Hónap: 2022 május

Sziasztok,

mondanám, hogy új hónap vége, új summa, de ez idén nem volt ennyire egyértelmű, ráadásul ezen a hóvégen két hónapot nézünk össze, szóval. A március-április sem volt a világ legpörgősebb hónapja ezen a blogon, a márciusomat egy elhúzódó covid megbetegedés, az áprilisomat az így torlódó korábbi vállalások és a végre leadott szakdolgozat húzta el, most viszont helló, helló, újra itt vagyok, ahogy egy nem igazán meleg könyves, nem igazán blogger mondaná, akit Kovács Ákosnak hívnak. A két hónapban 11 könyvvel bővült a polcom, 9 könyvet olvastam el, és már nagyon vártam, hogy meséljek nektek a szuper olvasmányaimról!

11 könyvvel bővült a polcom:

Catherine Millet: Mesés gyerekkor
Amikor a szerző Magyarországon volt (valószínűleg szintén 2017-ben, ami csak nektek nem tűnik önismétlőnek még, mert ti sorban olvassátok a bejegyzést, de én nem sorban írom), akkor ezt a könyvét mutatta be, és én úgy ültem fel a lelátóra – késve érkezve a bemutatóra –, hogy nem figyeltem a lányra, aki tolmácsgépet adott volna, így csupán a kérdésekből következtethettem arra, hogy ez a nő zseni lehet. Pár hete olvastam a Cathrine M. szexuális életét, a szerző első regényét, ami tovább győzködött erről, és egy nőnapi akcióban megvettem ezt a könyvet, ami valószínűleg egy mérsékelten mesés gyerekkorról vall majd, külvárosról, az ötvenes évekről, könyvekbe és olvasásba elbújó gyerekelbeszélőről, bizonyára ismét pontos és szókimondó próza, várom, hogy olvashassam.

Hevesi Judit: Hálátlanok búcsúja
Hevesi Judit második, Holnap ne gyere című kötete is 2017-es, és akkor nagy hatással volt rám az az egyszerű, de jó metaforákban, metaforikus helyzetekben dolgozó líra, amit a szerző művel, és régóta szemeztem is az első kötetével, de eddig soha nem vettem meg. Sajnos csak pár versnyi időig tudtam belevetni magam, látszólag is egy első kötetről van szó, működni látszik benne ugyanez a második kötetben jobban kidolgozott nyelv, és igazából többet olvasás után tudnék csak róla mondani.

Danyi Zoltán: A rózsákról
Danyi Zoltán regénye úgy tűnik a magyar irodalomnak az egyik nagy friss berobbanása, és nagy öröm volt olvasni, meg egyetérteni, fejben vitatkozni a széles kritikai párbeszédben elhangzottakkal. A regény főhőse egy rózsatermesztőnek a gyermeke, aki egy meglett férfi már, amikor találkozunk vele, de a fiatal felnőttségére is gyakran emlékezik vissza, amikor az apjával sokat dolgozott a rózsák szállításával. A regény nagyon erős teljesítménye, hogy egy autisztikus, kényszeres szereplő nyelvét ragadja meg, aki számolja a perceit, tudja, hogy nem mozdulhat el az ablaktól, amíg le nem megy a nap, és keresi mindenben a jeleket, a pusztulásba vívő és a túlélést jelentő elképesztően abszurd jeleket. A történet egy pontján kiderül, hogy daganatot diagnosztizálnak a nemiszervében, ami tovább erősíti a nézőpontja zavartságát (mármint a történetvezetés nagyon pontos, tényleg zseniális Danyi, a narrátora bizonytalan), és sajnos a regény felénél ezek a helyzetek lassan feloldódnak, mintha egy másik regényt olvasna az ember, amiben hol lassan, hol hirtelen a szereplő minden gátlása és korlátja átszakad. Nagyon furcsa volt végigolvasni, sajnálom, hogy egy ilyen zseniális szöveg így megtört, az első 260 oldal viszont tényleg fantasztikusan jó, minőségi, pontos és jól olvasható szöveg.

Irene Sola: Énekelek, s táncot jár a hegy
És ha már minőségi és pontos szövegeknél járunk, íme még egy, ami zseniális ökológiai figyelemmel dolgozik. A szöveg, talán regény, kis jelenetekkel, mágikus realista pillanatokkal dolgozik egy egyszerű történet kapcsán: egy férfit a hegyen agyoncsap a villám. A férfi azonban egy hegyi költő volt, akinek a versei elszálltak azzal, hogy kimondta őket, és magára hagyta verstelenül a hegyet, a családját, a barátait, a vélt vagy valós boszorkányokat, és egy nagyon különleges és érzékeny világot. Ezt a szöveget lassan olvasom, annak veszélyével, hogy nem fog minden összeállni belőle, de közben egy pillanat alatt újra és újra rá lehet csatlakozni arra a rendkívül szép és ökológiailag és esztétikailag is izgalmas nyelvre, ami ebben történik. Merthogy nézőpontokat kap a hegy, a villám, az állatok, boszorkányok, falusiak, barátok. Túlzásnak tűnt, hogy minden ismerősöm mindenkivel elolvastatná ezt a könyvet, de megértem és osztom a lelkesedésüket, az a szép és türelmes figyelem, amit a beszélők a természettel, a sorssal, a mágiával, a bármivel szemben tanúsítanak, kétségtelenül megkülönbözteti az olvasást bármilyen más korábbi könyvélménytől.

Marie Aubert: Felnőtt emberek
Ettől a könyvtől valamennyire Sally Rooney érzetet vártam, és amúgy hozta is azt, szintén vicces a címadás, hiszen vagdalkozó negyvenéves lánytestvérekről van szó, mégis valahogy talán nagyobb téteket mozgatott ez a szöveg, mint Rooney sivár, de zseniális regényei. Aubert karaktereinek nem a XXI. századi traumák jutottak, hanem valódiak, vagy hát, örökök, a gyerekvállalás és a testvéririgység kérdése áll a regény középpontjában, arról beszél, hogy kit szerettek jobban, ki vágyik több figyelemre, ki örökli meg a családi nyaralót, és hogy ki az, aki mindig is kívül érezte magát ezen a működésen. És ebben a kívüllétben van egy erős Sally Rooney-s figyelem, ami a letisztult nyelvi működésekben is látszik, de közben pedig jó, hogy nem pont ugyanaz, Aubert szereplőinek a hibáit nem oldja fel az, hogy nincsenek XXI. századi morálok, mert a hibák is az emberi jóérzés mentén tűnnek hibáknak, de közben itt is fontos, hogy csak a lázadó nézőpontot látjuk. Nem tudom mi van ezzel az összehasonlítással pontosan, mindenesetre biztosan figyelni fogom az írót, és biztosan az új novelláskötete is hamarosan a polcomon lesz.

Rokon Ilonka evangéliuma
EZ A KÖNYV. Jó, valójában ez a könyv kinyomtatott internet. Mémek vannak benne, amik a Rokon Ilonka Copyright Facebook oldalon találhatóak, de közben valahogy botrányosan jól más minőségben tűnnek fel könyvként. A képek angyalkás, cicás, virágos kollázsokból állnak, középpontjukban szeretett szüleink, nagyszüleink nagy mondásaival az életről, minthogy a bab talán nem fingat annyira, ha kifőzöd szódabikarbónával, vagy hogy ne igyuk meg az üdítőt, mert az a vendégeknek van. A könyv és az oldal vajdasági, de azt hiszem elképesztően unikális dolog, mindannyiunknak van egy ilyen Ilonka nevű rokonunk, aki lehet, hogy nem is a rokonunk, lehet, hogy nem is Illonka, lehet, hogy nem is nő, de mindenről megvan a véleménye, mindent ért, és mindent szeretetből csinál, csakhát ez a szeretet tud furcsa dolgokat. Terék Anna nagyon izgalmas esszét írt arról, hogy ezeket a mintáinkat figyelve olyan, mintha toxikus szeretettel lennénk nevelve, nekem picit Nádasdy Ádám A hazafiúi hűségről című verse is eszembe jutott, amiben arról ír, hogy a hazát úgy kell szeretni, mint az édesanyánkat, hogy nem vesszük észre, hogy büdös, és hogy amikor a régmúlt idők szépségeire emlékezik vissza, nem vehetjük észre, hogy sosem volt szép. Ez a könyv is egy ilyen hazaszeretet könyv. Sokféle dolgot észrevesz, de csak mosolygunk, nem tesszük szóvá, így jó mindenkinek. Nagy kedvencem ez a könyv, sokszor forgatom, forgatjuk barátokkal egymás között.

Zoltán Gábor: Orgia
Nagyon kemény volt ez a könyv, vagy hát, új és letaglózó, de közben a hétköznapiságában volt az. 1944-ről szól, arról a télről, amikor a nyilasok átvették az uralmat Budapest felett és a védett házak meg bármilyen lakásbéli bujdosóhelyek nem jelentettek már senki számára biztonságot. A szerző egy olyan szereplőt mutat be, aki épp csak véletlenül talál rá a nyilas élet útjára, és azt követjük, ahogy egyre inkább a saját identitásává válik a nyilas identitás, ahogy egyre kevésbé veszti el a mindennapivá váló elképesztően durva brutalitásra való reflexióját, és ő maga is az erőszakszervezet láthatatlan, de működtető részévé válik. Most ez a probléma amúgy elég sokszor feljön a barátaim között, erről a könyvről is sokat beszélünk, a Besúgó sorozatnak is talán ez lesz a tétje a legutóbbi, pénteki rész alapján, és bár nem tartom a sorozatot magát annyira sikerültnek – mert elnagyolt és leegyszerűsítő, és nem beszél a rendszerváltás előtti alternatív mozgalmak szellemi gazdagságáról, olvasottságáról, kultúrájáról –, de ezt az emberi problémát a sorozat is nagyon jól tematizálja. A könyvben pedig nekem az volt a rémisztő, hogy minden brutalitás és erőszak mennyire mindennapi és nem elidegenítő. Nagyon jó könyv, a családtagjaimmal is elolvastatom a nyáron.

Závada Péter: Gondoskodás
Závadáról mindig ódzkodom írni, mert nem szeretem igazán az első két kötetét, a Roncs szélárnyékban viszont nagyon jó irányokat lőtt be, és erről a könyvről is kevés konkrétumot ugyan, de mégis izgalmasakat olvastam, egy kedves barátom lelkesítő interjút is csinált vele, így félve, de ideje volt beszereznem egy példányt belőle, hamarosan pedig olvasom is majd.

Borda Réka: Égig érő csalán
Nagyon vártam Borda Réka regényét, régóta beszélt arról, hogy lesz, sok részletet is publikált, és kíváncsi voltam rá, így a megjelenése után nem sokkal meg is vásároltam. A szöveg egy családon belüli szexuális gyermekbántalmazás történetét, és annak évtizedes tabulétét ragadja meg, izgalmas szöveg, ami jól, mértéktartóan merít az erőszakot tematizáló irodalmi hagyomány formai jegyeiből. Egy kortárs idősíkot és egy darabos, visszaemlékező gyerekkor történeteit követjük, helyenként álomszerűen pontos képelemeket rögzít a beszélő, hogy azon át a családi feszültség kitakartságát is érzékelje. Kiemelkedik a szöveg viszont ebből a hagyományból azzal, hogy vállalja az egész családi toxikus férfi és nőképeknek és tabuműködéseknek a leírását, és nem egy mikrotársadalmi valóságot látunk, hanem valódi közösséget, kisvárosi pletykákat és a nagy Budapestet, Londonból hazatérő unokatestvért, sok megtört rokont, akik nem tudják fenntartani a látszatot, de nem képesek szembenézni sem a megtörténttel. Talán a regényben van egy erősebb romlott, tabuizáló vidék, ahol ez megtörténhet anélkül, hogy a nők és a közösségek észrevennék és egy biztonságos nagyváros ellentételezés, az elbeszélő párja messze idealizált karakter, akit ez a tabu meg is tör, ez a vidék város szembeállítás azt hiszem lehetett volna árnyaltabb a regényben, de ezzel együtt is bátran ajánlom, furcsa módon pihentető könyvvé válik azzal, hogy pontosan van megírva, és közben benne marad az ember fejében az egész, ez szintén jó benne.

Rajk László: A tér tágassága
Nagyon fura a viszonyom ehhez a könyvhöz. Talán azért, mert kedvelem Rajk László építész munkáit, meg egyébként is szívesen olvasok a 70-es, 80-as évek ellenkulturális, mozgalmi, művészeti törekvéseiről, de közben nagyon sok olyan fenntartásom van az SZDSZ-es elittudattal szemben, amik közül több talán nem is vállalható – a szerkesztés közben most látom, hogy ez a mondat csúnyán antiszemitának is tűnhet, nem felekezetiek, származásbéliek az SZDSZ-szel kapcsolatos fenntartásaim -. Talán azért sem szerettem ezt a könyvet, mert hosszú volt, és közben nem az érdekes, tűrt, tiltott rendszerváltás előtti, körüli szellemi pezsgés volt az igazi fókusza a szövegnek, hanem az, hogy fel legyen mondva a szerző élete, és miközben ez tök jó mikrotörténelmi, oral history anyag, ami képes vallani arról, hogy milyen volt Rajk László számára a történelem, a szerkesztők nem akartak többet ennél. Rajk munkáiból kiragyog a figyelem, a pontosság, de mégis, a klasszikus építészeti keretek közül való kilógás, ez pedig egy olyan interjúkötet, ami ehhez képest botrányosan konzervatív, és hiába van tele jó mondatokkal, gondolatokkal, történetekkel, valahogy mégis a szenvedésem marad meg erről a könyvről, hogy ez egy jól adatolt történelmi forráskiadás, és nem egy fontos, Rajk Lászlót minden elemében tartalmazó anyag. Sajnáltam, de még így is, örülök, hogy olvastam, remélem lesznek majd más, művészibb, Rajk szelleméről bátrabban gondolkozó könyv is a jövőben.

Michael Donhauser: Kérvény a réthez
A könyv elém hullott a semmiből: egy szabadon elvihető könyveket tartalmazó polcon volt, amelyet egy barátomat várva lapoztam át, és ott volt ez a verseskötet, aminek a címe nagyon régóta ott van a jegyzeteim között, mert egyrészt milyen jó cím, másrészt a kötetet Szijj Ferenc fordította, aki generációnk számára az egyik legnagyobb minta, és mert a József Attila Kör és a Jelenkor közös kiadása, szóval van az egésznek egy ilyen szellemi fontossága is. A címe nyilván ma egy nagyon markáns ökológiai lírakötet címe lehetne, itt csak bele-belekapva a nyelv és a mondatformálás, a hiányos mondatok tömege, és a jelentés homályossága tűnik inkább kötetszervezőnek, de csak pár verset olvastam eddig, viszont abszolút örülök, hogy az univerzum megajándékozott ezzel a könyvvel.

9 könyvet olvastam a két hónap alatt:

Esterházy Péter: Javított kiadás
Mindig szóba kerül, hogy mi igaz ebből a könyvből, de közben ez engem egyáltalán nem érdekel, mert katartikus olvasni. EP épp lezárja a Harmonia caelestis című hétszáz oldalas könyvének a kéziratát, amiben arról ír, hogy az apját ugyan életében kisemmizte a történelem, az mégis becsületes, tisztességes nemeshez méltó életet élt. A kézirattal való munka közben azonban kiderül számára, hogy az apja besúgó volt, a Javított kiadás pedig a HC-t próbálja újrapozícionálni, mondván, ez is az apja. EP pedig ebben a regényben néz igazán szembe nevének és a történelmi viszonyainak terhével. A szövegben egyszerre olvassuk a jelentések szövegét, a szerző olvasás közben zajló életének lejegyzését és a HC vonatkozó bejegyzéseit, egy roppant izgalmas EP könyv, amiből tényleg nem az autobiográfia, önéletírás kérdés a legizgalmasabb. Már olvastam egy vizsgára korábban, és egyszer már azelőtt is elkezdtem, azért, mert rájöttem, hogy sokat írok az apámról, és kíváncsi voltam másokra, akik az apjukról beszélnek, de többedszer olvasva is nagyon frissítő volt, talán hetek óta az első könyvet jelentette, amit szerettem olvasni és be is fejeztem.

Danyi Zoltán: A rózsákról
(Fent már írtam róla.)

Marie Aubert: Felnőtt emberek
(Fent már írtam róla.)

Rokon Ilonka evangéliuma
(Fent már írtam róla.)

Zoltán Gábor: Orgia
(Fent már írtam róla.)

Erdős Virág könnyei
Erdős Virág úgy sír, ahogy sírni érdemes, és ezt nagyon szeretem benne. Egyszerre kedvelem nagyon azt, ahogy kiáll társadalmi ügyek mellett, és azt, ahogy egyszerű szerkezetű, érthető, esetenként szinte bamba versekben beszél ezekről. Amikor meghallottam, hogy érkezik egy kötete a pandémiáról, ami alatt ő ételfutárnak állt, azt éreztem, hogy végre olyan a világ, hogy pontosan érteni fogjuk Erdős Virágot mind. A mémjeit, a várostapasztalatát, a társadalmi érzékenységét. És valójában egy ilyen kötet is született, egyszerre ír a rendőrökről, akik hajléktalanokat vegzálnak és az irodalmi intézményrendszer, és egyáltalán a kritikai élet visszásságairól, Erdős Virág pedig szabadon ír, ahogy a biciklisfutárok szabadon cikáztak keresztül a bezárt városon. Nagyon izgalmasnak tartom ezt az anyagot, írtam róla a Tiszatáj Onilne-nak, azt hiszem ez a valaha volt legkedvesebb kritikám.

Borda Réka: Égig érő csalán
(Fent már írtam róla.)

Tóth Krisztina: A lány, aki nem beszélt
Eddig nem olvastam ezt a könyvet, és ez érthetetlenül volt így, hiszen roma meséket kutatok, Tóth Krisztinának ez a könyve pedig egy kedves mesét mond el egy roma lányról, akit egy dézsában találtak, és aki beszéli az erdő nyelvét, az emberét viszont nem. A szakdolgozatomban azt írtam róla, hogy három összefüggő mesét tartalmaz, amelyek megidézik Lakatos Menyhért és Szécsi Magda klasszikus roma meseírók szövegének a világát, ám azok komplex történetvezetését leegyszerűsíti, gyerekek számára is befogadhatóvá, könnyen követhetővé teszi. Szereplői biztosan felismerhetőek a többségi romaábrázolás mintái szerint: a házaspár az erdőben kóborol, gyűjtögetnek, ritkábban tyúkot lopnak, jól ismerik az erdő hangját és félnek a falubeliektől. A három boldog véggel záródó befejezett mesén keresztül az értelmi sérültség, az örökbefogadás vagy testvéri szeretet próbatételének begyakorolt mondatai is újramesélhetőnek bizonyultak, és ezzel Tóth Krisztina ügyesen szintetizálja a gyerekirodalomnak és a roma meséknek az elvárásait. Borzasztóan egyetértek magammal továbbra is. 🙂

Rajk László: A tér tágassága
(Fent már írtam róla.)

Blogoltam?

Blogolgattam, mondhatjuk, nem az igazi módján alakult ez a két hónap, de legalább vége van, és szerelmes és béke van, vagy hát, ő, nos, egyik sincs, mindegy. Márciusban az egyetlen bejegyzésem a februári summa volt, amit amúgy egy klassz bejegyzésnek tartok, mert a február számomra nagyon zsúfolt hónap volt, áprilisban viszont volt végre értékelés, Kalapos Éva Veronika Ezek voltak az apák című könyvéhez, alternatív fülszöveg is készült hozzá, és ez a summa növelhette volna még az áprilisban megjelent bejegyzések számát, de erről, ha néhány órával is, de lecsúsztam.

Másutt is meg-megjelentem:

A Humen Magazin első idei – márciusi – számában nyolc magyarul 2021-ben megjelent LMBT+ regényt ajánlottam, amelyeket érdemes 2022-ben is kézbe venni, emellett az áprilisi Alföld és az áprilisi Kortárs is közölt kritikát tőlem, az Alföldben Ferencz Mónika Búvárkodás haladóknak című izgalmas nyelvi és formai megoldásokkal dolgozó, fontos feminista és ökológiai gesztusokat tevő verseskötetét, a Kortársban a szintén kísérletezni próbáló, ám a kísérleteket alig eredményesen bemutató Karácsony Zsolt Függőleges állat című verseskötetének a sikerületlenségét próbáltam megérteni. Emellett gördült tovább az Eközben Szegeden szekér, a két hónap alatt négy szöveg jelent meg tőlem, illetve korábbi tárcák elkezdtek a Szeged.hu-n is megjelenni, ami hatalmas öröm számunkra, május 10-től pedig a friss bejegyzések is ott lesznek olvashatóak majd először, ami hatalmas öröm számunkra, hisz egyrészt kitörést jelent a mi saját kis működésünkből valami intézményrendszeri, hivatalos felé, másrészt több olvasóhoz, nagyobb közösséghez érhetünk el ezáltal, hiszen itt tényleg Szeged város önkormányzatának a kultúra rovatáról van szó, és hatalmas öröm, hogy a készítők meglátták bennünk ezt.

Amúgy pedig leadtam végre a szakdolgozatomat, dolgozom az utolsó félév vállalásain, gondolkozom azon, hogy milyen lesz majd az úgynevezett élet, fantáziálok arról, mennyi mindent lesz kedvem újra olvasni, ha már nem az egyetem mondja meg, mire kell figyelnem, és közben igyekszem, tudjátok, ahogy az Egy különc srác feljegyzései végén van: nem menekülni az élet elől.

Rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió