Sziasztok,

a mai bejegyzés biztosan fura lesz, még hozzám és a megszokott dolgaimhoz képest is. Az apropóját és egyben a bejegyzés késésének a magyarázatát az adja, hogy ma voltam először a pszichológusnál, ahová ezentúl járni fogok, és szeretnék erről mesélni valamennyit. És arról is, hogy ezen meglepődtek azok az ismerőseim, akik főleg a blogról ismernek. Picit didaktikus leszek, meg ilyenek, de fontosnak tartom, hogy beszéljek erről a témáról, mert nekem is sokat jelent, amikor mások felvállalják és tematizálják azt, hogy kértek segítséget, és hogy segítséget kérni egyáltalán nem gáz.

 Őszintén bízom benne, hogy mostantól minden rendben lesz, vagy minden rendben marad majd, hiszen most jónak tűnik minden. Visszatértem az életemhez szeptemberben, tele vagyok reményekkel és tervekkel. Motivált vagyok. Ha megtanulom, hogy hogyan kellene az időmet menedzselni (például, hogy a blogra is maradjon elég, és hát aludni sem volna rossz), akkor szinte olyan ember leszek, amilyen lenni szeretnék.

Az egyik barátommal beszélgettünk nemrég, és azt mondtam, hogy azért várom a szeptembert, mert úgy érzem, hogy most kell eldöntenem, kialakítanom azt, hogy milyen felnőtt is szeretnék lenni. Azt mondta, hogy ő is ezzel a mondattal kezdte a terápiáját. Szóval így vagyok. Hogy most minden rendben, és lelkesen tologatom a markereket.

És most örülnék, ha ennek a helyzetleírásnak a rajtam múló része így is maradna. Vagyis, hogy rendben legyen minden velem. Mert persze lehet, és van is egy csomó para helyzet, de ezeket most még nem tudom egészségesen kezelni. Azonnal bezárok és onnantól már nem tudok produktív lenni. Más irányokban sem, ami így nyilván rengeteg energiát éget el, a feltorlódott teendők pedig aztán olyan helyzeteket teremtenek, amelyek további feszültségeket szülnek. És persze nem vagyok ezzel különleges, mindenkinek vannak jobb és rosszabb napjai, másoknak is vannak rossz megküzdési stratégiái, de ha ezek javíthatóak, miért is ne akarnék javítani rajta.

Amikor a már felvezetőben említett beszélgetőtársakkal szóba került az, hogy pszichológushoz fogok járni, az volt a válasz, hogy nem gondolták, hogy pszichológusra van szükségem. Az olyan emberek viszont, akik inkább magánemberként ismernek üdvözölték a hírt, bár itt meg kell jegyezni, hogy nagyon sok barátom jár pszichológushoz, és olyan szerencsés környezetben élek, ahol nem bélyegzik meg azokat, akik mernek segítséget kérni. Elgondolkodtatott az olvasók és a barátaim, ismerőseim közti reakciónak a különbözősége, és ebből született ez a bejegyzés. Hogy picit társadalmi felelősségből előbújjak.

Már tök sokan beszéltek és írtak a magyar interneten arról, hogy mi a helyzet azzal a képpel, amit az interneten vetítünk magunkról. Legtöbbször ez az Instagram kapcsán kerül elő, de ne legyenek illúzióink, éppen annyira igaz ez a Facebookon, a Youtube-on, vagy épp egy blogon is. És ezek a vetített pszeudovalóságok sokszor nem tudatosak, így azt hiszem, nálam sem azok. Mondom ezt persze úgy, hogy a blognak szándéka az, hogy egy nyitott, befogadó, melegszívű (érted… ), vidám felület legyen. És persze ez belőlem következik, szerintem én is nyitott vagyok, vidám, melegszívű, aki azért szeret kötekedni és vannak kérdései. Mármint ilyen vagyok.

Általában. Olyankor is, amikor a blogra írok. 0:45 van, hasalok az ágyon, és jól vagyok, örülök, hogy írhatok nektek, és gondolkodom azon, hogy hogyan lehet erről a témáról jól írni. De vannak másféle pillanatok is. Olyanok, amikor elképesztően kétségbe vagyok esve, amikor magányos vagyok, amikor félek, amikor nem gondolom, hogy napok múlva képes leszek megint itt vidámkodni és nyitottkodni. Ilyenkor nem írok. Nem azért, mert nem akarok erről beszélni, hanem azért, mert nem lennék rá képes. A blog egy szerelemprojekt számomra a mai napig, lelkesedem érte, szívből csinálom, de vannak olyan pillanatok is, amikor a pokolba kívánom, mert egy újabb kötelességnek látom, ami persze tovább torlódik, és további feszültségeket teremt… Leginkább bennem.

Nem szeretem így látni a blogot, sem mást. Aki figyelmesen olvas, az tudhatja már, hogy mindig projektekben gondolkodom, mert ezek töltenek fel. Még fiatal vagyok, az egyetemen tanulok, amely biztosít számomra egy bizonyos minőségű megélhetést és szabadidőt (Bár utóbbi az elmúlt két hétben nem derült ki, de vissza kell rázódni, tudom.), és a szabadidőmben végzett tevékenységeim olyanok, amiket élvezek, amik a tananyagnál tovább építenek, és egyszerűen nem szeretem őket tehernek érezni.

Nem akarok napokat kidobni arra, hogy megtaláljam újra ugyanazt a motivációt. Nem akarok olyan mélyre menni, hogy onnan napokba teljen felkaparni magam egy bejegyzésig. Most eszköztelennek érzem magam ezekkel a félelmekkel és ezzel a hallgatással kapcsolatban, és semmiképp nem szeretnék olyan felnőtt lenni, akivel ez a kedvvesztés így, bármelyik pillanatban megtörténhet, mert, valljuk be, ez egy baromi nyomasztó életnek tűnik. (Nagyon-nagyon-nagyon távoli példa, de mindig Sofi Oksanen Baby Jane című könyvének a főhőse jut eszembe, aki a boltba sem képes egy idő után lemenni a depressziójától és a pánikrohamtól való félelemtől. Tényleg messzi, léptékeken mérhetően más példa az enyém, de kicsiben is elég nyomasztó ilyen dolgokat látni, és vannak napok, amikor inkább rendelek kaját, mert nem akarok kimenni.)

Furcsa volt azt végiggondolni az elmúlt napokban, hogy milyen vagyok bloggerként. Hogy vidám vagyok, csevegős, bölcsészkedős, talán egy olyan ember, akinek nincs szüksége pszichológusra, bár biztosan neki is akadnak traumái és kibeszélnivalói. Ma a pszichológusom azt mondta, hogy szerinte mindenkinek vannak, és nyilván nem csak a döntésemet akarta igazolni, vagy a gonosz pszichológuslobbi jelmondatát elismételni. De ezzel együtt is jó dolog olyan emberként írni, akinek a dolgok rendes folyása szerint talán nincs szüksége pszichológusra, és azt hiszem erre fogok, fogunk tartani az ülések során. Kedvelem a nőt, és nagyon jó volt az első alkalom, szóval most a pozitivista hit szól belőlem. És persze a szándék is erős.

Nem tudom, hogy mi ezzel a bejegyzéssel a célom. Nem akarok tetszelegni abban, hogy pszichológushoz járok, nem fogom odaírni a blog címébe, hogy Egy meleg pszichológushoz járó srác, nem alakul át a blog terápiás bloggá… Tényleg nem lesz dolgotok vele, csak ha már felmerült a bloggal kapcsolatban, akkor gondoltam, hogy kibeszélem, mert tudjátok, vannak ezek a kibeszélős bejegyzések.

Ennyi voltam mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Legjobb szándékaim szerint hamarosan érkezem az 1 és 6-tal, és azt sem tartom teljesen elképzelhetetlennek, hogy a jövő héten jön egy értékelés… De nem ígérek semmit, mert lehet, hogy most még csak látszólag érzem magam belerázódva az egyetemi életbe.

De ha kitartotok, akkor semmiképp ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió