Olvasmányélmények a szivárványon innen

Címke: Kibeszélős 1 / 2 oldal

Kibeszélős #12: Tíz jó példa az LMBT+ filmes reprezentációra

Sziasztok,

az egyik augusztusi kibeszélőmben már írtam arról, hogy én magam is problémának találom azt, hogy tele vannak ma már a filmek, pláne a sorozatok olyan LMBT+ karakterekkel, akiknek nincs igazán felépített jellemük, nincs más tulajdonságuk azon kívül, hogy nem ciszheterók. Ha mégis van, akkor sem lépnek túl a karakterek a tipikus meleg legjobb barát/fiús leszbikus lány sémákon. Arra gondoltam, hogy a mai bejegyzésben megmutatom azt, hogy milyenek szerintem azok a filmek, sorozatok, amik állati jól nyúlnak az LMBT témához, dolgoznak velük, és a szereplők megjelenése nem csak egy kipipált tétel a reprezentációs listán. Az alkotások nem megjelenési sorrendben vannak, aszerint rendeztem, hogy mikor jöttek az életembe, és igyekszem kifejezetten az LMBT reprezentációjukról mesélni. Vágjunk bele, mert úgy képzelem, hogy hosszú lesz:

Második esély: Mauro és Alex
Általános iskolától egészen érettségiig volt egy olyan szokásom (valószínűleg onnan indult, hogy anyu ennyi ideig engedett a tévé elé), hogy hazaérve megnéztem egy mexikói szappanopera részt, és 2009-ben az RTL Klub a Második esélyt vetítette, főszerepben Gabriela Spaniccal. A sorozat már egészen előrehaladott volt, amikor kiderült az egyik gazdag család gyermekéről, hogy meleg. Alex karakterében láthattuk a melegség felismerésének és az elfogadásával való küzdelmének a folyamatait, többször láttuk előbújni, zsarolva is volt a helyzetével, majd egy állati tisztalelkű fiúval, Mauróval (akinek több krízist kell szinte egyszerre átélnie, így a melegségének a felvállalhatóságát is) szerelmesek lesznek egymásba. A két srác egészen más közegekből jön, más típusú felelősségeket kell válallniuk: Maurót egy szegény beteg asszony egyedül nevelte, miközben próbálja felfedni a saját kilétének a titkait is, Alex pedig elszámol a későkamaszkori hibáival. Szóval, ez egy mexikói sorozat, aminek tobzódnia kell a drámai helyzetekben és az érzelmekkel teli pillanatokban, de baromi figyelmes volt a két mellékszereplő fiú történetével. Nem azért drukkoltam nekik, mert addigra már bennem is megfogalmazódott, hogy na, én is ez lehetek, hanem azért, mert szépek voltak, aranyosak voltak, és valódiak voltak a telenovella térben. Szeretettel gondolok vissza rájuk, még úgy is, hogy mindig elfelejtem, mennyire gyorsan fejlődik a televíziózás, és mennyire elavultnak tűnnek ma a felvételek és a szereplők.

Barátok közt: Tóbiás
Volt ez a Tóbiás gyerek, akit a franchise küldött Laciék kisboltjába, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. És persze, ismerjük Laciékat, soha nem volt minden rendben. A Mátyás tér és Tóbiás kapcsolata tehát nem alakult rózsásan. (Teszteltem a szobatársaimat, ők nem értették a viccet ebben a mondatban, szóval így ide írom zárójelbe, hogy van, hátha elmosolyodsz rajta utólag.) Aztán egyszer csak újra beesik a sorozatba, kiderül, hogy amikor nem a franchise nevében jár el, akkor nem is olyan rossz ember, most pedig segítségre szorul. A melegsége miatt folyamatosan zaklatták a munkahelyén, majd kirúgták őt. Nóra ügyvédként azonnal a segítségére siet, hiszen az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előremozdításáról szóló törvény értelmében mindkettő bűncselekmény. Miközben az ügy zajlik, Tóbiás rendszeres szereplője lesz a térnek, beavatja Laciékat abba, hogy régóta nem beszél az édesanyjával, mert nem tudja neki bevallani a melegségét, Laci azt mondja neki, hogy ő nem szeretné, ha a gyermeke azért nem beszél vele, mert fél elmondani, hogy meleg, (Megjegyzem, szerintem ez az egész sorozatnak a legigazibb jelenete, meghatódtam most is, miközben írok róla.) később párt talál magának, ők is a térre költöznek, és szerves részei lettek a sorozatnak. Köszönöm a Barátok közt alkotóinak, tényleg.

Egyszer volt, hol nem volt: Ruby
Ez a mese újramondásokon alapuló fantasysorozat egy nagyon fontos mellékszereplőjét tette leszbikussá, és alapvetően nagyon jól sikerült. Rubyt, Piroskát megismerjük a történet első évadában, mint valakit, aki érti, hogy milyen szembeszállni az önkényes hatalommal, jó barátja lesz a gonosz mostoha ellen harcoló Hófehérkének, miközben egy epizód elejéig látjuk, ahogy a farkas felfalja Piroska vőlegényét. A második évadban megismerjük a farkasokat, akikkel Rubynak nagyon megrázó ügye van, majd őt is megtalálja a szerelem egy másik, a mi világunkat nem elégnek érző mesehősnő mellett. Ruby a kedvenc karakterem lett a második évadéli farkasincidens óta, éppen azért, mert már annak volt egy önelfogadással, előbújással való párhuzama, ami a kamasz néző lelkemnek nagyon jól esett. Emellett dolgozik a sorozat a mese nagyon erős freudista, pszichoanalitikus olvasatával, mindent tényleg baromira izgalmasan. Az első kedvenc sorozatom volt nagyon sokáig.

Egy különc srác feljegyzései: Patrick
Nyilván, tudom, ez itt adaptáció kérem szépen, és ráadásul kilúgozta a forgatókönyv a filmet, de meg kell itt is említeni, hiszen Ezra Miller egy zseniálisan választott színész volt, aki hozta Patrick bohémságát, könnyedségét és mélységét is, tette mindent úgy, hogy az igazán nagy, menő jeleneteit nem írták bele a filmbe. Patrick egy egyszerű alter srác, aki kiteszi az asztalra a melegségét a harsányságával, hogy ne lehessen őt bántani vele. Igyekszik folyamatosan a figyelem középpontjában lenni, és szeret élni. Tök sok minden elmondható róla, valamennyire sztereotip karakter is, de vitathatatlan, hogy erős a jelleme, és be van építve a történetbe. Ha nem lenne ott a baráti körében vagy Charlie életében, az egy egészen más helyzet volna, hiányozna onnan. Azt gondolom, hogy nem minden ifjúsági regény és ifjúsági regényből született film LMBT+ szereplőjével van ez így.

BÚÉK: Döme
Emlékszem a pillanatra, amikor 2018 végén poénból beültük a BÚÉK című filmre, és felfogtam, hogy Elek Ferenc egy meleg férfit játszik. Imádtam. A szituáció az, hogy egy gyerekkori baráti társaság együtt ünnepli az új évet, és azt játsszák, hogy mindenki kiteszi az asztalra a telefont, és minden érkező üzenetet fel kell olvasni. Hatalmas közjátékokat, persze magyar filmesen túlírt megcsalás kríziseket látunk, és közben kiderül, hogy az egyiküket hívogatja egy meleg férfi, valamelyikük párja. Iszonyatosan izgalmas, ahogy a melegség használva van, valaki előbb vallja be, hogy meleg, minthogy megcsalja a feleségét, kiderül, hogy mindenki képmutató, és Döme tök egyenesen jön ki az egészből: Miért is bújt volna elő ezeknek? Egy súlytalan szitkom az egész film, de Döme állati király benne.

Londoni rémtörténetek: Dorian Gray
Innentől ki fog derülni, hogy melyik médiaszolgáltatóra van a családunk előfizetve (A nővérem volt, és a Csernobil miatt kezdődött, és azóta is engedi, hogy élősködjek rajta, ami egy nagyon kedves dolog tőle.), de nem baj. Szóval én alapvetően nagyon szeretem a Dorian Gray történetet, szerintem elmondhatatlanul zseniális lehetőséget vet fel Wilde az ártatlannak tűnő lelkiismeretlenség történetével, és ez a sorozat kimaxolja ezt a szálat. A sorozat pedig: A századfordulón játszódik, a fő szereplője Vanessa Ives, egy boszorkány, akit a kezdődő pszichológia kezelni próbál, miközben mi tudjuk, hogy a sötét erők (és velük az angol irodalom szörnyszülöttei), amelyeket a tudomány tagad, valóban léteznek. Maga a sorozat is nagyon erős, sokat dolgozik a női hisztériával például, amit imádok, de most Dorian Grayről beszélünk. Az örök fiatal Dorian önmagába és a fiatalságába szerelmes, hatalmas orgiákat rendez, ahol férfiak és nők egyaránt részt vesznek, válogatás nélkül közösül a regény szereplőivel, és üldözi az örök kéjt minden más módon is. Azt hiszem ma Oscar Wilde is így írta volna meg.

A szolgálólány meséje: Emily, Moira
Igen, megint egy adaptáció, de itt most olyan szálon is van LMBT+ kötődés, ami nincs benne a könyvben. Emily egy szuper karakter, aki (a sztereotípiával élve) annyira bátor és erős nő, hogy már leszbikus, viszont őt magát a rendszer tette erőssé és ellenállóvá. Már az baromi izgalmas, hogy miért van még Gileádban, hiszen a felesége és a gyermekük Kanadába menekültek, révén, ők kanadai állampolgárok, Emily nem tarthatott velük, mert Gileád nem ismeri el az azonos neműek házasságát. Az ő (és meleg kollégája) történetén keresztül látjuk leginkább, hogy hogyan válik egyre diktatórikusabbá az állam, és a nő nem hisz benne, hogy őt tudósként bármi elérheti.

Moira hozzá képest egy olyan karakter, aki az első pillanattól kezdve értette azt, hogy merre tart az állam, de hitt benne, hogy a civil kurázsi képes lesz megállítani. Ő maga is szolgálólány lesz, majd hosszas szenvedések után sikerül kiszöknie, ahol azt hiszi, senkire nem számíthat, hiszen senkije sincs. Egy nagyon klassz történetvég az övé, amit ki is érdemel, hiszen gyakran deus ex machinaként tűnik fel a főszereplő mellett, ha iránymutatásra, emlékezésre van szüksége. Ihász Gáborral élve azt mondhatnánk, mindig kell egy barát, aki nagyon feminista, nagyon harcos, nagyon cinikus és a miénk.

The White Crow – Rudolf Nurejev élete
Erről lesz majd szó a blogon egy könyv kapcsán, de nem igazán tartom azt szerencsésnek, amikor valakinek a vélt vagy valós melegsége, biszexualitása áll egy történetmesélés központjában. Csak hogy példát mondjak, ez például bajom volt a Bohém rapszódiával is, amely nem igazán foglalkozott azzal, hogy Freddie valójában nem is meleg, hanem biszexuális volt. A Rudolf Nurejev orosz származású balettművész életét feldolgozó történet arra egy jó példa, hogy hogyan lehet ehhez a témához nyúlni az ízlésesség határán belül maradva. Rudolf számára egyszerre nyílik ki a világ Párizsban és egyszerre lesz a saját homoszexualitása egy megélhető tapasztalat, ezzel a melegsége aláhúzza, felerősíti a szovjet elnyomást és a művész és művészet kiszolgáltatott helyzetét. A film kiváló, gyönyörű metaforákkal dolgozik, elképesztően szépen van fényképezve, és reprezentációból is megkapja a maximumot.

Társasjáték: Dorka – Judit
A HBO hazai gyártású sorozatai annyit már mindenképpen elértek, hogy Balsai Mónit az egyik legjobb magyar színésznek tartsam. A Társasjátékban egy feleséget játszik, akinek azt javasolják, hogy menjen el egy masszőrhöz (Dorkához), aki viszont nem tudja Juditot megmasszírozni, mert az első pillanattól kezdve vonzódik hozzá. Judit számára izgalmas lesz, hogy vonzó valaki számára, miközben a házassága romokban hever. Judit ugyanakkor nem igazán tud mit kezdeni Dorkával, aki viszont egyre inkább belezúg a nőbe, aki szerelmet ígér neki. Persze, olyan titkos szerelmet, hiszen az ilyet nem lehet felvállalni, Juditnak egyébként is gyerekei vannak. Dorka, mint később kiderül az egyik főszereplő legjobb barátja, ezért többször, egészen furcsa helyzetekben is találkozunk vele, barátként, masszőrként és gyógytornászként, szeretőként akár, akivel összefutunk egy lépcsőházba véletlenül. Kedves, vagány csaj, jó, jeleneteket szül a leszbikussága, jó kérdéseket vet fel, működik.

Eufória: Jules
Na, hát én ezt a sorozatot elmondhatatlanul imádtam. Évek óta szorongok azon, hogy milyen pusztítóan rossz dolgok születtek a generációs regény meg sorozat címszóval, és megérkezett a generációs nem megváltó, és nem vált meg, és csodálatos, hogy így van. Ezt a fajta meg nem váltottságot, az állandó krízis előttségi, minden értelmetlen állapotot mutatja be a sorozat a Rue-n, a drogfüggő kamaszlány történetén keresztül. Julessal, a nőiségét extravaganciában hangsúlyozó transznemű új lánnyal rákapaszkodnak egymás szabad gyökértelenségére, és élni próbálnak, ami az egész sorozatnak a végigvitt monumentális élménye. Jules egy szabad ember, aki ha felül a vonatra, akkor tart valahová, aki mindenhol megtalálja a lelki rokonait, és aki transzneműként sokkal evidensebben kerül érdekes emberek közé. Jules válsága nem a transzneműség, hanem az egész sorozatot átható otthontalanság és a létbezártság, az egzisztenciális kielégítetlenség. Kamaszként jött rá, hogy rövid az élet, és egyszerre siet élni, és nyugodtan van a jelenbe. És az egész sorozat ilyen, és imádom, hogy egy ilyen állati menő transz karakterben állt ez össze ilyen pacekul. Nézzétek sokan az Eufóriát.

És nézzétek sokan jó LMBT+ reprezentációkat, még! Ne érjük be azzal, hogy van egy kvóta meleg szereplő, mert nem vagyunk mi sem kvótamelegek. Most ennyit gyűjtöttem, azok közül, amik rám nagy hatással voltam, de kommentekben, folytassátok a sort, és ajánljunk egymásnak filmeket.

Most valószínűleg az előbújás napi posztom lesz a következő, aztán érkezgetek majd lassan az 1 és 6-tal és értékeléssekkel is:

Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős #11: Mentális egészség, online jelenlét, pszichológushoz járok

Sziasztok,

a mai bejegyzés biztosan fura lesz, még hozzám és a megszokott dolgaimhoz képest is. Az apropóját és egyben a bejegyzés késésének a magyarázatát az adja, hogy ma voltam először a pszichológusnál, ahová ezentúl járni fogok, és szeretnék erről mesélni valamennyit. És arról is, hogy ezen meglepődtek azok az ismerőseim, akik főleg a blogról ismernek. Picit didaktikus leszek, meg ilyenek, de fontosnak tartom, hogy beszéljek erről a témáról, mert nekem is sokat jelent, amikor mások felvállalják és tematizálják azt, hogy kértek segítséget, és hogy segítséget kérni egyáltalán nem gáz.

 Őszintén bízom benne, hogy mostantól minden rendben lesz, vagy minden rendben marad majd, hiszen most jónak tűnik minden. Visszatértem az életemhez szeptemberben, tele vagyok reményekkel és tervekkel. Motivált vagyok. Ha megtanulom, hogy hogyan kellene az időmet menedzselni (például, hogy a blogra is maradjon elég, és hát aludni sem volna rossz), akkor szinte olyan ember leszek, amilyen lenni szeretnék.

Az egyik barátommal beszélgettünk nemrég, és azt mondtam, hogy azért várom a szeptembert, mert úgy érzem, hogy most kell eldöntenem, kialakítanom azt, hogy milyen felnőtt is szeretnék lenni. Azt mondta, hogy ő is ezzel a mondattal kezdte a terápiáját. Szóval így vagyok. Hogy most minden rendben, és lelkesen tologatom a markereket.

És most örülnék, ha ennek a helyzetleírásnak a rajtam múló része így is maradna. Vagyis, hogy rendben legyen minden velem. Mert persze lehet, és van is egy csomó para helyzet, de ezeket most még nem tudom egészségesen kezelni. Azonnal bezárok és onnantól már nem tudok produktív lenni. Más irányokban sem, ami így nyilván rengeteg energiát éget el, a feltorlódott teendők pedig aztán olyan helyzeteket teremtenek, amelyek további feszültségeket szülnek. És persze nem vagyok ezzel különleges, mindenkinek vannak jobb és rosszabb napjai, másoknak is vannak rossz megküzdési stratégiái, de ha ezek javíthatóak, miért is ne akarnék javítani rajta.

Amikor a már felvezetőben említett beszélgetőtársakkal szóba került az, hogy pszichológushoz fogok járni, az volt a válasz, hogy nem gondolták, hogy pszichológusra van szükségem. Az olyan emberek viszont, akik inkább magánemberként ismernek üdvözölték a hírt, bár itt meg kell jegyezni, hogy nagyon sok barátom jár pszichológushoz, és olyan szerencsés környezetben élek, ahol nem bélyegzik meg azokat, akik mernek segítséget kérni. Elgondolkodtatott az olvasók és a barátaim, ismerőseim közti reakciónak a különbözősége, és ebből született ez a bejegyzés. Hogy picit társadalmi felelősségből előbújjak.

Már tök sokan beszéltek és írtak a magyar interneten arról, hogy mi a helyzet azzal a képpel, amit az interneten vetítünk magunkról. Legtöbbször ez az Instagram kapcsán kerül elő, de ne legyenek illúzióink, éppen annyira igaz ez a Facebookon, a Youtube-on, vagy épp egy blogon is. És ezek a vetített pszeudovalóságok sokszor nem tudatosak, így azt hiszem, nálam sem azok. Mondom ezt persze úgy, hogy a blognak szándéka az, hogy egy nyitott, befogadó, melegszívű (érted… ), vidám felület legyen. És persze ez belőlem következik, szerintem én is nyitott vagyok, vidám, melegszívű, aki azért szeret kötekedni és vannak kérdései. Mármint ilyen vagyok.

Általában. Olyankor is, amikor a blogra írok. 0:45 van, hasalok az ágyon, és jól vagyok, örülök, hogy írhatok nektek, és gondolkodom azon, hogy hogyan lehet erről a témáról jól írni. De vannak másféle pillanatok is. Olyanok, amikor elképesztően kétségbe vagyok esve, amikor magányos vagyok, amikor félek, amikor nem gondolom, hogy napok múlva képes leszek megint itt vidámkodni és nyitottkodni. Ilyenkor nem írok. Nem azért, mert nem akarok erről beszélni, hanem azért, mert nem lennék rá képes. A blog egy szerelemprojekt számomra a mai napig, lelkesedem érte, szívből csinálom, de vannak olyan pillanatok is, amikor a pokolba kívánom, mert egy újabb kötelességnek látom, ami persze tovább torlódik, és további feszültségeket teremt… Leginkább bennem.

Nem szeretem így látni a blogot, sem mást. Aki figyelmesen olvas, az tudhatja már, hogy mindig projektekben gondolkodom, mert ezek töltenek fel. Még fiatal vagyok, az egyetemen tanulok, amely biztosít számomra egy bizonyos minőségű megélhetést és szabadidőt (Bár utóbbi az elmúlt két hétben nem derült ki, de vissza kell rázódni, tudom.), és a szabadidőmben végzett tevékenységeim olyanok, amiket élvezek, amik a tananyagnál tovább építenek, és egyszerűen nem szeretem őket tehernek érezni.

Nem akarok napokat kidobni arra, hogy megtaláljam újra ugyanazt a motivációt. Nem akarok olyan mélyre menni, hogy onnan napokba teljen felkaparni magam egy bejegyzésig. Most eszköztelennek érzem magam ezekkel a félelmekkel és ezzel a hallgatással kapcsolatban, és semmiképp nem szeretnék olyan felnőtt lenni, akivel ez a kedvvesztés így, bármelyik pillanatban megtörténhet, mert, valljuk be, ez egy baromi nyomasztó életnek tűnik. (Nagyon-nagyon-nagyon távoli példa, de mindig Sofi Oksanen Baby Jane című könyvének a főhőse jut eszembe, aki a boltba sem képes egy idő után lemenni a depressziójától és a pánikrohamtól való félelemtől. Tényleg messzi, léptékeken mérhetően más példa az enyém, de kicsiben is elég nyomasztó ilyen dolgokat látni, és vannak napok, amikor inkább rendelek kaját, mert nem akarok kimenni.)

Furcsa volt azt végiggondolni az elmúlt napokban, hogy milyen vagyok bloggerként. Hogy vidám vagyok, csevegős, bölcsészkedős, talán egy olyan ember, akinek nincs szüksége pszichológusra, bár biztosan neki is akadnak traumái és kibeszélnivalói. Ma a pszichológusom azt mondta, hogy szerinte mindenkinek vannak, és nyilván nem csak a döntésemet akarta igazolni, vagy a gonosz pszichológuslobbi jelmondatát elismételni. De ezzel együtt is jó dolog olyan emberként írni, akinek a dolgok rendes folyása szerint talán nincs szüksége pszichológusra, és azt hiszem erre fogok, fogunk tartani az ülések során. Kedvelem a nőt, és nagyon jó volt az első alkalom, szóval most a pozitivista hit szól belőlem. És persze a szándék is erős.

Nem tudom, hogy mi ezzel a bejegyzéssel a célom. Nem akarok tetszelegni abban, hogy pszichológushoz járok, nem fogom odaírni a blog címébe, hogy Egy meleg pszichológushoz járó srác, nem alakul át a blog terápiás bloggá… Tényleg nem lesz dolgotok vele, csak ha már felmerült a bloggal kapcsolatban, akkor gondoltam, hogy kibeszélem, mert tudjátok, vannak ezek a kibeszélős bejegyzések.

Ennyi voltam mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Legjobb szándékaim szerint hamarosan érkezem az 1 és 6-tal, és azt sem tartom teljesen elképzelhetetlennek, hogy a jövő héten jön egy értékelés… De nem ígérek semmit, mert lehet, hogy most még csak látszólag érzem magam belerázódva az egyetemi életbe.

De ha kitartotok, akkor semmiképp ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős #10: Mostantól jobban akarok jobb blogger lenni

Sziasztok,

emlékszem, hogy gyermekkoromban nem értettem, hogy miért év közepén tartjuk az új évet, hiszen az ovi, és ezzel az év eleje is ősszel, szeptemberben van. És bár én szeretem megélni a téli év végét, év elejét, most vitathatatlanul lesz megint egy nagyon erős szeptemberi évkezdésem. Már meséltem róla, hogy dolgoznom kell az első kötetemen a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíj keretében, és arról is, hogy most kezdem majd el a mesterképzést, sőt, azt is említettem már, hogy számos új helyzetben kell majd megtalálnom magam. Mindemellett a pandémia (és az azt kevésbé feloldó nyári szünet) számomra is egy fontos tapasztalat volt, aminek a tanulságait szeptemberben, Szegedre visszatérve, de mégiscsak az új életet elkezdve le kell majd vonnom.

A tavaszi, nyári gondolataimat, a korábbi blogger tapasztalataimat és a saját eltökéltségeimet szervezem most egy bejegyzésbe, amiben azt igyekszem tisztázni magamban is, hogy mik a fontos vonalak a bloggerségemben, illetve mik azok a dolgok, amiben változtatni, fejlődni szeretnék. kibeszelos_1.JPG

Bloggernek lenni azt jelenti, hogy van egy ügyem, amit képviselni szeretnék

A tavaly ősz, és a TEDx Szeged előadásra készülés segített abban, hogy megtaláljam, mi az a történet, amin keresztül meg tudom mutatni, mennyire fontos számomra, hogy legyen LMBT könyves fórum. Ez a történet a tizenhat éves önmagamé, aki keresi ezt a felületet és témát. Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy ezt a hiányt az én tartalmam tölti, töltheti be, miközben az egész baromi logikusan, szervesen alakult ki. Merthogy keresem az ilyen könyveket, és mióta az eszemet tudom, nyitok ilyen felületeket. Régen még .hupont.hu-s oldalam is volt, ami az egyik mélyrepülése a magyar web 2.0-nak.

A logikus véletlen és az abból való fejlődés alatt hozzám nőtt ez az egész ügy. Szeretek én lenni a meleg könyves blogger, még akkor is, ha tök örülnék, ha lennénk még néhányan. Például valaki, aki jól foglalkozik LMBT+ fantasyval, angol nyelvű megjelenésekkel, LMBT+ Vöröspöttyösökkel, vagy bármi más olyan dologgal, ami nálam szürke folt. Mert hogy tök nagy az LMBT+ könyvpiac ma, és bár tudom, hogy valószínűleg ebben semmi érdemem nincs, mégis örülök, hogy egyre növekszik, mert olyan nagy kiadók is, mint az Európa vagy a Magvető sorra adnak ki LMBT könyveket, és máshol is sorra jelennek meg állati izgalmasan reprezentáló, végig gondolt, működő szereplők. Fontos számomra, hogy legyen szó ezekről a könyvekről, mert túl sokszor írtam be eredménytelenül a Google-be, hogy meleg könyvek, és egyébként is szeretem jártatni a számat. Itt pedig még fontoskodhatok is, ha kedvem van hozzá.

Ez az egész blog baromi fontos nekem

Elgondolkoztam azon, hogy abbahagyom, mert nagyon sok időigényes dolgom, tartalomgyártó feladatom lesz. De az abbahagyás helyett inkább újra végig gondoltam a fentieket. Nincs értelme ebben a minőségben folytatni, de épp most dolgozom a weboldalon, amit csak ennek akarok szentelni… Mert az élet így hozta, így nem lehet, és nem is szeretném hagyni.

Úgy érzem, hogy ezentúl muszáj lesz jobban csinálnom. Azért, mert már a saját oldalra megy majd, azért, mert egy Móricz ösztöndíjas költő blogja legyen már ennél alaposabb, azért, mert ha ebből a blogból vagy a tartalomgyártásból szeretnék megélni később, akkor muszáj megmutatnom, hogy mire vagyok képes. Azt akarom, hogy ne azért tűnjön ez az egész fontosnak, mert én sokszor elmondom ilyen első pontokban, hogy ez fontos nekem, hanem azért, mert látszik rajta, hogy fontosnak van tartva.

Jelenlét

Szóval akkor az eddigiek: Az LMBT+ könyvekről való tartalomgyártás az ügyem, és fontos számomra, hogy látszódjon a blogon és a hozzá kapcsolódó facebook oldalon az, hogy ez egy tényleg fontosnak tartott téma. Szeretnék jelen lenni olyan helyeken vagy online felületeken, ahol ezzel kapcsolatban bármi felmerülhet. Hallatni szeretném a hangom, ha van érdemi mondanivalóm a témák kapcsán, ezért hozzá fogok szólni LMBT+ vagy könyves témákhoz, fogok megosztani olyan cikkeket facebookon, amiket szeretettel ajánlok nektek, pedig nem én írtam őket (ez egyébként már elindulni látszik), és szeretném ezt a bejegyzéstípust is arra használni, hogy diskurzust generáljak. Ez például a legutóbbi bejegyzés alatt moly.hu-n abszolút sikerült, és nagyon klassz hozzászólások születtek alatta, egészen más nézőpontokból.

Nőni szeretnék. Olyan emberekhez is eljutni, akikkel nem feltétlenül értek egyet, és vitatkozni akár. Felvillantani azt az LMBT+ téma és a könyvpiac közösségeinek a számára, hogy van egy ilyen közös halmaz, és hogy olyan bloggerként, aki felvállaltan egy ilyen közösség tagja, lehet más véleményem dolgokról.

Mindezek mellett gondolkodom abban, hogy milyen platformokon lehetne ezt a személyes brandet tovább építeni, akár offline dolgokkal, akár szövetségesekkel, akár ki tudja mivel. Azt érzem, hogy nagyon sok lehetséges út áll most előttem, és egy határozott lépést kell tennem valamilyen irányban. Nem akarok itt ígérgetni, mert tudjuk, hogy mik szoktak teljesülni az ígéretekből, ezek pedig egyébként is hosszútávú tervek, de sokkal határozottabban gondolkodom bennük, rajtuk, mint korábban.

Nem kell mindent elolvasnom

Tényleg nem. Mert nem is lehet. Ha eddig olyan dolgok voltak a bejegyzésben, amiket vállalok, akkor itt most legyen egy dolog, amit továbbra sem. Azt vállalom csak, hogy mostantól nem fogom magam ezzel nyomasztani. A televíziós képzésen azt tanultuk, hogy a médiának kapuőr szerepe van, vagyis a média döntése az, hogy mi lesz hír, és mi nem. Erre azért van szükség, mert egyszerűen nem lehet minden információból hír. A tévé aszerint is válogat például, hogy melyik mutatható meg jól vizuálisan. Ha van felvétele arról, hogy bármi hatalmas lángokkal leég, arról például biztosan lesz híradás. Hasonló a helyzet nálam is.

Vannak témák, amelyek kedvesek, kedvesebbek nekem, és vannak, amik nem, és persze, vannak olyan könyvek az LMBT+ témán belül is, amiknek egyszerűen nem is én vagyok a célcsoportja. Azt találtam ki, hogy ha ilyen könyvekkel kapcsolatban jó értékeléseket találok, azokat megosztom facebookon, mert nem szeretném, ha miattam maradnátok le álmaitok LMBT+ olvasásairól, viszont én már azoknak a dolgoknak szeretném szentelni az időmet, amik érdekelnek, és amikben hitelesen tudok megszólalni.

Dedikált idő

Ki kell találnom, hogy mikor fogok blogolni, és be kell ezt írnom a naptáramba. És persze nem csak akkor fogok blogolni valószínűleg, de akkor biztosan. A dolgaim mellett szükségem lesz erre a rendszerességre az eddigi, majd valamelyik nap fent maradok kettőig és befejezem az értékelést, amit napok óta tologatok helyett. Nagyon sokáig el akartam ezt kerülni, de most, hogy szeretnék változtatni a blog léptékén is, szükségem lesz erre a betervezett időre. Nem tudom, hogy ez fog-e olyat jelenteni, hogy ebben a félévben valószínűleg szerdán lesz a blogra nap közben egy 5-6 órám, ezért legtöbbször csütörtökönként jön majd friss tartalom, az is lehet, hogy ez számotokra teljesen láthatatlan marad, és ez csak egy ilyen operatív dolog. Meglátjuk.

A jövőmet építem, minőségibben, talán valamennyire másként is…

Ez tök sok mindent jelent. Állati jó lenne majd tényleg könyves vagy kulturális tartalomgyártásból megélni, és a blog vitathatatlanul egy referencia tud majd lenni. Helló, itt vagyok, ezer éve viszem ezt a blogot, ésatöbbi.

Ahhoz viszont, hogy a most magamtól is elvárt minőségi javulás megtörténjen, és valódi referenciaként tudjon a blog működni, muszáj lesz jobban írni. Szeretem a blog nyelvében azt, hogy élőbeszédszerű, de ez sokszor azt is jelenti, hogy átsiklom afelett, hogy nem teljesen jó helyen van az alany, állítmány és tárgy, vagy hogy a jelző a mondat végére került. Szeretném, ha a szövegeimben a helyükre kerülnének a mondatrészek, de megmaradna az élőbeszédszerűség is, és tudom, hogy ez megint munka lesz, de egy máshová írt szövegemet most látom jól működni, és bízom benne, hogy itt is kialakul majd. Talán nem is érzékelitek majd ezt a változást, csak feltűnés nélkül jobb szövegek érkeznek majd.

Összefoglalva:

Minden marad a régiben, majd szeptembertől egyszer csak elkezdem már az új egymelegsracolvas.hu oldalt használni (erről természetesen értesítelek titeket), és tudatosabban igyekszem hozzáállni a szövegekhez és az online tartalmak kezeléséhez.

Szeptember elején szeretném majd kikérni a véleményeteket is, szóval ha van mondanivalótók a bloggal, az új oldallal, az arculattal, az eddigi működéssel és a felvázolt tervekkel kapcsolatban, akkor jelentkezem majd egy Google kérdőívvel. Még mindig szeretném, ha ez az oldal nem csak nekem, hanem nekünk készülne, és a másfél évvel ezelőtti tanácsaitok alapján sikerült egy csomó új dolgot beépítenem, bízom benne, hogy ez most is így lehet. Egy frissen épülő arculatban és működésben ez könnyebb is lehet majd.

Még másfél héten át vidéken vagyok, de hétfőn érkezik a summa, és reményeim szerint lassan beáll a fent vázolt működés is, hogy majd azzal együtt menjünk együtt:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős #9: Homoszexuális propaganda filmekben, sorozatokban, mindenhol?

Sziasztok,

a ma hozott kibeszélős témák régóta izgatják a fantáziámat, szerepeltek a ’kibeszélős bejegyzések tervezet’ listámon, de ez egy eléggé konzerv téma, vagyis mindig aktuális, nem szezonális, nem szól adott időszakról, ezért eddig mindig tologattam, pedig egy tök izgalmas tendenciára mutat rá.

Ami miatt most hozom, az tulajdonképpen az, hogy Toroczkai László a napokban előállt azzal, hogy nagyon sok film és sorozat propagálja a homoszexualitást, és ők ezeket a műveket szeretnék szivárvány színű 18-as karikával ellátni, nehogy megmérgezzék a tisztességesen nevelt magyar és konzervatív gyermekek lelkét. A mai bejegyzésben arról szeretnék mesélni, hogy miért lettek mostanában a filmekben ennyien LMBT szereplők, mit tanulhat egy konzervatívan nevelt csemete abból, hogy ha ilyet lát, milyen állításokból következik az, amit Toroczkai László mond. Kezdjük el!kepkivagas_15.JPG

A homoszexuális propaganda ellepte-e a mozijainkat és a Netflixünket?

Szóval egy olyan országban vagyunk még mindig, ahol vidéken nem vetítették a Love, Simont, és művészmoziba kellett menni a néhány Szólíts a neveden vetítésért, szóval rögtön az elején leszögezném, hogy ne legyenek annyira nagyok az illúzióink. De azért Drégelynél mégis betörnek új idők új dalai, és hogy ezt Toroczkai László homoszexuális lobbinak nevezi, az most még nem fontos, de később lesz róla szó. Azt veszem észre, hogy nem győzöm olvasni az ifjúsági regényeket, amikben az egyik mellékszereplő meleg, és a középiskolás tinisorozatokban vagy a szitkomokban is egyre gyakrabban találunk valamilyen LMBT szereplőt.

Sokan beszélnek arról, hogy valóban van-e egy lélektani, vagy akár kimondott kisebbségábrázolás kvóta ezekben a történetekben, és ha arról beszélünk, hogy a buzilobbi betört a filmgyártásba, akkor ezekről a kvótakérdéseken alapuló diskurzusokra hivatkoznak. Ezek tök nem bizonyítottak, és nem is igazán hiszek bennük. Vannak viszont olyan helyzetek, amikor én is úgy gondolom, hogy adott filmgyártók a saját alkalmatlanságukat igyekeznek kisebbségi jelenléttel elfedtetni, és persze könyvekben is láttunk már ilyet, amiket én általában nem is ünneplek, hiszen felületes, sematikus LMBT szereplők születnek így, akik csak tovább építik a sztereotípiákat.

Nem tudom a nagy igazságot, de az gondolom, hogy a filmgyártás egy sokkal autonómabb, önműködő rendszer, amely a piacról él. Olyan dolgokat mutat be (szemben a filmművészettel), amelyek közel veszélytelenek, de annyira azért érdekesek, hogy bemenjen rá valaki a moziba, aki feltölti majd torrentre a kamerás felvételét. Azt gondolom, hogy nem vette meg a homoszexuális propaganda (Bocsánat, csak imádom ezt a terminust, tudom, hogy nem túl liberális dolog, viszont az iróniám, amivel használom, esküszöm, hogy az.) a filmpiacot, hanem csak érdekesek lettünk a filmfogyasztók számára.

De hogy miért is érdekes az LMBT közösség a filmkészítők számára?

Amikor korábbi korok filmjeiben és sorozataiban LMBT szereplőket látunk, akkor őket még valami deviáns bandaként tudjuk értelmezni. Elég csak Olira, a Szomszédok teleregény sejpítő fodrászára, vagy a Portyánban szereplő meleg közösségre gondolni, amelybe Al Pacino igyekszik beépülni, de az Őrült nők ketrecén vagy az Angyalok Amerikában című zseniális sorozat kicsit különc, sajátos életüket élő szereplőit is ide hozhatnánk. Bár megjegyzem, korán feltűnik a filmekben is az egyszerű szerelem ábrázolása, viszont azt hiszem az igazán nagy, emlékezetesen darabok nem ezek közül jönnek ki még ekkor.

Ehhez képest ma már a hétköznapi életbe elhelyezhető karakterek lettek az LMBT szereplők, általában van velük valami zűr, valami különcség, hiszen alapvetően a sorozatok ezekre épülnek, de ezek tényleg megmaradnak a mindennapiság síkjaiban.

Az a helyzet, hogy azt a kort éljük, amikor mindenkinek lett egy meleg barátja, kedves ismerőse, rokona, ezért nem idegenkedünk tőlük egy film terében sem, sőt, akár érdekelhetnek is minket, hiszen azt is tudjuk, tudhatjuk, hogy a melegek nem azok a sematikus melegeket, akiknek ábrázolták őket. Például nem vagyunk mind fodrászok, és ismerek nem szőrös leszbikusokat is.

Egyszerűen adott egy különc kategória, akiknek megvannak a maguk mély rítusai. El kell fogadnunk azt, hogy melegek, leszbikusok, transzneműek… vagyunk, elő kell bújnunk, meg kell ismernünk másokat… És ezek a történetszálak jól jelenetezhetőek, egyszerre beszélnek az ember lélektanáról és a közösségről, társadalomról, de már nem ütnek el annyira, hogy ez legyen az egyetlen jegyük. Lehetünk zenekar tagok, kockák, szuperhősök (Ugye a Marvel gondolkodik már bennünk, Tom Hollandnál az is felmerült, hogy egy biszexuális Pókemberrel lesz dolgunk, amit a meleg férfi társadalom nagy sajnálatára nem valósítottak meg, pedig már mióta vannak Tom Hollandos fanfictionok – mindegy, nem véletlenül van mindez zárójelben.), bárki, akit csak a film megkövetel.

De mi történik az ezt látó konzervatív gyerekekkel?

A legrosszabb, ami történhet, az az, hogy megtudják, hogy van ilyen, és hogy ez nem feltétlenül bűnös dolog. Ha pedig esetleg meleg a csemete, lehet, hogy könnyebben fogadja el magát attól, hogy lát nem homofób-konzervatív mintákat is. Merthogy lehet keresztény-konzervatív szülőknek is meleg gyermeke, csak hát kérdés, hogy mennyire támogató a közeg, és persze itt el kell mondani, hogy láttunk már támogató keresztény-konzervatív közeget is.

A legrosszabb, ami történhet, az az, hogy ha lesz egy LMBT+ osztálytársa a gyereknek, akkor tudni fogja kezelni, ad abszurdum nem ítéli el a szexuális irányultsága vagy nemi identitása miatt, hiszen látott már ilyet. Amikor Kulka János előbújt, azt mondta, azért tette, hogy megértse mindenki, hogy még a Mágenheim Ádám is lehet meleg. Szóval így működnek.

Miért probléma ez annyira Toroczkai László számára?

Mert a homoszexualitást, mint szexuális preferenciát, akár betegséget látja, amely, mint minden deviancia, bomlasztja a társadalmi rendet, amelyet a saját bevallása szerint ők, a ’normálisak’ képviselnek. És persze, ez tök így van. Tényleg. Csak egészen más keretben, keretekben látjuk ezt a kérdést:

A provokáció azt jelenti, tulajdonképpen, hogy élünk. Mert ha nem vonulnánk fel, akkor is vannak, akik kézen fogva sétálnának az utcán, vagy szivárványos táskában hordják a dolgaikat, vagy kiteszik mindkettejük azonos nemű nevét a postaládára… vagy tulajdonképpen bármi. Egyrészt az intoleranciában nincs megadva egy olyan határ, hogy mindenki elfogadná a melegeket, transzneműeket, biszexuálisokat, amíg…, Ezek a határok egyébként is egy durván nem egyenlő társadalmat hoznának létre, normális elnyomókra és deviáns elnyomottakra bontaná azt, és a tabukon alapuló viselkedési normákat egyszerűen minden közösségre ráerőltetnék, hiszen ők egy normális világban szeretnének érni. Ezzel a normalitással szemben pedig provokáció lehet bármi, amibe bele lehet kötni, és nem provokálni, az tulajdonképpen ki tudja mit jelent.

A lobbi azt jelenti ebben az esetben, hogy ábrázolunk valamit, ami vitathatatlanul van a világban. A filmekben a saját idealizált normáikat szeretnék viszontlátni, mert hát az a ’normális’ (na, ezt a szót sokkal jobban rühellem, mint a homoszexuális propaganda kifejezést), és az ettől való eltérést csak direkt lobbitevékenység eredményeként tudják elképzelni. Hiszen a nép nem lehet erre kíváncsi, a nép normális dolgokat akar látni.

Fontos azt hiszem értenünk azt, hogy a normális az egy értékválasztás. Pont olyan, mint a szabad, ami meg számomra a legfontosabb. És nagyon nehéz, sőt igazi feladat toleránsnak lennem azokkal az emberekkel és véleményekkel, akik nem toleránsak azzal, ami nekem fontos, de hiszek benne, hogy dolgom toleránsnak lenni. Elfogadom, hogy Toroczkai László otthon nem a Fiúk a klubból ötödik évadának az utolsó részén sír, sőt, még azt is, ha megvan a véleménye arról, hogy én meg Sharon Gless csodálatos szavain hüppögök, csak hogy azt hiszem nekem legyen meg minden lehetőségem hüppögni, ő pedig mondhassa el a véleményét, és ne korlátozzuk egymást ebben.

A Love, Simon kapcsán volt egy szuper cikk a WMN.hu-n egy meleg sráctól, aki megnézte a filmet, és arról beszélt, hogy ez a filmnézés alapvetően megbélyegezte őt, és más fiúkat is a terembe. Azt gondolom, hogy ha a szivárványos kör megjelenne a filmek kommunikációs anyagaiban (megjegyzem, könyvek borítóin sem szeretem pont ezért), az nem tájékoztat a jelen életben, hanem megbélyegez. A termékeket is, és a fogyasztókat is. A szivárványos kör egy erős jelzés, bár nyilván nem fog megvalósulni, és nyilván nem is kellene igazán foglalkoznunk vele, amely ezt, ezt is jelenti.

Mindaz, amit Toroczkai László elmond, logikus. Ugyanazokat a jelenségeket írja le, amelyeket mi is megfigyelhettünk, csak a saját keretében teszi ezt, ahol a melegek homoszexuálisok, a melegség nem identitás, hanem másság, és a megértés egyértelmű elutasítás. Mindig jókat nevetünk azon, hogy Torczkaiék azok, akik a legtöbbet járnak LMBT+ rendezvényekre, de mégsem értem, hogy hogyan nem alakulnak ki diskurzusok, és a kialakult diskurzushelyzetek (Lsd. például a progresszor – Mi hazánk fiai beszélgetést) hogyan lesznek igazából terméketlenek.

Szóval legyen ez egy gesztus, egy nagyon kicsi itt a végére. Értem Toroczkai Lászlót, értem, hogy miről beszél, miről gondolkozik, és egyébként igaza is van. De a szavak, amiket ő használ, nem az én szavaim, és az ideális világ, amit ő gondol, nem az én ideális világom, és persze, a normális az nem lehet plurális szerintük. Szerintem meg pont attól lesz normális.

Nem tudom, hogy mi következik mindabból, amit most leírtam, és az is a szöveggel alakult folyamatosan, hogy mi mindent is akarok leírni, megkockáztatom, hogy egy picit terjengős is lettem ma, de mindent tök fontosnak tartottam elmondani. Szóval ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. 🙂

Ha van véleményetek, vagy mást gondoltok, írjátok meg nyugodtan kommentben, beszélgessünk érveljünk. 🙂 Már csak azért is, mert nem tudom, hogy mikor érkezem majd a következő tartalommal, de igyekezni fogok.

Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős #8: Mit is állít a ‘meleg srác’ a blog nevében?

Sziasztok,

mostanában sok beszélgetésben jött fel különböző témák kapcsán az, hogy mi is, amit én a meleg srácságról gondolok. Volt, hogy beszélgettünk az LMBT reprezentációról, az aktivizmusról vagy meleg és heteró identitásokról, és a beszélgetések egy-egy pontján nekem, az Egy meleg srác olvas blogot író meleg srácnak álláspontot kellett foglalnom. Most, hogy van ez a három hetente jelentkező bejegyzéstípus, arra gondoltam, hogy megmutatom, mi mindenre jutottam: kibeszelos_1.png

1.) Van meleg identitásom, és ez nem keverendő össze a szexuális orientációmmal

A meleg identitás alatt itt most azt értem, hogy egy közösséghez tartozónak vallom magam, ez pedig a melegek közössége. És a melegek közösségének vannak olyan értékei, ügyei, amiket fontosnak tart. A melegek közössége felnéz Harvey Milkre, picit menőbbnek érzi magát attól, hogy egy meleg férfi törte fel az Enigmát, vagy hogy egy másik meleg férfi írta meg a Dorian Gray képmását.

Melegként azt gondolom, hogy lehetőséget kaptam ahhoz, hogy érzékenyebb legyek más kisebbségek helyzetére és a társadalmi rend működésére, és igyekszem ezzel a lehetőséggel élni is. Melegnek lenni azt jelenti számomra, hogy ismerem a melegmozgalom történetét, hagyományait, fontos motívumait a rózsaszín háromszögtől Lady Gagáig. Fontosnak tartom, hogy azok az ikonok, akiket a társadalom nagyra tart, szólaljanak meg olyan a közösséget érintő ügyekben, amelyekben hitelesen tudnak megszólalni, és nem örülök, hogyha valaki homofób vagy transzfób kijelentést tesz.

Ezzel együtt nem keresem minden címkében és megjegyzésben a homofóbiát és transzfóbiát. Mert azt gondolom, hogy legitim az, hogy nem mindenki az én problémáimmal kel és fekszik. A meleg identitásom nem akar támadni és másokat megbélyegezni. Ugyanakkor melegként azt is fontosnak tartom, hogy legyen véleményem azokban a kérdésekben, amelyek az LMBT+ diskurzusban fontosok. Bloggerként néha írni is igyekszem ezekről. De ennek a kereteiről majd később.

Akkor én végül most meleg vagyok, vagy LMBT+?

És akkor itt most tartok egy kis utólag közbeírt kitérőt. Az LMBT+-ről. Nem gondolok magamra LMBT+-ként, szóval ez talán nem az identitásom. Valahogy azt gondolom, hogy a meleg identitásom kérdéseit, kríziseit érdemes más szexuális kisebbségek kereteivel együtt vizsgálni, és a társadalmi párbeszéd is erre halad. Ezt a jobb híján LMBT+ mozaikszóval fejezzük ki. Ezért az Egy meleg srác olvas a blog neve, és ezért olvasunk mégis LMBT+ könyveket. Ez régóta ki akart jönni belőlem, és anélkül, hogy ezt leírtam volna, zilált lett volna a bejegyzés többi része.

2.) Nem reprezentálok

Ez azt jelenti, hogy nem vagyok a közös többszörös a meleg srácok között, és ezt fontosnak is tartom elmondani. Alapvetően, mint ahogy bármilyen közösség tagjai, a melegek is nagyon különbözők. Nem akarok a statisztikákkal jönni, de könnyen lehet, hogy minden huszonötödik veled szembejövő ember LMBT+ ember, akik közül pedig sokan melegek, és egyrészt ez nem biztos, hogy látszik rajtuk, másrészt nem biztos, hogy meleg az, aki annak tűnik. Szóval ennek a közösségnek nincsenek állandó formái. Még az sem, hogy mind férfiak iránt érzünk szerelmet, vagy férfiak nemiszerve okoz nekünk örömet, hiszen vannak aszexuális vagy aromantikus melegek is.

És én nem képviselem őket, nem helyettük írom ezt a blogot, nem célom a bloggal, hogy belelássatok a teljes meleg közösség kulisszái mögé. És csak másodsorban azért, mert nincsenek ilyenek. Amire képes vagyok a blog kapcsán, az az, hogy a meleg identitásom keretein belül megmutassam, hogy mit használ egy adott könyv, amikor az LMBT-témához nyúl, mennyire merít aktuális diskurzusokból, esetleg mi lehet problémás abban, ahogy a szerző a témát megközelíti. De ez persze belőlem, a gondolkodásomból, és igen, a meleg identitásomból következik. Abból, ahogy azt én megélem, és az, hogy mások tök másként csinálják, akár élesen mást gondolnak, az abszolút lehet legitim. Ezzel együtt persze örülök, hogy olvastok, akár megfontolásra érdemesnek találjátok azt, amit mondok (dolgozom azért, hogy ez így legyen), de lehetnek az enyém mellett más nézőpontok is.

De ha ennyire különbözőek vagyunk, miért hivatkozom a melegségre közösségként?

Ez itt megint egy utólag beleírt tisztázó kitérő lesz. Ezúttal arról, miért praktikus szerintem a melegeket közösségnek tekinteni. Egyrészt azért, mert általában hasonlóak a tapasztalataink. Előbújás, mintakeresés, online ismerkedés, ugyanazokat a kérdéseket kapjunk meg a barátainktól és akár az ellenségeinktől, van egy hosszabb-rövidebb szakasz az életünkben, amikor el kell döntenünk, hogy rajongani fogunk-e Madonnéárt, és bármikor idézhetővére nézzük-e a Marilyn Monroe filmeket. Sokan küzülünk találkoznak azzal a problémával, hogy nem házasodhatnak, vagy ha be is érik a bejegyzett élettársi kapcsolattal, akkor sem viselhetik egymás nevét.

Ahhoz, hogy kutassuk az előbújás kríziseit, vagy akár politikai síkra vigyük az egyenlő házasság ügyét, szükségünk van arra, hogy megnevezzük azokat a csoportokat, közösségeket, amiket az adott téma érint. De ugyanez történik a könyvkiadásban is, amikor ezekkel a kérdésekkel foglalkozó könyvet adnak ki. Óhatatlanul kialakul ezen témák között egy közösség, amelyet ugyan nem lehet szükséges és elégséges feltételek alapján meghatározni, hiszen nem feltétlenül tudjuk, hogy miknek kell teljesülni ahhoz, hogy valaki a meleg közösség tagja legyen, de vitathatatlanul van. Jelen van, és dolgoznak vele.

3.) Hiszek az aktív állampolgárságban, de nem vagyok aktivista

Az aktív állampolgárságot és az aktivizmust tök sokan összekeverik, és ezt nem tartom szerencsésnek, miközben értem azt, hogy ennek a két fogalomnak nagyon bizonytalanok a határai.

Gyakran kapom meg üzenetben vagy gyorsan kimoderált kommentben, hogy én ilyen sorosista vagyok, meg lobber, meg ügynök, de hogy nem vagyok az. Van LMBT aktivista múltam, sőt egy a Nyílt Társadalom Alapítvány által támogatott képzésen is voltam, ahol a közösségszervezésbe kaptunk egy hétvégényi betekintést, de már régóta nem dolgozom az LMBT mozgalom ügyén ebben a keretben. Ez még jóval a blog előtti időket jelenti, ugyanakkor az aktivizmusban kapott tudást napi szinten használom mind az életben, mind a blogon, mert tök sok mindent tanultunk hatalomról, civilségről, reprezentációról…

Az aktív állampolgárság szerintem azt jelenti, hogy én egy mindenkori állampolgárként látok egy fennálló problémát, amit a magam civil eszközeivel igyekszem megoldani, és ez számomra és a közösségem számára is jót fog tenni. Szerintem ez fontos. Hogy ha látunk egy lelakott padot, ahol amúgy szívesen ülnénk kint, akkor fogadjuk örökbe, és ha látunk egy témát, ami tényleg érdekel minket, de nem írnak róla, akkor indítsunk egy blogot.

4.) Nem mondok olyat, ami az LMBT+ mozgalomnak ártana

És itt most érdemes ismét tisztázni, hogy mit gondolok LMBT+ mozgalomnak. Nem szervezeteket, hanem olyan eszméket, amiket a szervezetek, megmozdulások képviselnek. Ezekkel a dolgokkal kapcsolatban kétféleképpen írok, írhatok, és mindkét mechanizmus a konstruktivitást tartja szem előtt. Egyrészt elmondhatom, hogy támogatom az adott ügyet, kezdeményezést, és itt le is írom azt, hogy miért tartom azt támogatandónak. Vagy elmondom, hogy nem tartom szerencsésnek az adott kezdeményezést, mert mást képvisel, mint ami szerintem az LMBT+ mozgalom dolga, küldetése volna. Persze, kis hal vagyok, és nem fogok bedönteni eseményeket, de őszintén hiszem azt, hogy az én felelősségem addig tart, hogy elmondom a kritikáimat, gondolataimat, felvetéseimet.

Nem fogok csak úgy magában rosszat írni a Pride-ról, mert tök fontos intézménye a mozgalomnak, függetlenül attól, hogy a közösség számára mennyire megosztó is. Nem fogok ágálni az ellen, hogy minden szivárványos az IDAHOT vagy a Pride hónap idején, de írtam arról, hogy tök jó, csak az elfogadás ne legyen időszakos. Mert végülis, bár tényleg nem vagyok aktivista, ugyanazért a célért megyünk, és azt gondolom, hogy egy olyan kis influenszerként, mint amilyen vagyok, dolgom az, hogy szóljak, ha valamiről látom, hogy félremehet.

5.) Pozitív üzenetek

És akkor, nem csak azért, hogy pozitívan zárjuk, fontosnak tartom leszögezni, hogy ez elsősorban egy az olvasást és az LMBT témát népszerűsíteni akaró felület. Nem szeretne teret adni a nem konstruktív negatív kritikának, megszégyenítésnek, olyan mondatoknak, amiknek a tartalma nem építi sem a párbeszédet, sem a blognak a közösségét. Mostanában volt egy csomó gond a kommentek moderálásával, ami egyrészt jól jelzi azt, hogy folyamatos növekedünk, egyre több olyan helyre jut el a blog híre, ahol nem egyértelmű az, amit gondolok, leírok. És ez klassz. Tényleg. Jönnek ezekről a helyekről vitakész kommentelők is, akiknek nemritkán válaszolok is.

Ezzel együtt azt gondolom, hogy van elég olyan felület, amelynek a fenttartója lehetővé teszi a másik sértegetését, ez az oldal nem olyan, és ez a minimálprogramja annak, amit itt építeni igyekszem.

Olvassunk, legyük kedvesek, támogassuk egymást és beszélgessünk. Én ezen igyekszem dolgozni.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek vagy megjegyzésetek fogalmazódott meg az olvasottakkal, vagy bármivel kapcsolatban, hagyjatok lent építő kommentet, most a nyári szünet miatt lehet, hogy akadozni fog a diskurzus, de igyekszem rájuk válaszolni majd.

Éppen így lehetnek fennakadások a következő bejegyzéssel kapcsolatban is, de tényleg igyekezni fogok. Ha nem szeretnél lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek less be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyes blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézz be twitterre vagy instagramra, és szintén április óta patreonon is támogathatod a munkámat.

A következő találkozásig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Kibeszélős #7: Ideje beszélnünk a buzi szóról!

Sziasztok,

nagyon sok barátommal nagyon sokat beszélgetek arról, hogy miért gondolom azt, hogy a buzi szó alkalmas vagy alkalmas lehet arra, hogy azt meleg férfiakra használják. Én magam hiszek abban, hogy a szavakat vissza kell vennünk, és azzal a társadalommal kell foglalkoznunk, amely a szavakat használja, mégis nyitott volnék arra, hogy erről a témáról valódi érveket és ellenérveket olvassak, ütköztessek, de ezt nem nagyon kapom meg, pedig azt hiszem errefelé vezet a teljes elfogadás útja. Ha mást gondolsz, az tök rendben van, akár beszélgessünk is a kérdésről, sőt, de légyszi ez egymás véleményének a tiszteltben tartása mellett tegyük.kibeszelos.png

Kezdjük rögtön az elején:

Ki a buzi?

Buzi az a rohadt szemétláda, aki beállt elénk a sorba. Aki folyamatosan apróval fizet, akinek vissza kell szaladnia, mi meg várjuk őt. Buzi a főnökünk, sőt, köcsög, mert tíz perccel a munkaidőnk vége előtt adott egy tíz perces feladatot.

Buzi lehet mindenki, akit nem tartunk jó embernek, de persze elsősorban a férfiak. Nem gondoljuk, hogy azt a seggtúró rohadékot, aki nem enged minket előzni a főúton, otthon tényleg a vele azonos nemű partnere várja. Egyáltalán kiről gondoljuk azt, hogy azonos nemű pár várja otthon? Képzelj el egy férfit és egy nőt. Na, őket ebben a heteronormatív világban biztosan az ellenkező nemű partnere várja otthon. Főleg a férfiakat, merthát mégiscsak a nők várnak.

És persze feminizmus van, de mégis így gondolkodunk. A buzi pedig férfi. Mert a buzi nő, az nem is olyan rossz dolog, főleg, ha van róluk felvétel.

Játsszunk: Ha valaki mondjuk ugyanabban a sorban, ahol beálltak eléd hangosan buzizik, és az ott lévő gyereked megkérdezi, hogy mi az a buzi, akkor mit fogsz mondani? Azt, hogy az a buzi, aki beállt eléd a sorba és gonosz, vagy azt, hogy hát az olyan bácsi, aki a fiúkat szereti? Melyik volna igaz, és melyik alapján értené meg a gyereked, hogy miért mond ilyeneket a bácsi?

Mit mond el ez a buziságról?

Azt, hogy buzinak lenni rossz. Ha buzi vagyok gonosz vagyok. Deviáns. Aki beáll emberek elé a sorba. És persze tudjuk, akkor is, ha nem minden buzizáskor gondoljuk végig, hogy a buzi szó, az azt jelenti, hogy meleg. És minden, amit a melegségről gondolunk, az pont annyira rossz lesz.

Elmondok egy velünk élő példát, hogy érthetőbb legyen. Az elmúlt öt évben néha-néha jelentek meg cikkek migránsozó gyerekekről, akik az iskolai szünetekben nem buzizták, nem hülyézték, hanem migránsozták egymást. Hogy miért tették ezt? Mert azt hallották mindenkitől, hogy migránsnak lenni rossz, hiszen ők gonoszok: Letapossák a veteményest, elveszik a munkánkat, és nem fogadják el magukról, pedig mennyire, hogy így van: ők kevesebbet érnek. Így alakulnak ki az ilyen szavaink.

Mit mondd el ez a társadalomról?

Azt, hogy a nyelvhasználatával is képes kifejezni, hogy valamit rossz dolognak tart. És azt gondolja, melegnek lenni rossz dolog. Deviáns. Nem normális. Melegnek lenni egy olyan címke, amit szívesen adunk a nekünk nem szimpatikus embereknek. Akárcsak a fogyatékkal élő, a roma, a menekült, a szexmunkás jelzőket.

Akkor erre miért nem megoldás az, hogyha a buzi helyett a meleg szót használjuk?

Mert nem a nyelvhasználattal van a problémánk. A nyelvhasználat csak az el nem fogadásnak az egyik tünete. Azt gondolom, hogy nem lehet az a célunk, hogy a közösségünket mindenki LMBTGIA+ közösségnek nevezze, az azonos nemű partnerét szerető férfit pedig melegnek. A célunk az volna, hogy a társadalom elfogadja a leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer, interszex, aszexuális embereket, nevezzük őket akárhogy is.

Csak hogy aktuálisak legyünk. Az USA-beli társadalmi egyenlőtlenségeket sem oldotta meg az, hogy ma már senkinek nem jutna eszébe bántás szándéka nélkül használni a néger szót. Továbbra is maradt egy szó arra, ha egy színesbőrű állampolgárt valaki meg akar bántani, és ki akarja fejezni, hogy bár a jog mást mond, ő maga nem hisz a kettejük egyenjogúságában. És nem feltétlenül gondolom azt, hogy lehet társadalmi egyenlőségről beszélni addig, amíg ez a szó nem tisztázódik. Egyszerűen elég egyszer elmondani ahhoz, hogy egy egész közösség ne érezze magát egyenlőnek.

Éppen ezért azt gondolom, hogy politikailag korrekt beszédmód konzerválja ezt a problémát. Az esélyét sem engedi meg annak, hogy 1.) valaki ne bántó szándékkal használja ezeket a szavakat, 2.) kiderüljön, hogy valaki bántót gondol rólam. Megjegyzem ugyanezt gondolom a holokauszttagadásról. Hogy jobb, ha tudjuk, hogy valaki így gondolkozik, mert azt tudjuk kezelni. A tabu csak elfed. Olyan dolgokat is, amikkel igenis volna dolgunk.

Másrészt azzal, hogy szavakat ilyen kimondhatatlan szónak tartunk, még pont nem kezeltük a lényeget. A nyelvtudomány az eufemizmus taposómalmának nevezi azt a jelenséget, amikor egy-egy szónak egy szépített (eufemizált) alakja az élőbeszéd része lesz, a korábbi szó pedig vagy kiveszik (például a nővér szó korábbi megfelelője kiveszett), vagy tabuizálódik.

A hülye szó régen nem volt tabusítva. Nem volt szitokszó. Azt jelentette, amit ma a fogyatékkal élő. A fogyatékkal élő szót pedig a fogyatékos helyett használjuk, mert a Juliska is tudja az oviban, hogy a fogyi, a foggyos, a fogyatékos, az az, aki elveszi a játékát, odaül a helyére vagy épp elállja a helyez a mászóka elől. És persze ezt nem az integrált óvodarendszerben teszi.

És míg mi minden otthont (vegyük észre, hogy ezt a szót az intézet helyett használjuk) újra és újra átkeresztelünk mert az eufemizmus taposómalma tette a dolgát, közel semmit nem tettünk azért, hogy elfogadjuk azt az embert, aki a fogyatékosságával igyekszik teljes életet élni.

Akkor?

A Büszkeség és bányászélet a kedvenc mozgalmi, aktivista filmem. Van egy párbeszéd benne:

Joe Bromley (miután az újságban lehoznak róluk, melegekről és a bányászsztrájkról egy durvább cikket): Perverznek hívnak minket!
Mark: Bromley, valami fontosat meg kell tanulnod. Emelje fel a kezét mindenki, akit hívtak már így korábban! {Mindenki felemeli a kezét} Van egy régi és tiszteletreméltó hagyománya a meleg közösségnek, ami régóta segít a bajban: ha valaki sértő nevet aggat rád, (…) elfogadod és a sajátoddá téve használod.

Tök kevesen tudják, de a queer szót, ami a melegmozgalomnak és a genderkutatásoknak is a legalapvetőbb kifejezése, korábban pejoratívan használták. Körülíróan a melegekre. Azt jelentette, hogy furcsa, különös, más. Ugye, mi Magyarországon is mások vagyunk, akiknek küzdenivalójuk van a másságukkal. Ismerjük ezt. Ne kérdezd a Pistit nőügyekről, tudod, ő olyan… furcsa.

Csak az 1980-as években került vissza a mozgalomhoz ez a szó a tudomány és az aktivizmus kemény munkájára. Döntés volt, hogy nem akarnak műszót arra, amire van igazi.

Azért beszélgetek erről sokat a barátaimmal, mert mindig szóbakerül valahogy. Buzizom magam, beszélgetünk a buzilobbiról, egy-egy slam poetry szövegről, bármiről, bárhogyan. És szerintem ez volna a lényeg.

Harvey Milk óta közhely, hogy hívd fel az ismerőseidet, mondd el nekik, hogy meleg vagy, és ezzel szerzel egy embert az ügyünknek. Mert hogy onnantól te leszel a meleg, és nem az, aki beáll elé a sorba. Azt hiszem a buzi szónak is így kellene elvennünk az élét. Attól, hogy megbeszéljük emberekkel, akik hiába kedvelnek minket, néha akár ki is csúszhat az a szó. Ha a buzi én vagyok, én, akit kedvel, akkor már nem fogja másra használni. Tényleg nem.

Mert tudni fogja, hogy azt jelenti, hogy meleg. És hogy a melegséggel nincsen semmi baj.

És akkor mostantól önfeledten buzizzunk, mert elolvastam ezt a cikket?

Ne, nyilván ne. Mert nem mindenki olvasta ezt a cikket. Jó, nem, ne ezért ne buzizz, csak okosan. Ha van egy meleg ismerősöd, szerintem néhány együtt töltött óra után tudni fogod, hogy nála lehet-e. Én azt tapasztalom tényleg többévnyi beszélgetéssel a hátam mögött, hogy azért általában lehet. Okosan. És ez nem azt jelenti, hogy lépkedj tojáshéjon, hanem azt, hogy ne bántó szándékkal használd ezt a szót.

Mert szavak nem lehetnek önmagában bántóak. De a szándékok gyakran azok.

Egy kedves cigány aktivista ismerősöm mondta még nagyon régen: Nem az a kérdés, hogy büdös cigány, vagy büdös roma, hanem hogy büdös-e.

Én csak ennyit szerettem volna.

Ennyi lett volna mára ez a bejegyzés, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha az elhangzottakkal vagy bármi mással kapcsolatban kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban a megfelelő stílusban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni Molnár Gál Péter Coming out című könyvével.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy a nemrég létrehozott, de ritkábban használt személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és a múlt hónap eleje óta patreonon is támogathatod a munkámat.

A következő bejegyzésben találkozunk, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Kibeszélős #6: Melyik bejegyzéstípust miért szeretem?

Sziasztok,

egy kisebb kimaradás után ismét itt a beharangozott kibeszélős sorozat egy új része. A bejegyzéstípus terveim, reményeim és szándékaim szerint három hetente fog megjelenni, és elsősorban az olvasással, a melegséggel, ritkábban a blogolással kapcsolatos gondolataimat fogom benne leírni.

A hónap végén a summa írása közben elkezdtem azon gondolkozni, hogy mennyire abszurd, hogy olyan könyvekről írok 1-1 bekezdésben, amiket még nem olvastam, Ezekben a kis ismertetésekben ugye elsősorban csak a benyomásaimra, valamint a könyv marketingjére tudok hagyatkozni, és nagyjából ez indított el ennek a bejegyzésnek az irányába. Mik a céljaim a különböző bejegyzéstípusokkal, honnan jöttek az ötletek, ilyesmi lesz a mai bejegyzés tárgya. Kezdjük:tempsnip.png

Az értékelések

Sosem volt kérdés, hogy az értékeléseknek kell adniuk a blognak a gerincét, hiszen, ha három év után már nem is ez az elsődleges okotok arra, hogy itt vagytok, mégiscsak ezért jöttetek ide. Könyvekről akartok olvasni, amik LMBT+ szempontból érdekesek. És én igyekszem nektek ezt szállítani.

Az értékelésekben egyszerre próbálom bemutatni nagy vonalakban a fő cselekményszálakat, a konfliktus kontextusát, és igyekszem az érdekességekre, izgalmas, váratlan húzásokra felhívni a figyelmeteket. Én általában jóra olvasok egy könyvet, és ezt tudom magamról (lehet, hogy erről írnom kellene egy külön kibeszélőben…), ezért a legtöbbször pozitív a viszonyom a könyvekhez, de azt szeretném, hogy amikor megnyitjátok az egyik értékelésemet, el tudjátok dönteni, hogy nektek tetszene-e az adott könyv. Igyekszem érvelni, elemezni valamennyire a cselekményt, hogy hozzátegyen a bejegyzés a tapasztalataitokhoz, ha már olvastátok a könyvet.

Éppen ezért ezek a bejegyzések mindig hosszúak, bővek, és most tudatosan igyekszem visszatérni arra, hogy frappáns idézetekkel legyenek alátámasztva azok, amiket mondok. Olyan állandó rovatokkal jelentkezik, mint a Kedvenc részem vagy a Végezetül ajánlom a könyvet azoknak kezdetű bekezdés, de az értékelés véletlenül sem tartalmazza a fülszöveget, viszont az alapvető információk szövegdobozban megtaláljátok, hogy milyennek találtam a nyelvét, és hogy mennyi idő alatt olvastam el. Ezek fontosak számomra, hogy ott legyenek.

Alternatív fülszöveg

Ez a legkísérletibb bejegyzéstípusom. Rövid akar lenni, frappáns, és szeretné felkelteni a figyelmeteket a következő értékelésig. És ez hol jobban, hol rosszabbul szokott sikerülni. Én is érzem. Ennek a bejegyzéstípusnak az a legnagyobb csapdája, hogy akkor is ajánlóan szól, ha egyébként az értékelésben szörnyen fogom utálni az adott könyvet. Kihívás elé állít, hogy hívogatóan fogalmazzam meg a cselekményt minimális spoilerrel, rátapintsak a központi kérdésekre, és mindezt úgy, hogy kerek is legyen. Mióta ez a bejegyzéstípus van, folyamatosan olvasok fülszövegeket, igyekszem jó fordulatokat eltanulni, de úgy érzem, hogy ez a bejegyzéstípus még tanulás alatt van. Szerencsére szeretek tanulni.

Summa

Ennek a bejegyzésnek a legnagyobb az elérése köztetek, akik visszatérő olvasók vagytok, és ezt meg is értem. Ez a harmadik naptári év, amikor minden hónap végén megjelenik, és nagyon szeretem nézni, mert baromi organikus, ahogy elnyerte a mai alakját. Először csak az év eleji terveimnek az alakulását mutattam be, amihez hozzátartozik az is, hogy mit vettem, és miket olvastam. És nagyjából most sem történik más, mégis sokat alakult az egész, és szerintem mostanra lett természetes.

Szeretek az elején elmesélni kis dolgokat azokról a könyvekről, amiket még nem olvastam. Egyrészt mert arról mesélhetek rajtuk keresztül, hogy milyen hatások érnek a könyvek kiválasztásakor, mi szerint mérlegelem azt, hogy megveszem-e az adott könyvet, kiktől hallottam róla, milyen szerzőket kedvelek… Másrészt nekem is segít összenézni az adott hónap termését. Átgondolni, hogy milyen könyveket milyen témákhoz tudok felhasználni, és egyáltalán tudatosítani, hogy miért van meg egy-egy könyv a polcomon.

Szeretem azt, amikor kevés olvasott könyvről kell már írnom, mert fent már írtam róluk, és szeretem ezeket az olvasmányokat az év elején meghatározott célok mentén csoportosítani, mert látom azt rajtuk, hogy tartanak-e valahol az olvasási terveim. Havonta emlékeztetem magam az elhatározásaimra. Most például, hogy a roma irodalommal vagy a korábbi LMBT regényekkel kapcsolatban kevesebbet olvasok, mint amennyit szeretnék. És a blog havi teljesítményét is jó látni, zsörtölődni picit rajta, hogy ez még csak 4-5-6 bejegyzés, de mégis érzem, hogy tartok valahová. És ezt jó dolog érezni.

1 és 6: A múlt hónap kedvence és 6 betervezett cím

Ezt külföldi bookstagrammereknél láttam listaként külön-külön, de én mindig szeretek hosszan pofázni, és úgy gondoltam, hogy a summák mellé ezt is tudnátok szeretni. Az első részében szeretek könyvet választani, mert egy jó alkalom arra, hogy egy ne LMBT regényről meséljek nektek, és betekintést kapjatok abba, hogy mit olvasok, sőt mit olvasok nagyon szívesen az LMBT könyveken kívül. A betervezett könyveknél szintén olyan könyvekről beszélhetek, amiket még nem olvastam, de sokkal intenzívebb kapcsolatom van velük, mint a summánál, már várok tőlük valamit, készülök rájuk és készítem rájuk a lelkem.

Kibeszélős

Régen is valami olyasmi volt a koncepció ez a sorozat mögött, mint most, csak régen nem működött. Beszéltünk a pride-ról, arról, hogy bizonyos polcomon lévő könyvekről azt gondoltam, hogy soha nem fogom őket elolvasni, és mégis milyen jó könyveknek bizonyultak, és írtam a személyes preferenciáimról, és arról, hogy én döntök mégiscsak arról, hogy milyen könyveknek adok felületet. Éreztem, hogy kellene ez a bejegyzéstípus, mert vannak dolgok a melegséggel, az olvasással, a blogolással kapcsolatban, amiket szerintem fontos megosztani, de most, az előző résszel együtt érzem azt, hogy már megtaláltam azt a hangot, terjedelmet és keretet, amiben ezek a bejegyzések működnek. Azt hiszem voltak olyan témák, amikről akkor ott írni szerettem volna, és igazából nem gondoltam tovább őket. Ez hiba volt, de a hibáiból tanul az ember. De ez elég jó, nem?

Listázós

Listákat főleg világnapokra, vagy valamilyen más alkalomra írok. Ez is egy olyan dolog, amit nem így gondoltam, amikor elkezdtem blogolni. Azt hittem kifejezetten állandó tartalom lesz, de aztán rájöttem, hogy nagyon nehéz listákat szerkeszteni ugyanazoknak a könyveknek a mentén, és még nehezebb emellett érdekesnek maradni. Így jött létre a blog leghektikusabb tartalomtípusa, amiben a kezdőknek szánt LMBT könyvekről és főszereplők előbújásáról is volt szó, de azt is megbeszéltük, miért nagyon jó könyv a Simon és a homo sapiens-lobbi, vagy volt szó nőkről, nagy tanulságokról, vagy arról pont, hogy miért jó melegnek lenni. Nem is gondoltam így bele eddig, hogy milyen sokszínű ez a tartalom így is, de most elég büszke lettem rájuk.

Tagek

A könyves kihívás a könyves blogok legolcsóbb, legkevesebb munkát igénylő, és sokszor legfantáziátlanabb tartalmai evör. Különösen, ha sok van belőle egy blogon. Én igyekszem jól csinálni, azok közül válogatok, amikből én is szívesen olvasom el a tizedik, huszadik szembejövőt is, azt hiszem kevés tag bejegyzés van a blogon egyébként is, és igyekszem itt is hosszabban írni arról, miért az adott könyvet választottam. Kezdő bloggerként még azt az izgalmat láttam benne, hogy minden tag egy picit más szempontból mutat be egy-egy választott könyvet, de ne legyenek illúzióink, most javítok a régi bejegyzések között a book tageket is, nekem már tényleg nincsenek. Ugyanitt megjegyzem, hogy az Eurovíziós klisék tag az évezred legizgalmasabb booktagje például. Ilyeneknél mindig elkezd dolgozni a fejemben a blogger, amikor nézem vagy olvasom őket, és ezeket mindig állati szívesen csinálom meg.

#LMBT-t olvasunk

Erre tekintek a blog csúcsaként, de tudom azt is, hogy ebben van a legtöbb fejlődnivalóm. Az LMBT-t olvasunk projektet fél éves bloggerként kezdtem el, és ha lett volna egy pici önkritikám is, akkor még most sem vágtam volna bele. (Most javítom a 2017-es bejegyzéseimet, semmiféle önkritikám nem volt akkor.) Körbeküldtem egy kérdéssort a magyar könyves youtube-on, és ők baromi kedvesek voltak, és válaszoltak. Ebben az évben még tök nem álltam készen arra, hogy interjúkat csináljak, de nincs szekunder szégyenem mégsem. És ez tök jó dolog. Hogy tudom, hogy ma már jobb interjút csinálok, és tudom, hogy később sokkal jobbat fogok. A 2019-es három rész egészen más volt már, és mindegyik tele volt tanulságokkal, amiket le kell, le kellett vonnom.

Eseménybeszámolók, Mesélős posztok

Ezek mindig beesnek, de egyáltalán nem bánom őket. Emlékszem, amikor 2018-ban voltam az Őszi Margó-n, és rájöttem, hogy ezt meg szeretném veletek osztani. Aztán ugyanez volt tavaly Ördögkatlanon. Debrecenben egy kedves blogger barátom kérdezte meg, hogy fogok-e írni a hétvégéről, pedig addig eszembe sem jutott, hogy írnom kellene, de megjött a kedvem. Az élménybeszámolók mindig így születnek, és szeretem őket ezért. Igyekszem pillanatokat megmutatni, olyanokat, amik átadnak valami többet annál, mint egy sima beszámoló.

És picit ez van az egész blogon is. Azt hiszem a web 2.0-es tartalomgyártásnak pont ez volna a lényege. Hogy többet adni, mint egy személyes leírás, hogy témák mentén listába szedni olyan dolgokat, amiket érdekesnek tartunk, és hogy azokról a dolgokról beszélünk, amik nekünk fontosak, úgy, ahogy csak mi vagyunk képesek. Mert ettől fog jól működni.

Nem gondoltam volna, hogy a végére ilyen picit parodisztikusan idilli hangulatba kerülök és elérzékényülök majd magamtól, de a blogger élet tele van meglepetésekkel, mint tudjuk, és ez rendben is van így.

Ennyi lett volna mára ez a bejegyzés, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha az elhangzottakkal vagy bármi mással kapcsolatban kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni a Frannie Langton vallomásai értékeléssel is.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy a frissen létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és a múlt hónap eleje óta patreonon is támogathatod a munkámat.

A következő bejegyzésben találkozunk, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Kibeszélős #5: A jókor jó helyen lévő, meghatározó könyvek

Sziasztok,

a mai bejegyzés nagyon különleges számomra, mert régi vágyam, hogy elkezdjem jól használni a Kibeszélős sorozatot, és most úgy érzem, hogy tisztábban látom, mit várok tőle, és bele merek vágni. Az, hogy ezt a témát válasszam első bejegyzésnek, a leginkább Andi videójának az érdeme (katt ide), aki a hónap elején egy új könyves taget hozott a könyves tartalomgyártásba, és közben a saját könyvmoly életútjáról mesélt negyven percen át. Jó volt ezt hallgatni, és elgondolkodni rajta, hogy nálam mik voltak azok a szövegek, amik annyira fontosak voltak, hogy meghatározzák az életemet is. Mert voltak. Első próbálkozások, könyvek, amik végül rátettek az olvasás pályára, és persze a blog kapcsán is van néhány kötet. Ezek nem lesznek feltétlenül kedvenc könyvek, csak valamiért fontosak. Jókor voltak jó helyen. Mutatom is, hogy melyik, hol, mikor.kibeszelos.JPGErich Kästner: A két Lottia_ket_lotti.jpg
Alapvetően olvasó családból jövök. Rengeteget láttam az édesanyámat olvasni, apukám pedig nem olvasott már, de nála is sok könyv volt. Anyukám mindig olvasott fel nekem elalvás előtt, járt nekem a Disney Könyvklub, és apa régi mesekönyveit is sokat forgattam. Az első igazi, nem mesét olvasok és végigolvasok egy egész könyvet könyv számomra mégis a Két Lotti volt, ami negyedikben volt nekünk kötelező olvasmány. Megkértem apát, hogy vegye meg nekem (úgy érzem a harmadik szülős példa után fontos elmondanom, hogy elvált szülők gyereke vagyok), mert ugyan a tanítónénink felolvasta nekünk, de nagyon lassan haladtunk, és engem meg ennél jobban érdekelt. Nem ez volt az a könyv, ami rátett az olvasásra, de tudtam, hogy szeretem csinálni. Sok mindent olvastam ezután is, össze-vissza, de nem emlékszem, hogy belekezdtem volna utána egyetlen regénybe is. Viszont ötödikben ennek az első néhány bekezdését vittem szépkiejtési versenyre, és annyit gyakoroltam, hogy még mindig tudom az első mondatait:

Tulajdonképpen ismeritek ti Tó-Bühlt? Tó-Bühlt, a hegyi falut? A Bühl-tavi Tó-Bühlt?

eljen_a_szamuzetes.jpgPadisák Mihály: Éljen a száműzetés!
Ezt talán ötödikben vagy hatodikban olvastam. A sulinkban is volt a KMK-nak a Jonatán olvasmánylista nevű játéka, amin mindig részt akartam venni, de végül sosem vettem, viszont egyszer rendeltem könyvet. Ezt a könyvet. Mert tetszett a címe, de tök másról szól, mint gondoltam. Egy kis srácról, Kanócról, akit a nővérével kitesznek a szülei egy horvát szigeten élő családhoz, és Kanóc a családban élő lánnyal elhatározza, hogy a nyáron kifogják a nagy halat a tengerből. Nagyon kedves, vicces, aranyos történet. Ez volt az első, ami igazán megfogott, mert arról szólt, hogy kell nagyot álmodni, és le kell küzdeni az akadályokat. Azt hiszem a regényekkel kapcsolatos igényeim nem sokat változtak azóta.

Richard Yates: Egy jó iskolaegy_jo_iskola.jpg
Ezt a könyvet a középsuliban olvastam, elsősként. Akkor suli után sokat jártam be az Alexandrába, ahol a bolt közepén le lehetett ülni olvasni, és én szépen lassan suli után olvastam végig. Emlékszem, hogy a telefonban jegyeztem le azt, hogy hol tartok. Egy bentlakásos fiúiskoláról szólt, aminek megvan a maga belső működése, és amit Pearl Harbor teljesen átrendez egyszer csak. A fiúkból férfiakká és hazafiakká kell váljanak. Emlékszem, hogy nagyon szerettem, de tavaly nyáron megvettem a könyvet, és egy gyors olvasás után túl is adtam rajta, mert borzalmasnak találom most. Talán az tetszett akkor benne, hogy elsőben még én is kollégista voltam… Vagy fene tudja.

Francis Carco: Villon
Faludy György: Francois Villon balladái Faludy György átköltésében
Emiatt a két könyv miatt voltam magyar szakos. Vendéglátóipari szakközépiskolába jártam, ahol minden év májusában volt egy DÖK nap, és tizedikben volt tanár-diák verseny, ahol nekünk lehetett előadni egy órai anyagot, a tanárok és a diáktársak közül néhányan pedig bent ültek. Én Villonból tartottam, mert egy punk osztálytársunk az előző évben nagyon lelkesedett Villonért, és érdekelt, hogy miért van ez. A történetben a kedvenc dolgom, hogy akkor már elkezdtem járni a Pécsi Tudásközpontba, és amikor a könyvtáros nénihez odamentem anyagot kérni, csillogó szemmel pattant fel, és adta oda Carco Villon életrajzát, valamint a Faludy fordítást, mert azt mondta, ez a legjobb, ha előadást tartok belőle. Én nyertem a versenyt, és rájöttem, hogy talán van közöm az irodalomhoz.

Lev Tolsztoj: Anna Karenina
Tizedik nyara. A középsulis magyartanárnőnk azt mondta, hogy igen, van az úgy a klasszikus regényeknél, hogy inkább nőknek, vagy inkább férfiaknak szólnak. (Ma már tudom, hogy ez mekkora blődség.) Aztán pedig azt mondta, hogy igen, bár mondjuk az Anna Karenia mindenkinek szólhat. És én ezt felírtam a füzetembe, és év végén ki akartam kölcsönözni a könyvtárból a könyvet, mert tök érdekelt, hogy mi ez a regény, ami mindenkinek szól. Ugyanakkor nem készültem fel erre a kölcsönzésre, csak ott jutott eszembe, hogy igen, van egy ilyen könyv, de a füzetem otthon van. Nem estem kétségbe, kiírtam gyakori kérdésekre, hogy melyik regényről van szó? Női név a címe és orosz. Egyrészt megtudtam belőle, hogy nem való mégsem annyira mindenkinek az Anna Karenina, bármennyire is szerettem, másrészt ezzel kezdtem el klasszikus szövegeket olvasni. Sokáig Anna volt a kedvenc regényhősnőm, de erről majd még fogok mesélni.

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzéseicovers_210288.jpg
Mivel a pécsi Tudásközpont az egyetemi könyvtárnak is helyet ad, ezért gyakran vettem el ott az ingyenes egyetemi lapból, és abban ajánlották ezt a könyvet. Nem tudom, már mivel győzött meg, de a címe biztosan segített. Abban az időben tetszelegtem ebben a különcségben, és talán az is segített, hogy azt írták a borítóra, hogy a Modern Zabhegyező, de közben meg van egy olyan érzésem, hogy a Zabhegyezőt csak később olvastam. Mindenesetre ez volt az első könyv, amit a saját pénzemen vettem saját magamnak a már említett Alexandrában, és sajnos Szegeden egy költözés közben eltűnt, viszont tavalyelőtt kaptam belőle egy új példányt, amiért elmondhatatlanul hálás vagyok. Ez az a könyv, amit mindig újraolvasok, vagy csak kinyitom a fontos részeknél, ha azt érzem, újra szorongatnak a határaim, vagy csak egyszerűen át kellene ismételni, hogy pontosan mit is jelent nem menekülni az élet elől.

tumblr_mvcwsmudaz1sqd45go1_500_1.gif

covers_245801.jpgRyan Loveless: Ethan és Carter
Ez az első LMBT könyvem. A könyvtárban találtam a szabadpolcon, és jó első könyv volt. Az elfogadásról beszélt. Arról, hogy valaki Tourette-szindrómával vagy baleset okozta agykárosodással is lehet csodálatos ember, aki megtalálja a boldogságot, és az egész rendkívül magától értetődik. Pont két férfi között, de ez szinte nem is fontos.

Oscar Wilde: Dorian Gray képmásacovers_319841.jpg
Dorian Gray az az antihős, akiről tudom, hogy elpusztítana, de bármikor járnék vele, és kiélvezném a pár pillanatnyi csodát. Bármikor, ha meglátom valahol adaptációban, újra és újra beleszeretek. De ez ebben most kevésbé fontos. Ez a könyv azt hiszem az örök klasszikus kedvenc regényem, mert tele van olyan metaforikus síkokkal, amiből még csak néhány fedte fel magát, de érzed a jelenlétét, és ez borzongató, miközben egy tiszta helyzetet mutat arról, hogy felszín alapján ítélünk, hogy a szerelem és a művészet igenis képes csodára, és hogy az ember elveszne a bűn mocsarában, ha lehetősége adódna. Dunajcsij Mátyás csodálatos fordításában olvastam, míg az egyik osztálytársam a klasszikus fordítást, és jól megbeszéltük.

Indra Sinha: Valamikor ember voltam
Ezt amúgy szerintem még soha nem meséltem el senkinek ilyen kereken, de most itt az idő. Ezt a könyvet egy Alexandrás könyves akción vettem. Elég kapitalizmusellenes és ökotudatos regény volt ez már akkor, amikor ez nem volt slágertéma annyira, és én sem feltétlenül ezért vettem meg. Csak tetszett a címe. Egy ázsiai elzárt közösségről van szó, aminek egy vegyipari mérgezés tönkretette az életterét, és egy Állat névre hallgató emberről, akinek meggörnyedt a háta a baleset következtében. Amiért ez fontos nekem, hogy ez a szöveg volt az, amit magammal vittem az első Pride Fesztiválomra, ahol (két percre a Blahától) egy hintában ülve megírtam azt a verset, ami végül az első slam poetry szövegem alapja volt. 2015-ben járunk.

88183268_2536841589871068_2394513485212942336_o.jpg

Gustave Flaubert: Bovaryné
Egy kedves ismerősöm az Anna Karenina olvasásom után azt mondta, hogy nekem szerinte a Bovaryné jobban tetszene, és ez évekig a tudatomban volt, de nem olvastam el a regényt egészen sokáig. Aztán elsőben volt egy kurzusom, ahol előadástémát kellett választanom, és ott volt a lehetőégek között a Bovaryné, és igen, azt hiszem, tényleg jobban szeretem mint az Anna Kareninát, bár nagyon rokon nősors az övék Annával. Mindketten szerelmes életet akartak élni, de Anna élete tényleg tragikus véget ért, amivel megkapta azt a regényes életet, vagy hát, halált, amire vágyott, Emma Bovary lassú halála sokkal metaforikusabb volt, és nagyon szeretem Móricz Isten háta mögöttjét, ami ügyes görbe tükröt mutat már ennek a történetnek is. Szóval, mindenesetre ez volt az első szemináriumi dolgozatom tárgya, és szerintem okos dolgozat volt.

covers_355182.jpgAva Dellaira: Kedves halottak!
A konkrét könyv, amiért létrehoztam a blogom. Egy szegedi lány árulta a könyvet molyon, és nekem tetszett a címe, jó volt a fülszövege, ottvolt az LMBT címke, és igazából ennyi. Nem tudtam, hogy mitől is lett LMBT könyv. És nem azt mondom, hogy ez volt az a könyv, ami létrehozta az egészet, de egy utolsó csepp volt, ami tényleg rámutatott arra, hogy szükség van egy olyan platformra, ami megmutatja, hogy egy könyv valójában mivel érdemelte ki az LMBT címkét. Ha valami megváltoztatta az életemet, akkor az ez volt.

Becky Albertalli: Simon és a homo sapiens-lobbi simon.jpg
A Simont ugyanazon a napon vettem, mint a Kedves halottak!-at. Egy nappal a blog létrehozása előtt. És aztán egy hónapon belül elolvastam, és nem tudtam, hogy hogyan írjak róla. A hatása alá kerültem, és az alatt vagyok most is, bármikor, ha a kezembe veszem. Arra jutottam ekkor, hogy nem vagyok jó blogger, kevés vagyok ahhoz, hogy ilyenekről írjak. Aztán írtam róla. És azóta is blogolok.

a_magany_kutja.jpgRadclyffe Hall: A magány kútja
Az első recenzióm. Emlékszem, hogy facebookon keresett meg a Park Kiadó marketingese, és nagyon büszke voltam magamra, hogy fél év alatt egy olyan blogger lettem, akit keres valaki. Nagyon sok önbizalmat adott, hogy csináljam, azóta merek én is kiadókat keresni, van olyan PR-os, akivel kifejezetten kellemes, félhivatalos, baráti viszonyban levelezünk már, és nem tudom, mennyi időnek kellett volna enélkül a megkeresés nélkül eltelnie, hogy én merjek kezdeményezni. Köszönöm nekik a belém helyezett bizalmat.

Bari Károly: A holtak arca fölé
Bari Károly a magyar roma irodalom egyik vezető alakja, a ma élő irodalmárok legnagyobbja. Egy szemináriumon kellett előadást tartani ezen első kötetéből, és az utánajárás, témafelvetések, további olvasások közben jöttem rá, hogy én szívesen foglalkoznék ezzel a témával bővebben is. Most jelentkezem mesterképzésre, és már van egy fél/háromnegyed kutatásom ezügyben, és lelkes vagyok.

Szegő János (szerk.): Szép versek 2019covers_549278.jpg
Szóval a Szép versek. Szerintem a legtöbben ismeritek ezt a sorozatot. Mégpedig az iskolai könyvtárakból. Tudjátok, ezek azok a könyvek, ahol így egymás mellett van a borítón sok kis bélyegképnél is kisebb arckép, de soha senki nem nyúl hozzá. Na. Ez a sorozat ma is van. A kortárs lírapublikációk előző évnyi terményéből válogat, és tavaly két verssel én is benne lehettem, ami hatalmas megtiszteltetés számomra.

Seth Godin: Minden marketinges sztorizik
A TEDx előadásra készülés. A személyes blogom létrehozásakor meséltem arról, hogy még nem kezdtem el úgy blogot, hogy tisztázzam magamban a miérteket. Ez a kérdés ennek a blognak a kapcsán a TEDx előadásra készülve jött elő igazán, és Seth Goldin könyve segített, hogy felépítsem a blog történetét, fő hangsúlyait. Nagyon sokat tanultam magamról és a blogról ennek a könyvnek hála, sokkal strukturáltabban látom azt, hogy ki vagyok én, milyen változást várok a világtól a blogom hatására, és miért is akarom elmondani mindenkinek a történetét. Sokkal bátrabb és céltudatosabb vagyok azóta. Tudom, hogy minek kell beleférnie, és azt is időben észreveszem, ha valami nem működik annyira. És akarom azóta csinálni a blogot. Nagyon. Mert már történetünk van.

_mg_6677.JPG

Moskát Anita: Irha és bőrcovers_541227_1.jpg
Az első nem online zajló #LMBT-t olvasunk interjú kötődik ehhez a könyvhöz. Moskát Anita és Brandon Hackett közös könyvbemutatót tartottak Szegeden a Próza Nostra Irodalmi Estek szervezésében, és én a bemutató után beszélgethettem Anitával. Nagyon kínosan indult, mert bár megbeszéltük, hogy beszélgetünk majd, az est előtt vagy után sem jelentkeztem nála, csak láttattam magam (azóta elméletben is megtanultam, hogy ezt sajtómunkatársként nem szabad), de Anita ezt nagyon jól kezelte, és a kezdeti inkább számomra fontos jégtörés után egy izgalmas beszélgetés alakult ki. Azt érzem, hogy a vele való beszélgetésben vállaltam a leginkább kockázatot, sikerült nem konzerv kérdések mentén dolgoznunk, és nagyon megtisztelő volt abban az alázatban részesülni, amivel ő nyúlt az interjúhoz. Emellett pedig nagyon tanulságos volt a vele való munka, ezentúl jobb tisztázatot fogok küldeni, bátrabban fogok kérdezni, és megtanulok szociális helyzeteket kezelni a következő ilyen esetekre.

William Shakespeare: Hamlet
És elérkeztünk a jelenhez. Elég furán került elő ez a Hamlet. Már többször olvastam Arany János és Nádasdy Ádám fordításban is. Mindig is szerettem olvasni. Hamletet egy jó figurának tartottam, olyannak, akibe benne láttam azt az el nem fogadást, amit én gondolok, gondoltam sokáig a felnőttségről és a felnőttséggel járó kompromisszumokról. Most viszont újra kellett olvasni Dramaturgia órára házinak, és a Hamletben mást is észrevettem. Hamlet most élete első felnőtt döntése előtt áll, és habozik. El kell döntenie, milyen ember akar lenni, de a bizonytalansága áldozatokat követel. Én most megyek mesterszakra. Volt két évem arra, hogy átgondoljam, hogy ki vagyok én, és milyen ember szeretnék lenni, aztán majd el kell kezdenem olyanná válni. Hamlet már két hónapja ennek a metaforája a fejemben, és azt hiszem nem szégyen a legnagyobb mesterek egyikétől tanulni.

tumblr_n32k6228mg1qb6v6ro1_500.gif

Ennyi lettem volna mára. Azt hiszem ezek voltak a legfontosabb könyves pillanatok az életemben. Nehéz volt kiválasztani és leszűkíteni ezt a 18 könyvet, de az élet is nehéz, szóval muszáj volt. (Így is csak utolsó pillanatban fejeztem be ennek a megírását.) Ha vannak olyan könyvek, amik valamiért számotokra is ilyen fontosak, hagyjatok bátran kommentet, jó az ilyenről olvasni. 🙂

Ha egyéb kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek akkor is bátran komment szekcióban,
háttértartalmakért lessetek be facebookra, vagy a frissen létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és a hónap eleje óta patreonon is támogathatod a munkámat.

Igyekszem hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Óvodaérettek lettünk, és bátran nézünk a táguló világra

Sziasztok,

egyszerre olyan most ezt a bejegyzést írva, mintha mindig is lett volna ez a blog, és olyan is, mintha tegnap lett volna az a szerda reggel nyolc és dél között, amikor létrejött az a felület, amit most olvasol. Pedig ennek már három éve. Pont három éve. És ez most valahogy fontossá lett számomra, mert azt mondták korábban, hogy fontos. VargAda arról is beszélt  a 2018-ban a könyvfesztiválon a könyves bloggereknek, hogy szerinte a három év az, amikor kiderül, hogy valaki könyves blogger lett és marad. Mert sokan adják fel, ha nincs rá idejük, vagy amikor nem hullnak az ölükbe az ingyen könyvek vagy nem jönnek a számok, és sokan keresnek más témákat is. Szerinte ez a három év fontos határ, és egy picit szerintem is. Nagyon más volt az elmúlt egy év, amire visszanézhetek, mint a korábbi kettő, de egy dologgal talán össze tudom foglalni:

szulinap_1.JPG

Bátor lettem. Ez majdnem teljesen ilyen egyszerű. Most már könnyű bátornak lenni. Kiismerem magam a könyves közegekben. Követem a fő trendeket, olvasom a legfontosabb bloggereket, néhányukkal ismerősök vagyunk a facebookon is, persze követjük egymást molyon, beszélgetünk egymással egy-egy könyves eseményen, vagy egymásra írunk egy-egy jól sikerült tartalmunk apropóján.

Azt hiszem a részese lettem lassan a könyves életnek, még akkor is, ha a könyves tartalomgyártók alapvetően szűk rétegközönségéből én egy még szűkebb rétegből szakítok. Egyre gyakrabban futok bele ismeretlen embereknél is abba, hogy ismerik a blogomat, ti is egyre gyakrabban szólítotok le (amit még mindig nem tudok kezelni, de nagyon jó érzés, napokig tudok örülni neki), és ez az egész kinyitott engem is. Általában zárkózott ember vagyok, tele vagyok kétségekkel azzal kapcsolatban, amit csinálok, viszont a harmadik évben lett egy olyan szilárd alapom, amit fel tudok mutatni. Mert igen, van, hogy egy bejegyzés nem sikerül úgy, én sem vagyok rá büszke mindig, és tudom, hogy nem csinálok mindent tökéletesen, azzal együtt sem, hogy a tökéletesség nem is cél… Mégis ebben az évben meggyőződtem arról, hogy blog, amin dolgozom jó, és egy jó alap, amihez vissza lehet térni akkor is, ha valami pont félremegy.

És ez büszkeséggel tölt el. Tényleg. Minden nap. Az októberi Szegedi TEDx beszédem után meséltem arról, hogy hetekig csak mosolyogva és kihúzva tudtam járni, mert úgy éreztem, hogy egy érdekes ember vagyok, akinek van egy jó története és inspirálni tud másokat, de azt hiszem ez előbb kezdődött. Valahol ott, hogy jelentkeztem a TED-re, vagy előbb… De ezt mindenképpen a blognak köszönhetem.

Már közhelyszerűen mondom magamról, hogy zárkózott vagyok, nehezen kezelek szociális helyzeteket, de ezt fontos értenetek ahhoz, hogy mit jelent számomra a blogolás elmúlt egy éve. Jelentkeztem TEDx előadónak, több szerzővel készítettem interjút, írtam egy vendégcikket a wmn.hu-ra, elhívtam egy kávéra Teklát, aki már hat éve blogol, és a google a Könyvesblog professzionális tartalomgyártó után másodikként dob ki a ‘könyves blog’ keresésre, és akit most már youtube-on is követhettek.

Ez most négy nagyon más példa, de nagyon hasonló dolgok állnak mögöttük. A TED videók azóta vonzanak, mióta az eszemet tudom. Nagyjából egy időben találtam rá, az akkor magyarul még szinte csak feliratokkal elérhető angol nyelvű beszédekre és a meleg könyvekre. D. Tóth Kriszta és a WMN már bőven dübörgött, amikor blogolni kezdtem, és a blog történetében fontos szerepet játszót D. Tóth Kriszta egy egyetemi pódiumbeszélgetésen elhangzott mondata mondata, ami bátorított arra, hogy írjon mindenki, akinek hiányzik egy tartalom, és úgy érzi, hogy be tudná dönteni. Tekla pedig szinte ősblogger volt azokban az időkben is, akit mindig ámulattal tudtam figyelni, mert nem lett egy klasszikus híreket közlő könyves blog, hanem az értékelések maradtak a fő profilja, miközben most épp gőzerővel dolgozik azon, hogy a saját márkáját építse.

Nem számítottam rá, hogy már nem a Szilvió nicknév mögé fogok bújni, és ötszáz ember előtt fogok beszélni a blogomról. Nem gondoltam, hogy valaha engem fognak olvasni WMN olvasók, szintén a saját nevem alatt, és igen, azt sem gondoltam volna, hogy Teklával el tudunk beszélgetni egyenlő partnerként egy kávé mellett… Pedig ezek mint adottak voltak. Nem változott meg a világ körülöttem az elmúlt egy évben és nem is gondolkozom róla másként. Csak bátrabb lettem. Mertem jelentkezni a TEDx Szeged felhívására. Mertem írni a WMN-nek, rá mertem írni szerzőkre és Teklára is. Mert azt gondolom, hogy lehetek partneri viszonyban velük, és bízom benne, hogy az, amit a világról tudok, érdekes lehet másoknak.

Bízom benne, hogy releváns tud lenni az amit csinálok. Be merek kopogni olyan kapukon, amik talán eddig is nyitva lettek volna számomra, de most már végre tudom, hogy ki vagyok én, tudok válaszolni, ha kiszólnak, hogy “Ki az?”, mert teljesen belaktam a Szilvió nevet, és még akkor sem esem kétségbe, ha azt is megkérdezik, hogy “…és mit akar itt?”.

Három éves bloggerként úgy érzem magam, mint egy óvodás az első két hét után. Tudom, hogy vannak még itt emberek, vannak már barátaim és vár rám egy csomó játék. Tudom, hogy mi ez az egész, de nyilván tartogat még meglepetéseket. És én ezt várom, tényleg. És még nem ölték ki belőlem a lelkesedést, ezért minden feladatra jelentkezem, és igyekszem a legjobbak szerint teljesíteni.

És igen, három éves bloggernek lenni néha olyan is, mintha óvó néni lennél. Hogy ismersz embereket, de csak egy picit, a kis arcukról és becenevekről, és felelős vagy értük. Segítesz nekik könyvet választani, mesélsz nekik arról, mit jelent szerinted ebben a világban lenni. És én döntöm el, hogy miről mesélek és hogy mikor, és igyekszem a legjobb tudásom szerint csinálni. Aztán majd értékelitek a munkámat. Mint az óvó néniét.

Szóval ez van, hogy három év alatt nagyra nőttünk, még akkor is, ha néha csak némi tápszer segített minket életben tartani. A napokban értünk el a 100 000 megtekintést, az Egy meleg srác olvas blog a google első blog találata a ‘meleg könyvek’ keresőszóra, lassan 500-an leszünk facebookon, és beszélgetünk. Itt, molyon, facebookon és néha már az utcán is. ezek nagy számok, és fontos beszélgetések, amiknek a mentén igyekszem haladni tovább. 🙂

Remélem velem tartotok, könyvekkel egészen a szivárványig!

Szilvió

Ezeket mind idén tanultam a bloggerségemről

Sziasztok,

2019 nagy év volt számomra, ez már szinte biztos. Olyan, amire emlékezni fogok. Egyaránt tele volt nehézségekkel és jó dolgokkal. Vannak dátumok, amiket egy életre meg fogok jegyezni, és ehhez az évhez kötnek. A nagyon személyes sikerek és nehézségek mellett nagyon erős, többfrontú szakmai visszajelzést kaptam. Végeztem magyar alapszakon, elkezdtem televíziós műsorkészítést tanulni, ami nagyon erősen épít arra, hogy tudatosak legyünk. Verseim jelentek meg a Litera költészet napi ajánlójában, a Szép versekben vagy az ART7 portál verstag rovatában, elkezdtem dolgozni az első igazi kritikáimon, az első tanulmányomon, és tisztáztam magamban, hogy mi is szeretnék lenni. És ennek része a bloggerség. Fontos és elidegeníthetetlen része. Ma arról fogok mesélni, hogy mi mindenre jöttem rá a bloggerséggel kapcsolatban idén.

209n.JPG

  1. Blogger vagyok

Ezt a szót biztosan használtam már korábban is magamra, de most már érzem, és mások is hivatkoznak rám így. Futottunk össze már más bloggerekkel vagy olvasókkal például a Líra raktárvásáron vagy az Őszi Margó Irodalmi Fesztiválon, és kezdem ebben otthonosan érezni magam. Jó, igazából nem, még mindig egy picit kínosan beszélgetek, de közben élvezem és örülök neki. VargAda a 2018-as könyvfesztiválon azt mondta, hogy nagyjából a harmadik évtől kezd elkezdeni az ember biztosan könyves bloggerré válni, és azt hiszem lehet ebben valami… Bloggernek lenni számomra azt jelenti, hogy egy nem hivatalos fórumon dolgozom, és az én véleményem valami érthetetlen oknál fogva fontos másoknak. Azt jelenti, hogy a világ egy pontján azt mondok, amit akarok, és annak adok teret, aminek akarok. És én szeretek teret adni a nekem fontos dolgoknak.

  1. Van egy történetem, ami másokat is érdekelhet

Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy idén felléptem a TEDx Szeged konferenciáján, és össze kellett szednem azt, ami a blogról másoknak is érdekes, inspiráló, releváns lehet. A felkészülés közben jelentkeztem egy szakkollégiumba, ahol a szóbelin szóba került a TEDx, és el tudtam mesélni a történetemet pár szóban. Jó volt. Büszke tudtam lenni rá. Aztán a TEDx után hetekig kihúzva magam, boldogan sétáltam minden felé, és büszke voltam rá, hogy van egy jó történtem a blogról. Ezt jó volt megélni.

  1. Nagy elérések, és ami ezzel jár

Nagy pánik volt az év első felében a bloggerek között, amikor a bloggerek számára kivásárolhatóvá váltak az index és index2, ma blog.hu címlap felületek. Én arról tudok beszámolni, hogy bárminemű anyagi befektetés nélkül került ki nagyon sok bejegyzésem az index kezdőfelületére vagy a blog címlapra. És ez baromi jó. Nagyon sok olvasót hoz, vannak, akik maradnak és persze a blog maga is láthatóvá válik. Szeretem, hogy így van, és köszönöm az indexnek.

Ezzel együtt idén nagyon sokan jelentek meg a komment szekcióban olyan kifejezésekkel és érvekkel, amiknek nem szeretnék teret, felületet biztosítani. Az év számotokra kevésbé látható részében emberjogi harcot vívó kommentelőkkel küzdöttem, akik a szólásszabadság mindenekelőttiségét hangsúlyozva kérték számon a moderálást, egy pillanatig sem gyanakodva, hogy ha az előző kommentjeiket töröltem, akkor ezeket is fogom. (Egy ilyen kérdésből egy másik blogon bejegyzést is írt a kommentelő, és én is tervezek írni. Arra gondoltam, előkeresem majd a régi #kibeszélős sorozatot. Mit gondoltok róla?) Összegezve év végére kialakult a szokásrend. Ha lehet vele vitatkozni, marad, ha nem, repül. Nem akarok homofóbiának felültet adni, van elég a számukra másutt. És örülök, hogy rendeződött magamban is.

  1. Meg tudom csinálni, valahogy

A blog indulásakor mint serény meleg könyves blogger elindítottam az #LMBT-t olvasunk sorozatot, amiben először négy booktuber, majd Uranista vett részt (nem mellesleg, Uranista ismét blogol, aminek nagyon nagyon nagyon örülök). És ez tök jó volt. Szerettem ezt csinálni, büszke voltam arra, hogy létezik a blognak ez az oldala, de amikor félbemaradt nagyon-nagyon sokáig ígérgettem, hogy újrakezdem… És ezek az ígérgetések annyira jól mentek, hogy elkezdtem unni, hogy ja, igen, meg van az #LMBT-t olvasunk sorozat, amit jó volna újrakezdeni, és idén januárban már meg sem ígértem. November 1-én viszont beindult újra, sokkal komolyabban, és négy részig el is jutott.

Azt hiszem azért nem akartam megcsinálni, mert féltem, hogy kevés vagyok hozzá. Hogy nem vagyok elég, és nem tudom jól hozni. Az első részek még bájosak voltak, de sokkal többet vártam magamtól… És elárulom, hogy baromi sok mindent nem csináltam jól. Erről bizonyára az interjúalanyok is tudnának mesélni. Három nagyon különböző interjút csináltunk, és mindháromban voltak hibáim, és tudom őket, tanulok belőlük, de az isten szerelmére: megcsináltam, és baromira örülök nekik.

Három nagyon különböző íróval tudtam beszélgetni a blogon, és azt hiszem nem látszott az interjú közbeni zavartság esetleg félreértés, ami néha be tudott lopózni helyzetek mögé, de jó volt a végeredmény. Valid interjúk lettek, érdekességeket tudhattatok meg és szerettem őket megosztani veletek, amikor elkészült, mert meg tudtam csinálni. Jó volt, és ígérem, hogy lesz még. 🙂

  1. Néha jó, néha nem…

Volt négy hónap az évben, amikorinoman szólva is akadoztak a blogbejegyzések. Az egyik a március-április, a másik pedig a november-december időszaka volt. Mindkettőnek megvan a maga oka, nagyon nehéz helyzeteken mentem át, és nem is erről szerettem volna mesélni. Ezekben az időszakokban, bár érződött a blog látogatottságán a kiesés, nem csappantunk meg, és amikor újra volt tartalom, akkor újra jöttek az ismerős számok és az ismerős nevek. És ez baromi jól esett… Ha van valami, ami nagyon jót tett nekem és a bloggerré válásomnak, az az, hogy nyilvánvalóvá vált számomra, hogy vannak olvasóim. Állandó olvasóim. Akikkel együtt építjük ezt a blogot, és akik várnak rám, ha épp megcsúszom valahol.

Szóval ez volt ez az egy év. Vagy hát ez is volt. Meg olvasással és szerkesztéssel töltött órák, bejegyzésötletek, amiknél könnyen fellelkesültem, beszélgetések, amikor jó volt mesélni a blogról, felismerések, amikor rájöttem, hogy blogger vagyok, pillanatok, amikor rájöttem, hogy hibázhatok, és helyzetek, amikor jó volt ebbe az egészbe beledőlni. 2019-ben nagyon nagy szükségem volt valamire, ami mellett ki tudok tartani, és köszönöm, hogy segítettétek azzá tenni, ami.

Szóval köszönök mindent, hogy a társaim vagytok ebben az útban:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 / 2 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén