Sziasztok,

hetek óta tipródóm azon, hogy milyen megszólalás lehetne tőlem igazából adekvát, hogyan tudnék jól beszélni arról, ami az elmúlt hónapokban ismét az LMBT+ könyvek körül zajlott, miközben valahogy elképesztő enervált beletörődéssel figyelem mindezt. Egyrészt én is az az állampolgárok között vagyok, akiknek már nem jelenthet meglepetést semmilyen megszólalás vagy intézkedés az uralgó kormány részéről, másrészt viszont elborzaszt és önmérsékletre hív az is, ahogy láttam szerzőket, könyvpiaci szakembereket és könyves tartalomgyártókat túlpörögve, az olvasóik valódi érzékenységére egyáltalán nem figyelve nyilatkozni ezekről a kérdésekről.

Most találtam egy olyan eszközt, amivel a magam kis lehetőségével képes vagyok talán valamilyen perspektívát mutatni, és azt hiszem ez törte át bennem a csöndet, vagy hát, ez kényszerít arra, hogy végre egy összeszedett és koherens blogbejegyzést írjak. Ez a bejegyzés így most azt akarja tisztázni, mi mindent gondolok a fóliázásról és minden egyébről, míg a következő bejegyzés majd egy konstruktívabb és csak a saját kis vállalásomra, vállalásunkra fókuszáló szöveg lesz, amibe már nem akarom mindezt a sok gondolatot és kérdést belekeverni.

Az utolsó nagy és általános mondatom lesz a következő ebben a bejegyzésben: Nem gondolom, hogy a könyvek betiltásán kívül bármi el tudná lehetetleníteni az LMBT+ téma olvasását, és jó, hogy ezt terjesztők is visszaigazolják. A befóliázások, átpakolások drámaisága – meg egyáltalán, az az emberjogi probléma, hogy az alapján különböztetnek meg a könyvesboltban fellapozható, kinyitható könyveket, hogy vannak-e benne LMBT+ szereplők – még messze nem jelent tiltást és ellehetetlenülést, és szerintem fontos volna az áldozatpozíció marketingcélú kihasználása helyett építően beszélni arról, ami valóban történik.

És közben az ebben a bejegyzésben leírtak nem is lesznek igazán újszerűek a blog olvasóinak számára. Túrótorta könyvdarálásakor már írtam arról, hogy nem nekik van igazuk, bármennyire hangosan mondják is a magukét, a homofób gyermekvédelmi törvény bevezetésekor slameltem is arról, hogy miért tartom tök fontosnak azt, hogy ne is akarjuk elvenni az LMBT+ fiataloktól azt az empátiát és figyelmet, amit ezek a könyvek nekik jelenthetnek – bár a saját ízlésemnek egy picit ez a szöveg is didaktikus és áldozati pózolós, de igyekeztem mértéktartó lenni. Szóval ez a bejegyzés önismétlő lesz, de megpróbálom őszintén elmondani, miért tartom kibaszott nagy problémának azt, hogy a Rétvári Bence olvasóklub (a kiváló megnevezést a Mi Hazánk LMBTQ tagozat Facebook oldalán láttam, köszi nekik) megpróbál betartani egy eredendően diszkriminatív és gonosz törtvényt. Szóval igen, ez most egy hosszú bevezető volt eddig:

Messzebbről, egy pár napos történettel fogom kezdeni, mert el akarom mesélni azt is, hogy látom elmesélhetőnek azt, ami bennem zajlik. A hétvégén egy házibuliban voltam, és az erkélyen dohányozva arról beszélgettünk a kedves ittas állapotunkban egy sráccal, hogy mindkettőnkben van egy ilyen nagy hiányérzet, várjuk, hogy TÖRTÉNJEN meg velünk végre A VALAMI, amiről fogalmunk sincs hogy mi, csak valami radikális. A Godotra várvát ajánlottam neki, mert szerintem Samuel Beckett drámája lenyűgözően beszél az ürességről és a semmire vagy hát a valamire nagyon várás kérdéséről, úgy hogy az egyéni szereplőkön át egy akár több generáció óta tartó világégés vizonálhat az olvasó. És akkor előkaptam a telefonomat, gyorsan lejegyzeteltem, hogy erről a helyzetről kellene írnom, mert ezt jelentik, jelentették számomra az LMBT+ könyvek is: pont azokról a kérdésekről írtak, amik akkor nagyon dolgoztak velem, és a könyvek előtt hihetetlenül magányosnak éreztem magam, úgy tűnt számomra, hogy a problémáim és megéléseim csakis az én problémáim.

Ha feltételezzük, hogy a jogalkotók nem kibaszott gonoszak és cinikusak, akkor azt kell gondolnunk, hogy fogalmuk sincs arról, hogy az emberek nem 18 évesen jönnek rá, hogy melegek, leszbikusok, transzneműek, és elképzelésük sincs arról, hogy hány átsírt éjszakát, mennyi magunkbazártságot, mennyi jövőtől való félelmet jelent az első időkben az az egyszerű felismerés, hogy valószínűleg melegek lehetünk. Fogalmuk sincs róla, hogy milyen ijesztő lehet rájönni, hogy te is olyan vagy, mint azok, akiket a médián keresztül melegnek látsz (itt volna baromi fontos felelőssége az LMBT+ reprezentációnak, picit azt hiszem a blog legfontosabb vállalása ennek a tudatosítása volna), pedig hát, ők nem igazán azonosulhatóak számunkra, mert ők színesek, csak kreatív területekkel foglalkoznak vagy érdektelen és unalmas meleg legjobb barátok, és frankón lehet, hogy nem ismersz a saját környezetben sem olyan értelmes embert, akiről tudnád, hogy ő is meleg. Meleg kamaszként tényleg úgy tűnhet, mintha te lennél az egyetlen.

És persze, tudom, hogy nem ez az egyetlen élethelyzet, amiben egy meleg kamasz érezheti magát, és valószínűleg át kellene fogalmaznom az egész megélést első szám első személybe, mert ez csak az én történetem. Gyűlöltem magam, amiért nem lehetek normális, mint mindenki, féltem, hogy nem lesznek barátaim, ha kiderül (ha kiderül, nem ha elmondom!), féltem, hogy lebukok, hogy elárul egy kéztartásom, egy hanglejtésem, és el sem tudtam képzelni, hogy valaha boldog életet élhetek majd melegként, miközben egyre világosabb lett számomra, hogy sem barátnőm, sem később feleségem nem lesz majd. De akkor mi lesz velem?

Amikor tizenhat évesen megtaláltam az első meleg könyveket, azok nagyon sokat jelentettek számomra. Olyan biztonságos közeget teremtettek, amit addig semmi más nem tudott körülöttem. Egyszer csak láttam, hogy más kamasz srácok túl tudnak lépni az én félelmeim árnyékain is, el tudják mondani másoknak, hogy melegek, szerelmesek lehetnek, és nem halnak bele, sőt, viszontszeretik őket és boldogok együtt. A könyveken keresztül tanultam meg, hogy melegnek lenni egy élhető helyzet, noha, minden, amit érzek és korábban éreztem, teljesen valódi érzés, és előttem nagyon-nagyon sokan átéltek és túléltek már. Reményt jelentettek, ígéretet, hogy én is túl fogom majd.

Nem tudom, hogy hányan vannak most ebben az országban, akik úgy éreznek, ahogy én éreztem magam akkor. Nem tudom, hogy mennyire tipikus valójában az én történetem. Azt tudom, hogy meleg kamasznak lenni kibaszott nehéz is lehet, és hogy vannak, akiknek még az enyémnél is nehezebb ez az időszak, és őszintén hiszem, hogy egy államnak kötelessége volna segíteni őket abban, hogy megismerjék, mik is pontosan az érzések önmagukban, és hogy megértsék, hogy akármit is éreznek, az baromira rendben van, és minden olyan megnyilatkozás vagy törvényhozás, ami nem ezt szolgálja.

És közben állampolgárként baromira tehetetlennek érzem magam. Nem tudok nekikezdeni semminek, ami valódi lenne, akár ennek a bejegyzésnek sem, mert annyi, de annyi minden történt, amivel fontos lenne elvből szembepisilni, csak kimerült vagyok, úgy érzem átázott mindenem, és nem egyértelműek mások megszólalásai sem. Direkt nem könyves példa lesz, bár magyar szerző könyvében is találtok abszolút hasonlót – a könyvről blogbejegyzésben ki is akadtam ezen. Horányi Juli pár hete adott egy interjút, amiben beszélt arról is, hogy mennyire fontos és egyértelmű számára az LMBT+ emberek elfogadása, majd néhány mondattal később arról panaszkodott bármiféle érzékenység nélkül, hogy mennyire büdösek a csövesek a villamoson. És nekem kurvára nincs szükségem arra, hogy Horányi Juli elfogadjon, ha ad abszurdum nincs empátiája azok iránt sem, akiket például a szüleik a melegségük miatt tesznek utcára, és akár büdösek lehetnek a villamoson. Persze, valószínűleg Juli nem meleg fiatal büdös hajléktalanokkal utazik a villamoson, csak közben meg nem tehetünk úgy, mintha válogathatnánk az elfogadások vagy legalább a megértések vagy az empátiák között. De hozhatunk fel az utóbbi hetek terméseiből bőséggel szerzők és más könyvszakmai dolgozók példáit is, végtelen hosszú TikTok live-okon, podcast beszélgetéseket, nyilatkozatokat, amik tök nyilvánvalóan nem az ügyet, hanem a saját hírverésüket szolgálják.

(Kedvencem a témában a befóliázott könyveket küld vissza szerzőknek a Libri hír, aminek a törzsszövegében tisztázódik, hogy nagyrészt magánkiadásokról van szó, most pedig a Libri tisztázza, hogy olyan, nem csak LMBT+ könyvekről van szó, amiket senki nem keres – igen a magánkiadásnak van egy ilyen szépsége – és ezért egyáltalán nem éri meg nekik tartogatni a példányokat. Rém nyilvánvaló, hogy ebben a témában felesleges fóliázást kiáltott a sajtó, de erről soha, de soha nem lesz szó a nyilvánosságban, és az arcomat tudom vakarni ettől a valóságtól.)

Szóval tök király volna, ha mértéktartóan fogadná a sajtó és a nyilvánosság az LMBT+ téma híreit, olyan szerzőkről és könyvekről beszélne, amelyek valóban a kamaszoknak szólnak, olyan embereket szólaltatnának, akik hitelesen tudnak a kérdésről nyilatkozni (engem is kerestek például szerzőként, de a könyvem nincs befóliázva, mert verseskötetet nem fóliáznak– ha teátrális és figyeleméhes lennék, azt mondanám, hogy még –, ezért utasítottam vissza nyilatkozatot, szóval nem féltékeny vagyok azokra, akik meglátták ebben a marketinglehetőségeket, hanem tényleg problémáim vannak a helyzettel), és tökre jó lenne, ha azokra figyelnénk, akiket tényleg érint az ügy, mert így ez is csak egy újabb kiégető topikká vált az egész téma, még Tóth Gabi és Krauszom válása előtt.

És közben hatalmas köszi azoknak a civil vállalásoknak, amik tényleg azt a feladatot végzik el, amit ebben a helyzetben el kellene, és a fiatalokra figyelnek. Köszi azoknak a kedves egyetemistáknak, akik felajánlásokból összegrundolva kiültek a Libri elé Budapesten – noha a Tiltott könyvek kiírás túlzás volt, és az első napokban az amúgy nem is fóliázott szépíró közeg tudott hozzájuk direktebb felajánlással élni, de amikor beszéltünk a szervezőkkel, igyekeztünk bőven ifjúságikat is válogatni az adományként beérkezett összegekből –, hatalmas öröm tudni, hogy vannak üzletek, ahol matricákat hagytak fóliákon lelkes civilek például a Fólia nélkül szabadon szervezésében, szuper látni, hogy LMBT+ könyveket népszerűsítenek nagyszerű színészek, újságírók olvasnak fel az Olvassszabadon kezdeményezésben. Szóval vannak dolgok a világban, amelyek elsősorban az ügyeinkről és a szolidalitásainkról szólnak, nem az arcunkról, és végsősoron bízom benne, hogy ezek lesznek a fontosabbak.

A mi projektünk nem lesz hatalmas, nem lesznek vele tele a közösségi média platformok, sőt, kimondottan kicsi és helyi vállalást teszünk, de örülök, hogy meg tudjuk tenni, és fenntartható kis projektnek tűnik, ami előnye is lehet az előző bekezdésben felmutatott akciószerűbb vállalásokhoz képest. Őszintén bízom benne, hogy sok ilyen lesz majd még, és hogy egyszer majd tudunk lenni azok a felnőttek, és az a társadalom, amire nekem tizenhat éves melegként elképesztően nagy szükségem lett volna, és sajnálom, hogy ebben a bejegyzésben most pesszimistább hangvételt kellett megütnöm. Szomorú vagyok, enervált is, de közben bízom is, Madách azt tanította, hogy azért az utóbbi a fontos, és kik vagyunk mi, hogy egy ekkora drámaíróval vitatkozzunk.

A következő bejegyzésben már arról, mit tudok én tenni az ügyben, mindezt vidámabban, lelkesebben, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió