Egy meleg srác olvas

LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Kupihár Rebeka: Heterók istenéhez

Sziasztok,

a mai bejegyzést nehezen írom, mert nagyobb téteket mozgat, mint egy tipikusabb blogbejegyzés: sok párhuzamosan futó munkám ér össze abban, ahogy Kupihár Rebeka A heterók istenéhez című könyvéről gondolkodom. Nyilván nehéz azt kizárni, hogy költőként és aktivistaként valamennyire én is része vagyok annak a queer reprezentációról szóló diskurzusnak, amibe ez a verseskötet belép, és az sem elhallgatható ezekből, hogy nagyon mást gondolok az igazán érdekes queer verseskötetekről, mint amit a szerző. Szóval ez a bejegyzés biztosan gondolkodósabb lesz: az elején igyekszem általában beszélni a kötetről, recenzálni azt, a bejegyzés második felében pedig a kötettel kapcsolatos dilemmáimat osztom meg majd.

Ehhez elöljáróban belinkelem ide Csete Soma dühösnek mondható, és néhol valóban elnagyolt, a retorizáltság bűnébe eső kritikáját a könyvről, amivel szinte egészében egyetértek, és egy hosszabb interjút, körkérdést, amiben Horváth Imre Olivér költővel és Lapis József kritikussal közösen gondolkodunk a kötet és Csete Soma kritikájának a fő állításairól. Ezek persze nem tartoznak szorosan a blogbejegyzéshez, csak sem elhallgatni nem szeretném, sem ebben a keretben átismételni mindezt. Ha bővebben olvasnátok a bejegyzés után ezekről az alkotói, reprezentációs és irodalomszervezői dilemmákról, azoknak itt tudtok utánamenni. De akkor a könyvről, blogolósan:

Kupihár Rebeka első verseskötete egy nagy hiányba lép bele, és leplezetlen vallomásossággal, tiszta beszéddel, a sokszor jogosan elidegenítőnek bizonyuló nagy kortárs irodalmi gesztusokat ügyesen kikerülve ír a saját leszbikusságáról és a kortárs magyar leszbikus női szerepek egy lehetséges megéléséről. A heterók istenéhez olyan könnyen olvasható kötet, amiben leszbikusok (vagy egyébként önmagában nők) rá tudnak ismerni azokra a dilemmákra, amelyekkel akkor találkoznak, ha a szerelemről és a szexualitásról igyekeznek valamit mondani, és ez amúgy egy jó kiinduló helyzet, amit tényleg jól is teljesít. A versbeszélők jellemző dilemmái, hogy szeretnének-e gyereket vállalni (és pontosan hogyan), hogy miért a férfiak privilégiuma a szexusról vagy például a nemi szervekről való beszéd, hogyan teremthető meg a kortárs 21. században a felvilágosult, feminista nőiség ideája – egy másik nővel közös háztartásban –, vagy hogy mit jelent eredendően idegennek vagy különcnek lenni a társadalomban. A leszbikusság szinte apropó ahhoz, hogy ezekről a témákról beszéljenek a versek, de megmutatja, hogy egy kisebbség számára ezek nem csupán felvilágosult belpesti fehér lány problémák, hanem a társadalmi érintkezés legégetőbb felvetései. Bemutatja, hogy ezek valóban emancipatorikus kérdésfelvetések, amikre, ha megoldást nem is kapunk – ezt végső soron nem is várhatjuk egy verseskötettől – , de a pontosan megfogalmazott kérdéseket nagyrészt igen.

A hat ciklusban lévő 62 vers tematikus csomópontokba rendeződik: a külvilág és a családi világtól való elkülönülés, a különbözőség egész gyerekkoron átívelő története, az önfeledt szerelem, a testiséggel és a gyerekvállalással kapcsolatos dinamikák vagy a közéleti, politikai valóságok mind ilyen topikok, de ezek inkább sűrűsödések, mintsem pontosan leválasztható témaegységek. Ahogy az életben is, ezek a témák nem különülnek el egymástól, hanem hatással vannak egymásra, így gondolatiságában nagyobb hálózatot alkotnak itt is. Talán a kötet legnagyobb gyengesége, hogy ez a hálózatosság csak képek, metaforikusnak szánt pillanatok megidézésében tűnnek fel, és nem mélyítik el igazán, akár társadalmi (politikai), vagy lélektani rendszerszemléletben a kötetegész fő témáit, egységes, de felületes olvasattal dolgoznak a szövegek. Nem mélyül a tudásunk igazán a kötetben haladva, nem látunk párhuzamosságokat, elsőre szétfeszítőnek tűnő ellentmondásokat, amelyeket megértve közelebb jutunk az igazsághoz. A szavak egyszerűen csak azt jelentik, amit leírtak, de többször leírva ugyanazokat a szavakat, és előhívva ugyanazokat a képeket nyilván elvesztik az érdekességüket.

A versek dolgoznak elképesztően erős kimondásokkal, már címadásokban is, ilyenek például a gender és sperma című versek, de azzal, hogy az ezek köré szőt gondolatok saját ciklust kaptak, megintcsak nem mélyülnek el igazán és ezek a versek költészetileg sem különböznek a egymástól. A 62 vers sokszor önismétlővé válik, és az erős kimondások mellett a sok hasonló témát feldolgozó vers elgyengíti ezeket az fontos állításokat, nem marad meg az újszerűség élményük, ráadásul nem látunk bele igazán mélyen sem a gyerekkori identitáskérdések közé sem a gyermekvállalás dilemmáiba, amiknél ez az ismétlődés a leggyakoribb. Mert igen, ezek fontos témák, jó, hogy elkezdi őket Kupihár megírni, de mégiscsak érzékeny közéleti diskurzusok rétegében járunk, aminél a költészetben én legalábbis szívesen olvasnék felskiccelt mélyebbről.

És innentől igazából nem tudom kerülgetni az úgy nevezett forró kását, hiszen ez a kötettel kapcsolatos legnagyobb problémám. Ezek a versek borzasztóan sokszor maradnak felületesek és a politikai vagy aktivista propagandatermékek szintjén. És én egyébként ezekkel a propagandatermékekkel nagyrészt egyetértek, fontos társadalmi kérdéseket vetnek fel, olyan történeteket mesélnek el, amik kiszorulnak a mainstream diskurzusok tereiből, de ez egy verseskötet.

A heterók istenéhezt könnyű olvasni, és könnyű azonosulni a versbeszélőjével, mert szinte végig áldozatnak mutatja magát, amibe jó belecsúszni. Anélkül, hogy 2024-ben, a kötet megjelenése évében vitatni kelljen a leszbikus, és tágan értve a queer emberek társadalmi és politikai sérelmeit, nagyon szomorúnak és olcsónak látom, ha az identitásunkat ezekből és csak ezekből építjük. Nem tudom, hogy mit jelent leszbikusnak lenni, nyilván, és nem is akarom én elmondani, de bízom benne, hogy többet annál, mint hogy rosszakat mondanak róluk és a szomszéd is csúnyán néz ránk. Nem csak a zárt ajtók mögött érezhetjük magunkat biztonságban, ha mégis így van, ott sem lehetünk annyira magunk, hogy elfelejtjük mindazt, ami kint megint csak vár ránk. Ez idealizált, és hitelteleníti azt a totális homofóbiát, amivel a kötet a társadalmat vádolja, és igen, azt hiszem itt ébredhetünk rá, hogy a társadalom sem csak homofób és gyűlölködő, milyen kár, hogy a versbeszélőnek Németországba kell utaznia ezért a tapasztalatért.

Amikor erről a blogról gondolkodom, vagy akár az aktivista megszólalásaimat mérlegelem, mindig arra a 16 éves önmagamra gondolok, aki még nagyon egyedül érezte magát és még az önfelvállalás és az azzal kapcsolatos mindenféle kaland előtt állt. Nem adnám ezt a kötetet ennek a fiúnak a kezébe, mert ugyan passzolna azokhoz a félelmekhez, amiket ő akkor felnagyít magába, de nem kapna kiutat belőle, nem látná magát a cselekvésben. A queer kultúra már akkor is látott és azóta is nagyon kedvelt alkotásai, mint a Milk vagy a Büszkeség és bányászélet című film megmutatta számára, hogy a queermozgalomnak a szembenézés, konfliktusvállalás és az önmagunk felvállalása a legfontosabb üzenete, és ebből az idő előrehaladtával egyre kevésbé tudok engedni, ha erős társadalmi kontextussal dolgozik egy alkotás.

Szóval tényleg nehéz Kupihár Rebeka A heterók istenéhez című kötetéről írni. Alapvetően tudom, hogy úgy érdemes rá tekinteni, mint egy első leszbikus témában született kortárs magyar verseskötet, amit a legvadabb reményeim szerin sok másik követ, ráadásul a szerző első kötete, ami miatt különösen empatikusnak, megengedőnek érdemes lenni. Biztosan sok olyan olvasója van és lesz ennek a kötetnek, akinek könnyebbséget jelent majd, és úgy érzik, nincsenek egyedül azokkal a gondolatokkal, amikkel ők is együttélnek. De számomra költészetében nem volt újszerű, társadalmi üzenetként pedig kevésnek bizonyult. Ezzel együtt is, senkit nem beszélnék le róla, hogy fellapozza vagy akár olvassa, de ha gondolkodik az abban leírtakról, esetleg nem csak áldozatként látják az életük queer szereplőit, mint ahogy ez a kötet sugallja, azért hálás vagyok.

Kedvenc részem: Egy négysoros csasztucskáról van szó, a március nyolc című vers lenyűgözött a frissességével. A queer élharcos megpihen is olyan vers, ami meglepően mélyről mutatja a versbeszélőt a kötet verseinek a mélységéhez képest, ezekből sokkal-sokkal többet szerettem volna olvasni.

Kupihár Rebeka: A heterók istenéhez
Magvető, 2024
107 oldal
Így olvastam: Versesköteteket furán olvasok. Lassan végigolvasom, lapozgatok közben oda-vissza, ilyesmi, és ha kell valahová írnom róla, akkor utána még legalább egyszer folyamatosan végig, ezzel is ez történt, könnyen olvasható, egy-két délután alatt bárki ledúrja.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és új értékelések is várhatóak, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Olvassuk együtt! – A borbély fia

Sziasztok,

a múlt évben olvasókörök tömegein vettem részt Szegeden, és egyre jobban látom azt, hogy mennyire állati csodálatos is ez a formátum. Sokban bajtársam Bálint Zsófi, a Pszt, Zsófi meseregényt olvas! blog bloggerinája, akivel közösen visszük ezt a posztsorozatot az olvasott, értékelt könyvekhez kapcsolódóan. Ahhoz igyekszünk ebben fogódzót adni, hogy ha te hoznál létre olvasókört, vagy csak néhány barátoddal közösen olvastok egy könyvet, milyen konkrét kérdések mentén tudnátok azt kitárgyalni. A hatodik posztban Gerbrand Bakker A borbély fia című könyvéről beszélgetünk, amiben végre középkorú, és magányos férfit látunk, egy olyan alakot, akivel dolgunk van olvasóként is és a mozgalomban is.

Mit gondoltok, mennyiben érezhető a holland világ a regényben, mennyire láthatóak Simon problémái egy magyar közegben, vagy miben különbözne egy magyar szerző elbeszélése?

A választott család és a saját közösség teremtése mennyire tűnik jó eszköznek az apa magányának feloldására a regényben, és mennyire látjátok ezt sikeres életstratégiaként?

Ki volt szimpatikus karakter vagy mellékszereplő a regényben? És volt olyan, aki kifejezetten ellenszenves vagy idegesítő volt?

Szerintetek az apa története fikció a regényben belül, vagy úgy olvastátok, mintha tényleg ez történt volna vele?

Az elhallgatás tabuja igazából nem oldódott fel családon belül a (fiktív) szál megteremtésével sem – a családtagok nem kapnak erről az életről kibeszélhető tudást –, de ez közben jól mutatja, hogyan létezik ez a család az elhallgatás közösségeként. Ez nektek elég, vagy volt hiányérzetetek?

Mennyire maradt veletek, mászott a bőrötök alá ez a regény? Mennyiben érzitek, gondoljátok tovább az olvasottakat, keresitek a párhuzamokat az életből vagy más szövegekről?

Örülünk, ha hasznát veszitek a kérdéseknek, ötleteknek, ha van sajátotok, vagy megosztanátok a dilemmáitokat, terveiteket a saját könyvklubotokkal kapcsolatban, keressetek minket bizalommal!

Hamarosan érkezünk a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Zsófi és Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Gerbrand Bakker: A borbély fia

Sziasztok,

picit nehezen gyűjtöm a szavakat a mai bejegyzéshez Gerbrand Bakker A borbély fia című regénye kapcsán, és ez fiatal felnőttként, aki épp formálja a jövőbeli életét, nem is igazán lehet meglepő. A szerző nagy irodalmi tétet vesz magára azzal, hogy az élettel szembeni közöny kérdését járja körül, de egy felnőtt meleg férfi erősebb kapcsolódásokat nélkülöző élete lássuk be, jó választásnak tűnik ehhez. Ezzel együtt ez nem egy kétségbeejtő regény, noha a nagy elődök nyomában járva ő sem ad megoldásokat, egyszerűen csak leír, szembesít. Valóban van ilyen is. De kezdjük az elején:

Simont felnőtt férfiként ismerjük meg, aki a maga kis idejében egy fodrászatot üzemeltet, nagyapja borbélyszalonját viszi tovább. Az egykor pezsgő és a közösségi élet középpontját jelentő szalon azonban most a ridegebb profizmus és a funkcionalitás terepévé válik. Nagyapja még büszke volt arra, hogy milyen elhivatott és saját rítusokkal bíró borbélymunka otthona lehetett a szalon, Simon már alig tart nyitva, bár szaktudása és saját üzlete egy magas életminőséget biztosít így is a számára.

A regényben mégsem egy az önmegvalósításában erősen dolgozó vagy csapodár főhőst látunk, Simonnal tulajdonképpen megtörténnek a dolgok. Ha beszél is a klienseivel, azok állandó, de felületes kapcsolódást jelentenek, az anyja próbál számára valamiféle mélyebb szociális valóságot teremteni, de Simon ezekkel szemben is közönyös, a szexuális kapcsolatai mechanikusak és alkalmiak, a nagyapjával képes nagyokat beszélgetni, de ő sem hagyja igazán a nyomát a férfi életében. És Simon tulajdonképpen képes is volna arra, hogy a hátralévő életét ugyanebben a mederben folytassa, de az anyja ki akarja rángatni, ezért a segítségét kéri a szellemi fogyatékosokból álló csoportjának úszásoktatásában, és az egyik író vendége is épp most kezd az új regényén dolgozni, amiben erősen építene egy fodrász karakterre, és szüksége van a terepmunkára.

A regény cselekménye eztán ezen a két szálon mozog majd. Az uszodában megismerkedik Igorral, a már felnőtt férfi testben élő sérült sráccal, aki nem tudja a vágyait a társadalmilag elfogadható mederben tartani, ezért folyamatosan kifejezi a Simonhoz való vonzódását. Az íróval pedig beszélgetni kezd, de a fodrásztörténetek helyett egyre inkább Simon repülőbalesetben eltűnt édesapjára terelődik a szó. Az író felkészülése közben mélyülnek a beszélgetéseik és egy kedves, jobb időket élt melegbár új helyszínt jelent a férfi életében, de a letűnőben lévő melegbár unott mindennapjaiban sem a szociális pezsgés tere. Ne várjuk egyik szálon sem a szabadulás szellőjét, tényleg nem lebbenti meg a lapjainkat, de Simonnak tulajdonképpen ez így okés, és így leszünk ezzel magunk is.

A borbély fia nem cselekményregény, a hétköznapok biztos folyása nem enged ki minket, bár történnek minimális változások. Egyre mélyebben ismerjük meg az apa eltűnését jelentő tabut, amelynek évtizedek múltán feloldhatatlan bizonytalanságai vannak, és amely a család nagy titkát jelenti: az apa nem egy boldog életet hagyott hátra, és még az is meglehet, hogy nem egyedül tűnt el azon a napon. A regény nagyon valószerűnek tűnően dolgozik egy vélt apasorssal, ezek olyan történetszálakat hoznak be, amelyben nem jelöli semmi, hogy fikcióról beszélnénk, talán csak annyi, hogy Simon karakteréből és a meleg író érdeklődési területeiből egyszerre dolgozik. Végül a borbély fia generációkon átívelő címkévé válik, az apa és a gyermek története nem olvad össze, de egymásra olvashatóvá válik. A nagyapa borbélyüzlete jelentette biztosnak tűnő sorsból a katasztrófa híre kilépést jelenthet, de a magányból igazából nem.

Simon kapcsolódása Igorral talán hasonló gesztus, mint az apáé a kísérőjével, de ezt lehet, hogy csak az én párhuzamokat kereső agyam vetíti most ide. Igor a gyerekkora óta vágyott izmos úszó férfitest valósága és egy olyan szexuális és értelmi vadság megtestesítőjeként tűnik fel a regényben, amely Simon számára átélhetetlen. Nagy dilemma Simonban – és az olvasóban egyaránt –, hogy hol állhat meg egy ilyen nyilvánvalóan kiegyensúlyozatlan kapcsolat. Tök fontos dilemmák ezek, a regény azt hiszem a legjobb választ adja, nagyon frissítő volt ezzel találkozni kortárs regényben úgy, hogy nem az áldozatiságát látjuk a mentálisan sérült karakternek.

A borbély fia valahogy bátor regénynek tűnik, anélkül, hogy bárhogyan hirdetné vagy mutogatná a saját bátorságát, erről akarok itt végig beszélni. A hétköznapok lenyűgöző nyelvi megteremtettségében valami olyan frissességgel tud beszélni a magányról, ami tulajdonképpen ezeknek a szereplőknek kivétel nélkül az alkata. Nem szociotrippben vagyunk, nem szomorú a regény, élhetőnek, bizonyos pillanatokban szépnek is láthatjuk azt, ami Simonnal történik. Le lehet élni így egy életet, és az nem lesz sikertelen élet, csak, értjük az anya karakterét, nem ilyet szánnánk a gyerekünknek. Attól jó ez a regény, hogy visszhangzik még bennem olvasás után, sokat dolgozott, a bejegyzés elején is megidézett meleg fiatal felnőtt olvasóként talán most méginkább, és mint a regénynek, a nagy, valódi egzisztenciális kríziseknek sincs válasza, csak az, hogy élünk, így. De a regény nem bölcselkedő, ez már csak én vagyok.

Kedvenc részem: Tenerife tulajdonképpen szép, és ez a történetszál sem mutat igazán megoldást, sőt, de mégis az elérhető jövőképek közül talán a legjobb. Szerettem, de igazából bármilyen választott család toposzért odáig tudok lenni, de ezzel nem akarok vitatkozni magammal. Azok nagyon jó részek.

Gerbrand Bakker: A borbély fia
Jelenkor, 2024
307 oldal
Így olvastam: Elnyúló olvasás volt, majd 20 nap, pedig 40 hol rövidebb, hol hosszabb fejezetre bomlik, és siklik a tényleg gyönyörű nyelve, de a szöveg lassú, de pontos figyelme nem engedett 30-40 oldalnál többet egyszerre magából, miközben tényleg gondolkoztat, a fejemben marad.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és új értékelések is várhatóak, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Olvassuk együtt! – Részletek

Sziasztok,

a múlt évben olvasókörök tömegein vettem részt Szegeden, és egyre jobban látom azt, hogy mennyire állati csodálatos is ez a formátum. Sokban bajtársam Bálint Zsófi, a Pszt, Zsófi meseregényt olvas! blog bloggerinája, akivel közösen indítunk egy posztsorozatot az olvasott, értékelt könyvekhez kapcsolódóan. Ahhoz igyekszünk ebben fogódzót adni, hogy ha te hoznál létre olvasókört, vagy csak néhány barátoddal közösen olvastok egy könyvet, milyen konkrét kérdések mentén tudnátok azt kitárgyalni. Ötödször egy svéd írónő egy svéd írónőről szóló könyvét hoztuk nektek, Ia Genberg Részletek című könyvét, ami tényleg a részletekről és az önismeretről szól, igazán hálás olvasókör alapanyag.

Nektek van olyan könyvetek a polcotokon, ami efféle jelentéssel bír? Mi osztható meg a történetéből?

Tulajdonképpen mit tudunk a főszereplőről?

Tudunk ebben a regényben olyan igazán szeretni bárkit?

Összeállnak regénnyé a részletek, darabkák, vagy zavaróak voltak a hiányzó részletek, és hogy elcsúszkálnak az idősíkok?

Egy srác a Rómeó és Fólia olvasókörön azt mondta, hogy csalásnak lát alapvetően minden első szám első személyben születő regényt. Itt nektek volt olyanféle gyanútok, hogy a szereplő lódít vagy színez, amikor a történetét meséli? Ha nem volt, esetleg most van?

Mi lehet a magyarázata annak, hogy a szerző ebben a sorrendben mutatja be a szereplőit?

Hogy álltatok ehhez a jeleiben még számunkra is felidézhető nosztalgikus és tényleg, mintha történelmi időtapasztalathoz?

Mit gondoltok, miért nem igazán problémás része a regénynek a szereplő biszexualitása?

Szerintetek mi történik a főszereplővel, amikor befejezi a könyvet? Hisztek a gyógyulástörténetében?

Örülünk, ha hasznát veszitek a kérdéseknek, ötleteknek, ha van sajátotok, vagy megosztanátok a dilemmáitokat, terveiteket a saját könyvklubotokkal kapcsolatban, keressetek minket bizalommal!

Hamarosan érkezünk a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Zsófi és Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Ia Genberg: Részletek

Sziasztok,

az év első bejegyzésében az évem első olvasásáról fogok mesélni, ami rögtön meg is ragadta a szívemet, mert gyönyörűen megírt történetek állnak benne össze, ha nem is egy élet egészévé, de minták és kapcsolódások sorozatává, amelyek felismerése végsősoron felszabadítóan tud hatni, a szerzőnő pedig tudja ezt, és tényleg az van, hogy nagyon szépen mondja el nekünk. Mutatom is.

Ia Genberg Részletek című regényében egy középkorú svéd írónőt érünk betegeskedésben, aki lázában a könyvespolcához fordul, és magában elhallgatott történeteket talál a régi, ajándékba kapott és megörökölt könyvtárgyak mögött. A vallomásos szöveg négy fejezeten keresztül négy kapcsolat történetét meséli el, szerelmi és bonyolultabb kapcsolatokét, férfiakkal, nőkkel, emberekkel, akik korszakokat alkottak ebben az embernyi időben, amit a főszereplő képes volt életével befogni.

A regény egyszerre kihívás és egy regény történetének a kísérése. A szereplő mindig is kacérkodott az íróvá válás kérdéseivel, de sosem tudott igazán nagy befejezéseket keríteni semminek, talán ez a gyógyulás közben átírt regény lehet egy első igazán sikerült szöveg, ami az idősödő karakter berögződéseit megtöri, és a fiatalkori szövegeinek a részletek iránti vágyakozását is betölti, hogy megmutassa egy régi kreatívírás tanárának: képes a pillanatok lejegyzéséhez szükséges pontos precizitásra. Az első fejezet végén és a regény utolsó oldalaiban ügyes konkrét reflexiót látunk arra, hogy a regényírás folyamatában járunk, de érezhetően végig a nosztalgia hangján szól a szöveg, lélegzik, emlékezik, értelmez, és vele vagyunk a megértések pillanataiban is.

Mert írni a kortárs önéletírások nagy mondása szerint annyit tesz, mint megérteni önmagunkat, és Genberg a fiktív írónő alakjával ezt a kísérletet idézi meg. Az emlékezések folyamában szembesül az elbeszélő azzal, hogy sosem bírt igazán a saját sorsa felett, miközben a tobzódó életében kapcsolatról-kapcsolatra repkedett, látszólag önfeledtséggel. A Részletek egy nő története, aki mindig másokon keresztül látta magát, de az emlékezés, az írás és a megértés aktusa alkalmat jelent arra, hogy visszaszerezze a saját történetét.

Számomra a kötődés olyan volt, mint a tetoválás, minden megmaradt, valamennyi részlet megőrződött, mindenki, akit szerettem vagy kedveltem.

126. oldal

A négy történetszál nem kronológiában követi egymást, a lázas látomások idézte történetszervezés azonban, ha nem is a rémségek, de a személyesség egyre mélyülő történeteiként látjuk. Johanna valaki a múltból, aki íróként látta és múzsaként kísérte a írónőt, Niki a rendszertelenség önfeledt és kiismerhetetlen karakterében mutatott valami ijesztőt és tanulságokkal telit, Alejandro és Brigitte karakterén keresztül pedig nagy pszichoanalitikus futamokat járunk, amelyben a szabadságról és az őrületről tanulunk a főhőssel együtt.

Olyan időkben járunk, amiknek élő tanúi vannak köztünk és a szüleink között, mégis, elképesztően távolinak tűnnek. A viselkedészavaroknak még nem diagnózisa volt, hanem társaságokon belül, suttogva kibeszélt címkéjük, a depressziót és a szorongást ezekben az években kezdik gyógyszeresen kezelni, az önismeret, mint ami ma már hot topik, még alig merül fel, és tulajdonképpen nem is meglepő, hogy a szereplő mellett elmegy az élete. Különcökkel veszi körbe magát, akik nagy, drámai kilépéseket tartogatnak és a kapcsolatuk minden szempont szerint imbolyog.

Akkoriban, ha valakit hagytunk elmenni, az a szó szoros értelmében azt jelentette, hogy elengedtük.

78. oldal

Mert ezek a lakossági internet előtti évek, sőt, a vezetékes telefonok fénykora, amikor csak azt érhetik el, akinek a neve szerepel a vaskos telefonkönyvekben. Eltűnni a világ elől annyit jelent, mint kihúzni a telefon kábelét és eldugni a készüléket a lakásba, hogy ne csábuljanak el. Később antennás telefont ügyeskednek majd a kezükkel, és az évezred nyitóbulijára készülnek, aminek önmagában történelmiek a képzetei, még ha visszanézve csak néhány unott partinak is tűnik.

Ia Genberg nosztalgiázik, de nem a telefonkönyvekre gondol igazán vissza, hanem arra, hogy barátságoknak és kapcsolatoknak egyszercsak tényleg vége tud szakadni. A fülszövegíró Annie Ernaux francia szerzőnőhöz hasonlítja, akinek sok vékonyabb kisregényei és a nagy Évek című önéletírása is olvasható már magyarul, és olvassátok is őt egyébként, sokat, mert lenyűgöző. A személyes történetek és a generációs tapasztalatok egymást szövik át mindkét szerzőnőnél, és végsősoron tényleg közösségek tapasztalatából beszélnek az önéletírói praxisukból.

Nem hiszem, hogy igazán magyaráznom kellene mindezek után, de nagyon szerettem ezt a rövidebb, 180 oldalas, de beleveszni hívó kisregényt, és nagyon lelkesen ajánlom egy szép hétvégi olvasásnak mondjuk. Nagyon szerettem beledőlni a figyelmébe, gyönyörű áradó gondolatokkal, és olyan meg-megálló tiszta gondolkodással dolgozik a szöveg, amiket idéztem is. Tényleg az van, hogy kedvencet avattam, örömöm ez a könyv, ajánlom nektek is.

Kedvenc részem: A regény vége felé van az apának egy nagymonológja arról, hogy a baloldali gondolkodás már az ő és a szülei nagyszülei életében hatalmas eredményeket ért el, mert a takarítónő fia építészek és tanárok fiaival vitatkozhat fennhangon, és idegen volna tőlünk a gesztus, hogy csak azért lépcsőzünk, mert egy nálunk gazdagabb áll a liftnél. Gyönyörű gondolat, és tényleg forradalom van benne. Genberg azt hiszem picit karikatúraszerűre írta ezt a részt, és rá is ismerni az embertípusra, de közben tényleg szörnyen igaza van, és ez szép.

Ia Genberg: Részletek
Park, 2024
182 oldal
Így olvastam: Nagyon jó tempója van, lassú, nyugodt olvasásra ideális, bele lehet veszni, van, hogy oldalakon át faltam, elsősorban Johanna és Alejandro történetét, de megtartó szép érdekes, tényleg részletes figyelme van az egész szövegnek. Elalvás előtt és pihenésképp olvastam nagyjából hat kicsi fél-egyórás részletben.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz készülő Olvassuk együtt! bejegyzéssel, és új értékelések is várhatóak, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Olvassuk együtt! – Ugyanolyan emberek

Sziasztok,

ez az az év, amikor olvasókörök tömegein veszek részt Szegeden, és egyre jobban látom azt, hogy mennyire állati csodálatos is ez a formátum. Sokban bajtársam Bálint Zsófi, a Pszt, Zsófi meseregényt olvas! blog bloggerinája, akivel közösen indítunk egy posztsorozatot az olvasott, értékelt könyvekhez kapcsolódóan. Ahhoz igyekszünk ebben fogódzót adni, hogy ha te hoznál létre olvasókört, vagy csak néhány barátoddal közösen olvastok egy könyvet, milyen konkrét kérdések mentén tudnátok azt kitárgyalni. Negyedszer egy szenegáli származású francia szerző regényével, Mohamed Mbougar Sarr Ugyanolyan emberek című könyvével foglalkozunk, amely a nyugat afrikai állam konzervatív iszlám és erősen homofób valóságából tudósít nekünk:

Hogy vagytok, mennyire volt nehéz olvasni ezt a könyvet?

Tudtatok korábban bármi konkrétat az afrikai melegek helyzetéről, vagy csak homályos európai elképzeléseitek voltak? Milyen volt ez a konkrét és nagyon valódi, a szenegáli valóságról szembesülni?

Volt olyan karakter, aki tényleg szimpatikus tudott lenni?

Mit gondoltok az apa karakterről, és a fia hozzá kapcsolódó empátiájáról? Ti tudtatok ennyire megbocsájtóak lenni?

A túlgondolások, túlelemzések nektek belefértek, vagy tudnátok húzni belőle? Építették a bölcsészkaraktert, aki végsősoron a Ndéné, vagy parodisztikusnak tűnt?

Mit gondoltok, egy ember-e a meleg ember és az alkotások szerzője?

Milyen érzés volt szembesülni azzal, hogy a legalapvetőbb melegjogokért folyó küzdelem közben a hatalom azzal az európaiságot fertőző és bűnös világnak tekintő narratívával hitelteleníti el az aktivistákat, amit olvashattunk? Az, hogy lényegesen kisebb léptékben, de a kortárs magyar valóságunk is hasonló retorikával dolgozik, mennyire jutott olvasás közben eszetekbe?

Örülünk, ha hasznát veszitek a kérdéseknek, ötleteknek, ha van sajátotok, vagy megosztanátok a dilemmáitokat, terveiteket a saját könyvklubotokkal kapcsolatban, keressetek minket bizalommal!

Hamarosan érkezünk a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Zsófi és Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Mohamed Mbougar Sarr: Ugyanolyan emberek

Sziasztok,

a mai bejegyzésben a szegedi Rómeó és Fólia könyvklub decemberi közös könyvéről, Mohamed Mbougar Sarr Ugyanolyan emberek című regényéről fogok nektek mesélni, amit valamelyest szkepszissel, mégis izgatottan vettem a kezembe. A harmincnégy éves szerző előző könyve, Az emberek legtitkosabb emlékezete ugyanis felszántotta a könyves világot 2021-ben, mindenki ezt olvasta, és furcsán bölcselkedőnek tűnt, így akkor elkerültem a hype-ot, de most, hogy meleg témában ír szenegál iszlám vallású homofób kortárs valóságáról… …különös szerkezet lesz ez, de tudtam, hogy most jött el az én időm.

Az iszlám világ által uralt nyugat-afrikai országban a vallás és az állam még kevéssé bomlik külön intézményes rendekbe, a törvénykezésben nagy szerepe van a Korán tanításainak és az erősen konzervatív vallási vezetőknek, a társadalom pedig ezeknek a normáknak a valóságában él, mondjuk ki, erősen homofób. Néhány konkrét hír eljutott hozzám már 2014 körül, amikor intenzívebben vettem részt az LMBT+ aktivizmusban: meleg férfiakat kínoztak és megszentelt földből ástak ki holttesteket, mert életében a férfi homoszexualitás gyanújukba keveredtek. Emlékszem, ahogy elborzasztottak ezek az akkor először hallott hírek és azok végiggondolása. Akkor olvastam először azt az aktivista jelszót, hogy mi sem lehetünk szabadok, amíg van a világban olyan, akinek a melegsége miatt kell szenvednie. Aztán tíz évvel később megjelent Sarr regénye és mindezt felidézte, mert épp ezt állította a története középpontjába.

A regény főszereplője, Ndéné fiatal irodalomprofesszor a dakari egyetemen, ahol egyre jobban kiégeti őt az egyetemi rendszer közönyös túlélése, és egyre szürkébben tekint az egész világra. Óráról-órára leadja az anyagot, francia szimbolistákat például, Verlaine-t is, de a figyelmetlen diákjai mellett tényleg mókuskerék ez, pedig néhány éve tettvágyban gazdagon érkezett vissza Franciaországból. Egyszer érkezik egy minisztériumi rendelet, hogy nem taníthatnak az egyetemen homoszexuális szerzőket, és ebbe tulajdonképpen képes volna belenyugodni, de ő épp a múlt órán tanított Verline-t, aki most indexre került, a férfi pedig hát, lassan, gyanúba keveredik.

Gór-jigén, ez a bűnük azoknak a férfiaknak, akik férfiakkal hálnak Szenegálban, és a nép szerint a szánalmukat sem érdemlik meg, különösen nem a kegyelmüket vagy az imáikat. A rendeletekkel egyidőben vírusként terjed az interneten egy videó, ahol egy fiatal fiút hantolnak ki és visznek vissza az anyja házához dühös, kétségbeesett tömegek. Ndéné közönye a történethez megrendítő, de ez a karakterfejlődésének az alapja, egyszer csak képes lesz látni, amit korábban nem, hiszen így történnek arrafelé a dolgok, megszokás, ez a rend, amit nem kérdőjelezünk meg. Az empátia és a részvét megtanulásának a története ez a regény, eljutni az Ugyanolyan emberek állításig egy országban, ahol ez egyáltalán nem adott.

És talán a bejegyzés késői pontján, de itt jutunk el igazán oda, hogy elmondjam, mitől csodálatos ez a regény. Attól, hogy kegyetlenül tiszta empátiája van a rendszerszintű homofóbiában élők felé, hiszen az a vallási közösségben fontos szerepet betöltő apjának a hite, és mindenki másnak is a hite, aki a közelében él. Szenegálban élve evidens megtagadni a gyermekedet és izomból kaparni ki körmödszakadtáik az elföldelt testét, mert nem tudnál továbbélni azzal a kiközösítéssel és szégyennel, amit bármilyen más gondolat vagy cselekvés jelentene. Ndéné érti ezt, nem az európai tekintetünkkel vizsgálja a történteket, hanem kortárs valóságként, aminek a brutalitására lassan ébred rá, és az az igazság, hogy azt gondolom, hogy ezeket a történeteket csak így volna szabad elmesélni. Kertész Imre mondja a Holokausztról, hogy ha irracionálisnak és embertelennek képzeljük el, nem járunk utána, mi vezetett idáig, és hogyan tudjuk felszámolni egy következő esetben már időben az efelé mutató nyomokat, és tényleg hasonló van ezzel a könyvvel.

Rémítően tanulságos a mi liberális európai nézőpontunknak a becsapódása a dakari valóságba, amely szerint minden, amit képviselünk fertő, és megrontja az országuk tisztaságát, és ez attól kivételesen rémítő, hogy logikusan van leírva, megérhetjük miért gondolja valaki így, akár érintettként is. Az emberi részvét regénye ez, és a szereplő nem válogat, akár a saját apjáról beszél, aki képes volna megtagadni a gyanúba keveredett gyermekét, akár az anyáról, akinek visszahozzák a gyermeke holttestét. Utóbbihoz a regényben fellelhető, helyenként terjengősebbe futó, de egy bölcsészkaraktert mégiscsak jól jellemző gondolatmenetek közül a legszebbel ír le:

Az, hogy nem vagyunk hajlandóak elfogadni az elvesztettek halálát, a legszebb, legtartósabb emlékmű, amelyet emelhetünk nekik. Belakni a bánatot, harcolni, ismét csak nem a szenvedés ellen, hiszen örökre szenvedünk azok miatt, akiket szerettünk és elveszítettünk, hanem azért, hogy a szenvedés által elérjük azt az állapotot, amelyhez, amíg éltek, nem juthattunk el, hisz még nem az árnyak korához tartoztak: az állapotot, amelyben teljes egészében átadjuk magunkat az emléküknek.

111. oldal

Mindezzel együtt nem hibátlan a regény, bár nyelvileg a 165 oldalas rövid regénnyi elbeszélés nagyon feszes szöveget tart, erősen megmunkáltat, kézben tartottat, és tényleg kivételesen érvényesíti azt a perspektívát, ami csak egy ilyen bent-kint is döcögő karakter mutathat meg nekünk ebből a kegyetlenségből. Mégis, van egy receptszerűsége ennek a könyvnek, ami csak később tűnt fel, aztán, hogy befejeztem az olvasást, de elkezdett szörnyen zavarni. Ndéné egy tipikusan olyan karakterré válik azalatt a néhány hét alatt, amíg követjük, aki minden bajnál ott van, és a szereplői is ebben kísérik, segítik. Riporkönyvként kezd el viselkedni a regény, anélkül, hogy ez vállalt programja volna, rengeteg különböző mértékben érintett személlyel beszél, a családja és a szövetségesei is belekeverednek az ügybe, és tényleg egy nagy drámai véget idéz meg a kötet, ahol legalábbis metaforikusan az egész színpad vérben áll. Azt mondanánk egy íróműhelyen szarkazmussal, hogy optimalizálták a szereplőgárdát, de valójában szörnyen túlterhelte őket a szerző, és ez tudott fárasztó lenni ebben a regényben is, noha a nyelvi kidolgozottsága és feszessége tényleg megtartotta a figyelmünket.

Mindezzel együtt is, ez egy kivételesen klassz regény, amit jó szívvel tudok ajánlani, bár tényleg készülni kell arra, hogy nem könnyű szombat délutáni olvasmány, hanem olyan, ami igénybe veszi a lelket. Néha egészen be tudtam lelkesülni, mint egy brutális disztopikus szövegbe, ahol pontosan felépített és követett szabályrendszerek szerint borzasztóan rossz a hősöknek, és megvilágító felrévedni, és rájönni, hogy ez a kortárs valóságunk épp a világ másik pontján. Szóval tényleg ajánlom mindenkinek, aki érez magában erőt, hogy olvassa, a nyelv tényleg kíséri, siklik alattunk, csak bírjuk mi is a csúszást.

Kedvenc részem: Az apával való mindkét beszélgetés lenyűgöző volt. Egyszerűen briliáns ez a fajta empátia és figyelem, és az a fajta elfogadás. Ez az apa hisz benne, hogy helyesen cselekszik, és tényleg csak a legjobbat akarja, de nem cselekszik jól. Szétcseszi a szívet, de gyönyörű, tényleg.

Mohamed Mbourgar Sarr Ugyanolyan emberek
Park, 2024
165 oldal
Így olvastam: Három nap alatt, rövidebb egy-másfél órás déluáni ülésekben, mert azért terhelt a szöveg, de könnyű olvasni, a nyelv tényleg siklik alattunk, a fejezetek kényelmesen tagoltak.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Hamarosan érkezem a könyvhöz tartozó Olvassuk együtt! bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Olvassuk együtt! – Ali és Ramazan

Sziasztok,

ez az az év, amikor olvasókörök tömegein veszek részt Szegeden, és egyre jobban látom azt, hogy mennyire állati csodálatos is ez a formátum. Sokban bajtársam Bálint Zsófi, a Pszt, Zsófi meseregényt olvas! blog bloggerinája, akivel közösen indítunk most egy posztsorozatot az olvasott, értékelt könyvekhez kapcsolódóan. Ahhoz igyekszünk ebben fogódzót adni, hogy ha te hoznál létre olvasókört, vagy csak néhány barátoddal közösen olvastok egy könyvet, milyen konkrét kérdések mentén tudnátok azt kitárgyalni. Harmadik alkalommal egy Sziszinek különösen fontos könyvéről hívunk titeket beszélgetni, ami a kilencvenes évek Törökországába hív minket, hogy két fiú tragikus szerelmének lehessünk tanúi:

Hogy tetszett nektek a könyv? Mi volt a várakozásotok, amikor a kezetekbe vettétek, az mennyire teljesült? Ha mást kaptatok, az zavar titeket?

Mit gondoltok, ez egy romantikus történet?

Valamelyik szereplő azonosulható lehetett a számotokra? Tudtatok drukkolni nekik?

Hogy álltatok a regény erősen mozaikos és szikár felépítéséhez? Ki tudtátok tölteni a hiányzó időket és tereket, vagy távolságot teremtettek ezek köztetek és a könyv között?

Mennyire volt lelombozó, hogy rögtön a regény elején láttátok, merre tart a történet? Hogy nem volt remény, a körülmények és a sors mindent elrendezett, ahogy arra a szerző sokszor utal is.

Az elmúlt évben nagyon nagy hangsúlyt kaptak a gyermekgodozó rendszerében létrejött visszaéléseknek, szexuális erőszakoknak a rémségei, ezek befolyásolták az olvasmányélményiteket?

Az ellátórendszerből kikerült gyerekek borzasztóan könnyen találják magukat minden segítség nélkül tényleg a prostitúció és a szerhasználat világában, a melegség, mint rejtőzködő identitás is alapvető motorja annak, hogy valaki a zenészhez hasonló bűncselekmények áldozatává váljon, mégis ritkán beszélünk ezekről a kérdésekről, szerintetek hogyan lehet feltörni ezeket a tabukat?

Örülünk, ha hasznát veszitek a kérdéseknek, ötleteknek, ha van sajátotok, vagy megosztanátok a dilemmáitokat, terveiteket a saját könyvklubotokkal kapcsolatban, keressetek minket bizalommal!

Hamarosan érkezünk a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Zsófi és Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Perihan Mağden: Ali és Ramazan

Sziasztok,

a mai bejegyzés azt hiszem azért is különleges számomra, mert egy olyan könyvről szól majd, amit klasszikusnak gondoltam mindig is. Úgy emlékeztem, hogy már középsuliban is találkoztam vele, mintha egyik pillanatról a másikra feltűnt volna a radaromon, mint könyv, amit kellene olvasnom, de mint kiderült, már egyetemista voltam, amikor megjelent, így nem értem, mi történhetett vele. Miközben úgy tűnik, hogy megtalálta az olvasóit, számomra hamar eltűnt a radaromról, nem tűnt friss megjelenésnek, épp emiatt maradhatott ki még akkor ez a gyönyörű, érzékeny, és a maga szomorúságából egy pillanatig nem eresztő rövid török klasszikus.

Az Ali és Ramazan az 1980-as, 90-es évek Törökországának egy valódi történetét meséli el. Egy híres zeneszerzőt reggelre megkéselnek, és egy gyönyörű férfi prostituáltat a háza előtti betonba csapódva találnak több méter kábellel a kezében. Perihan Mağden írónő nem tesz úgy, mintha nem ez a megrázó élőkép volna a regényének az alapja, nem kecsegtet minket úgy a szerelmes történet ígéretével, hogy ne emlékeztessen minket az első fejezet kísértő jövőképével. A szenvtelen, de mégis, érzékeny, megértésre törekvő elbeszélés azonban nem csak az eddig vezető életút kegyetlenségét, de a szépségét is képes bemutatni két árvaházban nevelkedett fiú szerelmén keresztül.

Nem nagyon szoktunk mottókról beszélgetni ezen a blogon – én kritikákban sem szeretek igazán, bár alkotóként számomra fontosak voltak ezek a szöveghelyek –  Perihan Mağden regénye esetében mégis érdemes ezzel kezdeni, mert jó metaforája annak, ami elvarázsol ebben a katartikus kisregényben. Azt mondja a mottóban Raoul Vaneigem hogy az osztályharcról felesleges anélkül beszélni, hogy ne beszéljünk a szerelemről, és arról, hogy elutasíthatóvá vállnak korlátok. És tényleg ez történik a regényben, anélkül, hogy nagy baloldali maszlagokat tolna, vagy áldozati szerepben mutatná Alit és Ramazant. Egyszerű emberi részvéttel olvashatunk róluk, megértéssel, és nem elvéve azt, hogy volt szépség az ő életükben. A regény zárt, pattogós mondatai és az egyébként is rövid szöveg szikár szavai képesek arra, hogy ne vesszünk bele ebbe a kapcsolatba, de megmutatja, hogy rövid pattogós pillanatokba mégis belesűrűsödhet a szépség.

A két fiú egy isztambuli gyermekotthonban találkozik tizenévesen. Ramazant, a gyönyörű török fiút újszülöttként hagyták magára, és mindenki, egy filmszerű boldog életet képzel a számára, amiben egyszer csak megérkeznek a gazdag szülők, hogy kiváltsák a gyermeket, akit el kellett hagyniuk. Ali nagy, vidéki arab fiúként csak tizenévesen kerül a rendszerbe egy szörnyű családi tragédia következtében. A két fiú egészen más karakter, de egymás mellett biztonságot, szövetséget, intimitást és védelmet találnak, amire Alinak frissen érkezettként, Ramazannak pedig a rendszernek régóta kiszolgáltatott kamaszként van nagy szüksége. Nem szókimondásokban, de metaforákban és hatalmi dinamikák erős ábrázolásával megjelenik a regényben a pedofília is, mint Ramazan számára az egyetlen boldogulási lehetőség az intézmény keretei szerint, és amely eredendően töri meg a fiú sorsát.

Az egész regény lenyűgözően játszik a sors biztos tudatával. Nem csak azzal dolgozik, hogy az első fejezetben bemutatja mindazt, amifelé az egész cselekmény tart, hanem azzal is, hogy következetesen fejti fel és cselekedteti a szereplőket. A gyönyörű Ramazan mindig is kivételezett helyzetben volt az otthonban, de ezt a helyzetét az teremtette számára elő, hogy az igazgató kizsákmányolta őt szexuálisan, és a saját élvezete forrását látta abban, hogy alárendeltként teljesítheti a fiú parancsait. Ali már a megérkezésekor átlátja ennek a rendszerét, de nem képes arra, hogy kimondja vagy tényleg megértse azt, ami az igazgató és a legjobb barátjává, sőt, később szerelmévé váló Ramazan között van.

A történet mindvégig Ramazant követi az első fejezeben felvázolt szörnyű cselekedet tettesét, és Alit ebben az értelemben háttérszereplőnek látjuk, aki valóban háttérben is marad. Ali családtörténetének szörnyű tragédiája már megtanította őt az elhallgatásra és arra, hogy az értetlenségeinek, kétségeinek, morális ítéleteinek az elnyomásával éljen. A Ramazannal való valahogy tényleg tiszta kapcsolata tovább mélyíti az elviselhetetlen tűrését, és a szerhasználatba menekül, miközben Ramazan a testiségének áruba bocsájtásával felel az életük fenntartásáért. Egy igazi, szociális ellátórendszer nélkül működő társadalom prostitúcióképéről kapunk nagyon érzékeny képet – épp olyanról, amilyenről Papp Réka Kinga beszél az Aki kurvának áll című riportkönyvében, amiről itt olvashatsz hosszabban –: nincs lehetőség a kitörésre, hiszen ma kell a pénz számára, nem a következő hónap tizedikén, az egyénnek beszűkül a látóköre is, a testiséggel kapcsolatban pedig sokkal szűkebbek azok a biztonságos, intimitást jelentő határai, amelyeket végsősoron nem tartana áruba bocsájthatónak.

Mindezzel együtt azt mondja a mottó, és én is azt mondom, hogy ez valahol egy gyönyörű szerelmes történet, sőt, kifejezetten romantikus. De közben rögtön az első körben azzal szembesít minket, hogy a szerelem és a romantikafogalmunk mennyire középosztálybeli is, és mennyire nem vagyunk hajlandóak két eszköztelen és kiszolgáltatott kamasz, majd fiatal felnőtt életét romantikus történetnek látni, hiába tartanak ki egymás mellett egymás függései és élhetetlenségei ellenlére. Ez annak a két fiúnak a szerelmes története, akiknek csak a szerelmük volt tiszta az életükben, és éppen az a filmszerűség határozza meg a befogadásunkat. Tudjuk, hogy nem lesz happy end, tudjuk, hogy merre tart a szöveg, nekünk pedig meg kell értenünk, hogy a szerelem ezer alakjából az egyik ilyen.

Szóval igen, ez egy kemény regény. Nem akar tényregény lenni, engedi a szerző, hogy vigye a logika, sőt, akár a baloldali érzékenység. Nem egy életutat jár végig az egészen szellősen szedett 193 oldalban, hanem olyan pillanatokat mutat be, amelyek előrevetítik a tragédiát, nyomokat olvasunk, és egyre jobban megértjük azt a botrányt, sőt, tabut, ami miatt egy fiatal zeneszerző meggyilkolásának és egy tehetetlen prostituált öngyilkosságának éjszakája hetekig lefoglalja a helyi médiumokat. Perihan Mağden talán túlságosan idealistának tűnhet, mert hisz az igazságosságban, fel akarja mutatni, hogy a morális ítéleteink elzárják előlünk a világunk igazságait, de fontos, hogy ilyen szövegek is születnek, és ezt a könyvet megindító volt olvasni.

Kedvenc részem: Gyűlölöm magam, az elsőgenerációs mélyszegénységből feltört melegek lemélyebb öngyűlöletével, amikor ezt írom, de a szép részek. Mert ezek szólnak arról, hogy miket baszott el az az igazságtalan világ, amelyben éltek. Hogy ezek a gyerekek és fiatal felnőttek nem az eredendő gyilkossági ösztönnel nőnek fel, hanem a rendszer teszi azzá őket, és ezt baromi fontos lenne látnunk akkor is, ha nem a 80-as, 90-es évek törökországi rendszere a miénk. Épp forró krumpli itthon is a gyermekvédelem csődje, meleg mélyszegény árvaellátásban élő kamasznak lenni, kifejezetten gyökértelen helyzet, mind ismerünk erről közhelyekig elhasznált történeteket. A prostitúció, a szerhasználat, a kilátástalanság nem olyan dolgok, amikről ma ne kellene itthon beszélnünk, és ahhoz, hogy ne csak sematikus történeteket ismerjünk ezek mögött, tudnunk kell, hogy igen, egy ilyen életben is van szépség.

Lelkesen ajánlom a könyvet azoknak, akik mélyet olvasnának, de mégis rövidet, akik érzik, hogy mit jelent az a szépség, amit ebben a bejegyzésben próbálok megfogalmazni, és persze mindenkinek, akinek ez a bejegyzés felkeltette az érdeklődését!

Perihan Mağden: Ali és Ramazan
Európa, 2015
192 oldal
Így olvastam: Szegedre, a Partiscum Egyesület Rómeó és fólia könyvklubjára olvastam nagyjából előző nap délután, de sodró lendülete van a könyvnek, rövid fejezetekkel, nagyon nagy betűtípussal és sorközökkel, tényleg gyorsan olvasható darab.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Épp megint van készülőben új blogbejegyzésem, hamarosan érkezem azzal is, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Olvassuk együtt! – A herceg és a varrólány

Sziasztok,

ez az az év, amikor olvasókörök tömegein veszek részt Szegeden, és egyre jobban látom azt, hogy mennyire állati csodálatos is ez a formátum. Sokban bajtársam Bálint Zsófi, a Pszt, Zsófi meseregényt olvas! blog bloggerinája, akivel közösen indítunk most egy posztsorozatot az olvasott, értékelt könyvekhez kapcsolódóan. Ahhoz igyekszünk ebben fogódzót adni, hogy ha te hoznál létre olvasókört, vagy csak néhány barátoddal közösen olvastok egy könyvet, milyen konkrét kérdések mentén tudnátok azt kitárgyalni. Másodszor egy olyan képregényt dolgoztunk fel, ami mindkettőnket elvarázsolt, reméljük, hogy titeket is el fog!

Nektek van olyan vágyatok, amit jelmezbe bújva megvalósítanátok? Amitől jobban önazonosnak érzitek magatokat?

Mit gondoltatok a rajzolásról? Illeszkedett például a színhasználat a történet hangulatához?

Segítette vagy hátráltatta, hogy van tényleges kora és történelmi valósága a képregénynek? Hogy nem valahol tündérországban játszódik, hanem tényleg Párizsban az első áruház megnyitásakor, abban a XIX. században, amit a párizsi pompa nagy idejének gondolunk?

Mit gondoltok a szülőkről? Igyekeznek liberálisok lenni (pl. nem elrendezett házasság), de a hagyományokon nem tudnak túllépni.

Melyik a kedvenc Lady Crystallia ruhátok?

Mi a véleményetek a végéről? Nem lett-e túlságosan amerikai happy ending azáltal, hogy az apa is beöltözött?

A regény szereplői nem melegek vagy leszbikusok vagy transzneműek, de vajon queerek-e? Mi lehetett a közös bennük és bennetek olvasókban? Tudtatok kapcsolódni a titkokhoz, identitáskrízisekhez, és az önfelvállalás néha elképzelhetetlennek tűnő vágyához?

Örülünk, ha hasznát veszitek a kérdéseknek, ötleteknek, ha van sajátotok, vagy megosztanátok a dilemmáitokat, terveiteket a saját könyvklubotokkal kapcsolatban, keressetek minket bizalommal!

Hamarosan érkezünk a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Zsófi és Szilvió

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

1 / 41 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén