet. Tényleg elmondhatatlanul nagyok a várakozásaim.

Ennyi lesz minimum a reményeim szerint ez a hónap, köszönöm, hogy velem tartottatok ebben a bejegyzésben. Ha olvastátok, vagy kinéztétek magatoknak valamelyik könyvet, írjatok bátran a komment szekcióban, ahogy arról is szívesen olvasnék, hogy ti mit terveztek olvasni majd. 😊

Én még tervezem majd jelentkezni a héten, de még nem tudom, hogy mikor, ami biztos, hogy hétfőn érkezik majd az #LMBT-t olvasunk interjúsorozat új része. Szóval több következő bejegyzést is lehet várni, de amíg jön, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén