Olvasmányélmények a szivárványon innen

Hónap: 2021 április

Julie Orringer: Üldözöttek gyűjteménye

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy nem tipikus holokauszttörténetet hoztam, ami egyszerre kíván egy romantikus regény lenni, és egyszerre kíván egy kevésbé ismert, de annál fontosabb történelmi folyamat velejéből tudósítani. A történelmi romantikus műfaj ezen embertelen időszakba helyezése nem idegen a szerzőtől, a Láthatalan híd című regényében a holokauszttúlélő magyar nagyszüleinek állít emléket, ebben a regényben pedig a Világ Igaza-díjal is kitűntetett amerikai újságíró, Varian Fry történetét meséli el, aki számos nagy művészt és értelmiségit mentett ki a Marseille felé egyre erősebben kapkodó nácik karmai elől. Julie Orringer Varian Fry néhány hónapos európai tartózkodásának a titokzatosságába egy romantikus meleg szálat hoz, az egész mégis valahogy szép történet lesz, egy kor amerikai társadalmát és háborúhoz fűződő viszonyát, valamint a művészetnek az akkor épp a náci erőkkel szemben beszélő mindenkori hatalmát is bemutatja. Nézzük közelebbről:

Varian Fry amerikai újságíró az 1935-ös berlini útja során látta, ahogy nácik halálra vernek egy zsidót a nyílt utcán, és ettől a tapasztalattól Amerikába visszatérve sem tudott szabadulni. Újságíróként és értelmiségiként felelősnek érezte magát azért, hogy ez velük egy világban történik, de cikkei, széles baráti körének zajló beszámolói nem változtatják meg a történelem menetét vagy az USA közvéleményét, akik úgy gondolták, hogy mindez csak Németországban vagy csak az öreg kontinensen fog maradni, nincs ezzel dolguk, ily módon Európában a háború 1939 őszén megkezdődik. Hitler 1940-ben megszállja Franciaországot, ahol az európai és egyetemes kultúra legnagyobb alakjai tanyáznak, akik nagyrészt délfrancia nyaralóikban igyekeznek túlélni, hiszen bíznak abban, hogy a nevük oltalmazza őket, és egyébként is céljuk, hogy tanúskodjanak a történelem ezen nehéz időiből.

A regény felütésében Varian a francia vidéket járja Chagall után, akit a menekülésre igyekszik rávenni, de nem jár sikerrel, útjáról visszatérve a marseille-i irodájában már végtelen teendő találja. Az amerikai alapítványa azzal bízta meg, hogy menekítse ki az európai kultúra legnagyobbhatású embereit, az ajtaja előtt viszont tömegek várják az utolsó reménysugárként kínálkozó menekítést, amely azonban csak néhány ember számára jelenthet kiutat Franciaországból. Varian Fry és társai egy jól kiépített, emberektől-emberekig vezető hálózatot tart fent Marseille-ben, amelynek a rendőrségen és a szálloda alkalmazottain túl az amerikai konzulátus, embercsempész szövetkezetek és kiváló útlevélhamisítók is a részeit képezik, ugyanakkor ezek a lehetséges utak egyre ritkábban nyílnak meg és egyre veszélyesebbek, így rengeteg megkeresést kénytelenek elutasítani.

Ez az ítélkezés és ez a morális tehetetlenség áll a szöveg ezen első részének a fókuszában. Varian Fry valójában nem műértő, aki mégis, most ítélethozó szerepbe kerül. Olyan emberek felett kell döntés hoznia, akikre lágerek, koncentrációs táborok várnak, olyan emberekről dönt, akik nem csupán titkos kódok egy-egy sürgönyként feladott jelentésben, miközben önmagában az a kérdés sem egyértelmű, hogy vajon tényleg többet ér-e egy művész vagy gondolkodó élete, mint bárki másé.

Ennek a dilemmának a teljességben valójában tisztázhatatlanságára az egyszerű válasz az, hogy ezek az emberek tanúkká válnak, akik képesek a munkájukkal és a történetükkel elmesélni, azt, ami túl színes, túl tobzódó és valójában túl pusztító ahhoz, hogy elfelejtsük. Varian azzal nyugtatja magát, hogy ezek az emberek tudják, hogy a művészeknek kötelességük tanúskodni és nem fordíthatják el a tekintetüket, bármennyire is szeretnék. Maga a cím is ezt a tanú szerepet idézi meg, az Üldözöttek gyűjteménye egy kiállítás anyaga, amelyet Varian vendégei gyűjtenek erről az időszakról. Zilberman, csupán a regény terében létező festő egyik munkáját Chagall dicséri így:

Ahogy megörökíti az utcára kidobott zsidó anyákat és gyerekeket, a zsidó férfiakat, akiknek törött üveggel vájják ki a szemét, amikor megmutatja a fiatal lányokat, akiket levetkőztetnek és kiállítanak az utcára, hogy a náci ifjak megbámulják, kigúnyolják és összefogdossák őket. […] Nincs nála hatásosabb fegyverünk a nácik ellen.

Ezzel együtt is, a regény megszólalásmódja nem a pátoszé, hanem a biztonságé és bizonyosságé, hogy innen végsősoron muszáj lesz kikeveredni valahogy. A regény nagy részében a menekülők egy vidéki villában vannak összezárva, és sokszor szürrealistákhoz méltó életet élnek, amely például a regénynek hihetetlenül hálás, vicces és nagy pillanatait adja. Ezek az emberek a maguk nihiljében kinevetik a tabukat és valami nagyobb igazságot látnak meg (épp erről a nagyobb igazságról lesz még szó a bejegyzésben ott, ahol a kedvenc részemről fogok beszélni), így a villa egy biztonságos oázist teremt, ahol nincs háború, és ahol jó ottlenni. A regény egy pontján Varian azon gondolkozik, hogy lehet-e, hogy semmi ne változzon – milyen abszurd kívánság egy háború közepén, és az olvasó persze érti.

A folyamatos munkával töltött órák egy pillanatában tűnik fel Grant, a történelmileg kevésbé hiteles, ám a történetben jól működő perzselő szerelem. Grant és Varian viszonya úgy tűnik, hogy az öreg kontinensen, és ebben az oázisszerű biztonságban válik megélhetővé, miközben a romantikus regények elvárt csavarjai kísérik a történetet. Variannak felesége van, Elieen, aki nem jelenik meg a regényben, de Varian emlékeiből tudjuk, hogy egy végtelenül kozmopolita és haladószellemű nő, megveti a titkolózást és a tudatlanságot, ily módon Varian homoszexualitása sem titok számára. Varian és a felesége viszonya egy lassú, de rendkívül mély elvtársi, szövetségesi viszony, míg a Granttel történtek már lezártnak tűntek a regény elején, Grant a szeretője nevében keresi meg Variant, és kéri a segítségét. Miközben a két szereplő tobzódik a múltjuk sebeiben – ki ment el, és ki nem ment ki után –, meg kell próbálniuk újraépíteni valamiféle bizalmat, miközben persze majd visszatérve amerikai polgári életbe 1940-ben elképzelhetetlen, hogy bármilyen kimondott keretben megélhetővé váljék ez a szerelem.

Grant kapcsán ugyanakkor betekintést kapunk egy rendkívül izgalmas amerikai történetbe is. Grant édespaja egy színesbőrű zenész férfi volt, aki megszöktetett egy zsidó lányt, majd otthagyta az asszonyt a gyermekével. Grant anyja visszatér a zsidó közösségbe, Granten pedig nem látható az apja származása, így bekerül a Harvardra, ahol ugyan már kvótákkal vesznek fel színesbőrűeket, ő kvóta nélkül is bejutott. A regény idejében alakul ki Grantnek igazán a színesbőrű identitása, és izgalmas, ahogy ez nem látható kisebbségi csoporthoz való tartozásként működik, miközben persze emberileg szomorú és történelmileg hiteles, hogy úgy érzi, minden, amit elért, azt titkolózás útján érte el: az egyetemi felvételijén nem mondta el, hogy fekete, hiszen nem is tartja magát annak, félt, hogy nála telik be a kvóta, és egyébként is, ez a státusz számos hátrányos megkülönböztetéssel járt volna. Grant a vállalását azzal vonja párhuzamba, hogy most emberek Európa-szerte azért hallnak meg, mert vállalják magukat.

Grant és Varian esetében egészen más a melegséghez való viszony is. Grant a Harvardra menekült a zongoratanárába való szerelme és egyáltalán a melegsége elől, miközben hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Harvard tele van titkos klubokkal és estélyekkel, bennük burkolt és kendőzetlen kapcsolatokkal, Grant viszont nehezen illeszkedett be ezekbe a közegekbe, miközben Varian az első pillanattól otthonosan érzi magát ebben a polgári, kozmopolita közegben, de felnőtté válva már neki van buknivalója, Grant álmodhat nagyobbakat a közös jövőről.

És ily módon én ezt az egész romantikus történelmi könyvet a helyén kezelve nagyon bírtam. Amit fontos megérteni belőle, hogy miközben a társadalom, amelyről ez a könyv alapos kutatómunkát követően beszámol, valós, addig Varian Fry homoszexualitása erősen kérdéses, de a regény mégis hitelesen tud beszélni a homoszexualitás kérdéseiről, ahogy Grant fikciós volta ellenére valós volt az a felsőoktatási rendszer, amit bemutat, vagy ahogy Zilberman fikciós volta ellenére hitelesen beszél a művészet fontos tétjeiről. Egy nagyon kedves tanárommal beszélgettem nagyon sokat az Abraham Lincoln, a vámpírvadász című film kapcsán, hogy a történelemben vannak olyan időszakok, amikor érthetetlenül nagy vállalások történnek, vagy nagy eredmények születnek, noha nem felderíthető ma, hogy mi is történt azokban a napokban. A horror, vagy jelen esetben a romantikus zsáner ezeket a lyukakat tömi be a saját kliséivel és egy olyan választ ad, ami miért is ne lehetne egy lehetséges válasz, és ebben a tekintetben a felhozott példák sokkal menőbbek, nagyobbakat vállalnak, nagyobbakat mozognak ki a valóságból, miközben a világból ismert tények megmaradtak. Nem azt mondom tehát, hogy nem értem meg azokat, akik kételkednek, de ezt az olvasatot fel tudom ajánlani.

Mert amúgy az van, hogy tényleg kedveltem ezt a könyvet. Szerettem, hogy emberekről szól, akik dolgoznak. Szerettem, hogy Varian irodája egy aktív és egymásra figyelő közösségként látszódott, ahol van hely ritka, de fontos beszélgetéseknek, vagy jól becélzott, mégritkább kedves viccelődésnek is. Szerettem a könyvnek a hangulatát, azt, hogy ilyen időkben valami az életnek az ennyire bizalommal teli igenléséről tudott szólni. Hogy miközben az egész közösséget megrázta Walter Benjamin öngyilkosságának a híre, az egész csapat drukkolt Hannah Arendtnek, aki csak a történtek után lesz a XX. század egyik legnagyobb hatású filozófusa, és eközben szép az, hogy ebbe az elmesélésre érdemes történetbe szervesen tud integrálódni egy szép romantikus történet. Egy olyan, amit tényleg szép elolvasni. A kötet legnagyobb vállalása azt hiszem, hogy végig hiteles tudott maradni a sűrűn szedett 540 oldalas regényben.

Kedvenc részem: Van két nagyon fontos vacsora a regényben, ahol összeülnek a szürrealisták, és úgy döntenek, hogy jól érzik magukat, csak azért is. És ezek tényleg csodálatosan nagyon szürreális esték, amiket imádtam, de volt ezen belül is egy kedvenc jelenetem. Az első estén egy Non! C’est Tabou című játékot játszanak, mindenki mond valami megdöbbentőt, tabudöntőt. Jacqueline ezt mondja:

Szeretem az impresszionisták festményeit, amelyeken macskák ugrándoznak a kertben – közölte. – Szeretem a nőket azokban a dagadozó ruhákban, és a virágokat. Igen, azt a sok-sok virágot! Imádom őket! Halálosan unom már azt az elvet, hogy minél ocsmányabb egy festmény, annál inkább jogot formál arra, hogy művészetnek tekintsék. Nem akarok mást, csak gyönyörű festményeket látni.

Madame Breton kimondása számomra a legnagyobb művészeti gesztus, és ezt nem fogom tudni elmagyarázni azt hiszem, de nagyon igyekszem (előljáróban annyit, hogy a művészetkoncepcióm nagyban merít [ó, ez nem lesz stillszerű, bocsánat] Massimiliano Parente: Hitler után a második legnagyobb művész című regényéből, amely a művészet eredményének a korábban soha nem érzett hatást tekinti). Szóval ebben a kijelentésben az van, hogy a szépségről való fogalmaink iszonyatosan megváltoztak a XX. században, és ennek az ennyire direkt és a szürrealista közegben való kimondása valami olyan progresszív, amit el nem lehet mondani, hiszen valójában az egész szürrealizmusnak, meg mindennek talán éppen az a kontextusa, hogy az ember mennyire is vágyik a szépre, és közben ez állatira nem problematizálódik kimondva, és igen, ez egy nagyon menő bemondás volt, imádtam, erről a könyvről biztosan ez fog eszembe jutni, valószínűleg bármikorig.

Végezetül hát ajánlom a könyvet azoknak, akik hallanának a második világháború zsidóüldözött világának a nem kelet-európai történetéről is, akit érdekel, hogy milyen is egy ilyen kozmopolita, szürrealista művészvilág, és persze azoknak, akik úgy érzik, hogy bele tudnának veszni az értékelésem alapján egy ekkora regénybe.

Julie Orringer: Üldözöttek gyűjteménye
Mennyit ér az ember háború idején?
Libri, 2020
543 oldal
Így olvastam: Lassan indul be a regény, az elején Chagalléknál járunk vidéken, majd hírtelen csapódunk bele az iroda marseille-i életébe, és Grant is elég random csapódik be, szóval el kell telljen az első 100 oldalnak, de onnantól vitt már sokkal nagyobb léptékekben, de el kell mondani, hogy ez egy vastag, sűrűn szedett, kisbetűs könyv, ami megkéri a saját idejét.
Itt írtam róla alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Libri Kiadónak a bizalmat, és hogy elküldte nekem ezt a könyvet, örülök, hogy mesélhettem róla. Én a magam részéről most elköszönök, de előtte megígérem, hogy legkésőbb a pénteki kibeszélőssel érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

#LMBT-t olvasunk: Society

Sziasztok,

nem is értjük, hogyan történt, de az előző #LMBT-t olvasunk interjú óta ismét eltelt három hét, így ismét egy friss interjúval jelentkezem. Ez alkalommal a nemrég indult Society YouTube csatorna vloggerét, Mező Gábort kérdeztem például arról, mi motiválta arra, hogy közéleti csatornát hozzon létre, milyen fontos LMBT+ aktorokat lát, akik meghatározzák a témákról való általános közbeszédet, sőt, arról is gondolkodunk, hogy mi egyáltalán a kultúra és a nyilvánosság feladata ma. Nem is fecsérlem tovább a bevezető szavakat, kezdjük:

Egy meleg srác olvas (Emso): A Society egy két hónapja indult, a társadalmi témákat röviden, de vitakészen felvető csatorna, ami most még főleg LMBT+ kérdésekkel foglalkozik, de az LMBT+ diskurzusnál tágabb keretben. Mesélnél arról, hogy hogyan döntöttél a csatorna elindítása mellett, és hogy mik voltak a fő motivációid, milyen hiányérzetbe látod megérkezni a csatornádat?

Society: Már sok éve érdekel a társadalom, a politika, érdekelnek a problémák, és az, hogy hogyan lehet megoldani őket. Ezt nevezhetjük hobbinak is tulajdonképpen. Emellett pedig van bennem egy belső késztetés, hogy ha valamivel kicsit is javítani tudok a dolgokon, akkor azt megtegyem. Ez egyszerűen jó érzés. Persze az, hogy mitől lesz jobb a világ, az erősen szubjektív. Engem azok a területek érdekelnek, amelyek olyan ártatlan embereket érintenek, akik egy adott probléma miatt kárt szenvednek valamiben. Ilyenkor jó érzés, ha megpróbálok pozitív irányba hatni a dolgokra. A Society csatornát azért indítottam el, mert úgy voltam vele, hogy ha amúgy is ilyen témakörök foglalkoztatnak szabadidőmben, amúgy is gyakran próbálok átadni a környezetemnek olyan saját vagy átvett gondolatokat, amiktől reményeim szerint felvilágosultabb lesz a gondolkodásmód, és ha amúgy is rengeteget vitatkozom másokkal ilyen témákról, akkor miért ne csinálnám ezt a YouTube-on egy nagyobb nyilvánosság előtt. Így több olyan embert érhetek el, akiket valóban érdekel, hogy változtassunk egy kicsit a társadalmon. Probléma pedig van bőven, Magyarország nagyon rosszul áll rengeteg társadalmi kérdéskörben, szóval itt különösen fontosnak tartom az ilyen jellegű próbálkozást.

Az LMBT+ azért lett az első néhány videó lényeges témája, mert ez a szívemhez a legközelebb álló kör. Nem is tudom, talán önzőségből, és mert én is a közösséghez tartozom, de ezzel kapcsolatban volt a legtöbb olyan gondolatom, amiből biztosan tudtam, hogy videót akarok csinálni. Ettől függetlenül lesz sok olyan téma is, ami függetlenebb az LMBT+-tól, de az biztos, hogy visszatérő marad.

Emso: Hogy kell ezt elképzelni? Volt olyan előképed, aki ennek a fajta érthető és néha a közönséggel összekacsintó vagy összemosolygó tartalomgyártást csinálja, vagy csak leültél egy kamera elé egy strukturált vázlattal, és ez lett?

Society: Tulajdonképpen kicsit ez is, az is. Nagy YouTube fogyasztó vagyok, így sok olyan csatorna volt (Fókuszcsoport, Zshow Time például), amikből kialakítottam egy összképet arról, hogy mit gondolok jó tartalomnak. Viszont ezek közül egyik sem lett teljes mértékben követendő példa számomra, mert nekem a saját képességeimhez, személyiségemhez kellett szabnom a saját csatornámat. Itt olyasmire gondolok, hogy nekem például az nem megy jól, hogy egy adott témáról elkezdek szabadon beszélni, és azt felveszem, majd meg is van a tartalom. Ez egy hétköznapi spontán beszélgetés alkalmával természetesen működik, de videókészítéshez nekem sokkal pontosabban össze kell szednem a gondolataimat. Ezért nem titok, hogy előre megírom a szövegeket, így viszont az egész egy sokkal tervezettebb dolog lesz. Érzetre nekem ez a megtervezettség jön át a Tízes lista tartalmaiból vagy egyes IGN Magyarország vagy Paul Street videókból. Ráadásul van egy nagyszerű segítségem is, aki így szintén része a csatornának: egy nagyon kedves barátom, Dorina, aki az általam megírt szövegeket még a felvétel előtt, a videókat pedig a végleges vágás előtt véleményezi, és a témákkal, meg a csatorna jövőjével kapcsolatban is sokszor együtt ötletelünk. És megemlíteném még, hogy édesanyám is nagyon lelkes egyébként, ő is sokat véleményezi a tartalmakat, nagyon cuki. De ennek az egésznek persze ki kellett alakulnia. Amikor az első témának nekiálltam, még nem tudtam, hogy előre fogom megírni a szöveget, stb, minden úgy adta magát sok próbálkozás után. És persze még nagyon az elején vagyok, folyamatosan keresem/keressük az utat a fejlődéshez.

Emso: Voltak az említett példáknál korábbról olyan, akár LMBT+, akár csak közéleti aktorok, akik az közéleti érzékenységben, vagy akár az LMBT+ státuszod felvállalásában nagy szerepet játszottak? Milyen volt a közéletről, vagy az LMBT+ témákról a képed azelőtt, hogy ezek a csatornák beindultak volna?

Society: Fiatal koromban úgy gondolom, hogy egy nagyon homofób világ vett körül. Én próbáltam nem kirekesztő lenni, de az fel sem merült bennem, hogy esetleg nem vagyok heteroszexuális, pont ennek a társadalmi nyomásnak köszönhetően. Később viszont, ahogy elkezdtem megismerni, és megszeretni az LMBT+ hírességeket, egy nagyon kedvező kép alakult ki bennem. Elton Johnt emelném ki közülük, aki nagyon a szívem csücske lett. Itthon nem nagyon tudnék olyan közéleti személyiségeket mondani, akik régebben nagy hatással lettek volna rám, talán csak Terry Black, vagy nem annyira régről Alföldi Róbert. Szóval a közéletről, és az LMBT+ témákról egyre pozitívabb kép alakult ki bennem miután felnőttem, de ez inkább külföldről jött, az említett zeneiparból és persze a filmvilágból, hiszen a filmekben is egyre több jól ábrázolt karaktert lehetett látni. A felismerésem magammal kapcsolatban viszont nagyon sokáig váratott magára, én csak nemrég coming outoltam, amikor rájöttem, hogy férfiak iránt is vannak romantikus érzelmeim. Később aztán tisztáztam magamban azt is, hogy pánszexuális vagyok. Ebben az időszakban a Szimpozion Egyesület Meleg szemmel műsorából szemezgettem sokat, Kajdi Cyla, Lakatos Márk beszélgetéseket néztem, de már Osváth Zsolt is nagy hatással volt rám. Külföldről pedig Troye Sivant és Olly Alexandert említeném, akiket nagyon szeretek, és nagyon fontosak ebből a szempontból, meg rengeteg mainstream film, és sorozat. Kiemelném még, hogy ez az egész változás bennem egy nyugodt, kellemes folyamat volt, ami úgy gondolom, hogy annak köszönhető, hogy az LMBT+ világot már annyira megszerettem addigra. Szóval ez nagyon fontos lehet mindenkinek, aki hasonló változáson megy keresztül.

Emso: Egyrészt azért érdekes, amit mondasz, mert azt hiszem a legtöbben először a saját státuszunkat próbáljuk rendezni, és csak később ismerjük meg ezt a kultúrát, másrészt pedig biztatóan hangzik, ha arra gondolok, hogy talán már másoknak a mai világban nem olyan kemény ez az önelfogadás krízis, mint ahogy azt én megéltem 7-8 évvel ezelőtt. Van olyan dolog, amit nagyon másként látsz most az LMBT+ közegben, kultúrában, mint ahogy kívülről láttad?
Society: Biztosan nehezebb lehetett ez régebben. Azért ma is hallok kemény sztorikat, hogy valaki annyira mérgező közegben van, hogy szörnyű a helyzete, de talán egyre több az olyan, akik könnyebben lépnek át a dolgon. Ezért is gondolom, hogy ezek jó irányba tartó változások a közéletben, közösségi médiában, undergroundban és mainstreamben is, amiket tovább kell folytatni, erősíteni.
Amiket most máshogy látok, mint akkor, amikor még nem voltam részese, azok inkább kisebb dolgok, amiket előtte nem értettem eléggé, át kellett élni. Ilyen például a meleg bárok, transzvesztita showal, mindennel. Kívülállóként támogattam ezt is, jó dolognak tartottam annak, aki szereti, de azt hittem, tőlem távolabb áll. Aztán mikor megtapasztaltam, nagyon hamar kedvenc időtöltésemmé vált a hétvégi bárban lazulás, a showk, stb. Azt a jó érzést, amit akkor érzek, mikor az a környezet körbevesz, azt meg kellett tapasztalnom, át kellett élnem. Kívülről szerintem a vadság látszik jobban, belülről pedig már a kedvesség, felvilágosultság vagy épp cukiság. Én legalábbis ezt a részét így éltem meg. Rettentően hiányzik is ez most a járvány idején.

Emso: Látod a kultúra és a közélet szerepét abban, hogy ezek a viszonyok kifelé is láthatóvá váljanak? Szerinted mik lehetnek az LMBT+ kultúra legfontosabb feladatai?
Society:
Úgy gondolom, hogy akár írott, akár képi formátumban nagyon jól át lehet adni LMBT+ emberek életének bizonyos részeit: az érzéseiket. A közelmúltból is voltak olyan művek, amikből ez számomra nagyon átjött, például az It’s a Sin minisorozat, amiről kritikát is csináltam, de más témakörökben ugyanazokat az érzéseket közvetítette számomra a Meseország mindenkié könyv is. Szerintem a maga nemében mindkettő zseniálisan éreztet bizonyos aspektusokat. Szóval én most úgy látom, hogy talán ez, az érzések átadása lenne a kultúra legfontosabb feladata. Viszont valahogy ennek el is kell jutnia az emberekhez. Itt pedig szerintem a társadalmi felelősségvállalás lenne fontos. Azoknak, akik nagyobb tömeget érnek el, beszélniük kell ilyesmikről, hogy célba is érjen az üzenet. Elton John például beszélgetett az It’s a Sinről a műsorában, ami szuper volt. Most ezek jutottak eszembe.

Emso: Nem az van, hogy ma tulajdonképpen bármit érdemi tematizálás társadalmi felelősségvállalást jelent? Kerülgethetjük itt a szavakat, de ha jól értem, a közbeszéd minőségéről beszélünk végsősoron. A csatornád neve: Society, rávilágítani akarsz inkább társadalom dolgokra, vagy precedenst teremteni a társadalmi felelősségvállalásban?
Society: Én konkrétan arra gondolok, hogy ha adott egy olyan közszereplő, aki sok embert ér el, akkor annak az én meglátásom szerint kötelességei közé tartozik az is, hogy odafigyeljen arra, hogy hatással van a társadalomra. Ezért, ha mond valamit, akkor mérlegelje, hogy amit mond, annak milyen következményei vannak, ha pedig nem mond valamit, amit lehet, hogy kellene, akkor mérlegeljen. Persze nem azt mondom, hogy ha van egy jótékony üzenet, például “nézzétek meg ezt a sorozatot, vagy olvassátok el ezt a könyvet, mert hozzájárul a problémák megoldásához”, akkor azt mindenkinek el kell mondania, mert az lehetetlen, meg röhejes is lenne. Hanem azt, hogy a közszereplőknek ilyen téren gondolkodnia kell valamilyen szinten a közéletről, helyenként megvizsgálni, mi az, amit megtehetne még, és mi az, amit viszont nem kéne. Tulajdonképpen ez a közbeszéd minőségét emelné, igen, szóval ugyanarról beszélünk.
A csatornámmal egyaránt szeretnék rávilágítani gondokra, megoldási lehetőségeket felvázolni, és precedenst teremteni. Viszont esetemben a példamutatás egy kicsit túl könnyű, hiszen nálam a csatorna tematikája megegyezik a javító szándékkal, így kissé álságos lenne azt mondani például egy általános, filmkritikai csatornának, hogy vegyél rólam példát, próbálj fejlesztőleg hatni a közönségre. Természetesen neki is ott van ez a kötelességei között, tegye is meg, csak az én szerepem annyira nem értékelhető precedensként, mert nekem erről szól a csatornám, neki meg nem. Inkább úgy akarok hatni a társadalmi felelősségvállalásra, hogy felhívom erre a lehetőségre időnként a figyelmet.

Emso: Üzennél még valamit az #LMBT-t olvasók közösségének?

Society: Hogy beszélgessenek minél többet az LMBT+ témákról, ha tehetik. Ha van valami mondanivalójuk, egy kedves tapasztalásuk, egy szép élményük, akár egy könyvből vagy máshonnan, ne tartsák magukban, ha adott a lehetőség, osszák meg másokkal bátran.

Ennyi lett volna, köszönöm szépen Gábornak a beszélgetést, nektek pedig, hogy ma velünk tartottatok. Ha Gábor gondolatai felkeltették az érdeklődéseteket, nézzetek be a YouTbe csatornájára folyamatosan frissülő közéleti tartalmakért, hamarosan én is érkezem majd a következő bejegyzéssel, de addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 és 6: A márciusi kedvencem és az áprilisra tervezett könyvek

Sziasztok,

új hónap, új hó eleji bejegyzés, szokás szerint egy kedvenc múlt havi olvasmányról, és hat betervezett címmel, amik közé ismét olyanokat válogattam, amikkel dolgom lesz (vagy már a múlt hónapban dolgom volt), de ez ugye nem jelenti azt, hogy mindent ki fogok pipálni, sokkal inkább azt jelenti, hogy nagyok a reményeim. Lássuk is bővebben:

1: A kedvenc márciusi olvasmányom

Mario Vargas Llosa: Ki ölte meg Palomino Molerót?
A kedves olvasó Peruban jár a huszadik század második felében, közel egy katonai támaszponthoz, így a regény világában egyszerre tűnik elő a spanyolos perui közösség a saját kocsmáival, kocsmárosaival, rendőrségével és rendőreivel, nyomozóival, valamint a katonai világ a maguk parancsnokaival és rendetlen tisztjeivel. A két világ között szinte lehetetlen az átjárás, de Palomino Moleró mégis megtette ezt az utat. Bár a fiatal férfi nem a katonaságba vágyó erős fiatal férfiak közül való, a szerelem és az élet úgy hozta, hogy nem volt más választása, minthogy bevonuljon a seregbe.

A regény kezdetén Palomino Moleró különös kegyetlenséggel meggyilkolt holttestére bukkanunk, és a kis közösség két nyomozója, a helyi viszonyokat jól ismerő tapasztalt öreg és a fiatal teszetosza, vak tyúk is talál szemet alapon az ügyön dolgozó nyomozó igyekeznek kideríteni, hogy ki is az a Palomino Moleró, akinek boleróénekléseit az egész közösség hiányolni fogja. Bár a szöveg egyik igazi tétje az a nihili spanyolos, délamerikai hangulat, amiben járunk, a történet apropója mégis egy krimitörténet, amiben a címben is szereplő kérdésre keressük a választ: Ki ölte meg Palomino Molerót?

A történet középpontjában a szerelmes és a szexuális szenvedély áll két szerelmes történeten keresztül, amelyben az egyik végtelenül szép és tiszta, így eredendően el kell pusztulnia, a másik pedig büdös és kéjsóvár így eredendően ki kell nevessük azt. Valójában Llosa leginkább itt a világról beszél, ahol minden mindegy, az igazság elnyeri méltó büntetését, miközben mindenki nagyokat röhögünk rajta, a valódi okok pedig, mint bármi is az életben, senkit nem érdekelnek. Fantasztikus szöveg, hihetetlenül minőségi, könnyen olvasható, jó azonosulni vele, vicces, és közben tényleg fontos és szép. Szeretettel ajánlom nektek.

és

6: Az áprilisra tervezett olvasmányok

Nico Walker: Kopasz
Ez a könyv lesz szimbolikusan is az a könyv ebben a listában, amivel nincs dolgom. Amiről nem kell majd írnom sehová, és ami nem LMBT+ könyv, hanem csak úgy olvasom. Azért szimbolikus ez számomra, mert a márciusom nagyon kötelező központú volt, és, reményeim szerint utoljára talán, az áprilisom is az lesz (beértek a túlvállalások igazából, de mostantól okosabban fogom csinálni), de a tavaszi szünet első napján leültem, és elkezdtem ezt a könyvet olvasni, és nagyon jó, pihentető, iroikus, lázadó, de szuper igényes maradt közben, és nekem erre van szükségem most, hogy tudjak mellette kötelezőket és elvállaltakat olvasni. A könyv egy bankrabló önéletírása, aki jelentkezett katonának szerelmi csalódásból, megjárta az iraki háborút, majd a poszttraumás stresz-szindrómától nem tudott visszailleszkedni a társadalomba, aktív heroinista lett a barátnőjével, és végkép lezüllöttek, végül bankrablásra adták a fejüket. Állati kemény és bátor, fiatalos történet, de nagyon olvasmányos és tényleg üdítően friss a nyelve, nekem is ajánlották, és én is bátran ajánlom.

Tompa Andrea: Haza
Tompa Andrea könyve szintén egy olyan tavalyi megjelenés, amit már régóta vártam, de eddig nem tudtam rá időt szakítani, áprilisban viszont már tényleg muszáj lesz. A szerző irodalmi megjelenéseiről azt érdemes tudni, hogy három-négyévente jelenik meg egy-egy vaskos nagyregénye Erdély huszadik századi történetéről, de ezzel a regényével most egészen mást csinált. A jelenben vagyunk és egy írónőt követünk, aki évtizedekkel korábban eljött Erdélyből, Budapestre, és egy osztálytalálkozóra készül, miközben egy skandináv konferenciára is meghívták, ahol a hazához való viszonyáról fog beszélgetni. Szóval a regény a haza szó körül fog keringeni, ha jól gondolom a regény legfontosabb gesztusa az lesz, hogy ezt a keringést ő nem patetikusan teszi majd. Egyébként pedig várom, hogy olvassam.

Juhász Tibor: Amire telik
Juhász Tibor frissen megjelent verseskötetét nagyon-nagyon vártam, mert egy izgalmas szegénység-, nincstelenség-, eszköztelenséglírát láttam eddig belőle, ami nem alanyi abban az értelemben, hogy ő maga nem ebből a perspektívából beszél, hanem egy empatikus, de szenvtelen, és tárgyilagos lejegyzőt mozgat, aki megkeresi a versé tehető viszonyokat és tárgyakat. Juhász Tibor előző kötete, a Salgó blues egy szintén nagyon leíró novelláskötet volt, ahol a posztkádári k-európai Salgótarján képét írta le kis kocsmákkal, foszló Puskás plakátokkal. Azt éreztem abban a kötetben, hogy nem spórólja meg a szembenézést, és jó benne az is, hogy nem kínál megoldást (Merthogy van-e egyáltalán, vagy van-e egyáltalán bármilyen megoldás, ami nem a szembenézéssel kezdődik?). Tibor kötete jó lesz, várom már.

Linn Skaber – Lisa Aisato: A szívem egy bezárt bódé
Ezt a könyvet már olvastam korábban, de akkor még nem tudtam, hogy fogok valaha nem a blogra ifjúsági szövegekről írni. Aztán meg kiderült, hogy persze, hogy fogok, és van is egy csomó-csomó gondolatom erről a könyvről. Talán azzal kell ezt kezdeni, hogy ez egy elképesztően szép könyv, ami kamaszmonológokat tartalmaz irodalommá téve, Linn Skaber által újraírva. Azt is el kell róla mondani, hogy Lisa Aisato illusztrációi fantasztikusan szépek, és jól mutatják be, azt, hogy mennyire mások az arányaik a kamaszoknak a világhoz és a testükhöz. És talán, ami a legfontosabb ebből, hogy ez a könyv metaforákat keres, hogy megértsük valamennyire, mi is az a kamaszság, amit mi már ugyan átéltünk, de mindenki tegye a szívére a kezét, aki még nem becsült le szóban kamaszhisztiket. Na, erre például tök jó ez a könyv. Meg elképesztően szép amúgy, de ezt már mondtam.

Eric Walters – Kathy Kacer: Nagyapa hegedűje
Egy újabb ifjúsági, ami már idén jelent meg a Pagony Kiadó gondozásában, és nem kisebb dolog elbeszélhetőségét vállalja, mint a holokausztét. A könyv egy általános iskolai Hegedűs a háztetőn musical előadás próbafolyamatait írja le, amiben nem a magát tehetségesnek valló és eltökélt Shirli kapta a főszerepet. A történetben egyszerre találjuk magunkat ezen előadás próbái között, és Shirli családjában, a lány nagyapja ugyanis holokauszttúlélő, aki utálja a zenét. Mindkét síkon zajlik a történet, de egy ponton a főhős megtalálja a padláson a nagyapja hegedűjét, ami kinyitja egy mélyebb családi szembenézésnek a kapuját, amiben az oroszországi zsidó családról szóló musical is új jelentéseket kap. Nagyon sok lehetőség van a könyvben érthetően és érzékenyen beszélni a múlt század traumáiról, várom, hogy olvashassam.

Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző
A szexussal, szexusirodalommal foglalkozó kurzusomnál ez volt A Bánatos kurváim emlékezete mellett a másik szöveg, amit én választottam, mégpedig egyszerűen azért, mert érdekelt ez a regény, de magamtól valószínűleg soha nem vettem volna rá magam. Apollinaire pornót írt, szadistát, igazi húsba marót a fájdalomról és az extázisról, de valójában ez egy hihetetlenül minőségi szöveg is, mindezek között a világégések felé tartó világról és az emberi érzések, érzetek radikális éhségéről beszél benne, ahogy a századforduló radikálisan más művészeti irányzatai iránt lelkesedő pezsgését is elképzeljük. Nagyon várom, hogy olvashassam a szöveget, és meglátjuk, hogy mennyire fogok lelkesedni érte.

Ez lesz várhatóan ez a hónap, bízom, mint minden 1 és 6 végén, meglátjuk, hogy s mint lesz mindez. Hétfőn érkezem egy izgalmas #LMBT-t olvasunk interjúval, és igyekszem jönni az Üldözöttek gyűjteménye értékeléssel is, meglátjuk. Ami viszont biztos, az a kérés, hogy ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Márciusi summa

Sziasztok,

elé húzósra sikerült ez a hét számomra, a szabadidőm, sőt a pihenésre szánható időm nagy részét is az vitte el, hogy egyetemi dolgokra kellett készülnöm, így nem volt időm szerdán sem a summával, sem a héten más bejegyzéssel jelentkezni egészen a tegnapi kibeszélős bejegyzésig. Ami késik, az viszont nem múlik, így most itt vagyok, és tök jó könyvekről fogok nektek mesélni. Hat friss beszerzésről, a hét márciusban olvasottról, és persze arról a hét bejegyzésről is lesz szó, amit ebben a hónapban írtam. Kezdjük:

6 könyvet sikerült a hónapban beszereznem:

Juhász Tibor: Amire telik
Juhász Tibor előző kötete, a Salgó blues egy nagyon hangulatos, a nyomorgó Nógrád megye posztszocialista világát mégis valahogy olvasmányosan, találóan átadó szöveg volt, aminek talán nincs több tétje, mint bemutatni azt az időt, ami ott megállni látszik, mint a régi plakátok a kocsmafalon. Csak beleolvasva is érezni, hogy ennek a verseskötetnek ennél keményebb tétje lesz, noha ugyanazokhoz a témákhoz nyúl, cigányság, nyomorultság, és a valamiféle együttélés kérdései húzódnak a versek között, áprilisban mindenképpen elolvasom.

Borbély Szilárd: Nincstelenek
Borbély Szilárd nagy regényét most újra kiadta a Jelenkor Kiadó egy elképesztően gyönyörű életműsorozat első darabjaként. Előrendeltem, amint lehetett, és nagyon várom is, hogy olvashassam, de sajnos az nem sikerült ebben a hónapban, remélem, hogy ezt tavasszal pótlom majd. Az mindenesetre biztosan örömteli, hogy végre ismét kiadták. A könyv maga egy nagyon finomnyelvű gyermekszemszögből született mélyszegénységelbeszélés, már az első pár oldalban van egyrészt egy ilyen nagyon őszinte világismeret, amiben az első, otthonunknak tartható kis világot ismerjük meg úgy, hogy nincs semmilyen összehasonlítási alapunk, és egyszerre szól az egész arról a rákérdezésről és visszanézésről, ahogy egy gyerek nem érti, hogy lehet valami ennyire rossz. Azt éreztem már a belekapott pár oldalban is, hogy ez a szöveg elképesztően szép, nagyon várom, hogy olvassam majd.

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló
Fura erre a könyvre is a frissítő szót használni, noha EP-t olvasni tényleg mindig frissítő. (Lesz még ebben a poszban ilyen, de az EP olvasás is egy olyan dolog, amit gyakrabban kéne csinálnom.) EP hasnyálmirigyrákos, és a hír megérkezésének a pillanatától naplót vezet. Ez a napló a könyv, egyszerre kapunk betekintést a mindennapokba (Kik jönnek ebédre, mi volt az ebéd, milyen nagypapa a szerző, hogy viszonyul ahhoz, hogy felismerik), és egyszerre kapunk egy igazi EP szöveget tele a szerző nyelvi leleményével, folyásával, kimondásaival, vicceivel. Persze az is van, hogy ez egy szomorú szöveg, látjuk benne, ahogy egyre ritkábbak a bejegyzések dátumai, vagy ahogy egyre többször csak az átaludt, átfolyt időről tud beszámolni. Vannak jobb és rosszabb pillanatok, egy jó töltöttkáposztától az étvágytalanságik például. Tudtam, hogy valamikor el szeretném majd olvasni a szöveget, de nem volt a közeli terveim között, aztán árulta egy lány Szegeden, én pedig gyorsan megvettem és valahogy a kezemben maradt. Örülök, hogy elolvastam, mert tök sokat hozzátett az Esterházy képemhez, ami számomra már csak egy halott szerző képe. 2016-ban az ő beszéde nyitotta meg a könyvhetet, és emlékszem, hogy mindenki nagyon szerette ezt a nálam idősebbek közül, én pedig nem értettem miért. Bababölcsész voltam, most meg már, megkéstünk, mindig erre jutunk a barátaimmal EP kapcsán.

Pan-dij: Vörös évek
Fura a viszonyom ehhez a könyvhöz, de 500 forintra volt leakciózva, és elgyengültem egy pillanatra a könyvesboltban, mert azt gondoltam, hogy 500 forint, vers, talán lehet szó valamiféle szubverzív, szinte kisebbségi státuszról, meg egyáltalán, érdekelt, hogy milyen az az irodalom, aminek nincs meg az a fajta klasszikus hagyományozódása, amit az angolszász és európai diskurzusokban megszoktunk. A szerző az első észak-koreai szerző, aki úgy ír, hogy még mindig a diktatúrában él, műveit kommunista szórólapok között csempészik ki, az első könyve a Vádirat című novelláskötet volt, ez pedig egy verseskötet. És nem is kell ajánlanom azoknak, akik sokat és bátran olvasnak Észak-Koreáról, mert már olvasták nyilván, és nekem is megvolt ez az időszakom, de most többre van szükségem annál, minthogy mutogassuk, hogy van észak-koreai líra. Abban bíztam, hogy lesz szó benne a diktatúra mindennapjairól, a személyes dolgokról, ottani életről, amely megteremti a lírának az igazi líraiságát, ehhez képest szinte csak közéleti verseket kaptunk, a néhány jó kép dacára ezek nagyrészt közhelyesek voltak, és abból a mélységből szóltak, amiből egy felkészültebb Petőfi olvasó is meg tudta volna írni. Nagyon sajnálom, de éreztem, hogy ez lesz.

Nico Walker: Kopasz
Szóval. Egy srác szerelmi csalódásból belép a seregbe, és néhány év iraki háború után visszatér Amerikába, de nem tud visszatagozódni a társadalomba, ezért heroinfüggő lesz a kedvesével. Mindketten teljesen lecsúsznak, semmi pénzük nem marad, ezért bankrablásra adják a fejüket, majd lecsukják. És baszd meg ez egy kibaszott önéletírás, amit az egyik olyan moly ajánlott még régen, akinek nagyon adok a véleményére, főleg ilyen lázadóbb szövegek kapcsán, és most egyébként is 500 Ft volt a Libriben. Tegnap este el is kezdtem olvasni, folyik a szöveg, nagyon lázadó, nagyon szókimondó, nagyon vicces, tetszik az a tétlen szubverzivitás, ami jön a könyvből, nem gondolja túl magát, pont olyan könyv, amire most pihenésképpen szükségem van.

Maja Solar: Jellemző, hogy nem természetes
Maja Solar verseit évek óta úgy hordozza a kis táskáiban a progresszív kortárs fiatal líra, mintha a Szent Grál volna, és meg is értem, hogy miért teszik ezt. Baromi üdítő szókimondása, társadalmi érzékenysége és nyelve van, feminizmusról, társadalmi szerepekről, poézisról beszél, és nem tudom, hogy mikor fogom úgy olvasni, hogy leülök, és végigolvasom, de naponta, kétnaponta lekapom és olvasok belőle. Lehet, hogy ez nálam is ilyen lesz. Elég nehéz volt beszerezni itthon, mert a vajdasági Forum kiadó adta ki, de végre találtam pár példányt a Bookline-on, nagy volt az öröm.

7 könyvet sikerült elolvasnom:

Gabriel García Márquez: Bánatos kurváim emlékezete
García Márquez (tudtátok, hogy nem csak a Márquez a vezetékneve?) a Dél-Amerikai irodalom egyik nagy mágusa, akinek az utolsó kisregényét most egyetemre kellett olvasnom, de ezt a tanév elején pont én választottam, és nekem kellett róla előadást tartanom a többieknek. A könyv egy kilencvenedik szülinapját ünneplő öreg férfi heteit meséli el, aki soha nem létesített ingyen szexuális aktust az életében, a kilencvenedik születésnapján pedig úgy dönt, hogy el akarja venni egy lánynak a szüzességét, ezért fel is hívja a régi bordélyát, hogy tud-e pár órán belül lányt szerezni a számára. A könyv egy állatira lassú lélektani regény, amely a szerelmes férfi történetét mutatja be egy nagyon furcsa, pedofil, prostitúcióval terhelt, valójában a lányt egészen konkrétan tárgyiasító viszonyban, amely attól válik egy tipikus Márquez regénnyé, hogy kimondhatóvá teszi a dolgokat és nem fedi el sem jelentéstani, sem erkölcsi árnyékokkal az emberi gondolkodás mélyeit. Szeretem a regényt, szeretem az írót, tőle is többet kellene olvasnom.

Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk
Selyem Zsuzsa kötete szintén egy újraolvasás volt. A Libri-díjra is jelölt novelláskötet fő fókusza számomra a határokon és magárahagyottságon van. Olyan kis mikrotörténeteket látunk, amiket nem szokás elmesélni, és történik mindez egy erősen feminista, ökokritikus, társadalmilag érzékeny elbeszélésvilágban. Előkerül benne a határátlépések konkrét kérdése, mint diszidálás vagy migárció, de járunk a Balaton közepén egy jachton, vagy egy reality showban is, de olvasunk a szövegekben kizsákmányolt szamárról vagy a közel-keleten zajló háborúk kutyáinak a történetéről is, miközben végig abban a kérdésben mozgunk, hogy vajon mi az, amit logikus, hogy elmesélünk, és mi a mi pozíciónk a világban, mik azok a kézenfekvő történetek, amiket mégsem veszünk észre. A hónap második felében készítettem egy interjút Selyem Zsuzsával a Tiszatáj Online-ra, ide kattintva tudjátok elolvasni.

Krasznahorkai László: Mindig Homérosznak
Krasznahorkai tavaly előtt megjelent regénye régóta tervben volt, volt is példány a polcomon, de az olvasásnak a mostját szintén egy egyetemi kurzus adta, ahol jókat beszélgettünk a szövegről és az azt körülvevő intermediális térről. A szöveg azért is különös, mert nem csupán egy szöveg, egy meneküléstörténet, hanem egy hanganyag és egy festményanyag együttese, amelyek közösen kívánnak egy meneküléstörténetet felmutatni, ami számomra (audio- és vizuális művészetekben kevésbé jártas olvasóként) hol erősen, hol kevésbé lelkesítően működött. A szöveg első felében a tipikusan hosszú Krasznahorkai mondatokban a menekülés általános szabályait veszi végig (ne tervezz, ne legyen rendszer abban, ahogy menekülsz, semmi se legyen jó…), majd a szöveg felétől ez már egy kifejezetten az Odüsszeia tereit idéző meneküléstörténet lesz egy kemény befejezéssel. Számomra a szöveg első része volt inkább lelkesítő, azt is lehet akár mondani, hogy slam poetryszerű volt, ahogy a menekülést egy folyamatosan forgó pergő jelenlétként ragadja meg, de az egész szöveg vitte végig a figyelmemet, nem fáradtam le, miközben szellemileg nagyon friss volt végig, ez talán a legnagyobb dolog, amit el tudok mondani a szépirodalom olvasásról.

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló
(Fent már írtam róla.)

Mario Vargas Llosa: KI ölte meg Palomino Molerót?
Újabb egyetemi olvasás, amiért nagyon hálás vagyok. Ez a könyv, szintén kisregény, és elképesztően zseniális. Egy tragikus kegyetlenséggel meggyilkolt pilóta és boleróénekes történetét igyekszik egy szétszórt teszetosza rendőrtiszt és egy sokat látott, de fülig szerelmes hadnagy felderíteni. A könyvet egyszerre működteti az, hogy a két nyomozó nagyon szórakoztató, vidám, mély dinamikában működik egymás mellett, és hogy Palomino Moleró története egy nagyon szép és kedves történet arról, amit mindenki a szíve mélyén nagyon gondolni igyekszik, de persze dolgozik a regényekben egy igazi perui spanyolos háttér, ahol mindenki a kocsmában ül, mindenkinek van véleménye és persze a kocsmárosnő a vágy igazi tárgya. Valahogy ez a könyv hihetetlenül kedves lesz attól a sokféle, és nem ártó szerelemben, mégha a felfedett krimitörténet rejt brutális dolgokat. Örülök, hogy olvashattam Llosát, fogok még a félévben is a kurzushoz, ahová ezt is olvastuk, meg egyébként is, mert nagyon jó, olvassatok ti is Llosát.

Pan-dij: Vörös évek
(Fent már írtam róla.)

D. M. Thomas: A fehér hotel
Ez a könyv megint csodálatos volt, és szintén egyetemre kellett olvasni. A század első felében járunk, ahol egy középszerű, ámde szerencsésnek tűnő operaénekesnő életét és Freuddal való terápiáját, levelezését követjük. A regény első fejezete egy vad szexuális álom versben való leírása, a második fejezet ezt az álmot igyekszik prózába átültetni és keretet helyezni köré: egy fehér szállodában járunk, ahol különböző balesetekben sorba hallnak meg a vendégek, a szálloda mégis prosperáló időszakát éli a hegyekben, a nő pedig félbeszakít egy hazautat, hogy egy vonaton megismert férfival töltsön itt néhány szexuálisan túlfűtött napot. A következő fejezet a két leírásnak és a pszichológiai üléseknek egy kivonata, analitikus elemzése, majd évekkel később követjük az elbeszélőt. Folyamatosan új kereteket kap a nő hisztériája, mentális és testi állapota, a szüléshez és származásához való viszonya, majd az utolsó fejezet ledobja az atomot. Egy ilyen velejéig posztmodern regény, ha érdekel a női önreprezentáció vagy a pszichoanalízis irodalmi megjelenése, akkor ez mindenképp egy kötelező darab, noha az egész mű fikció. Talán gyanakodtok már, de van az egyetemen ebben a félévben egy szexualitással foglalkozó kurzusunk, tele nagyon jó szövegekkel.

7 bejegyzéssel érkeztem márciusban:

Szinte a szokásos a helyzet, nem vagyok elégedett ezzel a számmal, bár nem tartom rossznak sem, örültem volna, hogy ha még egy értékelés belefér legalább, viszont a három hetente jelentkező posztok továbbra is érkeztek, ha valami örömteli hír, akkor ez biztosan az. Rögtön március 1-én érkezett egy #LMBT-t olvasunk interjú Kitabuval, a Kitabu.hu Intagram oldal és könyves blog kezelőjével, akivel a könyves instagram műfajról, a saját elköteleződéséről, és persze sok LMBT+ könyvről beszélgettünk, majd március 3-án megjelent a februári summa (úgy tűnik, hogy ez a három napos csúszás nagyon megy), négy nappal rá követte az 1 és 6, a benne vállaltakból ebben a hónapban csak két könyvet sikerült elolvasni, de mindegyikkel aktívan dolgozom, szóval ami késik, az biztosan nem múlik.

A következő poszt a kibeszélős volt, amiben ebben a hónapban arról gondolkoztam, hogy Lehet-e egy meleg férfiból ma miniszterelnök?, és noha vannak meleg miniszterelnökök, akik melegek, valójában tényleg az-e a tapasztalatunk, hogy minden kapu nyitva áll számunkra, vagy akár a nők számára (a nőnapi posztdömping adta az apropóját a bejegyzésnek). A hónap egyetlen értékelése a hónap közepén jött ki, a Michael Foucault lejegyzésében közölt Heculine Barbin, más néven Alexina B. című hermafrodita önéletírást jártam körül, majd rögtön érkezett az Üldözöttek gyűjteményének az alternatív fülszövege (értékelés reményeim szerint a következő héten jön). A hónap legkattintottabb posztja egyértelműen az Edmonddal, az Edmond Könyvkuckója booktube csatorna vloggerével készített #LMBT-t olvasunk interjúja volt, március 22-én, és szégyellem, de aztán nem volt időm blogolni, pedig az Üldözöttek gyűjteménye értékelésem félig kész van, és hát egyébként is, annyi mindenről kellene írnom. Minden hónapban megfogadom, hogy ez lesz az utolsó túlhajtós, az áprilisnak jó esélyei vannak, de illúziókat nem táplálunk feleslegesen, szóval sok mindenről lesz szó, csak lassan.

Szóval majd lassan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: Így kérdezz valakit az LMBT+ kérdésekben!

Sziasztok,

a mai bejegyzés olvasói kérésre jött létre, de nem csak megoldásokat szeretnék benne adni arra, hogy hogyan kérdezhetsz meg egy LMBT+ embert a LMBT+ státuszának megéléséről, hanem szeretném egyáltalán körüljárni azokat a kérdéseket, hogy miért akarja egyáltalán ezeket bárki megkérdezni, és hogy egyáltalán miért nem beszélünk sokan ilyen kérdésekről. Az elején picit ebbe a bevezető irányba megyek majd el, a két legfontosabb tippem pedig a poszt második felében lesz olvasható majd, bár nem váltom majd meg velük a világot (hogy aktuális legyek). Kezdjük is.

A magunk módján azok

„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az” – szól az Anna Karenina első mondata, és valójában ennél többet talán nem is kellene arról beszélnem, hogy miért érdekesek az LMBT+ emberek, és hogy miért nem akarunk ezekről a viszonyokról annyira beszélni.

Az LMBT+ státusz egy normaszegés abban a világban, ahol a heteroszexuális viselkedést tartják normának, ilymódón ez persze érdekes lehet, hiszen más élettapasztalatokból és eltérő viszonyokban létezhetnek ezek az emberek. Lassan 150 évvel az Anna Karenina megjelenése után, meg egyébként is, más kontextusban talán kiléphetünk a boldog-boldogtalan dichotómiából, hogy a maga módjánságra fókuszáljunk. A liberális barátaim és a visszatérő olvasók persze értik, hogy ki szeretnék lépni az LMBT+ státusz egzotizálásából, ezért szeretem, ha egy filmben például csak úgy, mellesleg vannak melegek, leszbikusok (a csak úgy transzneműeket rettenetesen várom), de ahhoz, hogy megértsük, miért akarnak mindent tudni emberek a szüleinkről, házimunkavégzéseinkről, szexuális preferenciáinról, ahhoz igen is azt a ma is abszolút létező társadalmi működést kell ide citálnom, hogy a ’melegek mások’.

Melegnek lenni, az azt is jelenti, hogy másként élsz meg helyzeteket, sőt, vannak helyzetek, amiket csak te élsz meg. Persze, erről nem vagy köteles beszámolni, sőt, ezek csak a te dolgaid, mégis érdekli az embereket. Nyilván azért is, mert ez most egy topik téma (a lány- és asszonybarátaimnak én vagyok a cinikusan rosszindulatú, szókimondó, őszinte és szeretni tudó meleg barátjuk, mert történetesen pont meleg és cinikus vagyok), de azért is, mert egy teljes társadalom most igyekszik megérteni azt, hogy mit is jelent pontosan ez a melegség, miközben melegnek lenni egy picit olyan, mint boldogtalannak lenni: mindenkinek egy picit a maga módján más. Másként viselem én a melegségemet, sőt, máshogy viselem, mióta az egész családom tudja rólam, és tök más a viszonya a meleg, leszbikus, transznemű, queer barátaimnak, ismerőseimnek a saját nemükhöz, szexuális orientációjukhoz.

És persze, a megismerkedésnek egy korai szakaszában tökre lehet, hogy annyit tudsz valakiről, hogy meleg, de ekkor ne azzal kezdj egy beszélgetést, hogy neked is van egy meleg osztálytársad, szomszédod, nagybácsid (meleg nagybácsija még az unokaöcsémnek is van, ahogy egy kedves barátom szokta mondani, míg én inkább elütöm azzal ezt a helyzetet, hogy én is ismerek pát heterót), hiszen heteró emberekkel való ismerkedéskor sem a szomszédod szexuális identitását beszéled meg elsőként. Egy LMBT+ emberrel is lehet beszélgetni arról, hogy hogy kerül az adott helyzetbe, amibe vagytok (konferencián, baráti társaságban…), mit csinál a szabadidejében, mit gondol a függöny színéről, ad abszurdum, arról, hogy milyen az idő… Nem baj, ha nem a melegséggel kezditek.

Mert noha neked lehet, hogy ő az első meleg ismerősöd, ő biztosan nem az első meleg ismerőse valakinek, sőt. Elmondok egy tök más történetet. Ördögkatlan Fesztiválon a kis falvak között a fesztiválozók stoppal is szoktak közlekedni, ami közben beszélgetünk egymással. Az első két-három napon standard kérdés az, hogy hogy kerülünk a fesztiválra, hányadik nekünk az, de a végén már inkább azon nevetünk, hogy már mindannyian sokszor megválaszoltuk ezeket a kérdéseket. A melegség viszont nem öt napos, és ritkán van olyan néhány napos felfokozott hangulatunk, amikor mindenki történetére kíváncsiak vagyunk, és amikor mindenkinek el akarjuk mesélni a sajátunkét.

Az Anna Karenina idézet másik fontos gesztusa, hogy családokról beszél, és egy intim történetet mesél el. Vagyhát, kettőt, de ez most mindegy. Mert valójában a melegségről beszélni, az sokunk számára csak egy szűk közegben képzelhető el, éppen úgy, ahogy te sem beszélsz a szüleiddel való viszonyodról, a kamaszkori depressziódról vagy a szexuális szokásaidról olyanoknak, akik csupán az ismerőseid, így ezt te sem várhatod el másoktól. Az egyik kedves barátomnak épp ma jelent meg egy esszéje az Eközben Szegeden blogon, amiben arról írt, hogy vannak olyan beszélgetések, ahol előkerül a nevelőapám szó, és ezzel egy teljes nevelőapa narratíva, akármennyire nem szeretné elárulni magát.

Amikor elkezdtünk Alexával ismerkedni, akkor elő-előkerült ez a szó, és tudtam, hogy valamilyen történet kapcsolódik hozzá, de mindig úgy éreztem, hogy neki kell tudnia azt, hogy a kapcsolatunk mikor elég érett ahhoz, hogy erről beszéljünk, vagy hogy mikor következik a beszélgetésünknek egy olyan része, amihez az ő története szervesebben kapcsolódik. A melegséggel pont ugyanez van. A legtöbbünknek valószínűleg jól fogadta a családja azt, hogy meleg, valószínűleg tök unalmas szingli életet élünk, amiben mi főzünk és mosogatunk (vagy mi dobjuk ki a pizza dobozát), és a wc-t is magunk pucoljuk, ha pedig nem, arról a barátságunk egy pontján értesülni fogsz, mert fel fog jönni, ha valami érdekes tapasztalatunk vagy megosztani valón érzelmünk van ezzel kapcsolatban.

Ez után már bizonyára kitaláltátok, hogy milyen tanácsaim vannak, azoknak, akik kérdezni szeretnének, de azért lássuk ezeket leírva is.

A biztos tippek arról, ha valakivel a szexuális identitásáról, nemi orientációijáról szeretnél beszélgetni:

1.) Csak akkor hozd fel, ha úgy érzed, olyan viszonyban vagytok, amiben te is megosztanál ilyen érzékeny információkat magadról.

Valószínűleg a jó szándék és a megismerés őszinte vágya hajt, de valószínűleg roppant kényelmetlen volna egy ismerősöddel beszélgetni a családi gondjaidról, és érezd azt, hogy fel vagy-e hatalmazva arra, hogy te erről kérdezhess valakit. Valószínűleg, ha ezen a kérdésen el kell gondolkoznod, akkor azonnal nemleges a válasz. És nem azért, mert mi titkolózni szeretnénk, hanem azért, mert ezeknek a kérdéseknek nagyrésze a magánéletünk része (sőt, szinte teljesen az volna, ha például fennakadás nélkül örökölhetnénk a párunk után, vagy a bankban, kórházakban is párunkként kezelnének minket, vagy mondjuk nem tennének ki meleg kamaszokat az utcára a szüleik – persze ezek is az igazságtalanságuk által lesznek közüggyé), bizonyos, nem feltétlenül látható esetben velünk élő traumákat is jelentenek. De mégis, ha nagyon, ha elképesztően beszélni szeretnél róla:

2.) Kérdezd meg volna-e kedve beszélgetni veled erről, vagy csak válaszolni néhány kérdésre.

Iszonyatosan jó élményeim és beszélgetéseim vannak abból, hogy emberek megkérdezték, hogy kérdezhetnek-e engem a melegségemről, és válaszoltam nekik, nyilván azért is, mert így a beszélgetés egy olyan keretben tudod zajlani, ami már önmagában a beleegyezésemen alapul, és meg tudom húzni a határaimat benne. A bármilyen erőszak azt jelenti, hogy valaki úgy került egy adott helyzetbe, hogy nem szeretne ott lenni, ezért tök nagy a felelősségünk abban, hogy minden helyzetben adjunk korrekt teret a nemet mondásra, hiába vagyunk mi kérdezőként szörnyen nyitottak, kedvesek és kíváncsiak, ez igenis tud fullasztó lenni, és egyszerűen ne legyünk fullasztóak.

Ismerd fel azt, hogy ha egy határt lépsz át igyekezz empatikus lenni, nem a múlt történéseivel, hanem az aktuális diskurzussal szemben, és legyél jó fej. Nagyon sokszor várják azt tőlünk melegektől, hogy képviseljük a csoportunkat, de ez valójában nem várható el mindenkitől. Ezzel együtt tele van az élet és az internet olyan tartalmakkal és közösségekkel, ahol LMBT+ emberek történeteivel, jogi és emberjogi dolgaival foglalkoznak. Ha érdekel a téma, keress rá bátran, egyébként pedig legyél jó barát, figyelmes beszélgető, kedves ember.

Ennyit szerettem volna ma mondani, köszönöm, hogy velem tartottatok, hamarosan érkezem a kimaradt márciusi summával és értékelés is készülget, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén