elkezdtük feltölteni a videókat Könyvekkel a szivárványig! beszélgetéssorozatról, amelyet a Háttér Társaság Emberek vagyunk, nem propaganda programjával közösen csinálunk a Grand Caféban, és mindegyik beszélgetésről szeretnék egy picit mesélni, nem csak a videót tenném ki bután magában, mert ez egy blog – tudjátok – és, hát, vannak csudaklassz személyes élményeim!
Akik régóta olvassák ezt a blogot, azok számára nem lehet meglepetés, hogy ezt a beszélgetést vártam a sorozatban a legjobban, hiszen rendes baloldali gondolkodó liberális meleg srácként, aki végsősoron hisz abban, hogy Meseország mindenkié, voltak és vannak valódi kritikáim a megjelent könyvvel kapcsolatban, viszont sokáig éreztem úgy, hogy ennek nem lehet hangot adni, mert az erőteljes politikai reakciók mellett volt olyan félelmem, hogy az érdemi kritika is az összenácizás veszélyét jelentené.
Van kritikám, és erről a Micsoda család! című lapozóról kapcsán írtam is hosszabban, hogy miért tagadjuk el, ha egy kiadvány aktivista szerepet vállal, és nem értettem igazán azt sem, hogy az alkoók miért nem használják ki a média által látszólag nyújtott lehetőségeket. Üdítő volt, hogy Rédai Dorottya, a Labrisz leszbikus szervezet ügyvivője mennyire reflektált is volt ezekre a megjegyzésekre, kommentekre, és jó volt, hogy Szekeres Nikoletta kritikus, szerkesztő segítségével mennyire jó aspektusokból érthettük meg a gyerekirodalmi és egyáltalán az irodalmi valóságot, amelybe ez a kiadvány megjelent. Beszélgettünk általában is a könyv megjelenésének pillanatairól, szándékokról és nagy történetekről, miközben maradt időnk a konkrét szövegekre, sőt, a fordítások különbségeinek az átbeszélésére is.
Őszintén azt gondolom, hogy ez egy hiánypótló beszélgetés lett, és nagyon örülök annak, hogy lehetőségem volt megszervezni és moderálni azt. Higgadtan, észrevételeket, akár az aktivizmussal, akár az irodalmi közeggel kapcsolatos frusztrációkat nem eltagadva tudtunk tényleg arról beszélni, mit jelent ez a jelszó: Meseország mindenkié. Nagyon feszülten készültem a beszélgetésre, hiszen fontosnak tartottam, hogy tényleges kritikákra valódi választ kapjak, és nagyon felszabadultan állhattam fel az asztaltól, sok mindent tudtunk átbeszélni, köszönöm a résztvevőknek!
A jövő héten érkezem a következő beszélgetés felvételével, de addig se feledjétek:
a mai bejegyzésben egy zavarbaejtően friss, alig mésfél hónapja megjelent ifjúsági romantikus biszexuális regényről mesélek nektek, Sophie Gonzales Papíron tökéletes című regényéről, ami nagyon lelkesítően beszél arról, milyen sokfélék is a kapcsolatok egy középiskolában, és hogy mit is jelent biszexuális lánynak lenni tizenhat évesen, akár úgy is, hogy tulajdonképpen megélhetnél bármit a környezetedben, de belül valahogy mégiscsak nehéz. Tipikus romantikus regény, miközben olyan megható és szép mélysége és tudatossága van, hogy nem bírok magammal, és mindenkinek mesélni akarok róla. Kezdjük is el!
A Papíron tökéletes főszereplője Darcy tizenhatéves kamaszlány, ahogyan az lenni szokott, láthatatlan a magánsulijában, ahová ösztöndíjasként a tanár édesanyjával a háta mögött ő is bekerült. Az élete biztos tereit olyan közösségek alkotják, mint az otthona, ahol a két évvel idősebb transznemű nővérével és a munkában túlhajszolt édesanyjával éli napról napra az unott életét, és az iskola queer klubja, amelyet a nővére alapított, és amelynek ő ma már a biztos tagja. Egy különösen jó barátja van, a leszbikus Brooke, akibe évek óta reménytelenül szerelmes, és mint reménytelen szerelmes, örökké jeleket keres arra, hogy hátha mégiscsak teremne bármennyi remény is a kettejük számára. Az unott mindennapok mellett azonban Darcy egy nagy titkot őriz: ő gondozza a 89-es szekrényt, ahová tíz dollár fejében bárki szabadon járulhat titkos párkapcsolati tanácsért. A titkát azonban most veszély fenyegeti, kilesték őt, nem is akárki, a nemrég érkezett szabálytalan külsejű és ragyogó tekintetű ausztrál úszósrác, Alexander Brougham.
És a dolgok tulajdonképpen alakulnak maguktól. Brougham vissza szeretné szerezni a korábbi barátnőjét, ezért alkut köt Darcyval, aki úgy érzi, nincs is választása, segítenie kell a fiúnak, hogy az inkognitója és a 89-es szekrény jó híre is megmaradhasson. Tele a szöveg nyomokkal, ügyesen használt, de romantikus regényekben már mégiscsak sokszor olvasott fordulatokkal, amelyben kiderül, milyen srác is valójában ez az Alexander Brougham, és annak is a mélyére ásunk, Darcy-t mi hajtja a párkapcsolati mechanizmusok megértése felé, és a csudába is, egy pillanatig sem untam ezeket, hiába olvastam már sokszor hasonlóakat, és el is akarom mondani, hogy miért.
Egyre inkább azt gondolom, hogy azok az ifjúsági romantikusok, amiket szeretek, abban nyújtanak nagyot, hogy egy jó világgal dolgoznak, szereplők jó rigolyáival, ügyes motivációival. A tweet-csatában a szereplőknek tényleg meg kell őrizniük a saját szendvicsezőik jó hírét, méghozzá egy olyan pörgő és izgalmas új platformon, mint a Twitter, a Bocs, hadd bőgjem ki magam főszereplőjének ki kell jönnie a listái közül, és meg kell tanulnia élni, a Papíron tökéletes Darcyjának pedig meg kell értenie saját magát, hogy jó tanácsot tudjon adni önmaga számára is. És itt ez a tudatosság nyűgözött le és szippantott be. A fejezetek elején egy-egy levélbe és válaszba kapunk betekintést a 89-es szekrényből, és közben a saját határaink tiszta kommunikálásáról vagy a szorongás és a kapcsolódás sokféleségéről olvashatunk, és Brougham történetével élesben és nagyban is látjuk, hogy milyen mindez nem csak névtelenül, papíron át vagy e-mailben, hanem teljes plánban, végig követve a segítségkérőt.
Két karakter egyre jobban megismeri saját magát, így születnek az ifjúsági regények, két karakter egyre jobban megismeri egymást, így születnek a romantikusok. Tényleg nem a történetbe rejtett újdonságok sodornak magukkal olvasóként, hanem Darcy első szám első személyű narrációja a világról, amelyet a lány tényleg meg akar érteni, elemzi és figyeli a körülötte lévőket. És közben csupa olyan logikus dologról beszél a párkapcsolatok kapcsán, amelyek egyszerű, de jó tanácsok lehetnek egy külső szemlélőtől. Kamaszként olvasva ezek a tudások tök nagy versenyelőnyt jelenthetnek: a legtöbb esetben nincs veszteni valód; ha rossz neked valami, beszélj róla; meg kell értened, hogy hogyan tudod a párod számára kifejezni a szereteted… A kedvenc tanácsomat bedobom ide, ez nekem is állati jó tanács volt, mert szorongok a csevegéstől, miközben persze ez a tanács is kőegyszerű:
A lényeg, hogy mutasd meg neki, milyen barátságos vagy, és hogy könnyű veled beszélgetni.
209.
És közben, igen, fiú-lány történet, mégis velejéig queer ez a szöveg, és erről még van áradozni valóm. Lenyűgöző, ahogy egy középsulis queer klubot látunk ebédszünetben, hogy az iskolai önszerveződés létre tud hozni egy ilyet, és egymás figyelmes partnerei tudnak lenni a klubtagok. Tök szuper, hogy a szereplőt már nem az identitásának a felfedezésekor érjük tetten a regényben, hanem Darcy már a regény elején biztos a biszex identitásában, nincs coming outolni valója, hanem csak úgy él, szinte mellesleg biszexuális. És közben, és basszus tényleg ezért a legkirályabb: a biszexualitás legalapvetőbb kérdéséről beszél. Arról, hogy mit jelent biszexuálisnak lenni egy monogám kapcsolatban, pláne egy monogám kapcsolatban egy ellenkező nemű partnerrel. Darcynak erős a queer identitása, és szolidalitást érez az LMBT+ emberekkel, de attól fél, hogy különösen érezné magát egy fiú mellett a saját queerségéről mesélve, vagy akár a Pride-on sétálva. És OMG! Erre a kérdésre nagyon-nagyon jó és okos és érzelmileg is fantasztikus választ ad a könyv, olyat, amilyet ezentúl én is használni fogok, ha az LMBT+ identitások megosztásáról kezd gondolkodni valaki.
Ez a regény lenyűgözően okosan beszél. Maradunk persze a kvázi kettős életet élő, inkább zárkózott, a saját életében csetlő-botló de a világát jól ismerő lánykarakternél, amivel ezek a szövegek dolgoznak, de a tudatosság és a társadalmi érzékenység annyira lételeme a mindennapjainak, hogy minden különösebb jel vagy fordulat nélkül egyszerűen csak ezeken a szűrőkön keresztül mesél a világról. Ez a lány tudja, hogy hol vannak a határai, és képes is erre tanítani az olvasóit, tudja, hogy hol vétett hibákat, lassan engedi bele magát a szerelembe, amely identitáskríziseket is teremt a számára, és mindennek ellenére nem lila, idalizált világot teremt a számunkra. Ez a regény biztonságos, és képes a biztonságról beszélni, a 89-es szekrényen keresztül elmondja, és a történeten keresztül cselekedni is látjuk Darcyt. Esendő marad, amilyenek az olvasói, és közben bátorságra hív minket is, de nem a nagy megfoghatatlan, lila, romkom bátorságra, amiről szerinte csak így kellene beszélnünk, de így nagyon-nagyon sokat.
Szóval igen, a bejegyzésemet lassan zárandó, ez a könyv nagyon üde színfoltja az LMBT+ témákat mozgató ifjúságiknak. Még ha számomra nagyon hiányzik egy bocsánatkérés a szövegből azzal kapcsolatban, ahogy a 89-es szekrény titka végül kiderült, és emiatt biztosan le fogok vonni egy fél csillagot, amikor értékelem, ezzel együtt is lelkesen merem ajánlani. Könnyen olvasható, kedves, jól azonosulható különc kis regény, ügyesen megírt világgal, lenyűgözően alaposan kidolgozott queer mellékszereplőkkel. Ne írjanak rosszabbat, ezt kívánom ennek a közös ügyünknek.
A kedvenc részem: A tökéletes randi, és a 36 kérdés. Szerintem ezek a kérdések nagyon jók, néha, ha szembejönnek velem az interneten, én is elkezdem megválaszolni magamban őket. Nem tudom, hogy volna-e türelmem egy randi vége felé mindet megválaszolni, de milyen jó, hogy be lett emelve ez is. Meg egyáltalán, tényleg az van, hogy ez a könyv jól bánik az ilyen párkapcsolati tippes-praktikás-fejlesztős módszerekkel. Köszönöm neki.
Lelkesen ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki olvasna egy jó ifjúsági romantikust, aki ügyesen megértene valamit abból, mit jelenthet valójában biszexuálisnak lenni, akit épp arra vágynak, hogy elvarázsolja őket két kamasz, akik épp együtt tanulják önmagukat, és persze mindenkinek, aki a bejegyzés olvasása közben kedvet kapott a könyv olvasásához.
Sophie Gonzales: Perfect on Paper – Papíron tökéletes Könyvmolyképző Kiadó (2023) 392 oldal Így olvastam: Két nap alatt, két chilles délutáni, esti leülésben. Könnyű olvasni és abszolút fenttartja a figyelmed. 🙂
Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Épp megint van készülőben új blogbejegyzésem, hamarosan érkezem azzal is, de addig se feledjétek:
Könyvekkel a szivárványig!
Szilvió
Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.
elkezdjük feltölteni a videókat Könyvekkel a szivárványig! beszélgetéssorozatról, amelyet a Háttér Társaság Emberek vagyunk, nem propaganda programjával közösen csinálunk, és mindegyik beszélgetésről szeretnék egy picit mesélni, nem csak a videót tenném ki bután magában, mert ez egy blog – tudjátok – és, hát, vannak csudaklassz személyes élményeim!
Amivel talán kezdeni érdemes, hogy queer könyvekről beszélni irodalom és szociológia egyszerre, és ez óhatatlanul látszik ezen a beszélgetésen, miközben mindkét terület képviselői igyekeztek beszélni a másikról is, anekdotákon, történeteken keresztül kapcsolódni egymáshoz.
Számomra hatalmas megtiszteltetés volt ez a beszélgetés: Takács Judit (például a Meleg század című könyv szerzője, amelyről itt írtam már) szociológus, Pálfi Balázs rádiós, az Önazonos című rádióadás egykori műsorvezetője, élő LMBT aktivista ikon, Kovács Krisztina, irodalomtörténész, a magyar szakos éveim leggazdagabb szemináriumainak vezetője és Ferencz-Fehér Dorottya PhD-hallgató, olvasószerkesztő, lelkes szegedi, vajdasági kutató volt a vendégünk, és arról próbáltunk valami többet megtudni, hogy mit olvastak a melegek a rendszerváltás előtt.
Azért volt számomra izgalmas ez a téma, mert tudtuk, hogy fogalmunk sincs a kérdésről, nincsenek igazán feljegyzéseink, nem igazán találjuk nyomát a mozgalmaknak ekkorról, és csak személyes történetek kapcsán tudhatunk meg bármennyit is erről a kérdésről. Vállaltan az érdeklődés hajtott, semmint a tudás, vagy a téma ismerete, és jó, hogy egy-egy adat, történet, kapcsolódás végsősoron tudott az egész, felfoghatatlanul alulkutatott téma mögött állni. Szerettem ezt a témát, örültem, hogy ezzel indult ez a beszélgetéssorozat, reméljük nektek is tetszeni fog majd.
A jövő héten érkezem a következő beszélgetés felvételével, de addig se feledjétek:
hónapok óta készülök ezzel a bejegyzéssel, de a háttérmunkák és készülések mindig sürgetőbbek voltak, egy blogbejegyzést pedig, ugye, bármikor meg lehet írni, ezért hát, megírom később, és egyre csak később. Az örömhír, hogy nyertem a Háttér Társaság Emberek vagyunk, nem propaganda című pályázatán, ami azt jelenti, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy finanszírozottabb keretek között folytathassam a blogolást, az LMBT+ olvasók közösségszervezését, és egyáltalán, dolgozhassak azon, hogy ne csak a sokszor lejáratott, és szerintem szörnyen felületesen átbeszélt kérdések helyett olyan diskurzusokat nyissunk meg, amelyek alkalmasak arra, hogy tényleg a fóliázott könyvekről és azok olvasóiról, rólunk szólnak. Nézzük bővebben:
Már jóval a blogom elindulása előtt is az volt az érzésem, hogy nem beszélünk igazán mélyen és értően az LMBT+ könyvekről, nincsenek platformok, ahol ezek a könyvek és ezek a beszélgetések igazán szűrve volnának, nincsenek mértékadó vélemények a témában, és nincsenek olyan beszélgetések sem, amelyekbe LMBT+ könyves olvasóként beléphetnék úgy, hogy igazán sokat tanuljak belőle. Ma LMBT+-t olvasó embernek lenni sokkal jobb helyzet, mint 2013-15 körül, amikor én voltam olvasó kamasz, de igazából ma is szörnyen hiányoznak a közösségek és a mély beszélgetések ezzel a témával kapcsolatban, és ha szabadidőmben, és valamelyest a munkámban is, dolgozom ezzel kapcsolatban, nem érzem azt, hogy jól állnánk ezzel. Nyilván ezt nem segíti az sem, hogy az elmúlt években alig volt kapacitásom a blogot építeni, vagy hogy nagyon más irányokban is elkezdtem dolgozni, irodalmi szerző lettem, a roma témában is intenzíven igyekszem expert lenni, irodalomszervezőként is dolgozom, és ez csökkenti az én figyelmemet is, de a helyzet az, hogy ez csak arra mentség, hogy egyetlen harcos miért nem vívja meg minden csatáját.
A valódi válasznak, őszintén hiszem, a közösségekben kell legyen. És erre nagyon jó ez a pályázat. Vannak zseniális emberek, akik érvényeseket mondanak LMBT+ témában, vagy akikkel szuper beszélgetni, de ők sokszor szörnyen szűk nyilvánosságot érnek el, és nem is feltétlenül találkoznak egymással, és vannak beszélgetések, amik kocsmaasztalok mellett történnek meg, pedig nem kellene, hogy ott maradjanak. A Könyvekkel a szivárványig című pályázat éppen ezért nagy lehetőséget jelent, jelentett idén, legalább három fronton:
Június szerdáin a szegedi Grand Caféban 18:00-tól LMBT+ irodalmi rendezvényeket szerveztünk, olyan szakértőkkel és szerzőkkel, akiknek határozott véleményei és biztos tapasztalatai vannak ezekben a témákban. Ezek a beszélgetések pedig már digitalizálva vannak, és – megérkeztünk a blogbejegyzést sürgető pontjához – holnaptól felkerülnek majd YouTube-ra is, mert, persze, tudom, hogy Szeged nem a magyar nyelven beszélő világ közepe, de ez volt mégiscsak az a város, amire hatással tudtam lenni.
Június 21-én, a Budapest Pride vonulás előtti pénteken találkoztunk Budapesten az Aurórában 17:00-tól kis létszámban, és beszélgettünk a kedvenc LMBT+ könyveinkről. Aztán ősszel találkozzunk még Debrecenben, Pécsett, Miskolcon és Szegeden is. Igyekszem keresni a helyi LMBT+ szervezeteket, és igyekszek minden segítséget megadni ahhoz, hogy ezek ne egyszerű turnék legyenek, hanem közösségekké és olvasókörökké szerveződjenek, mert több olvasókör gazdájaként az a helyzet, hogy én őszintén hiszek az olvasókörökben, és hiszek benne, hogy ha 5-10 ember ül egy asztal körül és könyvekről beszélget, az mindig nagyon valódi és megtartó történet lesz.
Indult a blognak Instagram és TikTok csatornája. Érzem, hogy döcögnek még az első kontentek, de nagyon igyekszem jól csinálni, mindkettőt megtalálod, akár a @lmbttolvasunk, akár az Egy meleg srác olvas keresőszóval.
A következő hetekben végre online is elkezdenek láthatóakká válni azok a munkák, amiket a hónapok során előkészítettem, holnap délutántól négy héten át felkerülnek majd a szegedi beszélgetéseknek a videói a YouTube-ra, azokból rövid, tanulságos részletek mennek a TikTok-ra, közben szerveződnek a vidéki találkozók, és amúgy a nyári szünetben volt időm írni is a blogra, amiket nem volt időm élesíteni, hiszen erre a nagy bejelentésre vártam, vagyis hát, ezért dolgoztam.
a mai bejegyzésben egy régóta olvasni vágyott disztópiáról fogok nektek mesélni. Karin Tidbeck Amatka című regényét még 2019-ben vettem meg, akkor diplomáztam magyar alapszakon nyelvtechnológiai szakiránnyal, és az volt az ideám, hogy a szakdolgozatvédés után egy jó nyelvvel foglalkozó disztópia térít vissza. Akkor nem olvastam, és azóta is pakolgattam, pedig már a szerzőnő azóta megjelent novelláskötete is a polcomon vár. Most, januárban elővettem végre, és kezdjük már el a bejegyzést!
Amatka egy posztapokaliptikus világ utolsó, negyedik kolóniája, amely napjainkra a föld alatti gombatermesztés központjává vált. Egyfajta városállam, távol a centrumtól, ez a távolság azonban nem csak földrajzi. A totális állam, amely meghatározza a lakók tereit, idejét és magánéletét sokkal feszítettebb rendet követel, mint a centrumkolónia lakóitól, akik közül Vanja érkezik, és ezért számunkra is a bizonytalanul meghatátozott célú kutatást végző tájékoztatási asszisztenssel együtt tárul fel Amatka mindennapi működése.
Vanja egy három fős háztartásba kerül elszállásolásra, ahol mindenkinek külön szobája van. Az elbeszélés első szám harmadik személyben mindvégig Vanját és az ő gondolatait követi, így a regény elején szinte folyamatos összehasonlításokat kapunk Amatka és a központ életmódja kapcsán. Így valamelyest nagyobb betekintést kapunk az egész ország rendszerébe, megértjük, mi számít embertelenségnek ebben a világban, és mi az, ami minden kolónia lakója számára mindennapi talasztalat. Vanja számára például különös kegynek tűnik, hogy ő is saját szobát kap, mert korábban osztoznia kellett a hálóterén mással, de az elviselhetetlen hideg például csak Amatkára jellemző.
Ez a fajta rétegzett világmesélés végig a történet sajátja. Három szereplő mindennapjaiba nyerünk betekintést a háztartásban élőkön keresztül, és mindhármunknak nagyon más a viszonya a rendszerhez. Ulla egy idős egészségügyi dolgozó, aki demencia mögé rejti, hogy több lázadás van a gondolatai között, mint amennyit egyébként megélhetne. Ivar egy gombatermesztő, aki napról napra rokkan bele a munkájába, de megszokta a rendszert, bár néha fel-felszólal házon belül, hogy miért van tehetetlenségre ítélve. Nina pedig kórházi ápolónő, aki, ha nem is hisz a rendszerben, de elkötelezett a fenntartásában, és ezt várja el mindenkitől. A három szereplő története közösen teszi ki Amatka évtizedes történelmének a mozaikját, ebből a szempontból éppen úgy épül a szöveg, mint A szolgálólány meséje vagy a szerintem ebben az elbeszélésmódban sikeresebb Paul Auster regény, A végső dolgok országában. Az egyén nem birtokolhat elég tudást ahhoz, hogy igazán értse a világot. A rendszer fenntartásához szükséges tudás, és egyáltalán, a korlátok és tiltások valódi magyarázata csak kevesek számára hozzáférhető, miközben ezek a disztópiák a valóságunknak a metaforái: sokkal láthatóbbá teszik, hogy annyi hatalmad van, amennyi információ felett rendelkezel.
A világot a teremtő nyelv alkotja valamifajta, a természetből fakadó masszából, ezért fontos, hogy mindazt, amit használni és birtokolni szeretnénk, megnevezzük. A regénybéli civilizáció nagy vívmányának tekintjük, hogy képes ebből a masszából valódi eszközöket készíteni, de ennek a mechanikájáról sem kapunk pontos képet, csak lebomlás, megolvadás közben és után látunk tárgyakat. Alapvetően jó volt olvasni erről a fajta világépítésről, különösen lenyűgöző, hogy milyen hatalma van a költészetnek a regénytérben, mégis, ahhoz képest, hogy ezeknek a mozgásoknak kellene az egész regényvilágot mozgatnia, kifejezetten keveset találkozunk vele, picit olyan, mintha a szerző időnként visszajárna emlékeztetni az olvasót, hogy tudod, ez egy olyan világ, de közben ő maga sem dolgozik igazán a világ olyanságával.
És ez a legnagyobb problémám az egész regénnyel kapcsolatban. Hogy van egy nagyon jó ötlet mögötte, kikezdeni a szemiotikát, azt az elvárásunkat, hogy a dolgok, amiket a nevükön nevezünk, valóban azok, amik. A négy kiválasztott karakterrel, akár jól is működhetne az elbeszélés, mégis, kevéssé lesz motivált az, hogy mit csinálnak és nem értjük, miért épp akkor. Számunkra egyáltalán nem lesznek ismertek ezek a magyarázatok, nem ismerjük meg igazán a szereplők és a rajtuk túli erők dinamikáját. De a szerző alig foglalkozik azzal, hogy milyen látvány is tárul elé Amatkában, a hideg is csak néha-néha tűnik fel nagy problémaként, igazából a disztopikus szorongás nélkül maradunk, noha végsősoron ezeknek a mozgásoknak és érzeteknek kellene elvinniük az egész regényt.
Összességében szörnyű vázlatosság érzésem volt, még akkor is, ha meg tudom magyarázni például, miért személytelen a nyelv ( azért, mert a totalitárius világ alapvetően lefolytja az érzelmeket, amiket nem tud irányítani), olvastam már jó személytelen szövegeket, és azok nem ilyenek.
Külön kellene dicsérnem, hogy a főhős viszonzott érzelmi köteléket tud teremteni egy másik nővel – helló leszbikus száll! –, de ezek az epizódok is csak épphogy lépnek túl azon a fókuszálatlanságon, és ürességen, amiben az egész könyv vergődik, és ez tulajdonképpen nagyon szomorú. Üde színfoltnak kellett volna lennie, hogy ebben a totalitárius rendszerben a leszbikusság nem tabu, és a blogger énem örült is, de az olvasó énemet ez sem hozta lázba, csak még egy dolog volt, amit regisztrálunk, megértettünk a regény olvasása közben. Elfogadunk és továbbolvasunk, ez az aha élmény is elmaradt.
Szóvalhát. Az Amatka egy fontos regénye a zsánerolvasóknak, és valóban van valamifajta feszültsége a vázlatosságnak és az információadagolásnak, ami miatt jó olvasni, haladhatunk vele, de közben nagyon nagy csalódás, hogy mind a várakozásaink, mind a katarzis iránti sóvárgásunk kielégületlen maradt. Jó ötletekkel dolgozik a regény, van figyelme a szociális valóságra és a szociográfiára, de mégis, a vázlatosságban minden pontatlan és figyelmetlen maradt a számomra.
Kedvenc részem: A vers megtalálása. Egyértelműen. Az számomra megnyitotta a regényt, és mégtöbb bizalmat pumpált belém, hogy olvassam, mert jó lesz, fontos lesz.
Végezetül ajánlom a könyvet mindenkinek, aki egy nyugodt rövid olvasásra vágyik mégis egy olyan térbe, amely merőben más, mint a miénk. Ajánlom azoknak, akik gondolkodni akarnak a nyelvről, és végsősoron a költészetről, azoknak, akik már szintén tologatják az olvasást, noha, ez tényleg a magyar zsánerolvasás egyik alapdarabja. És persze azoknak ajánlom a leginkább, akiknek a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.
Karin Tidbeck: Amatka (Atheneaum, 2017) 240 oldal Így olvastam: Három nagyobb leüléssel, ami között könnyen teltek el a napok. Az első 50 oldalt gyorsan elolvastam, aztán a következő 50-60 oldalt, és onnan már volt annyi információmorzsa, remény és potenciál a jó regény felé, hogy sodort magával az olvasás.
Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Most megint több égető olvasásom is felgyűlt, egy nagyon kedves és velejéig queer biszex ifjúsági romantikusról készülök például egy következő bejegyzéssel, igyekszem hamarosan érkezni vele.
Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.
Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se felejtsétek:
hogy rögtön egy a bejegyzéshez kevésbé kapcsolódó hírrel érkezzem, isten hozott titeket az első bejegyzésben, amit az új és csodálatos sötétkék babzsákomban írok, amit a szegedi zero waste csoportban találtam két csomag gumicukorért. Nagy öröm, különösen, hogy Marie Aubert új regényéről mesélhetek nektek innen, amit akkor is rohantam volna elolvasni, ha nem leszbikus vagy biszexuális az egyik főszereplője, de így egy picit még lelkesebben vetettem magam az oldalak közé. Aubert Felnőtt emberek című regénye lenyűgöző darab volt, amelyben egy nő a biológiai órájával fut versenyt, miközben a családja elvárásaival is küzd, a novelláskötete talán kevésbé tartotta feszesen azt az északi, érzékeny, minimalista világot, és hát, ezt a regényt már nagyon vártam, és úgy érzem, érdemes is volt várni rá.
Az Igazából nem ilyen vagyok olyan regény, amit egy északi szerzőtől elvárunk, ha lélektani regényről, családi működésekről, elhallgatásokról szeretnénk olvasni. Ahogy a cím is elővezeti, két síkon zajlik a történet, amelyek alig folynak össze, nem is folyhatnak igazán, ahogy Aubert korábbi szövegei sem igazán a megoldások felé tartanak. Pontos és izgatott működésben látunk egy családot, három nap történetét, amelynek cselekményét egy fiatal lány konfirmációja adja, miközben a valódi helyzetek a szereplőkön belül mutatkoznak meg.
A nagy eseményt, amelyben egy lány kvázi felnőtté válik az egyházi keretek szerint, egy nagy közös családi ebéddel ünneplik, erre hazatér a fővárosba költözött nagynéni, Hanne, és az apa, Bart is kénytelen félretenni a feszültebb viszonyát az édesapjával. Az események mögött évtizedes családi sérelmek állnak, amelyeknek váltott narrációval az olvasó mind a mélyére nézhet: Nills talán nem volt a legjobb apja Bartnak, Bart élete mindig tökéletesnek tűnt, most mégis széthullni érzi a családját, Hanne pedig küzd gyerekkori és fiatal felnőttkori túlsúlyának démonaival, amelyet a tökéletes Bart árnyékában kellett napról-napra megélnie. Minden szereplő történetében kapunk kulcsot ahhoz, miért is sebezték meg a másikat, nem ítélkezik az elbeszélés felettük, miközben a szereplők között ezek a sérelmek és igazságok továbbra is kibeszéletlenek, és így feloldhatatlanok maradnak.
A regény két fő szereplője Bart és Hanne, a negyvenes éveikben járó testvérpár, köréjük épül a szülői és gyermeki generáció, amely az apa esetében inkább kíséri és magyarázza a történtek időbeli mélységét, a fiatal konfirmandus lány esetében pedig inkább egy önálló száll indul, amely kapcsolódik Hanne gyerekkori tapasztalataihoz, mégis valamiféle kiutat mutat a jól megkomponált, az egyházi és családi hagyományok miatt méginkább forgatókönyvszerű családi hétvégéből. Bart házassága kiüresedett a férfi számára, de ez nem látszik meg a mindennapi viselkedésén és a családi dinamikáikon sem. A férfi nagy felelősséget vállal a hétvége lebonyolításában, miközben belülről őrli fel a magának tett ígéret, ki fog lépni a mindennapok egyre frusztrálóbb mókuskerekéből.
Hanne esetében is rétegzett a hétvége jelentősége. Hosszú idő után ismét hazatér, most először érkezik haza vékony nőként, és most hozza el először a barátnőjét, Juliát. A két nő kapcsolata elég stabilnak mutatkozik, úgy tűnhet, akár képesek lehetnek majd humorral is kezelni azokat a helyzeteket, amelyeket ez a hétvége teremteni fog, Julia kifejezetten közlékeny és figyelmes, Hanne viszont egyre inkább a szégyellős. a piszkált gyerekkori mintái közé kerül, és ez a három nap a kapcsolatukra is rányomja a bélyegét. A testsúllyal kapcsolatok kérdések köztük továbbra is érzékenyek, és így Hanne történetébe sem kaphat Julia valódi betekintést: miért nem érzi úgy Hanne, hogy vele bármikor beszélhet? Miért teszteli a bizalmát é a kitartását Hanne, amikor – érjük Hanne monológjaiból – egyszerűen csak nem hiszi el, hogy megérdemli Juliát, hiszen a kövér lányt sosem szerették igazán?
Különösen izgalmas ez a téma a regényben a hazatérés valóságán keresztül, hiszen a találkozások ismerős helyekkel és ismerős emberekkel vagy az albumnézegetések folyamatosan újranyitják a múlt és a jelen összehasonlításának a kérdését. Van egy bátor vidéknarrációja a regénynek Hanne tekintetén keresztül, ahol a vidék trágyaszagot és kis pubokat jelent, de Bart is beszél arról, hogy három éve nagy vita volt arról, szervezzenek-e a városban Pride fesztivált, és zavarbaejtően sokan ellenezték. Aubert ügyesen mossa össze ezt a vidékleírást azzal, hogy Hanne viszonyai problémásak ezzel a várossal: például, nyilvánosan nem viselkedik úgy Juliával, mint ha egy pár volnának, de erre egyszerre íródnak rá a vidékiség tapasztalatai, és az is, hogy ebben a városban nem tudja, milyen oldottnak, önazonosnak, gúnyolt kövér kislány helyett vékony és csinos nőnek lenni, és ez talán a regény legügyesebb állítása.
„Az olyanoknak, mint Julia, könnyű azt mondani, hogy beszéljek többet magamról. Amikor efféléket mond, ideges leszek, és néha legszívesebben azt felelném, hogy örülnék, ha inkább ő beszélne kevesebbet mindenről.”
24.
A regény jelentette családi tabló sem túlbeszélt kép, nincsenek olyan leírt narratív vagy pszichologizáló megoldások, amelyek ne bennünk születnének meg olvasás közben, a párhuzamosan futó monológok mégis párbeszédbe lépnek egymással, és képesek megmutatni egy-egy emlék mindkét, akár mindhárom oldalát, és néhány helyzetben a szereplők maguk is képesek levonni tanulságokat. Hanne keresztanyaként felelősséget vállal Linnea iránt, hogy megtörje a saját gyerekkorából őrzött rossz sémákat, és visszaszerezze a magányos lány méltóságát, Bart és az apja viszonya pedig ugyan kevéssé tart a megbeszélés felé, mégis kis gesztusok mutatkoznak (bár itt jegyezném meg, számomra nagyon kézenfekvő volt, hogy lesz ételmérgezéssel kapcsolatos jelenet a könyvben, és nem tudom, hogy bánom-e, hogy elmaradt, talán igen.).
Egy-két hete, Linn Strømsborg szintén frissen megjelent, és már olvasott, és szintén rajongott Soha, soha, soha című könyve kapcsán (amelynek a témája, hogy a hősnő nem akar gyereket, soha, soha, soha) beszélgettem a barátaimmal arról, hogy lehet-e ez a fajta irodalom valamiféle metamodern minimalizmus? Ennek az értelmében ez a generáció van először tisztában a szülei hibáival és a saját traumáival, és erről képes is kimért, minden szereplővel empátiát gyakorló, mégis szenvtelen minimalizmussal írni. Minden kétséget kizáróan Marie Aubert is ilyen szerző, és fontos szerzője lesz ennek a témának és nyelvnek, miköben számomra – ahogy például Sally Rooney Hová lettél, szép világ című könyvét várva ott is megfogalmaztam – nagy kérdés, hogy merre haladhat az életmű. A Felnőtt emberek és az Igazából nem ilyen vagyok sok szempontból hasonló szöveg: a karaktereik elvesztek, családi meg nem értettség, és a sémák megtörésének képtelensége hatja át a kibeszélhetetlenségre ítélt szereplők mentális világát. Nem tudom, hogy hogyan nem lesz egy következő regény ezeknek a másolása (Rooney például kiszélesítette a szereplők befogott világát és ellépett attól, hogy csak magánviszonyokat ábrázoljon), de akárhogy is, már most várom!
Kedvenc részek: Hajnalban Budapest felé vonatozva kezdtem el nagyon fáradtan olvasni a könyvet, és Hanne pénteki bejegyzéseit végigbőgtem és végigremegtem, nyilván azért is, mert kövér meleg kisgyerekként egészen biztos voltam benne, hogy engem soha senki nem fog szeretni, és ma is ez a legnagyobb szorongásom a legszarabb időszakaimban, szóval, drága Marie, ezt kurvára megcsináltad, köszönöm!
Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik esetleg még tartogatják az Auberttel való ismerkedést, és azoknak is, akik már ismerik a szerzőnőt, de ezt a könyvét még nem gondolták megszerezni, aligha éri őket csalódás. Azoknak, akik tudják, hogy egy családban nincs minden kimondva, és azoknak, akiket érdekel, mi mindent kellene elmondanunk ahhoz, hogy mások is megértsék, milyenek is vagyunk igazából.
Marie Aubert: Igazából nem ilyen vagyok Scolar, 2023, 208 oldal Így olvastam: Három hosszabb ülésben. Könnyű vele haladni, sodró fejezetek visznek tényleg mélyre, érdekelt, hogy milyen választ adnak fel nem merült kérdésekre a következő beszélők, végig sodró, könnyű, lendületes, de pontos nyelven szól, amiből tényleg csak a vonatok végállomása tud kiszakítani, legyél bármilyen fáradt is. Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.
Ennyi lettem volna mára, örülök, hogy végre egy könyvről rögtön olvasás után le tudtam ülni blogolni nektek, és bár másutt épp kedves kiégésközeli helyzetekből igyekszem kikecmeregni, most szívből úgy érzem, hogy az olvasás és a blogolás szeretete is megint velem, remélem kitartást is ad hozzá az ég.
Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogolni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.
Ahogy írtam is, most több nemrég olvasott könyv vár arra, hogy értékeléseket írjak róla, bízom benne, hogy ez most nem csak egy fecske, ami…, hanem egy első értékelés, és hamarosan tudok érkezni a következővel! De addig se felejtsétek:
a mai bejegyzésben a nagyon lelkesen várt új Marie Aubert regényről fogok nektek mesélni. A Felnőtt emberek című regénye konkrétan beragyogta a múlt évemet, és most itt ez az új regény, szintén az emberi kapcsolatok mélyére megy, mélyen, de nem ítélkezik. Erre volt szükségem, nézzük is, hogy miért, mielőtt megjön a nagyobb értékelő bejegyzés:
Mi tartja meg a testvérpárok között a kötelékeket, ha minden történetre másként emlékeznek, és ha egész életre kitartó sebeket okoztak egymásnak? Marie Aubert új regényében három nap történetét olvassuk, de ez lehetne két teljes életé. Bart középosztálybeli családi élete mindig tökéletesnek tűnt, Hanne szerint képmutatóan tökéletesnek, Hanne pedig a fővárosba menekült minden problémája elől, noha Bart szerint ezeket a problémákat Hanne maga okozta.
A testvérünk ismer minket a legjobban, de ők sem értik biztosan, hogy kik is vagyunk igazából. Aubert tudja, hogy azok a fontos dolgok, amikről nem beszél egy család az ebédlőasztalnál, és ezekből mutat pontos szemelvényeket.
Hamarosan érkezem róla az értékeléssel, addig se feledjétek:
a mai bejegyzés, – és itt elakadtam, azt tudnám mondani, hogy az egyik kedvenc projektemről fog szólni, és ez sok szempontból igaz is volna, de egy közösségi házban dolgozom, nagyon sok kedves fontos projekttel van szerencsém a mindennapokban dolgozni (csak hogy megnevezzek párat: ilyen a szegedi Komposztfutár projekt, vagy az örömteli hír, hogy a szegedi Törzsasztal Műhely most kirándul egy szépet Pécsre, vagy hogy megyek majd iskolába irodalmi foglalkozást tartani, vagy hogy most zárult egy részvételiségi kampányunk, ahol az Eközben Szegeden csapatával is dolgoztunk gőzerővel, úgymond, és ez még tényleg csak a hab a tortán a napi működtetések mellett), de most tényleg nem ezekről lesz szó, bár dehogynem, fog kapcsolódni, de ez most rólatok, hozzátok, nektek is szól!
Múlt szeptember óta a Megálló Közösségi Házban dolgozom, ez Szeged Tarján városrészének egy kedves közösségi háza, ahol nagyon sok jó ember megfordul egy héten, olyan programok kapcsán, mint a szívemnek legkedvesebb A jövő olvasóköre zöld témában olvasó közösség, irodalmi önismereti csoport, színjátszókör, mozgásfejelesztés, edzések, művészeti műhelyek, filmklubok, kertmozik, rengeteg minden egyéb még. Hogy közeledjünk a témákhoz, állandó programhelyszíne vagyunk a Partiscum Egyesület rendezvényeinek is, akik a szegedi LMBT+ közösségi élet felpezsdítésén dolgoznak, legyen szó filmklubokról, társasestekről, más tematikus programokról, most olvasókört is indítanak, szintén nálunk, az első alkalommal Moesko Péter Őszi hó című könyvét olvassuk majd közösen, azt hiszem november elején. Szóval, hogy azok számára is jó tér tudunk lenni, akik az LMBT+ téma iránt érdeklődnek. És bár nem szervezünk közvetlenül velük, csak helyszínt biztosítunk, számunkra is fontos, hogy nálunk legyenek, színesítsék a házat, és hát, én is voltam olyan programszervező, aki nem talált helyszínt LMBT+ programnak, szóval emiatt picit ügyem is az, hogy segítsünk, ahol tudunk.
És talán itt érkezünk meg igazából a vállaláshoz. Létrehoztunk egy LMBT+ könyvtár polcot, egyelőre 50-60 könyvvel, amit egy rövid e-mailcímes regisztráció után bárki igénybe is vehet. Kis dolog, kis vállalás nagyrészt a saját könyvespolcomról – bár bővíteni ér! –, de úgy érzem, hogy ez tud az a vállalás lenni, ami igazán az ügyről szól: Itt egy rendszer, ami meg akarja nehezíteni azt, hogy LMBT+ könyvekhez juthass. Augusztus közepén édesapámnál voltam vidéken, sok könyvem oda kerül, amiket szeretném, ha megmaradna, de nem hiszem, hogy bármikor hirtelen forgatni támadna kedvem, és arra gondoltam, hogy ennek nem itt kellene porosodnia, sőt, az volna jó, ha nem ez lenne a sorsuk, a főnökeim pedig hamar rábólintottak az ötletre, így szeptemberben át is cipeltem a könyveket az országon – ismét, mert egyszer haza is kellett vinni őket –, most pedig már a közösségi ház polcait díszítik, és napokon belül bátran használatba is vehetitek.
Hol találod az LMBT+ könyvtárat?
Megálló Közösségi Ház 6723, Szeged, Budapesti krt. 23.
Egy kedves közösségi ház vagyunk Szeged Tarján városrészében a Víztorony tér közvetlen közelében.
Hogyan használhatod az LMBT+ könyvespolcot?
Három egyszerű szabályunk van:
Gyere be az irodába a kiválasztott könyvvel, a neved és az e-mail címed megadásával teljesen ingyenesen kölcsönözhetsz.
Mennyi ideig lehet nálad egy könyv? Nem vesszük szigorúan, de örülnénk, ha másfél-két hónapon belül visszakerülne a könyv, hogy mások is olvashassák. Másfél hónap után küldünk egy emlékeztető e-mailt is.
Te is ajándékozhatnék könyvet az LMBT+ könyvespolcnak?
Igen, ez nyitott könyvespolc, bárki szabadon hozhat, bármilyen akár használt, akár újszerű LMBT+ témájú könyved, de kérünk, figyelj arra, hogy tényleg foglalkozzon az LMBT+ témával, hogy a következő kölcsönzők ne csalódjanak.
Remélem többetekkel találkozunk majd a könyvespolc körül, és bármilyen kérdésetek, beszélgetős témátok felmerül, keressetek minket bizalommal ebben az egész LMBT+ ügyben, és ne feledjétek:
hetek óta tipródóm azon, hogy milyen megszólalás lehetne tőlem igazából adekvát, hogyan tudnék jól beszélni arról, ami az elmúlt hónapokban ismét az LMBT+ könyvek körül zajlott, miközben valahogy elképesztő enervált beletörődéssel figyelem mindezt. Egyrészt én is az az állampolgárok között vagyok, akiknek már nem jelenthet meglepetést semmilyen megszólalás vagy intézkedés az uralgó kormány részéről, másrészt viszont elborzaszt és önmérsékletre hív az is, ahogy láttam szerzőket, könyvpiaci szakembereket és könyves tartalomgyártókat túlpörögve, az olvasóik valódi érzékenységére egyáltalán nem figyelve nyilatkozni ezekről a kérdésekről.
Most találtam egy olyan eszközt, amivel a magam kis lehetőségével képes vagyok talán valamilyen perspektívát mutatni, és azt hiszem ez törte át bennem a csöndet, vagy hát, ez kényszerít arra, hogy végre egy összeszedett és koherens blogbejegyzést írjak. Ez a bejegyzés így most azt akarja tisztázni, mi mindent gondolok a fóliázásról és minden egyébről, míg a következő bejegyzés majd egy konstruktívabb és csak a saját kis vállalásomra, vállalásunkra fókuszáló szöveg lesz, amibe már nem akarom mindezt a sok gondolatot és kérdést belekeverni.
Az utolsó nagy és általános mondatom lesz a következő ebben a bejegyzésben: Nem gondolom, hogy a könyvek betiltásán kívül bármi el tudná lehetetleníteni az LMBT+ téma olvasását, és jó, hogy ezt terjesztők is visszaigazolják. A befóliázások, átpakolások drámaisága – meg egyáltalán, az az emberjogi probléma, hogy az alapján különböztetnek meg a könyvesboltban fellapozható, kinyitható könyveket, hogy vannak-e benne LMBT+ szereplők – még messze nem jelent tiltást és ellehetetlenülést, és szerintem fontos volna az áldozatpozíció marketingcélú kihasználása helyett építően beszélni arról, ami valóban történik.
És közben az ebben a bejegyzésben leírtak nem is lesznek igazán újszerűek a blog olvasóinak számára. Túrótorta könyvdarálásakor már írtam arról, hogy nem nekik van igazuk, bármennyire hangosan mondják is a magukét, a homofób gyermekvédelmi törvény bevezetésekor slameltem is arról, hogy miért tartom tök fontosnak azt, hogy ne is akarjuk elvenni az LMBT+ fiataloktól azt az empátiát és figyelmet, amit ezek a könyvek nekik jelenthetnek – bár a saját ízlésemnek egy picit ez a szöveg is didaktikus és áldozati pózolós, de igyekeztem mértéktartó lenni. Szóval ez a bejegyzés önismétlő lesz, de megpróbálom őszintén elmondani, miért tartom kibaszott nagy problémának azt, hogy a Rétvári Bence olvasóklub (a kiváló megnevezést a Mi Hazánk LMBTQ tagozat Facebook oldalán láttam, köszi nekik) megpróbál betartani egy eredendően diszkriminatív és gonosz törtvényt. Szóval igen, ez most egy hosszú bevezető volt eddig:
Messzebbről, egy pár napos történettel fogom kezdeni, mert el akarom mesélni azt is, hogy látom elmesélhetőnek azt, ami bennem zajlik. A hétvégén egy házibuliban voltam, és az erkélyen dohányozva arról beszélgettünk a kedves ittas állapotunkban egy sráccal, hogy mindkettőnkben van egy ilyen nagy hiányérzet, várjuk, hogy TÖRTÉNJEN meg velünk végre A VALAMI, amiről fogalmunk sincs hogy mi, csak valami radikális. A Godotra várvát ajánlottam neki, mert szerintem Samuel Beckett drámája lenyűgözően beszél az ürességről és a semmire vagy hát a valamire nagyon várás kérdéséről, úgy hogy az egyéni szereplőkön át egy akár több generáció óta tartó világégés vizonálhat az olvasó. És akkor előkaptam a telefonomat, gyorsan lejegyzeteltem, hogy erről a helyzetről kellene írnom, mert ezt jelentik, jelentették számomra az LMBT+ könyvek is: pont azokról a kérdésekről írtak, amik akkor nagyon dolgoztak velem, és a könyvek előtt hihetetlenül magányosnak éreztem magam, úgy tűnt számomra, hogy a problémáim és megéléseim csakis az én problémáim.
Ha feltételezzük, hogy a jogalkotók nem kibaszott gonoszak és cinikusak, akkor azt kell gondolnunk, hogy fogalmuk sincs arról, hogy az emberek nem 18 évesen jönnek rá, hogy melegek, leszbikusok, transzneműek, és elképzelésük sincs arról, hogy hány átsírt éjszakát, mennyi magunkbazártságot, mennyi jövőtől való félelmet jelent az első időkben az az egyszerű felismerés, hogy valószínűleg melegek lehetünk. Fogalmuk sincs róla, hogy milyen ijesztő lehet rájönni, hogy te is olyan vagy, mint azok, akiket a médián keresztül melegnek látsz (itt volna baromi fontos felelőssége az LMBT+ reprezentációnak, picit azt hiszem a blog legfontosabb vállalása ennek a tudatosítása volna), pedig hát, ők nem igazán azonosulhatóak számunkra, mert ők színesek, csak kreatív területekkel foglalkoznak vagy érdektelen és unalmas meleg legjobb barátok, és frankón lehet, hogy nem ismersz a saját környezetben sem olyan értelmes embert, akiről tudnád, hogy ő is meleg. Meleg kamaszként tényleg úgy tűnhet, mintha te lennél az egyetlen.
És persze, tudom, hogy nem ez az egyetlen élethelyzet, amiben egy meleg kamasz érezheti magát, és valószínűleg át kellene fogalmaznom az egész megélést első szám első személybe, mert ez csak az én történetem. Gyűlöltem magam, amiért nem lehetek normális, mint mindenki, féltem, hogy nem lesznek barátaim, ha kiderül (ha kiderül, nem ha elmondom!), féltem, hogy lebukok, hogy elárul egy kéztartásom, egy hanglejtésem, és el sem tudtam képzelni, hogy valaha boldog életet élhetek majd melegként, miközben egyre világosabb lett számomra, hogy sem barátnőm, sem később feleségem nem lesz majd. De akkor mi lesz velem?
Amikor tizenhat évesen megtaláltam az első meleg könyveket, azok nagyon sokat jelentettek számomra. Olyan biztonságos közeget teremtettek, amit addig semmi más nem tudott körülöttem. Egyszer csak láttam, hogy más kamasz srácok túl tudnak lépni az én félelmeim árnyékain is, el tudják mondani másoknak, hogy melegek, szerelmesek lehetnek, és nem halnak bele, sőt, viszontszeretik őket és boldogok együtt. A könyveken keresztül tanultam meg, hogy melegnek lenni egy élhető helyzet, noha, minden, amit érzek és korábban éreztem, teljesen valódi érzés, és előttem nagyon-nagyon sokan átéltek és túléltek már. Reményt jelentettek, ígéretet, hogy én is túl fogom majd.
Nem tudom, hogy hányan vannak most ebben az országban, akik úgy éreznek, ahogy én éreztem magam akkor. Nem tudom, hogy mennyire tipikus valójában az én történetem. Azt tudom, hogy meleg kamasznak lenni kibaszott nehéz is lehet, és hogy vannak, akiknek még az enyémnél is nehezebb ez az időszak, és őszintén hiszem, hogy egy államnak kötelessége volna segíteni őket abban, hogy megismerjék, mik is pontosan az érzések önmagukban, és hogy megértsék, hogy akármit is éreznek, az baromira rendben van, és minden olyan megnyilatkozás vagy törvényhozás, ami nem ezt szolgálja.
És közben állampolgárként baromira tehetetlennek érzem magam. Nem tudok nekikezdeni semminek, ami valódi lenne, akár ennek a bejegyzésnek sem, mert annyi, de annyi minden történt, amivel fontos lenne elvből szembepisilni, csak kimerült vagyok, úgy érzem átázott mindenem, és nem egyértelműek mások megszólalásai sem. Direkt nem könyves példa lesz, bár magyar szerző könyvében is találtok abszolút hasonlót – a könyvről blogbejegyzésben ki is akadtam ezen. Horányi Juli pár hete adott egy interjút, amiben beszélt arról is, hogy mennyire fontos és egyértelmű számára az LMBT+ emberek elfogadása, majd néhány mondattal később arról panaszkodott bármiféle érzékenység nélkül, hogy mennyire büdösek a csövesek a villamoson. És nekem kurvára nincs szükségem arra, hogy Horányi Juli elfogadjon, ha ad abszurdum nincs empátiája azok iránt sem, akiket például a szüleik a melegségük miatt tesznek utcára, és akár büdösek lehetnek a villamoson. Persze, valószínűleg Juli nem meleg fiatal büdös hajléktalanokkal utazik a villamoson, csak közben meg nem tehetünk úgy, mintha válogathatnánk az elfogadások vagy legalább a megértések vagy az empátiák között. De hozhatunk fel az utóbbi hetek terméseiből bőséggel szerzők és más könyvszakmai dolgozók példáit is, végtelen hosszú TikTok live-okon, podcast beszélgetéseket, nyilatkozatokat, amik tök nyilvánvalóan nem az ügyet, hanem a saját hírverésüket szolgálják.
(Kedvencem a témában a befóliázott könyveket küld vissza szerzőknek a Libri hír, aminek a törzsszövegében tisztázódik, hogy nagyrészt magánkiadásokról van szó, most pedig a Libri tisztázza, hogy olyan, nem csak LMBT+ könyvekről van szó, amiket senki nem keres – igen a magánkiadásnak van egy ilyen szépsége – és ezért egyáltalán nem éri meg nekik tartogatni a példányokat. Rém nyilvánvaló, hogy ebben a témában felesleges fóliázást kiáltott a sajtó, de erről soha, de soha nem lesz szó a nyilvánosságban, és az arcomat tudom vakarni ettől a valóságtól.)
Szóval tök király volna, ha mértéktartóan fogadná a sajtó és a nyilvánosság az LMBT+ téma híreit, olyan szerzőkről és könyvekről beszélne, amelyek valóban a kamaszoknak szólnak, olyan embereket szólaltatnának, akik hitelesen tudnak a kérdésről nyilatkozni (engem is kerestek például szerzőként, de a könyvem nincs befóliázva, mert verseskötetet nem fóliáznak– ha teátrális és figyeleméhes lennék, azt mondanám, hogy még –, ezért utasítottam vissza nyilatkozatot, szóval nem féltékeny vagyok azokra, akik meglátták ebben a marketinglehetőségeket, hanem tényleg problémáim vannak a helyzettel), és tökre jó lenne, ha azokra figyelnénk, akiket tényleg érint az ügy, mert így ez is csak egy újabb kiégető topikká vált az egész téma, még Tóth Gabi és Krauszom válása előtt.
És közben hatalmas köszi azoknak a civil vállalásoknak, amik tényleg azt a feladatot végzik el, amit ebben a helyzetben el kellene, és a fiatalokra figyelnek. Köszi azoknak a kedves egyetemistáknak, akik felajánlásokból összegrundolva kiültek a Libri elé Budapesten – noha a Tiltott könyvek kiírás túlzás volt, és az első napokban az amúgy nem is fóliázott szépíró közeg tudott hozzájuk direktebb felajánlással élni, de amikor beszéltünk a szervezőkkel, igyekeztünk bőven ifjúságikat is válogatni az adományként beérkezett összegekből –, hatalmas öröm tudni, hogy vannak üzletek, ahol matricákat hagytak fóliákon lelkes civilek például a Fólia nélkül szabadon szervezésében, szuper látni, hogy LMBT+ könyveket népszerűsítenek nagyszerű színészek, újságírók olvasnak fel az Olvassszabadon kezdeményezésben. Szóval vannak dolgok a világban, amelyek elsősorban az ügyeinkről és a szolidalitásainkról szólnak, nem az arcunkról, és végsősoron bízom benne, hogy ezek lesznek a fontosabbak.
A mi projektünk nem lesz hatalmas, nem lesznek vele tele a közösségi média platformok, sőt, kimondottan kicsi és helyi vállalást teszünk, de örülök, hogy meg tudjuk tenni, és fenntartható kis projektnek tűnik, ami előnye is lehet az előző bekezdésben felmutatott akciószerűbb vállalásokhoz képest. Őszintén bízom benne, hogy sok ilyen lesz majd még, és hogy egyszer majd tudunk lenni azok a felnőttek, és az a társadalom, amire nekem tizenhat éves melegként elképesztően nagy szükségem lett volna, és sajnálom, hogy ebben a bejegyzésben most pesszimistább hangvételt kellett megütnöm. Szomorú vagyok, enervált is, de közben bízom is, Madách azt tanította, hogy azért az utóbbi a fontos, és kik vagyunk mi, hogy egy ekkora drámaíróval vitatkozzunk.
A következő bejegyzésben már arról, mit tudok én tenni az ügyben, mindezt vidámabban, lelkesebben, de addig se feledjétek:
végre újra friss magyar nyelven is elérhető manga stílusú meleg képregény a hazai könyvesboltokban! A Fumax belevágott egy rövidebb, kétrészes, eredetileg német területen készített képregény kiadásába, nyár közepén megjelent az első rész, ősszel várhatjuk is a másodikat, és az a helyzet, hogy itt én most tényleg szívből várom, mert ez a kedves történet annyi, de annyi elvarratlan feszültséglehetőséget hagyott maga után, hogy úr isten, mennyire jó lehet a folytatás, befejezés. Nade, először az elejéről.
Fynn az első oldalakon szakít Zoeval, aki meglebegteti, hogy a kis középiskolai szerelmük keményen érdektelenedik el, és talán azért, mert Fynn érdeklődését nem pont Zoe lenne képes kitölteni. És miközben már azt is remegve várom, hogy a második részben hogy árnyalódik, tisztázódik, gyógyul majd ez a történetszál, ez egy nagyon izgalmas kezdés. A szakításból felocsudó srác éjjel kimegy a város egyetlen dombjára, ahol dohányozni szokott, itt pedig találkozik Niko-val, aki a csillagokat nézi, és várja a Perseidákat.
És a két srác között eszméletlenül kedves kémia alakul ki, miközben persze a történet amúgy nem mond különösen újat a laza, világba beleszarós, dohányzós, iskolából késős, hosszú hajú srác és a kis kedves fiú nagy történettel románc elmesélésével, mégis, nagyon jó helyzetek, frappáns párbeszédek, fontos belső monológok nyitják meg ezt a témát az alig 180 oldalas képregényben. A csillagok ügyesen tudnak rengetek mindent jelenteni ebben a szövegben, ahogy a két karakter rövid társas érintkezéseinek bemutatása is építi a szereplőket. Niko osztálytársaival például biztonságban van, míg Fynnt csak Zoe közelében és az öccsével látjuk, és ezen pillanatok kapcsán is a belső monológok a legkirályabbak, mert valódi bizonytalanságban hagynak minket, a történetvezetés szempontjából ügyesen (félre)elemzik a helyzeteket.
A rajzokban végig Fynnt követjük, és az elbeszélő nézőpontja is egészében az övé. A dilemmák annak kapcsán, hogy mi is történhet közte és a fura srác között, akit azonnal kedvelni tud, mert humoros és okos, hogy mi játszódik le benne, amikor valamifajta felismerés már elkerülhetetlen, csak az ő nézőpontjából kerülnek elő. Niko hoz ugyan egy a mi nézőpontunkból váratlan döntést, de annak sem az okai, sem az érvei nem láthatóak az olvasó előtt, és tényleg az van, hogy emiatt rohanok majd könyvfesztiválon azonnal megvenni és elolvasni a folytatást.
Mert az baromira lehetőségekkel teli ebben a történetben, hogy Niko az első pillanatban egy tipikus strébergyerek, megszoktuk a heteró és meleg kamaszreprezentációkból is, hogy ezek a karakterek nem igazán uralkodnak a sorsuk felett, ha szerelmesek is, akkor az is csak megtörténik velük, nincsenek nagy dilemmáik, nem várjuk el arról az oldalról nagy élettörténetek (Örökké a Bambanő lesz a kedvenc példám erre.), és hát itt ezt de szemétmódon, még mennyire, hogy várjuk.
És közben, persze ez a könyv sem mélyül el különösen a melegség nem lila részében, ahogy az a Heartstoperrel kapcsolatban is kritikám volt, de itt mégis befogadhatóbb számomra ez a valóság – talán csak mert nem idegenít el mások vak rajongása ettől a könyvtől, ahogy a Heartstopertől, sajnálom, esendő ember vagyok. Finn karakterébe igazából belefértek ezek a helyzetek, mert könnyen lepattintott magáról minden olyan helyzetet, ami miatt megítélhetné bárki, Niko kis baráti köre pedig felületesen látva is biztonságosnak tűnt, miközben amúgy ez a kapcsolat nem is ezekben a körökben köttetett, és nem tudom mondtam-e már, de ezt is imádom.
Szóval ez a domb a város mellett, ez valami csodálatos tér, és az éjszaka valami csodálatos idő arra, hogy két éjjeli bagoly időt töltsön együtt, és a különböző szenvedélyeiknek hódoljon, legyen az a csillagok és a végtelen égbolt böngészése, vagy a teljes nihilbe beledőlt semmittevés a város zajától és a fényszennyezésétől messze. És ez a tér amúgy tökre tud magántér lenni, ahol a nagy félreértések és drámák megélhetőek, és okos kis csipkelődések meg nagy felhördülések lehetnek a maguk intim biztonságos szépségében. Megint egy okos gesztus a könyvben.
Így azt hiszem senkit nem fogok meglepni ezzel, de én őszintén szerettem ezt a könyvet. A szokásos kedves képregényes lilaságával szemben is magasan veri a korábban magyarul megjelent meleg mangákat, mind karakter és lélekábrázolásban, mind átélhetőségben, uszítóan jól játszik a feszültségteremtés lehetőségével, és olyan mélységet jósolok a második résznek, ami mellett szét fogom bőgni magam, és ó te jó ég, mennyire várom ezt.
Kedvenc részem: És hogy eddig miért volt alig szó Zoe-ról a bejegyzésben? Azért, mert ezt a csajt minden pillanatában imádom. Nyilvánvalóan szerzői szócső, aki terelgeti mindkét szereplőt, nyilvánvalóan olvasói kedves lehetőség, hogy mindkét srácot a barátunknak érezzük, és ettől méglilábbnak lássuk az egészet. Csak 2-3 helyzetben látjuk, de azok mind csodálatosak, és rettenetesen várom, hogy elmélyüljön az ő karaktere is.
Végezetül már tényleg csak ajánlanom kell. Azoknak, akik ismerik már jól a boy love (bl) manga műfajait, és azoknak, akik még csak ismerkednének vele, azoknak, akik olvasnának valami szépet két a maguk módján menő srácról, akiknek még sokat kell magukról tanulni, és persze, mindenkinek, akinek ez a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.
Anna Backhausen – Sophie Schönhammer: Csillaggyűjtő Fumax, 2023 200 oldal Így olvastam: Először egy nagyon késős barátomat várva egy kedves padon, aztán a buszon átszelve az országot, aztán otthon még egyszer a tizenöt éves unokahúgommal, aki szintén imádta, aztán pedig most is gyorsan, hogy biztosan a leglelkesebben tudjak majd írni róla. Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget
