Címke: Kibeszélős 2 / 4 oldal

Sziasztok,

tudom, hogy egy ideje megint nem volt bejegyzés, azt is tudom, hogy még ez a kibeszélős bejegyzés is késik, és szokásomhoz híven nem szeretnék ígérgetni sem. A mai bejegyzésben a mostani helyzet mellett arról szeretnék beszélni nektek, hogy, noha eszem ágába sincs abbahagyni a blogolást, megértem, hogy miért érnek véget akár több éve vezetett blogok csak úgy, egyik pillanatról a másikra. Sok mindenről szeretnék mesélni, nem is biztos, hogy minden szervesen fog működni, de meglátjátok majd.

Magyar mesterszak, elmúlt félév, kimerültség

A nulladik körben beszélhetünk erről a tanévről azt hiszem. Magyar mesterszakos lettem olyan csoporttársakkal, akikkel nagyon jó magyar mesterszakosnak lenni, mert tele vannak gondolatokkal, figyelemmel és kíváncsisággal. Amikor elindult a blog olyan magyar alapszakos voltam, aki úgy érezte, hogy még rengeteg lekötetlen energiája van, amiket olvasásra, könyvekre, írásra tud fordítani. Míg alapszakon úgy éreztem, hogy még úgy is potyázom, hogy az évfolyam első hallgatói között voltam, addig mesterszakon én is motivált, kíváncsi és lelkes lettem, amit elképesztően élvezek, bár nagyon fárasztó.

Különösen igaz ez úgy, ahogy ez az online tanévben zajlott. Borzasztóan fárasztó és monoton volt, nem voltak meg azok a pihentető kapcsolódások, amiket egy szünetben együtt megivott kávé vagy elmajszolt szendvics jelentett, sőt, míg az őszi félévben a nehéz napok után volt, hogy egy Jägermeister is lecsúszott együtt, most még ez a közös aktus is hiányzott (persze, nyilván tudjátok, hogy az alkohol nem jelentett megoldást, nem voltunk tőle kevésbé fáradtak, és egyébként is, végig a felelősségünk tudatában fogyasztottunk, ilyenek). És miközben vitt minket ez a szörnyen személytelen és gesztustalan online oktatás, részt vettünk egy kutatói tanulmányi versenyen, ami szintén rengeteg energiát emésztett fel, és, persze, ez rengeteg csodálatos kutatói felismerést is jelentett, de nekem mégis a feszültség és a fáradtság maradt meg az egészből jobban.

És akkor, a két héttel ezelőtti homofób-pedofil törvény azt hiszem egy utolsó csepp volt ebbe a borzasztóan fáradt, kimerült helyzetben. Az elmúlt két hétben nem igazán voltak tevőleges. Olvasni is alig olvastam, blogolni sem blogoltam, írtam egy verset, megszerkesztettem egy korábbi folyóiratkritikámat, és… és igazából ennyi az, amivel el tudok számolni. Tele van a fejem és elképesztően fáradt vagyok. Minden nap előveszem a Carolt, amiből az értékelés most soron van, odateszem magam mellé, hogy kezdjek el írni róla, de nem megy, még nem. Nagyon szeretném, de most időre van szükségem.

Most biztosan nem fogom befejezni a blogot

Az elmúlt két hét egyik nagy eseménye volt a lelkemben a szegedi Tricikli Fesztivál, ami egy kis szuperkedves irodalmi fesztivál volt, ahol nagyon jó volt ottlenni, mert olyan volt, mintha a világ tök rendben volna, és elképesztően kedves volna. Ott volt egy találkozásom, ami nagyon sokat jelentett számomra, és az is elhangzott, hogy ő is fontosnak tartja azt, ami a blogon történik, pláne most. A helyzet az, hogy én is így vagyok ezzel. Pláne most, és emiatt bánt is, hogy nem tudok tartalmakat hozni.

A másik dolog, hogy ha egyszer majd, talán ne adj isten bezárnám ezt a blogot (nyugi, az a tervem, hogy megnyerem a lottót, és hatalmas LMBT+ kulturális szerkesztőséget csinálok belőle), azt biztosan akkor tenném, amikor mentálisan teljesen rendben érzem magam, mert csak úgy tudnék felelős döntést hozni. Most viszont nem is gondolok ilyenre, ha csak egy pillanatra átfut az agyamon, akkor is tudom, hogy rengeteg tervem, vágyam és mondanivalóm van, szóval ez a kérdés nincs napirenden, noha látom, hogy egyre strukturáltabban kell erről a blogról is gondolkodnom.

Az Eközben Szegeden blogbejegyzéseit mindig csütörtök esténként szerkesztjük, pénteken 16:00-kor megy ki Facebookra, és ez tavaly október 30-a óta egyszer sem maradt el, egyszer sem késett. Tudom, hogy vannak ilyen dolgaim, és vagy ráérek időben, vagy valamivel előrébb hozzuk a szövegírást, és időzítjük a bejegyzést, de ilyen is ritkán van. Ennél a blognál nincs ilyen, és minden évben elhatározom, hogy rendet teszek, de most már tényleg érzem az igényt erre, mert:

Értem, miért maradnak abba blogok:

Már írtam róla fentebb, hogy a magyar alapszak valahogy organikusan hozta létre ezt a blogot, és azt hiszem olyan ez így, mint egy iskolai barátság. Ha megszűnik a közös helyzet, akkor energiát kell fektetni a kapcsolattartásba. És ez bizony baromi macerás, mert van egy új életed, amibe valahogy bele kell szuszakolni még a barátodat is. Megértem, ha valaki nem a blogot választja. Engem hív ez az életmód, és ez a tartalomgyártó létezés, de igen, van, hogy az élet hoz más prioritásokat.

Például olyanokat, mint a megélhetés. És biztosan én csinálom rosszul, mert, bár nagyon keveseket, de látok olyanokat, akik meg tudnak élni könyves tartalomgyártásból, vagy legalábbis ki tudják egészíteni a jövedelmüket, de nálam nem ez a helyzet, és nem is erről szól az egész. Viszont az egyetem mellett ilyen kérdésekkel is egyre többet kell foglalkoznom, ahogy bizonyára ezzel mások is szembesülnek életük egy szakaszán, bloggeréletük végén.

Nálam ráadásul az is van, hogy a blogon olyan dolgokat csinálok, amikből amúgy élek is, vagyis olvasok és írok. Akár az van, hogy kutatok, akár az, hogy kritikákat, interjúkat csinálok, az bizony olvasással jár, és az egyetem mellett ezek is elveszik az oldalszámokat a blogról, különösen, mivel, ha egy kritikát írok, nem egyszer olvasom el az adott könyvet, és akkor még nem is írtam róla. Az van, hogy azt hiszem van a fejemben egy karakterszám, aminél nem kényelmes számomra többet írni egy nap. Három-négy-öt bekezdésenként felállok, megnézek egy videót, tornázom, leszaladok a boltba, eszem, letusolok… szóval, hogy kilépek a szövegből, mert nem működök tovább, és ezt az írással tölthető, sőt, az írásra felkészülő időt (vázlatírás, gondolatok strukturálása) már nem csupán a blogra kell koncentrálnom. Hülyeség volt azt gondolnom, hogy a blog ezt nem veszi észre, mert dehogynem.

Utálom, amiért régen ilyeneket írni:

Van a blogon néhány ilyen újratervezős, újragombolós, álmodós bejegyzés, amiben rendszerint olyan dolgokat ígértem, amiket aztán nem valósítottam meg. Ezek baromi optimista bejegyzések voltak, nagyratörőek, lelkesek, amik elvették az energiát a valódi tett elől. Ma már semmiképp nem szeretnék ennek a hibájába esni, pedig ígérni, azt elképesztően ügyesen tudok még mindig. Tudom, hogy újra kell gombolnom a saját életemben is a blogot, tudom, hogy tele vagyok teendővel és felelősséggel, de azt is tudom, hogy kedden vizsgázom reggel, szerdán summát kell írnom, és pörgetnem kell az életem dolgait, a hogyanokat nem tudom még, de a muszájt igen.

Van a falamon két felirat, az egyik a szeretném, a másik a kellene. Akkor kerültek ki, amikor a pszichológusommal beszélgettünk arról, hogy nem tudok nemet mondani helyzetekre. A szeretném azokat a dolgokat jelölik, amiket nagyon szeretnék csinálni, amikre nagyon vágyom, és amiket lelkes vállalásnak gondolok. A blog ilyen. Most fáradt vagyok, de ez a blog olyan, amit nagyon szeretnék.

Ennyi lett volna mára ez a kibeszélős bejegyzés, valószínűleg a summáig nem érkezem új bejegyzéssel, de tudjátok: addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

egy régóta tologatott, pedig amúgy kifejezetten kellemes, kedves témáról kezdem most gépelni a mai kibeszélős bejegyzést, talán annak az apropóján, hogy ebben a hónapban már tényleg minden megvalósulni látszik, ami úgy igazán zajolgatni szokott körülöttem. A mai bejegyzésben azt az állítást járom körül, hogy mit jelent számomra az, hogy ugyanazon entitásként, ugyanabban a gondolati dolgokban egészen más médiumokon keresztül csinálom ugyanazt. Jó, másként: hogy lehet az, hogy miközben az életemben rengeteg mindent csinálok, azok mégis, remélem, az enyémek lesznek, azok mind egy közös szalag kis fonalaként az én kezemben végződnek. Ez most így még képzavarnak tűnhet, kezdjünk is inkább bele:

Ez a hónap elég vadnak ígérkezik. Jelenik meg majd versem a júniusi Tiszatájban, illetve a nyár folyamán majd több másik folyóiratban, június 16-án újra lesz élő slam poetry Szegeden, amin harmadmagammal fogok részt venni, blogolok itt szépen, folyamatosan, kéthetente friss tárcával kell jelentkeznem az általam alapított, és szuperlelkesen vitt Eközben Szegeden blogon (aminek egyébként ma lesz az első jelenléti eseménye, drukkoljatok), közben jelennek meg majd kortárs szépirodalmi intejúim a Tiszatáj online-on, kritikáim ifjúsági regényekről az f21.hu gyermek és ifjúsági irodalom rovatában, várhatóan a hónapban megjelenik majd az első tanulmányom, amelyben a cigány mesék eltelt száz évét vizsgálom, közben folyamatosan frissíteni igyekszem a frissen alakult tudománynépszerűsítő kutatói blogomat, és ráadásul ebben a hónapban elindult a Mikos Ákos öröm-műsora Spotify csatornán a Magnó Kurzus nevű, kéthetente jelentkező műsor, amelynek a keretében Ákos műsorvezetése mellett egy pszichológussal és egy klasszikus zenésszel együtt irodalmárként dalszövegeket fogok elemezni.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a mindennapi kis vizuális vagy verbális dolgaimat megmutatom Instagramon vagy Twitteren, és a dolgok ezen pontján azt még csak meg sem említem, hogy ha látok ez szép homlokzatot Szegeden, azt egyből lefotózom, és kiteszem a Dik, egy szegedi homlokzat instaoldalra, amit egy szép őszi napon szintén én indítottam magamnak a villamosmegállóban, csupán azért, hogy kitegyem oda azokat a homlokzatokat, amik megleptek a szépségükkel. Szóval, a helyzet mindenképpen durva, de elképesztően élvezem.

És nem vagyok multitalentum, ezt azért fontosnak tartom itt az elején leszögezni. Egyszerűen az van, hogy szeretek tartalmat gyártani. Szeretek kritikát írni, szeretek interjúkérdéseken gondolkodni, szeretek meglátni valamit a városban, amiből vers, vagy Eközben Szegeden bejegyzés lehet, szeretek olyan új dolgokat kipróbálni, mint például, hogy mit tudok kezdeni egy csomó popsong szövegével, és állatira élvezek egy nagy tudományos kutatás kereteiben gondolkodni a legkisebb cigány mesékről való adatokban is.

Az asztrológiában egy picit, ha cinikusan is hívő ismerőseim azt mondják, hogy tipikus ikrek vagyok, a 16 személyiségtípus hívei szerint tipikus ENTP, azaz „vitázó”, és mindkettejüknek igaza van egyébként. Zsong a fejem, és közléskényszerem van, amit bízok benne, hogy jó dolgokban, megfelelő érzékenységgel, alapossággal és figyelemmel tudok becsatornázni, és örülök, hogy vannak emberek, akik kapcsolódni tudnak a baromi random dolgaimhoz.

Közhelyesen hangzik, de az van, hogy lelkes vagyok, minden felsorolt dolgom kapcsán, és ez a tanév jó volt arra, hogy ezt a tényleg nagyon sokféle és sokirányból érkező ingert megértsem, és valamiféleképpen összefogjam. Ez az összefogás az a kézben tartott szalag, amiről a bejegyzés elején meséltem, hogy valahogy minden hasonló lesz, és ezzel nincs semmi baj.

Korábban már beszéltem arról, hogy egészen más dolog kritikát, recenziót és blogbejegyzést írni, időközben hozzá érkeznek a tudományos kutatásaim eredményei, amiket lejegyezni, úgymond, tanulmányt írni egy egészen más dolog. Mégis, összetartozik valamiben, ami engem tökre érdekel, ez pedig a másság. És a másság itt nem a homoszexualitás tabuszava, hanem tényleg a másként lét kifejeződése. Hozzászoktam, az LMBT+ irodalommal eltöltött elmúlt nyolc év, benne a blog létrehozásának négy és fél éve alatt, hogy arra figyelek, mitől reprezentatív egy szöveg, mit akar az egyénekről megmutatni, milyen retorikát használ, és hogy egyáltalán, le tudjam írni, miért volt jó az olvasás. Talán a roma mesékkel való találkozásom pont ezért volt ennyire egyértelmű, mert egy másik másságról és egy másik másság irodalmáról volt szó, és kaptam hozzá tudományos mankókat, amelyek mégjobban megnyitották mindezt.

De ez a fajta másság az, ami nyilván a verseimben is benne van. Elsőgenerációsság, máshová tartozás, más nézőpont, ahogy ugyanazt nézi, csak észreveszi a szabályszerűségeket is, mert nem része azoknak. És ez vezet oda, hogy elkezdek gondolkodni a városon, Dik egy szegedi homlokzatosan, Eközben Szegedenesen… Mert látom, tetten érem a várost működésében – bizonyára éppen úgy, mint mások, csak én elképesztően utálnám, ha ezek a gondolatok elvesznének. És persze, ezt a mindennapiságot és ezt a mindennapokban megtalált másságot igyekszem továbbvinni a slam poetryben is, ahol viszont hat éve nem működöm igazán, talán túl sok kompormisszumot hozok az érthetőségért, talán túl didaktikus vagyok, talán mindez egyszerre, meg még egy csomó minden.

Éveken keresztül beszélgettem arról emberekkel, hogy majd, ha lesz egy kötetem, akkor nem szeretném, ha LMBT+ kötetnek tartanák, csak mert van ez a blog, hiszen az LMBT+ téma alapvetően egyáltalán nem érdekel versek anyagaként, mert a lírai én tök rendben van a saját LMBT+ státuszával, nincsenek már nagy felismerései. Éveken keresztül beszélgettem arról emberekkel, hogy majd, ha lesz egy kötetem, akkor nem szeretném, ha slammerkötetnek tartanák, csak azért, mert kedvelem és keresem ezt a személyes és valójában nagyon kedves kifejezésmódot. Most pont az elfogadás fázisában vagyok. Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy ki milyen kötetnek fogja tartani majd egyszer a verseim gyűjteményét, mikor slammer is vagyok, meg meleg is, meg a tejet is szeretem.

Most, tök hülyén hangzik ez is, de tényleg érzem, hogy ezek a dolgok összeálltak bennem. Megértettem valahogy azt, hogy valójában ugyanaz a költő, a kritikus, a tanulmányíró és a blogger perszónám, akárhol vagyok vagy akármit írok, a magam módján tudok gondolkodni és beszélni, és szeretem is ezt a magam módjánt, és tudom, hogy képes arra, hogy fejlődjön majd még ebben. Ezzel együtt persze máshogy írok verset, kritikát és tanulmányt (remélem), de közben ugyanaz az ember kíváncsisága van a sorok mögött, és ezt jó, ha látjátok, és jó, ha végre én is látom.

Szóval, és nem gondoltam, hogy ma erre is ki fogok térni, de most itt organikusnak érzem, a héten megosztottam a blog Facebook oldalán a Magnó Kurzus első részét, mert az van, hogy egy picit erre a blogra is a saját blogomként tekintek, noha nagyon azt hiszem sosem fogok eltérni a tematikájától, ami az egyik legfontosabb vállalása az életemnek (jó, ez a szó itt fura), és ebbe a saját hangba és saját blogba ilyen dolgok is vannak, ha tetszik, amit a blogon kaptok, talán az is érdekes lehet.

Mert, az a baj, hogy tényleg őszintén hiszek benne, hogy lehet tartalmat gyártani, ha szeretnél, és én tényleg nagyon szeretnék. Keresem a helyeket, a médiumokat, a működéseket, keresem a szabadságom ebbe, és bízom benne, hogy ebből lehetőségem lesz majd valamiféle egzisztenicát is építeni magamnak. Persze, nagyon sok minden a fent felsoroltakból tök ingyen kör kvázi, szerelemprojektek és tanulókörök, de most az is elég jó, ha csak bele tudok jönni. Bele abba, hogy én, Veszprémi Szilveszter költőként, slammerként, kritikák írójaként, interjúk kérdezőjeként, Szisziként, az Eközben Szegeden blog bloggereként és főszerkesztőjeként, vagy épp Szilvióként itt ezen a blogon, valami olyat csinálok, ami nagyon hasonló egymáshoz, és ami nagyon fontos nekem így együtt.

Nem tudom mennyi közszolgálat volt ebben a bejegyzésben, lehet, hogy tudnék még egy bekezdést írni arról, hogy milyen tanulságok lehetnek ebben a történetben, de nem akarok, sem hazudni, sem didaktikusan igazat mondani. Ha van benne tanulság, örülök, ha nincs, akkor is meg akartam írni, remélem legalább élveztétek. Ennyi, és ez elég is.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

néhány héttel ezelőtt láttam egy Instagram posztot Tamaránál, a Faltól-falig könyvesvlog csatorna vloggerénél, amiben arról írt, hogy ő a saját csatornáján nem nagyon beszél olvasott szakirodalmakról, szakkönyvekről, mert kevés embert érdekelhetnek ezek igazán, és én ennek kapcsán gondolkoztam azon, hogy én viszont beszélek ilyen könyvekről. A summákban és az 1 és 6-okban is folyamatosan találkoztok fontosabb, vagy csak épp számomra aktuálisabb elméleti szövegekkel vagy épp olyan szépirodalmi kötelező olvasmányokkal, amik egy-egy órához tartoznak, így azok talán nem szorosan a könyves tartalomgyártó világ tipikus olvasmányai közé tartoznak, mégis fontosnak tartom, hogy legyen róluk szó, különösen, miután már órán tárgyaltuk őket.

Azt a kérdést, hogy miért is írok ezekről, könnyű megválaszolni: azért, mert ezeket olvastam, és nem volna teljes az olvasmányaimról való kép ezen szövegek, és ezen szövegek rám gyakorolt hatása nélkül, de nem szeretném ezt a bejegyzést ennyivel lezárni, hanem szeretnék arról is beszélni, miért szeretem én a kötelező olvasmányokat. Fontos itt persze leszögezni, hogy magyar nyelv és irodalom mesterszakos vagyok, a kötelezőim is ilyenek, klasszikusok, mégha nem is mindig a tipikus klasszikus könyvek, gyakran egy téma köré szerveződnek, és… de ne szaladjunk ennyire előre.

Kezdetben valák a kötelezők:

Kezdjük az elején. Én az általános iskolai felső tagozaton kívül végig nagyon szerettem a kötelező olvasmányokat, bár középiskolában egy vendéglátós szakközépben nem kellett megerőltetni magunkat, a nagy olvasások rám nagyrészt tizenkettedikben vártak először, amikor emelet magyar érettségire készültem. Alsóban a Két Lotti volt az első könyv, amit olvasnunk kellett, és alapvetően Kästner regénye alkalmas volt arra, hogy az egész osztályunkkal megszerettesse az olvasást, noha azt a Pál utcai fiúk (ma már nagyon szeretem a könyvet, de megértem, miért nem fogott meg az egyébként nem is gyerekeknek szánt, felnőttnyelvű szöveg) és az Egri csillagok kiverte belőlünk (én ott hagytam abba, amikor 80 oldalon keresztül ágyúztak), a Kőszívű ember fiaiból csak a filmet néztük meg (itt is bátran ajánlom a könyv összevetését azokkal az ifjúsági szövegekkel, amiket tizenhárom éveseknek írtak), és nyolcadikban megérkezett a csoda. Három kötelezőnk is volt, és én mindhármat elképesztően szerettem. A Légy jó mindhaláligot alapból mindig láttam az anyám éjjeliszekrényét, mert az egyik kedvenc regénye volt, és akkor már láttam Pécsett musicalként a színházban is, így az első pillanattól megkapott Nyilas Misi története. Az Ábel a rengetegben sodort magával, hiszen sokáig a falu végén éltünk, és szinte valóság volt ez a fajta a természetközeliség számomra, a Szent Péter esernyője pedig egy állati csodálatos történet, ami fantasztikusan van jelenetezve, emlékszem, hogy viccesnek találtam, randomnak, szépnek, és ez a véleményem nem is igazán változott. Középiskolában pedig már elsőben szétmoralizáltam magam az Antigonén és a Hamleten, amik a kamasz életem fő állítását (egyedül a balfasz világ ellen) erősítették, és ez így ment, végül mesterszakig, azaz mostig.

Aztán meg van tök másként az egyetemen

Az egyetemre persze már másként olvasunk. Ha szemináriumokra készülünk hétről-hétre, akkor folyamatosan olvasunk és gondolkodunk könyveken, mert az óra akkor sikeres, ha mindenki belemondja a maga gondolatait, vizsgára készülve pedig gyakran alapos elméleti szövegeket kell olvasnunk a könyvet, amiről majd hosszan monologizálnunk kell. A felsős unokahúgom szerint ez olyan, mint az ő olvasónaplója, és tulajdonképpen, nem akarom eldönteni, hogy olyan-e. Ami fontos, vagy amiben ez más, az az, hogy sok olvasmányt köt össze valami, tematikusan, eszközeiben, hatásaiban, amivel nekünk foglalkoznunk kell. Volt már kurzusom például városról, térpoétikáról, feminizmusról, kelet-európai kisebbségiségről, szexualitásról…, és nagyon szeretem ezeket a szemináriumokat.

Ezeknek a szemináriumoknak a legnagyobb erénye az volt, hogy valamiféle hagyományt kívánnak felmutatni, abba kívánnak minket bevezetni elsősorban olyan jó és állati fontos szövegekkel, amiket egyébként valószínűleg nem vennék a kezembe (vagy csak majd, egyszer, hiszen annyi minden mást is kell, lehet olvasni), mégis rengeteget épülök belőle. A kötelező olvasmány persze nem népszerű fogalom, meghatározott, hogy miből kell készülni (az esetek döntő többségében egy listáról kell választani), és az is, hogy mikorra kell elolvasni (holnapra, ha 200 oldal felett van, és A4-es, akkor holnaputánra), és persze könnyebb lenne az életünk nélkülük. Az egyik kedves tanárpárom mondta egy könyv kapcsán, hogy „Végülis egy este alatt el lehet olvasni” – „Igen, de lehet, hogy élni is szeretnének”, és persze, szeretnénk élni.

De ha már van ez a kötelező olvasmány fogalom azért, hogy legyen miről beszélgetnünk, és azért, hogy legitim legyen a diplománk (amit persze nem az elolvasott oldalak számára, hanem a kritikus gondolkodásra adnak ideális esetben), akkor szeretem azt, hogy ez ebben a heti olvasmányos rendszerben van. Így egy szemeszter alatt alaposan bele tudjuk olvasni magunkat egy témába, különböző aspektusok és kérdésfelvételek mentén. Az életemben is vannak időnként témák, amik jobban érdekelnek, mint máskor (most például erősebb a 9/11-gyel kapcsolatos teoretikus érdeklődésem és a vizuális kultúrával, médiafilozófiával kapcsolatos kiváncsiságom), és ehhez hasonlóan működik egy szeminárium is.

Korábban már volt szó a blogon a kánonképzésről, és arról, hogy témák is kijelölnek alternatív kánonokat (így például az LMBT+ téma), ezeknek a kánonoknak a fontos szövegeit és fontos kérdéseit beszéljük át egy olyan keretben, amit az egyszerű olvasás nem tenne lehetővé. Ezek a diskurzusok pedig mind a kultúráról szólnak és arra a világra referálnak, amelyben létezni kényszerülünk, és ez elképesztően fontos. Az egyetemen arról beszélünk egy szöveg kapcsán, amiről csak szeretnénk, egészen addig, amíg az állításaink érvényesek, és azt hiszem így kellene kötelezőket olvasni.

Szerintem így kéne a kötelezőkkel bánni

Tudom, hogy nekem nagy szerencsém volt általános iskolában és középiskolában is magyartanárokkal, de mégis az volna a fontos, hogy beszélgessünk szövegekről. Olyan dolgokról, amiktől az érvényes lesz ma. Amikor az Antigonét először olvastam, állati dühös voltam azért, mert mi az, hogy nem lehet egy halottat eltemetni. Nyilván én később magyar szakos lettem, szóval fogékony voltam erre, de nem gondolom, hogy az osztálytársaim ne lettek volna azok. A Hamlettel még mindig úgy vagyok, hogy fel sem fogom, milyen hatalmas darab, amiben mindig magamat látom (most épp a felnőttkor küszöbén toporgó hőssel, aki nem cselekedett időben, ezért mindenkinek meg kell halnia). És fel tudnám ugyanezt sorolni minden témával kapcsolatban, sőt, ha ezek a szövegek egy egyetemi szemináriumon előkerülnek, lelkesen kezdem el sorolni ezeket a meglátásokat, és szívesen beszéljük őket szét.

2017-ben, Olvasók éjszakáján halottam egy kiváló beszélgetést magyartanárokkal, amiben egyikük azt tematizálta, hogy lehetne a Harry Potter is kötelező, ha ebben a struktúrában maradna az oktatás, akkor az osztály fele most sem olvasná el. És közben hatalmas beszélgetéseket lehetne tartani például arról, hogy mennyire demokratikus is két részre osztani a társadalmat muglikra és varázslókra, vagy hogy mennyire jól működik Neville fogyatékkal élő reprezentációként. De addig, amíg az Antigoné kapcsán csak az ógörög drámák színeit, vagy a Hamlet kapcsán a shakespearei színpad felépítését beszéljük át, addig ez nem menne, és nem elsősorban a szövegek miatt.

Alapvetően ez több, és nagyobb vállalás is, mint amit ennek a bejegyzésnek gondoltam, de nem bánom, bár emiatt kicsúsztam a pénteki publikálásból fél órával (meg néhány egésszel, ha tényleg a péntek délutánt nézzük, amikor ideális volna). Mindenesetre ennyit szerettem volna. Tudom, hogy vitaindító cikk lehet ez, mindenkinek van a benne leírtakkal kapcsolatos véleménye, ha szeretnétek, osszátok meg velem kommentben. Én hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzés olvasói kérésre jött létre, de nem csak megoldásokat szeretnék benne adni arra, hogy hogyan kérdezhetsz meg egy LMBT+ embert a LMBT+ státuszának megéléséről, hanem szeretném egyáltalán körüljárni azokat a kérdéseket, hogy miért akarja egyáltalán ezeket bárki megkérdezni, és hogy egyáltalán miért nem beszélünk sokan ilyen kérdésekről. Az elején picit ebbe a bevezető irányba megyek majd el, a két legfontosabb tippem pedig a poszt második felében lesz olvasható majd, bár nem váltom majd meg velük a világot (hogy aktuális legyek). Kezdjük is.

A magunk módján azok

„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az” – szól az Anna Karenina első mondata, és valójában ennél többet talán nem is kellene arról beszélnem, hogy miért érdekesek az LMBT+ emberek, és hogy miért nem akarunk ezekről a viszonyokról annyira beszélni.

Az LMBT+ státusz egy normaszegés abban a világban, ahol a heteroszexuális viselkedést tartják normának, ilymódón ez persze érdekes lehet, hiszen más élettapasztalatokból és eltérő viszonyokban létezhetnek ezek az emberek. Lassan 150 évvel az Anna Karenina megjelenése után, meg egyébként is, más kontextusban talán kiléphetünk a boldog-boldogtalan dichotómiából, hogy a maga módjánságra fókuszáljunk. A liberális barátaim és a visszatérő olvasók persze értik, hogy ki szeretnék lépni az LMBT+ státusz egzotizálásából, ezért szeretem, ha egy filmben például csak úgy, mellesleg vannak melegek, leszbikusok (a csak úgy transzneműeket rettenetesen várom), de ahhoz, hogy megértsük, miért akarnak mindent tudni emberek a szüleinkről, házimunkavégzéseinkről, szexuális preferenciáinról, ahhoz igen is azt a ma is abszolút létező társadalmi működést kell ide citálnom, hogy a ’melegek mások’.

Melegnek lenni, az azt is jelenti, hogy másként élsz meg helyzeteket, sőt, vannak helyzetek, amiket csak te élsz meg. Persze, erről nem vagy köteles beszámolni, sőt, ezek csak a te dolgaid, mégis érdekli az embereket. Nyilván azért is, mert ez most egy topik téma (a lány- és asszonybarátaimnak én vagyok a cinikusan rosszindulatú, szókimondó, őszinte és szeretni tudó meleg barátjuk, mert történetesen pont meleg és cinikus vagyok), de azért is, mert egy teljes társadalom most igyekszik megérteni azt, hogy mit is jelent pontosan ez a melegség, miközben melegnek lenni egy picit olyan, mint boldogtalannak lenni: mindenkinek egy picit a maga módján más. Másként viselem én a melegségemet, sőt, máshogy viselem, mióta az egész családom tudja rólam, és tök más a viszonya a meleg, leszbikus, transznemű, queer barátaimnak, ismerőseimnek a saját nemükhöz, szexuális orientációjukhoz.

És persze, a megismerkedésnek egy korai szakaszában tökre lehet, hogy annyit tudsz valakiről, hogy meleg, de ekkor ne azzal kezdj egy beszélgetést, hogy neked is van egy meleg osztálytársad, szomszédod, nagybácsid (meleg nagybácsija még az unokaöcsémnek is van, ahogy egy kedves barátom szokta mondani, míg én inkább elütöm azzal ezt a helyzetet, hogy én is ismerek pát heterót), hiszen heteró emberekkel való ismerkedéskor sem a szomszédod szexuális identitását beszéled meg elsőként. Egy LMBT+ emberrel is lehet beszélgetni arról, hogy hogy kerül az adott helyzetbe, amibe vagytok (konferencián, baráti társaságban…), mit csinál a szabadidejében, mit gondol a függöny színéről, ad abszurdum, arról, hogy milyen az idő… Nem baj, ha nem a melegséggel kezditek.

Mert noha neked lehet, hogy ő az első meleg ismerősöd, ő biztosan nem az első meleg ismerőse valakinek, sőt. Elmondok egy tök más történetet. Ördögkatlan Fesztiválon a kis falvak között a fesztiválozók stoppal is szoktak közlekedni, ami közben beszélgetünk egymással. Az első két-három napon standard kérdés az, hogy hogy kerülünk a fesztiválra, hányadik nekünk az, de a végén már inkább azon nevetünk, hogy már mindannyian sokszor megválaszoltuk ezeket a kérdéseket. A melegség viszont nem öt napos, és ritkán van olyan néhány napos felfokozott hangulatunk, amikor mindenki történetére kíváncsiak vagyunk, és amikor mindenkinek el akarjuk mesélni a sajátunkét.

Az Anna Karenina idézet másik fontos gesztusa, hogy családokról beszél, és egy intim történetet mesél el. Vagyhát, kettőt, de ez most mindegy. Mert valójában a melegségről beszélni, az sokunk számára csak egy szűk közegben képzelhető el, éppen úgy, ahogy te sem beszélsz a szüleiddel való viszonyodról, a kamaszkori depressziódról vagy a szexuális szokásaidról olyanoknak, akik csupán az ismerőseid, így ezt te sem várhatod el másoktól. Az egyik kedves barátomnak épp ma jelent meg egy esszéje az Eközben Szegeden blogon, amiben arról írt, hogy vannak olyan beszélgetések, ahol előkerül a nevelőapám szó, és ezzel egy teljes nevelőapa narratíva, akármennyire nem szeretné elárulni magát.

Amikor elkezdtünk Alexával ismerkedni, akkor elő-előkerült ez a szó, és tudtam, hogy valamilyen történet kapcsolódik hozzá, de mindig úgy éreztem, hogy neki kell tudnia azt, hogy a kapcsolatunk mikor elég érett ahhoz, hogy erről beszéljünk, vagy hogy mikor következik a beszélgetésünknek egy olyan része, amihez az ő története szervesebben kapcsolódik. A melegséggel pont ugyanez van. A legtöbbünknek valószínűleg jól fogadta a családja azt, hogy meleg, valószínűleg tök unalmas szingli életet élünk, amiben mi főzünk és mosogatunk (vagy mi dobjuk ki a pizza dobozát), és a wc-t is magunk pucoljuk, ha pedig nem, arról a barátságunk egy pontján értesülni fogsz, mert fel fog jönni, ha valami érdekes tapasztalatunk vagy megosztani valón érzelmünk van ezzel kapcsolatban.

Ez után már bizonyára kitaláltátok, hogy milyen tanácsaim vannak, azoknak, akik kérdezni szeretnének, de azért lássuk ezeket leírva is.

A biztos tippek arról, ha valakivel a szexuális identitásáról, nemi orientációijáról szeretnél beszélgetni:

1.) Csak akkor hozd fel, ha úgy érzed, olyan viszonyban vagytok, amiben te is megosztanál ilyen érzékeny információkat magadról.

Valószínűleg a jó szándék és a megismerés őszinte vágya hajt, de valószínűleg roppant kényelmetlen volna egy ismerősöddel beszélgetni a családi gondjaidról, és érezd azt, hogy fel vagy-e hatalmazva arra, hogy te erről kérdezhess valakit. Valószínűleg, ha ezen a kérdésen el kell gondolkoznod, akkor azonnal nemleges a válasz. És nem azért, mert mi titkolózni szeretnénk, hanem azért, mert ezeknek a kérdéseknek nagyrésze a magánéletünk része (sőt, szinte teljesen az volna, ha például fennakadás nélkül örökölhetnénk a párunk után, vagy a bankban, kórházakban is párunkként kezelnének minket, vagy mondjuk nem tennének ki meleg kamaszokat az utcára a szüleik – persze ezek is az igazságtalanságuk által lesznek közüggyé), bizonyos, nem feltétlenül látható esetben velünk élő traumákat is jelentenek. De mégis, ha nagyon, ha elképesztően beszélni szeretnél róla:

2.) Kérdezd meg volna-e kedve beszélgetni veled erről, vagy csak válaszolni néhány kérdésre.

Iszonyatosan jó élményeim és beszélgetéseim vannak abból, hogy emberek megkérdezték, hogy kérdezhetnek-e engem a melegségemről, és válaszoltam nekik, nyilván azért is, mert így a beszélgetés egy olyan keretben tudod zajlani, ami már önmagában a beleegyezésemen alapul, és meg tudom húzni a határaimat benne. A bármilyen erőszak azt jelenti, hogy valaki úgy került egy adott helyzetbe, hogy nem szeretne ott lenni, ezért tök nagy a felelősségünk abban, hogy minden helyzetben adjunk korrekt teret a nemet mondásra, hiába vagyunk mi kérdezőként szörnyen nyitottak, kedvesek és kíváncsiak, ez igenis tud fullasztó lenni, és egyszerűen ne legyünk fullasztóak.

Ismerd fel azt, hogy ha egy határt lépsz át igyekezz empatikus lenni, nem a múlt történéseivel, hanem az aktuális diskurzussal szemben, és legyél jó fej. Nagyon sokszor várják azt tőlünk melegektől, hogy képviseljük a csoportunkat, de ez valójában nem várható el mindenkitől. Ezzel együtt tele van az élet és az internet olyan tartalmakkal és közösségekkel, ahol LMBT+ emberek történeteivel, jogi és emberjogi dolgaival foglalkoznak. Ha érdekel a téma, keress rá bátran, egyébként pedig legyél jó barát, figyelmes beszélgető, kedves ember.

Ennyit szerettem volna ma mondani, köszönöm, hogy velem tartottatok, hamarosan érkezem a kimaradt márciusi summával és értékelés is készülget, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

a mai kibeszélős ötlete a nőnapi posztdömping kapcsán jutott eszembe, mert azt vettem észre, hogy a közösségimédiában megjelent kontenteket nagyrészt három csoportba tudjuk bontani. Egyrészt vannak az átlagos, virágos nőnapi üdvözlőlapok, másrészt vannak azok, akik sokszor vicceskedve (az ünnep szocialista jellegét hangsúlyozva) a nőnap mozgalmi, munkásmozgalmi gyökerei mentén kívánnak boldog nőnapot, míg egy harmadik poszttípusba tartozók női írókat, tudósokat, sportolókat sorakoztatnak fel, akik nagy eredményeket értek el. Mindhárom típusú posztban megvan és meg lehet az alapvető kritizálni való, én mégis a harmadikat vettem gólcső alá most, mert az LMBT+ személyekkel kapcsolatban is hasonló az élményem, mintha gyakran listáznánk azokat, akik eredményeket értek el. A világ hány miniszterelnökéről tudjuk, hogy LMBT+ ember, hány olimpikon, színész, énekes vállalja fel magát… És ezek a felvállalások persze tök jók, mert ezeknek az embereknek nagy az elérésük, és általában jó arcai az LMBT+ ügyeknek, ugyanakkor… Kezdjük is el.

Gács Anna (A vágy, hogy meghatódjunk, 2020, Magvető) az önéletrajzokról szóló esszékötetében azt írja, hogy az önéletírás a múlt század második felében vált igazán népszerű műfajjá, amikor a művészet mellett a feminista és a polgárjogi mozgalmak meglátják ebben a műfajban annak az alternatív nyilvánosságnak a lehetőségét, aminek a segítségével minden történet elmesélhető, és ami mindenki számára elérhető, aki el szeretné mesélni a történetét. A műfaj aktivista jellegéből adódóan két történettípust különböztet meg. Az egyikben példaképeket igyekeznek állítani, hőselbeszéléseken, olyan egyének történetén keresztül, akik a hátrányaik ellenére eredményeket értek el, míg a másik típusú önéletírásban a tipikus karakterek történeteit mesélik el, azokét, akik valóban hordozzák a teljes közösség tapasztalatait.

Noha alapvetően a polgárjogi gyakorlatoknak hősökre és tipikus példákra egyaránt szükségük van, úgy érzem, hogy a történetek elmesélése ma inkább a hősök szerepeltetése felé irányul (és itt önkritikát kell gyakorolnom, hiszen, amikor a blogról meséltem, akár a TEDx előadásra, akár a Számít a történeted! kampányra gondolunk, én is a hősnarratívában gondolkodtam, hiszen volt egy hiány, amit megláttam, és amit be szerettem volna tölteni), miközben ezeknek a mozgalmaknak feladata volna szembesíti a társadalmat azzal, hogy milyen problémák, nehézségek, hátrányok járnak az egyes kisebbségi státuszokkal.

A melegség, mint bármilyen más kisebbségi státusz, persze nagyon különböző lehet különböző élethelyzetekben. Más jelent cigánynak lenni egy bank vezetőjeként, egyetemistaként, művészként vagy a döngölt padlón, és ugyanez vonatkozik a melegekre, a nőkre, a fogyatékkal élőkre… Ugyanakkor vannak olyan élethelyzetek, szociális és társadalmi kérdések (amúgy tudom, hogy a szociális és a társadalmi szótárilag ugyanazt jelenti, de a fejemben a társadalmi dolgok azok, amik az egyénekből épülő tömegeken, a szociális dolgok pedig azok, amik a hivatali és civil apparátuson múlnak – nem tudom, hogy ennek valójában van-e értelme), amik jellemzőbbek egy-egy közösségre. Ilyenek a példa kedvéért az otthonról elzavart vagy akár elszökő LMBT+ fiatalok kérdése, az LMBT+ fiatalok tragikusan jelentősebb öngyilkosságok aránya, vagy például a munkahelyi diszkrimináció lehetősége. Az aktivista jellegű önéletrajzírásnak, vagy, használjuk nagyobb keretben, mert úgy érdemes, az aktivista jellegű sajtóhasználatnak célja kell legyen az, hogy ezeket a problémákat minél erősebben tematizálja és a nyilvánosságban tartsa.

Amikor arról, és szinte csak arról beszélünk, hogy milyen tudósok nők, vagy hogy milyen miniszterelnökök vagy színészek meleg férfiak, akkor azt mondjuk, hogy lehetnek melegek miniszterelnökök, lehetnek nők tudósok, és persze, igen, lehetnek. De valójában, ha végignézünk az ismerőseinken, az általánosban jól tanuló lány osztálytársaink sem lettek nagy tudósok, én sem lettem miniszterelnök. Valójában nem az a tapasztalatunk, hogy egy nő lehet tudós, vagy egy meleg férfi lehet miniszterelnök. Az egyik legjobb barátom arról gondolkozott pár éve, hogy mesterszak után, a PhD képzésének első évében összeházasodik a vőlegényével, aztán a PhD után szül, és majd valami lesz 5-6-7 év múlva, hiszen kérdés, hogy hogyan lehet csecsemő mellett tudományos munkát végezni. Egészen más, de fontos kérdéseket vethet fel a melegség is, amelynek vidéken (sőt, ne legyünk álszentek, a fővárosban vagy megye jogú városokban egyaránt) problémás lehet a felvállalhatósága napjainkban is, és persze kérdés, hogy egy ilyen titokkal vagy ilyen teherrel mennyire magabiztosan vág bele valaki politikai szerepvállalásokba, és a meleg férfi státusz még mindig a leginkább elfogadott az LMBT+ társadalom többi részéhez képest.

Amikor a meleg miniszterelnökökről és a nő tudósokról beszélünk, akkor azt mondjuk, hogy mindez elérhető, miközben ezek az emberek valójában a kivételek csoportját képezik. Fontos látnunk, hogy a rendszer nem nyitott annyira a nők, a szegénységben élők, az LMBT+ emberek felé, mint amennyire nyitott a középosztálybeli, fehér, ciszheteró emberek számára, és alapvető cél kell legyen az, hogy a rendszer ezen intézményei demokratizálva legyenek, hiszen egyszerűen ez vezet a teljes demokrácia felé.

Azt gondolom, hogy az aktivizmusnak és a közéleti kisebbségi nyilvánosságoknak a fő fókusza ezen kell legyen, és nem azért, hogy mindenki tudós és miniszterelnök legyen (nem is lehet mindenki miniszterelnök ugye, az ellenzéki miniszterelnökjelölti előválasztás első köréből például csak három ember jut tovább a második körre), hanem azért, hogy mindenki számára elérhető legyen a lehető legtöbb út az érdemeinek a függvényében. Ha egy társadalom szervesen termelne ki homoszexuális, transznemű vagy cigány politikusokat, az azt jelentené, hogy minden olyan akadály, ami nem csak azokat a politikai szerepvállalás felé nyitott embereket, hanem az ez egész kisebbségi közösséget akadályozzák.

Sokszor elmondják női vagy meleg politikusok kapcsán is, hogy vakok az osztályok vagy más kisebbségek problémáiban, és ez éppen azért mondható el, mert őket nem egy szervesen működő a teljes társadalom működéséből érkeznek, gyakran a politikai elitet is kitermelő műhelyekből születnek meg, így valójában ténylegesen nem látnak bele a vidék, az osztálykonfliktusok vagy a kisebbségek valódi problémái mögé. Ezek az emberek azok, akiket egy-egy közéleti kérdés a politikai pályára tett, és esetleg pont melegek, transzneműek, cigányok, de nem egy roma ember a romák közül, nem egy meleg a többi meleg között, hanem gyakran legalább középosztálybeli származású, jó gimnáziumi környezetbe került az egyetemre, és minden lehetősége adott volt, hogy politikus legyen. Ebben a tekintetben tehát ez egy diverz világ, aminek osztálydimenziói egyaránt vannak, és ezeket a megválasztott képviselőket nem a valódi, alulról építkező demokrácia emelte a közössége képviseletére, hiszen másokat meg sem hívtak a versenyre, amelyben demokráciát játszanak.

Ugyanakkor, persze, az is fontos, hogy nem a mindenkori politikai elittel van feltétlenül gond, és nem is kell akarni ilyen pozíciókat minden egyénnek, pláne pusztán azért, mert azok egzisztenciális biztonsággal járnak. Ha már azért a bizonyos demokratikus világért dolgozunk, akkor ahhoz az is tartozzon hozzá, hogy minden becsületesen és tisztességesen végzett munkában megteremjen az egzisztenciális biztonság, amelyet a politikai pálya, vagy a magas tudomány képviselőinek is gondolunk, például az olyan tipikusan női szakmák esetében, mint a gondoskodó munkák. Fontos látnunk, hogy a tudós nőnek metaforának kell lennie, noha valójában a nőnapi köszöntéskor nem gondol ebbe bele a használó sem. A nő tudósként a tudományban tud kiteljesedni, a nő íróként az irodalomban, a roma szakács a gasztronómiában, az énekes a muzikalitásban, a suszter pedig megmarad a kedvenc kaptafáinál és boldog.

Amikor arról beszélünk tehát, hogy lehet-e egy meleg férfiből miniszterelnök, akkor valójában azt kérdezem, hogy a rendszer megengedi-e azt, hogy másokkal egyenlő képességek és eredmények mentén bárki lehet-e boldog, és élhet-e teljes életet. Beszélhetünk-e arról, hogy ha egy tipikus kisebbségi sorsot kívánunk megírni, akkor egy boldog, elégedett, a helyén lévő, elismert sorsot tudunk megírni, vagy ehhez hősökre van szükség, akik bármilyen akadályt át tudnak ugrani, amíg magukat az akadályokat le nem győztük.

Erről fontos szerintem ma gondolkodni.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy szerintem mindig akut témáról, a blogbejegyzés, a kritika és a recenzió különbségeiről szeretnék beszélni, mert azt érzem, hogy besűrűsödött körülöttem ez a téma. Ebben a félévben tanulunk majd kritikaírást az egyetemen, most olvasom Gács Anna A vágy, hogy meghatódjunk című könyvét, aminek egy fejezete foglalkozik a könyves youtube-bal, de azt látom, hogy nem igazán érti azt, az egyetemre több Lapis József cikket kellett olvasnunk, akinél viszont az látom (például a 2019/9-es Korunk lapszámban közölt Kis kritikai thesaurus című cikkében), hogy érti és a helyén kezeli az ilyen típusú könyves tartalomgyártást, és persze, én is elkezdem szépirodalmi recenziókat, kritikákat írni.

A bejegyzéshez a hivatkozott irodalmak mellett a szerkesztő barátaimmal való beszélgetéseimet, és a tavaly tavasszal tanult sajtóműfajok óra jegyzeteit is használni fogom. Az alaposabb felkészülést (amely végül a bejegyzés egynapos késését jelentette) azért tartom ebben a témában fontosnak, mert rettenetesen nagy hiányát látom az ilyen összegzőbb jellegű munkának. Jó és fontos volna, ha mind a web 2.0-ás, mind intézményrendszer felől érkezők is sokkal többet gondolkodjanak ezen a témán, és a megértés szándékával viszonyuljanak a másikhoz. Nyilván ezzel a bejegyzéssel nem az a célom, hogy nagy igazságokat írjak le (hiszen ezeknek nem is vagyok a birtokában), de már a néhány fontosabb adat és tendencia vázolásával előrébb léphetünk ebben a diskurzusban.

Mielőtt azonban vadul nekiállnék definiálni, el kell mondanom a legalapvetőbb dolgot: A blogbejegyzés, a booktube és a bookstragram kép egy-egy web 2.0-ra épülő tartalomtípus. Ezt azt jelenti, hogy míg a hagyományos online tartalmaknál, mondjuk a Telexnél, egyértelmű, hogy ki szolgáltat tartalmat, addig a web 2.0-ás oldalakon, közösségi platformokon a szomszédunk kisbabás kontentjét fogyasztjuk, aki cserébe megnézi, hogy mi milyen szépen feldíszítettük a zabkásánkat (sztereotip példák, bocsi), a tartalomgyártó és a tartalomfogyasztó szerepek itt nem véglegesek és nem egyértelműek. Elég például a kedvenc hobbinkra, a kommentolvasásra gondolni.

Míg a Telex újságírójának a tartalomszolgáltató volta azért legitim, mert végzettsége van, és mert az írásai megfelel az adott nívónak, és… egy csomó minden más miatt, addig a bloggerek, vloggerek önjelölt tartalomgyártók, akik saját felületet vagy csatornát hoznak létre, és ahogy a Facebook ismerőseinknek posztolunk a reggelijükről, úgy tulajdonképpen bárki gyárthat tartalmat, amit aztán a követői, ismerősei elé tár. Ez az egész függetlenül attól, hogy azok tartalma megfelelnek-e bármilyen nívónak, hiszen nincs ellenőrző folyamat a publikálás előtt, és ez a legnagyobb kritika ezekkel a platformokkal szemben, így ezzel nem árultam el nagy titkot.

Ezek a web 2.0-ás tartalomtípusok a társadalom nagyobb része számára már kinyitotta a lehetőséget arra, hogy valamilyen formában tartalmat gyártson, ezzel kvázi demokratizálta a nyilvánosságot, viszont ez nem egy egyértelműen jó, vagy rossz lehetőség. Amikor reggelente törlöm a kilenc évvel ezelőtt Facebookra feltöltött idézeteket a feldobott emlékeimből, vagy amikor töröltem az első blogjaimat (volt még .hupont.hu-s blogom… képzelhetitek) akkor nyilván rossznak gondolom, mert a társadalmat és az oktatást ez az egész baromi váratlanul érte. Amikor valaki homofób egy blogon, videóban vagy posztban, akkor látom ennek az új nyilvánosságnak az árnyoldalát, noha fontosnak tartom, hogy ésszerű keretek között beszélhessen erről, az aki ezt fontosnak tartja, mert szép dolog a demokrácia, csak csúnya sokszor, és tudom azt is, hogy mások szerint az én felületemet kellene eltüntetni, és tök jó, hogy nem teszik. De ez meg messzire vezet.

 Alapvetően a kritika – könyves tartalomgyártó félreértéseket ezen szolgáltató és fogyasztó szerepek nem tisztázásán látom, ami miatt olyan dolgokat kérünk számon a különböző műfajokon, amik nekik nem dolguk, így nézzük, mi is a dolguk, mit kérhetünk számon igazából:

A könyves blog

A könyves blogot tehát bárki írhatja, aki fontosnak, érdekesnek tartja azt, hogy leírja a véleményét könyvekről. A könyves bloggerek általában szeretnek olvasni, az olvasás az identitásuk része (könyvmolyok), és bíznak benne, hogy az olvasás szeretetéből is át tudnak adni a véleményükön keresztül valamit.

Azt mindenki megjegyzi, hogy a könyves tartalomgyártók szövegeinek minősége és tartalmuknak a sokszínűsége nagyon széles skálán mozog, talán az egyetlen közös jellemzőjük a személyesség lehetősége, amit az irodalmi kritikák és recenziók csak sokkal szabályozott kereket között enged meg. Lapis József a Korunk kritika lapszámában azt mondja a könyves tartalomgyártókról, hogy „többször találkozunk bennük azzal a kérdéssel, hogy melyik karakterrel tudunk azonosulni a regényben, a versben mennyire őszinte a költő, vagy hogy mi voltunk-e már a megírtakhoz hasonló helyzetben”, de emellett én kiemelném azt, hogy beszélhet, írhat egy blogger arról, számára miért volt fontos az adott olvasmány, mit adott hozzá a gondolkodásához, hogyan rendezte át az eddigi olvasmányélményei alapján gondoltakat.

A könyves bloggal kapcsolatban azt fontos látni, hogy nem csak azért olvasod mondjuk ezt a blogot, mert érdekel az épp tárgyalt könyv, hanem azért is mert kíváncsi lehetsz az én gondolataimra is, hiszen végülis négy éve (vagy hát a követésed óta…) azokat és azok változásait követed. Nemrég beszélgettem arról egy booktuberrel, hogy mennyire vagyunk mi a tartalmunk középpontjába, és mennyire a könyv, és bár mindketten bízunk benne, hogy azért a középpontban a könyv van, nehezen kikerülhető valamennyi, a könyvekkel, olvasással kapcsolatos személyesség ezekből a műfajokból. Ha arról beszélünk, miért veszünk meg egy könyvet vagy hogy miért szeretnénk, vagy épp nem szeretnénk azt elolvasni (amik egyébként nem is szépirodalmi kritikai műfajok), akkor a saját elvárásaimról, motivációinkról, az olvasáshoz, mint hobbinkhoz kapcsolódó viszonyunkról is vallanunk kell.

Ez persze egy-egy értékelésnél is így van. Míg a Minden szív kaput nyit című könyvről ezen a blogon az LMBT reprezentáció működéséről írtam, addig ugyanennek a könyvnek a világépítését és a diverzitását vizsgáltam a Próza Nostra recenziómban/kritikámban, mert a Próza Nostra kritikaolvasó és egyáltalán a kritikaolvasó számára az LMBT reprezentáció kevésbé releváns, a teljes szövegről kíván tőlem képet kapni, az én dolgom pedig az, hogy, idézve az egyik szerkesztő barátomat, egy objektív szöveget adjak az olvasó kezébe, ami alapján ő kialakíthat egy valós képet a szövegről (annak tartalmáról, cselekményéről, nyelvi megformáltságáról, stb.), akkor is, ha nem olvasta azt. Egy blogger a saját véleményeit, és kötődéseit is leírhatja, amit persze jó esetben igyekszik megindokolni, érvekkel, példákkal alátámasztani.

Reflexió Gács Anna néhány felvetésére:

Fontos megjegyezni a web 2.0-ás tartalomgyártókkal kapcsolatban, hogy nem szubverzív jelenségként tekintünk a saját munkánkra. Nem felforgatni akarjuk az irodalmi elitet és a kritika tekintélyes gyakorlatát, noha Gács Anna kívülről úgy látja. Valójában nem vagyunk szakértelemellenesek, sem szépirodalomellenesek, egyszerűen sokfélék vagyunk. Nem vagyunk kánonellenesek, az irodalmi kritikarovatok és a blogok esetében, ahogy azt Gács másutt találóan meg is jegyzi, egymás mellett létező jelenségekről van szó, ahol a blogok együttese és a blogok egyenként külön-külön, az intézményrendszeritől eltérő kánont formálnak, és ezzel nincs is baj.

A könyves tartalomgyártás young adultra építő része nem azért nem gyárt jelentős tartalmat az iskolai kánon könyveiről, mert intézményellenesek, hanem mert az olvasásra (mint, jegyzi meg Gács is: identitásformáló) szabadidős tevékenységként tekintenek, és az olvasó társadalom relatíve kis csoportja olvassa el önszántából ezeket a könyveket. Ugyanakkor, fontos azt látnunk, hogy már egy egyszerű molyos vagy booktube-os keresés eredményeként kaphatnánk sok kötelezőről is web 2.0-ás tartalmat, kérdés marad persze, hogy egyébként mire menne egy iskolás gyerek a szubjektív, személyes olvasmányelbeszéléssel, akár úgy is, hogy az amatőr olvasók és tartalomkészítők ilyen kontentekben igyekeznek különösen ügyesnek és relevánsak lenni, éppen azért, kötelező olvasmányokról van szó.

Azt kell látni, hogy a web 2-0-s tartalomgyártást nem az irodalmi intézményrendszer termelte ki, hiszen annak látszólag nincs is rájuk szüksége (noha izgatottan várom a kedvenc kritikusaim youtube csatornáját). A könyves web 2-0-s tartalomgyártás nagyrészt abból a hiányból fakadt, hogy még professzionális médiuma sincs igazán a nem szépirodalmi regényeknek, miközben a könyvesboltok legalább felét nem ezek a könyvek foglalják el. Gács Annának bizonyára igaza van abban, hogy egyre kevesebben olvasnak az aktív olvasók közül szépirodalmat, de ennek a terhét nem tudná a könyves tartalomgyártó közösség cipelni, éppen azért, mert ahogy azt Gács később megjegyzi, a könyves tartalomkészítők a már olvasó embereket érik el nagyrészt, és persze azért is, mert a legnagyobb tartalomkészítők sem érnek el 10 000 embernél sokkal többet átlagosan. Ebben a tekintetben egyébként nem igazán tér el a kritikus a bloggertől.

A recenzió

A web 2.0-ás tartalomgyártás recenziónak nevezi azt is, amikor valaki olyan könyvről ír értékelést, amelyet a kiadótól kapott, ennek a valódi oka, hogy a kiadó által küldött könyvet recenziós példánynak nevezzük, de valójában a könyves bloggerek nem ír recenziót műfajelméleti értelemben.

A recenzió, mint műfaj nem igazán válik el pontosan a kritikáról, a kritika és a recenzió egy spektrum két pontja, amelyen szövegeket helyezhetünk el aszerint, hogy mennyire felelnek meg majd a kritika elvárásainak. (Én az eddig megjelent két szövegemre recenzióként tekintek, mert nem tudtam velük lényegesen többet mutatni annál, mint ami a könyvben van.) Merthogy recenziónak a műismertetést nevezzük, az olyan szövegeket, amik ragaszkodnak a szövegük tárgyához, kevésbé nézik a művek szélesebb kontextusát, azt hogy milyen hatások működnek körülötte, vagy hogy például milyen hagyományokból épít. Már ez a szövegtípus is alkalmas arra, hogy véleményt közöljön, ebben talán több lehetősége van egy átlagos ismertetőnél, sőt, itt még bizonyos mértékű szubjektivitás is megengedett.

A kritika

A kritika egy műbíráló szöveg, amelynek három feladata van, és egy-egy szöveg esetében mindháromnak teljesülnie kell Lapis József kritikusként való leköszönésekor írott Élet és Irodalom publikációja szerint. A kritika bemutat, értelmez és értékel. Bemutat és keretet ad ahhoz, hogy hogyan, milyen ismeretek és milyen érzékenységek a legoptimálisabbak, ha be kívánunk fogadni egy szöveget. Értelmezi a szöveget abba a kritikai, társadalomelméleti kontextusban, amelybe a szöveg megjelent, és amely diskurzusba az belépni, újat mondani kíván, majd (nem feltétlenül végül), értékeli a könyvet. Ebből a szempontból az ideális kritikus az irodalmi kánonnak a hangja egyben, bírja az intézményrendszer ízlését és normáit, miközben persze nem gondolhatja, hogy a véleménye valóban többet jelentene pusztán egy véleménynél.

A kritikus bizonyára egy bonyolult szakma, és jó, hogy vannak, akik jól csinálják. Kritikusként ki kell szúrni, ha van valami izgalmas és releváns jelenség a megjelenés körülményei között, a kritikusnak komplexen gondolkoznia a művek esetleges szándékairól, problémáiról azoknak az irodalombéli és kultúraszociális aspektusairól, de közben tisztában kell legyen a szerző életművével, irodalmi fogadtatásával, hiszen kritikusként erre is reflektálnia, ha úgy látja, ezzel is vitatkoznia kell. A kritikaírás nyilvánvalóan hivatás és érzékenység, és persze egy nagyon menő feladat is.

A kritika és a recenzió egyaránt olyan műfajú szöveg, amelyet az intézményrendszerek, szerkesztők, folyóiratok legitimáltak akkor, amikor a kezedbe vetted. Megugrották a közölhetőségnek a szintjét, dolgoztak rajta, igen, a helyesírását is lektorálták, lapokba, oldalakba tördelték, és közben munkát adtak állati sok embernek. Értjük, hogy ez egészen más, mint az, ahogy most én ezt 3:26-kor gépelem, pedig már órák óta kint kellene, hogy legyen a blogon.

És azt szeretném, hogy ennek a megértése, az tényleg legyen már több annál, minthogy én és néhányan értjük. Gács Anna az esszéjében-tanulmányában (ebben a fél évben erről a két határműfajról is fogok tanulni az egyetemen) írt arról, hogy vannak kiadók, akik ugyan lelkesen küldenek bloggereknek recenziós könyveket, ha látják, hogy jó tartalmat kapnak vissza, de ezt a jó tartalmat nem szívesen osztják meg a felületeiken, mert úgy gondolják, hogy az olvasóik nem ilyen kritikákat várnak. És szerintem ez egy egészen korrekt hozzáállás.

Mert egy blogbejegyzés nem kritika. Akkor sem, ha igyekszek nyelvileg megformált lenni. (Sokáig azt gondoltam, hogy noha a mondataim nem mindig kerekek vagy tökéletesen megformáltak, a blogszerű életműködésnek jól áll. Az egyik szerkesztő barátom több éves nyüstölésére ma már törekszem arra, hogy az élőbeszédség mellett még legyenek megformáltak, mondatszerűek is a gondolataim.) Akkor sem, ha igyekszem a véleményeimet és a könyvekről való gondolataimat felépítve, érvekkel alátámasztva hozni. Az értékelések törzsszövegének utolsó bekezdésében azt foglalom össze, szerintem miért is lehet tök értékes az adott könyv, majd beszélek arról, hogy mi volt a kedvenc részem, és a végén arról is írok, hogy hogyan tudtam haladni a könyvvel. Ezek a részek nem egy kritikának, hanem egy blogbejegyzésnek a részei. Éppen úgy, ahogy azok a gondolatok is, amik az LMBT+ reprezentáció témáit vizsgálják. Mert ez nekem fontos. Olyan tartalomgyártónak, aki egyébként fogyasztja a tartalmakat, csak pont nem volt mit fogyasztania, és egyébként is szeret beszélni.

És ezzel körbe is értünk. Még egyszer elismétlem, hogy szerintem az a fontos, hogy ne kérjünk számon egymáson semmi többet annál, amit valóban számon kérhetünk, és hogy ne feltételezzünk egymásnak szándékokat és ideákat, mert az nem korrekt, mert az sosem szül nyitott diskurzusokat, és a nyitott diskurzusokon és az egymáshoz forduláson kívül talán semmire nincs nagyobb szükségünk.

Ezzel a gondolattal búcsúzom is, mert ennél giccsesebb ma már nem leszek, bocsi az egy nap csúszásért, és tudjátok, érkezem majd a következő bejegyzéssel is, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben arról fogok csöpögni, hogy milyen kis apróságok tesznek egy sima könyvesboltot a kedvenc könyvesboltommá. Régóta érzem már, hogy nagyon szeretek ebbe az adott könyvesboltba belépni, mert ismernek, és törzsvásárlójukként egy kedves, barátságos, mosolygós viszonyban vagyunk, de a bejegyzés valódi apropóját az adja, hogy múlt héten rájöttem, hogy erről a törzsvásárlói státuszról már hallgattam egy TEDx előadást. Bácsi Éva és Garai Tímea TEDx Szeged előadásában Kati néniről meséltek, mint a mégiscsak ideális eladóról, aki tesz félre nekünk a borjúpárizsiból, mert tudja, hogy csak azt szeretjük. Ma arról írok, hogy nagyon csípem Kati néni fiatal könyvesbolti eladóit.

Jó helyen lakom, talán ezzel kell kezdeni. Nem úgy lett kedvenc könyvesboltom, hogy tudtam, hogy az lesz. Ez az egyik nagy könyvterjesztői hálózat tipikus üzlete, ami tőlem ötszáz méterre van, bármikor leugorhatok, útban haza sem nagy kitérő, ezért evidens volt mindig ide rendelni.

Aztán lassan megszoktuk egymást. Az egészhez hozzá tartozik persze, hogy van egy jól megjegyezhető nevem és jól megjegyezhető kinézetem, meg általában, hogyha személyes interakcióba kerülök valakivel, akkor igyekszem vele legalább korrekt, de ha lehet, akkor kedves lenni. Először csak nem kellett megmondanom a nevemet, mert már tudták, aztán elkezdték már akkor készíteni a rendelt könyveimet, amikor meglátták, hogy jövök, most pedig már állati aranyosan és kedvesen köszönnek, amint belépek, egy eladó lány mindig integet, amikor elköszönök, és az egész ott töltött idő tele van ilyen kedves gesztusokkal.

Tök hülyeségnek tűnt az egész, de eszembe jutott a fent hivatkozott TEDx előadás tételmondata: A törzsvásárlók nem kuponokat, nem kedvezményeket, hanem jó bánásmódot szeretnének a legjobban.

Az a helyzet, hogy engem ebben a könyvesboltban nagyon jól tartanak, és erre novemberben jöttem rá, amikor, talán hetekig, senki nem volt a könyvesboltban azok közül, akik általában vannak, de én gyanútlanul oda küldtem az online rendelésemet. Egyrészt nyilván olyanok dolgoztak ott akkor, akik nem ehhez a könyesbolthoz szoktak, ami nyilván lassítja a munkát, másrészt pedig nem voltak olyan baromi lelkesek és kedvesek. A kasszában lévő eladónak épp akkor jött a családja, sok könyvet vettek, hosszú volt a sor, nagyon kényelmetlen volt az egész, és dühös voltam, amiért a kedvenc könyvesboltomban ilyen megtörténhet.

Annyira dühös voltam, hogy pár óra múlva még a pszichológusom ülésén is beszéltünk erről, aki elkezdte felkérdezni ennek az egésznek az eredetét, és arra jöttünk rá (valahogy mindig arra jövünk rá amúgy…), hogy nekem fontosak ezek a szerepek és státuszok. Szeretem azt, hogy tőlem nem kérdezik meg, amikor belépek, hogy segíthetnek-e, mert tudják, hogy tudom, hogy mit keresek. Szeretem azt, hogy mégis azonnal jönnek, ha rájuk nézek, mert egyedül nem találok valamit, és szeretem, amikor csak úgy oda van készítve a rendelésem, amikor megyek.

Egyszer egy eladó úgy adott oda egy könyvet, amit nem találtam, hogy hozzátette: „Pedig jó felé nézelődtél.”, volt, hogy két régebbi, ezáltal az aranyfeliratokban picit kopottabb könyv közül hosszabban válogatott, hogy melyiket adja oda nekem, volt, hogy nevetve megjegyezte, hogy milyen jól használtam egy-egy akciót, vagy volt egy kedves párbeszédem a kasszánál két rendelést külön fizetve, aminek azt mondta a végén az eladó, hogy „Tudom, hogy tudod.”… és a sort sokáig tudnám még folytatni.

Kedvenc könyvesboltot tudni magamnak, azt hiszem identitáskérdés lett. Hogy alapvetően szeretek könyvet venni bárhol, de a legtöbbször oda megyek, megszokásból is persze, és tényleg ez is van közel, de jó, hogy így van. Olyan, mint melegnek lenni, hogy szeretem, hogy így alakult. Jó készülni arra, hogy lemegyek majd, vagy jó felírni a napi teendők listájára is. Nem csak azért nem fáradtság kerülni, mert közel van, hanem azért is, mert szívesen megyek arra.

A kedvenc könyvesbolt az több, mint egy könyvesbolt, mert bírom őket. Jó gondolkodni rajtuk, jó volt újra látni, hogy ők vannak bent, miután sokáig nem voltak, jó, hogy a szemükkel és a hangszínükkel is tudnak mosolyogni így maszkos időkben. Sosem lesz több köztünk annál, minthogy segítséget kérek, vagy fizetek náluk, nyilván nem gondolnak rám, miután kilépek a boltból, de amíg bent vagyok, addig történik valami több annál, minthogy pénzt betűkre cserélünk.

A kedvenc könyvesboltomban történik valami több is. És ez egy jó történés.

Erről akartam csöpögni nektek picit, mert nagyon lelkes voltam, amikor ezt kitaláltam a boltból hazafelé menet, és mert egyébként is nagyon megkedveltem Timit és Évát az a rövid idő alatt, amíg a TEDx előadásainkra készültünk, és jó érezni, hogy tényleg beépült az ő tudásuk az én gondolkodásomba. Tudom, hogy ez most egy ilyen kedveskedős limonádés kibeszélő volt, de bízom benne, hogy értitek, vagy találtok valamit ti is a bejegyzésben, ami az épüléseteket szolgálja.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

mostanában, részben a Meseország mindenkié mesekönyv kapcsán a barátaimmal való beszélgetésekben, részben pedig az Orlando olvasása kapcsán az egyetemen egyre többet beszélgetek arról, hogy mit is jelent az LMBT+ kánon, baj-e, ha egy könyv megkapja az LMBT címkét, és hogy azáltal ebből az irányból érkeznek olvasók, és olvasatok. Erről gondoltam ma gondolkodni.

Nagyon szerettem az Arthur Less regényben, hogy tematizálta azt, hogy könyvek csak azért nem kerülnek be a meleg kánonba, mert nem pozitívak a meleg szereplői, mert ezt az állítást nagyon igaznak és tanulságosnak tartom. Tényleg. Dolgoznom kell nekem is azon, hogy egyáltalán találjak olyan könyveket, ahol a meleg szál nem egyértelműen a pozitív karaktereké, mégis hitelesen működnek, és nagyon nagy öröm, amikor egy-egy ilyenre bukkanok (A Kalak például állati zseniális olvasmányélményem volt, bár nem a főszereplő volt meleg, de a melegség, és az, ahogy azt érzelmi manipulációra használták, egyértelműen negatív jegyet kapott.).

Szóval ez az első állításom. Szerintem van olyan, hogy meleg kánon, mert a meleg könyveket olvasó emberek (és talán az ilyen blogok, és ilyen témájú listák) megteremtik azt. Ugyanakkor ez a kánont az önkép és az önreflexió határozza meg, vagyis az, hogy az LMBT+ témában olvasó emberek milyennek látják és milyennek akarják látni az LMBT+ kisebbséget.

Azt gondolom, hogy azért van szükség erre az LMBT+ kánonra, mert az ember szívesen olvas olyan emberekről és gondolatokról, élethelyzetekről, amelyek számára is ismerősek, és a melegségnek, leszbikusságnak, transzneműségnek megvannak azok a tipikusabb helyzetei, amiket mások talán kevésbé élnek át. Természetes számunkra, emberek számára, hogy keressük a hozzánk hasonlókat, és a hozzánk hasonlók történeteit, mert bennük tudjuk igazolni magunkat: Van helyünk a világban, mi gondolkodunk jól a világról.

Azért címkézzük az ilyen történeteket, amikor a kánont létrehozzuk, hogy mások számára is megtalálható és megosztható legyen. Egy történet mások számára is fontos lehet, ha benne magunkra ismerünk, vagy annak kapcsán el tudtuk gondolkodni saját magunkon. Mert ahogy az olvasás, úgy az LMBT+ témájú könyvek olvasása is képes arra, hogy fejlessze a személyiségünket, a végtelen olyan helyzettel, amelyet mi nem élhetünk meg, és az olyan hősökkel, akikkel különböző mértékben hasonlítunk.

Az LMBT+ közösséghez való tartozás, éppen úgy, ahogy bármilyen más identitás alkotó jegy tanulható minták mentén válik megélhetővé. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szexuális orientáció vagy nemi identitás nem velünk született, csak egyszerűen mást jelent melegnek lenni, ha nem olvastál, néztél soha semmit, és nem tudod, kik a meleg közösség nagy hősei és ikonjai, mik a melegélet velejárói általában, és hogy hogyan tudod ezeket a kérdéseket tematizálni.

Az LMBT+ kánon termékei ajánlatok.

Tehát nem arról van szó, hogy 10+ könyv, amit el kell olvasnod, ha melegnek születtél. Nem is arról, hogy nem kapod meg a meleg bizonyítványodat, amíg meg nem haladtad a 20 000 oldal melegirodalmat. Arról van szó, hogy ha érdekel az LMBT+ téma, akkor ezekhez a könyvekhez tudsz fordulni, ha mintát, megértést, az LMBT+ életről való tanulságokat keresel.

A kánonépítés mindig abból a gesztusból szól, hogy én már elolvastam, hogy neked csak azokat kelljen, amiket én a figyelmedbe ajánlok (Lásd azokat az apokrif történeteket, amik nem kerültek be a Bibliába.). A kánonépítésnek mindig van egyfajta értékrendszere, értékközössége, sokszor fontosabb helyekhez, közösségekhez, műhelyekhez, személyekhez kötődnek, akiket ismerünk. Emma Watson könyvekről való gondolatait sok ember követi, időről időre Barack Obama is elmondja, hogy miket ajánl az őt követők figyelmébe, vagy például nagy port kavart most a kortárs magyar szépirodalomban az, hogy Kukorelly Endre talán nem kezeli jól a kánonalakító tevékenységét, amikor a KORtársalgás – Szubjektív kortárs irodalom, nem csak férfiaknak beszélgetéssorozatban csak férfiakat hívott meg, közülük olyanokat is, akiknek évek óta nincs friss szépirodalmi teljesítménye.

A kánon egyfajta mérővessző, és minden közösség, minden téma és (akár tetszik, akár nem) minden tartalomgyártó létrehozza a sajátját azáltal, hogy vannak könyvek, filmek, alkotások, amelyeket fontosabbnak tart, és amelyeket közelebb éreznek ahhoz, amit képviselni szeretnének.
Ennek a blognak is van, hiszen vannak könyvek, amikről én is írtam, de érezhetően nem én voltam a célcsoportja, vannak olyan könyvek, amikről nem írok, és nem azért nem, mert blogszünetet tartok, vagy mert volt időm az olvasásra, és rengeteg olyan könyv van, amit melegen (érted…) ajánlok, mert mélyen az ízlésem a legmagasabb elvárásaim szerint való.

Amit én tartalomgyártóként tehetek, az az,

hogy nem feledkezem meg arról, hogy egy olyan kánont építek, ami szubjektív. Igyekszem leírni azt, hogy adott szövegrész miért volt számomra érdekes, és hogy miből is jövök én. Pont ezért fontos számomra az, hogy hiteles legyek, mert a véleményemért jöttök ide, és ha nem azt írom le, akkor az egész kánon hazuggá válik, nem lesz beazonosítható, hogy milyen elvárások és értékrendszerek felől érkezem.

Amúgy, egyáltalán jó ez a kánon nekünk?

Alapvetően jó dolognak tartom a kánont, ha jól meg van fogalmazva az, hogy milyen értékrendszer áll mögötte, mert úgy kereshetővé válik. Nem lehet minden könyvet elolvasni, és a jól működő kánon hozzájárul ahhoz, hogy kisebb arányban fogjunk mellé, amikor leveszünk egy könyvet a polcról. A kánon strukturál, értékhierarchiát épít, és dobozol kulturális termékeket, ami alapvetően tényleg nagyon jó az átlagos felhasználó felől nézve.

Ugyanakkor nagyon rossz a kánon működésekor, hogy címkéz, és (nem tudom, hogy hol van ebben a kánonalkotóknak és hol a fogyasztóknak a felelősséde, de) ezeket a címkéket gyakran kizárólagossá teszi. Nagyon sokan nem olvasnak vezető YA-NA kiadók könyvsorozatai közül, mert sok könyv egy narratívára épít, az első bekezdésben említett Arthur Less az Álomgyár kiadó gondozásában jelent meg, ami a nem romantikus olvasókhoz nem ér el, az egyik legkedvesebb könyvem, a Minden madár az égen pedig egy romantikus sorozatban jelent meg, miközben akkora ökofeminista téteket mozgat, amik alatt külön-külön is beszakadna az asztal.

Másrészt probléma az is, hogy bizonyos, a könyvben lévő olvasatokat már nem enged meg a kánon, mert vagy el sem jut az azzal azonosulni tudó olvasókhoz, vagy mert nem tudna hangos lenni a kánonhoz képest az a másféle hang. A téma gyakran meghatározza azt az attitűdünket is, ahogy a könyvhöz nyúluk. Az Orlando Virginia Wolf hatalmas irodalmi teljesítménye, amelyben a múlt évezred második felét végigéli a főhős, miközben nemet is vált. A nemváltása ugyanakkor nem teszi igazán transznemű regénnyé (ezzel együtt akarok majd írni róla, éppen ezt hangsúlyozandó, de ugye, lassan írok mostanában), mégis megkapja az LMBT címkét, miközben Wolf létrehoz egy olyan androgün karaktert, aki nagyon nagy társadalmi összefüggésekre képes rámutatni. Ha azt várjuk, hogy transznemű lesz a karakter, az első pillanattól feminimnek érezzük a hangját ás a megszólalásait, miközben a reneszánsz angol udvar férfidivatja messze meghaladja azt, amit ma tényleg feminimnek tarthatunk.

A kánonok súlypontokat helyeznek a szövegekre, bizonyos történetelemei fontosabbak lesznek, míg másokat kevésbé hangsúlyoznak. Ezzel együtt persze fontos látni, hogy a kanonizálás nem marhabélyeg, ami egyszer dönt, aztán soha többet, hanem folyamatosan újragondolja magát, és felülbírálja a saját pozícióit, így nincs veszve minden, de fontosnak látom azt, hogy értsük ezt a fajta közel kizárólagos működést.

Én hiszek a kánonokban, bár tudom, hogy nagyon kijátszhatóak, és törékenyek, de azt hiszem szerencsém volt, mert ritkán olvasok olyan könyvet, amikben nagyot csalódtam volna. Nagyon sokféle irányból érkeznek felém könyves impulzusok, ha tetszik több kánont követek, és együtt össze tudnak adódni egy nagy tapasztalatdömpingé, amik megkönnyítik a könyvválasztást számomra. Hiszek az általam kedvelt könyves tartalomgyártók értékeléseiben, mert eddig nem volt okom nem hitelesnek tartani őket, és dolgozom azon, hogy bennem se kelljen csalódni.

Szóval, mit olvassak, ha meleg vagyok?

Amit akarsz. Tényleg. Bátran. Nem kell LMBT+ könyveket olvasnod, vagy, ha mégis, nem kell azokból választanod, amelyeket a kánon olvasásra kínál számodra. A kánonok szolgálnak téged, és az olvasásodat, és nem fordítva. Nem kell azt, és nem kell úgy olvasnod, amit és ahogy azt bárki is elvárja, hiszen erről vagy te az olvasó, és ettől lesz a sajátod az olvasmányélményed. A kánon csak egy mankó, egy fogódzó, de amikor kinyitsz egy könyvet, az csak rád tartozik, és ezt a legfontosabb megérteni. Gondolkodj azon, amit olvastál, legyen saját véleményed, saját értékrendszerek, legyenek saját kedvenc könyveid. Ez ennyi.

És tényleg ennyi. Ezt szerettem volna nektek a mai bejegyzésben elmondani.

Valamikor biztosan érkezem majd a következő bejegyzéssel is, de ide köthető, nem bejegyzés értékű dolgokról facebookon is tudósítok, szóval bíztatlak, hogy kövess ott is, ha nem szeretnél lemaradni az új tartalmakról, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, keress bátran az instagram vagy a twitter profilomon. 🙂 Akármikor is érkezik a következő bejegyzés, addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

az egyik augusztusi kibeszélőmben már írtam arról, hogy én magam is problémának találom azt, hogy tele vannak ma már a filmek, pláne a sorozatok olyan LMBT+ karakterekkel, akiknek nincs igazán felépített jellemük, nincs más tulajdonságuk azon kívül, hogy nem ciszheterók. Ha mégis van, akkor sem lépnek túl a karakterek a tipikus meleg legjobb barát/fiús leszbikus lány sémákon. Arra gondoltam, hogy a mai bejegyzésben megmutatom azt, hogy milyenek szerintem azok a filmek, sorozatok, amik állati jól nyúlnak az LMBT témához, dolgoznak velük, és a szereplők megjelenése nem csak egy kipipált tétel a reprezentációs listán. Az alkotások nem megjelenési sorrendben vannak, aszerint rendeztem, hogy mikor jöttek az életembe, és igyekszem kifejezetten az LMBT reprezentációjukról mesélni. Vágjunk bele, mert úgy képzelem, hogy hosszú lesz:

Második esély: Mauro és Alex
Általános iskolától egészen érettségiig volt egy olyan szokásom (valószínűleg onnan indult, hogy anyu ennyi ideig engedett a tévé elé), hogy hazaérve megnéztem egy mexikói szappanopera részt, és 2009-ben az RTL Klub a Második esélyt vetítette, főszerepben Gabriela Spaniccal. A sorozat már egészen előrehaladott volt, amikor kiderült az egyik gazdag család gyermekéről, hogy meleg. Alex karakterében láthattuk a melegség felismerésének és az elfogadásával való küzdelmének a folyamatait, többször láttuk előbújni, zsarolva is volt a helyzetével, majd egy állati tisztalelkű fiúval, Mauróval (akinek több krízist kell szinte egyszerre átélnie, így a melegségének a felvállalhatóságát is) szerelmesek lesznek egymásba. A két srác egészen más közegekből jön, más típusú felelősségeket kell válallniuk: Maurót egy szegény beteg asszony egyedül nevelte, miközben próbálja felfedni a saját kilétének a titkait is, Alex pedig elszámol a későkamaszkori hibáival. Szóval, ez egy mexikói sorozat, aminek tobzódnia kell a drámai helyzetekben és az érzelmekkel teli pillanatokban, de baromi figyelmes volt a két mellékszereplő fiú történetével. Nem azért drukkoltam nekik, mert addigra már bennem is megfogalmazódott, hogy na, én is ez lehetek, hanem azért, mert szépek voltak, aranyosak voltak, és valódiak voltak a telenovella térben. Szeretettel gondolok vissza rájuk, még úgy is, hogy mindig elfelejtem, mennyire gyorsan fejlődik a televíziózás, és mennyire elavultnak tűnnek ma a felvételek és a szereplők.

Barátok közt: Tóbiás
Volt ez a Tóbiás gyerek, akit a franchise küldött Laciék kisboltjába, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. És persze, ismerjük Laciékat, soha nem volt minden rendben. A Mátyás tér és Tóbiás kapcsolata tehát nem alakult rózsásan. (Teszteltem a szobatársaimat, ők nem értették a viccet ebben a mondatban, szóval így ide írom zárójelbe, hogy van, hátha elmosolyodsz rajta utólag.) Aztán egyszer csak újra beesik a sorozatba, kiderül, hogy amikor nem a franchise nevében jár el, akkor nem is olyan rossz ember, most pedig segítségre szorul. A melegsége miatt folyamatosan zaklatták a munkahelyén, majd kirúgták őt. Nóra ügyvédként azonnal a segítségére siet, hiszen az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előremozdításáról szóló törvény értelmében mindkettő bűncselekmény. Miközben az ügy zajlik, Tóbiás rendszeres szereplője lesz a térnek, beavatja Laciékat abba, hogy régóta nem beszél az édesanyjával, mert nem tudja neki bevallani a melegségét, Laci azt mondja neki, hogy ő nem szeretné, ha a gyermeke azért nem beszél vele, mert fél elmondani, hogy meleg, (Megjegyzem, szerintem ez az egész sorozatnak a legigazibb jelenete, meghatódtam most is, miközben írok róla.) később párt talál magának, ők is a térre költöznek, és szerves részei lettek a sorozatnak. Köszönöm a Barátok közt alkotóinak, tényleg.

Egyszer volt, hol nem volt: Ruby
Ez a mese újramondásokon alapuló fantasysorozat egy nagyon fontos mellékszereplőjét tette leszbikussá, és alapvetően nagyon jól sikerült. Rubyt, Piroskát megismerjük a történet első évadában, mint valakit, aki érti, hogy milyen szembeszállni az önkényes hatalommal, jó barátja lesz a gonosz mostoha ellen harcoló Hófehérkének, miközben egy epizód elejéig látjuk, ahogy a farkas felfalja Piroska vőlegényét. A második évadban megismerjük a farkasokat, akikkel Rubynak nagyon megrázó ügye van, majd őt is megtalálja a szerelem egy másik, a mi világunkat nem elégnek érző mesehősnő mellett. Ruby a kedvenc karakterem lett a második évadéli farkasincidens óta, éppen azért, mert már annak volt egy önelfogadással, előbújással való párhuzama, ami a kamasz néző lelkemnek nagyon jól esett. Emellett dolgozik a sorozat a mese nagyon erős freudista, pszichoanalitikus olvasatával, mindent tényleg baromira izgalmasan. Az első kedvenc sorozatom volt nagyon sokáig.

Egy különc srác feljegyzései: Patrick
Nyilván, tudom, ez itt adaptáció kérem szépen, és ráadásul kilúgozta a forgatókönyv a filmet, de meg kell itt is említeni, hiszen Ezra Miller egy zseniálisan választott színész volt, aki hozta Patrick bohémságát, könnyedségét és mélységét is, tette mindent úgy, hogy az igazán nagy, menő jeleneteit nem írták bele a filmbe. Patrick egy egyszerű alter srác, aki kiteszi az asztalra a melegségét a harsányságával, hogy ne lehessen őt bántani vele. Igyekszik folyamatosan a figyelem középpontjában lenni, és szeret élni. Tök sok minden elmondható róla, valamennyire sztereotip karakter is, de vitathatatlan, hogy erős a jelleme, és be van építve a történetbe. Ha nem lenne ott a baráti körében vagy Charlie életében, az egy egészen más helyzet volna, hiányozna onnan. Azt gondolom, hogy nem minden ifjúsági regény és ifjúsági regényből született film LMBT+ szereplőjével van ez így.

BÚÉK: Döme
Emlékszem a pillanatra, amikor 2018 végén poénból beültük a BÚÉK című filmre, és felfogtam, hogy Elek Ferenc egy meleg férfit játszik. Imádtam. A szituáció az, hogy egy gyerekkori baráti társaság együtt ünnepli az új évet, és azt játsszák, hogy mindenki kiteszi az asztalra a telefont, és minden érkező üzenetet fel kell olvasni. Hatalmas közjátékokat, persze magyar filmesen túlírt megcsalás kríziseket látunk, és közben kiderül, hogy az egyiküket hívogatja egy meleg férfi, valamelyikük párja. Iszonyatosan izgalmas, ahogy a melegség használva van, valaki előbb vallja be, hogy meleg, minthogy megcsalja a feleségét, kiderül, hogy mindenki képmutató, és Döme tök egyenesen jön ki az egészből: Miért is bújt volna elő ezeknek? Egy súlytalan szitkom az egész film, de Döme állati király benne.

Londoni rémtörténetek: Dorian Gray
Innentől ki fog derülni, hogy melyik médiaszolgáltatóra van a családunk előfizetve (A nővérem volt, és a Csernobil miatt kezdődött, és azóta is engedi, hogy élősködjek rajta, ami egy nagyon kedves dolog tőle.), de nem baj. Szóval én alapvetően nagyon szeretem a Dorian Gray történetet, szerintem elmondhatatlanul zseniális lehetőséget vet fel Wilde az ártatlannak tűnő lelkiismeretlenség történetével, és ez a sorozat kimaxolja ezt a szálat. A sorozat pedig: A századfordulón játszódik, a fő szereplője Vanessa Ives, egy boszorkány, akit a kezdődő pszichológia kezelni próbál, miközben mi tudjuk, hogy a sötét erők (és velük az angol irodalom szörnyszülöttei), amelyeket a tudomány tagad, valóban léteznek. Maga a sorozat is nagyon erős, sokat dolgozik a női hisztériával például, amit imádok, de most Dorian Grayről beszélünk. Az örök fiatal Dorian önmagába és a fiatalságába szerelmes, hatalmas orgiákat rendez, ahol férfiak és nők egyaránt részt vesznek, válogatás nélkül közösül a regény szereplőivel, és üldözi az örök kéjt minden más módon is. Azt hiszem ma Oscar Wilde is így írta volna meg.

A szolgálólány meséje: Emily, Moira
Igen, megint egy adaptáció, de itt most olyan szálon is van LMBT+ kötődés, ami nincs benne a könyvben. Emily egy szuper karakter, aki (a sztereotípiával élve) annyira bátor és erős nő, hogy már leszbikus, viszont őt magát a rendszer tette erőssé és ellenállóvá. Már az baromi izgalmas, hogy miért van még Gileádban, hiszen a felesége és a gyermekük Kanadába menekültek, révén, ők kanadai állampolgárok, Emily nem tarthatott velük, mert Gileád nem ismeri el az azonos neműek házasságát. Az ő (és meleg kollégája) történetén keresztül látjuk leginkább, hogy hogyan válik egyre diktatórikusabbá az állam, és a nő nem hisz benne, hogy őt tudósként bármi elérheti.

Moira hozzá képest egy olyan karakter, aki az első pillanattól kezdve értette azt, hogy merre tart az állam, de hitt benne, hogy a civil kurázsi képes lesz megállítani. Ő maga is szolgálólány lesz, majd hosszas szenvedések után sikerül kiszöknie, ahol azt hiszi, senkire nem számíthat, hiszen senkije sincs. Egy nagyon klassz történetvég az övé, amit ki is érdemel, hiszen gyakran deus ex machinaként tűnik fel a főszereplő mellett, ha iránymutatásra, emlékezésre van szüksége. Ihász Gáborral élve azt mondhatnánk, mindig kell egy barát, aki nagyon feminista, nagyon harcos, nagyon cinikus és a miénk.

• 

The White Crow – Rudolf Nurejev élete
Erről lesz majd szó a blogon egy könyv kapcsán, de nem igazán tartom azt szerencsésnek, amikor valakinek a vélt vagy valós melegsége, biszexualitása áll egy történetmesélés központjában. Csak hogy példát mondjak, ez például bajom volt a Bohém rapszódiával is, amely nem igazán foglalkozott azzal, hogy Freddie valójában nem is meleg, hanem biszexuális volt. A Rudolf Nurejev orosz származású balettművész életét feldolgozó történet arra egy jó példa, hogy hogyan lehet ehhez a témához nyúlni az ízlésesség határán belül maradva. Rudolf számára egyszerre nyílik ki a világ Párizsban és egyszerre lesz a saját homoszexualitása egy megélhető tapasztalat, ezzel a melegsége aláhúzza, felerősíti a szovjet elnyomást és a művész és művészet kiszolgáltatott helyzetét. A film kiváló, gyönyörű metaforákkal dolgozik, elképesztően szépen van fényképezve, és reprezentációból is megkapja a maximumot.

• 

Társasjáték: Dorka – Judit
A HBO hazai gyártású sorozatai annyit már mindenképpen elértek, hogy Balsai Mónit az egyik legjobb magyar színésznek tartsam. A Társasjátékban egy feleséget játszik, akinek azt javasolják, hogy menjen el egy masszőrhöz (Dorkához), aki viszont nem tudja Juditot megmasszírozni, mert az első pillanattól kezdve vonzódik hozzá. Judit számára izgalmas lesz, hogy vonzó valaki számára, miközben a házassága romokban hever. Judit ugyanakkor nem igazán tud mit kezdeni Dorkával, aki viszont egyre inkább belezúg a nőbe, aki szerelmet ígér neki. Persze, olyan titkos szerelmet, hiszen az ilyet nem lehet felvállalni, Juditnak egyébként is gyerekei vannak. Dorka, mint később kiderül az egyik főszereplő legjobb barátja, ezért többször, egészen furcsa helyzetekben is találkozunk vele, barátként, masszőrként és gyógytornászként, szeretőként akár, akivel összefutunk egy lépcsőházba véletlenül. Kedves, vagány csaj, jó, jeleneteket szül a leszbikussága, jó kérdéseket vet fel, működik.

Eufória: Jules
Na, hát én ezt a sorozatot elmondhatatlanul imádtam. Évek óta szorongok azon, hogy milyen pusztítóan rossz dolgok születtek a generációs regény meg sorozat címszóval, és megérkezett a generációs nem megváltó, és nem vált meg, és csodálatos, hogy így van. Ezt a fajta meg nem váltottságot, az állandó krízis előttségi, minden értelmetlen állapotot mutatja be a sorozat a Rue-n, a drogfüggő kamaszlány történetén keresztül. Julessal, a nőiségét extravaganciában hangsúlyozó transznemű új lánnyal rákapaszkodnak egymás szabad gyökértelenségére, és élni próbálnak, ami az egész sorozatnak a végigvitt monumentális élménye. Jules egy szabad ember, aki ha felül a vonatra, akkor tart valahová, aki mindenhol megtalálja a lelki rokonait, és aki transzneműként sokkal evidensebben kerül érdekes emberek közé. Jules válsága nem a transzneműség, hanem az egész sorozatot átható otthontalanság és a létbezártság, az egzisztenciális kielégítetlenség. Kamaszként jött rá, hogy rövid az élet, és egyszerre siet élni, és nyugodtan van a jelenbe. És az egész sorozat ilyen, és imádom, hogy egy ilyen állati menő transz karakterben állt ez össze ilyen pacekul. Nézzétek sokan az Eufóriát.

És nézzétek sokan jó LMBT+ reprezentációkat, még! Ne érjük be azzal, hogy van egy kvóta meleg szereplő, mert nem vagyunk mi sem kvótamelegek. Most ennyit gyűjtöttem, azok közül, amik rám nagy hatással voltam, de kommentekben, folytassátok a sort, és ajánljunk egymásnak filmeket.

Most valószínűleg az előbújás napi posztom lesz a következő, aztán érkezgetek majd lassan az 1 és 6-tal és értékeléssekkel is:

Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió