Sziasztok,

néhány héttel ezelőtt láttam egy Instagram posztot Tamaránál, a Faltól-falig könyvesvlog csatorna vloggerénél, amiben arról írt, hogy ő a saját csatornáján nem nagyon beszél olvasott szakirodalmakról, szakkönyvekről, mert kevés embert érdekelhetnek ezek igazán, és én ennek kapcsán gondolkoztam azon, hogy én viszont beszélek ilyen könyvekről. A summákban és az 1 és 6-okban is folyamatosan találkoztok fontosabb, vagy csak épp számomra aktuálisabb elméleti szövegekkel vagy épp olyan szépirodalmi kötelező olvasmányokkal, amik egy-egy órához tartoznak, így azok talán nem szorosan a könyves tartalomgyártó világ tipikus olvasmányai közé tartoznak, mégis fontosnak tartom, hogy legyen róluk szó, különösen, miután már órán tárgyaltuk őket.

Azt a kérdést, hogy miért is írok ezekről, könnyű megválaszolni: azért, mert ezeket olvastam, és nem volna teljes az olvasmányaimról való kép ezen szövegek, és ezen szövegek rám gyakorolt hatása nélkül, de nem szeretném ezt a bejegyzést ennyivel lezárni, hanem szeretnék arról is beszélni, miért szeretem én a kötelező olvasmányokat. Fontos itt persze leszögezni, hogy magyar nyelv és irodalom mesterszakos vagyok, a kötelezőim is ilyenek, klasszikusok, mégha nem is mindig a tipikus klasszikus könyvek, gyakran egy téma köré szerveződnek, és… de ne szaladjunk ennyire előre.

Kezdetben valák a kötelezők:

Kezdjük az elején. Én az általános iskolai felső tagozaton kívül végig nagyon szerettem a kötelező olvasmányokat, bár középiskolában egy vendéglátós szakközépben nem kellett megerőltetni magunkat, a nagy olvasások rám nagyrészt tizenkettedikben vártak először, amikor emelet magyar érettségire készültem. Alsóban a Két Lotti volt az első könyv, amit olvasnunk kellett, és alapvetően Kästner regénye alkalmas volt arra, hogy az egész osztályunkkal megszerettesse az olvasást, noha azt a Pál utcai fiúk (ma már nagyon szeretem a könyvet, de megértem, miért nem fogott meg az egyébként nem is gyerekeknek szánt, felnőttnyelvű szöveg) és az Egri csillagok kiverte belőlünk (én ott hagytam abba, amikor 80 oldalon keresztül ágyúztak), a Kőszívű ember fiaiból csak a filmet néztük meg (itt is bátran ajánlom a könyv összevetését azokkal az ifjúsági szövegekkel, amiket tizenhárom éveseknek írtak), és nyolcadikban megérkezett a csoda. Három kötelezőnk is volt, és én mindhármat elképesztően szerettem. A Légy jó mindhaláligot alapból mindig láttam az anyám éjjeliszekrényét, mert az egyik kedvenc regénye volt, és akkor már láttam Pécsett musicalként a színházban is, így az első pillanattól megkapott Nyilas Misi története. Az Ábel a rengetegben sodort magával, hiszen sokáig a falu végén éltünk, és szinte valóság volt ez a fajta a természetközeliség számomra, a Szent Péter esernyője pedig egy állati csodálatos történet, ami fantasztikusan van jelenetezve, emlékszem, hogy viccesnek találtam, randomnak, szépnek, és ez a véleményem nem is igazán változott. Középiskolában pedig már elsőben szétmoralizáltam magam az Antigonén és a Hamleten, amik a kamasz életem fő állítását (egyedül a balfasz világ ellen) erősítették, és ez így ment, végül mesterszakig, azaz mostig.

Aztán meg van tök másként az egyetemen

Az egyetemre persze már másként olvasunk. Ha szemináriumokra készülünk hétről-hétre, akkor folyamatosan olvasunk és gondolkodunk könyveken, mert az óra akkor sikeres, ha mindenki belemondja a maga gondolatait, vizsgára készülve pedig gyakran alapos elméleti szövegeket kell olvasnunk a könyvet, amiről majd hosszan monologizálnunk kell. A felsős unokahúgom szerint ez olyan, mint az ő olvasónaplója, és tulajdonképpen, nem akarom eldönteni, hogy olyan-e. Ami fontos, vagy amiben ez más, az az, hogy sok olvasmányt köt össze valami, tematikusan, eszközeiben, hatásaiban, amivel nekünk foglalkoznunk kell. Volt már kurzusom például városról, térpoétikáról, feminizmusról, kelet-európai kisebbségiségről, szexualitásról…, és nagyon szeretem ezeket a szemináriumokat.

Ezeknek a szemináriumoknak a legnagyobb erénye az volt, hogy valamiféle hagyományt kívánnak felmutatni, abba kívánnak minket bevezetni elsősorban olyan jó és állati fontos szövegekkel, amiket egyébként valószínűleg nem vennék a kezembe (vagy csak majd, egyszer, hiszen annyi minden mást is kell, lehet olvasni), mégis rengeteget épülök belőle. A kötelező olvasmány persze nem népszerű fogalom, meghatározott, hogy miből kell készülni (az esetek döntő többségében egy listáról kell választani), és az is, hogy mikorra kell elolvasni (holnapra, ha 200 oldal felett van, és A4-es, akkor holnaputánra), és persze könnyebb lenne az életünk nélkülük. Az egyik kedves tanárpárom mondta egy könyv kapcsán, hogy „Végülis egy este alatt el lehet olvasni” – „Igen, de lehet, hogy élni is szeretnének”, és persze, szeretnénk élni.

De ha már van ez a kötelező olvasmány fogalom azért, hogy legyen miről beszélgetnünk, és azért, hogy legitim legyen a diplománk (amit persze nem az elolvasott oldalak számára, hanem a kritikus gondolkodásra adnak ideális esetben), akkor szeretem azt, hogy ez ebben a heti olvasmányos rendszerben van. Így egy szemeszter alatt alaposan bele tudjuk olvasni magunkat egy témába, különböző aspektusok és kérdésfelvételek mentén. Az életemben is vannak időnként témák, amik jobban érdekelnek, mint máskor (most például erősebb a 9/11-gyel kapcsolatos teoretikus érdeklődésem és a vizuális kultúrával, médiafilozófiával kapcsolatos kiváncsiságom), és ehhez hasonlóan működik egy szeminárium is.

Korábban már volt szó a blogon a kánonképzésről, és arról, hogy témák is kijelölnek alternatív kánonokat (így például az LMBT+ téma), ezeknek a kánonoknak a fontos szövegeit és fontos kérdéseit beszéljük át egy olyan keretben, amit az egyszerű olvasás nem tenne lehetővé. Ezek a diskurzusok pedig mind a kultúráról szólnak és arra a világra referálnak, amelyben létezni kényszerülünk, és ez elképesztően fontos. Az egyetemen arról beszélünk egy szöveg kapcsán, amiről csak szeretnénk, egészen addig, amíg az állításaink érvényesek, és azt hiszem így kellene kötelezőket olvasni.

Szerintem így kéne a kötelezőkkel bánni

Tudom, hogy nekem nagy szerencsém volt általános iskolában és középiskolában is magyartanárokkal, de mégis az volna a fontos, hogy beszélgessünk szövegekről. Olyan dolgokról, amiktől az érvényes lesz ma. Amikor az Antigonét először olvastam, állati dühös voltam azért, mert mi az, hogy nem lehet egy halottat eltemetni. Nyilván én később magyar szakos lettem, szóval fogékony voltam erre, de nem gondolom, hogy az osztálytársaim ne lettek volna azok. A Hamlettel még mindig úgy vagyok, hogy fel sem fogom, milyen hatalmas darab, amiben mindig magamat látom (most épp a felnőttkor küszöbén toporgó hőssel, aki nem cselekedett időben, ezért mindenkinek meg kell halnia). És fel tudnám ugyanezt sorolni minden témával kapcsolatban, sőt, ha ezek a szövegek egy egyetemi szemináriumon előkerülnek, lelkesen kezdem el sorolni ezeket a meglátásokat, és szívesen beszéljük őket szét.

2017-ben, Olvasók éjszakáján halottam egy kiváló beszélgetést magyartanárokkal, amiben egyikük azt tematizálta, hogy lehetne a Harry Potter is kötelező, ha ebben a struktúrában maradna az oktatás, akkor az osztály fele most sem olvasná el. És közben hatalmas beszélgetéseket lehetne tartani például arról, hogy mennyire demokratikus is két részre osztani a társadalmat muglikra és varázslókra, vagy hogy mennyire jól működik Neville fogyatékkal élő reprezentációként. De addig, amíg az Antigoné kapcsán csak az ógörög drámák színeit, vagy a Hamlet kapcsán a shakespearei színpad felépítését beszéljük át, addig ez nem menne, és nem elsősorban a szövegek miatt.

Alapvetően ez több, és nagyobb vállalás is, mint amit ennek a bejegyzésnek gondoltam, de nem bánom, bár emiatt kicsúsztam a pénteki publikálásból fél órával (meg néhány egésszel, ha tényleg a péntek délutánt nézzük, amikor ideális volna). Mindenesetre ennyit szerettem volna. Tudom, hogy vitaindító cikk lehet ez, mindenkinek van a benne leírtakkal kapcsolatos véleménye, ha szeretnétek, osszátok meg velem kommentben. Én hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió