LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Hónap: 2021 augusztus

1 és 6: A júliusi kedvenc és az augusztusi tervek

Sziasztok,

ígéreteimhez híven a hónap első kétharmadában nem leszek a posztolás nagy királya, másodikán hazautaztam, majd szinte buszból buszba ültem Ördögkatlanra menet, holnap pedig indulok édesapámhoz néhány napra, úgy, hogy ott nincs térerő. Szóval azért is különleges ez az 1 és 6, mert nagyon előre kellett gondolkodnom a benne szereplő könyvekről, hiszen ezeket hoztam haza. De nézzük, először a júliusi kedvencemet, aztán a terveket:

1: A júliusi kedvenc

Ali Smith: Ősz
Ez most kemény történet lett, mert A mikulás rakétája és az Aki átment a falon is versenyben volt, és hatásában mindhárom szöveg nagyon ment nálam. Ami miatt mégis Ali Smith regényére esett a választásom, az talán a kötet nyelve volt. Mert ez nem egy tökéletes regény, talán túl hamar jelent meg a Brexithez ahhoz, hogy ne legyen helyenként didaktikus vagy direkt. De közben meg nagyon igazi és nagyon zsigeri lett attól, hogy ez a szöveg egy pillanatfelvétel. Ali Smith nyilvánvalóan a maradás pártján állt, hősei elborzadnak azon, hogy milyen bonyolult a hivatali bürokrácia most, és hogy a szavazás milyen xenofób indulatokat ébresztett fel az emberekben. A szöveg egyik szereplője, az álmából szinte egyáltalán fel nem ébredő százéves férfi élettörténete velejéig európai sors Európa minden traumájával és a művészetre maradt reményével, a fiatal nő, aki kisgyerekként a férfi szomszédja volt épp egyébként is fogódzókat keres most az életében. És ez az egész nagyon szépen van megírva. Ali Smith lírai nyelvet használ, ismétel, gondolatritmusokat épít fel vagy fontos szavakat hagy ki, ha kell. Szolgálja az ügyet a nyelv és a poézis, éppen azáltal, hogy feszesen tud tudósítani onnan is, ahol a szerző még nem tud feszesen beszélni. És épül az egész szöveg, a nyelvvel, az emlékekkel, a bölcs gondolatokkal, a társadalmi figyelemmel, hogy egy elképesztően fontos ponton törjön ki az egész, egy tök hülyeségen, amiben kiragyog a tehetetlenség az egész felett. Ali Smith Brexit regényt írt, és nagyon jól tette. Lelkesen ajánlom.

és

6: Az augusztusra betervezett címek

Tompa Andrea: Haza
Tompa Andreával kapcsolatban elképesztően pozitívak az élményeim, noha egy csomó mindenben nem értünk egyet, azt hiszem vele is másként vagyunk progresszívek. Amit a legjobban szeretek benne, hogy szépen beszél, nem pózokból, hanem csak úgy, beszél, és mégis nagyon tétje tud lenni a szavainak. Mértéktartó, talán ez a jó szó. Eddig a regényig az előző három nagyregényében Erdély elmúlt száz évének történetét dolgozta fel valamilyen formában, olyan problémák mentén, amelyek ma is érvényesek. Ha tetszik, ebben a regényben is ezt teszi, ha tetszik, kilép a szokásos történelmi narratívából, a jelenben járunk, és a regény elbeszélője most először közelít a szerzőhöz. Értelmiségi, nő, aki Budapesten latolgatja a hazatérés lehetőségeit, miközben egy skandináv konferenciára éppen a határok témájában készít előadást. Mi van otthon? – teszi fel a regény a kérdést – Ott, ahol évtizedek óta nem járt, és ahol, ha vannak gyökerei is, azokból már alig maradt valami. Ez az elsőgenerációs értelmiségi érzés, amit a határok csak méginkább átlépnek, például állatira érdekel a regényben, amit egy éve szeretnék már nagyon elolvasni, és holnap el is kezdem, mert csak ezt a könyvet viszem majd apámhoz.

Billy Collins: Az a baj a költészettel
Billy Collins az amerikai posztmodern lírának az egyik legnagyobb szerzője, és elképesztően fontos az, hogy megjelent egy vastag gyűjtés a munkáiból magyarul. Eddig csak lapozgattam, humorukban is tök súlyos versek vannak benne a költészetről, szerelemről, a tényleg mindennapi dolgokról, amikről eszünkbe sem jutna verset írni, szétírja a szövegeit, mindent kimond, mindenre rámutat, és ez egy nagyon izgalmas életművet hozott létre. Most elkezdtem ezt az anyagot módszeresen végigolvasni, méghozzá azzal a jól felfogott érdekkel, hogy elképesztően unom azt, ahogy slam poetryt írok és előadok, és úgy érzem, hogy a slam műfajként velem a beat, a neoavangard és a posztmodern szövegek hatásával működnének tök jól, ezek azok a nyelvek, kifejezésmódok, problémák, ha tetszik, szinte ugyanarra reflektáló válságirányzatok, amik engem érdekelnek, és ez a könyv arra is tök jó, hogy egy ilyen (a kortárs irodalomelméletek metaforájával élve) szöveggép működésébe is betekintést nyerjünk.

Lydia Davis: Az annyi, mint
Lydia Davis világáról nagyon konkrétan először egy barátom mesélt, aki a frissen megjelent Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is című kötetéről áradozott, míg én már Az annyi, mint megvásárlását már évek óta tologattam. Aztán pár napra a barátom mesélésére Szegeden árulta egy hölgy a saját példányát, és én jól le is csaptam rá, most pedig hazahoztam, hogy ezt olvassam. Rövid szövegek az élet kis drámáiról nagyon reflexív, folyamatosan dolgozó nyelvvel, elképesztően felszabadítóan. Azt hiszem az van, hogy Lydia Davis szorong, a figyelme és a gondolatainak a radikális szétírását figyelve, vagy nekem legalábbis ez a szorongásból van meg, és egy elképesztően különleges szöveguniverzumot hoz létre féloldalas vagy négy-ötoldalas novellákkal. Még nem fejeztem be az Az annyi mintet, Ördögkatlanon kezdtem, és lassan végzek vele. Biztosan nem ez volt az utolsó könyvem a szerzőtől.

Tatiana Tibuleac: Üvegkert
Ebben a moldáv történetben egy kislány életét követjük végig, akit azért fogadtak örökbe, mert a családnak szüksége volt még egy üveggyűjtőre. A regény, hátterében a történő rendszerváltással épp a kiszolgáltatottság legmélyéről beszél, egy kiszolgáltatott mélyszegény család legkiszolgáltatottabb, árva gyermekéről, aki most levélben ír kitalált anyjának a soha fel nem oldott traumákról. Izgalmasnak és a szembenézés szépségével dolgozónak tűnik a regény, írnom kell majd róla, nagyon sok mindent várok tőle, remélem fogja tudni hozni mindazt.

Erna Sassen: Egy indián, mint te meg én
A téli megjelenés óta lelkesen nézegettem a könyvesboltba ezt a fantasztikusnak ígérkező holland gyerekkönyvet, amelyben megismerjük Boazt, a holland kisfiút, akinek nem igazán vannak barátai, viszont lelkesen képzeli bele magát indián környezetbe, ahol az indiánok a maguk csendjében élnek. Tanév elején érkezik meg hozzájuk Aisha, akinek a családja most költözött a közelbe, és aki történetesen indián a maga sajátos csendjével. A könyv egy fontos történet lehet arról, hogyan lehet két egészen eltérő kultúrájú gyermek között barátság, milyen az indiánregények reprezentációja, és a valóságos identitás megélése, és hogy egyáltalán meg lehet-e szökni olyan viszonyok mellett, ami őket el akarja választani. Van a szövegnek egy nagyon ígérkező és klassz introvertált ígérete, a könyvtárgy gyönyörű, az indián minták és a gyermekillusztrációk stílusa valami nagyon különleges világot hoz létre. Most az Ördögkatlan fesztiválra ki volt települve a Pécsi Pagony könyvesbolt, és elhoztam az utolsó példányt ebből a könyvből.

Kácsor Zsolt: Cigány Mózes
Ismered azt a viccet, hogy egy roma kábszeres bűnöző ül a börtönben, vallásos dolgokat olvas, és egyszer csak ráébred, hogy ő a cigány Mózes, akinek feladata, hogy megszervezzen egy börtönlázadást, és hogy elvezesse a kiválasztott népet a szabadság felé? Na, azért nem ismered, mert ez még csak tavaly év végén jelent meg, mondanom sem kell, hogy állatira lelkesít, az augusztus vége, legkésőbb a szeptember eleje biztosan ennek a könyvnek a bővöletében fog majd telni, és milyen csodálatos lesz ez így. Várom, hogy mit kezd a roma bűnöző ábrázolásával, hogy hiteles legyen, ne közhelyes, várom, hogy hogyan mossa össze a vallás és a hallucináció valóságát, várom, hogy milyen mitológiát épít maga köré… Egy csomó helyen elbukhat ez a könyv, de én nagyon szorítok neki.

Ennyi lett volna mára ez a bejegyzés, a jövő hét végén várható újabb, pénteken esedékes lesz a kibeszélős bejegyzés, és értékelésre is kell majd időt szakítanom, bár augusztus 31-el nálam még nem ér véget a jó világ, a következő héten még nem lesz egyetem, aztán az első hetek is inkább lazulósok, szóval bízom a legjobbakban, de… de értitek. Szóval jövő hét pénteken érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Egy hétig jók voltunk – a 14. Ördögkatlan Fesztiválon

Sziasztok,

a mai bejegyzés már szinte hagyomány. Több éve összegzek az épp túlélt Ördögkatlan fesztiválról szeretettel és csöpögéssel telien, és hát, végre újra találkozhattunk egymással, a katlanfalvakkal, a fesztivállal, sok jó emberrel, mert, hát, az Ördögkatlannak ez a lényege. Azoknak, akik esetleg kevésbé ismerik a fesztivált, tulajdonképpen azt kell tudni róla, hogy néhány Baranya megyei, Villány melletti településen sok fantasztikus ember munkájából összeáll egy olyan összművészeti fesztivál, aminél – ugyan semmi nem adott hozzá, hogy így legyen, mégis – csodálatosabbat aligha lehetne elképzelni. Az idén tizennegyedszer megrendezett fesztivál két védnöke Cseh Tamás és Törőcsik Mari, akiknek a művészeti szellemiségében működik ez az egész kaland, és ahogy Törőcsik Mari szavai nyomán a fesztivál elején és végén büszkén kiabálva meg szoktuk fogalmazni: az Ördögkatlan az a jó hely, ahol „nem vagyunk normálisak”, és ez tök jó és tök rendben is van így.

Indulás, utazás, érkezés

Eddig mindig úgy mentem katlanra, hogy volt pár napom lelassulni hozzá. Nem csak úgy készülni, hogy a régi programokon gondolkozzak, azokat a zenéket hallgassam, amiket ott hallhatunk újra, hanem lelassulni ahhoz, hogy ott bármi lehet, és éljünk csak nyugodtan, szépen. Az idei év készülődéséről ez aligha mondható el, vasárnap volt egy slam poetry est Szegeden a Törpe tetőn, amúgy is, blogolni, kritikát, slamet írni igyekeztem az utolsó pillanatig, hétfőn utaztam csak haza, kedden pedig indulni kellett. Féltem, hogy idő lesz, míg átállok a katlan helyi időszámítására, de valahogy minden hamar sikerült.

A buszon egy bajszos, napszemüveges, kétezresévek disco slágereit hallgató bácsi volt a sofőr (hazafelé is ő hozott vasárnap reggel), akinek a figurája teremtett valamiféle aurát, majd gördülékenyen átvettem a jegyemet (nem a göndör hajú lánytól, aki ott szokott lenni – remélem minden rendben vele, és csak nem tudta vállalni a munkát, ugyanezt remélem a kedves információs hölgyről, aki szintén hiányzott), és elindultam a magánszállásom felé. Nem jelentkeztem be, de tavaly előtt is az udvarukban sátraztam, akkor megígértem, hogy jövök, és ők úgy is fogadtak. Megjöttél, néztek rám mosolyogva, jó érzés így. Megérkezni. Miközben felvertem a sátram a középiskolás éveimben hallgatott Rokokó Rosé állt be a közeli színpadon, megérkezve éreztem magam.

Az első program számunkra hagyományosan a Katlan Nyitány, Bérczes László szétszórt, Kiss Móni gyönyörű, Afrodité, meghívott vendégek néhány percben, olyanok, mint az egész Ördögkatlan, esetlen, tele van kapcsolódási pillanatokkal, emlékezünk a csodálatos Cseh Tamásra és a csodálatos Törőcsik Marira, most épp a Micsoda útjaimat hallgattuk Maritól. A nyitány után azonnal Oláh Ibolya vette át a színpadot, Marira is emlékezve, aki nagyon kedvelte Ibolyát. Oláh Ibolya néhány éve már járt az Ördögkatlanon az Ibolyántúl című előadásával, ami egy jobban működő, intim színházi előadás volt, az énekesnő is reflektált arra, hogy rég állt már színpadon, és az előadás is a koncert és a szerzői est között igyekezett működni valahogy, mégis, arra jó volt, hogy óhatatlanul elindította a fesztivált.

Az estét én az Árokpart bár színpadnál zártam, ami talán a fesztivál legkedvesebb helye. Kis alter formációk játszanak ott, a központon van, szeretem, hogy elképesztően demokratikus hely, egy sarkon van, bárki bárhonnan élvezheti a koncerteket… és most ezt az élményt a vírus egy picit áthúzta, drótkerítés került egy belső tér köré, és most a hangosítás is erre a bekerített térre irányult inkább. Én kint ültem az árok partján, végül az lett az egyik székhelyem, ittam a Tóth pince csodás rozéfröccsét – azt hiszem a fesztiválon picit identitást hazudunk magunknak aszerint, hogy honnan iszunk bort, mi mindig a Tóth bácsitól és nénitől – Lázár tesókat hallgattunk, aztán Felső tízezret, utóbbi formációt nem ismertem korábban, és mivel nem az egész központra figyelt a hangosítás, ezért a szövegekből kevesebbet vettem ki náluk, de egy nagyon üdítő, vidám, popprockos hangzás, és társadalmilag érzékeny, ironikus-cinikus szövegvilág jellemzi őket, azóta letöltöttem az albumaikat Spotyn.

Szerdai randomságok

Ezt a napot nem szerveztem túl, mégis nagyon jó helyeken voltam. A nap a Modernia – FuvoLand klasszikus zenei előadás első részével indult, Mona Dániel állati király és sodró előadást tartott, amit gyerekeknek szánt ugyan (akik a közönsége egészen kicsi részét adták), de számomra, érdeklődő, de kevésbé hozzáértő embernek is sokat adott, az Opera zenészei mutatták be a darabokat, amikről beszélt, nagyon lelkesítő előadás volt, sajnos a másnapi eső miatt nem keltem fel időben az előadása második részére, és ez tényleg egy olyan pont, amit bánok.

Az előadás utáni rám szabadult holtidőben kiállításokat mentem nézni. Valahogy a korábbi katlanok alatt elkerültek a Törőcsik Mari és Cseh Tamás fotóinak szentelt szobák, pedig megnyitják az életműveket (Cseh Tamás például rengeteg filmben szerepelt, amelyeket egytől egyig mind meg kell néznem), a fő attrakció számomra mégis a drMáriás kiállítás volt (a szerzővel való viszonyomat épp az előző bejegyzésben részleteztem annak kapcsán, hogy lett egy albumom), amely elvarázsolt, ahogy drMáriás tud a maga hihetetlenül békés, de szuperreflektált alkotói világával.

A kiállításnézegetést Both Miklós udvarában folytattam, ahol „A népzene tehát a természet tüneménye” címmel egy széles tárlat tudósított a magyarországi és a számi (lapp) népzenegyűjtés helyzeteiről, fő problémáiról. Mivel kutatóként a roma népmesékkel foglalkozom, nyilván volt bennem valamiféle érdeklődés a téma iránt, de ezekkel a kiállításokkal szkeptikus vagyok, ezek a fotók legtöbbször nem kiállításra, hanem kutatói pályázatok dokumentációjaként születnek meg, és hát a kurátor is egy szakma, de egy tudatosabb kiállításszerkesztés is elég tudott volna lenni ahhoz, hogy jól működjön, így esetlen volt ez az anyag, nem tudtam, hogy mik a fő pontjai, állításai a kiállításnak, ami mindig zavar az ilyeneknél. Az anyagot a két órakor kezdődő előadás szervezte számomra egésszé, amelyben Tamás Ildikó néprajztudós beszélt a számi jojkaéneklés hagyományáról, annak a számik kisebbségi és pogány, nomád létük üldözéséből származó visszaszorulásáról és a mostani revitalizációjából. Izgalmas volt az előadásban, hogy itt is arról beszélhetünk, hogy a jojkaéneklés, ami a számi közösségnek az egész világot jelentette, valamiféle fősodorbeli, zenei intézményrendszerbeli legitimációt és közönséget, figyelmet keres, ugyanezt figyelem a roma mesék kapcsán, és tök jó volt erre kapcsolódni az Ördögkatlan közepén egy szalmabálán ülve.

A következő órák a sátram körül teltek, olvastam, pihentem, és úgy érzem, itt kell megemlítenem, hogy nagyon hiányzott számomra a Mezítlábas menza a fesztiválról. A fesztivál központjában volt korábban egy sátor, ahol talán egy százasért lehetett zsíros kenyeret és teát kapni, és volt egy csomó babzsák, és csak úgy be lehetett ülni olvasni, beszélgetni, időt tölteni, ad abszurdum enni. Nem gondoltam még a működése közben, hogy ez egy fontos hely, de a hiányában mindenképpen azzá vált, biztosan sokan örülnénk, ha a következő években ez visszatérne.

A jobbik részem című estig tulajdonképpen így létezgettem, ott Bereményi mesélt az életrajzi könyvéből, olvasott fel vagy szavalt olyan dalszövegeket, amiket mi Cseh Tamás hangján ismertünk, Járai Márk pedig énekelt, szépen, ahogy az a srác elképesztően tud. Szép találkozás volt az övüké, szerettem. Járai hangja bármikor képes elvarázsolni, imádom, hogy a rádió is adja, Bereményi pedig fejből olvas fel, tudja kívülről, és e4zt imádom. Az est végén felrohantam a Pécsi Bölcsész udvarban, ahol a megérkezésem előtti percekben indult az Anyám és más futóbolondok a családból című film (de nagyon szerettem, pedig már többször láttam: úgy kell szerelmesnek lenni, ahogy Ónodi Eszter és Gáspár Tibor mutatja, Básti Juli meg, ugye, hát, csodálatos – ha nem a Kétvilág lenne a kedvenc magyar filmem, akkor ez lenne), és épp a Kaposvári sétatárs instagram oldal gazdája mellett volt hely, akivel amúgy sokat beszélgetünk, de most először találkoztunk, nem megbeszéltem, durván randomul, katlanosan, akivel a nagyszínpad felé hosszas szimpóziumot ültünk, például, hogy így kéne a történelemről, meg amúgy leheletfinoman az Alzheimer-kórról beszélni, ahogy ez a film teszi.

Csütörtök, lézengés, jóság

Ez a nap más lett, és jó volt másként. Barátaim jöttek, most csak egy napra. Az árokparton ültünk főleg, meg a Tóthéknál. Én a reggeli terveimet elaludtam, mert aznap éjjel esett az eső, és nem volt kedvem kikelni a leponyvázott sátramból, így csak ez a közös lassú létezés maradt, de ők azok az arcok, akikkel lassan létezni a legjobb. Átmentünk Beremendre megnézni Hajdu Levente kiállítását, amin rozsdalemezekre festett képeket állított ki, eléggé elvitt a kiállítás, már előző este beszélgettünk arról a Kaposvári sétatárs bloggerével, hogy konceptuálisan tök izgalmas lehet az anyag, mert egyszerre ott egy kép, amit a rozsda mar bele az anyagba, és amely sosem fejeződik be igazán, meg ott egy tudatos alkotás is a képen, és hogy most amúgy is eléggé éljük az antropocén utáni világot, amelynek kezdenie kellene valamit azzal, hogy a vas és a beton ittmarad a Földön, miközben lehet, hogy az emberiség nem… És ja, ilyenek, és klassz volt már az is, hogy ennek a kiállításnak a kapcsán erről megint hiperventillálhattunk néhány sort.

A nap további részében tulajdonképpen tovább lézengtünk, fáradtan, az eső miatt furán aludtam, korán kezdtük a borozást, és az elképesztően hosszú Beremenden is átsétáltunk, én visszajöttem Csillagerdő koncertre az árokpartra, sajnos végig esett a koncertjükön, de mégis csodálatosak voltak. Ők egy alternatív zenekar, akik nagyon szépen szólnak, népzene és roma népzene keveredik a dalaik világába, és valami ilyen tök szép és tiszta dolgot csinálnak, amiből kevés van. A zenekar a szegedi létezésem egyik fontos pontja, Józsit, a frontemberüket szerencsém van ismerni, és hát jó dolog valami otthoni jó dolgot egy olyan helyen látni, amit tényleg az otthonomnak tartok.

Péntek, és az igazi megérkezés

Pénteken nagyon színházba akartam menni, de nem sorsoltak be semmire, én pedig idegenkedek a sorszámos sorbanállás műfajától, ami a fesztiválon a korlátozott befogadójú előadótermek sajátja – megjegyzem, a fesztiválon kívül is idegenkedem a színházi világ ilyen dolgaitól, a Pál utcai fiúk musicalt soha nem fogom látni, pedig szeretem a regényt, de nem vagyok hajlandó versenyt futni a jegyekért, valszeg egyszerűen arról van szó, hogy nekem ez nem fontos annyira. És valójában ennek szellemében programtalanul, olvasva telt a délelőtt. Kettőkor a csodálatos Lencse Máté társasjáték-tervező mutatta be a társasjétékait, így elnéztem arra, de azt hittem, hogy a programnak lesz egy beszélgetős része és egy játékosabb, de inkább csak társasozni lehetett, így 13:58-kor összefújt minket a szél egy kézfogásig – amúgy Lencse Máté tökre olyan menő, ahogy képzeltem, kövessétek őt is Instagramon, lelkesítően kedvesek a kontentjei, meg hát vegyétek a társasjátékait, és ha már itt tartunk, olvassátok az interjúját, amit én csináltam vele az f21-nek korábban –, de ezzel el tudtam indulni a tisztességes katlan napozás útján, mégha ez lézengést, és unalomevést is jelent bizonyos péntek délutánokon.

A valódi program Németh Juci – G. Szabó Hunor közös koncertje volt, akiket nagyon bírok, éppen azért, mert nem olyanok, akik komolyan vennék magukat, kellemes a zenéjük, szeretik egymást – házasok –, békességben, hosszasan monologizálnak értelem nélkül, tele szeretettel, míg a másik beáll, és nagyon olyan volt az egész. 1700 szónál tartok, pontosan tudjátok, hogy milyen. Ugyanezen a helyszínen a programot a Vecsei H. Miklós által megalkotott Párbeszéd sötétben című koncertszínházi előadás vitte, melyet Csoóri Sándor munkásságából, gyermekkort idéző, szerelmes és közéleti költészetéből építettek fel. Helyenként persze hajlott az előadás a giccsre, talán túlzó volt itt-ott a stockvideó használata, de mégis értem, hogy Hasi és csapata fontos missziót vállalnak azzal, hogy értékes dolgokról beszéljenek az őket követőknek, és bár én általában nem érzem magam köztök, mégis, egy vállalható képet kaptam Csoóriról, és arra is jutottam közben, hogy többet kéne olvasnom tőle, mint eddig.

Aztán a nap felrobbant. Péterfy Bori & Love Band. Petőfi nagyszínpad. Szóval Bori a kedvenc dolgom. Talán meg is érne egy mondatot, hogy amikor július elején Parno Graszt koncerten voltunk Kishegyesen, az volt még ilyen. Felszabadultam, táncoltam, boldog voltam – épp azon az estén, amikor a nemzet bátor fiai lefóliáztatják az LMBT+ könyveket –, Bori megmentet, és jó, hogy ez így történt. Egy csomó covidos reflexió volt, kedvenc mondatom, hogy:

Itt a világvége, ezt most már végigcsináljuk.

mert Borinak elhiszem, hogy frankón így van, és rock and roll. Amikor a koncerten néha elhalkult a taps és a sikoly a következő dal előtt, azt mondta, hogy „NEM LEHET CSEND!”, és tökre nem lehet csend, mert ezt most már végig kell csinálni. Sokat panaszkodtam azon, hogy nehéz félév volt ez, a Dombos Fesztnek és az Ördögkatlannak tétje volt, hogy ezt szublimálja, kivezesse, és a Parno Graszt koncert meg Bori koncertjének a végigugrálása nagyon-nagyon nagy szerepet játszott ebben. Tényleg. És készen állok asszem, bár még nem fogtam fel, hogy nincs mindig Ördögkatlan – milyen jó is lenne, ha…

Szombat, arconpörgés, utolsó nap.

Utolsó nap. Itt már arconpörgés kell legyen. Bepótolni, hogy még nem voltam délelőtt Nagyharsányon kívül, és egyébként is mindent befalni, amit még az utolsó napon lehet. Beremenden indult a nap, ahol Alinda drMáriással beszélgetett például arról a kívülálló szerepről, amit drMáriás képzőművészként visel, arról a fajta balkáni melankóliáról, ami árad a munkáiból – mióta Domboson Péntek Orsolya beszélt erről, azóta nagyon sokat gondolkozom ezen én is – , és arról az estéről, amikor drMáriás a besorozása után Jugoszláviából Magyarországra szökött. Nagyon jó beszélgetés volt, megnyitotta a drMáriás képeket, és ez jó volt, így kellett indulnia a napnak. Meg közben paradicsomos fetás gomolya sajtot ettem, amit egy kistermelő árult az udvarba. Reggel, úgymond.

Kettőre lett színházi sorszámom. Egy német sors. Molnár Piroska játssza Goebbels titkárnőjét, aki semmiről sem tudott. Beszorongató előadás volt. Arról is szólt, hogy alig volt valaki igazán náci, és hogy a nép, amelyet az emberiség legnagyobb bűnének elkövetésével vádolnak, alig tudott bármiről is, miközben autópályák épültek és működni látszott a gazdaság. Volt szó benne arról, hogy ha fel is tűnt valami, arról sem beszéltek, nem tűnt fontosnak, és – bár tényleg ízléstelennek tartom az efféle méregetéseket, és fogjuk a rendezésre, hiszen a néző ilyenkor mindig ártatlan – óhatatlanul a könyvek befóliázása is felmerült bennem. Hogy vajon van-e olyan pont, ahol észhez kell térnünk, vagy egyszer csak átkutatnak minket egy bunkerben, miközben nekünk senki nem adott ciánkapszulát, és valószínűleg nem is tudnánk bevenni, mert szeretünk élni.

A következő program a katlan másik végén volt a Vylyan Teraszon szokásos slam poetry előadás, amiről így konkrétan mindenki beszélt egész nap, ha csak leültem azt a csodálatos sajtot enni Beremenden, mellettem akkor is arról beszéltek. Egy órával előbb értem le, és elég szétszórt és lassú volt a büfésor – amúgy szuperkedves, és tényleg lelkiismeretes srácokkal –, így szinte csak a slam kezdetére vadásztam kaját (picit az az élményem, hogy az utolsó két napot végigettem, de remélem ez nem fedi teljesen a valóságot). Általában nem veszek részt az Ördögkatlan slam rendezvényén, mert nagyrészt általam már ismert szövegeket mondanak el, a pandémia után viszont már tényleg kedvem is van programokra menni (Egy hónap múlva újra lesz klub Szegeden!), meg új szövegek voltak, szerettem.

Az Ördögkatlan másik csúcsprogramja számomra idén is a Kubalibre zenekar árokparti koncertje volt, hatalmas elképesztően jó hangulatú mulatozás kedves, vicces, fantasztikus nagyzenekarral, akikről lesül, hogy valami hihetetlenül szívesen zenélnek, és nagyon szeretik egymást, a közösségüket, az Ördögkatlant, Pécset, a zenét… A már említett Parno Graszt – Péterfy Bori szint ők is a lelkem biztonságánál, Tudósok koncerttel és Esti Kornéllal volt egyidőbe szervezve, de nem volt kérdés, hogy erre megyek.

Aztán már véget ért, 30Y, inkább ülős koncertre futotta már az erőmből, de néhány kedvenc dal kedvéért azért fel-felugráltam. Az utolsó nagykoncert végén hagyományosan Bérczes még egyszer szól hozzánk, Kiss Móni még egyszer megtekint minket, megtapsoljuk azokat, akiknek a munkája ezt a csodát mind lehetővé teszi, elkiabáljuk az elkiabálni valót, és ez az egész mindig megható. Hogy ez a tizennegyedik fesztivál, és még mindig ugyanarról beszélnek, hogy olyan az egész, amilyenné mi tesszük, és attól jó, hogy jók vagyunk benne.

Szóval ez volt, és jövőre újra, ugyanitt, addig pedig vigyázzunk egymásra, magunkra, és igyekezzünk nagyon jónak lenni, hátha a világ is olyan, mint az Ördögkatlan!

Szilvió

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén