LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Hónap: 2021 július

Kibeszélős: Baromira elegem van az áldozati versengésből

Sziasztok,

a mai bejegyzésem dühös lesz, káromkodni is fogok, sőt, olyan emberekről és cikkekről is fogok beszélni, akikkel amúgy egy követ kellene fújnom, hiszen ők is az LMBT+ téma felkent képviselői, és mint olyanok, nyilván felelősek, bölcsek, és ezen felelősségüknek és bölcsességüknek teljes tudatában nyilatkoznak. Hát, meg egy fenét. Közülük (közülünk) elképesztően sokan beszélnek össze-vissza, átgondolatlanul, cikin, felelőtlenül, felületesen, nem utánajárva, és megrémít, hogy akik még kevesebbet tudnak egy-egy ügyről (mert mondjuk nem azzal kelnek és fekszenek), zabálják ezeket az állításokat, mert belefér például az ’LMBT+ ember = áldozat’ szerinti világképükbe. És persze, most ezt arra való bíztatásként is mondom, hogy légyszi engem is (és amúgy mindenkit) olvassatok kritikával, mert csak annak van értelme.

Két cikk mozgatja most ezt a szöveget rettenetesen, a két cikk pedig az Index Fideszessé válása után a 444.hu alá költözött, egyébként általam nagyrabecsült munkát végző (éppen emiatt bánt rettenetesen a két cikk minősíthetetlensége) Szabad a nem blogon olvasható, az egyik márciusban (Miért spórolják ki a fantasy regényekből a fantáziát?), a másik most hétfőn (Top 10 melegszereplős fantasy regény magyarul) került ki, és mindkettőben a magyar nyelven olvasható LMBT+ fantasyk bődületes hiányáról beszél az újságíró, olyan csodálatos mondatok mentén, minthogy:

Különböző típusú emberek, különböző típusú szeretetek és kapcsolódási módok vannak kitörölve ezekből a világokból.

És az van, hogy a faszom kivan. Bocsánat. De kikérem magamnak annak a rengeteg csodálatos könyvnek a nevében, amit olvastam, vagy amikről hallottam Zsófitól, Patriktól, Esztertől, más booktuberektől, bloggerektől, instagrammerektől, és amely könyvek közül rengeteg ott vár a megyei könyvtárak polcain, vagy, ha épp nincsenek ott, akkor valaki épp abba a világba menekül olvasás közben, de a lényeg, hogy ezek a könyvek könyvtári előjegyzésnyi, vagy könyvtárközi kölcsönzésnyire vannak bárkitől, aki el szeretné olvasni őket.

Szóval légyszi ne mondjátok azt, hogy ki vannak törölve kapcsolódási módok ebből a világból, mert ez egyszerűen nem igaz. Elég csak Patrick Ness szövegeit, vagy a Csellengő gyerekek sorozatot, vagy a Hősöknek való vidék sorozatot, vagy A királygyilkos krónikája sorozatot (A szél nevét már rettenetesen el kellene olvasnom!!!!), vagy az Isteni városok sorozatot említeni, és akkor még az egyrészesekről, meg még egy csomó minden másról nem is beszéltünk…

Az állítás, miszerint a magyar nyelven elérhető fantasyirodalom ne foglalkozna a diverzitással, egyszerűen hamis, noha a kortárs zsáner világpiaca is az elmúlt évtizedekben ismerte meg ezeket a témákat, tök látványos, ahogy a fantasyvilágokat a másság ezenfajta realizációja is érdekelni kezdi, különösen mert ezen szereplők életén keresztül másként mesélhető el a mágiával való találkozásnak, vagy az azzal való életnek a története is. Nem várhatunk világmegváltó eredményeket, pláne, hogy a fordítások csupán a hangos sikereket elért könyvek egy részében történik meg, de a mostani eredmények semmibevétele egyszerűen nem oké. De még ennél is van fontosabb:

Egyszerűen azért ne mondjátok ezt, mert ez egy baromi káros mondás, ami elhiteti emberekkel, hogy ők és a saját kapcsolódási módjuk tényleg ki van törölve ezekből a világokból.

Ez egy mantra, egy áldozati póz, egy olyan, amit megszoktunk, nem kényelmes, sőt, rossz is, de legalább… Nos, ezeknek a mondatoknak nincs legitim folytatása, mert az áldozati pózolás nem legitim, nem következik belőle semmi, arra nézve, hogy mi a következő cselekvés, vagy hogy mitől fog változni ez a helyzet. Pedig pontosan erről kellene beszélnünk.

Az első cikk alá kommentben jeleztem, hogy ott a moly.hu, nem tökéletes, de olvasók által szerkesztett keresője, ahová be lehet írni, hogy ’fantasy’ és lehet szűrni ’LMBTQ’ ’magyar nyelvű’ adatokra, és én innen a megjelenés frissessége szerint is lehet keresni, üdítő, hogy a második cikk utolsó bekezdésében erről is írtak, noha ez koncepciózusan még mindig nem lett használva a cikk megírásakor. És, ami azt illeti, a könyvek sem lettek elolvasva (De ettől még az címében egy TOP10-es lista – basszus), ez nyilván mindenki számára transzparens, aki megnyitja a cikket.

De nem az a baj ezzel a cikkel, hogy nem olvasott el 10 könyvet, mielőtt ajánlotta volna őket (egy top10-es listában), láttunk már ilyet magaskultúrális újságírásban is. Nem látjuk szívesen, de tudomásul vesszük. A baj tényleg az, hogy a tájékozatlanság ellenére nagyon hangosan és nagyon akaratosan tesz állításokat olyan dolgokról, amiket láthatóan nem ismer, egy olyan médium oldalán, aminek – általában szerencsére – jelentős elérése van.

És persze nem csak a cikk szerzőjével van a baj, sőt, nem csak ezekkel a cikkekkel. Ha így lenne, nyilván feltűnt volna bárkinek is, hogy jé, itt egy minőségtelen cikk, nagy blődségekkel, teli áldozatisággal. Ha valójában minőségi keretekben zajlana az LMBT+ tartalomgyártás, ami néha felülbírálja a begyakorolt mantráinak az érvényességét, ennek a cikknek ki kellett volna lógnia, fent kellett volna akadjon egy szerkesztői folyamatban, vagy, legalább neked kedves olvasó, észre kellett volna venned, hogy ez itt nincs jól, de ugye, senkinek nem tűnik fel, hiszen itt ezek az LMBT+-ok, megint áldozatok, és jaj szegények.

2021. június 16. van. Egy hete egy olyan törvény szerint kell gondolkodni oktatásról és 18 éven alattiak fejlődéséről, amelybe az LMBT+ emberekről való tudás nem fér bele. Legyen egyértelmű, hogy ez egy nagyon súlyos határvonal mind az emberi jogok, mind a szólásszabadság korlátozása felől nézve.

És a legnépesebb rajongótáborral rendelkező borzasztóan gagyi ifjúsági regények írója arról siránkozik, hogy lehet, hogy nem jelenhetnek majd meg a regényei ( nyilván de, megjelenhetnek majd továbbra is), a ‘hívjuk jobb híján LMBT+ kulturális magazinnak’ arról cikkezett, hogy az interneten maradhatnak-e majd a melegek (nyilván igen, de a cikk szerint, ugye, nem), egy másik író azzal vereti magát, hogy lehet, hogy nem lesznek rendelhetőek a könyvei, … És egyenként mindenki a saját narratíváját és áldozatát mutogatja, miközben van egy közös ügy, amiről nagyon egyszerűen, nagyon együtt, és nagyon tisztán kellett volna, kellene, és kell beszélnünk.

(Úgy érzem, hogy nem volna hiteles, ha az egyetlen megtalált pozitív példát nem hoznám fel: A Szivárványálom Könyvek (akiknek amúgy kiadványairól szintén nem volt és nem lesz szó a blogon) azonnal posztolta, hogy nem vagyunk egyedül, és tiltakoznak a törvény ellen, de emellett szivárványos és transz kitűzőket árulnak, minden vásárlás mellé ajándék Szeretni emberi jog! feliratú kitűzőket osztogatnak, és az új regény minden megvásárolt példánya után ezer forintot adományoznak a Szivárványcsaládokért Alapítvány számára – kurvajó, szerintem így kell felelősen viselkedni egy ilyen helyzetben gazdasági aktorként.)

Mert ma Magyarországon, ha nem is üdvös fehér, középosztálybeli, nagyvárosi, értelmiségi munkát végző férfinek lenni, de nem is annyira istentelenül rossz pozíció LMBT+ tartalomgyártónak lenni (nekem sem rossz), de

kurva gáz lehet például vidéki kamasznak lenni, akinek fel kellene már mutatnunk valami többet annál, minthogy van néhány fantasy regény, de inkább nincs, mert ki vagyunk törölve a fantasyvilágból és amúgy sem írhatunk borzasztóan üres LMBT+ ponyvát, vagy kulturális produktumot szinte nélkülöző cikkeket.

Őszintén hiszem, hogy a mai magyar valóságban, nem azok a tapasztalatai a kamaszoknak, ami ezeknek a felkent képviselőknek. Kurva uszító lesz, de azt gondolom, hogy ha ma nem találsz jó magyar nyelvű LMBT+ könyvet, az a te hibád. Rengeteg tartalomgyártó készít tematikus részeket, bejegyzéseket, videókat, akár blogokon, akár TikTokon, akár YouTubon, molyon két LMBT zóna van, az Instagram tele van LMBT+ könyveket is olvasó tartalomgyártókkal. Tényleg.

Szóval légyszi, ne írjunk áldozatszerepből, ha nem szükséges, próbáljunk meg minél több forrást használni, és próbáljuk észrevenni azt, hogy mennyi mindenünk van. Nekünk, és annak a vidéki kamasznak, aki arra vágyik, hogy ezeket valaki mind megmutassa neki.

Imádok LMBT+ könyveket olvasni, el sem tudom mondani, mekkora élmény, ha úgy van megmutatva a melegségem, ahogy én sem gondoltam még rá sosem. Olvasni és melegnek lenni is lehet hatalmas élmény számomra, és sokunk számára, és örülök, hogy ezt megtehetjük. Nem azt kérem, hogy sikerpropagandát írjunk, és üzenjük meg mindenkinek, hogy márpedig melegnek lenni a legjobb (bár amúgy tökre ezt kéne kérnem – fene), de jó lenne belátni, hogy nem mindig olyan rossz, és hogy a világ lehet, hogy túlnőtt a félelmeinken és a mantráinkon, míg mi féltünk és mantráztunk.

Ennyit szerettem volna mára írni, kiírni a dühömet, és megírni, és hogy legyetek jók, kritikusok, és ne engedjétek meg, hogy áldozatnak tartsanak titeket, mert nem kell annak lennetek. Vigyázzatok magatokra, és ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Tíz gondolat a Carol című filmről

Sziasztok,

ma végre megnéztem a Carol című filmet, amit eddig nem láttam, mert valahogy tényleg fontos számomra, hogy ezeknél a könyveket olvassam el előbb, és most, lám, elolvastam a könyvet, meg is írtam róla a magamét, és most még jövök egy ilyen picit zavaros gondolatmorzsapartival a könyv és a film kapcsán. Szóval, tíz gondolat a Carol című filmről a regény tükrében:

1.) A film nem tudott olyan összeszedett lenni, mint a regény

Sok helyen változtat a film a regényhez képest, ami nyilván nem baj, hiszen én is írtam arról, hogy a regény többhelyütt vontatottá vált mára, mégis nagyon értékes pillanatok vesztek el a regényben. Az utazás feletti boldogság csupán néhány vágókép erejéig volt jelen, a road movie pillanatok, vagy a menekülések a magándetektív elől teljesen kimaradtak, amit egyszerűen csak sajnálok – hiszen, mint írtam az értékelésemben, a detektívesek például a kedvenc jeleneteim voltak –, de vannak olyan kihagyások, amik a film narratívájából is hiányoznak, ebből a leginkább szembeötlő példa Therese sírása a vonaton; miért történik? Miért sír pontosan?

2.) A fő kérdés Carol társadalmi szerepe lett

Miközben a könyv címszereplője Carol, a regényben Therese-t látjuk, ahogy elkezd viszonyulni ehhez a karakterhez. A film fő fókusza ebben az egészben Carol, már a könyvben nem szereplő prológus jelenettől kezdve. Miközben a regényben Carol gyermekkori barátja azért fontos, mert az egész leszbikus világot reprezentálja, addig itt tényleg teljes ellenpontja Theresének. Carol csak Therese mellett vesztheti el a társadalmi rangját, sőt, Carol a regényből nem ismert áldozatokat hoz meg a társadalmi megbecsültsége és lánya visszaszerzéséért.

3.) Egyetlen éjszakán múlt-e minden?

A regényben nagyon hosszú idő és tér maradt a magánnyomozónak, Carol lakásában is maradtak a két nő viszonyából nyomok, itt azonban minderről szó sincs, itt csupán az egyetlen waterloo-i éjszaka elég volt, hogy megpecsételődjön (elbukjon – érted…) Carol sorsa. Szerintem lélektanilag sem igazán jó ez, egyetlen hibát véteni ,úgy kézelem, hogy feldolgozhatatlan lehet, míg több hiba közül belebukni egybe, az azért más. És akkor több hely marad a detektívnek is kibontakozni, mert egyébként az a kis másik epizódja botrányosan érdektelenre sikerült.

4.) Therese változásáról szinte szó sincs

A regényben két ponton tesz Therese azért, hogy változtasson, a filmben ebből egy marad meg, amikor összepakol az utazásra, és elküldi Richardot oda, ahová való. De sem a filmben, sem a könyvben nem változik Therese jelleme attól, hogy erre az utazásra igent mond, a regény végi karakterfejlődést talán szimbolizálja a filmben, hogy a nőnek rendezettebb lesz a haja, de ezt csak a regény olvasói érthetik (rá).

5.) Therese baba maradt

És ez persze már a fent leírtakból következik. A regényben nagyon sokféleképpen ábrázolódik Threse babasága, kiszolgáltatottsága, és ez a filmben is tök ügyesen jelenik meg, nyilván a vizuális megjeleníthetőség új jeleneteket tesz lehetővé, jól elkapott pillanatokat, vágóképeket. Elmarad a tejes jelenet, de Carol kisminkeli a lányt, szinte saját képére teremti, és Therese nem válik nővé igazán a regény végén sem. A könyv ebben nagyot alkot, a filmben ez elmarad. Tényleg kár, mert a babaság ábrázolása gyönyörűen sikerült, vártam, hogy mit kezd azzal a rendező, hogy ebből egy ponton ki kell vetkőztetnie a szereplőjét.

6.) Harge szerelmes

Mivel a könyvben csak annyit tudunk meg Carolról, amennyit Therese is tud, ezért alig van szó arról, hogy mi is motiválja Harge haragját, azt a szándékot, hogy megkeserítse Carol életét. Nos, a film ezt tök ügyesen észreveszi. A férfi – nyilván tök egészséges amúgy – úgy érzi, hogy Carol a leszbikus viszonyaival őt és a szerelmét árulja el, bosszút kíván állni a nőn, és ezt ügyesen építi fel a film, kedveltem a behozott anyós jeleneteket, és szerettem, hogy Harge is jelöltebben vesz részt, amikor szerepel.

7.) Richardról alig van szó

És ha már arról beszéltünk, hogy Harge többet szerepel, akkor meg kell említeni, hogy Richard sokkal, de sokkal kevesebbet, és ez szerintem azért baj, mert így szinte elmarad a filmben a regény fontos feminista olvasata: mi az a szereplehetőség, amiből Therese kilép? Mit jelent egy férfi mellett lenni egyáltalán, aki princípiumokat vár el és uralni akarja az életed? Jó, hogy a filmben Therese azzal üti el a Richardra vonatkozó kérdéseket, hogy még azt sem tudja, hogy egy étteremben mit kérhet, de a valódi badass állítások Richard kontrasztjával tehetőek.

8.) Nincs ideje a történetnek

Miközben a regényben az utazás valóban napoknak, heteknek látszik, itt olyan, mintha egy-két éjszakáról volna szó. Ugyanez a helyzet a találkozástól-karácsonyig, és a karácsonytól az utazásig eltelt idővel. Ez a regény lassú, hagy időt arra, hogy Therese a maga tempójában ismerje fel az érzéseit, Carol pedig vérmérséklete szerint intézze a társas dolgait. A film kapkod, tudom, erről volt már szó, de ez az időkezelésben a leglátványosabb.

9.) Az ötvenes évek regénye filmként visszanézve már szexualizáltabb

És ezzel már közeledünk is a végéhez, szinte utolsó kritikai megjegyzés. A filmben látható Rooney Mara mellbimbói, és bár tök ízléses felvételek vannak, az ábrázolás egészen szexualizált, a ma megszokotthoz képest persze még mindig visszafogott. De az ötvenes évek regénye nem mert ennyire sem nyílt lenni, és izgalmas volt, hogy a 2015-ös feldolgozás megidézi ezt a visszafogottságot, de ez a megidézés már szexualizáltabb a visszafogottságában is. Vágom, hogy ebben a bekezdésben tök önismétlő vagyok, de félek, hogy nem vagyok érthető, és hogy csak olyan nektek, mintha össze-vissza beszélnék. (-.-’)

10.) Én tök másként csináltam volna

Én is Cate Blanchettet kértem volna fel a főszerepre, de mivel tudom, hogy csodás színésznő, sokkal-sokkal-sokkal többet játszana nálam. Mármint értem ezalatt azt, hogy helyzetekben tovább maradna, és jobban rámennék Carol lelkére, meg ha már itt tartunk Therese lelkére. Nem érzem, hogy ez a film nagyon felfogta volna azt, hogy a regény a nagy ötvenes évek díszletek között igazából lélekben zajlik, talán ezt kompenzálják a sűrű jelenetek, de nem érzem ezt szerencsésnek. Az én Carolom lassú volna, Carol itt is odaégetné a tejet, mert Carol tényleg olyan, aki odaégeti, és sokat néznék az utat. Jó lenne.

Szóval így. Nyilván tudjátok, hogy nem igazán értek a filmekhez, nem is szoktam egy nagy kerek bejegyzést csinálni könyvek filmadaptációja kapcsán (lsd. a Love, Simon – még mindig nem vagyok hajlandó leírni a magyar címét, vagy a Szólíts a neveden esetét), de ezek így mind eszembe jutottak a film kapcsán, amire jobban vártam, mint amennyire azt gondolom, hogy érdemes volt, utólag örülök is talán, hogy nem moziban néztem, bár 18 évesen, kezdő nyíltan vállalt melegként biztosan más lett volna azért. Mindenesetre erre a bejegyzésre ennyi lettem volna, holnap érkezem egy kibeszélőssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Patricia Highsmith: Carol

Sziasztok,

talán a blog indulásától kezdve adósságom, hogy beszéljek erről a könyvről nektek, és mind egy régi adósságot, féltem, hogy fájni fog, amikor meg kell fizetni. Hiszen ez a könyv kétszer tudott az első szövegek között lenni. Első szöveg, amiben a leszbikusok élhetően vannak ábrázolva, és az egyik első mozikban játszott leszbikus nagyjátékfilm alapja volt 2015-ben, így a Carolnak megkérdőjelezhetetlen helye van az LMBT+ irodalmi, irodalomtörténeti közbeszédben, mégis, egyszerűen féltem, hogy nem fog tetszeni, mert eljárt felette az idő, mert a háború utáni Amerika biztosan furcsa, és mert… …mert én vagyok az olvasó meleg srác, és nehogy már ne tetszen. Végül kiderült mára, hogy alaptalan volt a félelmem, hiszen bár érezni a szövegen az idő múlását, fontos diskurzusokat nyit meg ma is a szöveg, van miről beszélni vele kapcsolatban:

A regény középpontjában ugyan Carol áll, a történet mégis Therese-t, a huszas évei elején járó lányt követi, akit karácsony közeledtével egy háború utáni nagy amerikai áruház babaosztályán alkalmaznak eladóként. A fiatal lány hasznos munkatársnak bizonyul, maga is meglepődik, milyen empátiával viseltet a vásárlók felé, hiszen mindig tudja, melyik vásárlónak milyen babát ajánlhat. Egy napon egy asszony tűnik fel előtte, akit ő szolgál ki, és akihez az első pillanattól különös vonzerő hajtja, ám valójában Therese sem tudja, mi ez az érzés pontosan. A vonzódását Therese szinte illegálisan találkozóra váltja egy karácsonyi lap segítségével, majd néhány találkozás után a két nő autóútra indul, és valójában itt kezdődnek a regény nagy jelenetei.

Bár a regény két fontos pillanatában Therese az aktív cselekvő, mert Carol már gyermekes anya és válófélben lévő feleség, és „amikor férjed és gyereked van, az egy kicsit más”, ugyanakkor a regényben szinte mindvégig Carol dominálja a két nő utazásának mindennapjait. Carol idősebb nőként már tapasztaltabb a leszbikus élet, és egyáltalán az élet lehetőségeiben, jól házasodott gazdag nő, akinek megvannak a barátai és a hobbijai, Therese viszont nem véletlenül azonosul a regény első oldalaiban a babákkal, hiszen maga is az. Therese egy öntudatlan lány, akiről lemondott az édesanyja, ezért árvaházban nevelkedett apácák között, és a maga módján elképesztően naiv és buta (és a regény megjelenése óta eltelt idő csak ronthatott a butaságérzet mértékén), így az áruházban tulajdonképpen a babavásárlás aktusa játszódik le újra a két nő között: Carol az első együtt töltött estén meleg tejet ad a betegeskedő Therese-nek és lefekteti aludni.

Az egyenlőtlen viszonyuk akkor válik ennél is láthatóbbá, ha Carolt anyaként vizsgáljuk, hiszen a nő, egyrészt leszbikusként, másrészt valójában jellemében is megbukik a vérszerinti lánya anyjaként. A regény egyik tétje (itt jegyzem meg, hogy szerintem izgalmas volna ebben a tekintetben összeolvasni az Anna Kareninával), hogy Carol társadalmi pozíciója – melybe természetesen nem fér bele a leszbikus kapcsolat – még visszaállítható-e, vagy elveszik-e tőle a gyermekét, mint egy „szörnyszülöttől”. Ennek mentén éles kontrasztban áll a két nő szinte önfeledt autós kirándulása és a valódi külvilág.

A new yorki világot a férfiak uralják, akik csak egy-egy jelenet erejéig jelennek meg, mégis az egész regény cselekményére hatással vannak. Carol férje a lehető legjobban szeretne válni, és szeretné Carolt eltiltani a lányuktól, ezét bizonyítékokat keres a nő leszbikusságára, Therese barátja, Richard pedig lefutott mecsnek érzi a Therese-zel való viszonyát, kikezdhetetlennek tartja pozícióját, ezért újabb és újabb játszmákba keveredik:

Egy cipőbolti eladó és egy titkárnő, akik boldog házasságban éltek a Nyugati Huszadik utcában, és Therese tudta, hogy Richard azt kívánja megmutatni, milyen ideális a kapcsolatuk, hogy emlékeztesse őt rá: ők is élhetnének így.

vagy

Richard lóbálta kettejük kezét menet közben. Mintha szerelmesek lennének, gondolta Therese. Majdnem olyan, mint a szerelem, amelyet Carol iránt érzett, csakhogy Carol nő.

Carollal az autós kirándulások indulásaikor még azt sem tudják, hogy hol alszanak a következő éjjel, és valójában a megtervezettség, spontaneitás a regény egész terének a nagy kérdése. Mindenki számára ismert még ezekben az időkben, hogy milyen keretek között élhet egy nő teljes értékű életet, a leszbikus viszony még csak fel sem vállalt megléte viszont folyamatosan újraírja ezeket a forgatókönyveket. Miközben a spontaneitás olyan, mintha csak az egynapnyi autózásnyi távolságokat jellemezné, ahogy arra Richard utolsó, tajtékzó levele is rávilágít, ez a gyökértelenség a történet idejében még a leszbikus kapcsolatban élésnek át nem léphető kerete:

Gyökértelen és infantilis dolog ez, mint lótuszvirágon és holmi émelyítő cukorkán élni az élet kenyere és húsa helyett.

És ezen a ponton kell beszélnünk arról, hogy bár a regényben ez igazán alig tematizálódik konkrétan, a két nők között egy stabil anyagi szakadék áll, ami tovább torzítja az egyébként sem egyenrangú társak kapcsolatát. Carol jól él, bár nem igazán tudjuk meg, hogy miből teheti ezt meg (nyilván a férje mellett van erre lehetősége). Therese egy kvázi árva munkáslány, aki ugyan karácsonykor az áruházban dolgozik, de valójában díszlettervező szeretne lenni, folyamatosan állást keres, de természetesen néhány maketten kívül érdemi referenciája nincs. A Carollal való utazásában feléli a kevés tartalékát, de nem fogad el pénzt az asszonytól.

Therese egy a háború utáni dolgozó lányok és asszonyok között, és ez különösen az áruházban igaz, amit Highsmith nagyon akkurátusan épített fel előttünk. A lány maga is felismeri, hogy hasonlóképpen működik, mint az áruház aulájában lévő terepasztal, amelyet be- és kikapcsolnak nyitáskor és záráskor, így Therese tényleg egyfajta kapitalista szupergépezet csavarjává válik, aminek ráadásul igazán hasznát sem látja:

Arról volt szó, hogy az áruház felerősítette mindazokat a dolgokat, amelyek mindig is zavarták, amióta az eszét tudta. A céltalan cselekedetek, az értelmetlen tennivalók, amelyekről úgy érezte, megakadályozzák abban, hogy azt tegye, amit tenni akar, amit tehetne.

És, vegyük észre, ugyanez a kort leuraló kapitalista szemlélet jelenik meg, amikor Carol a férje hozzá való viszonyáról, és annak a tendenciózusságáról beszél:

Azt hiszem, úgy választott ki engem, mint valami szőnyeget a dolgozószobájába, és nagyon melléfogott. Kétlem, hogy képes lenne bárkit is komolyan szeretni. Egyfajta birtoklási vágy hajtja, hasonlóan a szakmai ambícióihoz. Lassan valóságos járvány lesz, hogy az emberek nem képesek szeretni.

Összegezve az elhangzottakat, azt kell mondanom, hogy ez egy jó regény, rétegzett leszbikus szereplőkkel, ami az amerikai leszbikus könyvpiacon elsőként kapott lehetőséget, hogy benne úgy tűnjön, mintha a szereplőknek lehetőségük volna egy boldog életre (és akkor ezen a ponton megint felemlegetem az Anna Kareninával való összeolvashatóságot). Érezhető ezzel együtt, hogy el-eljárt a szöveg felett az idő, talán a karakterek ma már nem volnának ennyire szélsőségesen ellentétesek, és volnának mondatok, amik másként hangzanának el, de közben nagyon szép és figyelmes Highsmith nyelve, és tele van a regény olyan remek észrevételekkel, amik mellett fel sem merül, hogy haragudjunk a terjengősségéért, már majdnem búcsúzóul mutatom a kedvencem a tejforralásról:

– Felforrt és bőrös lett – mondta bosszúsan. – Sajnálom. Therese azonban imádta, mert tudta, hogy Carol mindig így tesz: másra gondol, és közben felforr a tej.

Kedvenc részem: A férfiak uralta valóságnak egy visszatérő emlékeztetője a regényben egy detektív, aki követi a hölgyek utazását, és ez a helyzet tele van nagyon vicces, ügyes helyzetekkel, kérdésekkel, mégrandomabb megoldásokkal. Highsmith egyébként befutott krimiíró volt, amikor megjelent ez a kötet (először más szerzői név alatt), és hát igen, érezhetően nem idegen a szerzőtől ez a detektívvilág.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik már régóta kacérgodnak a gondolattal, hogy elolvassák a könyvet, mert nem fognak benne csalódni, egy figyelmes és klasszikus szövegről van szó, amely azért keményen reflektál feminista és kapitalista kérdésekre is, tényleg az van, hogy rosszabb olvasmányra számítottam, és jó, hogy nem így történt. Ha elolvasnád, mert érdekel, hogy hogy állt hetven éve az LMBT+ szórakoztató irodalom, vagy megnéznéd, mitől lett klasszikus ez a történet, vesd rá magad, nem lesz álmaid szövege, de egynek kifejezetten jó és ajánlatos.

Patricia Highsmith: Carol
Tercium, 2016
341 oldal
Így olvastam: Mivel úgy alakult, hogy órára kellett, ezért néhány nap alatt, gyors ülésekkel, és olvasható is úgy, nem fáraszt, visz a lendület, és az olvasást segíti az is, hogy helyenként már tényleg terjengősebb a szöveg.
Itt írtam róla alternatív fülszöveget.

Ennyit szerettem volna mára, a héten még szeretném megnézni a Carolt filmen is, hogy arról is írjak egy rövidet, illetve tegnap este már megírtam a pénteki kibeszélős bejegyzést, szóval a héten biztosan érkezem még bejegyzéssel, sőt, igyekszem pörgetni az értékeléseket, de még így is fontos, hogy ne feledjétek a következő bejegyzésig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Klasszikus Július booktag

Sziasztok,

Edmond csatornáján és egyáltalán a booktube-on javában zajlik most a Klasszikus Július olvasási maraton, amit a lelkes magyar szakos lelkem izgatottan fog követni, noha én magam most nem fogok részt venni benne. A világom most tele van felhalmozódott olvasmányokkal, így most egészen másokat lapozgatok, de Edmond kihívott molyon, hogy töltsem ki a Klasszikus Július book taget, és elkezdtem agyalni a kérdéseken, és… …hát így. Vágjunk is bele:

1. Háború és béke – Egy hosszú könyv

David Foster Wallace: Végtelen tréfa
Klasszikus könyv, noha az eredeti csak 1996-ban, a magyar nyelvű fordítás pedig 2018-ban jelent meg. Generációs szöveg, ami nagyon fontos nagyon sokaknak, egyfajta hipszter bibliának tartják, és közhely, hogy ott van emberek polcán, akik még nem olvasták, és igen, ott van az én polcomon is, talán tényleg csak azért, hogy meglegyen, de közben hiszem azt is, hogy el fogom olvasni mind a 1114 oldalát, és imádni fogom, szóval én nem vagyok olyan. Tényleg nem, nyilván.

2. Egypercesek – Egy rövid könyv

Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző
Egy párhuzamos dokumentumban készítem a félévi pánik book taget (ami így most néhány hetet csúszni fog), és abban arról is beszélek majd, hogy a félévem egyik legjelentősebb olvasmánya ez a rövid, velejéig mocskos, perverz és szexualizált könyv. Nagyon büszke vagyok arra az értékelésemre is (lesd meg, ha gondolod).

3. Anna Karenina, Bovaryné, Jane Eyre – Főszerepben a nők!

Erdős Renée: A nagy sikoly
Emma Bovary a kedvenc női szereplőm, erről már sok szó volt ezen a blogon is, de ezt elcseszte a kérdező (enyje), így muszáj volt a második kedvencemet említeni, a századforduló utáni modern magyar női regényt, melynek nem kisebb téma áll a középpontjában, mint a női orgazmus, méghozzá egy olyan nő történetén keresztül, aki egy orgazmus nélküli házasságba kényszeríti magát, noha volna számára kilépési pont szinte az összes olyan nőismerősén keresztül, akik nem tartóztatják meg magukat. Korszakos mű, iszonyú fontos, és szerintem izgalmas Emma Bovaryval is összeolvasni a főhős sorsát, a lányregényeken felnőtt, ideális kapcsolatot kereső nők elbukásainak a történetei ezek, amelyek világában még tényleg nincs a boldogság felé tartó megoldás.

4. Egy csésze tea – Egy könyv a 19. századból

Anne Choma: Gentleman Jack
És akkor ettől a ponttól kezdve nem fognak velem szóba állni a kedves könyves tartalomgyártó ismerőseim, de az a helyzet, hogy én nem igazán szeretem a 19. századi szövegeket (bár őszinte lelkesedéssel tölt el teoretikusan a kialakuló sajtókultúra, a városiasság, a koramodernség), így nem volna őszinte, ha ilyet választanék (esetleg a korábban már említett Anna Karenina, Bovaryné, vagy a nem kimondottan angol teázós A romlás virágai játszhatna, amit kötetként tök fontosnak tartok). És akkor bevillant ez a kedves Anne Lister és az ő naplója, angol vidék, 19. század, és egy leszbikus birtokos, aki a saját szabályai szerint él, és milyen jól is van ez így. Nem klasszikus, mégis egyértelmű volt a válaszom (értékelés róla itt).

5. 1984 – Egy disztópia

Paul Auster: A végső dolgok országában
Nagyon szeretem a disztópiákat, két kedvencem van, a Guvat és Gazella, illetve ez. Azért erre esett a választásom, mert egyértelműen ez volt rám a legnagyobb hatással. Egy nő újságíró bátyja nyomtalanul eltűnik, és a nő teljesen eszköztelenül elindul, hogy megkeresse. Amitől zseniális ez a szöveg (bár én ezért szerettem A szolgálólány meséje könyvet is, bár szerintem ott ez kevésbé feszes, mert van szervezettsége a működésnek), hogy tényleg csak annyit mutat ebből a világból, amennyit a nő ismerhet, nincsenek nagy válaszok, csak egy disztópikus tér van, ki tudja, milyen szabályrendszerben, szinte társadalom nélkül elképesztően szép, kopár nyelven. Lehet, hogy a hónapban, szinte játékon kívül elolvasok majd egy másik Austert, most megjött a kedvem. 🙂

6. Oscar Wilde-féle betegség – Egy LMBTQ könyv

Patricia Highsmith: Carol
Ha már párhuzamos dokumentumok, épp írom a Carol értékelését, amiben arról van szó, hogy ez a történet már kétszer megcsinálta, hogy klasszikus legyen. Először azzal, hogy az első olyan könyv volt az amerikai piacon, amiben kvázi működő leszbikus párról lehetett olvasni, majd azzal, hogy ez a mozivászonra is felkerült nagy mozifilmként 2015-ben.

7. Rómeó és Júlia – Egy szerelmes történet

Michael Cunningham: Otthon a világ végén
Kultkönyv és kultfilm a meleg kultúrában két srácról és egy csajról, akik valami fura kommunaszerű működésben közel költöznek a Woodstock egykori helyéhez, nyitnak egy kávézót, aztán élnek valahogy. Nagyon sokat gondolkozom azon mostanában, hogy az ehhez hasonló fontos LMBT+ szövegek mitől lettek ennyire alternatívak és mégis ennyire hitelesek, ha rájövök, írok majd róla egy kibeszélőst, addig pedig itt az értékelés a könyvről.

8. Hemingway – Főszerepben a férfiak!

Sarah Winman: Bádogember
Az olyan, hogy ‘szép, és bárcsak klasszikus lenne, mert valójában minden megvan benne, hogy klasszikus legyen majd‘ ér? Mert én ide most olyat választottam. Van ez az Ellis nevű csávó az öregség küszöbén, aki egy reggel úgy dönt, hogy nem megy vissza a munkába, mert rájön, hogy nem érez semmit, és visszaemlékszik azokra az időkre, amikor még (szintén egy férfival és egy nővel – úgy tűnik ma ilyen klasszikusokról is szót kell ejteni) érzett, olyan nagyon-nagyon-nagyon igazán. Instant genderregény arról, hogy szembe lehet-e nézni egy kisvárosban férfiként az érzelmeinkkel a saját biszexualitásunkkal, de tisztán megmutatja hogy mit is jelent két embert tiszta szívből szeretni, és egyáltalán, mit jelent férfiként megszeretni Dél-Franciaországot. Ja, és igen, ez a könyv hozta el a van Gogh imádatomat is, a legkevesebb cserébe, hogy klasszikusnak tartom, és hogy nagyon szeretem (értékelés itt).

9. Agatha Christie – Egy krimi

Mario Vargas Llosa: Ki ölte meg Palomino Molerót?
Na, ez a könyv csodálatos. Arról szól, hogy brutálisan meggyilkolva találták a híresen gyönyörű hangú fiatal boleróénekest. Egy öreg nyomozó és csetlő-botló társa kezdenek nyomozni a perui légitámaszpont körül, és mindegy is, hogy kinyomozzák-e, vagy nem, a valóságot úgysem hiszi el senki. Llosa zseniálisan ír, vicces, minden pillanata történés, izzás, szexus, és olvassatok sok Llossát, hogy csodálatos legyen az életetek.

10. Robinzonád – Egy könyv, amely szigeten játszódik

William Golding: A Legyek Ura
Edmond is ezt választotta, és nagyon szívesen mondtam volna a Pán Pétert, de azt még ugye nem olvastam, A Legyek Urával viszont az a helyzet, hogy én elképesztően nem szerettem, pedig minden adott volt, hogy nagyon szeressem, disztópia, felnövés, új állam, és mégsem. Ha a 19. százados kérdésnél nem voltam még kitagadva, itt akkor is végképp elástam magam.

11. Byroni-spleen – Egy depressziós könyv

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország
Az első könyv, ami tematizálja azt, hogy a depressziót nem gyógyítja a Prozac, viszont simán tönkrebasz egy generációt, de ettől függetlenül is a Baby Jane-nel (értékelés itt) és az Egy kis élettel (értékelés itt) holtversenyben az egyik legkíméletlenebb szöveg a depresszióról, amit valaha olvastam. A kiskamaszéveitől a fiatal felnőtt életéig követjük a szerző saját történetét, terápiáit, gyógyszereit, miközben a híroldalak szerint akkor épp hatmillióan osztoznak a betegségén az USA-ban. Nagyon fontos könyv a témában, szintén az első pillanattól klasszikus lett fajtából.

12. Eposz – Egy hősies történet

Anthony Burgess: Gépnarancs
Oké, ez furán hangzik, és igazatok is van, de egyrészt, nehogy már úgy érjen véget ez a klasszikusokról szóló tag, hogy nincs szó a Gépnarancsról, másrészt pedig az is van, hogy ez a történet az emberi szándéknak, a döntéseink szabadságának a hőstörténete, és az, hogy ez a csávó velejéig punk és barom és antikrisztus, az ezt az üzenetet csak még fontosabbá teszi.

13. Antikvitás – Egy ókori történet

Szophoklész: Oidipusz király
Vágom, hogy ez nem a legeredetibb válasz, és valójában az is van mögötte, hogy nagyon szeretem a legtöbb általam olvasott antik drámát, de nekem is a Thébai mondaköré a kedvencem. Mindig is elvarázsolt Antigoné kiállása a saját isteni igaza mellett, de tényleg Oidipusz király története volt a kedvencem, valójában azért, mert ez baromira lélekben van, és mert a nulladik körtől vesztes helyzet, hiszen miért is viszik el őt? Azért, hogy megmeneküljenek a jóslat elől. De a jóslat elől nem lehet elmenekülni. Ha hiszünk a jóslatban, ezt tudjuk, ha nem hiszünk, miért is menekülnénk előle… És ja, asszem mindig azt éreztem, hogy igen, ez az ember.

14. Az ember tragédiája – Egy magyar mű

Márai Sándor: Zendülők
A legtöbbet olvasott magyar nyelvű szerzőm Márai, és persze, szörnyen nem olvastam még eleget tőle. Gondolkodtam, hogy klasszikusabb darabot válasszak-e, vagy ezt, végül az első Máraimat dobom be ide, ami a kamaszságról szól, felnőni polgári környezetben egy olyan városban, amely körül most háború van, a szereplőknek mégis az a fontos, hogy ők vannak, együtt vannak, és léteznek valahogy. Kamaszként, majdnem felnőttként, valahogy, ami a háborútól talán egészen független. Emlékszem, oldalakat fénymásoltam ki belőle, annyira berántott Máraihoz, és visszavonhatatlanul tart még.

Ennyi lett volna mára ez a kedves tag, köszönöm Edmondnak a jelölést, és hogy egyáltalán létrehozta ezt a kihívást, meg ezt a Klasszikus Júliust, ha tehetitek, kövessétek a többiek olvasásait, és persze olvassatok ti is klasszikusokat.

Én azt hiszem a hétvégén érkezem új bejegyzéssel legkorábban, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Júniusi summa

Sziasztok,

végül úgy alakult, hogy az egyébként hónap utolsó napján szokásos summa most megvárta, amíg lejárnak a havi bérletek, de ha van olyan hónap, amikor én azt érzem, hogy ez így jól van, akkor az a június. Merthogy ez a hónap nem lett vadul örömteli. Mindössze öt bejegyzés született a hónapban, ebből egy sem értékelés. Az olvasott könyveim száma szintén öt, amiből négyet azért tudtam elolvasni, mert dolgom volt velük. A beszerzett könyvek száma alakult csak jól, hiszen a hónapban voltam fent Pesten, ahol olcsóbban vettem könyveket, és recenziós könyvek is érkeztek, így 17 könyvvel bővült a polcom, nézzük is először ezt a listát:

17 könyvvel lett több a polcomon:

Babiczky Tibor: Szapphó-paradigma
Babicky Tibor viszonya azt hiszem tök izgalmas a töredékekhez, és fura, hogy ezt nem igazán tematizálja senki, talán mert túl kézenfekvő, de attól még amúgy ki lehetne mondani. Az előző kötetében befejezetlenre írt verseket, most pedig Szapphó töredékeit írta újra, egészítette ki. Nagyon klassz, feszes nyelvű, mai kötet, amiben leginkább azt szerettem, hogy nem archaizál, és hogy nagyon élő költészetként tekint erre az anyagra. Szerettem, lesz még róla szó a blogon, bár a kötet gesztusaiban követte a Szapphó életművet, így nincs tele explicit leszboszi utalásokkal, de közben már csak azért is fontos beszélni róla, hogy lássuk, mit lehet kezdeni egy ilyen hagyománnyal.

Tatiana Tibuleac: Üvegkert
Egy moldáv-orosz regény egy kislányról, akit a kommunizmus végén vesznek ki az árvaházból, mert szükség van a munkaerőre üveggyűjtéshez és üvegmosáshoz. A munka mögött ugyanakkor felsejlik egy a maga módján boldog család, amiben akár élni is lehet, a főhős felnőttként elkezdi mindezt megírni levélszerűen a fiktív szüleinek. Kíváncsi vagyok a könyvre, picit a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk élményét várom talán, mindenesetre rendkívül ígéretesnek hangzik, pár hete jelent meg magyarul.

Marina Abramovic: Aki átment a falon
Emlékszem, amikor először láttam Abramovicot a tévében, talán (visszakeresve) annak kapcsán, hogy Műcsarnokban volt egy videóinstalláció kiállítása Az üresség nyolc leckéje címmel, amiben a vietnámi háború körül a térségben született gyerekek háborúsat játszanak. A tévében nagyon furcsa dolgokról volt szó vele kapcsolatban, hogy állt egy kiállítóterem ajtajában meztelenül a barátjával, hogy volt a kínai nagyfalon és hogy volt olyan fellépése, ahol megvágta magát. Érződött, hogy igen, őt körülveszi valami rajongás, de ettől nem lesz érvénytelen (akkor még biztosan nem ezt a szót használtam volna, de értettem), hanem valahogy tényleg nagyon hiteles marad. Nagyon más volt az egész lénye, és ez állatira tetszett. Bár mindeddig sosem mélyedtem el alaposan Abramovic munkájában, mégis végig ott volt a fejemben úgy, hogy tudom, hogy van, és érdekel. Amikor megláttam, hogy magyarul is megjelenik az önéletírása, nagyon örültem, és folyamatosan olvasom is, már a legvégénél járok. Sok szó van benne a határairól, a biztonságairól, korlátokról. Jugoszláviáról, ahol a szülei a nomenklatúra részei voltak, de volt ott helye a lázadásnak is, miközben arról is ír, hogy Amszterdamban sírt, amikor megtudta, hogy meghalt Tito. De van benne szó arról, ahogy valaki észreveszi, hogy többet akar mutatni, mint amit egy festéssel mutatni tudna, és beszél jugoszláv és nyugati barátokról, alkotótársakról, művészetről, a performanszművészet nyelvéről, legyőzött korlátokról… Tényleg arról, hogy valaki, aki a jugoszláv partizánok lánya, képes átmenni a falon. Nagyon jó a szöveg is, és pár hónapja sokat gondolkozom neoavangard, konceptualista művészeken, szóval… Ja, ennek a könyvnek nagyon örülök.

Majgull Axelsson: Nem vagyok Miriam
Ezt a könyvet igazából valószínűleg a nővéremnek vettem, csak előtte elolvasom, hátha engem is érdekel. A nővérem akkor is rengeteg holokauszttörténetet olvasna, ha talicskával hordanák neki, és ez a könyv is egy holokauszt-túlélés történet. Miriam egy cigány lány, aki zsidó névvel és zsidó identitással került a koncentrációs táborba, majd az eltemetett emlékek hetven év múlva kezdik kísérteni, amikoris újra kell gondolnia, hogy vajon mit jelent ez az identitástörténet. A cigány téma miatt érdekel, hátha kutatható valamennyire, de én kevésbé fogyasztom ezt a témát.

Kácsor Zsolt: Cigány Mózes
Van ez a könyv. Vagy nagyon fogom szeretni, vagy… Nos, nem, ezt a könyvet nagyon fogom szeretni. Arról szól, hogy egy drogos cigány csávó a szerek hatására rájön, hogy ő a Cigány Mózes, aki arra született, hogy visszavezesse a népét Indiába, és ennek a nulladik lépéseként egy börtönlázadást készít elő. Ami engem ebben a történetben baromi érdekel (azon túl, hogy elképesztően random, és hogy az istenhit és a szerhasználat kérdése már az Afterpartyban is megfogott) az az, hogy hogyan használja a roma mesehagyományt, hiedelemvilágot a saját prófétikus szerepének a magyarázatára. A nyáron biztosan sorra fog kerülni.

Pier Paolo Pasolini: Amado mio / Tisztátlan cselekedetek
Pier Paolo Pasolini: Korom vallomása
Pasolini-t itthon elsősorban az olasz újhullám egyik kiemelkedő filmes alkotójaként ismerik, és akik olvassák a blogot, tudhatják, hogy ezt hibának tartom, mert íróként is nagyon fontos az erős, szociografikus figyelme. Pasolini az a csávó, aki tudja, hogy az örök városban a szegénység is örök, és hogy a nyomor újratermeli magát. Március végén, április elején olvastam az Egy erőszakos élet című regényét, amiben egy telepi gyerek életét nézzük végig, aki keresi a kilépések lehetőségét. Nagyon szép figyelme van a regénynek, beszél benne arról, hogy anyák annyira magukra hagyva érzik magukat, hogy tömegesen nekirontanak a rendőröknek, vagy hogy nincs tere a nádason túl a fiatalkori szexusnak, de beszél az ókori romokról is, amik csupán a nyomor díszletei tudnak lenni. Most egy be nem fejezett kisregényt, az Amado mio / Tisztátlan cselekedetek című szinte önéletrajzi könyvet vettem, ami a ’homoszexuálissá válni a háború idején egy kis faluban, ahol olyan, mintha béke volna’ témáját dolgozza fel, a Korom vallomása pedig egy verseskötet, amit szintén nagyon várok. Nagyon megszerettem ezt az embert, szóval jónak kell lenniük ezeknek is.

özv. Szabó Ferencné: Az élet legárnyékosabb oldaláról
Ez a könyv. Imádom a létét. Özvegy Szabó Ferencné egy Somogy megyei kis faluban élt, és megírta, hogy mit tapasztalt 1993 és 2000 között a cigány-magyar együttélés esetében a kis falujában, és hogy szerinte mit is kellene tenni ebben az ügyben, a városi, többségi társadalomnak és a döntéshozóknak. Nem szeretnék, hogy úgy tűnjön, hogy gúnyolódom, mert tényleg az van, hogy én imádom, hogy van egy ilyen könyv, és sokkal jobb világ volna, ha rengeteg ilyen volna, miközben a 68 éves nyugdíjas, aki aktív életében érettségizett irodai alkalmazottként dolgozott, nyilván nem ismeri az összes politikai, társadalmi lehetőséget. De maga a gesztus már elképesztően fontos, és az, hogy ő ezt az ügyének tekinti, ír róla, egyszerűen elvarázsol. Most mi is gondolkodunk valamibe, ami vallomásos szöveg, de a reprezentációról szól, szeretném összeolvasni majd a gondolatainkkal a könyvet rövidesen.

Szécsi Magda: Csak vitt a szél
Szécsi Magda a hazai roma meseirodalomnak az a megkerülhetetlen alakja volt a 80-as, 90-es években, aki őszintén hitt abban, hogy roma műmeséket kell írni a roma népmesehagyomány mellé, mert azok alkalmasak arra, hogy könyv kerüljön a roma családok otthonába, miközben az így megírt szövegek minősége könnyen elérhetősége ellenére a többségi társadalmi kultúra felé tart. A Csak vitt a szél egy ilyen meseregény, a következő tanévben több ilyennel fogok foglalkozni, így arra készülve szereztem be ezt a könyvet.

Kalla Éva: Az álomadás
Szintén cigány mese, Kalla Éva rajzfilmrendező tollából. Gyönyörű könyvtárgy, Szentandrássy István karcait idéző illusztrációk, velejéig cigány mesevilágot ígérő fülszöveg. Nagy várakozások, majd őszi olvasás lesz.

Lakatos Menyhért: Csandra szekere
És végül még egy roma irodalom, Lakatos Menyhért a magyarországi roma irodalom legnagyobb prózaírója, az első nagy szociografikus regénynek, a Füstös képeknek a szerzője, de ő maga is írt meséket. Ebben a kötetben novellák vannak a szerző gyerekkorából és a felnövés időszakáról, mindezt szinte néhány hónapba sűrítve. A néhány hónap 1944-45 fordulóján azonban elképesztően fontos Vésztő történetében, hiszen itt néhány hónapig független, alulról szerveződő kommunista köztársaságot hirdettek, és valódi, működő központosítást, újraelosztást húztak fel. Néhány éve halottam ezt a történetet először a Vésztő közelében élő barátaimtól, de hogy még mindig csodálatosan randomnak és közben özv. Szabó Ferencnééhez hasonlóan szépnek tartom ezt a történetet, és kíváncsi vagyok, milyen lehet egy ilyen falusi történelmi helyzetet megélni az ember kamaszkora határán. Egy kedves barátom találta a könyvet antikváriumba, köszönöm neki.

Monika Kompaníková: Az ötödik hajó
Valamiért az az emlékem, hogy sok ismerősöm olvasta ezt a könyvet, és mindük nagyon szerette, de nem látom most visszakeresve ezt sehol bizonyítva. A lényeg viszont: A szlovák szerző egy 12 éves lány történetét meséli el, aki megszökött otthonról és az otthont jelentő nemtörödöm panelszürkeségből, hogy aztán egy szökevény fiúval új otthont igyekezzenek létrehozni, miközben esélytelen kvázi túlélniük is. Megrázó olvasmánynak tartják, jól megírt és jól fordított 12 éves karakternek, várom, hogy olvassam, bár félek is tőle.

Bódi Jenő (szerk.) – Pusztai Bertalan (szerk.): Túl a turistatekinteten
A kötetet már régóta forgattam online, hiszen rendkívül fontos kultúratudományi, kultúratudományos kérdéseket boncolgat annak kapcsán, hogy mi tulajdonképpen a turizmus, milyen jelentéstani kontextusai vannak egy-egy turisztikai akciónak, mit jelent pontosan az eredetiség, vagy hogy hogyan lehet valódi, nem turisztikai marketingcélú állításokat tenni arról a viselkedési és kommunikációs módról, amit ma turizmusnak hívunk. A kötet a legfontosabb nemzetközi alaptanulmányok fordításait közli, és nagyon örülök, hogy végre megvettem.

Lena Dunham: Nem olyan csaj
Egy fiatal nő útmutatója az élethez
Hm. Szóval. Lena Dunham a HBO Csajok című Golden Globe-díjas sorozatának írója, rendezője, producere és főszereplője, és én ennek ellenére soha nem hallottam róla. Aztán szembejött velem ez a könyv, elképesztően random módon, 590 Ft-ért, és belelapoztam. Néhány fejezetcím: 18 valószínűtlen dolog, amit flörtölési szándékkal mondtam; Igor – Avagy az online pasim meghalt, és ez a te pasiddal is megtörténhet; E-mailek, amiket elküldenék, ha egy fikarcnyival őrültebb/dühösebb/bátrabb lennék… Szóval megvettem, és ezzel ez a könyv lett az egyetlen, amit ebben a hónapban befejeztem, és nem munkához, vagy már szinte majdnem munkához kellett. Ez a könyv egy elképesztően limonádé könyv, fanyar, vicces, könnyen fogyasztható, jól olvasható szorongások mellé, ha a miniszterelnököd épp el akar titkolni a 18 éven aluliak elől. Olyan, mint egy WMN.hu legjobb cikkei válogatás, de ez a könyv nem is ígér többet ennél, és ez jó. Végsősoron örülök, hogy tudtam olvasni, az Abramovic könyvet váltotta, amikor éreztem, hogy arra nem tudok figyelni, most pedig már újra Abramovic megy, lassan helyreáll a világ.

Martin Gayford – David Hockney: A képek története gyerekeknek
A szerzőpáros írt egy elképesztően vastag és elég drága könyvet A képek története címmel, ami idén jött ki magyarul, és amit mindig megtapogatok a könyvesboltban, és valószínűleg karácsonyra majd ezt kérem a nagyon csodálatos családomtól. És van ennek a könyvnek egy elképesztően gyönyörűen illusztrált gyerekkönyvverziója, amiben a két szerző személyes hangvétellel, motivációk mentén, baromi lelkesen vezeti be a gyerekeket a képek világába. Na szóval, én meg pont írok gyerekkönyvkritikákat, így kértem belőle recenziós példányt, és azóta bolondulok ezért a könyvért. Fejezeteken keresztül beszélgetnek képek és szerzők arról, hogy egyáltalán miért készítünk képeket, mi a fény-árnyék jelentése a képeken, hogyan alakul a képek változása. Fantasztikus könyv, bátran ajánlom, elképesztően lelkesít, bár még csak az első négy fejezetet olvastam, a szisztematikus végigolvasás majd ebben a hónapban történik meg. Ezt egészen konkrétan remegve várom.

A második képen látható a tényleg elbűvölt első találkozásom a könyvvel.

Lydia Davis: Az annyi, mint
Mindig tök hülyének érzem magam, amikor majdnem olyanokat írok le, hogy Lydia Davis kiadott könyveit a 2017-es életműkiadás megkezdése óta figyelem, de eddig nem vettem könyvet tőle. A hülyeség érzése nyilván azért jön, mert Lydia Davist a kortárs amerikai rövidpróza egyik legnagyobbjának tartják, nyilván figyelem a kiadásait, noha még nem olvastam, de mindig tudtam, hogy fogom, és azt is, hogy nagyon-nagyon fogom majd szeretni. Az egyik nagyon kedves barátomnak pár napja ajánlotta a mentora Lydia új könyvét (Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is – érted, ez a címe, imádom), és nagyon nagy a szerelem közte és a humoros, random szöveguniverzum között, így tudtam, hogy rövidesen be kell szereznem az első könyvemet a szerzőtől, ezt pedig egy bájos hangú szegedi hölgy éppen árulta, így a hónap végén még besuhant a polcomra.

5 könyvet sikerült a hónapban elolvasnom:

Szabó Imola Julianna: Holtak aranya, holdak ezüstje
Egyértelműen a hónap legnagyobb ajándéka volt számomra ez az olvasás, és az, hogy interjút készíthettem a szerzővel a könyv kapcsán. Imola egy nagyon fantasztikus alkotó, irodalmár és illusztrátor, kiadványtervező, és ebben a könyvben lengyel mondákat foglal össze, és azoknak kapcsán ír egy-egy prózaverset, empátiagyakorlatot, amelyben nem mindig az szólal meg, akit mi klasszikusan a történet megszólalójának gondolnánk. Egy érzelmekkel és felismerésekkel teli szöveg, amit nagyon szeretek, és amiről még tervezek írni, mert a mondák szépirodalomba emelésével tulajdonképpen ebben a könyvben is az történik, amit én a roma mesék kapcsán kutatok. Olvassatok sokat Imolától, meg (jó, ez tök hülyén fog hangzani, de), ha gondoljátok, kövessétek őt közösségi platformokon, mert tele van magától értetődő szeretettel minden gesztusa. Öröm volt vele személyesen is találkozni.

Kollár Árpád: A völgy, írta Tárkony
Az 1 és 6-ban nagyon mást vártam ettől a könyvtől, mint amit tulajdonképpen kaptam. Amikor először hallottam erről a könyvről, az Kollár Árpád SZTE-s szabadegyetemi előadása volt, amin arról értekezett, hogy mi is tulajdonképpen a vers, és ott úgy tűnt, hogy ennek a kötetnek van egy valamiféle pontos kerete a vers mibenléte mentén, ami követi ezt az előadást. Nos, a helyzet nem ennyire tiszta ennek a könyvnek a tekintetében, és emiatt hiányérzettel voltam tele, miközben Kollár persze tök jól ír, kedves-vicces történetek vannak ebben a könyvben sok különc barátról, működik, csak nagyon félrevitték a várakozásaim ezt a könyvet, de később majd újraolvasom.

Bíró Tímea: A pusztítás reggelei
Bíró Tímea: Hosszú

A Híd folyóirat kritikaversenyt indított, amire én a Hosszúval jelentkeztem, mint könyvvel, amiről szívesen írnék kritikát, így kaptam belőle példányt is. Így messze ideális helyzet alakult ki számomra, hiszen ingyen megkaptam a könyvet, és lett hozzá egy határidőm, nem tudtam tologatni az olvasását, sőt, kritikához illik ismerni a szerző korábbi munkáit is, így a Pusztítás reggeleit is elolvastam. A Pusztítás reggelei egy anyakötet, amelyben a szegénység mintáival és a szülőről való leválás kísérleteit olvashatjuk, a Hosszú szintén anyaverseket tartalmaz, de azok már sokkal személytelenebbek, a még élő, de már szinte élettelen leukémiás anyatest ápolását és az élő elgyászolását olvashatjuk végig címtelen prózaversekben. Fontos két kötetnek tartom ezeket, és bár végül nem sikerült annyit dolgoznom a kritikámmal, mint amennyit szerettem volna, egy III. helyezésre elégnek bizonyultak a meglátásaim, aminek nagyon örülök.

Lena Dunham: Nem olyan csaj
(Fent már írtam róla.)

5 bejegyzés született ebben a hónapban:

Rögtön június 4-én elérkezett egy kibeszélős ideje, abban a bejegyzésben arról gondolkodtam, hogy bár nagyon sokféle tartalmat gyártok, úgy érzem, hogy azoknak a tartalmak valahogy összeérnek abban, hogy azok az én érdeklődéseimről és az én kíváncsiságomról szólnak. Csak sokkal később, 13-án érkezett meg az 1 és 6, a tervezettek közül mindössze egy könyvet sikerült elolvasni, de a többi is akut, olvasom őket, vagy tervezem őket olvasni, talán a júliusi 1 és 6-ban elég őket leporolnom majd. Néhány nappal később érkezett az Alternatív fülszöveg a Carolról, akkor azt ígértem, hogy napokon belül érkezik az értékelés is, ami azonban a mai napig nem érkezett meg. Az alternatív fülszöveggel egy napon jelent meg az a slam poetry szövegem, amiben arról írtam, hogy hogyan gondolkozom arról a tényről, hogy el akarnak titkolni minket 18 évnél fiatalabbak elől. És valójában ez az érzés és a félév végi fáradtság elvitte az egész hónapot, a hónap utolsó bejegyzése szintén egy kibeszélős szöveg volt, arról, hogy fáradt vagyok, és ügyem ez a blog, eszem ágában sincs félbehagyni, de értem, hogy mások miért hagyják mégis. És ezzel a hónap tényleg véget is ért. Sajnálom.

Dolgok kint:

Ebben a hónapban beért több régóta elküldött publikáció is, így egy elég pörgős hónapnak tűnhetett ebben a tekintetben a június. A print Tiszatájban megjent négy versem, az online felületén lejött a már említett Szabó Imola Julianna interjú és egy kritika Juhász Tibor Amire telik című verseskötetéről, amiben nagyrészt a cigányság elmúlt ötven évének történetét meséli el versként, a közösséget nem megnevezve, amivel egy izgalmas szociológiai diskurzust nyit meg az irodalomban is.

Haladt az idő a Magnó Kurzus potcast felett is, amiben egy pszichológus és egy komolyzene hallgatóval beszélgetek én is irodalmárként egy-egy dalról és dalszövegről. Az első részben azt tisztáztuk, ki honnan jön, hogyan készült a beszélgetésre, majd az Edda Művek: Gyere őrült című daláról, a legutóbbi részben pedig az FLM: Megtalállak még című daláról értekeztünk, kéthetente érkeznek majd belőle új részek, még szám szerint nyolc, én is nagyon várom őket.

Ami még, kutatóvá avanzsáltam úgy tűnik, megjelent az első tanulmányom, amin lassan egy éve dolgozom, a MeseCentrumon Egyre többen a mesélő körül: A cigány meséknek és közönségüknek változása 1940-től napjainkig címmel, szintén egy olyan munka, amit jó befejezve látni, noha, természetesen, ez még csak egy nagy-nagy kutatás kezdete.

Már csak tényleg pár szó a tervekről:

Hétfőtől kezdve programosan elkezdtem kihúzni magam az önsajnáltatás gödréből, és programosan írni kezdtem, így máris van egy fél kritikám, és egy majdnem kész summám, és azt szeretném, ha ez a nyár nagyrészt tényleg az írásról tudna szólni. Ez most főleg azt jelenti, hogy aktívan olvasok mindent, amiről kritikát kell írnom folyóiratoknak, de ez reményeim szerint a blogra is igaz tud majd lenni, mert egyre több minden van, amit be kell hoznom. Tudjátok, nem ígérek semmit, de érzem, hogy tűrhetetlenül szétcsúsztak a dolgaim, remélem a nyáron nyugodtan, de jó tempóban tudok majd haladni. Ha ezt a summát befejezem, pihenésképp befejezem az Abramovic életrajzot, majd egy kritika megírása mellett elkezdem a Carolt jegyzetelni. Most visz még másfél nap után a lendület, csütörtök este ki tudom majd magam tombolni Dombos Feszten a vajdasági Kishegyesen, és aztán muszáj már mindennek jónak lenni. Ezek a hosszú és rövidtávú terveim.

Eszerint majd érkezem egyszer valamikor a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén