Sziasztok,

el nem tudom mondani, hogy mennyire szívből van most kedvem nektek blogolni (talán ez picit összefüggésben van azzal, hogy szakdolgoznom kéne, de a lelkiismeretem csak el akar tántorítani innen), úgyhogy nem is igazán húzom a szót, végre új értékelés, Kalapos Éva Veronika új, ősszel megjelent regényéről lesz ma szó, amiben egy fiatal balerina és az életében alig szerepet játszó apa kapcsolatát vizsgálja. Mutatom, hogy hogyan:

A regény két szálon fut. Egyrészt követünk egy hangfelvéltelt 2009-ből, amelyen Bitter Bálint a pszichológusa tanácsára felmondja a válásának, a pánikbetegségének, és a tizenéves gyermekével való kapcsolatának a történetét. Másrészt, tíz évvel később látjuk a felnőtt élete elején járó Alexát, aki épp egy bécsi világversenyre készül egy olyan saját koreográfiával, amelyben az apjával való viszonyát igyekszik megragadni. Apja már néhány felületes és modoros ebéden kívül nem része az életének, Alexa úgy érzi, a haragját kell beletáncolnia az előadásába, de kétségei mind a táncának a felépítésében, mind az életében egyre erősebbek lesznek.

Kalapos Éva Veronika regénye nem kimondottan a cselekvéseknek és a nagy gesztusoknak ágyaz meg, inkább fontosabb, de észrevehetetlen állomásokon keresztül mutatja be, ahogy apa elsodródik a gyermeke mellől, illetve, ahogy egy nő próbálja saját magában legyűrni az évtizedes gátakat, begyakorolt válaszokat és helyzeteket. Tíz húsz oldalas fejezetekben látjuk, ahogy Bálint küszködik a válásával, próbálja megérteni, hogy kinek, hol a felelőssége, és válaszokat keres arra, hogy hol romlott el az egész, közben küzd a pánikbetegségével és igyekszik visszatérni a kőművesbrigádja élére is. Hasonlóan látjuk Alexát, akinek a dac a legkézenfekvőbb válasza arra, hogy a kérdések valahogy összetettebbnek ígérkeznek, mint amilyennek ő gondolja, próbálja megérteni, hogy az ő gyerekkorában átélt helyzetek, vagy az anyjától hallott mondatok nem jelentik egészében a valóságok.

Ha a regény a cselekményében nem is, néhány szereplőjével viszont nagyon erősen dolgozik, így Alexa, Bara, az édesanyja, Bálint és Benesha, Alexa barátnője mind nagyon élő karakterek lettek, noha mind viselnek olyan címkéket, amelyek könnyen egysíkúvá tehetné az ő ábrázolásukat. Bara egy jól ábrázolt Bovaryné karakter, aki férjhez ment egy jól kereső, ámde magasabb pozíciókra sosem törő vállalkozóhoz, izgalmas, lehetőségekkel teli családi életre vágyott, házasságának és karakterének is az okozza bukását, hogy ez Bálint mellett nem tudott megvalósulni.

Benesha egy Magyarországon felnőtt juroba származású színesbőrű lány, aki szintén tehetséges balerina, és pályázhatna világversenyekre. Kettejük kapcsolatát az önfelvállalás nehézsége is meghatározza, de a kapcsolatuk valamelyest heteronormatív szerepleosztása is előkerül a regényben: Benesha az érzékenyebb és figyelmesebb karakter, aki bírja Alexa kitöréseit, és csitítja a környezetét.

Bálint pánikbetegségénél nehéz jobban ábrázolt betegséghelyzetet találni a könyvesboltokban. A szereplőt egyszerre húzza, hogy a fizikai munka világában a mentális betegségek felvállalása képtelenségnek tűnik, igyekszik apaként és figyelmes exférjként viselkedni, miközben belétáplált normák mentén a pszichológiával szembeni ítéleteivel is küzdenie kell, azt a hangfelvételes feladatot is hülyeségnek tartja, amelyből később a lányának szánt üzenet készül.

Mindenki azt fogja hinni, hogy bolond. Bara is, a gyerek is, a fiúk is. A főnökük bolond, hetente van egy álszívrohama. És akkor nem építhet semmit, csak kis házakat otthon a lánya kockáiból. Azok amúgy is maradnak, az új lakásban nem férnének el Bara szerint.

Az Ezek voltak az apák karakterei mind sérült karakterek, akik észrevétlenül képesek túllépni a saját korlátjaikon, és ez a nyugodt, nem túlírt vagy giccsessé tett, figyelmes, lassú mozgás a regény legnagyobb bravúrja. Az apa a munkatársával beszél, Barbara korábbi telefonhívásainak felidézései, a nagyszülők fontos mondatai egyértelműen vezetik a történetet, rendezik a szereplők gondolatait.

A figurák és a helyzetek ugyanakkor a könyv végére nagyon irodalmiaskodóra, begyakoroltra sikerültek. A szereplők belső monológjai, ellenállásai, a bölcselkedő társaik mind-mind olyan helyzeteket, kimondásokat idéznek elő, amit már gyakran olvastunk más (ugyan nem ennyire gördülékenyen, sőt, szépen megírt) szövegekben. A felelős anyaszerepre beugró, ám általában távolságtartó és szigorú tanárokért a Táncakadémia című sorozatban rajongunk, de egy felnőtt regényben talán túlzásnak tűnik egy ilyen, aki egyértelműen az alkotó szócsöve, mintha az nem akarná továbbírni a regényt, hanem életszerűtlenül a szereplő kezébe adja az összes megoldást.

Alexa makacs büszkesége ugyan tartja valamelyest a helyzetet és egy ügyes, tiszta vég áll az olvasó előtt, de közben Alexa makacs dühe és Bálint zárkózott volta is ilyen túlírt világot teremt. Mindkét szereplő küzd a belső démonaival, próbál túllépni az eddig megélt valóságokon, empatikusan végig gondolni, hogy mit érezhet a másik, ez azonban túlírt és túltisztázó belső monológokban jelenik meg, a belső harc, amelyet a szereplők átélnek izgalmas gondolati struktúrákat hozhatott volna elő például téves vagy ütköző logikák mentén, akár jelentszerűen is jó szembesítések, jó beszélgetések születhettek volna belőle, ezek azonban nem igazán történnek meg.

Ezzel együtt is azt gondolom, hogy Kalapos Éva Veronika regénye abszolút olvasmányos és bátran ajánlom is. Könnyen olvasható, egyszerű nyelvvel nyújt nagyon figyelmes, de egy pillanatig nem tolakodó reprezentációkat. Biztos kézzel beszél olyan helyzetekben is, amit legtöbben nem élünk át, mint a családja elől a roham közben a fürdőszobába bújó apáé vagy a színesbőrű barátnőé, akinek épp most vallják be, hogy először a bőrébe szerettek bele. És persze, jól választott a szerző csalódott lelkeket: az apa nézőpontjából a válás talán az egyik legfontosabb kérdése lehetne ennek a századnak, ha a genderstudies-zal való bármilyen azonosulás nem volna buzisnak gondolva, és akkor itt ezt a szálat most el is vágom.

Kedvenc részem: Bálint a munkatársai közt. Egyszerűen tényleg azért, mert szétvisz a toxikus maszkulinitás kérdése, apám falujában alig vannak 55-60 éves férfiak, mert mind isznak és nem törődnek bármivel, ami az egészségüket érintené, ez a regény pedig jól foglalkozik ezzel a témával is. Nem ad megoldást, de felveti, hogy nehéz Bálintnak, fél attól, hogy kiderül az állapota, miközben ő is nehezen hiszi, hogy néhány feles és egy jó beszélgetés a barátaival nem oldja meg ezt a kérdést. Minden ilyen problémafelvetésért hálás vagyok, és ha jól van megírva, könnyen rajongok is értük. 🙂

Végezetül ajánlom a regényt mindenkinek, aki olvasna egy jól megírt, pontos, pihentető, de figyelmes és mind az olvasó körüli társadalomra, mind a regényszereplők lelkére érzékeny regényt. Ajánlom azoknak, akik olvasnák egy férfi szereplős válásregényt, ajánlom azoknak, akik olvasnának arról, hogy mindenki törik a válásban, azoknak, akik hisznek a dolgok helyrehozhatóságában, és persze mindenkinek, akinek ez a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Kalapos Éva Veronika: Ezek voltak az apák
Athenaeum, 2021
264. oldal
Így olvastam: Kisebb ülésekben egy nagyobb és nehezebb nyelvű kötelező mellett igazán frissítő volt, a kevés dolog akarásával, a szép és pontos leírásaival, jól lehet vele haladni, a nagyjából tíz-tizenöt oldalas fejezetek és a nézőpontváltások is jól osztják fel a szöveget, tényleg olvasásra van írva, jelentse ez azt, amit írtam. 😀
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ha a bejegyzés meghozta a kedved a könyvhöz, vagy volt olyan gondolat, ami megfogott, vagy érdekesnek találtad, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Ennyit szerettem volna erről a könyvről mesélni nektek, köszönöm, hogy velem tartottatok ebben bejegyzésben, és köszönöm az Athenaeum Kiadónak a bizalmat, amiért recenzálásra elküldte nekem ezt a könyvet. Igyekszem még érkezni a hó végi summa előtt egy új alternatív fülszöveggel, de a biztos csak az, hogy légyszi a következő bejegyzésig ne feledjétek, milyen király úton vagyunk

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió