Sziasztok,

üdv újra itt, azt akarom nektek mondani. Továbbra is Veszprémi Szilveszter vagyok, de csak nektek Szilvió, és most egy nagy kalandról akarok nektek mesélni. Egy talán hét éves, talán életre szóló kalandról, aminek most épp egy elég jó állomásán vagyok. A mesebeli srác nyár elején megszerezte a második diplomáját, a nyáron kiköltözött az egyetemi kollégiumból, új munkahelyen kezdett, és valahogy elfelejtette, hogy az olvasás amúgy egy olyan hobbi, ami képes arra, hogy bárhol, néhány pillanat alatt otthon teremtsen körülötte. Ez egy klisés mese lesz, de most pont jó helyen tart.

Szilvió elindult világot látni, miután úgy érezte, már az iskolában minden olyat megtanítottak neki, amivel boldogulni tud. Letette a vizsgáit, sokat olvasott előtte, sok korábbi olvasmányát is fel kellett elevenítenie, de végül jeles bizonyítvánnyal vágott neki a nagyvilágnak. Vitt magával könyvet, mert az iskolában megszokta, hogy mindig van nála könyv. Sokszor írnia is kell erről-arról, néha keresik is a véleményéért, van, hogy már fizetnek is érte, és amúgy szeret véleményt alkotni dolgokról.

Tudjátok, Szilvió elég beszédes srác. Szeret olvasni. Sosem merült fel benne, hogy ez ne lenne így, mégis, az iskola után úgy érezte, beleragadt valamibe, amiből ki kellett volna szabaduljon. Olvasott a patak partján, az árnyékos erdő szélén, olvasott az éjjeli tábortűz mellett, de tudta, hogy ezek másféle olvasások, nem olyanok, mint amilyeneket az iskolák és az írások, beszélgetések előtt olvasott. Nem feledkezett beléjük, sokszor azon kapta magát, hogy inkább a kis patak sodrását nézi, és a fák susogását hallgatja. Pedig jó könyveket olvasott, tudott rajtuk gondolkodni út közben, véleménye is volt róluk, de csak néhány olyan könyv volt, amelyik be tudta rántani, amelyik igazán hatni tudott rá.

Időközben találkozott egy gazdával egy közeli, ismerős, kedves tanyán, ahol intézőt kerestek. Intézőnek lenni nem nehéz munka, járni kell a többiek között, figyelni, gondolkodni a helyzetükön, Szilviót érdekelte ez a hely és ez a munka. Szeretettel figyelte régen is, hogy mi hogyan működik ott, csodálta a dolgozókat, de sosem gondolta volna, hogy egyszer majd ő is egy lehetne közülük. Örömmel vágott bele ebbe az új életébe, bár nem tudta pontosan, hogy mit tartogat majd az számára.

Közben olvasott, olvasgatott tovább, mert egyértelmű volt, hogy szeret olvasni, nem azért költöztette át a tanyára a könyveit, és nem azért szerzett új könyvespolcokat, mert ez ne volna így. Szépen pakolta el a könyveit: kedvencek, versek, az iskola közben szerzett tudós könyvek mind külön polcot kaptak, a fizetéséből új könyveket is tudott venni, de érezte, hogy valami még nem az igazi. Valami még mindig nincs rendben. Máshol tart az életben, mondogatta magában este hazafelé a mezőről, de tudta, hogy nem a régi szokásai után vágyakozik, csak az olvasás örömét szeretné újra magánál tudni.

Persze, mint minden új munkahelyen, itt is akadtak bonyodalmak. Szilvió még épp csak ismerkedik a világgal, amibe nemrég elindult, intézőnek lenni egyébként is nagy vállalás, félt, hogy nem felel meg, miközben nagyon vágyott is arra, hogy belenőjön az intézők kabátjába. Az úgymond új életében néha erősebbek voltak a félelmek. Ha szabadnapjain ki is ment a patakhoz olvasni, már nem a sorokat és nem is a patak sodrását figyelte, hanem a félelmeit és a kétségeit próbálta legyűrni.

Elindulni a világba, sokkal nagyobb lépésnek tűnik annál, minthogy megint kimész a kapun, elmész a már ismert tanyára, vagy hogy bedobozolod a könyveidet és magaddal viszed. Szilvió néha úgy érezte, túl nagy ez a világ, túl ijesztő. Kevésnek, butának, szerencsétlennek érezte magát, és nem is a munkába, hanem a félelmében és a kétségeiben fáradt el. Ha olvasott is, már otthon tette, nem volt kedve kimenni a rég ismert helyekre, úgy érezte, értelme sem volna igazán. Olvasgatott, de nem haladt úgy, ahogy szokott, számolta az oldalak, kereste a fejezetvégeket, sok könyvet nem is fejezett be, sőt, volt, hogy az ötven oldalig sem jutott.

És akkor egy pénteken, ahogy az lenni szokott a mesékben, kész helyzet elé került. Olvasnia és írnia kellett. Aztán pedig Tubi szódát ivott az uradalom közeli kocsmájában, mert Tubi szóda azért a mesevilágban is van, elment egy koncertre, ahol olyan zenészek játszottak, akik mindent tudnak az életről, és bár Szilvió már nagyon fáradt volt – és akkor ugye a Tubi szódáról még nem is beszélünk –, valahogy ezek a sokmindent tudó emberek zenéje kirángatta őt magából. Lerázták helyette az út porát, amit eddig egyedül nem sikerült, és megmutatták Szilviónak, mi minden lehet a világban, ha ügyesen figyel. Nem úgy mind régen, hanem még annál is ügyesebben, mégiscsak, nem hiába iskoláztatták, még ha volt is, hogy úgy tűnt.

Persze, nem történt meg minden azon a pénteken, sőt, rengeteg minden nem történt meg azon a pénteken, de Szilvióban volt már némi remény. Eszébe jutottak azok a régi koncertek, és az, hogy mit kellene érezzen az olvasástól és az írástól, és az is eszébe jutott, miért szerette annyira azt a tanyát, ahol ő dolgozhat. Bár az eszébe jutott valahogy mégsem a legpontosabb szerkezet. Nem volt pillanat, amikor ráébredt volna valamire, nem volt olyan helyzet, amikor még ne érzett volna vágyat, míg a következő pillanatban igen, de mégis, itt a mesemondót most megköti a nyelve.

Gyanakvással méregeti az új könyveket a polcán. Még nincsenek a helyükön, az új könyveknek friss helyük van, hogy szem előtt legyenek. Szilvió még csak rövidebb könyvekkel kísérletezik. Figyel arra a belső reményének a hangjára, az alapján választ egy-egy könyvet, akár nehezebb darabot, akár könnyű vicces, romantikust, akár olyat, ami nem egy történeten keresztül gondolkodik a világról.

Szilvió most tanulja az olvasás szeretetét, amit valahogy elhagyott valamikor, miközben az olvasás rutinná és feladattá vált. Szívesen végzett feladattá, de mégis, munkává, vállalásokká, amelyek iránt nem csak másoknak, de saját magának is vannak elvárásai. Szilvió most tanul csak úgy lelkesedni egy-egy könyv iránt, és szerencséjére jókat választ, olyanokat, amikről beszélni is könnyű, ha kérdezik róla, de közben beléjük is tud feledkezni.

És Szilvió tanul írni is. Újra. Attól félt, mi van, ha az iskolában hagyott mindent, amiről írni tudna, vagy mi van, ha csak az addig írtakra volt képes. Küzd egy felnagyított démonnal – nem tetszett neki egy könyv, amit mindenki más nagyon szeretett, és nem tudja, hogyan írjon erről –, de közben már más megírnivalókon is gondolkozik. Vágyik arra, hogy olvasson, és vágyik arra, hogy írjon. Úgy érzi, most már csendesedtek a félelmek, ő is tanult már magáról és a félelmekről eleget, de közben persze óvatos, hisz tudja, hogy ezek bármikor visszatérhetnek – egy következő hullámban, ha nem a mesében lennénk, talán ezt mondanák.

Szilvió most itt van, egy útbaeső tanyán. Olvas, készül véleményekkel, készül arra, hogy beszéljen, lelkes az elkövetkezőkkel kapcsolatban. Tudja, hogy nem biztos még magában, de élvezi, hogy újra képes lelkesedni. Szeret olvasni, mostanában a leginkább, és tudja, hogy ez mennyire sokat jelent számára.

A következő bejegyzésben ismét találkozhattok vele, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió