LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Címke: Kibeszélős 1 / 4 oldal

Kibeszélős: Végre a fóliázásról – ha már lecsengett a marketingértéke

Sziasztok,

hetek óta tipródóm azon, hogy milyen megszólalás lehetne tőlem igazából adekvát, hogyan tudnék jól beszélni arról, ami az elmúlt hónapokban ismét az LMBT+ könyvek körül zajlott, miközben valahogy elképesztő enervált beletörődéssel figyelem mindezt. Egyrészt én is az az állampolgárok között vagyok, akiknek már nem jelenthet meglepetést semmilyen megszólalás vagy intézkedés az uralgó kormány részéről, másrészt viszont elborzaszt és önmérsékletre hív az is, ahogy láttam szerzőket, könyvpiaci szakembereket és könyves tartalomgyártókat túlpörögve, az olvasóik valódi érzékenységére egyáltalán nem figyelve nyilatkozni ezekről a kérdésekről.

Most találtam egy olyan eszközt, amivel a magam kis lehetőségével képes vagyok talán valamilyen perspektívát mutatni, és azt hiszem ez törte át bennem a csöndet, vagy hát, ez kényszerít arra, hogy végre egy összeszedett és koherens blogbejegyzést írjak. Ez a bejegyzés így most azt akarja tisztázni, mi mindent gondolok a fóliázásról és minden egyébről, míg a következő bejegyzés majd egy konstruktívabb és csak a saját kis vállalásomra, vállalásunkra fókuszáló szöveg lesz, amibe már nem akarom mindezt a sok gondolatot és kérdést belekeverni.

Az utolsó nagy és általános mondatom lesz a következő ebben a bejegyzésben: Nem gondolom, hogy a könyvek betiltásán kívül bármi el tudná lehetetleníteni az LMBT+ téma olvasását, és jó, hogy ezt terjesztők is visszaigazolják. A befóliázások, átpakolások drámaisága – meg egyáltalán, az az emberjogi probléma, hogy az alapján különböztetnek meg a könyvesboltban fellapozható, kinyitható könyveket, hogy vannak-e benne LMBT+ szereplők – még messze nem jelent tiltást és ellehetetlenülést, és szerintem fontos volna az áldozatpozíció marketingcélú kihasználása helyett építően beszélni arról, ami valóban történik.

És közben az ebben a bejegyzésben leírtak nem is lesznek igazán újszerűek a blog olvasóinak számára. Túrótorta könyvdarálásakor már írtam arról, hogy nem nekik van igazuk, bármennyire hangosan mondják is a magukét, a homofób gyermekvédelmi törvény bevezetésekor slameltem is arról, hogy miért tartom tök fontosnak azt, hogy ne is akarjuk elvenni az LMBT+ fiataloktól azt az empátiát és figyelmet, amit ezek a könyvek nekik jelenthetnek – bár a saját ízlésemnek egy picit ez a szöveg is didaktikus és áldozati pózolós, de igyekeztem mértéktartó lenni. Szóval ez a bejegyzés önismétlő lesz, de megpróbálom őszintén elmondani, miért tartom kibaszott nagy problémának azt, hogy a Rétvári Bence olvasóklub (a kiváló megnevezést a Mi Hazánk LMBTQ tagozat Facebook oldalán láttam, köszi nekik) megpróbál betartani egy eredendően diszkriminatív és gonosz törtvényt. Szóval igen, ez most egy hosszú bevezető volt eddig:

Messzebbről, egy pár napos történettel fogom kezdeni, mert el akarom mesélni azt is, hogy látom elmesélhetőnek azt, ami bennem zajlik. A hétvégén egy házibuliban voltam, és az erkélyen dohányozva arról beszélgettünk a kedves ittas állapotunkban egy sráccal, hogy mindkettőnkben van egy ilyen nagy hiányérzet, várjuk, hogy TÖRTÉNJEN meg velünk végre A VALAMI, amiről fogalmunk sincs hogy mi, csak valami radikális. A Godotra várvát ajánlottam neki, mert szerintem Samuel Beckett drámája lenyűgözően beszél az ürességről és a semmire vagy hát a valamire nagyon várás kérdéséről, úgy hogy az egyéni szereplőkön át egy akár több generáció óta tartó világégés vizonálhat az olvasó. És akkor előkaptam a telefonomat, gyorsan lejegyzeteltem, hogy erről a helyzetről kellene írnom, mert ezt jelentik, jelentették számomra az LMBT+ könyvek is: pont azokról a kérdésekről írtak, amik akkor nagyon dolgoztak velem, és a könyvek előtt hihetetlenül magányosnak éreztem magam, úgy tűnt számomra, hogy a problémáim és megéléseim csakis az én problémáim.

Ha feltételezzük, hogy a jogalkotók nem kibaszott gonoszak és cinikusak, akkor azt kell gondolnunk, hogy fogalmuk sincs arról, hogy az emberek nem 18 évesen jönnek rá, hogy melegek, leszbikusok, transzneműek, és elképzelésük sincs arról, hogy hány átsírt éjszakát, mennyi magunkbazártságot, mennyi jövőtől való félelmet jelent az első időkben az az egyszerű felismerés, hogy valószínűleg melegek lehetünk. Fogalmuk sincs róla, hogy milyen ijesztő lehet rájönni, hogy te is olyan vagy, mint azok, akiket a médián keresztül melegnek látsz (itt volna baromi fontos felelőssége az LMBT+ reprezentációnak, picit azt hiszem a blog legfontosabb vállalása ennek a tudatosítása volna), pedig hát, ők nem igazán azonosulhatóak számunkra, mert ők színesek, csak kreatív területekkel foglalkoznak vagy érdektelen és unalmas meleg legjobb barátok, és frankón lehet, hogy nem ismersz a saját környezetben sem olyan értelmes embert, akiről tudnád, hogy ő is meleg. Meleg kamaszként tényleg úgy tűnhet, mintha te lennél az egyetlen.

És persze, tudom, hogy nem ez az egyetlen élethelyzet, amiben egy meleg kamasz érezheti magát, és valószínűleg át kellene fogalmaznom az egész megélést első szám első személybe, mert ez csak az én történetem. Gyűlöltem magam, amiért nem lehetek normális, mint mindenki, féltem, hogy nem lesznek barátaim, ha kiderül (ha kiderül, nem ha elmondom!), féltem, hogy lebukok, hogy elárul egy kéztartásom, egy hanglejtésem, és el sem tudtam képzelni, hogy valaha boldog életet élhetek majd melegként, miközben egyre világosabb lett számomra, hogy sem barátnőm, sem később feleségem nem lesz majd. De akkor mi lesz velem?

Amikor tizenhat évesen megtaláltam az első meleg könyveket, azok nagyon sokat jelentettek számomra. Olyan biztonságos közeget teremtettek, amit addig semmi más nem tudott körülöttem. Egyszer csak láttam, hogy más kamasz srácok túl tudnak lépni az én félelmeim árnyékain is, el tudják mondani másoknak, hogy melegek, szerelmesek lehetnek, és nem halnak bele, sőt, viszontszeretik őket és boldogok együtt. A könyveken keresztül tanultam meg, hogy melegnek lenni egy élhető helyzet, noha, minden, amit érzek és korábban éreztem, teljesen valódi érzés, és előttem nagyon-nagyon sokan átéltek és túléltek már. Reményt jelentettek, ígéretet, hogy én is túl fogom majd.

Nem tudom, hogy hányan vannak most ebben az országban, akik úgy éreznek, ahogy én éreztem magam akkor. Nem tudom, hogy mennyire tipikus valójában az én történetem. Azt tudom, hogy meleg kamasznak lenni kibaszott nehéz is lehet, és hogy vannak, akiknek még az enyémnél is nehezebb ez az időszak, és őszintén hiszem, hogy egy államnak kötelessége volna segíteni őket abban, hogy megismerjék, mik is pontosan az érzések önmagukban, és hogy megértsék, hogy akármit is éreznek, az baromira rendben van, és minden olyan megnyilatkozás vagy törvényhozás, ami nem ezt szolgálja.

És közben állampolgárként baromira tehetetlennek érzem magam. Nem tudok nekikezdeni semminek, ami valódi lenne, akár ennek a bejegyzésnek sem, mert annyi, de annyi minden történt, amivel fontos lenne elvből szembepisilni, csak kimerült vagyok, úgy érzem átázott mindenem, és nem egyértelműek mások megszólalásai sem. Direkt nem könyves példa lesz, bár magyar szerző könyvében is találtok abszolút hasonlót – a könyvről blogbejegyzésben ki is akadtam ezen. Horányi Juli pár hete adott egy interjút, amiben beszélt arról is, hogy mennyire fontos és egyértelmű számára az LMBT+ emberek elfogadása, majd néhány mondattal később arról panaszkodott bármiféle érzékenység nélkül, hogy mennyire büdösek a csövesek a villamoson. És nekem kurvára nincs szükségem arra, hogy Horányi Juli elfogadjon, ha ad abszurdum nincs empátiája azok iránt sem, akiket például a szüleik a melegségük miatt tesznek utcára, és akár büdösek lehetnek a villamoson. Persze, valószínűleg Juli nem meleg fiatal büdös hajléktalanokkal utazik a villamoson, csak közben meg nem tehetünk úgy, mintha válogathatnánk az elfogadások vagy legalább a megértések vagy az empátiák között. De hozhatunk fel az utóbbi hetek terméseiből bőséggel szerzők és más könyvszakmai dolgozók példáit is, végtelen hosszú TikTok live-okon, podcast beszélgetéseket, nyilatkozatokat, amik tök nyilvánvalóan nem az ügyet, hanem a saját hírverésüket szolgálják.

(Kedvencem a témában a befóliázott könyveket küld vissza szerzőknek a Libri hír, aminek a törzsszövegében tisztázódik, hogy nagyrészt magánkiadásokról van szó, most pedig a Libri tisztázza, hogy olyan, nem csak LMBT+ könyvekről van szó, amiket senki nem keres – igen a magánkiadásnak van egy ilyen szépsége – és ezért egyáltalán nem éri meg nekik tartogatni a példányokat. Rém nyilvánvaló, hogy ebben a témában felesleges fóliázást kiáltott a sajtó, de erről soha, de soha nem lesz szó a nyilvánosságban, és az arcomat tudom vakarni ettől a valóságtól.)

Szóval tök király volna, ha mértéktartóan fogadná a sajtó és a nyilvánosság az LMBT+ téma híreit, olyan szerzőkről és könyvekről beszélne, amelyek valóban a kamaszoknak szólnak, olyan embereket szólaltatnának, akik hitelesen tudnak a kérdésről nyilatkozni (engem is kerestek például szerzőként, de a könyvem nincs befóliázva, mert verseskötetet nem fóliáznak– ha teátrális és figyeleméhes lennék, azt mondanám, hogy még –, ezért utasítottam vissza nyilatkozatot, szóval nem féltékeny vagyok azokra, akik meglátták ebben a marketinglehetőségeket, hanem tényleg problémáim vannak a helyzettel), és tökre jó lenne, ha azokra figyelnénk, akiket tényleg érint az ügy, mert így ez is csak egy újabb kiégető topikká vált az egész téma, még Tóth Gabi és Krauszom válása előtt.

És közben hatalmas köszi azoknak a civil vállalásoknak, amik tényleg azt a feladatot végzik el, amit ebben a helyzetben el kellene, és a fiatalokra figyelnek. Köszi azoknak a kedves egyetemistáknak, akik felajánlásokból összegrundolva kiültek a Libri elé Budapesten – noha a Tiltott könyvek kiírás túlzás volt, és az első napokban az amúgy nem is fóliázott szépíró közeg tudott hozzájuk direktebb felajánlással élni, de amikor beszéltünk a szervezőkkel, igyekeztünk bőven ifjúságikat is válogatni az adományként beérkezett összegekből –, hatalmas öröm tudni, hogy vannak üzletek, ahol matricákat hagytak fóliákon lelkes civilek például a Fólia nélkül szabadon szervezésében, szuper látni, hogy LMBT+ könyveket népszerűsítenek nagyszerű színészek, újságírók olvasnak fel az Olvassszabadon kezdeményezésben. Szóval vannak dolgok a világban, amelyek elsősorban az ügyeinkről és a szolidalitásainkról szólnak, nem az arcunkról, és végsősoron bízom benne, hogy ezek lesznek a fontosabbak.

A mi projektünk nem lesz hatalmas, nem lesznek vele tele a közösségi média platformok, sőt, kimondottan kicsi és helyi vállalást teszünk, de örülök, hogy meg tudjuk tenni, és fenntartható kis projektnek tűnik, ami előnye is lehet az előző bekezdésben felmutatott akciószerűbb vállalásokhoz képest. Őszintén bízom benne, hogy sok ilyen lesz majd még, és hogy egyszer majd tudunk lenni azok a felnőttek, és az a társadalom, amire nekem tizenhat éves melegként elképesztően nagy szükségem lett volna, és sajnálom, hogy ebben a bejegyzésben most pesszimistább hangvételt kellett megütnöm. Szomorú vagyok, enervált is, de közben bízom is, Madách azt tanította, hogy azért az utóbbi a fontos, és kik vagyunk mi, hogy egy ekkora drámaíróval vitatkozzunk.

A következő bejegyzésben már arról, mit tudok én tenni az ügyben, mindezt vidámabban, lelkesebben, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Mese a srácról, aki megtalálta az olvasás örömét útközben

Sziasztok,

üdv újra itt, azt akarom nektek mondani. Továbbra is Veszprémi Szilveszter vagyok, de csak nektek Szilvió, és most egy nagy kalandról akarok nektek mesélni. Egy talán hét éves, talán életre szóló kalandról, aminek most épp egy elég jó állomásán vagyok. A mesebeli srác nyár elején megszerezte a második diplomáját, a nyáron kiköltözött az egyetemi kollégiumból, új munkahelyen kezdett, és valahogy elfelejtette, hogy az olvasás amúgy egy olyan hobbi, ami képes arra, hogy bárhol, néhány pillanat alatt otthon teremtsen körülötte. Ez egy klisés mese lesz, de most pont jó helyen tart.

Szilvió elindult világot látni, miután úgy érezte, már az iskolában minden olyat megtanítottak neki, amivel boldogulni tud. Letette a vizsgáit, sokat olvasott előtte, sok korábbi olvasmányát is fel kellett elevenítenie, de végül jeles bizonyítvánnyal vágott neki a nagyvilágnak. Vitt magával könyvet, mert az iskolában megszokta, hogy mindig van nála könyv. Sokszor írnia is kell erről-arról, néha keresik is a véleményéért, van, hogy már fizetnek is érte, és amúgy szeret véleményt alkotni dolgokról.

Tudjátok, Szilvió elég beszédes srác. Szeret olvasni. Sosem merült fel benne, hogy ez ne lenne így, mégis, az iskola után úgy érezte, beleragadt valamibe, amiből ki kellett volna szabaduljon. Olvasott a patak partján, az árnyékos erdő szélén, olvasott az éjjeli tábortűz mellett, de tudta, hogy ezek másféle olvasások, nem olyanok, mint amilyeneket az iskolák és az írások, beszélgetések előtt olvasott. Nem feledkezett beléjük, sokszor azon kapta magát, hogy inkább a kis patak sodrását nézi, és a fák susogását hallgatja. Pedig jó könyveket olvasott, tudott rajtuk gondolkodni út közben, véleménye is volt róluk, de csak néhány olyan könyv volt, amelyik be tudta rántani, amelyik igazán hatni tudott rá.

Időközben találkozott egy gazdával egy közeli, ismerős, kedves tanyán, ahol intézőt kerestek. Intézőnek lenni nem nehéz munka, járni kell a többiek között, figyelni, gondolkodni a helyzetükön, Szilviót érdekelte ez a hely és ez a munka. Szeretettel figyelte régen is, hogy mi hogyan működik ott, csodálta a dolgozókat, de sosem gondolta volna, hogy egyszer majd ő is egy lehetne közülük. Örömmel vágott bele ebbe az új életébe, bár nem tudta pontosan, hogy mit tartogat majd az számára.

Közben olvasott, olvasgatott tovább, mert egyértelmű volt, hogy szeret olvasni, nem azért költöztette át a tanyára a könyveit, és nem azért szerzett új könyvespolcokat, mert ez ne volna így. Szépen pakolta el a könyveit: kedvencek, versek, az iskola közben szerzett tudós könyvek mind külön polcot kaptak, a fizetéséből új könyveket is tudott venni, de érezte, hogy valami még nem az igazi. Valami még mindig nincs rendben. Máshol tart az életben, mondogatta magában este hazafelé a mezőről, de tudta, hogy nem a régi szokásai után vágyakozik, csak az olvasás örömét szeretné újra magánál tudni.

Persze, mint minden új munkahelyen, itt is akadtak bonyodalmak. Szilvió még épp csak ismerkedik a világgal, amibe nemrég elindult, intézőnek lenni egyébként is nagy vállalás, félt, hogy nem felel meg, miközben nagyon vágyott is arra, hogy belenőjön az intézők kabátjába. Az úgymond új életében néha erősebbek voltak a félelmek. Ha szabadnapjain ki is ment a patakhoz olvasni, már nem a sorokat és nem is a patak sodrását figyelte, hanem a félelmeit és a kétségeit próbálta legyűrni.

Elindulni a világba, sokkal nagyobb lépésnek tűnik annál, minthogy megint kimész a kapun, elmész a már ismert tanyára, vagy hogy bedobozolod a könyveidet és magaddal viszed. Szilvió néha úgy érezte, túl nagy ez a világ, túl ijesztő. Kevésnek, butának, szerencsétlennek érezte magát, és nem is a munkába, hanem a félelmében és a kétségeiben fáradt el. Ha olvasott is, már otthon tette, nem volt kedve kimenni a rég ismert helyekre, úgy érezte, értelme sem volna igazán. Olvasgatott, de nem haladt úgy, ahogy szokott, számolta az oldalak, kereste a fejezetvégeket, sok könyvet nem is fejezett be, sőt, volt, hogy az ötven oldalig sem jutott.

És akkor egy pénteken, ahogy az lenni szokott a mesékben, kész helyzet elé került. Olvasnia és írnia kellett. Aztán pedig Tubi szódát ivott az uradalom közeli kocsmájában, mert Tubi szóda azért a mesevilágban is van, elment egy koncertre, ahol olyan zenészek játszottak, akik mindent tudnak az életről, és bár Szilvió már nagyon fáradt volt – és akkor ugye a Tubi szódáról még nem is beszélünk –, valahogy ezek a sokmindent tudó emberek zenéje kirángatta őt magából. Lerázták helyette az út porát, amit eddig egyedül nem sikerült, és megmutatták Szilviónak, mi minden lehet a világban, ha ügyesen figyel. Nem úgy mind régen, hanem még annál is ügyesebben, mégiscsak, nem hiába iskoláztatták, még ha volt is, hogy úgy tűnt.

Persze, nem történt meg minden azon a pénteken, sőt, rengeteg minden nem történt meg azon a pénteken, de Szilvióban volt már némi remény. Eszébe jutottak azok a régi koncertek, és az, hogy mit kellene érezzen az olvasástól és az írástól, és az is eszébe jutott, miért szerette annyira azt a tanyát, ahol ő dolgozhat. Bár az eszébe jutott valahogy mégsem a legpontosabb szerkezet. Nem volt pillanat, amikor ráébredt volna valamire, nem volt olyan helyzet, amikor még ne érzett volna vágyat, míg a következő pillanatban igen, de mégis, itt a mesemondót most megköti a nyelve.

Gyanakvással méregeti az új könyveket a polcán. Még nincsenek a helyükön, az új könyveknek friss helyük van, hogy szem előtt legyenek. Szilvió még csak rövidebb könyvekkel kísérletezik. Figyel arra a belső reményének a hangjára, az alapján választ egy-egy könyvet, akár nehezebb darabot, akár könnyű vicces, romantikust, akár olyat, ami nem egy történeten keresztül gondolkodik a világról.

Szilvió most tanulja az olvasás szeretetét, amit valahogy elhagyott valamikor, miközben az olvasás rutinná és feladattá vált. Szívesen végzett feladattá, de mégis, munkává, vállalásokká, amelyek iránt nem csak másoknak, de saját magának is vannak elvárásai. Szilvió most tanul csak úgy lelkesedni egy-egy könyv iránt, és szerencséjére jókat választ, olyanokat, amikről beszélni is könnyű, ha kérdezik róla, de közben beléjük is tud feledkezni.

És Szilvió tanul írni is. Újra. Attól félt, mi van, ha az iskolában hagyott mindent, amiről írni tudna, vagy mi van, ha csak az addig írtakra volt képes. Küzd egy felnagyított démonnal – nem tetszett neki egy könyv, amit mindenki más nagyon szeretett, és nem tudja, hogyan írjon erről –, de közben már más megírnivalókon is gondolkozik. Vágyik arra, hogy olvasson, és vágyik arra, hogy írjon. Úgy érzi, most már csendesedtek a félelmek, ő is tanult már magáról és a félelmekről eleget, de közben persze óvatos, hisz tudja, hogy ezek bármikor visszatérhetnek – egy következő hullámban, ha nem a mesében lennénk, talán ezt mondanák.

Szilvió most itt van, egy útbaeső tanyán. Olvas, készül véleményekkel, készül arra, hogy beszéljen, lelkes az elkövetkezőkkel kapcsolatban. Tudja, hogy nem biztos még magában, de élvezi, hogy újra képes lelkesedni. Szeret olvasni, mostanában a leginkább, és tudja, hogy ez mennyire sokat jelent számára.

A következő bejegyzésben ismét találkozhattok vele, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: Milyen országba kényszerültünk melegnek lenni?

Sziasztok,

a mai Kibeszélős bejegyzést talán érdemes egy vallomással kezdeni. Én is viccelődtem a barátaim között azon, hogy mennyire érdektelen hír is Whisper Ton coming outja. Alapvetően van egy – társadalmilag azt hiszem támogatott, de ettől még nem helyes – cinizmusom a sráccal kapcsolatban, amiért sok videójában úgy tűnik, mintha zéró reflexiója volna a valóságunkra, és ez meghatározta az előbújásához való viszonyomat is. Ton az előbújását azért tartotta fontosnak, hogy tisztázza maga körül ezt a kérdést, véget vessen a találgatásoknak, és úgy érzem, hogy valójában ez egy fontos, és kibeszélésre érdemes helyzet. Osváth Zsolt tette fel a videójában azt a kérdést, hogy milyen országot feltételez az a történet, amelyben Ton csak 2022-ben mer előállni ezzel a vallomással, nekem pedig mostanában intenzívebb nem személyes gondolataim vannak is erről a kérdésről.

Egy hete megismerkedtem egy sráccal egy meleg társkereső alkalmazáson. Ő írt rám, kedves arc, de érződött a beszélgetésünkben, hogy ihatott valamit, vagy legalábbis valami nem volt rendben vele. Ezzel együtt egész jót beszélgettünk, néhány kilométerre lakik tőlem, egy évvel fiatalabb, már dolgozik, míg én – ugye – most kezdem az életemet, elvan a munkában, otthon lakik még. Ilyenekről dumáltunk, én hol lakom, ő hol lakik, ő mit szeret a szabadidejében, én mit szeretek, sőt, szexuális preferenciákról is esett szó, azt hiszem ismerkedő melegek között ez sem különösebben ritka.

Másnap akartam írni neki, de letiltott, és két-három napig nem is jelentkezett be. A következő levélváltásunkban bocsánatot kért, amiért letiltott, és elmondta, hogy megint van benne néhány sör. Amikor rákérdeztem, hogy miért történik ez, hogy csak részegen tud-e szembenézni a melegségével, meglepően őszintén írta, hogy igen, és hogy sajnálja, hogy ez van. Huszonnégy éves a srác. Meleg, de józanul a szégyen az első gondolata a melegségéről. Velem is volt ilyen, amikor kamasz voltam, de nekem a közegek, az elérhető információk, a barátok, a szociális világ a segítségemre sietett. Később – és bizonyára néhány sörrel is később – már csak egyértelmű szexuális ajánlatokat kaptam tőle, ami először egyértelmű elutasításba, majd nem válaszolásba torkolt.

Valószínűleg másnap szégyellte magát a levelek miatt, de nem tudom, hogy mit tudtam volna tenni egy részeg vadidegennel egy chatablak másik oldalán. Nem tudom, hogy hogyan segíthettem volna a szégyenén, amit évek óta őrizhet, pedig alapvetően elég asszertív és tájékozott arcnak tartom magam, a barátaim, sőt, a civil szektor dolgozói is ezt a képet igazolják vissza rólam. De nem tudom, hogy mit lehet kezdeni egy részeg vadidegennel, aki szenved a melegségétől, miközben én olykor hálás is vagy, hogy melegnek születem.

Nem tudom, hogy mit tudok tenni azzal, hogy ő férfiakkal dolgozik tanulatlan maszkulin közegben, buziviccekkel, és hogy talán senki nem mondta neki korábban, hogy melegnek lenni amúgy tök oké, és hogy semmiképp nem egészséges, hogyha az alkoholhoz kell nyúlnia, hogy megélhetőnek érezze az elnyomott szexuális vágyait. Értem a toxikus maszkulinitás kérdéseit (szeretném, ha ősszel több szó eshetne a blogon ennek kapcsán is Vay Blanka Saját ketrec című könyvéről), de mégis pofán tudott baszni ez a valósága.

Ezzel együtt persze nem hiszem, hogy a kettőnk története közül bármelyik is reprezentatív volna, egészében határozná meg a meleg közösség tapasztalatait, de durva szembesülni azzal, hogy van ilyen is. Az internet látszólag demokratikus valóságában ez a srác talán még sosem írta be józanul a Google keresőbe, hogy melegség, a keresései a témában maximum a pornóoldalakra terjednek ki. A minden információ egy kattintásra van helyzetben ez a srác nem tanult meg keresni, és talán azt sem tudja, hogy keresnie kellene.

A múlt héten találkoztam egy régi levelező barátommal, akivel az első karantén alatt ismerkedtünk meg. Didaktikusnak hat majd elsőre, amit mondani fogok, de nem a bezzeg nyugaton lesz a lényeg. Párizsban tanul, és arról mesélt, hogy miután áprilisban leadta a konzulátuson a szavazatát, egy civil börzére ment, ahol több LMBT+ szervezet mutatta be magát: voltak magányos idős melegek ápolására figyelő szervezetek, regionális, kerületi, szociális fókuszú szervezetek, HIV információval, és AIDS ápolással kapcsolatos közösségek, és lelkesen mesélte, hogy valójában mennyi, de mennyi olyan vállalás van az LMBT+ témán belül is, amit vinni lehet. Amikor nemrég írtam az önéletrajzomat egy nagyon izgalmas civil munkához (ahonnan még nem kaptam értesítést), a képviselt ügyeim között feltűntettem ezt a blogot is, és akkor jöttem rá, hogy hát igen, ez is egy civil vállalás, egy egyszemélyes szervezet, ami olyan is, de nagyon hisz, és nagyon őszintén képvisel egy ügyet, amit korábban talán senki nem képviselt.

Arról akarok ebben a bejegyzésben beszélni, hogy hogy a csudába van ez, hogy ebben az országban egy baromi feminin fiatal influenszer TikTokon 800 000, YouTube-on 300 000 feliratkozóval csak több évnyi tartalomgyártás után mer konkrétan beszélni arról, hogy meleg. És ezzel együtt, hogy a fenébe létezhet, hogy egy huszonéves srác nem találja meg azokat az információkat, amik tényleg tudnának segíteni a számára. Két elképesztően más világ, de úgy érzem, hogy valójában mindkét dilemma arról a társadalomról szól, amelyben melegnek lenni kényszerülünk.

Őszintén azt gondolom, hogy muszáj egyre jobban és jobban csinálnunk valamit. Mert az a helyzet, hogy emberek nem érzik magukat biztonságban egy olyan tulajdonságukat vállalva, amit én nap mint nap és nyíltan meg tudok élni. Ügyvivőkre volna szükségünk, akik meg tudják szólítani a munkásosztályt, akik képesek beszélni arról a számomra is végtelennek tűnő szabadságról, amikben valahogy ők mégis kívül maradnak, és közben kellenek olyan ügyvivők, akik a legbiztosabban állnak a nyilvánosság bonyolult szerkezetében is, és persze, dolgozni kell az idősekkel, a fiatalokkal, a szülőkkel, a szivárványcsaládokkal, a transzneműekkel, akik nagyon-nagyon különböző helyzetekben találhatják magukat a kortárs jogi és egészségügyi világban, és közben, persze, dolgoznunk kell a társadalmon, a részvételiségen és az egymással szembeni részvéten.

A Budapest Pride vonulás körül megjelent több olyan cikk, ami – talán nem megkérdőjelezve egyéneknek, médiamunkásoknak a valós sérelmeit – úgy éreztem, hogy csupán az újságírók személyéről, megkockáztatom a szót, magamutogatásáról szól. Ha ezek a cikkek vontak is le nagy tanulságokat, azok az általánosság szintjén maradtak: rossz a világ, ne gyűlölködjünk, és a többi. Akkor egy elég keserű, cinikus tweetben ezt fogalmaztam meg:

Indítványozom, hogy minden Budapest Pride vonulással lezárt év végén adjuk oda az áldozati versengés verseny győztesének kijáró vándorkupát egy-egy médiamunkásnak, aki az adott évben szívesebben beszélt magáról, mint az általa képviselni (félek, reprezentálni) gondolt csoportról.

És valójában most is ez dühít fel. Hogy volna dolgunk, és kellene beszélnünk a valóságról, tendenciákról, fel kellene ismernünk helyzeteket, törekednünk kellene arra, hogy teljesebb társadalmi valóságát lássuk annak, hogy mit jelent melegnek lenni 2022 nyarán Magyarországon. Jó volna rengetegsok kérdést feltenni, és tendenciák mentén válaszokat, ügyeket keresni, ha már úgy döntünk, hogy csinálunk valamit. Egy közös valóságért kellene dolgoznunk, amiről beszélnünk kell, és amiért jó volna tenni is.

Amikor aktivista voltam, az volt a klasszikus mondatunk, talán a feministáktól tanultam, talán ők a fekete polgárjogi mozgalmakból, talán eredendően valami régi aktivista klisé, de tök fontos lenne megértenünk, hogy amíg egy meleg is van az országban vagy egyáltalán bárhol a világban, aki nem szabad, addig mi sem vagyunk igazán szabadok. Tök őszintén azt gondolom, hogy ez a két történetnek a közös alapja, és szerintem nem baj, ha ezt épp emiatt baromira komolyan vesszük őket.

Ennyit szerettem volna mondani. Ha érdemesnek találtad a bejegyzést, és szeretnél támogatni abban, hogy még több ilyen készüljön, kérlek támogasd a blogot a Donably felületén keresztül. Én pedig rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: Meleg fiatalnak lenni nem csak lila

Sziasztok,

bár még olvasások tekintetében nem értem utol magam és a terveimet, újra van időm aktívan használni a közösségi médiát, figyelni az LMBT+ élet nagy dolgait, gondolatban a blog körül járni, és most egy régi barátommal, a Kibeszélős bejegyzéssel érkezem, amit, nyilván nem titok, a Heartstopper Netflix sorozat, és az adaptáció eredetijét adó képregénysorozat körüli fangirl világ ihlet, ugyanakkor sokkal-sokkal tágabbak a gondolataim keretei egyetlen könyvnél vagy sorozatnál, amit egyébként csak a bejegyzés megírása után ismertem meg befogadóként.

Merthogy ez egy elég különös kibeszélős bejegyzés lesz. Amikor megírtam, nem mertem volna kitenni, éppen azért, mert nem ismerem még a sorozat dolgait, és nem akartam üres vagdalkozásba kezdeni valami homályos kitudja mivel szemben, amit a véleményekről, fanartokból megtudtam. Most viszont elolvastam a sorozat első részét adó képregényt, megnéztem a sorozatot, és néhány mondatnyi pontosítással, amiket a jelenben írok és dőlten fogom szedni, eléggé tarthatónak látom a korábbi mondataimat, úgyhogy. Kezdjük is el:

Namerthogy. Június 3-án jelenik meg végre a könyvsorozat első része magyarul, és annak ellenére, hogy most nem fogom szétdicsérni a körülötte tobzódó jelenségeket, én is elképesztően várom a könyvet, és hívő molyhoz méltóan csak az olvasás után fogom megnézni a sorozatot. És egy pillanatig ne legyen kétségetek, jó eséllyel három hétig depresszióig szerelmes leszek ebbe a szövegbe (ilyen legutóbb a blog indulása után pár héttel a Simon és a homo sapiens-lobbival volt, meg talán az Aristotle és Dantével, amiről azóta sem tudtam írni, annyira személyes számomra), amiért nem lehetek ilyen szépen szerelmes, és imádni fogom az egész történet, csak közben… Utálhatok-e valamit, amit valószínűleg elképesztően fogok szeretni. Nos, a válasz igen.

Mivel mostanában sokat dolgozom egy regényen, aminek Beni, egy meleg kamasz srác a főszereplője, ezért visszatértem azokra a platformokra, amik az én kamasz meleg létemet is meghatározták. Az egyik ilyen felület kétségtelenül a gyakorikerdesek.hu (a másik ilyen a chat.hu – valószínűleg erről nem lesz szó a bejegyzésben, de ki tudja merre kanyarodik majd ez), amin belül a homoszexualitás topik most azzal a témával foglalkozik talán a leginkább, hogy ki hány évesen, és egyáltalán, hogyan vesztette el egy vele azonos partnerrel a szüzességét. És hát durva volt olvasni a válaszokat, amik közül egy csomó pedofilgyanús vagy hatalommal való visszaélés kérdését felvető eset volt: tíz-tizenöt évvel idősebb emberek random társkeresőkről, táborvezető felsőbbévesek, nagyobb unokatesó. Nekem – így visszagondolva – eléggé szerencsém volt, egy-két évvel volt idősebb a srác, nem volt köztünk semmilyen hierarchia, melegek voltunk, megtaláltuk egymást, és ennyi történt.

De persze a mi példánk sem a szerelemből volt, nem szólt semminek, csak annak, hogy essünk már túl rajta, és gyakoroljuk be. Kamaszok voltunk. Ahogy persze ezek a válaszadók is kamaszok voltak, és most sem arról számoltak be, hogy meg lettek volna egy pillanatig is tévesztve, vagy ne azt kapták volna, amit megbeszéltek volna. Tudták, hogy melegek, tudták, hogy mit szeretnének, és úgy érzik a történetük anonim elmesélése hozzátehet valamit ahhoz, hogy egy nagy egészet lássunk a melegéletből. És nyilván ez az adat nem reprezentatív, a meleg felnőttek többsége nem szexelne átlépve erkölcsi és törvényi határokat és kihasználva kamaszok kíváncsiságát, csak közben ez a narratíva mégis többször került elő, mint az, hogy szerelmesek voltunk egymásba egy fiúval a tanulószobán, és aztán, és akkor egyszercsak, és ja.

Durva kezdés, vágom, de ebben a bejegyzésben arról akarok beszélni, hogy miért ne kedveld a melegeket, csak azért, mert láttad a Heartstopper sorozatot. Arról akarok nektek mesélni, hogy melegnek lenni nem olyan, hogy nagyon tiszta szerelmet érzel valaki iránt, és akkor ő is fog irántad, és akkor nagyon szépek lesztek együtt, és pasztelszínű lesz a világ ettől az egésztől. Már több jó beszélgetésem indult úgy – természetesen valamennyire már személyes viszonyban egy-egy meleg sráccal, és természetesen olyan hangulatban, ahol ez a kérdés feltehető, mondjuk pár pohár kiváló hűsítő rozéfröccs után –, hogy rákérdeztem az első szerelmére. Nagy többségünknek az első szerelme heteró volt, akinek fogalma sem volt róla, hogy szerelmesek voltunk belé, valószínűleg éveket, de heteket, hónapokat biztosan átsírtunk miatta, és olyan szép dolgokat szoktunk róla ma is mondani, mint senki más. Hogy hogy állt a szemfoga, hogy mindig balra mosolygott, cinkosan, hogy messze ő volt a legjobb csocsóban.

Na, és akkor ezek a szerelmek azok, amik ezekben a könyvekben és sorozatokban beteljesülnek. És mivel erre kvázi nincs precedens, ezért sem a készítők, sem a nézők nem gondolnak bele, hogy okés, de ezek a kapcsolatok – akárcsak bármelyik másik – problémásak is, botladoznak, akadnak nem csak a melegségből, de egyáltalán az első szerelemből következő problémák. És miközben ezeket a kamasz heteró párokkal dolgozó sorozatok lassan elkezdik problematizálni, a melegeknél ez nem igazán történik meg. A szörnyen életszerűtlen meleg szereplők persze így sokkal azonosulhatóbbak, hiszen ki akar sérülékeny és érzelmi munkát és érettséget igénylő kapcsolatban lenni, vagy akár csak abba képzelni magát, amikor a meleg szereplő bőrében akár a padtársaddal is minden tökéletes lehet. De hogy ez baromi nagy és rengeteg nehézséget teremtő hazugság.

Persze, világos a recept, amivel ezek a történetek készülnk. A melegek mellett való kiállás alapból kínál egy pozitív énképet, miszerint mi állunk a jó oldalán a világnak, szerelmes és problémamentes – vagy legalábbis felületes problémákat felvázoló – kapcsolatban élő sorozatszereplőket egyébként is könnyű elfogadni. Imádom, hogy a Könyvmolyképző Kiadó adja ki ezeknek a könyveknek a nagy részét, mert egy tipikusan olyan kiadóról van szó, aki sehogy nem reagált a meleg könyvek befóliázást kívánó politikai kérdésekre, miközben évi 2-3 fontos és nagypéldányszámú LMBT+ könyvet hoznak: pontosan látják, az LMBT+ könyvek olvasása mögött a többség egy ipari működést vár, mindennapi nyáladzanivalónkat adja meg nekünk ma, nem várunk semmilyen elköteleződést vagy szakmai hivatástudat.

Amikor arról beszélnek ma szociálisan érzékeny közéleti aktorok, hogy fel kell hagyni a látszatpolitizálással, hogy nem elég gesztusokat tenni szivárványosra állított profilképekkel, hanem valódi kisebbségi képviseletet kell végezni, akkor pont erről a különbségről értekeznek. Ezek a borítóképváltoztatgatások, sorozatnézések és olvasások borzasztóan leegyszerűsítőek. Ezek alapján posztolni arról, hogy elfogadod a melegeket, a meleg fiatalokat, a meleg vidékieket, a meleg bárkiket, az csak eteti azt a működést, amelyik kedves göndör fürtöket, tökéletes középosztálybeli világot és lila romantikát vár el a meleg közösségtől, és nem baj, ha ennek tudatában vagyunk.

Mert nem azt akarom mondani, hogy ne olvassunk ilyeneket. Dehogynem, olvassunk, sírjunk rajta, nézzük meg, hogy milyen szép és milyen tiszta, biztosan az lesz velem is olvasás közben, és nagyon várom már én is az élményt. Aztán pedig olvassunk mást is, olyat, ami meleg témájú, és nem erről szól. Nem kell nyomorpornót, nem kell szenvednie senkinek benne (nagyon szenvednie pedig pláne nem kell), csak ne hagyd, hogy bedaráljanak ezek az univerzumok, értsd, hogy a meleg fiatalok nem (vagy nem csak, nem elsősorban) ilyenek.

Picit olyan ez a narratíva, amit ezek a könyvek és filmek működtetnek, mint amit a székelyekkel csinálnak, akik sokak szerint talán a leginkább tiszta magyarok, mert mennyit szenvedtek a magyarságukért. Távoli példa, de nagyon hasonlít abban, hogy úgy jelenítenek meg egy közösséget, mintha a vélt vagy valós szenvedéseknek a mérték hozzájárulna ahhoz, hogy bárki, pláne egy egész közösség jó emberré legyen. A melegek nem jó emberek, vagy ha azok, akkor az nem a melegségükből következik, ahogy a székelyek sem jó magyarok, vagy ha azok, akkor az nem szorosan a szenvedéseik miatt van. A nyugat európai, fehér, heteró, középosztálybeli cisz férfi szerepeken kívül is vannak nem tiszta helyzetek, nem egyértelműen jó vagy rossz viszonyok, és jó lenne ábrázolni azt is, hogy valahogy itt sem lila vagy itt sem jó minden és mindenki.

Meleg fiatalnak lenni ily módon egy csomó mindent jelent, ami nem tudom, hogy kiderül-e a Heartstopper sorozatból, mert nem olvastam. A kommenteket, értékeléseket viszont olvastam, és nem tűnt úgy, hogy bárkit érdekelt, ha az alkotók megpróbálták egyáltalán a lila ködök ellenére a meleg fiatalság kérdéseit bárhogy is bemutatni. (Például a biszexuális kategória megtalálásának elhúzása szerintem egy nagyon jó ilyen dilemma volt, ahogy a kevés meleg van a közelünkben, ezért könnyebben csúszunk bele toxikus kapcsolatban helyzet előzménytörténetként bemutatva is erre volt példa, kár, hogy ezekről nincs igazán szó, de írhatok majd róla én az értékelésemben.) Várom, hogy a saját szememmel lássam, és várom, hogy sokat beszéljünk majd ezekről a generációs kérdésekről, a Heartstopper és egy csomó más szuper könyv kapcsán!

Ha tetszett a bejegyzés, és szeretnél támogatni abban, hogy még több ilyen készüljön, kérlek támogasd a blogot a Donably felületén keresztül. Én rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

2021 tanulságai és 2022 tervei

Sziasztok,

mint tudjátok, nagyon szeretem a mindenféle évfordulókat, év végéket, mert valami érthetetlen oknál fogva, őszintén hiszek benne, hogy nagyon jók arra, hogy összegezzünk velük, és különböző tanulságokat vonjunk le általuk (ahogy a hétfők is kiválóak arra, hogy új életet kezdjünk, ugye). Ahogy most visszanéztem, évente nagyon más bejegyzések érkeztek eddig az év végére, nyilván aszerint, hogy hogyan tartom összefoglalni érdemesnek az év végi dolgokat, idén a 2019-es poszthoz hasonlóan azt szeretném összegezni, hogy milyen tanulságokkal járt ez az egy év számomra bloggerként és magánemberként. A poszt elején igyekszem összefoglalni, hogy milyen lettem én 2021 végére, a tanulságok pedig ebből következnek majd. Kezdjük:

2021-ben kerültem eddig a legközelebb ahhoz az emberhez, aki lenni szeretnék majd később. Január elején, egy fél éves alkotói ösztöndíj után összetettem a verseskötetemet, amelynek az útja pályakezdőként meglepően lassú. Közben elkezdtem dolgozni egy regényen, amely egy egészen más munkafolyamat, még úgy is, hogy még csak a szinte átnézés nélküli írás fázisában vagyok.

Közben elindult a tudományos pályám, részt vettem egy konferencián, illetve a legnagyobb hallgatói tudományos kutatói versenyen, megjelent az első publikált tanulmányom (a roma mesék és az irodalmi intézményrendszer viszonyáról szól 1945-től napjainkig, itt olvasható), és most egy kutatói ösztöndíj keretében intenzív kutatói munkát is végzek, amely januárban fog láthatóbban kicsúcsosodni majd, illetve erről kell majd írnom egy következő tanulmányt is.

És amúgy. Elkezdtem valami lenni, amit kulturális újságírásnak, vagy kritikusnak neveznek majd, ha megérkezem. 2021-ben a Tiszatáj online-on, illetve a nyomtatott Tiszatáj folyóiratban, az f21.hu gyerek- és ifjúsági irodalom rovatában, a Műúton, illetve a Próza Nostrán jelentek meg kritikáim, recenzióim, interjúim, valamint a Humen magazin utóbbi három számában magazincikkeim.

Szóval az irodalom van így velem most, mindenféle irányokból. Alapvetően a kortárs irodalmi létezésnek a fordítás mellett, amit én nem hiszem, hogy valaha űzni fogok, a kutatás, az írás és a kritika a három platformja, és én ezeket próbálgattam erősebben az elmúlt egy évben, mondhatom nyugodtan, kiégésig, októberben sikerült túlvállalnom és ezzel kiégetnem magam, amit komoly és tanulságos munka meghaladni, de erről persze majd később.

És miközben ez a szerep abszolút szétforgácsolónak tűnik, mégis alapvetően ezek azok a lábak, amin állva bármilyen lehetőségem lehet majd egy önálló egzisztenciát felépítenem. 2021-ben még az egyetemi ösztöndíjak mellett ezek a rendszertelenül érkező és a kultúra alulfinanszírozottságát alsóbb szintekre közvetítő utalások arra voltak jók, hogy egy biztosított jólétben kiismerjem őket, és hogy később ezeknek a mentén tudjam, hogy mire számíthatok majd, történetesen májustól, amikor kikerülök az egyetemi struktúrából.

És akkor, itt az ideje az első nagy tanulságról beszélni, ami a blogot is érinti, és amit nem lehet nem kimondani, noha kényelmetlen lehet ez.

Ideje beszélni a támogatási rendszerről

Azt, ami az elmúlt hónapokban a blogon történt, egyrészt betudhatjuk a már említett őszi kiégésnek, másrészt annak, hogy az a közléskényszer, ami jellemzett 2017-től, a blog elindulásától kezdve, egyszerűen becsatornázható lett a kulturális piacra. Korábban olvastam, írtam blogra, és közben éltem az életemet, ma már az olvasással és az írással töltött időm nagy része nem a blogon csapódik le, és ne áltassuk magunkat, ez látszik a blogon, és bízom benne, hogy csak a bejegyzések ritkulásával.

A bloggal kapcsolatos egyetlen elvárásom magamtól, hogy az az eredmény, amit ti láttok, ne legyen silány, ne fáradtnak és ne kimerültnek tűnjek rajtuk keresztül, mert fontos tudnotok, hogy ezt nem kényszerből csinálom, és azt sem akarom, hogy úgy tűnjön, minha. Az ehhez kapcsolódó, majdnem elvárásom a bloggal kapcsolatban, hogy legyenek bejegyzések, mindig legyenek, de tényleg azt gondolom, hogy ez nem fontosabb a minőségi kritériumoknál, és igyekszem is ezt tartani.

De ezért?

Tényleg fontos az elején leszögezni, hogy soha nem lesz ez a blog fizetős tartalom, egyszerűen azért, mert tudom, hogy szembepisilném magam vele. Ezt a blogot valahogy belül még mindig annak a 16 éves srácnak írom, aki én voltam, aki beírta a keresőbe, hogy meleg könyvek. Annak a srácnak nem volt pénze, de baromira kíváncsi volt, és elképesztő jó neki tartalmat gyártani, és megértetni vele, hogy rengeteg ember érezte már azt, amit ő most érez, és hogy mintákat, történeket kaphat a könyvektől.

Ezzel együtt azonban azt is látom, hogy ha minőségi tartalmakat szeretnék megfelelő tempóban publikálni, annak a feltétele az, hogy legyen anyagi fedezet a blog mögött. Ha választhatok, hogy a blogra írok egy könnyű, vidám bejegyzést egy jó könyvről, vagy egy szépirodalmi kritikát keveseknek, akkor a blogra fogok írni, akár csak egy kritikányi időben is, de amíg ebből csak az egyik jelent bevételt, addig a blog általam is vágyott tempóját biztosan nem fogom tudni tartani.

Ebből a célból létrehoztam a blog számára egy Donably oldalt, ahol egy magyar fejlesztésű támogatáskezelő keresztül támogathatja bárki a munkámat, ha arra érdemesnek találja. Azért esett a Donablyra a választásom, mert magyar nyelvű, nem parkoltatja a pénzt a saját számláján, és forinttal történik a támogatás is, így nincs szükség az átváltásokra sem. A donáció azonban így nem jelent senki számára plusz, exkluzív tartalmat, de, ha teheted és érdemesnek tartod rá a blogod, megköszönöm, ha támogatod alkalmi, vagy havi rendszeres támogatásokkal.

Fejlesztenem kell a tartalmat!

Ezzel együtt is, a blog mai működésében egyszerűen butaság volna azt várnom, hogy támogatások érkezzenek, hiszen lássuk be, rendszertelenül érkeznek cikkek, és nem az értékeléseken van a fő hangsúly. Ennek változnia kell, olyan munkát kell felmutatnom, amiket szívesen támogattok, ha tehetitek.

Minden hónapban két értékelést szeretnék legalább írni, a havi summák és az olvasástervező 1 és 6 bejegyzések mellé pedig szeretném havi rendszerességgel visszavezetni a magazincikkszerű kibeszélős bejegyzéseket, amelyet persze egy-egy listázós bejegyzés vagy interjú kiválthat, de kell a nem hard módon 1-1 könyvre fókuszáló tartalom. Az, hogy a blog működésében megjelennek a támogatások egy kvázi piaci helyzetet teremt, nekem pedig muszáj lesz ennek megfelelően is gondolkoznom a tartalomról, különben elúszik, ahogy eddig.

És emellett nagyon jelen kell lenni

A múlt év első bejegyzésében arról meséltem nektek, hogy teljesen előbújtam, már a családom is tudja, hogy meleg vagyok, és hogy ez sokfelől nyitott meg lehetőségeket. Miközben abszolút a nevemmel zajlott minden blogot érintő téma korábban is, ebben az évben alakult ki az a helyzet, hogy mindenütt egy bemutatkozás mögé írhatom, linkelhetem a blogot, nem lehet gond abból, hogy ez bárkinek feltűnik. És ez tök nagy dolog, ha azt nézzük, hogy a nyilvánossággal dolgozom valamiféleképpen, és ezeket a nyilvánosság nyújtotta új lehetőségeket igyekszem is kihasználni. Az, hogy öt éve dolgozom LMBT+ könyvekkel, valószínűleg azt jelenthette, hogy könnyű volt a Humen magazinnak megtalálnia, amikor könyves rovatot gondolt indítani, talán a decemberi interjúmat az is segítette, hogy amúgy ez már nem az első interjúm volt kulturális újságíróként.

Építenem kell abból, hogy az, hogy megtalálható vagyok, nem csak számotokra, a kedves olvasók számára jelenthet elérhetőséget, hanem azok számára is, akinek az én tudásom, kíváncsiságom, figyelmem hiányzik, és úgy érzem, hogy nem lehet baj, ha ilyen és ezekhez hasonló helyzetekre készenállok.

De mégis: tudnom kell épp eleget vállalni

Várhatóan februárban jövök majd ki abból a vállaláscunamiból, amibe nyár végén, ősz elején kerültem. Sok emberrel beszéltem azóta erről, pályakezdő butaság volt a részemről, ez nyilvánvaló, de azért tanulságos is az eset, ha nagy szavakat akarnék használni, azt mondanám, hogy a felnőtté válásomnak egy fontos tapasztalata.

Tavaly a pszichológusommal megbeszéltük, hogy kétféle vállalás van, az egyik a jó volna vállalás, a másik a szeretném. Előbbire nemet kell mondanom, ha nincs rá időm és energiám, mert csak mérgezni fog. A szeretnémen belül viszont akad idéntől egy másik kategória, a szeretném, és képes vagyok rá kategóriája, sőt, van a szeretném, és képes vagyok rá az adott határidőn belülnek a kategóriája, és valójában ezeket kell vállalnom, és nem többet.

2021 októbere nagyon kemény volt számomra, de legalább annyira volt tanulságos a november és a december. Nagyon sok görcsöt engedtem el az év végére, sokat találkoztam a barátaimmal, voltak órák, amikre nem mentem be, mert felnőtt felelős döntés mellett úgy éreztem, és úgy érzem, hogy esélytelen az, hogy az adott másfél óra abban a tantermi környezetben bármennyire is építsen. Ehelyett olvastam, csináltam más dolgomat, amikre korábban az estéim, délutánjaim mentek el, elkezdtünk piacra járni, együtt ebédelni, időt szentelni azoknak a dolgoknak, amiket eddig, talán kevésbé felnőttként, adottnak véltem, de úgy, hogy például már nem egy helyen tanulunk, nem adottak.

Az, hogy meg tudok írni egy cikket egy nap alatt, az nem azt jelenti, hogy heti 2-3, vagy akár több cikket kell vállalnom, pláne úgy nem, hogy blogolok, slamelek, dolgozom egy regényen is, jobb hónapjaimban van, hogy verset is írok. Azt hittem, hogy az, hogy egy hét alatt meg tudok írni egy kritikát, az négy kritikát jelent havonta, de ez nem igaz, nem lehet igaz. Az egy hét alatt megírt egy kritika válságműködés, ami egy kipihent időszak után lehet csupán, kényszerűen, úgy, hogy akkor a szociális viszonyaimban is a kritikáról gondolkozom, de ez nem okés, nem lehet okés, és ezt jobb, hogy így az elején kijátszottam magamban.

Felnőni ilyen?

2021 valahogy nagyon nevetséges év lett. A régi slamjeim szinte mind arról szóltak, hogy nem akarok felnőtt lenni, és most arról beszélgetek a barátaimmal, hogy miből élnek, felelősségteljes döntéseket hozunk a tízes pakk wc papír kiválasztásakor, amit már nem is annyira ciki végigcipelni a plázán, és arról írok most, hogy a blog, amit elindítottam négy és fél éve azért, hogy magamnak csináljak valamit, hogyan fenntartható. Tudatosságról gondolkodom, és hasonló fontos dolgokról, és nem esik nehezemre, mert ezek amúgy elképesztően logikus lépések és gondolatok.

Ezzel együtt is bízom benne, hogy nem fogjátok nagyon látni a blogon azt, ha még túl nagy ez a cipő és esetleg klaffogok benne, de abban is bízom, hogy amit esetleg látni fogtok ebből, az jobb lesz, miközben meg is marad a maga kicsiségében, másféle, kedves klaffogásában. Az egy meleg srác az olvas, akkor is igyekszik ugyanaz maradni, ha már 24 éves, és ilyeneket is ír néha, tényleg csak azért, mert nem szeretném, ha ti nem látnátok ezeket a törekvéseket, és nem értenétek, mi is zajlik bennem, esetleg valahogy megcsalva éreznétek magatokat. Úgy képzelem még mindig, hogy együtt megyünk ezen az úton, amit talán eggyel tudatosabban kövezek tovább ezentúl, együtt a szivárványig, és szerettem volna, hogy tudjatok minderről.

Ha van a blogon olyan poszt, vagy könyvajánlás, gondolat, ami megfogott, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donably oldalán.

Addig se feledjétek: Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

#Előbújós: Az első előbújás napja teljes szabadsággal

Sziasztok,

azt hiszem, hogy egy picit mindig nehéz téma ez az előbújás napja egy meleg blogger számára. Jellemzően hetekkel előtte elkezdünk beszélgetni arról a barátainkkal, hogy miről kellene írnunk idén, mi jelentene újdonságot, mást, így, ha az Előbújós bejegyzések közé lesel, nagyon különböző posztokkal találkozol. De idén ez a probléma fel sem merült, elképesztően egyértelmű volt, hogy kvázi egy kibeszélőst hozok arról, mi minden változott az elmúlt évben bennem az előbújással, és persze a bloggal kapcsolatban.

A nemzetközi coming out napot mindig egy elképesztően fontos dolognak tartom, mert alapvetően ünnepli a sokszínűséget, példákat tud mutatni, és itt most nem megemlékezünk dolgokról, mint egy-egy a közösség számára fontos emléknapon, nem együtt vagyunk, ahogy mondjuk egy Pride vonuláson, hanem ezen a napon tényleg a bátorságot, a kiállást, a vállalásokat ünnepeljük. Azokat az LMBT+ emberek életében (és itt a blogger persze csupán a saját életéből indul ki) fontos eseményeket, helyzeteket, amelyek hozzájárulnak, hogy ő maga ebben a világban önmagukként élhessenek, elmesélhessenek egy vicces történetet a kollégáiknak, amiben a szerelme is szerepel, beszélhessenek közéleti, politikai aggodalamikról, vagy egyáltalán, mismásolás nélkül válaszolhassanak családi, baráti kérdésekre.

Amikor először láttam a Milk című filmet, amely Harvey Milk LMBT+ aktivista és politikus pályáját és halálának történetét meséli el, az a jelenet hatott rám a legjobban, amikor a Briggs-indítvány elleni kampányában (amely szerint a homoszexuális pedagógusok elbocsájthatóak volnának munkájukból), arra kéri a meleg közösséget, hívják fel a barátaikat és családtagjaikat, és mondják el, hogy amikor a melegekről gondolkodnak, róluk is gondolkodnak. És ennek az üzenete 2021-ben sem lett kevésbé időszerűtlen.

Az elmúlt egy év számomra személyesen, szakmailag és közérzetileg is egy hatalmas sikertörténet, és tehet a politikai hatalom bármit, ez így van. De nézzük, hogy pontosan miről van szó.

Idén úgy kezdtem el az évet, hogy előbújtam a családom számára is. Vagy hát, megbeszéltük, hogy tudjuk, és hogy ez nem igazán számít. Nincsenek többé olyan bejegyzések, amiket valakinek nem kellene meglátnia, nincsenek többé bátortalan posztok, elmaradt kiállások, akár csak kommentek, olyan helyzetekben, amikor azok fontosak lettek, lehettek volna. Nincsenek többé azok a szorongások, hogy ki mit lát, ki mit láthat az életemből. Nincsenek eltitkolt, nem viselt kitűzők, és nincsenek másként fogalmazások sem. Nincsenek. Szabad vagyok. A kimondás és a családom, a barátaim szeretete felemel és tart. Nem lehet bajom, és ezért elmondhatatlanul hálás vagyok.

És tulajdonképpen ez a premisszája mindennek. Minden ebből következik. Hogy amúgy egyszerre merek pályakezdő költő, kritikus lenni, egyszerre merek slamelni, és egyszerre merek az a könyves blogger lenni, aki az Egy meleg srác olvas blogon ír, és amúgy az LMBT+ témákban próbál képben lenni. Amíg nem tudtam, hogy milyen felszabadító lesz a melegséget úgy vállalni, hogy nincs olyan helyzet, amiben nem mismásolnám el, azt hittem, hogy ezek szigorú korlátok. Hogy a Veszprémi Szilveszter nevű költőnek és a Szilvió nevű bloggernek, noha ugyanaz a személyiszáma, nem azonosak a platformjai, molyon inkább a könyves blogger énem jön ki jól, instagramja Veszprémi Szilveszternek van, a blog facebook oldala viszont csak Szilvióé.

Na, ma már ez nem így van, és hülyeség volna azt mondani, hogy ez csak belső eredmények mentén született meg, mert erről szó sincs. Irodalmi emberek elkezdték megosztani és lájkolni a tartalmaimat (persze azért nagyrészt, mert címverseny van, mindenki örül, ha írnak a könyvéről, ilyesmi – az irodalmi intézményrendszer toxikus működéséről talán majd egy másik bejegyzésben néhány Jägermeister után), úgy, hogy vagy tudják, vagy nem, hogy én állok mögötte. És ez a blogos megosztás annyira nem bevett szerzői gyakorlat valójában, itt valamiért mégis működik (valószínűleg mert az eszerint működő rendszer könyveit olvasom), és bár cinikusan beszélek erről, azért elképesztően hálás is vagyok.

Miközben mindenkinek azt mesélem, hogy 2021 az az év, amikor megértettem, hogy az a nagyon sokféle feladat és szöveg, amivel dolgozom, mind az én érdeklődésemnek egy darabja, de valójában még tanulom megérteni.

Szóval nem tudom, hogy annak, hogy meleg vagyok, van-e köze a verseimhez vagy a slam poetry szövegeimhez. Nem tudom, hogy van-e köze a kritikáim figyelmének ahhoz, hogy meleg blogger vagyok. Nem tudom, hogy van-e köze a melegségemnek ahhoz, hogy roma meséket kutatok. Nem tudom, hogy minek mihez van köze, de nem is érdekel. Túl vagyok ezen a problémán, és tanulom ezt megszokni. Valószínűleg a bloggal meghatároztam valamennyire az irodalmi szocializációmat (bár így kívülről tudok mindent a kiadókról, friss megjelenésekről, kiadói sorozatokról például), pláne úgy, hogy gondolkozom valamiféle LMBT+ tematikájú szövegen is (ami talán évek múlva egyszer realizálódik is majd), bár az eddig született verseknek ez abszolút nem áll a fókuszában, nem tudom, hogyan lehet poétikailag megfogni ezt a kérdést, és a versírással kapcsolatos figyelmemet sem ez köti le, nem ez érdekel.

A múlt héten egy egyetemi órán arról kellett gondolkoznunk, hogy kikhez érünk el. Én egyszerre érek el azokhoz, akik a szegedi slam poetry közösséget figyelik, azokat, akik a fiatal kortárs líra felé nyitottak, és azokat – akiknek akár fogalmuk sincs az irodalmi intézményrendszerről, de – érzékenyek az LMBT+ témájú olvasás iránt. És szeretek ennek a figyelemnek a középpontjában lenni, nem akarom eltakarni vagy letagadni egyik irányt sem. A slam színpadon álló srác néha közöl irodalmi folyóiratokban, portálokon, amúgy van egy városi blogja, és vágod, amúgy meleg is, és ír a könyvekről, amiket LMBT+ témában fontosnak tart. Ezeknek a szerepeknek nem csupán a személyi száma közös, hanem az ember is mögötte, aki történetesen én vagyok.

Melegnek lenni nem azt jelenti, hogy mindenhez köze van a melegségemnek, amit csinálok, de melegnek lenni azt jelenti, hogy szerves része ez az életemnek, a gondolataimnak és a figyelmemnek. Azt hiszem nem leszek jobb nagybácsi attól, hogy meleg vagyok, de meg tudja velem beszélni az unokahúgom, hogy Tom Felton mennyire jól néz ki a Harry Potter filmek utolsó részeiben. Nem leszek jobb kutató attól, hogy meleg vagyok, de talán érzékenyebben látok hatalmi és (szintén – úgy tűnik ma beragad ez a szó –) intézményrendszeri helyzeteket a roma mesék körül. Nem leszek jobb blogger attól, hogy meleg vagyok, de talán tényleg sikerült megtalálnom valamit, ami nem csak nekem hiányzik.

Nem tudom, hogy mi volna, ha nem lennék meleg, és nem is akarom megtudni. Jó, hogy így van, jó, hogy teljesen szabad tudok lenni ebben, és jó, hogy egyre több embert látok ebben a szabadságban, és bánt, hogy még mindig rengetegen lehetnek olyanok, akik számára ez a helyzet nem adott, vagy úgy érzik, ez a helyzet nem lehet adott. Az előbújás napja ezekről az adott és az elérhetetlennek tűnő helyzetekről is szól. Helyzetet teremt ünnepelni a sokszínűséget, és helyzetet teremt kibeszélni a strukturális gondokat, amelyek ezeket a vállalásokat nem teszik lehetővé. A Harvey Milk szájába adott szavak erről a munkáról szólnak, és úgy éreztem, hogy mára így osztom meg a tanulni valómat.Köszönöm szépen, hogy velem tartottál.

Ha volt a posztban olyan gondolat, ami megfogott, és szeretnéd támogatni a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Én biztosan rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: Ha megnyerem majd a lottót

Sziasztok,

a mai bejegyzéshez egy szuperjó témát választottam, ami tele van reményekkel, még úgy is, hogy nem lottózom. Tele van személyes reményekkel, és tele van olyan dolgokkal is, amelyek az LMBT+ témához meg a könyves blog léthez is kapcsolódnak. Azt gondolom, hogy ez a gondolatkísérlet elképesztően adekvát forma ahhoz, hogy arról beszéljek, mi hiányzik számomra az LMBT+ diskurzusokból ma itthon és ezen a csodálatos magyar nyelven, és remélem ez tényleg így sikerül, kezdjük is el:

Ha megnyerném a lottót, létrehoznék egy új platformot, ami amúgy halványan talán emlékeztethet bárkit az Egy meleg srác olvas blogra, de lényegesen több volna ennél. Egy LMBT+ kulturális és közéleti portálról álmodom, aminek a cikkei öt csoportba szerveződnének, négy aszerint, hogy hazai-nemzetközi kérdésről van-e szó, illetve, hogy kulturális vagy közéleti dolgokról beszélnének-e, az ötödik rovat pedig egy tudományos rovat volna, ahol a csekély hazai és jelentős nemzetközi LMBT+ vonatkozású tudományos felfedezésekről, vitákról, gondolkodásokról lehetne olvasni magyar nyelven, a tudományos keretek szerinti fordításban, jegyzetelésben.

És ezzel meg is köszönhetném a figyelmet, de persze, bőven van még mondanivalóm erről a portálról. Én úgy képzelem, hogy ez egy elemzésekkel teli portál volna, ami nem csak beszámol egy 504., de mindig örömteli cikkben arról, hogy valamelyik országban mostantól engedélyezik az azonos neműek házasságát, vagy hogy egy híres színésznő aszexuálisként hivatkozott magára, hanem izgalmas elemzések mutatnák be az adott térség vagy kultúra, vagy épp a színésznő közegének saját helyzetét, milyen szerepe lehet egy házasságkötésnek vagy valaki előbújásának, és persze ugyanezek a diskurzusok folynának könyvek, filmek, albumok, videóklipek, kulturális rendezvények mentén is.

Azt hiszem, hogy miközben volnának olyan felületei, amelyek a friss hírekről, érkező könyvekről, megnézendő előadásokról szólnának, valójában ez a médium nem igazán venné ki a részét a hírversenyből, a valódi ereje abban volna, hogy mély tudást tud átadni, és olyan pontokra kérdez rá LMBT+ szempontból releváns hírek kapcsán, amelyek amúgy engem rengetegszer érdekelnének, de túl hosszú keresést jelentene, hogy adatokat, pláne elemző szövegeket találjak. Valójában azt hiszem, hogy nem baj, ha az emberek egy nappal később értesülnek itthon mondjuk az egyik ázsiai országban megvalósult házassági egyenlőségről, ha cserébe teljesebb képet kapnak azon túl, hogy ismét örülhetünk más sorstársaink miatt.

Igényem van arra, hogy folyamatosan olyan diskurzusokról olvassak, amik nem meghaladottak, nem ezerszer lerágottak, és a magyar nyelvű nyilvánosság nem igazán szolgálja ezt az igényemet. Szeretném, ha majd ezen a platformon okos és érdekes emberek esszéket, tárcákat írnánk arról, hogy mi nekik a fontos, szeretném, ha tizesével készülnek interjúk, nem csupán LMBT+ emberekkel, hanem azokkal is, akik az LMBT+ jelenségeket alapjaiban határozzák meg, legyenek azok poltikusok, civilek vagy kulturális aktorok.

Persze, ezen feladatok nagyon jelentős részéhez én egyáltalán nem értek, de közben meg állati nagy igényem volna ilyenekről információt kapni és ilyenekről lelkesítően olvasni. Ha meg tudnék fizetni mondjuk 15 embert, hogy egy szerkesztőséggként dolgozzanak nekem ezért, az elképesztően jó volna, és őszintén hiszek benne, hogy ez akár már most, de néhány év múlva biztosan elképesztően stabilan tudna létezni a piacon. És én közben csak főszerkesztőként vagy igazgatóként csak a háttérben innám a kis szójatejes enyhébb pörkölésű kávémat és pörgetném a jobbnál jobb cikkeket, amikhez már azon túl, hogy én adtam meg az irányt, szinte semmi közöm, olvasnék szuper könyveket, néhányat már biztosan a megjelenés előtt, és csak néha írnék könyvkritikákat – nosztalgiából –, mert tudom, hogy jobban csinálják azok, akik nekem dolgoznak.

Egy nagyobb médiumhoz képest kis bloggerekben, youtuberekben, vagy akár néhány hagyományos újságírást, elemzést, végző egyénben elképesztően sok potenciált látok, és néha csak elolvasok egy-egy jó cikket vagy értékelést és elkezdek azon gondolkodni, hogy mennyire csodálatos lesz majd velük dolgozni. Ők persze erről semmit nem tudnak, legnagyobb részüket nem is ismerem, de valahogy sokszor nekem ez az egész elképesztően valóságos. Mintha tudnám, hogy ez lesz majd, mert csak ennek van értelme. Sok vendégszerzővel, és stabil bázissal, bátran kérdezni rólunk és a miértekről, megnézni, hogy mi tanulható meg, és közben legalább olyan szintre emelni a diskurzust, hogy ne minden LMBT+ tartalom azzal kezdődjön, hogy ezt a betűszót kell megpróbálni feloldalni (túlzok persze, de nem annyira nagyon, mint ahogy gondoljátok).

Szükség van jó minőségű LMBT+ nyilvánosságra, mert tudom, hogy melegnek lenni nem csak azt jelenti, hogy férfiakkal szexelek, és nyilván leszbikusnak, biszexuálisnak, transzneműnek, queernek, interszexnek és aszexuális embernek lenni sem jelent. Ez egy identitás, aminek megvannak a maga kérdései és maga érdeklődései, ha megnyerem a lottót, meg akarom tudni, hogy tényleg vannak-e cikkek a hiányérzetem mögött. Addig pedig mutatok tíz cikket, amik nekem baromira hiányoznak, és a hétvégére azért veszek egy lottót.

Tíz cikk, amivel kezdenék, ha a jövő héten nyílna a portálom:

1. Ők felelnek az EU-ban az LMBT+ emberek emberi jogainak védelméért:

2. Ügynökakták és az LMBT+ státusz dekriminalizálása – Volt-e tényleges szabadság, és ha igen, annak mi volt az ára?

3. Nemzetközivé lesz-e holnapra az LMBT+ világ? – Nemzetközi mustra különböző nemzetű civil szervezetek főbb feladatairól

4. LMBT+ és műsorpolitika: Mit lát a tévében a nagyanyám a melegekről? – Programigazgatókat kérdeztünk

5. Tisztázzuk Kölcseyt és Szemere Pál viszonyát: Mit tudunk és miért titkoljuk évtizedek óta?

6. A bejegyzett élettársi kapcsolat első 12 éve Magyarországon

7. 2014 óta fut az Átriumban az Őrült nők ketrece című előadás, a mai napig lehetetlen rá jegyet kapni. Miért? – Beszélgetés az alkotókkal (és amúgy színházkritikusokat is kérdeznék)

8. Mi fér bele? – Novák Katalin elhatárolódott Palkovics László homofób megnyilatkozásától, de mi az, amitől nem határolódott el eddig

9. Könyvesboltok az iskolák és vallási intézmények közelében – Tényleg eltűnnek az LMBT+ könyvek a polcokról?

10. LMBT+ emberek a főváros határain túl – LMBT+ kérdések és a területfejlesztés politikája: civileket és politikusokat kérdezünk

Ennyit szerettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, drukkoljatok a lottóhoz, ha nektek is van kedvetek ahhoz, amit leírtam, én pedig hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: Feltűnősködni és melegnek lenni – avagy a srác, aki megette Conchitát

Sziasztok,

a dokumentumnak, amiben ezt a blogbejegyzést írom, az a címe, hogy akarsz-e látszani, és picit erről is lesz szó. Részben amiatt gondolkoztam ezen, mert most, hogy be akarják fóliázni az LMBT+ könyveket, és ezzel minket, az LMBT-t olvasók közösségét láthatatlanná akarják tenni, úgy érzem, hogy egy picit célom is, hogy láthatóbb legyek, részben pedig az szülte a bejegyzést, hogy a héten voltam otthon, szombat este átnéztem az emlékdobozomat, amiben néhány tárgy még az aktivista időkből maradt meg, és elkezdtem azon is gondolkodni, hogy én, Veszprémi Szilveszter, valahogy mindig is látszódni akartam, és ennek, ahogy az szokás, a kamaszkorban, kései kamaszkorban tragikus részei is voltak. Szóval egyrészt megmutatom, hogy milyen öltözködési darabok mentén igyekeztem látszani, ennek van is valamifajta evolúciója talán, másrészt végiggondolom, hogy milyen lélektani dolgok építették ezt, és hogy ennek mennyire volt ennek köze a melegségemhez (előljáróban engedtessék meg: természetesen volt köze).

0. Sziszi megszületik és középiskolába megy

A Sziszi becenevet egy alsós tanítónéni aggatta rám, de szerettem, mert mókás névnek találtam, de igazán általános iskolában még nem használtam magamra. Most nézegettem az általános iskolás tablóképeket, néhány lány kivételével mindenki Szilveszterként hivatkozott rám, és úgy érzem, ez picit metaforája is annak, hogy ma már idegenkedem az egésztől. Középiskolában kollégista voltam, a kollégiumban még mindig Szilveszterként mutatkoztam be, de a suliban történt valami a második, harmadik héten. A matektanárnőnk megkérdezte, hogy vannak-e, akik jobban szeretik, ha a becenevükön szólítják őket, és én jelentkeztem egyedül. Szisziről előtte az osztályban sem volt szó, így mindenki meglepődött – picit talán a levegő is megfagyott, de ezt nyilván utólag konstruálom hozzá, merthogy tényleg innen datálom a Sziszit –, de mindenki elfogadta, a legtöbb tanárom is így hívott, sőt sok egyetemi tanárom (és a legtöbb egy-egy szemináriumi óra erejéig meghívott vendégelőadó is) így hivatkozik rám, és az irodalmi szerkesztőknek küldött maileimet is így írom alá, az Eközben Szegeden blogon pedig már csak Szisziként publikálok.

Ez még, valahogy, észrevétlenül, de identitáskérdés lett a kialakulásakor, Szilveszter az, aki utált általános iskolás lenni, az az igazság, hogy a kollégiumot sem szerette, sok kollégiumi rendezvényt meg tanulószobát el is lógott (egyébként, ezzel nyilván teljesen összefüggésben abban az évben volt a legrosszabb a tanulmányi eredményem), és volt a Sziszi, akit én töltöttem fel tartalommal, és ennek voltak nagyon fura dolgai is, mégis megszületett valahogy. Amikor elkezdtem önkénteskedni, már evidens volt, hogy ezzel a névvel mutatkozom be, és hát, evidens ma is. Sziszi városi, közlékeny, fura a humora, és tele van szeretettel, de ezt a Sziszi dolgot még csak nemrég ismertem fel, épp tanulom megérteni.

1. Középiskola és kendők

Kötelezők: nagyrészt kockás ingek, kigombolva, ritkábban be, zipzáras pulóverek, kardigánok, farmer, valamilyen rikitó cipő (volt egy piros fehér bőr dorkóm is, arra például elképesztően nagy szeretettel gondolok vissza), az sem baj feltétlenül, hogyha neonzöld, szerettem, ha magasszárú, és persze, kendők, mindig kendők voltak rajtam. Hol a fejemen, hol a nyakamban, hol a kezemen, hol jobboldalt az övtartóba kötve vagy csúsztatva. Imádtam őket, azt hittem öltöztetnek, megkülönböztetnek, és hát… ha meg is különböztettek… …ma már erre a megkülönböztetésre semmi szükségem.

Emlékeztek azokra az időkre, amikor először voltak ilyen effektek a telefonokon, és azt hittük menők? Na, ez akkor készült.

Sziszi furcsa volt leginkább, azt hitte, hogy a kendők a menőség kiegészítői, pedig, hát, sosem látott kendőket másokon, pláne a menőkön nem. Közben növesztette a haját, már érezte, hogy a rövid haj nem áll jól neki, de a hosszú göndör hajához még nem volt elég ügyes, hülyén ált neki az is. Mégis, az utolsó két évben mintha megtanult volna magában és a saját különcségében lenni, a melegségét is ekkor kezdte elfogadni. Ez az az időszak, amikor elkezd azért is más lenni, mert olvas, pláne, ír, azok a dolgok kezdik érdekelni, amik magyar szakos dolgoknak tűnnek, blogol közben, több blogja van, néhány LMBT+ témában is, van írós blogja, ott Szilvió a neve, ez a melegkönyves blog csak sokkal később jön képbe, de minden itt születik meg.

2. Egyetem első év, melegnek lenni

Azt hiszem ez az időszak volt a csúcs, 2015-16. Anyám egy évvel korábban meghalt, én egyetemre az ország második végébe költöztem, az első hét végén véletlenül elhagytam az Egy különc srác feljegyzéseit, ami a kedvenc könyvem volt, Charliehoz hasonlóan én is igyekeztem nem menekülni az élet elől. 2015 júniusában, a szóbeli érettségi napján, hogy ne izguljam végig a napot, elmentem fodrászhoz, sikerült bohóchajat vágatnom magamnak Kurt Cobaines helyett (tényleg lövésem nem volt arról, hogy nekem göndör hajam van, Kurtnek meg teszem azt, szinte szögegyenes), majd szeptemberben fejpánttal, kendővel, rózsaszín napszemüvegben, fesztiválkarszalagokkal, Pride gumikarkötővel megérkeztem Szegedre egyetemre. Néha befontam egy-egy tincsemet, amikor már össze lehetett fogni a hajamat, a nagy részét összefogtam, a többit oldalra fésültem, kurva ízléstelen szettekben jártam teljesen gyanútlanul, a kendők tobábbra is lobogtak, végül egy barátom beszélt le róluk, áldassék a neve.

Erről a sálról is esik majd még szó…

2015 az az év volt, amikor megélhettem a saját melegségemet, de nem voltak eszközeim a külsőségekben (meg, ha már itt tartunk, ízlésem sem nagyon), de azt hitem, hogy a melegséget külsőségekben kell megélni, megmutatni, mert megtehettem, végre. Vágytam erre a tobzódásra, hangos voltam, minden barátomat meghívtam mindenféle rendezvényre, hangosan buzilobbiztam, és nem hagytam időt arra, hogy reflektálhassak magamra, talán képességeim sem voltak hozzá. Amit, úgy tűnik, hogy jól csináltam azokban az időkben, hogy nem beszéltem a melegségemről slam poetry színpadon, féltem attól, hogy öncélú lett volna, mint ahogy nyilván az is lett volna, ehhez még érnem kellett, és ehhez, úgy hiszem, meg is értem később.

3. Jelen?

Azt, ahogy most kinézek, ha az utcán meglátsz, folyamatosan alakult. Már középiskolában elkezdtem sálakat hordani, bár azok még nem voltak olyan darabok, amiket most is szívesen viselnék, azt hiszem azok akkor is inkább olyan darabok voltak, amik a rendelkezésemre álltak. 2015 októberében vettem meg a kék sálamat, amit szinte mindig hordok (tele van vele az instagramom). Kedd este volt, le volt árazva Dugonics téri Tesco kínai üzletében, másnap abba mentem egyetemre, emlékszem, hogy a Kristó terem előtt hajtogattuk egy barátommal, hogy milyen szép. És hát tényleg, nagyon szép és nagyon nekem való.

A nyár instaposztjai közül
Hrabal előtt abban a pólóban, amin az ő egyik nagy mondása olvasható

Pólók. Talán ez azzal függ össze, hogy feladtam a turkálózást, kihíztam a klasszikus turkáló méreteket, és olyat tudok rendelni most, amilyet tényleg szívesen hordanék. Színes színeket hordok főleg, kéket, narancssárgát és homokszínűt a legszívesebben, meg, persze, rózsaszínt. Először egy világos rózsaszín pólóval kezdődött ez, talán 2018-ban. Csak bedobtam a többi közé a rendelésben, vicces mintát tetettetem rá, Hrabal idézet és rajz. Aztán folyamatosan vettem őket, hol sötétebbet, hol világosabbat, van. ahol van rajta minta, másutt nincs, csak a sima szín. Szeretem a pólókat, szeretem, hogy színesek, szeretem, ha vidámak, szeretem, hogy csak egy pólók, de így is lehet őket viselni, az egyszínűekben akár picit alkalmi helyzetekben sem tűnik ki.

És akkor végül, a fülbevaló. December 30-án beírtam a jegyzeteimbe, hogy 2021-ben kell csináltatnom magamnak fültágítót, nem nagyon tágat, de azért fültágítót, lilát. Március elején pedig elhatároztuk egy kedves barátommal, aki pedig orrpiercinget csináltatott volna, hogy felkerekedünk és megtesszük. És én akkor rájöttem, hogy fülbevalós ember vagyok valójában, abból is a legrosszabb fajtóból, a lógós fülis, persze, csak az egyik oldalról, a másik fülemben lyuk sincs.

4. Az ember, aki megette Conchitát

Ezt egy ismeretlen srác mondta rám még elsőben. Talán középiskolás volt, csúfolni akart, nyilván, de már akkor is jót nevettem ezen. Mert a lelkem asszem tényleg azé a srácé, aki megette Conchita Wurstot. Nagyon sokat gondolkozom a saját címkéimen, mert férfi vagyok, a születésemkor megállapították, és igen, jól ki is jövök a biológiai nememmel, sőt, vonzódni is olyan emberekhez vonzódom, akiknek szintén férfi a biológiai nemük. De nem érzem magam férfinak, zavarban vagyok, amikor tipikusan férfias társadalmi szerepekben kell lennem, ha a gendert, a biológiai nemtől független társadalmi konstrukciót fluidként, folyékonyként képzeljük el, egy skálaként, ahol az ember nem egyetlen fix ponton állhat, akkor én valahol a férfiasság közelében érzem magam – sokkal inkább férfi vagyok, mint amennyire transzneműnek vagy nőnek vagy akár nem férfinak érzem magam –. És vágyom arra, hogy ez a nem teljesen maszkulin önreflexió látszódjon is rajtam.

5. Milyenek szeretnénk lenni? Miért látszódhat rajtam jobban?

Egy barátommal, akinek most kék fonat van a hajában, nemrég beszélgettünk arról, hogy a kapunyitási pánikok picit olyan helyzeteket szülnek, mint a kamaszkor. Be fogunk lépni a kapun, és most kell kitalálnunk, hogy a kapu túloldalán majd milyen felnőttek szeretnénk lenni, és ez ilyen kis dolgokon múlik.

És azt hiszem, nekem több lehetőségem van, éppen azért, mert meleg vagyok. Azoknak a konzervatív hangoknak, akik azt mondják, hogy a klasszikus férfikép feloldódik, vitathatatlan igazságuk van, mert a szerepek is alkalmazkodnak a világhoz, amely lehetőséget nyújt mindenki számára az önkifejezéshez. És igen, ez talán elsőként a meleg embereket éri el (gondoljunk csak a divatipar tipikusan meleg tervezőire és szakmunkásaira), éppen azért, mert folyamatosan igyekszünk újrafogalmazni magunkat, megértetni és megmutatni a másságunkat, és egyáltalán, adott számunkra, hogy kilépjünk a heteronormatív világainkból. Így hordunk olyat, ami harsány, ami mutat, ami kitűnik, és akár így hordhatunk olyan dolgokat, amik egyszerűen csak tetszenek nekünk.

6. A ruhához való bátorság

Bátorság kell színekhez vagy ruhákhoz, kiegészítőkhöz, ha férfiként szeretnéd viselni. Az egyik kedves barátomtól kaptam egy arcos, gyöngyös köves fülbevalót, nem lesz mindennapi viselet, de az Ördögkatlanon először hordtam, mertem hordani, és elképesztően tetszett. Nem csak az, hogy az az én fülbevalóm, hanem az is, hogy igen, ez az én fülbevalóm, és van bátorságom hordani. És tök sok dicséretet kaptam rá, attól a lánybarátomtól is, akitől kaptam, és elképesztően jólesett.

Kisebbekben, de ugyanezeket a köröket élem meg, amikor a villamoson, ahol nagydarab srácként alapból feltűnő vagyok, pláne egy gyerek számára, de mondjuk rózsaszín pólóban, színes sálban, lógó fülbevalóval mégtöbb kérdés merül fel a gyerekekben, és jó, hogy olyan válaszokat adnak szülők, hogy azért öltözöm így, mert így szeretnék öltözni, vagy mert tetszik nekem. Egy kislány egyszer a mert tetszik neki válaszra azt mondta, hogy nekem is tetszik. És heló, köszönöm, én ennyit akartam. Hogy a szetteknek legyen valamiféle belső logikája, amiknek a mentén jól néznek ki, és az sem zavarna nagyon, ha néhány ember zavarba jön tőle. Mert az embernek, aki megette Conchitát, dolga, hogy zavarba ejtsen embereket, hogy majd egyszer eljöjjön egy világ, amikor nem lesz zavarbaejtő, ha mindenki úgy öltözködik, ahogy akar. Persze, ez nem szabadságharc, csak döntés, minden reggel, hogy ma kardigános férfinak akarok tűnni, vagy annak a srácnak, aki megette Conchitát, mindkettő megesik, de Sziszi azt hiszem igazán az utóbbiban Sziszi, ha a barátaival találkozik, vagy bármi, akkor úgy öltözik és úgy érzi jól magát.

És ezen a ponton most el is búcsúzom, köszönöm, hogy ma velem tartottatok, hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: Végre értem, miért vagyok máshogy progresszív

Sziasztok,

bár ez nem egy kifejezetten aktuálpolizáló poszt lesz, muszáj úgy kezdeni, hogy pát hete beszélgettünk az aktuálpolitikáról. Szóval, néhány hete beszélgettem egy barátommal az előválasztásról, választásról, arról, hogy kire szavaznánk és hogy valójában ki képviselhet engem, akár melegként, mondjuk úgy, hogy a Jobbik igen is megszavazta a homofób-törvényt, akár városi értelmiségiként, aki úgy érzi, valójában az összes párt cserben hagyta, akár olyan emberként, aki naponta olvas és hallgat politikai oldalaktól szinte függetlenül híreket, és közben cinikusan tekint minderre. És szóba került a progresszív ellenzéki szavazó is, aki elvileg megszületett már, és akinek én a legtöbb online megnyilvánulását elképesztően kínosnak tartom. Mármint tényleg.

Rengeteget szégyenkezem olyan emberek miatt, akikkel ugyan elvileg egy platformon vagyunk, de látszik, hogy ők nem egy igazán végiggondolt állásponton vannak, nem reflektáltak sem a helyzetükre, sem az őket körülvevő világra, hanem csak – mondjuk mert melegek, de ennél biszonyára sokkal randomabb dolgok is vannak – úgy kikeveredtek egy ideológia vagy párt táborába, és ez engem mindig megrémít. Aztán vannak még olyanok is, akiket nem szégyellek, gondolkodnak is, de tök másként, mint én. És miután ezt mind megbeszéltük, ismét a kezembe került a kognitív nyelvészet atyjának, George Lakoffnak a Ne gondolj az elefántra című könyve… De erről majd már a bejegyzésben, amit mostmár tényleg kezdjünk el:

Azt hiszem mindig éreztem, hogy nincsenek igazán olyan válaszai a politikai- és médiaelitnek, amelyek engem szolgálnának. Régen, csak úgy, poénból, az LMBT+ aktivizmust nagyon fideszes narratívából szemlélőket figurázva – és persze rémisztő, hogy ezek a paródiák mára mennyire valóságosak lettek – mondtam olyanokat, hogy addig nem hagyom abba a buzilobbit, amíg nem lesz mindenki buzi, de valójában erről sincs szó a gondolataim között. Nem csak arról nincs, hogy legyen mindenki buzi, hanem arról sem, igazán az LMBT+ identitásom határozná meg a közéleti figyelmemet.

Amikor abbahagytam az LMBT+ aktivizmust, találkoztam egy nagyon izgalmas szöveggel,Theodore J. Kaczynski Bolondok hajója című novellájával (Itt csak úgy érdemes megjegyezni, hogy természetesen semmilyen erőszakkal, terrorcselekménnyel, így a Kaczinsky által elkövetett ökoterrorista akciókkal nem értek egyet, egyszerűen teoretikusan tök izgalmasnak gondolom ezt a szöveget.), amelyben arról értekezik, hogy a melegek, az indiánok, a nők, a zsidók,… és minden kisebbség a saját sérelmeit mondja fel, miközben közösen kellene megoldást találnunk problémákra – az ökológiai érzékenységű szöveg szerint történetesen arra, hogy a hajó neki fog csapódni egy jéghegynek, és mind meg fognak halni – de számomra nem ez volt a szöveg megrázó tanulsága, hanem egyszerűen az, hogy muszáj az össztársadalomról gondolkodni részcsoportok egyébként tényleg tök valós sérelmei helyett.

És ezzel persze nem azt mondom, hogy nem fontos az LMBT+ aktivizmus vagy a feminizmus, vagy bármi, de én nem tudnám hitelesen képviselni az ilyen szervezeteket, mert, noha hiszek az efféle történetek újramondásában és kihangosításában, azt hiszem a társadalomnak nem elsősorban az LMBT+ témákkal való figyelemmel van dolga, hanem egyáltalán, a figyelemmel, akár egy jéghegy felé, akár egymás felé. A bolondok hajójának a matróza értette, hogy jéghegynek fognak menni, és hiába szólt, a zaj elnyomta őt, és valahogy azt gondolom, hogy nekem inkább ezzel a zajjal van dolgom, nem feltétlenül LMBT+ könyves bloggerként, hanem alkotóként, értelmiségiként, figyelni vágyó emberként.

Az évek alatt persze botrányosan cinikus lettem, talán ki is égtem, sőt, ki is égek nap mint nap a közélet olyan dolgaitól, amik nincsenek a helyén kezelve. Nem hiszem, hogy a már említett politikai- és médiaelit valóban olyan dolgokat mutatnak meg nekünk, amelyek valóban érdemesek a figyelmünkre. És szörnyen utálom ezt a helyzetet, így igyekszem akár a verseimben, akár az Eközben Szegeden blogon is aktívan tenni ezzel szemben, és egy picit félve, de ki merem mondani, hogy az Egy meleg srác olvas blog is egy ilyen termék, mert nem sérelmekről, hanem értékekről kíván referálni.

És akkor itt nem szabad gondolni az elefántra, Lakoff könyvének a címe szerint. A napokban elém került ismét Lakoff könyve, és feltűnt benne, hogy beszél a különböző progresszív irányzatok (a kötetben ez kvázi a demokratát, de pontosabban talán a ’nem republikánus’-t jelöli) tipológiáját, és az irányzatok fókusza alapján különböztet meg hatot:

A társadalmi-gazdasági progresszíveket, akik a tőkére és az osztálykülönbségek megoldására koncentrálják a figyelmüket, az identitáspolitikát valló progresszíveket, akik úgy érzik, hogy az elnyomott csoportjuknak végre az őket is megillető társadalmi rangba kell kerüljenek, a környezetvédőket, akiknek a fókuszában természetesen az ökológiai túlélés áll, a spirituális progresszíveket, akiket az emberekre való figyelmet lelki gyakorlásként fogják fel, és végül beszél a tekintélyelvűséget ellenzőkről, akik megkérdőjelezik és vizsgálják az uralgó politikai és gazdasági elit hatalmának legitimitását.

És persze, ezek nem tök tiszta kategóriák, bizonyára létezhet van átjárás a köztük, de én egyértelműen látom a saját helyemet a tekintélyelvűséget ellenzők között, mert ez működteti a cinizmusomat, a kiégettségemet, és azt is persze, hogy nem hiszek az ügyvivő mozgalmakban és aktivizmusokban, amiknek nyilván célja a médiaelithez simulni, hiszen elérésre van szükségük.

Nem tudok a minimális társadalmi szerepvállalásomban sem arra gondolni, hogy azt kizárólag az LMBT+ emberek ügyének szenteljem, mert azt hiszem, hogy annak a kisvárosi, szegény, 16 éves meleg srácnak (akire a bejegyzéseimben általában hivatkozom, és aki nyilván minden lelkes elsőéves pszichológushallgató szerint én volnék igazából) nem csak azzal van gondja, hogy meleg, és hogy a melegsége még nem elfogadott össztársadalmilag. Azt gondolom, hogy ha változtatni akarunk, akkor ezeket az eliteket kell formálni, leváltani, meghaladni, és azt hiszem, nincs ennél igazán erősebb reflex bennem.

Amikor olvastam a Lakoff szöveget, a helyére került bennem, hogy miért fontos számomra a Bolondok hajója szövegként. Éppen azért, mert ez volt a tapasztalatom a hazai civil ügyekkel kapcsolatban, és megéltem ezeknek a korlátait, de nem voltak szavaim arra, hogy ezeket megértsem igazán. A Bolondok hajója nem azzal nyűgözött le, hogy a részdiskurzusokat érvénytelennek mutatta, hanem azzal, hogy láttatta, hogy a nagy megoldások nem ebben az irányvan vannak, noha azok az utak és elégedetlenségek a hangosak. Felkínált egy másik, ha tetszik, aktív társadalmi cselekvési módot, amely a közös figyelmet helyezi középpontjába az irányított figyelmünk helyett, és ezt elképesztően fontosnak tartottam.

Azt mutatta meg, hogy nem spórolhatjuk meg a saját, reflektált figyelmünket, mert az végzetes volna, és én ebben abszolút hiszek. Dacból, meg haragból, meg csakazértisből, és tényleg, hitből is. Hogy nem hiszem, hogy mindenki, akinek lehetősége van mutatni, a legelőremutatóbb dolgokat mutatja, akár még csak nem is rossz szándékkal. Mert tényleg van dolga az itthoni és globális LMBT+ vagy feminista mozgalmaknak, de nekem nem velük van dolgom, ők pedig nem a tekintéllyel szemben pisilnek, szinte tehetetlenül, és ez így tök rendben van, azt hiszem.

Szóval ez a bejegyzés ilyen. Nem akar meggyőzni, pláne nem akar aktuálpolitikáról szólni, csak arról mesélt volna, hogy mi a viszonyom ezekhez az amúgy elképesztően fontos kérdésekhez, mert óhatatlanul esik szó a blogon az LMBT+ aktivizmusról társadalmi szerepekről. El szerettem volna mesélni, mert ez egy tök fontos felismerése volt az elmúlt pár hetemnek, és mert talán valamennyire kontextusba helyezi azt is, ami ezen a blogon történik… és mert, ez egy kibeszélős bejegyzés, és ezt most történetesen kibeszéltem.

Holnap érkezem a következő bejegyzéssel, történetesen a havi summával, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: Baromira elegem van az áldozati versengésből

Sziasztok,

a mai bejegyzésem dühös lesz, káromkodni is fogok, sőt, olyan emberekről és cikkekről is fogok beszélni, akikkel amúgy egy követ kellene fújnom, hiszen ők is az LMBT+ téma felkent képviselői, és mint olyanok, nyilván felelősek, bölcsek, és ezen felelősségüknek és bölcsességüknek teljes tudatában nyilatkoznak. Hát, meg egy fenét. Közülük (közülünk) elképesztően sokan beszélnek össze-vissza, átgondolatlanul, cikin, felelőtlenül, felületesen, nem utánajárva, és megrémít, hogy akik még kevesebbet tudnak egy-egy ügyről (mert mondjuk nem azzal kelnek és fekszenek), zabálják ezeket az állításokat, mert belefér például az ’LMBT+ ember = áldozat’ szerinti világképükbe. És persze, most ezt arra való bíztatásként is mondom, hogy légyszi engem is (és amúgy mindenkit) olvassatok kritikával, mert csak annak van értelme.

Két cikk mozgatja most ezt a szöveget rettenetesen, a két cikk pedig az Index Fideszessé válása után a 444.hu alá költözött, egyébként általam nagyrabecsült munkát végző (éppen emiatt bánt rettenetesen a két cikk minősíthetetlensége) Szabad a nem blogon olvasható, az egyik márciusban (Miért spórolják ki a fantasy regényekből a fantáziát?), a másik most hétfőn (Top 10 melegszereplős fantasy regény magyarul) került ki, és mindkettőben a magyar nyelven olvasható LMBT+ fantasyk bődületes hiányáról beszél az újságíró, olyan csodálatos mondatok mentén, minthogy:

Különböző típusú emberek, különböző típusú szeretetek és kapcsolódási módok vannak kitörölve ezekből a világokból.

És az van, hogy a faszom kivan. Bocsánat. De kikérem magamnak annak a rengeteg csodálatos könyvnek a nevében, amit olvastam, vagy amikről hallottam Zsófitól, Patriktól, Esztertől, más booktuberektől, bloggerektől, instagrammerektől, és amely könyvek közül rengeteg ott vár a megyei könyvtárak polcain, vagy, ha épp nincsenek ott, akkor valaki épp abba a világba menekül olvasás közben, de a lényeg, hogy ezek a könyvek könyvtári előjegyzésnyi, vagy könyvtárközi kölcsönzésnyire vannak bárkitől, aki el szeretné olvasni őket.

Szóval légyszi ne mondjátok azt, hogy ki vannak törölve kapcsolódási módok ebből a világból, mert ez egyszerűen nem igaz. Elég csak Patrick Ness szövegeit, vagy a Csellengő gyerekek sorozatot, vagy a Hősöknek való vidék sorozatot, vagy A királygyilkos krónikája sorozatot (A szél nevét már rettenetesen el kellene olvasnom!!!!), vagy az Isteni városok sorozatot említeni, és akkor még az egyrészesekről, meg még egy csomó minden másról nem is beszéltünk…

Az állítás, miszerint a magyar nyelven elérhető fantasyirodalom ne foglalkozna a diverzitással, egyszerűen hamis, noha a kortárs zsáner világpiaca is az elmúlt évtizedekben ismerte meg ezeket a témákat, tök látványos, ahogy a fantasyvilágokat a másság ezenfajta realizációja is érdekelni kezdi, különösen mert ezen szereplők életén keresztül másként mesélhető el a mágiával való találkozásnak, vagy az azzal való életnek a története is. Nem várhatunk világmegváltó eredményeket, pláne, hogy a fordítások csupán a hangos sikereket elért könyvek egy részében történik meg, de a mostani eredmények semmibevétele egyszerűen nem oké. De még ennél is van fontosabb:

Egyszerűen azért ne mondjátok ezt, mert ez egy baromi káros mondás, ami elhiteti emberekkel, hogy ők és a saját kapcsolódási módjuk tényleg ki van törölve ezekből a világokból.

Ez egy mantra, egy áldozati póz, egy olyan, amit megszoktunk, nem kényelmes, sőt, rossz is, de legalább… Nos, ezeknek a mondatoknak nincs legitim folytatása, mert az áldozati pózolás nem legitim, nem következik belőle semmi, arra nézve, hogy mi a következő cselekvés, vagy hogy mitől fog változni ez a helyzet. Pedig pontosan erről kellene beszélnünk.

Az első cikk alá kommentben jeleztem, hogy ott a moly.hu, nem tökéletes, de olvasók által szerkesztett keresője, ahová be lehet írni, hogy ’fantasy’ és lehet szűrni ’LMBTQ’ ’magyar nyelvű’ adatokra, és én innen a megjelenés frissessége szerint is lehet keresni, üdítő, hogy a második cikk utolsó bekezdésében erről is írtak, noha ez koncepciózusan még mindig nem lett használva a cikk megírásakor. És, ami azt illeti, a könyvek sem lettek elolvasva (De ettől még az címében egy TOP10-es lista – basszus), ez nyilván mindenki számára transzparens, aki megnyitja a cikket.

De nem az a baj ezzel a cikkel, hogy nem olvasott el 10 könyvet, mielőtt ajánlotta volna őket (egy top10-es listában), láttunk már ilyet magaskultúrális újságírásban is. Nem látjuk szívesen, de tudomásul vesszük. A baj tényleg az, hogy a tájékozatlanság ellenére nagyon hangosan és nagyon akaratosan tesz állításokat olyan dolgokról, amiket láthatóan nem ismer, egy olyan médium oldalán, aminek – általában szerencsére – jelentős elérése van.

És persze nem csak a cikk szerzőjével van a baj, sőt, nem csak ezekkel a cikkekkel. Ha így lenne, nyilván feltűnt volna bárkinek is, hogy jé, itt egy minőségtelen cikk, nagy blődségekkel, teli áldozatisággal. Ha valójában minőségi keretekben zajlana az LMBT+ tartalomgyártás, ami néha felülbírálja a begyakorolt mantráinak az érvényességét, ennek a cikknek ki kellett volna lógnia, fent kellett volna akadjon egy szerkesztői folyamatban, vagy, legalább neked kedves olvasó, észre kellett volna venned, hogy ez itt nincs jól, de ugye, senkinek nem tűnik fel, hiszen itt ezek az LMBT+-ok, megint áldozatok, és jaj szegények.

2021. június 16. van. Egy hete egy olyan törvény szerint kell gondolkodni oktatásról és 18 éven alattiak fejlődéséről, amelybe az LMBT+ emberekről való tudás nem fér bele. Legyen egyértelmű, hogy ez egy nagyon súlyos határvonal mind az emberi jogok, mind a szólásszabadság korlátozása felől nézve.

És a legnépesebb rajongótáborral rendelkező borzasztóan gagyi ifjúsági regények írója arról siránkozik, hogy lehet, hogy nem jelenhetnek majd meg a regényei ( nyilván de, megjelenhetnek majd továbbra is), a ‘hívjuk jobb híján LMBT+ kulturális magazinnak’ arról cikkezett, hogy az interneten maradhatnak-e majd a melegek (nyilván igen, de a cikk szerint, ugye, nem), egy másik író azzal vereti magát, hogy lehet, hogy nem lesznek rendelhetőek a könyvei, … És egyenként mindenki a saját narratíváját és áldozatát mutogatja, miközben van egy közös ügy, amiről nagyon egyszerűen, nagyon együtt, és nagyon tisztán kellett volna, kellene, és kell beszélnünk.

(Úgy érzem, hogy nem volna hiteles, ha az egyetlen megtalált pozitív példát nem hoznám fel: A Szivárványálom Könyvek (akiknek amúgy kiadványairól szintén nem volt és nem lesz szó a blogon) azonnal posztolta, hogy nem vagyunk egyedül, és tiltakoznak a törvény ellen, de emellett szivárványos és transz kitűzőket árulnak, minden vásárlás mellé ajándék Szeretni emberi jog! feliratú kitűzőket osztogatnak, és az új regény minden megvásárolt példánya után ezer forintot adományoznak a Szivárványcsaládokért Alapítvány számára – kurvajó, szerintem így kell felelősen viselkedni egy ilyen helyzetben gazdasági aktorként.)

Mert ma Magyarországon, ha nem is üdvös fehér, középosztálybeli, nagyvárosi, értelmiségi munkát végző férfinek lenni, de nem is annyira istentelenül rossz pozíció LMBT+ tartalomgyártónak lenni (nekem sem rossz), de

kurva gáz lehet például vidéki kamasznak lenni, akinek fel kellene már mutatnunk valami többet annál, minthogy van néhány fantasy regény, de inkább nincs, mert ki vagyunk törölve a fantasyvilágból és amúgy sem írhatunk borzasztóan üres LMBT+ ponyvát, vagy kulturális produktumot szinte nélkülöző cikkeket.

Őszintén hiszem, hogy a mai magyar valóságban, nem azok a tapasztalatai a kamaszoknak, ami ezeknek a felkent képviselőknek. Kurva uszító lesz, de azt gondolom, hogy ha ma nem találsz jó magyar nyelvű LMBT+ könyvet, az a te hibád. Rengeteg tartalomgyártó készít tematikus részeket, bejegyzéseket, videókat, akár blogokon, akár TikTokon, akár YouTubon, molyon két LMBT zóna van, az Instagram tele van LMBT+ könyveket is olvasó tartalomgyártókkal. Tényleg.

Szóval légyszi, ne írjunk áldozatszerepből, ha nem szükséges, próbáljunk meg minél több forrást használni, és próbáljuk észrevenni azt, hogy mennyi mindenünk van. Nekünk, és annak a vidéki kamasznak, aki arra vágyik, hogy ezeket valaki mind megmutassa neki.

Imádok LMBT+ könyveket olvasni, el sem tudom mondani, mekkora élmény, ha úgy van megmutatva a melegségem, ahogy én sem gondoltam még rá sosem. Olvasni és melegnek lenni is lehet hatalmas élmény számomra, és sokunk számára, és örülök, hogy ezt megtehetjük. Nem azt kérem, hogy sikerpropagandát írjunk, és üzenjük meg mindenkinek, hogy márpedig melegnek lenni a legjobb (bár amúgy tökre ezt kéne kérnem – fene), de jó lenne belátni, hogy nem mindig olyan rossz, és hogy a világ lehet, hogy túlnőtt a félelmeinken és a mantráinkon, míg mi féltünk és mantráztunk.

Ennyit szerettem volna mára írni, kiírni a dühömet, és megírni, és hogy legyetek jók, kritikusok, és ne engedjétek meg, hogy áldozatnak tartsanak titeket, mert nem kell annak lennetek. Vigyázzatok magatokra, és ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 / 4 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén