Egy meleg srác olvas

LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

1 és 6: A kedvenc szeptemberi cím és 6 októberre tervezett könyv

Sziasztok,

nem tudom mennyire jófej úgy kezdeni a mai bejegyzést, hogy új hónap, új havi olvasási tervek, de mégis erről van szó így 16-án. Ami talán mentség lehet, hogy négy könyv olvasása már folyamatban van egy ideje, meg amúgy is, ismerjük a blog alternatív időkezelését. Szóval, mutatom a havi terveket, de előtte nézzük a szeptemberi kedvencet:

1.: A kedvenc szeptemberi olvasmányom

Lázár Ervin: Korona és kard
Magyar mondák, cigány mesék
Lázár Ervin alkotói világa a lehető legmesszebb áll tőlem, és ez gyerekkoromban sem volt másként. Annyira jelölt a nyelvhasználata, annyira sok erősen jelentéses kifejezést használ, hogy mindig is kidobott az olvasásból. Ami miatt ez a könyv mégis itt van, az az, hogy itt Lázár Ervin nagyon mértékletes volt, csupán elmesélhetővé tette a magyar mondavilág történeteit és Ámi Lajos nyírségi mesélő cigány meséit. Nem Lázár Ervin könyvet írt ezen szövegek nyomán, hanem rendkívül alázatos volt az anyaggal szemben. És ezzel együtt ezek mégsem tipikusan ugyanazok a mondák és mesék.

Az alsós olvasókönyvekből mindannyiunk által ismert, Lengyel Dénes által tolmácsolt, pontos, a mondavilág történelmi világát megidéző olvasmány helyett itt érző mondai hősöket kapunk, Lázár Ervin a lelküket, a motivációikat, vágyaikat is ábrázolta, igazodva ezzel a gyermekirodalom normáihoz. A cigány mesék nyelvét valamelyest egységesítette, és esztétizálta, hiszen Ámi Lajos maga írástudatlan volt, ezek a szövegek oralitásban hangoztak el, nem az írás volt a médiumok. Lázár Ervin esztétizálta és a gyerekirodalom normái szerint alakította őket, úgy, hogy a történeten abszolút látszik még, hogy ezek a mesék egy a hatvanas-hetvenes évekig létező mesemondó hagyományból szólalnak meg (bár Ámi 1963-ban hal meg), ahol a telefon, vagy az 1954-ben bevezetett személyigazolvány is a mesei történetek kelléke.

Nyilván nem idegen a választásom attól, hogy cigány meséket kutatok, de enélkül is egy rendkívül izgalmas, olvasmányos, vicces, kedves könyvről van szó, aminek a szövegeiben rendkívül üdítő, hogy nem a klasszikus mesemondás távolságaiból szólalnak meg, nincsenek évszázadokon át csiszolt pontos keretei, miközben közben tele vannak ismerős dolgokkal, hiszen a magyar és európai mesehagyománnyal együtt fejlődött ez a világ is. És közben nagyon másak is, bátrabbak, viccesebbek sokszor, őszintén hisznek a furfangban, a telefonhoz és a személyigazolványhoz hasonló modernebb tárgyak megjelenése egy színesebb világot hoz, és mindez talán segíti, támogatja azt a közelséget is, ami a monda újramesélésben történik. Jó, hogy ezt a két anyagot egymás mellett adta ki a Móra, lelkesedem érte, ajánlom mindenkinek.

és

6.: A szeptemberre betervezett címek

Tatiana Tibuleac: Üvegkert
Egy moldáv nő a főhős ebben a történetben, aminek a hátterét alapjaiban határozta meg a szovjet rendszer és a századvégi rendszerváltás. Amikor fiatalon egy asszony kivásárolta a lányt az árvaházból, egyszerre hitte azt, hogy megérkezett a jó világ, és egyszerre gondolkozott azon, hogy jobb lenne-e inkább megpróbálni azt az utat, amelyik visszavezetné őt az árvaházba. Egy kislány nővé válását követjük ebben a regényben, akit azért vettek ki a lelencek közül, hogy segítsen üvegeket keresni és üvegeket mosni. Az anyatípusnak nem igazán mondható Tamara ugyanakkor, noha munkára fogja a gyereknek, figyel a tanulására, és minden anyagi lehetőséget megad számára, hogy felnőttként boldog polgári életet élhessen. A lány azonban felnőttként sem tanult meg kötődni, sem a gyermekéhez, sem a gyermekei apjához, szókimondó, hol vádló, hol megértést kínáló levél ez a regény az őt elhagyó szülőknek. Van ebben a történetben egy csomó szomorú szépség, nyomasztó kelet-európaiság arról, hogy milyen helyzetekbe vagyunk képesek nosztalgiával és visszavágyással tekinteni, és jó eséllyel egy ezt aláhúzó kemény és szilárd kilátástalan helyzet lesz a regény vége. Meglátjuk, a kétharmadánál tartok, rövid, egy-másfél oldalas fejezetek sorakoznak egymás után, kedvelni fogom, de jó eséllyel nem ezt fogom először befejezni a négy épp olvasott és a posztban szereplő könyv közül.

H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregék
H. Balogh Gyula a szegedi alsóvárosi Ferences kolostor és az aközeli pletykákat, legendás alakokat, kocsmai történeteket gyúrta össze egy rövid, szórakoztató, bár nyelvileg kevésbé kimunkált kötetben. Amikor először hallottam szövegeket ebből a vállalásból, épp egy színpadon ültünk, én ültem a szerző mellett, próbáltam szépen nevetni a népnyelv abszurditásán, sajátos groteszk világnézetén, és azóta tulajdonképpen várom is ezt az anyagot. A múlt héten ültünk kint egy barátommal az alsóvárosi Mátyás téren, és arról beszélgettünk, hogy az kvázi olyan, mint egy falusi, vagy legalábbis kisvárosi tér, mintha külön volna Szegedtől, vagy legalábbis annak a körutas, sugárutas városiságától, és ez a kötet is ezt bizonyítja. Hogy itt van ez a közösség, ismert, áthagyományozódott, kocsmáról kocsmára szálló történetekkel, a dolgok rendes romantikájuk szerint. Most a kötet felénél tartok, nem várom, hogy lenyűgözzön, mert nyelvileg tényleg sokszor érdektelen, de vicces, kedves, provinciálisan mindenképpen izgalmas, ha elolvasom a Szeretemországot, ezt fogom folytatni.

Orcsik Roland: Fantomkommandó
Amúgy azért van most ennyi elkezdett könyvem, mert sok kötelező olvasmány, tanulmány, beadandó, bármi szaggatta fel az időmet, és aztán pihenésnek mindig volt egy elhatározásom, hogy mi az, amit el akarok olvasni ott helyben. Értitek, a terv az volt, hogy az olvasást lefojtom egy kis olvasással. És Orcsik könyvétől az isten sem tudott volna megmenteni, és ez nem is baj, nagyon régóta kíváncsi voltam rá, és a múlt hónapban megtaláltam egy antikváriumban.

A regényben a délszláv háborúban járunk, de tulajdonképpen bármelyik háborúban járhatnánk. Kijárási tilalom van, csak vízért és élelmiszerért lehet kimenni, bár az is kockázatot jelent. Szar ilyenkor kamasznak lenni, gondolhatjuk, és gondolják a főszereplők, akik, ugye, történetesen kamaszok, és akik ilyen körülmények között is létrehoznak egy zenekart. Az első 50 oldalt olvastam ki eddig, de azt együltőmbe. Egy elbeszélőt követtünk, ismerkedünk a háború normáival, Márai Zendülők című könyvére emlékeztet, ahogy erről már a summában hosszan értekeztem. Várom, hogy olvassam, de a négy épp olvasott könyv körül a listán erre szeretnék a legjobban figyelni, így azt hiszem ez marad majd a végére.

Kálmán Olga: Szeretemország
Beszélgetőkönyv Márki-Zay Péterrel
Gondolkodtam, hogy ezt a könyvet betegyem-e. Most olvasom, estére biztosan be is fejezem, ráadásul durván aktuálpolitikai téteket is mozgathat írni róla, noha maga a könyv 2019-es. Mégis. A könyvet múlt hét pénteken találtam a Lírában, 800 Ft-ra volt leakciózva, épp aznap, amikor Karácsony Gergely visszalépett MZP javára az előválasztáson. Aki követ más közösségi média felületen, belefuthatott, hogy amúgy lelkes MZP támogató vagyok (noha, szerintem nem oké a miniszterelnök gyermekének a vélt vagy valós homoszexualitásával kampányolni, és az egykulcsos adóval kapcsolatban is minimum cinikus vagyok – mégis messze a legjobb jelöltként gondoltam rá az első fordulóban, volt már szó a blogon arról, hogy eléggé tekintélyelvűség ellenző és elitellenes vagyok). De közben meg ezt olvasom, és arra jutottam, hogy ha az alapján olvas bárki egy nem közéleti blogot, hogy kire szavazna szívesen az előválasztáson, hát jó. Ez a könyv arra tök jó, hogy következetesen lássa a poltikafogyasztó MZP világképét. Mit gondol a Krisztuskövetésről, hogy került ki Amerikába több évre, milyen közéleti ideák és történelmi kísérletek mentén gondolkozik a világról. ilyenek. Jó, hogy egyszerre érzem azt, hogy ezt a könyvet kvázi fel tudtam volna mondani, mert MZP következetesen kommunikál 2018 óta, és még jobb, hogy tényleg mélyebb és átfogóbb tudást és megértést kapunk mindenről a könyvet olvasva. Nem tudom, hogy egy ilyen embernek kell-e az ellenzéket vezetnie, de azt mindenképp fontosnak tartom, hogy egy olyan országban éljek, ahol erre esély mutatkozik.

Ali Smith: Tél
Ali Smith, de csodás. A szerző első általam olvasott regényéről, a Hogy lehetnél mindkettőről még egy értékelésben is áradoztam, az augusztusi 1 és 6-ban pedig a kedvenc könyvként dicsértem a szerző Ősz című regényét, amely a Brexit témáját feldolgozó Évszakok-kvartett sorozatának első darabja volt, most pedig, hogy közeleg a tél (jó, nem ír évszakonként a szerző egy ilyen csodálatos könyvet, szóval bizonyára nem azért jelent meg épp október elején), megjelent magyarul is a Tél című regény, amely inkább csak tematikusan kapcsolódik az elsőhöz. Egy egészen más családba, szülő-gyereke mintába nyerünk betekintést, ünnepek, nagybácsi, és egy buszmegállóban megismert lány, akit megfizet egy srác, hogy töltse a családjával a karácsonyt, mintha egy pár lennének. Négy ember, akik szinte idegenként élnek együtt, a Brexit valóságának generációs, városi-vidéki, idegen diskurzusaiban. És persze Ali Smith nyelve elképesztő, lírai, omlik, sőt, szakad, ha kell, az elolvasott első két oldal ennél a könyvnél is elvarázsolt, a többit úgy olvasom majd, hogy csinálok egy hétvégét, amikor leülök, és csak azt olvasom.

Seanan McGuire: Cukorszín égbolt alatt
Az ok, amiért Seanan McGuire Mélyre ránt a lápvilág című könyvéről lesz a következő értékelés, remélem, hogy még a hét elején. Ugyanis szeptember közepén megjelent a Csellengő gyerekek sorozat harmadik kötete, és nagyon lelkesen várom már, Zsófi például nagyon lelkesen ajánlotta a szeptembert összegző videójában, és én is izgatott vagyok vele kapcsolatban. Az ifjúsági fantasysorozat koncepciója, hogy gyermekek nem érzik jól magukat a jelen világukba, ezért megnyílik számukra egy másik. A Cukorszín égbolt alatt esetében már több világot ismerünk meg, és kifejezetten a rendszertelenebbek közül, olyanokat, ahol magát az időt is egészen könnyelműen kezelik. És a történet egy része vissza is kerül az első részben megismert árvaházba, ráadásul cukorszínekben tobzódó világokat ígér a cím. Egyértelmű, hogy a hónapban olvasom majd.

És, ennyit szerettem volna a havi tervek között mesélni nektek, köszönöm, hogy velem tartottatok.

Ha volt olyan könyvleírás vagy gondolat, ami megfogott vagy érdekesnek találtad, és és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Hamarosan érkezem már a beígért értékeléssel, amint kiteszem ezt kezdem is jegyzetelni, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

#Előbújós: Az első előbújás napja teljes szabadsággal

Sziasztok,

azt hiszem, hogy egy picit mindig nehéz téma ez az előbújás napja egy meleg blogger számára. Jellemzően hetekkel előtte elkezdünk beszélgetni arról a barátainkkal, hogy miről kellene írnunk idén, mi jelentene újdonságot, mást, így, ha az Előbújós bejegyzések közé lesel, nagyon különböző posztokkal találkozol. De idén ez a probléma fel sem merült, elképesztően egyértelmű volt, hogy kvázi egy kibeszélőst hozok arról, mi minden változott az elmúlt évben bennem az előbújással, és persze a bloggal kapcsolatban.

A nemzetközi coming out napot mindig egy elképesztően fontos dolognak tartom, mert alapvetően ünnepli a sokszínűséget, példákat tud mutatni, és itt most nem megemlékezünk dolgokról, mint egy-egy a közösség számára fontos emléknapon, nem együtt vagyunk, ahogy mondjuk egy Pride vonuláson, hanem ezen a napon tényleg a bátorságot, a kiállást, a vállalásokat ünnepeljük. Azokat az LMBT+ emberek életében (és itt a blogger persze csupán a saját életéből indul ki) fontos eseményeket, helyzeteket, amelyek hozzájárulnak, hogy ő maga ebben a világban önmagukként élhessenek, elmesélhessenek egy vicces történetet a kollégáiknak, amiben a szerelme is szerepel, beszélhessenek közéleti, politikai aggodalamikról, vagy egyáltalán, mismásolás nélkül válaszolhassanak családi, baráti kérdésekre.

Amikor először láttam a Milk című filmet, amely Harvey Milk LMBT+ aktivista és politikus pályáját és halálának történetét meséli el, az a jelenet hatott rám a legjobban, amikor a Briggs-indítvány elleni kampányában (amely szerint a homoszexuális pedagógusok elbocsájthatóak volnának munkájukból), arra kéri a meleg közösséget, hívják fel a barátaikat és családtagjaikat, és mondják el, hogy amikor a melegekről gondolkodnak, róluk is gondolkodnak. És ennek az üzenete 2021-ben sem lett kevésbé időszerűtlen.

Az elmúlt egy év számomra személyesen, szakmailag és közérzetileg is egy hatalmas sikertörténet, és tehet a politikai hatalom bármit, ez így van. De nézzük, hogy pontosan miről van szó.

Idén úgy kezdtem el az évet, hogy előbújtam a családom számára is. Vagy hát, megbeszéltük, hogy tudjuk, és hogy ez nem igazán számít. Nincsenek többé olyan bejegyzések, amiket valakinek nem kellene meglátnia, nincsenek többé bátortalan posztok, elmaradt kiállások, akár csak kommentek, olyan helyzetekben, amikor azok fontosak lettek, lehettek volna. Nincsenek többé azok a szorongások, hogy ki mit lát, ki mit láthat az életemből. Nincsenek eltitkolt, nem viselt kitűzők, és nincsenek másként fogalmazások sem. Nincsenek. Szabad vagyok. A kimondás és a családom, a barátaim szeretete felemel és tart. Nem lehet bajom, és ezért elmondhatatlanul hálás vagyok.

És tulajdonképpen ez a premisszája mindennek. Minden ebből következik. Hogy amúgy egyszerre merek pályakezdő költő, kritikus lenni, egyszerre merek slamelni, és egyszerre merek az a könyves blogger lenni, aki az Egy meleg srác olvas blogon ír, és amúgy az LMBT+ témákban próbál képben lenni. Amíg nem tudtam, hogy milyen felszabadító lesz a melegséget úgy vállalni, hogy nincs olyan helyzet, amiben nem mismásolnám el, azt hittem, hogy ezek szigorú korlátok. Hogy a Veszprémi Szilveszter nevű költőnek és a Szilvió nevű bloggernek, noha ugyanaz a személyiszáma, nem azonosak a platformjai, molyon inkább a könyves blogger énem jön ki jól, instagramja Veszprémi Szilveszternek van, a blog facebook oldala viszont csak Szilvióé.

Na, ma már ez nem így van, és hülyeség volna azt mondani, hogy ez csak belső eredmények mentén született meg, mert erről szó sincs. Irodalmi emberek elkezdték megosztani és lájkolni a tartalmaimat (persze azért nagyrészt, mert címverseny van, mindenki örül, ha írnak a könyvéről, ilyesmi – az irodalmi intézményrendszer toxikus működéséről talán majd egy másik bejegyzésben néhány Jägermeister után), úgy, hogy vagy tudják, vagy nem, hogy én állok mögötte. És ez a blogos megosztás annyira nem bevett szerzői gyakorlat valójában, itt valamiért mégis működik (valószínűleg mert az eszerint működő rendszer könyveit olvasom), és bár cinikusan beszélek erről, azért elképesztően hálás is vagyok.

Miközben mindenkinek azt mesélem, hogy 2021 az az év, amikor megértettem, hogy az a nagyon sokféle feladat és szöveg, amivel dolgozom, mind az én érdeklődésemnek egy darabja, de valójában még tanulom megérteni.

Szóval nem tudom, hogy annak, hogy meleg vagyok, van-e köze a verseimhez vagy a slam poetry szövegeimhez. Nem tudom, hogy van-e köze a kritikáim figyelmének ahhoz, hogy meleg blogger vagyok. Nem tudom, hogy van-e köze a melegségemnek ahhoz, hogy roma meséket kutatok. Nem tudom, hogy minek mihez van köze, de nem is érdekel. Túl vagyok ezen a problémán, és tanulom ezt megszokni. Valószínűleg a bloggal meghatároztam valamennyire az irodalmi szocializációmat (bár így kívülről tudok mindent a kiadókról, friss megjelenésekről, kiadói sorozatokról például), pláne úgy, hogy gondolkozom valamiféle LMBT+ tematikájú szövegen is (ami talán évek múlva egyszer realizálódik is majd), bár az eddig született verseknek ez abszolút nem áll a fókuszában, nem tudom, hogyan lehet poétikailag megfogni ezt a kérdést, és a versírással kapcsolatos figyelmemet sem ez köti le, nem ez érdekel.

A múlt héten egy egyetemi órán arról kellett gondolkoznunk, hogy kikhez érünk el. Én egyszerre érek el azokhoz, akik a szegedi slam poetry közösséget figyelik, azokat, akik a fiatal kortárs líra felé nyitottak, és azokat – akiknek akár fogalmuk sincs az irodalmi intézményrendszerről, de – érzékenyek az LMBT+ témájú olvasás iránt. És szeretek ennek a figyelemnek a középpontjában lenni, nem akarom eltakarni vagy letagadni egyik irányt sem. A slam színpadon álló srác néha közöl irodalmi folyóiratokban, portálokon, amúgy van egy városi blogja, és vágod, amúgy meleg is, és ír a könyvekről, amiket LMBT+ témában fontosnak tart. Ezeknek a szerepeknek nem csupán a személyi száma közös, hanem az ember is mögötte, aki történetesen én vagyok.

Melegnek lenni nem azt jelenti, hogy mindenhez köze van a melegségemnek, amit csinálok, de melegnek lenni azt jelenti, hogy szerves része ez az életemnek, a gondolataimnak és a figyelmemnek. Azt hiszem nem leszek jobb nagybácsi attól, hogy meleg vagyok, de meg tudja velem beszélni az unokahúgom, hogy Tom Felton mennyire jól néz ki a Harry Potter filmek utolsó részeiben. Nem leszek jobb kutató attól, hogy meleg vagyok, de talán érzékenyebben látok hatalmi és (szintén – úgy tűnik ma beragad ez a szó –) intézményrendszeri helyzeteket a roma mesék körül. Nem leszek jobb blogger attól, hogy meleg vagyok, de talán tényleg sikerült megtalálnom valamit, ami nem csak nekem hiányzik.

Nem tudom, hogy mi volna, ha nem lennék meleg, és nem is akarom megtudni. Jó, hogy így van, jó, hogy teljesen szabad tudok lenni ebben, és jó, hogy egyre több embert látok ebben a szabadságban, és bánt, hogy még mindig rengetegen lehetnek olyanok, akik számára ez a helyzet nem adott, vagy úgy érzik, ez a helyzet nem lehet adott. Az előbújás napja ezekről az adott és az elérhetetlennek tűnő helyzetekről is szól. Helyzetet teremt ünnepelni a sokszínűséget, és helyzetet teremt kibeszélni a strukturális gondokat, amelyek ezeket a vállalásokat nem teszik lehetővé. A Harvey Milk szájába adott szavak erről a munkáról szólnak, és úgy éreztem, hogy mára így osztom meg a tanulni valómat.Köszönöm szépen, hogy velem tartottál.

Ha volt a posztban olyan gondolat, ami megfogott, és szeretnéd támogatni a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Én biztosan rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Szeptemberi summa

Halihó,

ez a nagyon-nagyon hosszúnak tűnő hónap tele volt szuper fontos eseményekkel, akár a könyves világot nézzük (Könyvhét, vagy Sally Rooney új könyvének a megjelenése, az SZTE BTK Kiadók napja), akár úgy általában az életet (új tanév indult, kutatói ösztöndíjas lettem), és még a közélet is durván zsúfolt volt, dehát, mi meg erősek és ügyesek vagyunk, bírjuk. Ebben a hónapban 14 könyvet sikerült beszereznem. 7 darabot sikerült elolvasnom, 8 blogbejegyzés született ebben a hónapban, ebből 2 értékelés, és egy csomó mindent írtam a blogon kívül is, kezdjük szépen sorjában:

14 könyvet szereztem be ebben a hónapban:

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ
Sally Rooney új könyvét egy picit jobban vártam, mint a Messiást, miközben tele voltam félelemmel is vele kapcsolatban, hisz az előző két könyvéért nagyon lelkesedtem, és közben féltem is, hogy receptszerűen születik majd meg, mert az első két könyv nagyon hasonlóan személytelen és szikár. Rooney ebben a könyvben kinyitotta az alkotói világát, nem csak kis szubjektumokat mutatott, hanem a politikai és társadalmi valóságot is a szereplői mögé festette. Nagyon jó volt olvasni, gyorsan egy értékelést is hegesztettem hozzá.

Orcsik Roland: Fantomkommandó
Eddig is kivédhetetlen volt, hogy elolvassam egyszer Orcsik Roland délszláv háborúról szóló könyvét, mert állatira érdekel, de már meg is találtam egy antikváriumban. Most, talán a háború kitörésének harmincadik évfordulója kapcsán, talán annak kapcsán, hogy idén először voltam Szerbiában, vagy talán mindennek a kapcsán eléggé foglalkoztat a délszláv háború tapasztalata, Orcsik pedig kamaszokról írt, akiken ez a háború csak átment, és valahogy nagyon fontos nekik, hogy miközben a korlátozások határozzák meg a mindennapjaikat, alapítsanak egy zenekart. A kedvenc Márai regényem a világháború közbeni kamaszokról szól, akiknek a színház jelentette ezt, Orcsiktól más stílusban, de egy hasonló jó regényt várok, egy meg majd jól megkérdezem tőle, olvasta-e a Zendülőket.

Stephen King: Az írásról
Egy ismert író tanárunkkal (akit nem tudom, hogy ér-e megnevezni) van kreatív írás kurzusunk, játszásiból most regényt tanulunk írni, és nagyon hasznosnak találta ezt a könyvet, ezért jól megvetette velünk, és jól el is olvastatja. Ezzel együtt is, ez nem egy tankönyv, nincsenek benne címekkel ellátott fejezetek, King inkább gondolkodik az írásról, elmondja, hogy nála hogyan szokott lenni, de közben a könyv első száz oldala meg életrajz arról, hogy milyen hatások tették őt íróvá. Ilyesmibe van, jó könyv, amit nem akartam megvenni, mert nem olvasok sok Kinget (amit olvastam rövid volt és kevésbé lelkesítő – itt írtam róla –), de hát, ha kell, akkor kell, és nyilván épülésemre fog szolgálni.

Pál Sándor Attila: Rokonok
Jaj, itt sok minden van. Egyrészt az, hogy nagyon bírom Pál Sándor Attilát. Nagyon azonosulok a humorával és a cinizmusával, egy csomó tök releváns kis dolgot ír ki Facebookra, én meg mindig megveszem a szegedi bemutató körül az új könyvét, mert jól beszél róla, és nem is bánom meg, hogy megvettem, mert jó dolgokat ír, csak borzasztóan nem érdekel az a világ, amiben ő jól működik. A legutóbbi két verseskötetében a balladák domináltak, amik akkor izgattak, ha valami nagyon irodalomelméleti dolgot is boncolgattak a témái mellett identitásról, közölhetőségről… A Rokonok pedig novelláskötet, ami a néprajz, a néptánc és a vidék hol fantasyba, hol inkább mágikus realizmusba hajló ábrázolásába hajlott. A legizgalmasabb szövegek számomra itt is azok voltak, amik az elbeszélhetőséget tematizálták nagyrészt a néprajzi kutatások adatközlő szerepéből, de az első szöveg kis semmisége is tetszett. Szóval ez egy nagyon menő kötet, ami diskurzust kezd a hagyomány és a kortárs tapasztalatok között, vágok be képet a borítóról, ami nagyon tetszik (bár a cím betűtípusa szerintem nagyon olcsó 2003-os 3D WordArt betűtípust idéz), és nagyon jól kifejezi mindezt. Olvassatok sok Pál Sándor Attilát, én is csinálom, és örömömet is lelem benne, csak nem törik rám a világot.

Marabu: A gonosz törpekommandósok világuralmi terveinek csúf bukása egyetlen eseménytelen csütörtök délután
Szabó László Róbert közéleti karikaturista frissen megjelent többedik gyermekkönyve, ami nagyon érdekelt, nyilván a címe miatt, és azért is, mert a Dodó könyveket sok ismerősöm nagyon szereti… A cím pedig eladta.

Edith Pattou: Északfi
Ez egy szupernek ígérkező történet, ami gyerekkönyv létére is 430 oldal tök kis betűkkel, és tök őszintén meg vagyok ezen lepve, sőt, egy picit meg is vagyok ütközve. Mindig vágyakozva néztem ezt a könyvet molyon, arról szól, hogy a hagyomány szerint az észak felé született gyerekek felnőttként messzire kóborolnak az otthonuktól, és Rose-ra is ez a sors vár a regényben. De nem biztos, hogy ez 430 oldalon át lekötné magába a figyelmemet, meg hogy egyáltalán (bocsi, ez nagyon rosszul fog hangzani, de tényleg ez van), ér-e nekem annyit ez a sztori, hogy 430 oldalt olvassak. Szóval molyról vettem ezt a könyvet másodkézből, most a polcomon van, nyáron, vagy valamelyik vizsgaidőszakban bepróbálkozom vele, és a többit meglátjuk. Ha a könyvesboltban látom, nem veszem meg, mert elrettentett volna, azt hiszem egy gyerek is így járna ezzel, szóval tényleg fura, de közben meg nagyon jó érzéseim vannak a könyvvel, meglátjuk.

Juhász Márió: A konyhában meg Elmore James szól
Juhász Márióval talán egyszer beszélgettünk 2017-ben, de akkor nagyon úgy emlékszem rá, hogy megvolt a maga ízlése és világa, amit frankón ki tudott fejezni, és úgy érzem, ez, a debütötete is egy ilyen gesztus. Az első néhány elolvasott versből (és egyáltalán a korábbi publikációkból) még nem alakult ki bennem egy határozott irány, amerről olvasva izgalmas ez a kötet, de látszik, hogy van egy jól eltolt figyelme, ami más dolgokat vesz észre, és egy ilyen halál nyugodt, talán öncélú, de közben mindenképp figyelemre érdemes lassú kötekedése. Bírni fogom ezt a kötetet, azt érzem.

Lukács Flóra: Egy sanghaji hotel teraszán
Lukács Flórának talán néhány versét olvastam korábban (szintén egy debütkötetről van szó), de a könyvet valójában az adta el számomra, hogy sok ismerősöm elképesztően lelkesen beszélt nekem róla. Szintén az első verseket olvastam csak, azok ezt a shanghaji hangulatot hozták, idegenséget, tapasztalatlanságot, az önazonosítás kényszerét. Tetszik, lelkesít, olvasom majd.

K. Horváth Zsolt: Bundátlan Vénusz
A szerző a szeméremszőrzet kultúrtörténeti és társadalomtörténeti alakulását vizsgálja, és teszi mindezt tök közérthetően, de nem megspórolva ezzel a tudományos munkát. Jó könyv, de mivel nem kell az egyetemre, és írnom sem kell róla, befogtam alvós könyvnek, így nem tudom, hogy mikor lesz ebből befejezés, de szeretek érthető esszékre meg tanulmányokra elaludni.

Láng Orsolya: Személyes okok
Megint vers, megint nem tudom, hogy miről, csak belelapoztam, és izginek tűnt. Pontosnak. Ez volt az érzésem ezzel a kötettel. Fehér Renátó amúgy gyönyörű fülszövege sem nyújt segítséget, de azt a legtöbb kortárs verseskötet fülszövegétől el sem várjuk. Azt mondja, beszélgetnek ezek a versek kis dolgokról, például, hogy ránk reggeledik séta közben és hogy van ilyen. Jó mondatok voltak benne, amikor belelapoztam, így került a polcomra.

Lázár Bence András: Kávé, tejjel
Lázár Bence András kötete is egészen lelkesített, már a megjelenés hírére is jól felkaptam a fejem, tetszik a címe, ilyenek. Kedvelem a szerző poézisét, bár nem egyértelmű, hogy így van, a legutóbbi kötetének van valamiféle nyelvi tartása, amivel eltávolítja magát a kortárs fiatal irodalom tipikus nyelvétől, de ez tudott nálam működni, itt pedig majd városi tereket és öndefiniálási kényszereket és kísérleteket látunk, és hát, ezek a kedvenc dolgaim.

Péczely Dóra (szerk.): A ránk bízott kert
A Versumnak volt egy nagyon menő ökopoétikai sorozata, amelyben kortárs ökológiailag érzékeny és releváns nemzetközi kortárs verseket fordítottak le, és a könyvben ezek a versek kerültek kiadásra egy összeszerkesztést követően. Nagyon szeretem a Versumot, nagyon lelkesítően nyúlnak tök haladó témákhoz (volt queer versek blokkjuk is a nyáron, őszintén ajánlom), és bár a versek jó részét már olvastam, mégis fontos volt számomra, hogy könyvformában is meglegyen.

Erőss László: Furcsa párok
Erőss László 1984-ben megjelent melegekről szóló könyvét már régóta feltettem a kívánságlistámra, és most derült égből megláttam egy Újbudai könyvszekér mellett elhaladva, mondhatjuk, nekem előkészítve. A könyv talán az első magyar nyelvű támogatói tényirodalmi munka, amely a homoszexuális szubkultúráról kíván beszámolni, és érdekel, hogy milyennek látta ezeket az egyéni életutakat és ezeket a közeget.

Kirsten Smith: Trinkets – Csecsebecsék
Bolti szarka kamaszok, akik megtalálják egymást valahogy, versenyeznek, próbálkoznak a leszokással, és az egész vicces és kedves lesz. Láttam a könyv Netflix adaptációját, de abban az időszakban, amikor naponta néztem meg egy-egy Netflix sorozatot, így nem emlékszem belőle sokra, csak arra, hogy kedves volt, vicces volt, és hogy jól használta a történet ezt az abszurd szituációt. Egy molyos kincsmentő ajándékozásról van. 🙂

7 könyvet sikerült ebben a hónapban elolvasnom

Seanan McGuire: Mélybe ránt a Lápvilág
Megjelent a Csellengő gyerekek ifjúsági portalfantasy sorozat harmadik része, szóval el kellett olvasnom a másodikat, amiért őszintén fogok lelkesedni a következő értékelésben. Már megvettem a harmadik részt, szóval tényleg jól sikerült regényről van szó, ami megválaszolt sok, az első könyv kapcsán felmerült kérdésemet, miközben egy egész világot megismerünk egy ikerpár történetén keresztül. Előljáróban talán ennyit, remélem a jövő héten tudok róla majd mesélni nektek.

Piret Raud: Segítség! Anyu összement!
A Sally Rooney kötet megjelenése előtt egy héttel már csak rövid könyveket olvastam, hogy amint megjelenik, egy ültőbe be tudjam fejezni az előző olvasmányt. Így akadt a kezembe ez a könyv is, amit még tavasszal, rögtön a megjelenése után vettem. A könyv egy észt író gyerekkönyve, aminek nagyon lelkesített az alapötlete. Az anya egészségügyi és egyéb okokból egyre inkább veszti el az önbizalmát, és ez fiziológiai tünetekkel is jelentkezik nála. Történesetesen, összemegy, és a fiának kell rá vigyáznia, ám az anyát az iskolábanlopják a táskájából. És ez tök jó téma, sőt, menő, hogy más mentális helyzeteket is ezen a mágikusrealista vonalon keresztül ábrázol, sőt, klassz, ahogy a kóbor kutyáról, vagy az ember és ember közi kapcsolatokról beszél a könyv, mégis, az az érzésem az egésszel, hogy szörnyen elnagyolt, vázlatos maradt, és – utálok ilyet mondani, tényleg – de az illusztrációk sem voltak szépek. Nagyon-nagyon szerettem volna ezt a kis füzetnyi kedves és elképesztően fontos társadalmi szerepet vállaló könyvet szeretni, és utálom, hogy nem tudtam.

Zelei Bori: Csörög
Zelei Bori Csörög című könyve a magyar nyelvű LMBT+ irodalom egy tök fontos szövege kell legyen abban az értelemben, hogy ez az a könyv, ami egyáltalán nem gondolja túl magát. Két lányról szól, akik randizni kezdenek, aztán (beteljesítve ezzel minden leszbikussztereotípiára épülő vicceknek a valóságát) gyorsan összeköltöznek, és zajlik tovább az élet. A főhős egyetemre jár, kocsmázgat, a barátaival találkozik, például a meleg Bélussal, és közben az egész csak halál laza, könnyed, póztalan, élnivaló. Már egy csomó embernek ajánlottam a könyvet, mert lelkesít, hogy a póztalansága a nyelvezetéből is dől, és nagyon várom, hogy rövidesen nektek is meséljek róla.

Lázár Ervin: Korona és kard
Lázár Ervin utolsó munkái között találkozunk a mondahagyomány újraírására kísérletet tevő szövegekkel és Ámi Lajos nyírségi cigány mesemondó történeteit átdolgozó anyagokat is, amelyeket tavaly év végén a Móra Kiadó egybegyúrt, és újra kiadott. A könyv egészen konkrétan visszadta a reményemet és a kutatói vágyamat a cigány mesékhez, gyorsan írtam róla az f21.hu gyerek- és ifjúsági irodalom rovatába is.

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ
(Fent már írtam róla, sőt, az értékelést is belinkeltem róla.)

Henry James: A csavar fordul egyet
A csavar fordul egyet egy nagyon klasszikus kísértettörténet, amiben egy vidéki házba két testvér mellé nevelőnő érkezik, aki nagyon elhivatott a munkájában, és meg akarja menteni a gyerekeket a korábbi nevelőnőjüknek és a szolgálónak a kísértetétől. Csakhogy kérdés, hogy ki is a kísértet, ki árthat a gyerekeknek, biztos-e, hogy minden rendben van ebben a házban. Kísértettörténet, ami tele van kihagyásokkal, amik elvileg a feszültség fokozását szolgálják, én viszont csupán nem értettem az egészet. Nem volt egy nagyon lelkesítő olvasmány, bár ez kifejezetten nem is a zsánerem, órára kellett olvasnunk.

Pál Sándor Attila: Rokonok
(Fent már írtam róla.)

8 blogbejegyzés született ebben a hónapban:

Szeptember 2-ára csúszott át az augusztusi summa, majd érkezett (valamelyest itt is jó szó volna az átcsúszott) T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél című könyvéről szóló értékelésem és imádatcunamim. Ezt követte a havi 1 és 6, a felsorolt könyvekből négyet olvastam csak most, de mindegyiket el fogom rövidesen, amelyik LMBT+ arról, természetesen értékelés is születik majd (így a Csörögről és a most kimaradt Szapphó-paradigmáról, valamint a Végtelen napokról). Ezt követte a havi kibeszélős bejegyzés, amelyben arról meséltem, hogy milyen LMBT+ kulturális médium hiányzik nekem nagyon most, főleg abban a keretben írtam erről, hogy ha megnyerném a lottót, akkor egy ilyet azonnal nekiállnék szervezni. A hónap közepén érkezett a Hová lettél, szép világ alternatív fülszövege majd az értékelése, ezt követően kiiktattam magam egy hétvégére, ami a Sex Education harmadik évadáról szólt számomra, és egy bejegyzésben összegeztem, hogy miért is kellene ezt a sorozatot mindenkinek megnéznie, majd érkeztem a Mélybe ránt a Lápvilág alternatív fülszövegével, most pedig itt ez a summa, ami már bőven az októberiben fog számítani, mert el-elúsztam a dolgokkal. Megesik, bár nem örülök.

De a blogon kívül is írtam:

Szeptember 10-én jelent meg az Eközben Szegeden blogunkon a Felsőbbévesek felelőssége című szövegem, ami az elsősökről szól, mint kedves, picit elveszett lényekről, akik épp ismerik meg a várost, majd múlt hét pénteken az El kell gyászolni helyeket című szövegben arról írtam, hogy helyek és érzetek jönnek-mennek, és be kell látni, hogy kötődtünk egy-egy szokáshoz, szinte hagyomány ugyanott venni másnaposság űző granolát, vagy üres órákban sajtosrudat enni a főtéren, és gyászmunka ezen lehetőségek megszűnéséről gondolkodni.

Emellett a szeptemberi Kortársban megjelent két versem, a Mária című, amely arról gondolkodik, hogy Mária a 33 éves Jézus mellett ábrázolva sem öregszik, míg mi, akik a templom mellett sétálnak, felnőttünk, illetve a Találkozás két öregasszonnyal című, ami egy barátságról kíván beszélni, annak kíván emléket állítani. Kritikákban is erősebb időszak volt ez, megjelent a már említett Lázár Ervin átdolgozásairól szóló kritikám az f21.hu-n, illetve Ocean Vuong Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című kötetéről (amiről a blogra amúgy értékelést is írtam itt, most pedig tanulmányt írok) megjelent az első nyomtatásban közölt kritikám is a Műútban, ami szintén nagyon jó érzés.

És amúgy voltam

tök jó kiállításokon Budapesten. Pár napig még láthatjátok a Kassák Múzeumban a Költészet és performansz című kiállítást, ami a kelet-európai neoavangard mozgalmakról mutat egy színes képet (nagyon szerettem Simon Bettina kiállításesszéjét róla, belinkelem), október közepéig látható a Petőfi Irodalmi Múzeumban a 4×4 Illusztrátor kiállítás, ami egy izgalmas gyűjtés a V4-es országok kortárs gyermekkönyv illusztrációiból, de amúgy voltam már nem látható kiállításokon, így az B32-ben szervezett Otthon című illusztrációs kiállításon, vagy a Budapesti Történeti Múzeum és az Off Biennále Budapest közös szervezésében újra kiállított Péli Tamás Születés pannót is megnéztem, ami a cigányság történetének kívánja valamiféle hatalmas mitikus és történelmi összegzését adni, és nagyon sokat adott szintén a kis kezdő kutató létemnek.

És amúgy, néztem új magyar filmeket is, amire amúgy biztatnék mindenkit, de kifejezetten súlytalannnak és ad-hocnak, receptszerűnek gondoltam sajnos A legjobb dolgokon bőgni kell című filmet, a Toxikoma viszont egy nagyon menő film volt, jól bánt az emberi határokkal, bátor film, bírtam és vadul ajánlom, számomra főleg a hatalomról szólt, arról, hogy kikre érdemes rábízni magunkat, és milyen kompromisszumok mentén marad valaki drogfüggő, tényleg jó film, nagyon kelet-európai lett ez a történet, állatira ajánlom.

Szóval ez a hónap jó volt, hosszú volt és sűrű volt (például még Patrick Ness könyvének a webkamerás bemutatójáról nem is beszéltem), és jó, hogy vége volt azért. Holnap előbújás napja, amire egy kedves mesélős bejegyzéssel készülők, 1 és 6, illetve értékelés is várható rövidesen.

Ha volt a posztban olyan gondolat, vagy könyvajánlás, ami megfogott, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán. Én biztosan rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Seanan McGuire: Mélybe ránt a Lápvilág

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan könyvről mesélek, tudjátok, röviden, ajánlószerűen, amit már régebben el kellett volna olvasnom, mert a polcomon volt, és mert rövid, és mert kíváncsi voltam rá. És most, hogy az amúgy külön-külön részenként is olvasható sorozat harmadik darabja is megjelent magyarul, úgy éreztem, muszáj letudnom a másodikat. És, hát, soha rosszabb kényszereket. Az első részről, a Minden szív kaput nyitról itt írtam értékelést, itt pedig a Próza Nostra számára recenzáltam.

Ikrek. Kislányok, akik arra születtek, hogy a szüleik álmát valóra váltsák. Jacqueline és Jillian, vagy ahogy a szüleik sosem nevezték őket, Jack és Jill. Jacqueline az anyja kedvence, szép ruhákba jár, csendben játszik és fél, hogy összekoszolja magát, Jillian az apja kedvence, fiús hajat hord, futkározik és a fiúkkal játszik. Még sosem volt két dolog, ami ennyire hasonlított volna egymásra, és ami egyszerre ennyire különbözött is volna egymástól.

A Minden szív kaput nyit című regényben megismert ikerpár előtörténetét kutatjuk: Milyen az a világ, amibe Jilian annyira visszavágyok? Miért vállal Jack hatalmas felelősséget a húgáért? És, ami a legfontosabb, mit kezd két elveszett gyermek a legsötétebb Lápvilágban, akiket csak a vérük és a kölcsönös irigységük és utálatuk köt össze? Van-e esély a szülők elhanyagolt szeretetét érezni egy olyan helyen, ahol nincsenek normák, és ahol, ha él is egyszarvú, az alighanem embert eszik.

Öt év történetét foglalja össze ez a rövid kötet. Egy kamaszkornyi időt, ami alatt reménytelenül tönkremehet egy ember sorsa, és amikor az utolsó reménykeltő kapaszkodó is előbújhat, ha a sötétben még meg lehet egyáltalán találni.

Hamarosan érkezem róla az értékeléssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

5 ok, amiért látnod kell a Szexoktatást!

Sziasztok,

ha már az egész múlt hétvégém elment azzal, hogy a Szexoktatás (Sex Education) Netflix sorozat harmadik évadát néztem vadul, lelkesen és boldogan, úgy érzem, hogy lelkesedhetnék róla nektek is. Szóval ebben a bejegyzésben öt pontot gyűjtöttem, amiért nektek is meg kellene néznetek ezt a fantasztikus, elképesztően vicces, kedves, a Netflix sorozatokhoz képest különösen szépen fényképezett sorozatot. Nézzük:

1.) Mert ennek a sorozatnak elképesztően igaza van:

A sorozat főhőse Otis egy átlagos középiskolás srácnak tűnik. Tényleg. Egy jófej, kedves szomszéd srácnak, aki amúgy szinte mindenkivel jóban van, de senkivel nincs túlzottan jóban, kivéve a meleg lejobb barátjával, Eric-kel. Igen ám, de Otis édesanyja a környék híres szexuálpszichológusa, aki mellett Otisra is ragad ez-az, leginkább annak kapcsán, hogy hogyan kell a szexualitásról beszélni. Maeve segítségével, aki egy tipikus okos, mélyszegény vagány csaj, az iskola régi vécéjében Otis értékesíteni kezdi ezt a tudását, a kamaszok pedig tele vannak félve, szorongva feltett szexuális kérdésekkel, amik mind-mind megválaszolásra várnak. Az egész sorozat egyik állati erős üzenete, hogy beszélnünk kell a szexualitásról a fiatalokkal, nem csupán azért, mert így előzhetőek meg a tiniterhességek és a nemi betegségek, hanem egyszerűen azért, mert a szexusunk és a testünk értünk van, így az ne legyen szorongásnak a tárgya. Pont. A sorozatban szinte minden helyzet a kommunikáció hiányában válik súlyossá, és az elhallgatás építi tovább őket, és ez egyszerűen nem jó, nem egészséges, nem fenntartható. Ha egy ilyen nagy sikerű sorozat ezt a problémát sikeresen tudja tálalni már három évad óta, az már magában is fantasztikus.

2.) Mert mégis mi a francért tabusítunk bármit:

A harmadik évad talán abszurditásában is túltesz az előzőkön, de ez azért történik, mert megmutatja milyen lehet egy olyan világban, ahol kimondjuk a tabukat, amikkel mind szembesülünk valamikor. A harmadik évad kulcsszereplője talán egy buta, de nagyon szerethető lány, aki most érti meg, hogy tök oké az, hogy nem egyformák a szeméremajkai, hiszen a puncik nem egyformák, és ezen felismerés után punci formájú sütik sütésében vezeti le a korábbi évadokból származó szorongásait, ám a sok liszttől emésztési zavarai lesznek, amit ki is mond a sorozat fontosabb részein. És így vagyunk ebben a sorozatban minden tabuval. Megtudjuk, mi köze van a szexualitásnak a gyászmunkához, mi mindent jelenthet a bizalom két ember között (például, be mered-e vallani a barátodnak, hogy hiányosak az ismereteid a beöntésről), és egyáltalán, tanuljunk-e az internetről bármit is (teszem azt, például az ujjazás vélt művészetét) a szexualitásról. És akkor ezek csak egy-egy kikapott példák, amiket ez a sorozat jól vezet végig.

3.) Mert szereplőket látunk segítséget kérni:

Attól tök oké ez a sorozat, hogy a szereplői a legrosszabb pillanatokban kérnek és kapnak segítséget, anélkül, hogy megszégyenülnének ettől. Kamasz szereplőket követünk, akik már az önállóság határait keresik, és inkább a kortársaikkal beszélik meg a dolgaikat, de tudnak tanácsot kérni és adni, ha pedig nem segíthetnek, tudják, hogy kihez kell fordulni. Tök felelősek a tanárok, tök felelős Otis, felelősek az egészségügyi szakemberek és hatóságok, és ez egy olyan minta, ami fontos lehet bárki számára. Persze, a világ nem ideális a sorozaton kívül, de segítséget kérni kamaszként mégsem jelenti a világ végét, és nem baj, ha erre sok példát látunk.

Ez például egészen pontosan a legszebb pillanat a Netflixen arról, hogy egy lány segítséget kért és kapott.

4.) Mert olyan színes ez a világ, hogy csak na!

Van az UFO hívő lánytól a színesbőrű, leszbikus anyákkal élő úszóbajnokon át itt rengeteg-rengeteg szereplő, akikre a sorozat mind figyel, és akik hamar többek lesznek mint maguk a címkéik. Ezeknek a szereplőknek épp problémájuk van a lelkükkel vagy a testükkel és egyfajta fejlődésben, megoldás közben látjuk őket, ami segít mindenkit megszeretni. A felszínes menő lánytól a geek színesbőrű lányig mindenkinek vannak nagy jelenetei, mi pedig, mint valami kriminyomozó, kívülről figyeljük őket. Mind tök különbözőek, és mégis rengeteg-rengeteg féle módon kapcsolódnak, ahogy egy bármilyen gimi bármilyen tanulói, és ez tényleg szuper.

5.) Mert dől ebből a sorozatból az LMBT+ és milyen jól is teszi ezt!

Eric nem csupán egy meleg legjobb barát, de tök erős világ alakul köré. A családja nigériai származású, nem feltétlenül barátkozott még meg mindenki otthon a melegségével (a sorozat azt is tematizálja, hogy Nigériában ma halálbüntetéssel is járhat melegnek lenni). És közben elképesztően színes és vidám a srác. Aztán van a menő meleg srác, aki divatikon és aki a melegségével beépül a menő lányok köré, érkezik később egy francia diák, aki már állatira felvilágosult, az egyik srác pedig éppen a sorozatban döbben rá a saját melegségére. És akkor még nem volt szó lányok közötti kapcsolatról, amiknél a sorozat inkább a bi- vagy pánszexuális vonalat viszi, vagy a transznemű, queer szereplőkről, akik szintén fantasztikusak, és akik nagyrészt a harmadik évadban jelennek meg. És ezek az emberek nem csupán kipipálandó reprezentációs szereplők, hanem személyiségük, problémáik vannak, máshol állnak a státuszuk elfogadásával és felvállalásával, más helyzetek előtt állnak, de ha kell ők is tudnak egymástól segítséget kérni… Szóval, ez a sorozat nagyon jól teljesít reprezentációból, és ezért is elképesztően lelkesít, de az a csodálatos benne, hogy tényleg messze nem ez lelkesít (önmagában legalábbis semmiképp) a legjobban.

Ennyi lett volna mára ez a bejegyzés, holnap a terveim szerint érkezem egy alternatív fülszöveggel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ

Sziasztok,

a mai bejegyzésben a már általam sokat dicsért Sally Rooney lelkesen és izgatottan várt új könyvéről fogok nektek mesélni. Már volt szó 1 és 6-ban a Normális emberekről, a szerző első magyarul megjelent könyvéről, majd tavaly tavasszal írtam bejegyzést a Baráti beszélgetésekről, most pedig itt az új regény: Hová lettél, szép világ, és tényleg, hová lett:

Miközben a szerző tompa, kiüresített nyelvi világa (amellyel engem az első pillanattól beszippantott) semmit sem változott, addig a regény maga tele van újdonságokkal. A Hová lettél, szép világ már felnőtt embereket követ, nem kamaszokat és egyetemistákat, a fejezetek nagyon jól strukturáltak: élethelyzetek és e-mailváltások követik egymást, és a váltakozó egységekben nem pusztán a szereplők kiüresedő valóságát van szerencsénk megismerni, hanem alaposan megírja azt is, hogy milyennek látják a szereplők azt az egész világot, amikben a maguk rendje szerint élni igyekeznek.

Nagy tétje volt számomra a könyvnek, hogy a szerző ki tud-e valahogy lépni abból a rendkívül szuggesztív személyes válságleírásokból, amiben az első könyvek szólnak, és közben tud-e ennyire feszes és ennyire póztalan maradni a nyelvével, de ha voltak is ezzel kapcsolatos félelmeim, azok már az első néhány oldal után elszálltak.

Sally Rooney megalapítja a sajátos alkotói univerzumát, a szövegben a két felnőtt nő beszélgetései mentén rálátást kapunk a teljes világ válságaira, és nem pusztán szó van a globális klímaválságról, a kapitalizmus árnyékairól vagy a bevándorlási- és menekültkrízisekről, de ténylegesen válaszlehetőségeket kapunk arra, hogy hogyan lehet ezek tudatában élni, miközben persze, úgy tűnik, mindez alig határozza meg a mindennapjaink folyását. A regény főszereplői, Alice és Eileen csupán sodródik ezekkel a problémákkal, de a korábbi regényszereplőkhöz képest sokkal szélesebb rálátással tudják mindezt tematizálni, korábbi könyvekben csupán a tüneteket mutathatták fel: nem tudni, hogy mit jelent a normalitás vagy a barátság ebben a kiüresedett világban, és hogy korábban miért tartottuk ezeket fontosnak.

Alice egy többkötetes sikeres regényíró, akit a nemzetközi könyvpiac is jegyez, épp egy ír vidéki, óceánparti kis falu egykori paplakjában heveri ki az idegösszeomlását. A Tinderen ismerkedik meg Felixszel, akivel egy eseménytelen randit töltenek együtt. Alice legjobb barátja, Eileen Dublinban él, egy irodalmi folyóiratnál alulfizetett irodalmi szerkesztő, korábbi szakításából épp egy Simon nevű srácnál vigasztalódik, akivel gyerekkoruk óta barátok, és akivel egyébként gyerekkoruk óta szerelmesek egymásba. A Baráti beszélgetések értékelésekor azt írtam, hogy a konfliktushelyzetek adottak volnának, ha nem Sally Rooneyról lenne szó, és tulajdonképpen itt is ez van.

Két párt látunk, akiknek praktikusan együtt kellene lenniük. Ám Alice sokszor kiállhatatlan, még többször azt hiszi magáról, hogy kiállhatatlan, Eileen fél, hogy elveszítené Simon barátságát, ha a kapcsolatuk beteljesülne, Simonnak pedig egyébként is Eileennél fiatalabb és csinosabb barátnője van. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy lehetünk-e egyáltalán boldogok, miközben az emberiség teljes harcidíszben trappol a pusztulás felé:

Talán, egyszerűen csak arra születtünk, hogy szeressünk és féltsük azokat, akiket ismerünk, és akkor is tovább szeressük és aggódjunk, amikor fontosabb dolgokkal kellene foglalkoznunk. És ha ez az emberi faj a kihalásához vezet, akkor nem szép-e ez az ok a kihalásra, nem az elképzelhető legszebb-e? Mert amikor a világ erőforrásait kellett volna újra és újra elosztani, amikor kollektíven át kellett volna állnunk egy fenntartható gazdasági modellre, akkor mi a szexen és a barátságon rágódtunk. Mert túlságosan szeretjük, túlságosan érdekesnek találjuk egymást. Én ezt imádom az emberiségben, sőt, pont ezért drukkolok, hogy ne halljunk ki – mert annyira eszünket vesztjük egymástól.

Ezzel együtt is, marad klímaszorongás és az emberi lét legszélsőségesebb értelmetlenségeiről való gondolat a 109. oldal után is, hiszen a hagyományos, a szinte középkori egyetemi hagyományokat idéző intellektuális levelezés beemelése valamelyest éppen ezt építi. Két tök okos bölcsész barátnőt követnek a fejezetek, akik az egyetem alatt ismerkedtek meg, amikor együtt laktak. Egy-egy fejezet központjában egy nő életét és szerelmi életét követjük mikroperspektívákban, amelyet egy hosszabb, intellektuális levelezés nyit meg a világ gondjai feletti elmélkedések életben való alkalmazhatóságáról. Látunk bekezdéseket a kapitalizmus szeméttermelő gyakorlatáról, amelyek olcsó vacakokokat termelnek, így nem is jelenthetnek senki számára boldogságot, de hosszasan gondolkozik az irodalmi-alkotói szerepvállalás kérdéseiről vagy a szexualitás mibenlétéről, utóbbi kettőről még bőven lesz majd még szó.

Sally Rooney megírt társasága, a korábbi regényekhez hasonlóan itt is rendkívül színes. Felix egy raktárban dolgozik, ahol napi sérüléseknek van kitéve, Eileen és Simon szintén vidékiek, akik egyetemre kerültek Dublinba, Simon az ideje egy jelentős részét Párizsban tölti, egyébként pedig egy kis baloldali párt számára ad tanácsokat, miközben egyébként gyakorló katolikus, aki őszintén hisz abban, hogy Jézus megváltotta a bűneitől.

A sok világ nagyon izgalmasan elegyedik ebben a regényben, Felix barátai nem igazán tudják kezelni, hogy Alice híres és gazdag, Eileen folyamatos bizonytalanságokkal küzd a szüleivel és a nővérével kapcsolatban, de önálló egzisztenciát épít Dublinban, miközben kevesebb a fizetése, mint Felixé, és az, hogy a szöveg intim, de a tabukat ebben az intimitásában kikezdő világot von a szereplők közé, ezek a kérdések leginkább fontos és izgalmas beszélgetéseket, néha felcsördülő vitákat eredményeznek.

Nincs baj az önbecsülésével, csak kurvára utálja az életét.

A négy szereplő mind felnőtt ember, aki próbálja valamilyen formában élni az életét, és a fenti idézet annyira igaz mind a négyükre, hogy meg kellett néznem a könyvben, kiről van szó, mert a kiírt helyből nem derült ki. Tök közhelyesen hangzik, de a négy szereplő feladata ebben a regényben, hogy megbékéljenek a személyiségükkel, és leszámoljanak a korábbi mantráikkal, különben megcsontosodnak az eddigi minták:

A dolgok alakulása véget ért, most már jobbára azok vagyunk, akik vagyunk. A szüleink öregszenek, Lola férjhez ment, én meg valószínűleg újabb és újabb rossz döntéseket fogok hozni, vissza-visszatérő depressziós epizódok gyötörnek majd, Simon pedig minden bizonnyal továbbra is roppant kompetens és jóindulatú, de érzelmileg elérhetetlen ember marad.

A regény története ebben az esetben is összefoglalható egyetlen kisebb sajtpapíron – a fülszöveg ezt meg is tette nekünk – a valódi helyzetek a lelki folyamatokban zajlik. A regény fő kérdése nem az, hogy várhat-e még boldog véget egy Sally Rooney szereplő (várhat, hát persze, Pista bácsi is várta a bicsérdi buszt, ugye), hanem az, hogy mi is volna a célja az irodalomnak, hogy hol az egyén helye a társadalmi szerepvállalásban, vagy hogy mit is kell ma pontosan érteni szexualitás alatt.

Talán a legizgalmasabbak magával az irodalommal foglalkozó részek (bár nyilván minket a szexualitásra vonatkozó állítások is elképesztően érdekelni fognak), amiben Alice interjúkat ad, könyvbemutatókon vesz részt, és egyáltalán az irodalom belviszályairól beszél. Miközben Felix meggyőzőnek látja a nő tipikus, az íróval szemben támasztott elvárásoknak megfelelő kiállását, Alice annyit mond:

Folyékonyan beszélem a felszínességet

Különösen izgalmas ez az állítás annak tekintetében, hogy miközben a Hová lettél, szép világ tényleg az év egyik legjobban várt regénye, a szerző alig vett részt személyesen a könyv körüli marketingben, ahogy egy kedves szellemes booktuber megjegyezte, amikor a könyvről áradoztunk: nyilván, minek venne részt, már a nevével el van adva, nincs is a személyes megjelenésére szükség.

De enélkül is elképesztően fontos, ahogy a szerző a szerzőség kérdését tematizálja, tényleg egy idegösszeomlás után, kiégve látunk egy írót, aki átlátja az irodalmi, irodalomszociológiai alapviszonyokat, így, ha van is még bármilyen nimbusza még az író létnek, azt benne lerombolták. A kötet erős kérdéseket tesz fel annak kapcsán, hogy vajon egyáltalán miről lehet írni akkor, amikor a nagy szerzőknek valójában elképesztően kevés lehetősége van a valódi világ dolgait áttekinteni. Egyszerre van ennek a kérdésnek egy belső, szerzői morális aspektusa, és egy nagyobb az egész irodalmon számonkért részvételiség arról, hogy az alkotások valódi diskurzusok elől vehetik el a helyet:

Miért tesznek úgy, mintha a halál és a gyász és a fasizmus érdekelné őket – amikor valójában az érdekli őket, közöl-e kritikát a legújabb könyvükről a The New York Times?

és

kit érdekel, mi történik a regény főszereplőivel, ha az az emberi faj többségének egyre gyorsabb és egyre brutálisabb kizsákmányolásának kontextusában történik? A főszereplők szakítanak, vagy együtt vannak. Számít az ebben a világban?

Hasonlóan radikális állításokat a tesz a kötet Alice-on keresztül a szexualitásról is, amely szintén normák és keretek között zajlik a társadalomban, miközben ezek a normák minimum felülbírálatra érdemesek, de amúgy miért vannak egyáltalán. Alice és Felix kapcsolatának éppen az a kunsztja, hogy nélkülözik ezeket a kereteket, csak folyik iránytalanul, mint a kiöntött víz: miközben egymás sikertelen randijai, szeretőkké vállnak, és egyébként mindketten pánszexuálisok, akik, nem a nembe, hanem a lélekbe szeretnek bele:

Csak nem érdekelt. Hogy valaki fiú-e, vagy lány. Tudom, hogy a legtöbb ember számára ez a nagy kérdés, ami igazán érdekelte őket. Nekem viszont egész egyszerűen nem számít.

 – vall Felix a saját helyzetéről. Alice magát a szexualitást ennél is szélesebb körben képzeli el, minden emberi kapcsolatát egyfajta szexuális erőként képzeli el, ami valahogy nagyon evidens felfogássá válik ebben a regényben, és valójában a szerző szövegeinek világképéről tanúskodik, amiben nincsenek normák, nincsenek keretek, emberek vannak vágyak, érzetek, amik sokkal többet jelentenek egy-egy nemi aktusnál:

A szexualitásnak van egy „másik” tartalma, ami nem maga a nemi aktus. Még az is lehet, hogy a szexuális élményeink többsége ebbe a „másik” kategóriába esik. (…)
(…) A szexuális identitással kapcsolatban szinte minden más kérdést bonyolultabbnak érzek, és egyikre sincs magától értetődő válasz, talán nem is létezik nyelv, amelyen meg lehetne fogalmazni a válaszokat, ha egyáltalán megtalálom őket.

És ez van egyébként az egész regényben. Alice és Felix minden gesztusa tele van szexussal, Eileennek és Simonnak pedig több évtizednyi elfojtása van egymással kapcsolatban, ami igenis átüt a szerző sorain. De, attól tartok, hogy ezek az energiák legkevésbé a szexjelenetekben látszódnak, pedig, készítsétek a csomagológépet, mert van ebben a könyvben szexjelenet bőven, és sajnos ezek sokszor a szöveg leggyengébb pontjai, és nem azért, mert prűd volnék (eskü nem vagyok az), hanem azért mert nyelvileg tényleg nincsenek jól megformálva.

Egyszerűen Sally Rooney keresi a hangját még ebben, és ez érződött. Keresi, hogy tud ezekben a leírásokban is feszes lenni, de néha túlfutnak ilyen jeleneteknél mondatok, és parodisztikusak vagy 50 árnyalata szerűek leszek. Egy-két mondatnál van csak ilyen érzésem, viszont azok a helyek zavaróak voltak. Nem biztos, hogy a szereplők még mondani akarnak bármit, amikor a szerző még egy biztató szerkezetet ad a szájukba, másutt többet nyögnek, mint Anastasia Steel egy jobb pisilés alatt, és ezek rámlyukasztották ezt a pontosan megírt világot.

A szexualitással kapcsolatban a másik dolog, amiről beszélni szeretnék, de nem tudom igazán organikusan beépíteni (és amúgy itt is fontos hangsúlyozni, hogy mindössze néhány meleg férfi csinálja ezt nem az egész közösség), hogy a Philadelphiában gecire igaza van Denzel Washingtonnak, amikor azt mondja a meleg férfinak, hogy azért utálják sokan a melegeket, mert romantizálják a heteró emberek térítését (nem így mondja azért teljesen, de ha idézném, nem derülne ki, hogy miről van szó…). És alakul a regényben egy Simon-Felix tengely, ami viccelődésen belül marad, de úgy marad így, hogy közben ott van, hogy ha Simon akarná egy picit is, akkor Felix nagyon akarná. És jó, hogy ez feloldódik a szövegben, tiszta helyzet alakul körülötte, de közben ezek a témák mindig idegesítenek (nem a reprezentálása, ábrázolása, hanem a megléte), bocsánat érte, lehet, hogy ez csak személyes bosszúság.

Ezekkel együtt is nagyon szerettem ezt a könyvet, lelkesített az, hogy Sally Rooney képes volt meghaladni magát és azt a lehetséges harmadik regényt, amit újgyakorlatként kipöckölhetett volna magából. Szerettem ezt a regényt is, mert nagyot nyitott a teljes világra, bátran használta a struktúrákat, építette az olvasó világtudását is, nagy állításokat mert tenni, miközben végig ismerős volt a szöveg velem, és úgy tűnik még sokakkal rezonáló idegensége, amitől nagyon szeretem ezt az univerzumot és remegve várom az új regényt, ami még konkrétan évek, de nem fáj. Nem. Kivárom. Muszáj lesz.

Kedvenc rész: Simon a misén. Arról a jelenetről nagyon sokat beszélgettem a barátaimmal. Hogy bár van hitem, meg volt gyermekként, sosem gondoltam, hogy tényleg felemeljük a szívünket az Úrhoz, de az jó, hogy Simon úgy érzi, és jó, hogy tökre rendben van ezzel. Nagyon-nagyon-nagyon bírtam ezt a jelenetet.

Végezetül ajánlom a regényt azoknak, akik szeretik a lassú regényeket, akik szeretnek nagy butaságokon gondolkozni, akik nagyokat beszélgetnek arról a barátaikkal, hogy amúgy, hová lett ez a szép világ. És a Sally Rooney rajongóknak, meg mindenkinek, aki szereti. Nem biztos, hogy ez egy belépő darab a szerző univerzumába, de ismerve a korábbi munkáit, végig lelkesedtem érte.

Sally Rooney: Hová lettél szép világ
XXI. Század Kiadó, 2021
318 oldal
Így olvastam: Huss, így. 😀 Beszippantott, vitt, de sok mást is kellett ezzel együtt olvasnom, így hat napig tartott elolvasni, kisebb ülésekben, nagyrészt órák között, más lyukakban, a végét meg jutalomként, a hét végére.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyit szerettem volna a mai bejegyzésben, köszönöm, hogy velem tartottatok. A héten még biztosan érkezem egy alternatív fülszöveggel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Sally Rooney: Hová lettél, szép világ

Sziasztok,

a mai bejegyzésben röviden, ajánló jelleggel bemutatandó könyvet azt hiszem nem is kellene bemutatni, hiszen a teljes könyvpiac hangos volt tőle már jóval a megjelenés előtt is. Mégis, Sally Rooney múlt héten megjelent Hová lettél, szép világ című regényéről lesz ma szó, ami két nőre figyelve két férfi-nő kapcsolatot mutat be, mégis egyértelmű helye van az LMBT+ diskurzusban, de erről, terjedelmi és lelkesedési okokól majd csak az értékelésben:

A Normális emberek és a Baráti beszélgetések szerzőjének új könyve két nő barátságát követi. Alice nagysikerű regényíró, aki az idegösszeomlása után vidékre költözött, Eileen pedig egy irodalmi folyóirat alulfizetett és kiégett szerkesztője. Alice és Eileen keresi a helyet, ahol igazán beléphetnek a csupa nagybetűs életbe, de a mindennapok megélései és a globális válságok végtelennek tűnő sora egyaránt akadályozza őket.

Miközben a szerző korábbi regényei egy-egy kapcsolat kiüresedettségéből szólnak, A Hová lettél, szép világ a globális világ kiüresedettségéről beszél, amelyhez képest az egyén sorsa eltörpül. Az egyetemistaként egymásnak barátságot fogadó lányok ma már nők, akik élik a saját életüket, és közben fontos e-maileket váltanak arról, hogy mégis hogy lehet így élni, ha már muszáj.

Remélem a hétvégén tudok érkezni a regényről szóló értékelésemmel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: Ha megnyerem majd a lottót

Sziasztok,

a mai bejegyzéshez egy szuperjó témát választottam, ami tele van reményekkel, még úgy is, hogy nem lottózom. Tele van személyes reményekkel, és tele van olyan dolgokkal is, amelyek az LMBT+ témához meg a könyves blog léthez is kapcsolódnak. Azt gondolom, hogy ez a gondolatkísérlet elképesztően adekvát forma ahhoz, hogy arról beszéljek, mi hiányzik számomra az LMBT+ diskurzusokból ma itthon és ezen a csodálatos magyar nyelven, és remélem ez tényleg így sikerül, kezdjük is el:

Ha megnyerném a lottót, létrehoznék egy új platformot, ami amúgy halványan talán emlékeztethet bárkit az Egy meleg srác olvas blogra, de lényegesen több volna ennél. Egy LMBT+ kulturális és közéleti portálról álmodom, aminek a cikkei öt csoportba szerveződnének, négy aszerint, hogy hazai-nemzetközi kérdésről van-e szó, illetve, hogy kulturális vagy közéleti dolgokról beszélnének-e, az ötödik rovat pedig egy tudományos rovat volna, ahol a csekély hazai és jelentős nemzetközi LMBT+ vonatkozású tudományos felfedezésekről, vitákról, gondolkodásokról lehetne olvasni magyar nyelven, a tudományos keretek szerinti fordításban, jegyzetelésben.

És ezzel meg is köszönhetném a figyelmet, de persze, bőven van még mondanivalóm erről a portálról. Én úgy képzelem, hogy ez egy elemzésekkel teli portál volna, ami nem csak beszámol egy 504., de mindig örömteli cikkben arról, hogy valamelyik országban mostantól engedélyezik az azonos neműek házasságát, vagy hogy egy híres színésznő aszexuálisként hivatkozott magára, hanem izgalmas elemzések mutatnák be az adott térség vagy kultúra, vagy épp a színésznő közegének saját helyzetét, milyen szerepe lehet egy házasságkötésnek vagy valaki előbújásának, és persze ugyanezek a diskurzusok folynának könyvek, filmek, albumok, videóklipek, kulturális rendezvények mentén is.

Azt hiszem, hogy miközben volnának olyan felületei, amelyek a friss hírekről, érkező könyvekről, megnézendő előadásokról szólnának, valójában ez a médium nem igazán venné ki a részét a hírversenyből, a valódi ereje abban volna, hogy mély tudást tud átadni, és olyan pontokra kérdez rá LMBT+ szempontból releváns hírek kapcsán, amelyek amúgy engem rengetegszer érdekelnének, de túl hosszú keresést jelentene, hogy adatokat, pláne elemző szövegeket találjak. Valójában azt hiszem, hogy nem baj, ha az emberek egy nappal később értesülnek itthon mondjuk az egyik ázsiai országban megvalósult házassági egyenlőségről, ha cserébe teljesebb képet kapnak azon túl, hogy ismét örülhetünk más sorstársaink miatt.

Igényem van arra, hogy folyamatosan olyan diskurzusokról olvassak, amik nem meghaladottak, nem ezerszer lerágottak, és a magyar nyelvű nyilvánosság nem igazán szolgálja ezt az igényemet. Szeretném, ha majd ezen a platformon okos és érdekes emberek esszéket, tárcákat írnánk arról, hogy mi nekik a fontos, szeretném, ha tizesével készülnek interjúk, nem csupán LMBT+ emberekkel, hanem azokkal is, akik az LMBT+ jelenségeket alapjaiban határozzák meg, legyenek azok poltikusok, civilek vagy kulturális aktorok.

Persze, ezen feladatok nagyon jelentős részéhez én egyáltalán nem értek, de közben meg állati nagy igényem volna ilyenekről információt kapni és ilyenekről lelkesítően olvasni. Ha meg tudnék fizetni mondjuk 15 embert, hogy egy szerkesztőséggként dolgozzanak nekem ezért, az elképesztően jó volna, és őszintén hiszek benne, hogy ez akár már most, de néhány év múlva biztosan elképesztően stabilan tudna létezni a piacon. És én közben csak főszerkesztőként vagy igazgatóként csak a háttérben innám a kis szójatejes enyhébb pörkölésű kávémat és pörgetném a jobbnál jobb cikkeket, amikhez már azon túl, hogy én adtam meg az irányt, szinte semmi közöm, olvasnék szuper könyveket, néhányat már biztosan a megjelenés előtt, és csak néha írnék könyvkritikákat – nosztalgiából –, mert tudom, hogy jobban csinálják azok, akik nekem dolgoznak.

Egy nagyobb médiumhoz képest kis bloggerekben, youtuberekben, vagy akár néhány hagyományos újságírást, elemzést, végző egyénben elképesztően sok potenciált látok, és néha csak elolvasok egy-egy jó cikket vagy értékelést és elkezdek azon gondolkodni, hogy mennyire csodálatos lesz majd velük dolgozni. Ők persze erről semmit nem tudnak, legnagyobb részüket nem is ismerem, de valahogy sokszor nekem ez az egész elképesztően valóságos. Mintha tudnám, hogy ez lesz majd, mert csak ennek van értelme. Sok vendégszerzővel, és stabil bázissal, bátran kérdezni rólunk és a miértekről, megnézni, hogy mi tanulható meg, és közben legalább olyan szintre emelni a diskurzust, hogy ne minden LMBT+ tartalom azzal kezdődjön, hogy ezt a betűszót kell megpróbálni feloldalni (túlzok persze, de nem annyira nagyon, mint ahogy gondoljátok).

Szükség van jó minőségű LMBT+ nyilvánosságra, mert tudom, hogy melegnek lenni nem csak azt jelenti, hogy férfiakkal szexelek, és nyilván leszbikusnak, biszexuálisnak, transzneműnek, queernek, interszexnek és aszexuális embernek lenni sem jelent. Ez egy identitás, aminek megvannak a maga kérdései és maga érdeklődései, ha megnyerem a lottót, meg akarom tudni, hogy tényleg vannak-e cikkek a hiányérzetem mögött. Addig pedig mutatok tíz cikket, amik nekem baromira hiányoznak, és a hétvégére azért veszek egy lottót.

Tíz cikk, amivel kezdenék, ha a jövő héten nyílna a portálom:

1. Ők felelnek az EU-ban az LMBT+ emberek emberi jogainak védelméért:

2. Ügynökakták és az LMBT+ státusz dekriminalizálása – Volt-e tényleges szabadság, és ha igen, annak mi volt az ára?

3. Nemzetközivé lesz-e holnapra az LMBT+ világ? – Nemzetközi mustra különböző nemzetű civil szervezetek főbb feladatairól

4. LMBT+ és műsorpolitika: Mit lát a tévében a nagyanyám a melegekről? – Programigazgatókat kérdeztünk

5. Tisztázzuk Kölcseyt és Szemere Pál viszonyát: Mit tudunk és miért titkoljuk évtizedek óta?

6. A bejegyzett élettársi kapcsolat első 12 éve Magyarországon

7. 2014 óta fut az Átriumban az Őrült nők ketrece című előadás, a mai napig lehetetlen rá jegyet kapni. Miért? – Beszélgetés az alkotókkal (és amúgy színházkritikusokat is kérdeznék)

8. Mi fér bele? – Novák Katalin elhatárolódott Palkovics László homofób megnyilatkozásától, de mi az, amitől nem határolódott el eddig

9. Könyvesboltok az iskolák és vallási intézmények közelében – Tényleg eltűnnek az LMBT+ könyvek a polcokról?

10. LMBT+ emberek a főváros határain túl – LMBT+ kérdések és a területfejlesztés politikája: civileket és politikusokat kérdezünk

Ennyit szerettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, drukkoljatok a lottóhoz, ha nektek is van kedvetek ahhoz, amit leírtam, én pedig hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 és 6: Az augusztusi kedvenc és a szeptemberre betervezett címek

Sziasztok,

bennem nagy lendülettel indult a szeptember (amúgy nálunk ma kezdődik a tanév), valójában persze éppen azért, mert halogatok, csak most éppen mást, és blogolok helyette, de ez sosem baj, nyilván. És amúgy azt is szeretném, ha megmaradna majd ez a lendület, ezért jól leírom a terveimet, mielőtt bármi más tervem közbeszólna. Deelőttemég. Nézzük, melyik az a könyv, ami az augusztusi kedvencem volt:

1: Az augusztusi kedvenc:

Oravecz Imre: Kedves John
Levelek Kaliforniába
Van egy férfi és egy gyermek. A férfi a nyolcvanas évek elején egy évet Amerikában vendégtanított, a gyermek a fia, aki Amerikában kezdte meg az iskolát, és most meg kell szoknia a magyar oktatás Amerikából bizonyára különösnek tűnő gyakorlatait. Az apa Oravecz Imre, költő, akinek a pályája és témái a nyolcvanas években talán már éppen annyira egyértelmű, mint most, bár a nagy prózai szövegei ekkor még megírásra várnak. A férfi fiktív leveleket ír egy létező Johnnak, amikben a hogylétéről, a szűkebb és tágabb hazájáról és a kétirányú honvágyáról mesél, amely a kis szülőfaluja, Szajla, és a hatalmas, de az ottléte alatt megismert Kalifornia között húzza a lelkét, mint ahogy azt már a félig emigráns-félig itthon maradt vagy mégis hazatért családjának a nagy része is érzi. Tíz év fiktív levelezése, talán naplója ez az anyag, gyászolja közben azt az Amerikát, ami talán végleg elveszett számára, Szajlát, ami már akkor is változott, amikor gyermekként ott élt, és gyászolja az országát is, aminek sikerült rendszert váltania, de nem igazán tudta meghaladni önmagát.

Egyszerre nagyon mélyen magánlevelek ezek és nagyon mélyen közéletiek, mert végsősoron valami olyanról beszélnek, aminek nagyon fontosnak kellene, hogy legyen. Ezek a levelek Magyarországról szólnak, és a szerző igyekszik valahogy rendezni a kötődéseit ehhez az országhoz: a külső szemlélő címzettnek, Johnnak el kell mesélnie, mi áll a megélései, gondolatai hátterében, és az sem baj, ha ennek kapcsán mi is gondolkozunk a saját viszonyainkon. És közben persze, ezek irodalmi levelek is, amelyek között felsejlik a szerző életműve, ha visszafelé olvassuk. A nagy prózai trilógia, amely a könyv után születik meg, és amelyik egy család százéves kivándorlásának és hazajövésének a történetét meséli el, de a versvilágok sem fognak ezután ismeretlennek tűnni. Közhely, hogy Oravecz posztmodern szociográfus, aki újraírja A puszták népe világát, ez a könyv közel hoz ahhoz a valósághoz, amiből ez a szemlélet talán megszületett. Szép könyv ez, a bizonytalanságról szól, a summában azt írtam, picit olyan is, mint egy felnőtt Egy különc srác feljegyzései szépirodalmi nyelvvel. Leveleket ír, talán nem is próbál nagyon a dolgokra rájönni, de közben nagyon érthető nekünk. A kedvenceim között landolt, abszolút ott a helye. Egy ponton még a kedvenc Márai bekezdésemről is írt (a Zendülőkből való), de ez már tényleg csak hab a tortán.

és

6: A szeptemberre betervezett címek:

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ
Sally Rooneyről sok szó esett már ezen a blogon, a Normális emberek című könyvéről volt már szó egy 2019-es 1 és 6-ban, mind a kedvenc könyvem, a Baráti beszélgetésekről pedig az egyik legkedvesebb értékelésemet írtam, amiben azt hiszem sikerült megfognom, miért lelkesít elképesztően a szerzőnő alkotói világa. A két könyv a normalitás és a barátság kereteit írja szét, arról a világról tudósítanak, amelyben ezek a fogalmak válságban vannak, de még valamiféle értéket társítunk hozzájuk, noha tudjuk, vagy tudni véljük, hogy ezek az értékek nem igazán lehetnének nehezebbek egy Kacsánál. A Normális emberekben a YA műfaját, a Baráti beszélgetésekben a chick lit műfaját írja szét nagyon tompa nyelvvel, elképesztően szépen. Direkt nem olvasom el a Hová lettél, szép világ fülszövegét, és nagyon bízom benne, hogy valamelyest megújul majd az alkotói világ, és fogok tudni majd ezért is ilyen lelkesnek lenni, de ez biztosan kiderül, amikor ösztöndíj után bevágtatok a könyvesboltba a napokon belül megjelenő könyvért.

Zelei Bori: Csörög
Zelei Bori könyvét nem sokkal a júniusi megjelenés után hozta meg a posta, ezért elfelejtettem felvinni molyra, és elfelejtettem itt sokat írni róla, de most épp ezt olvasom, és látom, hogy lesz még majd bőven róla szó, így nem igazán aggódom miatta. Ez a könyv egy lányról szól, akit Zsuzsának hívnak, és amúgy olyan is. Egyetemista, biológiát tanul, szeret kocsmákba járni, van egy legjobb barátja, Bélus, aki történetesen meleg, amúgy Zsuzsa is leszbikus, ez egy szerelmes regény lesz, de olyan Zsuzsásan, ahogy egy Zsuzsa és egy Márta nevű lányt el tudsz képzelni Pest (khm. jó, értem, Buda, de…) utcáin. Nagyon laza a könyv, kellemes, üde a hangja és azt az érzetet kelti, hogy nem gondolja túl magát, hangulatot fest, valamiféle gondtalanságszerű fiatalságérzést, amit amúgy én is érzek, élek. Az első 50 oldala visz, rövid könyv, kellemes olvasni, nagyon szeretném, ha a hónapban lenne róla szó a blogon.

Lázár Ervin: Korona és kard
Lázár Ervin könyvét biztosan el fogom olvasni a napokon belül. Pont. A következő időszakban egy ösztöndíj keretében sok olyan könyvet is fogok olvasni, amik cigány mesék újraírásával foglalkoznak, és ez a könyv az egyik ilyen. A kötet egyszerre tartalmazza a magyar mondavilág történeteit, és Ámi Lajos nyírségi, apagyi mesélőnek a történeteit, Lázár Ervin mindkettőt újragombolta, talán egységesítette. Alapvetően a kutatásom nagy kerete az volna, hogy megvizsgáljam, mit kezdenek azok az alkotók ezzel a mesehagyománnyal, amikor a szépirodalom vagy a gyermekirodalom olvasói elé helyezik, Lázár Ervin élete utolsó szakaszában egy ilyen munkát végzett, az is izgalmas, hogy a Móra úgy döntött, hogy a magyar mondákkal együtt közli ezt, ezeket mind jól megírom majd kritikában és majd tanulmányban is, ha oda kerül a sor.

Tatiana Tibuleac: Üvegkert
Ez a regény megint a levél helyzetével játszik, amelyet egy egykori elhagyott lány ír az ismeretlen édesanyjának Moldovában. A kislányt a rendszerváltás előtt örökbefogadják, a nemes gesztus mögött viszont hatalmas szegénység áll, amiben szükség van további munkaerőre ahhoz, hogy az eltartó család üveggyűjtésből és üvegmosásból el tudja tartani magát. Nagyon érdekel a történet mind lélektani, mind – fiktív – életútregény szempontokból. Mivel szembesítheti egy gyermek az anyját, aki elhagyta, milyen tudásokhoz férünk hozzá, mennyire ismerhetjük fel a saját személyes és akár történelmi traumáinkat, és, ami talán számomra a legnagyobb kérdés a regény kapcsán: Hogyan lesz az elbeszélőnek hangja és képessége ahhoz, hogy minderről beszéljen (vagy, ha nem igazán lesz ,mint például a Bíborszín/Kedves Jóisten esetében, az is izgalmas). Várom, hogy olvassam.

Babiczky Tibor: Szapphó-paradigma
Babiczky Tibor költészete ebben a kötetben a legmélyére ás a poétikának, visszanyúl Szapphó töredékeihez, hogy felmutassa, egészében mennyire lehetnek azok aktuálisak. Már egyszer, hogy képem legyen a kötetről, végigolvastam az anyagot, izgalmas volt látni, hogy Babiczky kortársként tekint Szapphóra, nem archaizál, nem néz félre, amikor az ő töredékeit egészíti ki, működik a kötet, amikor kértem belőle recenziós példányt, azt hittem Leszbosz témája hangsúlyosabb lesz, de nem baj, hogy nem így van, majd alaposabb, módszeresebb olvasás után meg is írom, hogy miért. Nagyon szeretném, ha még a hónapban erre is idő és hát, sor kerülne.

Sebastian Barry: Végtelen napok
Két szegény, de vidám fiatal szerelmes legény az amerikai polgárháború idején úgy dönt, hogy beáll a seregbe, hogy egy rendes gatyájuk legyen. Az egyik ütközet után találnak egy indián kislányt, akiről senki nem gondoskodik, így magukhoz veszik, és hárman járják tovább az államok útjait békében, szeretetben. A Végtelen napok tavaly jelent meg a pandémia alatt, rengeteg dicsérő szót olvastam róla, főleg a szép, gördülékeny, lírai nyelvéről, és hogy szépen beszél erről a mégiscsak családról, szeretetközösségről. Eddig nem tudtam időt szakítani az elolvasására, most viszont rövidesen megjelenik a sorozat folytatása, így időszerű volna átesni rajta és megszeretni. Bizonyára így lesz, nagyon hasonló ízlésű emberek bizonygatják. 😊

Ennyi lett volna mára ez a bejegyzés, reményeim szerint ezek mentén tartható lesz majd ez a hónap, szeretném, ha minél többször találkoznánk a blogon, és hogy ezek a találkozások értékelés képében is sűrűsödjenek, meglátjuk, hogy majd mi sikerül. Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél

Sziasztok,

nagyon izgalmas a mai könyvről beszélni, mert már azelőtt népes rajongótábora volt itthon, hogy magyarul megjelent volna, és olvasva megállapíthatjuk, hogy rá is szolgált minden rajongásra. Épp a Budapest Pride vonulás körül olvastam, és olvasva másik beszámolóit (meg hát, visszaemlékezve az én elsőmre), úgy tűnik, hogy ez a könyv olyan, mint egy első Pride vonulás: Tele van szeretettel, tobzódik a színekben és a sokszínűségben, vödörből locsolja rád az elfogadást, és mindenkinek bátran merem ajánlani. De nézzük bővebben:

A Ház az égszínkék tengernél című könyvet olvasva egy ifjúsági fantasy szövegben járunk, amelynek a főszereplője, Linus Baker, egy negyvenes, pocakosodó (és vérnyomásproblémákkal küzdő) meleg férfi, aki a regény elején egyedül él, bosszankodik a szenilis és rosszindulatú szomszédján és van egy cicája, Calliopé, aki talán a világtörténelem legklisésebb cicája volna, ha nyávogna, de ez a macska nem nyávog, viszont a megvetését és a figyelmetlenségét minden más gesztussal ki tudja fejezni. Amikor Linus nem otthon van, akkor árvaházellenőrént dolgozik a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztériumban. Elhivatott munkatárs, akinek mindig frissen vasalt a ruhája, betéve tudja a minisztérium fontos szabálykönyvét, a Szabályok és utasításokat, és tényleg a szürke ellenőri és irodai munka az élete. Aztán egy nap a Rendkívül Magas Felső Vezetés egy négyes titkosságú szintű küldetésre küldi, ahol egy stratégiai fontosságú árvaházat kell ellenőriznie egy egész hónapig.

A következő napon Linus megismerkedik a szigeten élő gyerekekkel, elsőként egy gnómlánnyal, Taliával, akinek kegyetlenül fekete a humora és csodálatos, színes, tobzódó a kertje van, majd egy sárkánymadárral, Theodore-ral, aki gyűjti a csillogó gombokat, egy erdei tündérrel, Pheevel, aki még csak ismerkedik a képességeivel, de könnyen egy negyvenes, elesett férfi segítségére siethet, ha az nem találja a cicáját, ami berohant az erdőbe. És talál ott még egy ifjú alakváltót, Salt, aki tele van félelemmel minden ismeretlennel szemben, egy pacát, Chauncey-t, akinek a származását senki nem tudja megállapítani, az viszont hamar kiderül róla, hogy minden vágya, hogy londiner lehessen… És persze, szinte a sziget főattrakcióját, Lucyt is ott találja, a sátán hatéves gyermekét, aki lehet, hogy maga lesz az antikrisztus, de még csupán ennek a nagy mondásait bírja, és egyébként is, ő még csupán hat éves. Az árvaház gazdája a fantasztikus színes zoknijaiban ragyogó, de komoly és mélyen szeretni tudó Arthur, aki majd (ne lepődjünk meg nagyon) a szinte észrevétlen, mégis elképesztően kedves LMBT+ reprezentáció másik fele lesz.

Visszaolvasva az előző bekezdést azt hiszem picit sűrűn sikerült ez leírnom, de maga a szöveg sem gyenge, szóval nem lazítom fel. A kötet legszembetűnőbb tulajdonsága hogy tobzódik, miközben egyébként sem rövid, 427 oldal, és sűrűn szedett, mégsem unatkozunk egy pillanatig sem, miközben alig lehetnek kétségeink a végkifejlet kapcsán. És ebben ez a csodálatos. Biztonságban vagy a szövegben, ahogy ezek a nagyon különböző szereplők mind. Mindegyiküknek megvannak a saját előzetes történetei, amelyek a mai jellemüket is határozzák, és az ellenőrzés egy hónapjának történetei mellett ezt is meg kell ismernünk.

Talán Salé a leglátványosabb, aki már több gyermekotthont bejárt, és mindenhol elutasításra talált, így hosszú idő és sok emberi pillanat múlva lehet csak közel kerülni hozzá, de ugyanezeken a körökön megy át például Chauncey is, akinek korábban azt tanították, hogy a szörnyek az ágy alatt rejtőznek, ezért ő néha az ágyak alatt van, vagy Theodore, akinek a csipogása egyfajta külön nyelv, amit figyelemmel és empátiával érthetnek csak meg.

A szereplők és Linus között mind alakulnak olyan kis történetetek, amelyek emberi kapcsolatokat építenek egyén és egyén között, és amelyek mentén Linusnak ki kell lépnie az érkezéskor felvett merev, szigorú ellenőri pozícióból. Ezek a gyerekek összezárnak maguk között, hiszen ide már csak a szinte kezelhetetlennek ítélt esetek kerülnek, ez az árvaház a gyermekek utolsó lehetősége, mielőtt internátusba kerülnének. Metaforája ennek, hogy egy szigeten járunk, amely tényleg elszigetelten, kölcsönös bizalmatlansággal működik a várostól a szigettündér védelme alatt.

Frissen érkezett idegenként Linus nagyon igyekszik tisztességesnek, objektívnek és tárgyilagosnak lenni, érzelmi bevonódástól függetlenül – hiszen azt a tanácsot kapta, hogy védje a szívét – szem előtt tartani a gyermekek érdekét, és közben folyamatosan szembesülni kényszerül a saját előítéleteivel – például, hogy egy szigeten van az eljövendő Antikrisztussal. Linus Baker ekkor még őszintén hisz a rendszerben, amely őt odaküldte. A jól ábrázolt introvertáltsága miatt az ő esetében is hosszú idő és sok apró gesztus vezet a feloldódásához és a mély kötődéséhez, de addig legalább jót tudunk szórakozni azon, ahogy megütközik a világon.

A regény két nagy tétje, hogy egy vicces és kedves fantasy keretében beszéljen az alkat-nevelés kérdéséről, és hogy megmutassa, a hétköznapi emberek is lehetnek varázslatosak. Előbbi a gyerekek kapcsán jelenik meg már rögtön a szigetre érkezéskor. Bármilyen ember vagy varázslény személyiségét egyaránt meghatározza a genetika, a nevelés és a neveléséhez kapcsolódó traumái, a fontos kérdés, hogy mi van hatással inkább a jellemére és hogy ehhez képest melyik címkéz annyira egyszerűen, hogy aktákban szerepelhessen. A Ház az égszínkék tengernél attól nagyon jó szöveg, hogy nem az aktában szereplő adatokkal foglalkozik, hanem gyerekeket mutat, és olyan nevelőket, akik nagyon-nagyon radikálisan és teli szívvel hisznek a jóságban, és kitartanak a hitük mellett.

Linus karakterének egész regényt kitöltő fejlődése abban lesz látványos, hogy a minisztérium normarendszere helyett megérti ezt a fajta jóságot. Egyszer csak elengedi a Szabályok és utasítások betűhív követését, mert úgy érzi, hogy a való életben nem biztos, hogy azok betartható szabályokként, sokkal inkább irányelvekként működhetnek. Linus a regény végére kikerül a szürkeségből, ténylegesen aktív, cselekvő karakterré válik. A nyelvhasználata is megváltozik, ahogy megérti a sziget működését, nem árvaházról, hanem otthonról beszél, és ezt meggyőződésből, értékek mentén teszi, hiszen

Az otthon az a hely, ahol azok lehetünk, akik vagyunk.

És jó, hogy egy olyan főszereplőt követünk, akinek ezt negyven évesen szintén meg kell tanulnia. Talán – a sokáig fel nem ismert – udvarlás első gesztusai, hogy Arthur azt kezdi dicsérni Linusban, hogy olyan, amilyen, és Linus ezzel alig tud valamit kezdeni, de a zavara is elképesztően kedves. Linus külső szemszöge egyszerre lesz alkalmas arra, hogy nagyon sok szeretetet és figyelmet szenteljen neki ez a közösség az első gyanakvások után, és nagyon jó arra is, hogy rákérdezzen korábbi rendkívüli működésekre, amelyek megváltoztatásra érdemesek. Miközben Linus évtizedek óta beéri azt, hogy egy ranglétra alján dolgozik, addig ezen a szigeten tényleg fontos, előremutató szerepet is visel, olyat, amik – mint a regényben ki is derül, nem csak Arthur bemondja – tényleg olyan, mint ő.

És miközben mi egy nagyon békés és kedves szigeten vagyunk, amelynek szereplői ugyan időnként küzdenek a maguk démonaival, de egy nagyon szupportív közegben teszik ezt, folyamatos reflexióban vagyunk a külvilággal – khm. akár a jelen Magyarországával –. Egy olyan világban vagyunk ugyanis, ahol valamelyest megvalósul az integráció mágikus lények és emberek között, azonban – ez Linusnak, és rajta keresztül az olvasónak csak sokára válik nyilvánvalóvá – a mágikus lények nem töltenek be valódi hatalommal bíró pozíciókat, az önrendelkezés sem igazán valósul meg. Miközben a regény valóban ebben a gyermekotthonnyi térben mozog, amiben minden rendben van, nem felejt el reflektálni a külvilágra, ahol a mágikus lényeknek alapvetően előítéletekkel kell szembesülniük, és különösen igaz ez az árvaház gyermekeire, akik nehéz eset bélyegük miatt különösen kiszolgáltatottak lehetnek a szigeten túli világban. Néhány nagyon fontos jelenet erejéig fel-fel tűnik ez a meg nem értésből fakadó gyűlölet a könyvben, sőt, egy ponton a gyermekeknek is szembesülniük kell ezzel, mégis nagyon szépen oldanak fel minden ilyen helyzetet, elmondják, hogy

A gyűlölet hangos, de szerintem te is rá fogsz jönni, hogy ez azért van, mert csak kevés ember kiabál, akik elkeseredetten akarják, hogy meghallják őket.

Összességében azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos szöveg lesz számunkra, magyar LMBT+ olvasók számára, mert fontos az otthonról beszélni akkor is, ha ebben a könyvben nem elsősorban az LMBT+ szereplőknek van szükségük az otthonra és az elfogadásra. Az van ezzel a könyvvel, hogy nagyon elemi szinten tud beszélni traumákról, a megértés lehetőségéről és a szeretetről, nem is véletlen a könyv hangos sikere. Ezzel együtt is, érződik ezen a könyvön, hogy ifjúsági fantasy, tényleg rendkívül tobzódó a nyelve, a szöveg minden humorforrást, minden összekacsintás lehetőségét megragadja, ami egy picit szánalmas, de szerethető árvaházellenőrrel szemben elkövethető, és emiatt nekem nehezebb volt belépni a világba, pláne, hogy rendkívül sokáig nem vagyunk még a szigeten, csak készülünk rá. A hosszú szürkeségben is tobzódni akaró felvezetésnek nyilván lehet értelme, hiszen ehhez képest lesz egészen más a sziget, de emiatt nehezebb volt az olvasás a könyv első harmadában. Szintén az ifjúsági fantasy jegyei közé sorolnám, és szintén a tobzódás témája alá, hogy sok mindent túl konkrétan kimond a kötet, helyenként a giccsbe hajlik, de ez meg egy olyan dolog, amire már a könyv címe is meghív, és olyan szép és olyan kedves ez giccs, hogy nem lehet érte haragudni:

De mi, akik lehetetlen dolgokról álmodozunk, pontosan tudjuk, mennyi mindent elérhetünk, ha megtesszük a kellő erőfeszítést.

Hát így.

Kedvenc részem: Alapból nagyon szeretem Lucy és a zene kapcsolódásait, szerintem zseniálisan használja a kötet ezt, de van egy pont egy bizonyos helyen, amit nagy spoiler lenne leírni, ahol jobban kapcsolódik valakihez, mint bárkihez valaha… Na, az kedvenc résznek lett írva. Imádtam.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik nagyon vágynak valami színes, tobzódó, szeretetteljes ölelésre. Azoknak, akik vadul képesek hinni a jóban és lelkes hittel keresik a szépet, meg mindenkinek amúgy, tényleg. Bátran. Olvasd el, ha az ajánlásomban kedvet kaptál hozzá.

T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél
Metropolis Media, 2021
427 oldal
Így olvastam: Nehezen vitt be a tobzódó nyelv, amikor még a világ nem volt ennyire színes és vidám, így ott még nagyon lassan haladtam, aztán felgyorsult, de 50-60 oldalanként így is szüneteket tartottam, mert nagyon sűrű a szedése, más kiadóknál ez a könyv simán 600 oldalas volna. Ezzel együtt is az utolsó 2/3 már olvastatta magát, csak a nyelvi nyüzsgés le tudott fárasztani.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Szeretném a szeptembert megtolni értékelésekkel főleg, meglátjuk, hogy sikerül, mert elég sok határidős más munkám is van. Ami biztosnak tűnik, hogy a következő bejegyzés egy 1 és 6 lesz, aztán érkezik majd egy kibeszélős is, de fejben már a következő értékelést is írom. Igyekszik az ember. Akárhogy is, a következő bejegyzésig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 / 34 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén