Olvasmányélmények a szivárványon innen

Hónap: 2020 szeptember

Nincs mit mondanom a duródóráról

A fő hír bizonyára mindenkihez eljutott: az ő hazájuk mozgalom elnökhelyettese tegnap iratmegsemmisítővel ledarálta a Labrisz Leszbikus Egyesület által frissen kiadott Meseország mindenkié mesekönyvet, hogy ezzel megüzenje, az ő hazájuk nem az aberráltaké.

Nem fogok nagyon nagy dolgokat mondani, mert mondtak mások, és igazuk is van. Csak azt szeretném, ha tudatosítanánk, hogy a dúródóráék üzenete baromi hangos és állati messzire eljut, de ettől még egy pillanatig sem lesz igazuk.

Ebben a könyvben tizenhét történet szerepel, melynek a szereplői marginalizált, a társadalom szélén élő csoportok tagjai: melegek, transzneműek, romák, örökbefogadottak, hallássérültek, öregek…

Ezek a hősök olyan emberek, akik nem képezik tárgyát annak a normának, akiket az ő hazájuk képvisel, hiszen, ha elképzelsz egy mesehőst, mondjuk egy herceget, akkor az biztosan nem nő, biztosan nem meleg, biztosan nem fogadták örökbe, és egyébként még fiatal is. Nos, lehet, de az utcák nem ilyen hercegekkel van tele.

A dúródóra kibaszott szerencsés, ha nem kellett a találkoznia azoknak az embereknek a nehézségeivel, akiket ő aberráltnak nevez, viszont a társadalom nagy része nem ilyen. Mindenkinek van egy meleg ismerőse, családtagja, akit kedvel, és akinek a legjobbat akarja, éppen így mind ismerünk teljes életet élő hallássérült embereket, menő öregeket, legtöbbünknek megvan az a hajléktalanja is, akinek mindig ad, ha látja valahol.

Azt akartam csak kiírni ma facebookra, hogy nincs dolgunk olyanokkal, akik könyveket semmisítenek meg. És ezt így is gondolom. Viszont egymással van dolgunk, és erről fontos volna beszélni. Nagyon-nagyon kevesen gondolják azt ma a dúródóra akciójáról, hogy helyes lett volna. Ha meg is csapott egy-egy pillanatra ez a történet, tudnod kell, hogy teljesen rendben vagy, és hogy a többség azt gondolja, hogy a meseországában és a hazájában neked is ott kell lenned. Mert ez az a hely, ahol mindenki megérdemli a boldogságot, és ezt sokszor kell elmondani, hogy a hangosak ne tudjanak hallatszódni.

Hangosabb szeretni, és elfogadni.

Szilvió

1 és 6: Az augusztusi kedvencem és a szeptemberre betervezett címek

Sziasztok,

a szokásos hó eleji tervezővel meg szerettem volna várni a tanév első hetének a végét, hogy jól beleírhassam a kötelezőket is, aztán pedig elszaladt még egy hét úgy, hogy tobzódtam az intéznivalókban és programokban, szóval most úgy alakult, hogy a hónap utolsó harmadára hozom a havi tervezőt. Szerencsére minden könyvet elkezdem már olvasni. De még mielőtt erről a hat tervezettről esne szó, egy könyv erejéig nézzünk vissza az előző hónapra. Kezdjük:

1. A kedvenc augusztusi olvasmányom

Rafael Pinedo: Plop

Az argentin szerző kisregénye úgy került a látóterembe, hogy az egyik kedvenc költőm, Izsó Zita fordította le magyarra, és a közölt szemelvényekből úgy éreztem, hogy ez a szöveg jól szólal meg a szerzőtől már ismert feszes, kiüresedett nyelven. És persze disztópia, ami úgy tűnik a kedvenc műfajaim egyike, humánetológiai és kultúrantropológiai kérdésekkel nyúl az új, még kiépülőben lévő társadalomhoz, amiket különösen csípek… Szóval könnyen lehet, hogy 2019-ben nem igazán jelent meg jobban nekem szánt könyv a piacon.

A kisregényben Plop életét követjük, akit az anyja egy vándorlás alatt beleszül a sárba, de a törzs öregje magához veszi, és felneveli. Már ez a felütés tele van kérdésekkel, hiszen egy olyan társadalomban járunk most, ahol egy anya számára nem fontos az, hogy felnevelje a gyermekét, a mai evolúciós és civilizációs vívmányok itt mind megkérdőjeleződnek, és másféle ráció mentén teremtődik belőlük valami. A közösséget nem osztják fel családokra, a szexualitás a társadalmi hierarchia és a rítusok eszköze, a mi társadalmunkhoz hasonlóan lehet megszégyenítő, szereposztó és számos más szerepe is, de ezek a szokások más rítusokhoz hasonlóan törzsenként változnak.

Plop egy olyan szereplő, aki a peremen született, ezért látja a törzs működését, felismeri és a saját érdekében használja a gyenge pontjait, és képes magasra jutni. Ő az egyetlen a törzsben, akit igazán hajt az a fajta evolúciós ösztön, hogy életben kell maradnia, de a regény néhány pontján hatalmas szerencséje is volt. Plop élete a regényes élet ebben a közegben, izgalmas mellékszereplőket rendel maga mellé, kitekintést kap a csoportja rítusain túlra, esélyt kap arra, hogy erősebb társadalmat építsen, mint mások, de ez az építkezés egy nagy uralkodó halálával végződik majd, ahogy a delphoi jós mondaná. Szeretettel ajánlom mindenkinek, egy rövidke kisregény, amiből nem lett kispórolva a gondolat.

és

6. A szeptemberben befejezni tervezett címek

James Martin, Sj: Hidakat építünk
Hogyan alakíthat ki a katolikus egyház és az LMBT-közösség tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel teli kapcsolatot?

James Martin atya egy jezsuita pap, aki azt gondolja, hogy nem azokra a dolgokra kellene koncentrálnia a katolikus egyháznak és az LMBT közösségnek amelyek széthúzzák őket, hanem hidat kellene emelniük azokra a dolgokra alapozva, amelyek közösséget teremtenek. Az atya nem keres feloldozást a közösség számára, hanem azt mondja, hogy az LMBT emberek éppen úgy bűnösek, mint bárkik, de az egyházi rendszer mintha nálunk kifejezetten a bűnünkre koncentrálna, és nem az elfogadásukra, szeretetükre törekedne. A szerző az Orlando-i mészárlás után megrendülten tapasztalta, hogy az államokban csak kevés egyházi méltóság fejezte ki együttérzését a közösségünk számára. Ennek nyomán kezdte el vizsgálni az egyház és közösség viszonyát, és azt gondolja, hogy az egyháznak, mint intézménynek dolga elkezdeni hidakat építeni, hiszen az a felelős azért, hogy az LMBT katolikusok a közösség peremére szorulva érzik magukat és neheztelnek az egyházukra.

Számomra, mivel 14-15 éves koromig aktív katolikus életet éltem, voltam bérmálkozó és sokat ministráltam is, elég fontos kérdés a hit, bár már azt hiszem inkább csak keresem az Istent, de ennek az eltávolodásnak igenis köze volt ahhoz, hogy azt gondoltam, Isten nem szeret engem, hiszen meleg vagyok. Bízom ebben a könyvben, kíváncsi vagyok, hogy milyen hidat és milyen munkát ajánl nekem a szöveg, még csak a bevezetőjét olvastam, de csak pénteken érkezett meg hozzám.

Mihaela Dragan – Michael Collins – Farkas Franciska – Dijana Pavlovics – Richard R. O’ Neill: Roma hősök
Öt európai dráma

A Független Színház drámakötetét olvasom most, amiben öt európai cigánysággal foglalkozó drámát találunk. A szövegek különböző módon ragadják meg ugyan a kérdést, de közös bennük, hogy a saját életükől merítenek, és olyan történeteket írnak, amikben a főhősök tudatosan igyekeznek irányítani az életüket. Van, hogy egy közösség történelmi sérelmeire hívják fel a figyelmet és várnak bocsánatkérést, van, aki a saját buktatókkal teli kitörési kísérleteit meséli el, mások arról beszélnek, hogy fontos tudnod, mi az a diszkrimináció ahhoz, hogy felismerd: diszkriminálva vagy.

2019-ben Ördögkatlan Fesztiválon voltam a színház Roma hősök workshopján, ahonnan még mindig magammal hordom azt a mondatot, amit akkor valaki random mondott ezeket a történeteket összefoglalva: Van hely a világon annak, amit szeretnél. Most ennek a témának lett egy egyetemi kurzusa is, aminek nagyon-nagyon-nagyon örülök, és hát erre olvasom el a könyvet.

Szilasi László: Kései házasság

Nem akarom elkiabálni, de mintha Szilasi végre írt volna csak úgy önmagában egy baromi jó könyvet. Azt nem szerettem eddig nála, hogy a szövegei főleg erős témákról írott korrekt szövegek voltak, én pedig azt hiszem a nyelvre vagyok nagyon ráépülve. Ebben a regényben viszont nincsenek nagy tétek. Egy szerelmesregény két szegedi tanárszakos diákról, akik később Árpádharagoson kötnek ki, és egymás mellett, de nem együtt leélnek egy szerelemmel teli életet. A regény nagy tétje a kritika szerint az, hogy Szilasi női hangon szólal meg, és igazából egy hiteles, gondolkodó, néha elmélázó női főhőst láttunk, akit könnyű volt megérteni, noha az egész életét adta szenvedésre a szép pillanatokért cserébe. Szerintem, ami igazán izgalmassá teszi a szöveget, az a vele élő történelem. A történet 1964-től 2019-ig minden évből hoz három-négy oldalt, amin át betekinthetünk a dolgok valódi állásába, és láthatjuk, hogy bár a világ történései mindig mások, a szerelmes regény és az élet csak darabjaiban is koherensen áll össze, és építi a regényt. Már hallottam a regény megjelenése előtt is részleteket, azt gondoltam, hogy kedvenc Szilasim születik, és a sejtésem beigazolódni látszik.

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk

Az áprilisi megjelenése óta mondogatom, hogy ez a könyv a kedvencem lesz. Még abban a hónapban elkezdtem olvasni, aztán valahogy félbemaradt. Nem igazán tudom, hogy hogyan történt, mert beszippantott az első 120 oldal. Aztán nem vettem fel. Úgy éreztem, hogy ennek a könyvnek el fog jönni az ideje, és akkor szét fog cseszni, hogy aztán felépítsen. Aztán a múlt hétvégén újra a kezembe vettem. Nem folytattam ott, ahol abbahagytam, hanem újrakezdtem, mert úgy éreztem, hogy már az első 120 oldal is volt olyan jó, hogy egészben olvassam. Azóta fogynak az oldalak, és épülök.

A könyv Ocean Vuongról és az édesanyjáról szól. Arról, hogy vietnámi származásúként élnek Amerikában, de az országnak igazán csak Ocean beszéli a nyelvét és érti a kultúráját. Ocean az anyjának ír levelet, felfedve benne a közösen viselt traumákat és az azokról való gondolatait. Beszél benne a melegségéről, az első generációs értelmiségiségéről, megértetlenségéről és leginkább azokról a terhekről, amelyeket a szülei és a különcsége miatt kénytelen cipelni. És azt szeretem ebben a kötetben, hogy állati szépen beszél. Harag nélkül, az elfogadás és a szeretet hangján. Tisztán, csak úgy. Szégyenről beszél, magárahagyottságról, otthontalanságról, anélkül, hogy egy pillanatig is le kellene sütnünk a szemünket. Most úgy érzem van dolgom ezzel a szégyennel és ezzel a típusú szembenézéssel, különösen, hogy a listán három könyv biztosan foglalkozik vele.

Terék Anna: Háttal a napnak

Terék Anna a kedvenc magyar költőm, a Halott nők pedig a kedvenc magyar kötetem tőle. Most ősszel jelent meg a Háttal a napnak című régóta várt új kötet, amiben az apjával való kapcsolatát írja szét. A líra folyamatosan igyekszik tisztázó helyzeteket teremteni, érzéseket lefejteni a majdnem hagyományos kelet-európai apa-lánya viszonyról, a szülő halála után maradt zűrről. Nagyon lelkesen vártam ezt a kötetet, azt hittem két nap alatt befalom, és szomorú leszek, és dühös, és feszült a saját apámmal való viszonyom miatt, de Terék Anna új nyelvet és közlési helyzetet választott, és ez lassabb, többszöri olvasást, nem egyértelműen empátitát, sokkal inkább megértést vár, és ebben állati jól működik a kötet. Nem értékel, de elmondhatóvá tesz igazságtalanságokat, dühöket, magárahagyottságot… Egy csomó mindent. Nem tudom, hogy mondtam-e már, hogy Anna a kedvenc költőm.

Alice Munroe: Juliet

Párszor már majdnem megvettem ezt a könyvet, de aztán mindig akadt más, ez meg csak úgy jónak tűnt. Munroe a kanadai irodalom másik nagy királynője Atwood mellett, és most a Juliet kötelező olvasmány lett szoros olvasás szemináriumon. Juliet egy klasszika-filológia-tanár, akit három történeten keresztül különböző életszakaszban ismerünk meg. Fiatalon a vonaton flörtöl, később hazalátogat a szüleihez, majd a lányával való kapcsolatát igyekszik rendezni. Kíváncsi vagyok, hogy hogy fog működni ez az értelmiségi szereplő ezekben a különböző, női életutakat jellemző helyzetekben. A fülszöveg egy reményekkel teli, a csalódásaiban is méltóságát őrző szereplőt ígér, akihez én egy szikár nyelvet képzelek, és ha valóban ilyen, akkor nagyon fogom szeretni.

Szerencsére a hat könyvből hatot olvasok jelenleg is, így akár azt is el tudom képzelni, hogy a következő kilenc napban be tudom őket mind fejezni, mert jól állok velük és hozzájuk. 🙂

Reményeim szerint a héten még érkezem egy értékeléssel, előtte pedig egy alternatív fülszöveggel, és aztán akkor lassan akár be is állhatna valamiféle rend, de ezt nem akarom elkiabálni. Ugye.

Mindenesetre ne feledjétek a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős #11: Mentális egészség, online jelenlét, pszichológushoz járok

Sziasztok,

a mai bejegyzés biztosan fura lesz, még hozzám és a megszokott dolgaimhoz képest is. Az apropóját és egyben a bejegyzés késésének a magyarázatát az adja, hogy ma voltam először a pszichológusnál, ahová ezentúl járni fogok, és szeretnék erről mesélni valamennyit. És arról is, hogy ezen meglepődtek azok az ismerőseim, akik főleg a blogról ismernek. Picit didaktikus leszek, meg ilyenek, de fontosnak tartom, hogy beszéljek erről a témáról, mert nekem is sokat jelent, amikor mások felvállalják és tematizálják azt, hogy kértek segítséget, és hogy segítséget kérni egyáltalán nem gáz.

 Őszintén bízom benne, hogy mostantól minden rendben lesz, vagy minden rendben marad majd, hiszen most jónak tűnik minden. Visszatértem az életemhez szeptemberben, tele vagyok reményekkel és tervekkel. Motivált vagyok. Ha megtanulom, hogy hogyan kellene az időmet menedzselni (például, hogy a blogra is maradjon elég, és hát aludni sem volna rossz), akkor szinte olyan ember leszek, amilyen lenni szeretnék.

Az egyik barátommal beszélgettünk nemrég, és azt mondtam, hogy azért várom a szeptembert, mert úgy érzem, hogy most kell eldöntenem, kialakítanom azt, hogy milyen felnőtt is szeretnék lenni. Azt mondta, hogy ő is ezzel a mondattal kezdte a terápiáját. Szóval így vagyok. Hogy most minden rendben, és lelkesen tologatom a markereket.

És most örülnék, ha ennek a helyzetleírásnak a rajtam múló része így is maradna. Vagyis, hogy rendben legyen minden velem. Mert persze lehet, és van is egy csomó para helyzet, de ezeket most még nem tudom egészségesen kezelni. Azonnal bezárok és onnantól már nem tudok produktív lenni. Más irányokban sem, ami így nyilván rengeteg energiát éget el, a feltorlódott teendők pedig aztán olyan helyzeteket teremtenek, amelyek további feszültségeket szülnek. És persze nem vagyok ezzel különleges, mindenkinek vannak jobb és rosszabb napjai, másoknak is vannak rossz megküzdési stratégiái, de ha ezek javíthatóak, miért is ne akarnék javítani rajta.

Amikor a már felvezetőben említett beszélgetőtársakkal szóba került az, hogy pszichológushoz fogok járni, az volt a válasz, hogy nem gondolták, hogy pszichológusra van szükségem. Az olyan emberek viszont, akik inkább magánemberként ismernek üdvözölték a hírt, bár itt meg kell jegyezni, hogy nagyon sok barátom jár pszichológushoz, és olyan szerencsés környezetben élek, ahol nem bélyegzik meg azokat, akik mernek segítséget kérni. Elgondolkodtatott az olvasók és a barátaim, ismerőseim közti reakciónak a különbözősége, és ebből született ez a bejegyzés. Hogy picit társadalmi felelősségből előbújjak.

Már tök sokan beszéltek és írtak a magyar interneten arról, hogy mi a helyzet azzal a képpel, amit az interneten vetítünk magunkról. Legtöbbször ez az Instagram kapcsán kerül elő, de ne legyenek illúzióink, éppen annyira igaz ez a Facebookon, a Youtube-on, vagy épp egy blogon is. És ezek a vetített pszeudovalóságok sokszor nem tudatosak, így azt hiszem, nálam sem azok. Mondom ezt persze úgy, hogy a blognak szándéka az, hogy egy nyitott, befogadó, melegszívű (érted… ), vidám felület legyen. És persze ez belőlem következik, szerintem én is nyitott vagyok, vidám, melegszívű, aki azért szeret kötekedni és vannak kérdései. Mármint ilyen vagyok.

Általában. Olyankor is, amikor a blogra írok. 0:45 van, hasalok az ágyon, és jól vagyok, örülök, hogy írhatok nektek, és gondolkodom azon, hogy hogyan lehet erről a témáról jól írni. De vannak másféle pillanatok is. Olyanok, amikor elképesztően kétségbe vagyok esve, amikor magányos vagyok, amikor félek, amikor nem gondolom, hogy napok múlva képes leszek megint itt vidámkodni és nyitottkodni. Ilyenkor nem írok. Nem azért, mert nem akarok erről beszélni, hanem azért, mert nem lennék rá képes. A blog egy szerelemprojekt számomra a mai napig, lelkesedem érte, szívből csinálom, de vannak olyan pillanatok is, amikor a pokolba kívánom, mert egy újabb kötelességnek látom, ami persze tovább torlódik, és további feszültségeket teremt… Leginkább bennem.

Nem szeretem így látni a blogot, sem mást. Aki figyelmesen olvas, az tudhatja már, hogy mindig projektekben gondolkodom, mert ezek töltenek fel. Még fiatal vagyok, az egyetemen tanulok, amely biztosít számomra egy bizonyos minőségű megélhetést és szabadidőt (Bár utóbbi az elmúlt két hétben nem derült ki, de vissza kell rázódni, tudom.), és a szabadidőmben végzett tevékenységeim olyanok, amiket élvezek, amik a tananyagnál tovább építenek, és egyszerűen nem szeretem őket tehernek érezni.

Nem akarok napokat kidobni arra, hogy megtaláljam újra ugyanazt a motivációt. Nem akarok olyan mélyre menni, hogy onnan napokba teljen felkaparni magam egy bejegyzésig. Most eszköztelennek érzem magam ezekkel a félelmekkel és ezzel a hallgatással kapcsolatban, és semmiképp nem szeretnék olyan felnőtt lenni, akivel ez a kedvvesztés így, bármelyik pillanatban megtörténhet, mert, valljuk be, ez egy baromi nyomasztó életnek tűnik. (Nagyon-nagyon-nagyon távoli példa, de mindig Sofi Oksanen Baby Jane című könyvének a főhőse jut eszembe, aki a boltba sem képes egy idő után lemenni a depressziójától és a pánikrohamtól való félelemtől. Tényleg messzi, léptékeken mérhetően más példa az enyém, de kicsiben is elég nyomasztó ilyen dolgokat látni, és vannak napok, amikor inkább rendelek kaját, mert nem akarok kimenni.)

Furcsa volt azt végiggondolni az elmúlt napokban, hogy milyen vagyok bloggerként. Hogy vidám vagyok, csevegős, bölcsészkedős, talán egy olyan ember, akinek nincs szüksége pszichológusra, bár biztosan neki is akadnak traumái és kibeszélnivalói. Ma a pszichológusom azt mondta, hogy szerinte mindenkinek vannak, és nyilván nem csak a döntésemet akarta igazolni, vagy a gonosz pszichológuslobbi jelmondatát elismételni. De ezzel együtt is jó dolog olyan emberként írni, akinek a dolgok rendes folyása szerint talán nincs szüksége pszichológusra, és azt hiszem erre fogok, fogunk tartani az ülések során. Kedvelem a nőt, és nagyon jó volt az első alkalom, szóval most a pozitivista hit szól belőlem. És persze a szándék is erős.

Nem tudom, hogy mi ezzel a bejegyzéssel a célom. Nem akarok tetszelegni abban, hogy pszichológushoz járok, nem fogom odaírni a blog címébe, hogy Egy meleg pszichológushoz járó srác, nem alakul át a blog terápiás bloggá… Tényleg nem lesz dolgotok vele, csak ha már felmerült a bloggal kapcsolatban, akkor gondoltam, hogy kibeszélem, mert tudjátok, vannak ezek a kibeszélős bejegyzések.

Ennyi voltam mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Legjobb szándékaim szerint hamarosan érkezem az 1 és 6-tal, és azt sem tartom teljesen elképzelhetetlennek, hogy a jövő héten jön egy értékelés… De nem ígérek semmit, mert lehet, hogy most még csak látszólag érzem magam belerázódva az egyetemi életbe.

De ha kitartotok, akkor semmiképp ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén