Sziasztok,

új tanév, új én – lehetne így kezdeni ezt a bejegyzést, és bár nekem idén már végre nincs hallgatói jogviszonyom, mégis megújulok: új munkát kezdtem, megjelenik a kötetem, elnyertem egy elég szép alkotói ösztöndíjat, és remélem, hogy ez most akkor azt is jelenti, hogy lesz időm a blogra, meg egyáltalán lesz időm magamra olvasni. A nyár egy picit tényleg ennek a szellemében telt, elég sok könyvet kezdtem el anélkül, hogy folytattam volna, sok kötetbe csak bele-belekaptam, viszont rég várt vastagabb nagyon király könyveket is sikerült elolvasnom. A nyáron így 12 könyvet szereztem be, és ugyanennyit sikerült elolvasom, most pedig elmesélem, hogy ezek mind milyenek:

Ezeket szereztem a nyáron:

Krasznahorkai László – Ornan Rotem: A Manhattan-terv
Az első két-három fejezetet olvastam még csak a könyvből, meghát, hírekből innen-onnan a történetét olvastam, mégis mindig is kíváncsian leskelődtem felé. Talán azért is, mert ez volt az első Krasznahorkai, ami már úgy jelent meg, hogy igazán figyelem arra, mi jelenik meg magyarul. Krasznahorkai kap egy ösztöndíjat, Mellville-t keresi, és rajta keresztül az íróvá válás, az író és a magánember viszonyába ütközik, amelyben úgy tűnik Krasznahorkainak magában is van mondanivalója. Ha minden igaz, ez a könyv lesz az, ami ezt megmutatja ezt. Ornan Rotem gyönyörű fotói kísérik, tényleg nagyszerű kiadvány, megérte volna már teljes áron is megvenni, de hát, ugye, jobb volt ez nyár elején egy kellemes akcióban. Biztosan lesz erre az olvasásra majd egy hétvégém, két délutánom hamarosan, mert erősen kacsintgatok felé már.

Alice Oseman: Heartstopper – Fülig beléd zúgtam
Basszus, basszus, basszus, azt hittem, hogy amikor ez a summa kikerül, már réges-rég túl leszek ezen az értékelésen, de úgy tűnik, én nem tudom gyorsan letépni a sebtapaszt. Szóval keveslem ezt a könyvet. Iszonyatosan. És nem csak a történetében, hanem a formájában is. Sokkal izgalmasabban kihasználhatta volna a maga képregénységét (ahogy azt a sorozat például megtette), mondhatott volna bármi érdekeset, de csak a giccs maradt meg fő érzésként bennem. Persze, kedves szöveg, két srácról, az egyikük meleg, a másikuk tanulja még a saját biszexualitását, de a kedvesség valahogy nagyon kevés volt számomra. Arról ebben a bejegyzésben gondolkodtam, hogy miért nem feltétlenül szerencsés vagy hiteles a Heartstopper féle reprezentáció, és most már napokon belül leülök és megírom az értékelésemet is róla, mert ez már nem állapot hát! 😀

Kemény István: Állástalan táncos
Kemény Istvánról talán mind tudunk mindent, hiszen az egyik legnagyobb hatású kortárs költő. Tavaly volt hatvanéves, ez a könyv ezalkalomból jelent meg, versek és versekről való beszélgetések vannak benne az életmű egészéből. Közben felsejlik ez az egész költő, ember alak mögöttük, aki indul valahonnan, a sci-fi érdeklődésű szövegekből, és változik, témákat vált, ő maga is megelégszik a hangjával, és közben, tudja, de nem vesz tudomást róla, hogy hatással van. Szintén egy olyan könyv, amibe csak bele-belekapni volt időm, de így is lehet olvasni, mégis, várom a lineáris olvasását, hátha úgy tényleg minden lepel lehull. 🙂

Csepregi János – Dániel András – Kollár Árpád: Nyuca
Van ez a Nyuca, szeretem, mert volt egy egyetemi óránk Kollár Árpáddal épp, amikor megjelent ez a könyv, és sok példát hozott róla. Mert a nyuca egy varázslény. Nem létezhezhetne, de létezik, bár egyesek szerint csak a vajdaságiak aligha biztos emlékeiben. De mégis, a Nyuca a nyúlnak és a macskának (ejtsd: cica) a keveréke, ez a könyv pedig ennek a fajnak a bestiáriuma. Mert itt minden van kéremszépen, történelem, etológia, irodalom, biológia, minden, de minden, amit már el sem tudsz képzelni a nyucáról, pedig mégis. És közben ez a nyuca ez baromi vicces is, mert nagyon szellemes emberek írták, és nagyon lelkesek, pihentagyúak, anyám talán így mondaná, és nem gondolná ezt bóknak, pedig az. A Nyuca egy furán jó könyv, olvasni egy örökkévalóság, az biztos, de szemelvényeket olvasni belőle bármikor felér egy csodával.

Marc Levy: Ki nem mondott szavaink
Ez a könyv régen a kívánságlistámon volt, mert az a kérdés mozgatja a regényt, hogy egy apa és a felnőtt lánya mennyi mindent nem mondd el egymásnak még az életükben. És amúgy ezt a kérdést jól hozza a regény, de közben egy nagyon-nagyon nem hagyományos, technikai megoldás áll a probléma középpontjában, ami így konkrétan kiáll a szövegből, annyira valószínűtlen. Ha viszont ezen túllépünk, látunk egy többévtizede megtört szerelmet a leomló berlini fal árnyékában, szülőket és gyermekeket, illetve nagy szerelmeket újra egyesülni. Valószerűtlenül bárgyú történet, miközben amúgy megvan a maga egyszerű szép tanulsága, jól esett olvasni, pedig tényleg felnevettem azon, ahogy az apa visszatért.

Moskát Anita: A hazugság tézisei
Jaj, ez a Moskát Anita könyv megint nagyon nagy öröm. Az Irha és bőr (értékelés itt) című harmadik regényével csatlakoztam be a szerző életművének az olvasásába, és elképesztően lelkesít az a társadalmilag baromira érzékeny és irodalmilag is nagyon jól megírt fantasy szövegvilág, amit Moskát működtet, most épp ebben a novelláskötetben is. Napokon belül megjelenik majd egy recenzióm a könyvről (azóta megjelent itt), amiben azt a témát járom körül, hogy ebben a kötetben a fantasy műfaj valójában eszköz arra, hogy a kortárs valóság felületesen ugyan sokszor átbeszélt, de igazán aligha végiggondolt témáit vizsgálja, mint amilyen például a digitális boomban született gyermekek személyiségi jogainak kérdése vagy a kizsákmányoló kapitalizmussal való együttélés. És közben picit az van, hogy ennél a szövegnél volt az, hogy egy kritikának álltam neki, de tényleg recenzió lett, mert inkább gondolkoztam ezen a zsáner-szépirodalom határról, és arról, hogy mennyire mások ezek a szövegek, mint a szerző nagy regényei.

ÉS! Ezt majdnem elfelejtettem. A novellák végén van egy kisregény, aminek a főhőse egy szerződéskötő férfi, aki történetesen meleg, a párjával közösen nevelnek gyereket, és miközben itt csak úgy, miért is ne lehetne ez a karakter meleg helyzet van (amúgy erről már beszélgettünk is a szerzővel korábban ebben az interjúban), annyira zseniális kis mozzanatokban épül be a melegség kérdése a szövegbe, hogy azt külön meg kellene írni, mert ez már a harmadik könyve, amiben ilyesmi történik. Olvassatok sok Moskát Anitát, ha eddig nem tettétek volna, de biztos tettétek.

Szabó Imola Julianna: Kinőtt szív
Aki esetleg régebb óta követi a blogot, már tudhatja, hogy nagyon szeretem Imolát, van egy személyes jó viszony is köztünk, de ez abszolút a szövegekből fakad, és mindig öröm, amikor jót írhatok, meg mesélhetek róla embereknek. És ez most megint egy ilyen helyzet. Egy korai könyvről van szó, ami két történetet dolgoz fel: egy gyászoló és egy vak kislányét. Nagyon lírai, kedves, gyerekes szövegekről, gondolatokról van szó, amik kísérik a gyerekkor kis figyelemzavaros, jelenben élő, érzékeny, figyelő sajátos logikáját, mégis, ez a könyv nem gyerekeknek szól, hanem felnőtteknek, akik szeretik a szépet, és kíváncsiak arra, hogy hogyan lehet a gyerektudatról szépen és stilizáltan beszélni. Picit az jutott eszembe most, befejezve ezt a könyvet, hogy olyan ez a könyv, mint A Neruda postása című filmben a postás, aki naivan áll a metaforákhoz, de születnek meg a szóképek körülötte. Ezek a versbeszélők is nyitott szívvel vannak a világra, és tisztán, szépen beszélnek a szerelemről, szomorúságról, elhagyottságról, örömről, vigasztalásról, életről… értitek. Imola mindig ezt csinálja, Maros Krisztina csodálatos könyvet tervezett eköré, a rajongásom pedig tovább mélyült.

Mán-Várhegyi Réka: Vázlat valami máshoz
Nagyon furcsa a viszonyom ehhez a könyvhöz. Egyrészt lelkesít, mert négy nő történetét meséli el, négy olyan sorsba enged betekintést, amibe klasszikusan az irodalmi nőelbeszélések nem szoktak. Izgalmas monologizáló-naplóíró gondolatfolyam mind a négy szöveg, és tényleg élő, lélegző karakterek ezek. És közben van egy hiányérzetem, mert nem tudom, hogy mennyiben több ez, mint az a tök fontos figyelem, amivel például a Szex és New York új évada, vagy a Született feleségek sorozat működik. Szóval, hogy ez egy jól megírt és figyelmes szöveg, de azt hiszem, hogy csak a szigorúan kortárs magyar irodalom olvasók számára jelenthet durván újat, és ezt sajnálom, mert a vázlatosság, mint program jól, meglepően jól működik a szövegekben, tényleg nagyon minőségi ahogy meg van írva, de valahogy a kortárs irodalom néha elmarad a világtól és annak a tendenciáitól, és mindig szomorú, amikor ez jó szerzőknél is feltűnik.

Patricia Lockwood: Erről nem beszélünk
Lockwood szövege egy olyan darab, aminek nagyon örülök, hogy végre olvasható magyarul, mert egy olyan regényről van szó, ami tényleg bátran nyúl a regény és a gondolatfolyam korábbi elvárásaihoz: mozaikokat alkot, rombol, miközben majd tovább olvasva egy nagyon kortárs regényt mutat fel. Az internet tizenötperces hírneve és a családi valóság legmélye áll a szöveg középpontjában, eddig csak bele-belelapoztam a villamoson és egy táborban, ahol végül nem maradt időm olvasni, de várom, hogy hogyan alakul pontosan ez a mozaikosság.

Sepsi László: Gogol, a szemétmágus
Sepsi László és Deres Kornélia könyvek vannak mekiben a HappyMeal menük mellé, és nem azt mondom, hogy mind menjetek és egyetek kis menüt kis krumplival és választható itallal, de mi ezt tettük egy barátommal. Sepsi könyve olyan, mint vártuk, eléggé miafene, de közben botrányosan kedves, vicces, és jövőre oda fogom adni az épp az elsőt kezdő unokahúgomnak, mert baromira fogja imádni. Egy nagy sárga trutyiszörny készül befalni egy várost, a szemétmágus és a polgármester több próbát is tesz, míg végül sikerül legyűrniük a veszélyes helyzetet. Rövid, vicces, kedves, szeretem Sepsi világának a randomságát.

Kovács Krisztina: A tágasság otthonossága
Kovács Krisztina az egyik legjobb szemináriumvezető a szegedi magyarszakon. Hozott anyagokból dolgozik, elolvastat egy könyvet, végigkérdez mindenkit, hogy milyen irányok felől érdemes szerintünk gondolkodni az adott szövegről, és aztán megyünk aszerint, nagy keretekben, párbeszédekben, vitákban. És közben persze a szemináriumi olvasmányoknak van egy valamiféle kerete, akár XX. századi, akár kortárs irodalmi szemináriumokról van szó, és szeretem, hogy tényleg összeállnak az olvasmányok, sok szemináriumot kijárva nála azt hiszem mondhatom, hogy valamifajta jóféle ízléssé, érdeklődéssé is. Ő egyébként a modern magyar irodalmat kutatja, a századfordulós szórakoztató irodalmi szövegektől indult, ami kinyitott az egész száz év kelet-európai irodalmi irányzataira is, rengeteg különböző gazdasági-történelmi-szociológiai munkát olvas mellettük, picit azt hiszem, hogy a szemináriumok helyett olvasom majd ezt a könyvet, vad lelkesedéssel, ami az eddigi tanulmányait és kritikáit tartalmazza.

Hörcher Ferenc – Körmendy Imre – Tóbiás Krisztián: A kisváros dicsérete
Épp akkor, amikor még a verseskötetemet még nagyon szorosan várostematikájúnak képzeltem (bár így is marad benne majd bőven a városból), jelent meg ez a tanulmánykötet, bátran mondhatjuk, hogy hiánypótló jelleggel, amely ezt az urbanisztikailag és közösségileg is fontos teret, a kisvárost írja meg. Viszont mivel egy vidéki folyóirat kiadójánál jelent meg a könyv, ezért pokoljárás az ilyeneket beszerezni, augusztus végén azonban voltunk Balatonfüreden a folyóirat irodalmi táborában, és ott szereztem egy példányt, egy-két tanulmány máris lelkesített belőle, de várom, hogy majd végigolvassam.

12 könyvet olvastam végig a nyáron:

Maylis de Kerangal: Hozzuk rendbe az élőket
Ez a könyv eddig az évem legjobb olvasmánya, nagyrészt azért, mert elképesztően bánik a szerző a figyelemmel, és közben egy olyan témát választott, ami meg is érdemli azt. Ez a könyv a szervtranszplantáció kérdését járja körül egy tizenkilencéves fiú történetén keresztül, aki balesetett szenvedett a barátaival egy hajnali szörfözés után. Betekintést nyerünk annak az orvosszakmai működésébe, amikor a halálesetet nem a szívleállással, hanem az agyi működés megszűnésével mondják ki, látjuk a szülők dilemmáit, a szakmai hálózatokat, a donorokat, egy teljes tablót, miközben minden szereplő sajátos, karakteres, részvéttel teli arc lesz a maga profizmusában vagy fájdalmában is. Sem igazán nyelvileg, sem tétjeiben nem hasonlít, és mégis Sally Rooney tűnik elő nekem, ha hasonlítanom kell, mert figyel ez a szöveg, és nem tolakodó, nem is egy emberre irányul az elbeszélés részvéte. Szuper könyv, gyönyörűen és biztosan van megírva. Csak dicsérni és ajánlani tudom.

Völgyi Anna: Karamellás kétszersült
Völgyi Anna előző könyvéről volt szó már a blogon, egy könnyű interjú is készült a szerzővel, egyértelmű volt, hogy figyelemmel kísérem, mivel érkezik ismét, így le is csaptam végre az új regényére. Ez egy szerelmes történet, két mentálisan sérült egyetemistáról, akiknek nem volna szabad kapcsolódniuk egymáshoz, de nem igazán van akaraterejük, picit azt hiszem egymásba zuhannak. Izgalmas felvetés, és jól működnek a regény rövid, kis figyelemmel dolgozó fejezetei, de sajnos ez megint egy olyan Völgyi regény, ami nem kapott erős szerkesztőt. A Kortárs Online-nak írtam erről bővebben.

Edith Pattou: Északfi
Emlékszem, hogy amikor megvettem ezt a könyvet, hitetlenkedve nézegettem, hogy 430 oldal, nagyalapú, féltem, hogy túlírt meseregény lesz. Nem lett. Itt minden oldalnak szíve van, minden oldal Rose-ról beszél, aki észak felé született, és mind az észak felé születettek, mindig is kalandra vágyott. Egy napon beállít a családjához egy fehér medve, akivel el kell mennie a lánynak, és tudjuk, hogy az ilyen helyzetekből a legszebb szerelmes történetek pördülnek ki. Rose sokat sző, nagy kalandok közben fontos embereket ismer meg, egyszerre lesz honvágya és vágyja a távolt. Gyönyörű melegséggel teli történet az északi mondák nyomán, még mindig tele a szívem vele, pedig a nyár elején olvastam.

Marc Levy: Ki nem mondott szavaink
(Fent már írtam róla)

Alice Oseman: Heartstopper – Fülig beléd zúgtam
(Fent már írtam róla)

Kormányos Ákos: Légzéstechnikák
Az a furán szép ebben a verseskötetben, hogy nagyon békés. Szervekről van benne szó, bőséggel, de közben nagyrészt szerelmes versek, egymás lélegzetéről, a sajátunkról, a félelemről, hogy ez a fiziológia-e az, ami mellett a másik tényleg boldog lehet. Ákos előző kötete, a Töredezettségmentesítés kifejezetten lenyűgöző darab volt, ez picit inkább jól sikerült és biztosan hozott versgyakorlat, ami következett Ákos eddigi életművéből. Szerettem ezt is, mégis, nem tudom, hogy mit vártam pontosan, de van bennem egy ilyen hiányérzet, amiért most nem forgatta ki a világot a sarkaiból. Lehet, hogy bennem rossz az a működés, ami szerint várakozom a kedvenc szerzőimtől a fontos olvasmányok után.

Ciprian Măceşaru: Szuper! Csótány lettem!
Mind ismerjük a történetet. A főhös zavaros álmából felébredve azt látja, hogy csótánnyá változott. A kelet-európaiságnak a legeredetibb kifejeződése talán. Ezt a történetet azonban most nem Kafka meséli el, főhőse pedig nem a jól ismert Sansa, hanem egy kamasz fiú, aki a történet elején nem is utálja annyira a csótányságot, sőt, úgy tűnik, megpróbálnak ezzel együttélni. Egy nagyon humoros, abszurd posztszocialista kelet-európai történet ez az ifjúsági regény, amiben a rendőrök alkalmatlanok, a szomszéd össze-vissza pletykál, sem a matektanár, sem az igazgató nem mer igazán döntéseket hozni, és miközben magunkra ismerünk a bürokratikusság és a képtelenség mindennapi útvesztőiben, legkevésbé egy csótánnyá változott fiú tűnik problémásnak. Írtam róla az IGYIC-nek, eléggé dicsértem.

Moskát Anita: A hazugság tézisei
(Fent már írtam róla)

Sepsi László: Gogol, a szemétmágus
(Fent már írtam róla)

Adam Grant: Eredetik
Na, ez egy fura könyv, de mégis, elképesztően jókor jött az olvasása. Szóval általában rajongok a HVG Könyvekért, nagyon szeretem, hogy egyszerre könnyedek és mélyek, de ez a könyv most azt hiszem nem sikerült annyira, talán a fókusza nincs meg, talán az igazi mélysége nincs, talán csak az van, hogy nagyon amerikai közegnek született, és én egy másik blogos-önfejlesztő közegben vagyok járatos, ismerős. De közben az is van, hogy nyáron készültem már arra, hogy közösségszervező leszek, egyébként is tele vagyok közösségi vállalásokkal, meg egyáltalán, furcsa a viszonyom a határidőkkel, és minden ilyesmi fennál úgy általában az életemben. És ez a könyv lenyugtatott, elmondta, hogy az a baj a határidőkkel, hogy nincs mindig kész addig a fejemben a feladat, elmondta, hogy nem egyből kell lázadni egy új gondolattal, elmondta, hogy tök okés kilépni helyzetekből, ha azok nem építenek. És ezekre a tudásokra nekem mind nagy szükségem volt. Ezzel együtt bekerült a dobozba, amiben apámhoz viszem ki a könyveim azon részét, amit nem forgatok naponta, mert annyira tényleg nem épített agyon, de közben persze az is van, hogy minél több ilyet olvas az ember, annál inkább ismétlődő lesz. Hm.

Pedro Almodóvar: Patty Diphusa
Ez a könyv a tavasszal került a polcomra, nagyon vicces körülmények között. Néztem molyon, hogy milyen könyveket árulnak Szegeden, ott láttam ezt a könyvet, megörültem, mert nagyon szeretem Almodóvar filmjeit, feltettem a kívánságlistámra, hogy na, majd megveszem, és akkor rám írt a könyvét áruló lány molyon, hogy szívesen nekem adja a könyvet. Hát így, köszönöm neki. Most értem ide a könyvhöz, de szintén a legjobbkor érkezett. Nagyon kellemes szöveg, Patty igazi valószínűtlen Almodóvár női karakter, egy pornószínésznő-modell-világsztár, akit felkérnek, hogy írjon tárcákat Madrid nyolcvanas évekbeli éjszakai életéről. Egy nagyon naiv karakter ez a nő, aki mögül persze kiviláglik Almodovár intellektusa, egy pillanatig nem lehet komolyan venni ezt a szerepet, és ez nagyon király ebben a szövegben. Almodóvar modernsége áll a szövegek középpontjában azt hiszem, az, hogy hiányzik a világból valami egyszerű szép, amit a szerző újra akar teremteni, miközben, persze, pontosan tudja, hogy a helyzeteket egyáltalán nem érdemes komolyan venni, mert valójában elképesztően üresek és viccesek. Tud unalmas lenni ezzel együtt a szöveg, de Almodóvar fanoknak talán kötelező és tényleg igazán jó olvasmány.

Szabó Imola Julianna: Kinőtt szív
(Fent már írtam róla)

Blogoltam?

Hát, jobb híján hívjuk így. Siralmasan kevés bejegyzés került ki a blogra ezen a nyáron, de ami kint van, az legalább tényleg olyan, amire tök büszke tudok lenni. A májusi summa óta megjelent egy csalódott értékelés Moesko Péter Őszi hó című regényéről (értékelés itt, alternatív fülszöveg hozzá itt), nem mellesleg a Kortárs folyóirat szeptemberi számában olvasható a könyvről született kritikám is, hasonló véleménnyel, de más dolgokat tárgyalva, és mégis rendületlenül rajongva Moesko Péter írásművészetéért. Az ezt követő bejegyzésben összeszedtem a mesterszakon töltött két évem tíz legfontosabb olvasmányát, majd kitöltöttem a Félévzárási pánik book taget, ami mindig a kedvenc booktagem. Ezt két kibeszélős bejegyzés követte, az egyik a már a Heartstoppernél említett szöveg, amelyben arról gondolkodtam, hogy a melegségnek a túl rózsaszín-lila ábrázolása nem biztos, hogy segíti a reprezentációt vagy hiteles képet fest a közösség tagjainak az életéről, és talán az elfogadást is bonyolítják, a másikban pedig néhány példán keresztül gondolkodtam arról, hogy vajon milyen baromi nehéz ma itthon melegnek lenni, ha Whisper Ton csak most mert előbújni, és ha egy meleg ismerősöm csak ittasan képes szembenézni a melegséggel. A gyors és szomorú reflexiócunamit egy élménybeszámoló követte a mindig csodálatos Ördögkatlan Fesztiválról, amit pedig már ez a bejegyzés fog követni.

És amúgy mi volt, meg mi lesz?

Hát, vártam, hogy megkérdezzétek. (Nem.) Szóval ez a nyár vicces volt. Sokat szerkesztettük a kötetemet, amelyik most már napokon belül tényleg megjelenik, bár magam sem igazán hiszem el, sokat voltam a családomnál otthon, volt Ördögkatlan, aztán pedig kiköltöztem a kollégiumból, ugyanis már nem vagyok egyetemista, voltam egy írótáborba, ahol nagyon-nagyon sokat tanultam a prózaírásból, és persze betanultam egy új munkába, a múlt héttől kezdve közösségszervező vagyok egy kedves városi közösségi házba, ami sok izgalmas kreatív, és persze sok favágó munkát is jelent, de eddig nagyon lelkesítőnek tűnik. Emellett pedig a Nemzeti Kulturális Alap egy évnyi alkotói támogatást biztosít a számomra a második kötetem megírásához, így azt hiszem a következő időszak tényleg nyugodtabb és blogolósabb időszak lehet majd.

Szóval ebben bízom, hogy fogok majd tudni blogolni, lesz időm magamnak és a blogomnak olvasni, és miközben pörögnek előttem a frissen megjelent LMBT+ könyvek, talán ez az egy év elég lesz arra, hogy behozzam magam, bár tudom, a nagy tervekkel óvatosan. Ha tetszett ez a bejegyzés, és szeretnél te is támogatni ebben a munkában, megteheted a blog Donably oldalán egyszeri vagy havi támogatásokkal.

És már csak annyi maradt, hogy megígérjem, hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió