Sziasztok,

ez a február most más volt, mint a többi, ezt mondhatjuk teljes nyugalommal. Bizonyára nekem is és nektek is feltűnt, hogy nem volt bejegyzés az elmúlt másfél hónapban. Bár nem egészen direkt alakult úgy, de kivettem egy hónapnyit februárban, hogy ne szorongjak a tartalomírás kényszerén. Az elég sűrűvé vált hónapban egészen más helyzetek felé kellett teljes figyelemmel lennem, majd egy izgibb náthás-megfázásos-felgyógyulós-újramegfázásos hullámzás zajlott, zajlik épp kifelé belőlem. Ebben a tekintetben tehát ez a bejegyzés most más lesz, különösen mert februárban alig szereztem be és alig olvastam el egészében könyveket, a fő fókusz most az lesz, hogy mi minden történt februárban, mondjuk így: amíg nem voltam itt, vagy hát, szóval, amíg máshol voltam:

Mindent a februárról:

Az őszi félévem egy kutatói ösztöndíj keretei között telt el, amiben vezettem a Biztos pontok az identitáserdőben kutatói blogot is. A félév során Szécsi Magda és Lakatos Menyhért meséinek a többségi-kisebbségi párbeszédekben való szerepét vizsgáltam. Annak a kérdését igyekeztem körüljárni, hogy hogyan beszélnek ezek a mesék a cigányságról, milyen értékeket közvetítenek és hogy milyen képet mutatnak a többségi társadalom, vagy akár a kisebbségi olvasó felé mintaként. Nagyon jó volt újra úgy érezni, hogy a kutatás nem jelent eredendően kiégettséget, vagy hogy kifejezetten örömforrás tud lenni, amikor például gyönyörű példák közül kellett kiválasztanom, melyik kerüljön be a tanulmányba, és mindezeken túl még számos pozitív pillanatot tudott nyújtani ez a csodás mesevilág, legyen szó az Instagram élő meseolvasásokról vagy akár a moly.hu-s cigány meseolvasós kihívás létrehozásáról. A hónap első harmadát ennek a kutatói ösztöndíjnak a beszámolói elvárásai vitték el, ami nem a legfényesebb pontja a pályázatoknak, mégis nagy odaszánást igényel. Időközben szerkesztettem még a szövegem, azóta szerencsésen publikálva is lett a tanulmányom, jó szívvel ajánlom, ha érdekel a roma meséknek a témája.

A hónap következő határidejét február 15 jelentette, amikor Olga Tokarczuk Nyughatatlanok című könyvéről beszélgettünk a szegedi Grand Caféban Kovács Krisztinával és Lengyel Zoltánnal. A beszélgetés az 1749.hu világirodalmi magazin szervezésében valósult meg, később majd potcastként meghallgatható lesz. Nagyon izgultam a beszélgetés előtt, mert ez volt az első irodalmi pódiumbeszélgetésem, ahol nem csak magamról kell beszélnem, nem csak magamat kell képviselnem, de az a megélésem, hogy jól sikerült az este, a két irodalomtudós között én halandóként valamennyire talán elérhetőbbé sikerült tennem azt, amit mondanak, sokszor példákat hoztam, vagy a kis olvasási kétségeimet, gondolataimat osztottam meg, én magam nagyon élveztem, Tokarczuk könyvéről pedig még lesz szó ebben a bejegyzésben.

Fotó: Takács Borisz (@B42DiY)

Aztán elkövetkezett február 23, amikor slamerként, irodalmárként egy nagyon új, de szintén elképesztően lelkesítő szerepben próbálhattam ki magam. Szeged legpatinásabb galériája, a Reök-palota második emeletén látható időszaki kiállítással, a Digitális vallomások című Dr. Fráter Lóránd emlékkiállításon olvashattunk fel zenére a galéria elvárt fényeitől elrugaszkodó helyzetben. Egy nagyon izgalmas alkotói munka volt a képeken keresztül írni, jó volt, hogy olyan embereket értünk el, akikhez korábban egyáltalán nem, és jó volt magunkhoz lazítani a kiállítás megtekintésének szigorú és különös rendjét. Abban bízunk, hogy ebből majd sorozatot tudunk szervezni, most még az első alkalom helyzeteit pihenjük ki, aztán látjuk majd, mind lelkesek és kedvesek vagyunk, bízom a legjobbakban.

Fotó: Debreczeni Kata

És még ezek mellett több cikket írtam, amik majd lassan megjelennek, kijött a szakmai lektortól az Ocean Voung regényéről szóló tanulmányom (a könyvről itt írtam értékelést), amit így szintén át kellett néznem, Szegedre látogatott a vajdasági Híd folyóirat Fiatal alkotók lapszáma, aminek a lapszámbemutatóján fel is olvashattam, illetve közreműködőként a Törzsasztal Műhellyel részt vettünk Fodor Barbara békéscsabai kiállításának a megnyitóján is, illetve megjelent egy kritikám a februári Kalligram folyóiratban Plonicky Tamás Hugyos malac című könyvéről, illetve a február 25-i Élet és Irodalomban Samuel Mago és Mágó Károly könyvéről A szerencse kovácsairól, a két lappal együtt immáron kettő azoknak a lapoknak a száma, ahol versekkel még sosem jelentem meg, kritikával viszont igen, ez is egy fura, kedves, másféle öröm.

Fotó: Höffler Norbert

Pezsgő hónap volt ez, amiben csupán egy olyan helyzetem volt, amit nem tudtam megoldani, és az sem az időmenedzsmenten múlt, egyszerűen nem voltam elég képzett pedagógiai témákban, de pörögtem, e-maileztem, csináltam, írtam, gondolkodtam, még többet írtam, most pedig igyekszem majd visszalassulni a bloghoz, az életemhez, a márciushoz, mindehhez pedig egy tényleg gyors summa kiváló apropót jelent.

6 új könyvet szereztem be:

Erdős Virág: Erdős Virág könnyei
Nagyon várom, hogy olvassam ezt a könyvet, mert nagyon fura a viszonyom Erős Virághoz. Nyilván zseniális alkotó, de a ritmikus és gondolatritmusos, sokszor a kedves és az elidegenítő közötti esztétikumon mozgó szövegei időnként, több verset egymás után olvasva unalmassá is tudnak válni. A verseiben nagyon erős mindig a referencialitás és a közéletiség, keresi az identitásoknak a határait, és ez a könyv tökéletes lesz, épp mindez miatt. Szóval: ez a könyv arról szól, hogy Erdős Virág a karantén alatt biciklisfutárnak állt, és ezen a tapasztalaton szűri át az egész pandémiás világot. Csak pár verset olvastam eddig tőle, de azok lelkesítőbbek, mint eddig bármi, amit mostanában kortárs lírában olvastam. A valóságunk valahogy egy Erdős Virági valóság lett, úgy tűnik a beleolvasott versekből, és én nagyon várom ezt az olvasmányélményt.

Körösi P. József: Mágnes mellett a vas
Nagyon nehéz helyzetben van egy antológia, ha le akar nyűgözni, ráadásul érdekes kategória számomra az LMBT+ témájú prózaszövegeknek a gyűjteménye, emiatt félve, bizonytalankodva vettem a kezembe ezt a kötetet a hétvégén, miután majd egy hónapot feküdt az asztalomon. ÁM! Az a nagybüdös helyzet, hogy úgy tűnik ez a könyv hoz vissza az olvasásba. Az első négy történet legalábbis zseniális, még van 560 oldal, hogy rácáfoljon, de őszintén bízom benne, hogy ez nem történik meg. 😀
Ez egy olyan LMBT+ antológia, ami nem az egyértelmű és szokás szerint citált LMBT+ szövegeket hozza elő, hanem figyelmesen válogat, úgy tűnik a kortárs és klasszikus magyar és világirodalomban. Eddig úgy tűnik, hogy noha fontos szerzőket hiányolok, meggyőző a vaskos válogatás, de olvasás után egyébként is beszámolok majd.

Olga Tokarczuk: Nyughatatlanok
Olga Tokarczuk nélkül majdnem leéltem egy életet, és ez elképesztően nagy hiba lett volna, mert ez a nő zseniális. Tényleg, több könyvét olvasva is ezt gondolom, és az új is hozta az elvárásokat. Mágikus realista, politikailag tök aktív és érzékeny szövegek, ebben a nagyregényben éppen az utazás egyfajta végeláthatatlan belső kényszeréről. Folyamatosan fel-fel tűnő vagy visszatérő karakterek mentén mozaikokból épül fel a kötet, ami a különc karaktereket motivációit, belső monológjait kívánja összegyűjteni egyfajta folyamatosan újra és újra előkerülő preparátumgyűjteményként. Követve a preparáció történetét, melyben az utókor számára az érdekes, különös, rendellenes testrészeket kívánták megőrizni, itt is valami ilyesmi történik, és míg mi a preparáció történetébe is betekintést kapunk, amely sokkal izgalmasabb, mint bárki gondolná, tényleg egy nagy kiáltványát olvassuk azoknak, akiknek mindig mozgásban kell lennie. Tokarczuk zseniális megint, eléggé bírtam.

Domonkos Johanna (szerk.): Viselném a szemem
Gyukics Gábor egy elképesztően izgalmas beat-indián-jazzpoetry figura, aki évekig élt Amerikába, ahol őt beágyazott beatköltőként ismerik, ez a kötet pedig az ő amerikai líra és prózafordítása, nagyrészt állati menő beatekkel, de számos más izgalmas szöveggel is. Hogy mást nem mondjak, Aciman szöveg is szerepel az antológiában, de Paul Auster vagy Bob Kaufman neve sem feltétlenül ismeretlen a kortárs olvasóknak, ami pedig ismeretlen, az is nyilván azért van, mert nem olvasunk kortárs amerikai lírát vagy hard szépirodalmat, hiszen alig van fordítva. Na, ez a kötet azért van meg, hogy legalább én olvassak, Gyukics korábbi, Medvefelhő a város felett című kortárs indiánvers-antológiája meggyőzött attól, hogy kell.

Cserna-Szabó András: Fél négy / Fél hét / Félelem és reszketés Nagyhályogon
Cserna-Szabó András egy nagyon különleges és zseniális figura az irodalmi életben, zsenialitása és különlegessége abban áll, hogy tobzódóan vicces és szétírt szatirikus kis helyzeteket ír meg, amiket egyszerűen nagyon jó olvasni. A három F-betűvel kezdődő kisregény még a pályája elején jelent meg, a Helikon új életműkiadásában egy könyvben olvasható ismét, és én jól megvettem megjelenéskor, épp, amikor rámtört az olvasási válság, de persze semmi baj, fogok még ennek szívből örülni.

Frankovics György (szerk.): A bűvös puska
Frankovics György cigány és cigányokról szóló népmesekönyve egy elég izgalmas darab, mert gyerekeknek szól, de nem mindig hoz tartalmi korrekciót eszerint, népmese, de nincs semmiféle hivatkozás benne arra vonatkozóan, hogy honnan van a mese, és mert egyszerre, valahogy tudatlanul vagy naivan vall a kisebbségi, többségi párbeszédről, azzal is, hogy helyenként szinte rasszisták a mesék, amelyek romákról szólnak. Izgalmasnak ígérkezik a szövegközlés, nyilván majd a szakdolgozatomban dolgoznom kell vele, még csak bele-belelolvastam, illetve kritikákat olvastam róla.

3 db új könyvet olvastam el:

Olga Tokarczuk: Nyughatatlanok
(Fent már írtam róla.)

A vakok és az elefánt (Hindu mese)
Nem biztos, hogy nem ez a papírszínház tehet arról, hogy olvasási válságom van, és hogy nehezen veszem rá írásra a kis ujjaimat. Egy február végi határidőre kellett volna kritikát írnom erről a papírszínházi szövegkiadásról (a formátumról: egy fakeretben képeket mozgat egy mesélő, egyfajta tradicionális diavetítésnek a felélesztése), amivel és aminek a vizuális megjelenésével, meg amúgy a történetvezetésével is – bocsi, tényleg nyűgös vagyok ezzel a kiadvánnyal kapcsolatban, örülök, hogy végül nem én írtam róla – az a bajom volt, hogy nem használja ki ennek az amúgy zseniális mesének a lehetőségeit. A történet arról szól, hogy vakok tapogatják az elefánt különböző testrészeit és próbálják megérteni, milyen az az elefánt. A történet tele van lehetőségekkel, hogy arról beszéljen, hogyan képez az ember jelentést, vagy hogy milyen korlátos valójában az egyénnek a befogadása, és mégis, erről egyáltalán nem beszél a szöveg, talán tudatában sincs annak, hogy minderről beszélhetne, és az illusztráció sem igazán gondolkodik el semmi ilyesmin. Aztán, mikor ezt jól leírtam, két tanáris barátom jól ledurrogott, hogy igazam van, de a gyerekek így és így teremtenek jelentés magukban és ennek mentén meg működik az illusztráció, és valójában szembe kellett néznem a saját megismerésem korlátaival is, és visszadni a szöveget. A mese nagyon klassz, ezért a kiadványért továbbra sem vagyok meggyőzően oda, szerintem ismerjétek meg a mesét máshol, de a tanáris barátaim nem fognak egyet érteni ezzel, és lehet, hogy nekik van igazuk.

Kalapos Éva Veronika: Ezek voltak az apák
Kalapos Éva Veronika új könyve egy nagyon szép és ügyes jellemekkel dolgozó regény, ami ugyan sok klisésnek is tekinthető helyzetről próbál újat mondani, mint amilyen a balett, a leszbikusság, a válás, a pánikbetegség, az osztály- és genderkérdések, mégis, nagyrészt ezek a próbálkozások inkább sikeresek. Alexa fiatal felnőtt táncosként egy nemzetközi versenyre készül saját, apjával való kapcsolatát feldolgozó koreográfiájával. Szülei válása óta szinte megszűnt a viszonya az apjával, az apában és a lányban azonban egyszerre támad fel az igény arra, hogy kettejük kapcsolatát felderítse. Alexa beszél a nagyszüleivel, és megkísérli az édesanyjával is tisztázni az akkori helyzetet, Bálint elküldi lányának azokat a hangfelvételeket, amiken a férfi a válás után saját maga előtt is igyekszik pszichológusa biztatására kimondani, tisztázni a helyzetét. Nagyon sok szempontból erősen irodalmiaskodó regény, ami a tudatok és a valóságok hol kevésbé izgalmas, hol igazán eredeti eszközökkel mossa össze, mégis abszolút helyén van a szöveg, kedves, érzékeny, nagyon jól épít személyiségeket… Lesz még róla szó a blogon.

És ennyi lett volna ez a február és ez a tizenöt betegeskedő ráhúzott nap, rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió