Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy felnövéstörténetről fogok nektek mesélni, amelyik azonban nem akar igazán beszélni a városbakerülés kríziséről, a melegség megélhetőségéről, a barátok bizonytalanságáról, vagy a döntések súlyáról, egyszerűen csak sodródik, miközben ez a sodródás valahogy egészen problémásra sikerül. Nagyon vártam már Moesko Péter új könyvét (a Megyünk haza című debütáló novellakötetéről itt írtam), nem volt kérdés, hogy a megjelenést követő napokban azonnal olvasni fogom, és hát, bár a könyv marketingjéből nem igazán derült ki, de úgy tűnik, blogolnom is kell róla, ami nem is baj, jót fog tenni, ha megfogalmazom az érzéseimet vele kapcsolatban. Kezdjük el.

A mozaikosan felépülő regényben első szám harmadik személyű és első szám első személyű beszélők váltják egymást, akik együtt mutatják meg Márton kamaszkorának, egyetemre kerülésének és munkába állásának a történetét, sőt, a kerettörténetben Márton első könyvének a bulijára is betekintést kapunk. Így a különböző narrációkkal és a szövegben fel-feltűnő írásra vonatkoztatható kiszólásokkal egyszerre látjuk a felnövésnek, az íróvá válásnak, sőt, a regényelőzményeknek a történetét is.

Márton a középiskolából egy különc, a gimnáziumi és egyetemi struktúrában magát nem igazán találó srác, Norbi társaságában érkezett meg a fővárosba. A két fiú az első középiskolai napok óta legjobb barátok, mert mindketten kollégisták voltak és valamelyest kilógtak a középsulis kollégista kamasz világukból. A két sráchoz csatlakozik Kata, aki egy zseni, elsőgenerációs értelmiségi, az anyja keményen dolgozik, Kata pedig igyekszik ezt segítségnyújtással és jó tanulással meghálálni.

A három karakternek nagyon más a viszonya az otthonukhoz és nagyon más jövőképben gondolkodnak, és nagyrészt – kapcsolódva Moesko korábbi novelláskötetéhez – ezek a viszonyok adják a cselekményt. Az olvasás előrehaladtával Norbi családi történetének tragikussága egyre mélyebben bontakozik ki előttünk, ahogy Kata megfelelési kényszereivel és Márton bizonytalanságával szemben is egyre megértőbbek lehetünk. Márton a szülei elég laza arcok, akik nemrég váltak el, de közeli barátságban maradtak, Márton pedig közben otthon nem igazán tudja, hogyan élhetné meg egyáltalán a melegségét, de sosem ütközött igazi homofóbiába sem, pedig meglepően nyilvános információ volt ez róla már a középsulis években is.

És igazából ennyi a történet. De nem abban az értelemben ennyi, hogy nem történik más, hanem abban az értelemben, hogy minden más, ami történik, az ezeknek a tipizált karaktereknek a tipikus története. Talán annyi extrémitásról beszélhetünk, hogy bizonyos pontokon különös – ezt most a valószínűtlen szó helyett használom – helyzetek kerülnek elő előkészületlenül a szövegben, melyeknek azonban nincs igazán hatása erre a fő történetszálra.

És ezen a ponton kell megjegyeznem, pedig esküszöm, iszonyatosan fáj leírni, de ez a regény éppen a sematizált karakterei és az esetleges történetvezetése miatt egyáltalán nem sikerült szöveg. A szereplők közepesen működgettek a széles kontúrokkal megrajzolt tipikus jegyeik körül, amelyet szinte annyi határoz meg, hogy ők olyan egyedi irodalmiasnak beállított alakok, akik nem képesek bevallani, hogy függnek a dohányzástól, és ötven oldalanként erre emlékeztetni kell az olvasókat. Miközben előkerül a melegpornóipar, vagy a három szereplő múltjában és jelenében rejtőző szexuális titkok is fel-feltűnnek, vagy a családjaik körében is fontos, egy életet meghatározó traumákat szereznek, ezek a szereplők mégsem épültek igazi regénykarakterekké, csak vázlatos könnyű szerepmodellekként tűnnek fel.

És ez még mindig nem feltétlenül baj. Sally Rooney például éppen ezért a témáért és vállalásért kedvencem. Mert azt mondja, nincsen norma, nincsenek lelkesítő dolgok, nincsenek igazi regényhelyzetek, csak ez az istentelenül szerencsétlen regényhelyzet van ezekkel a papírmasé karakterekkel, de ezt egy olyan irodalmi nyelven és olyan reflexióval teszi, amitől ő tényleg zsenivé válik. És hát, ahogy ez a regény nem igazán teszi. Egyrészt nehéz pontosan érteni, ki az első szám harmadik személyű elbeszélő, noha ő egyértelműen Mártont követi, és egyértelműen kortárs nyelvet használ, olyan szavakkal, mint a beállít, elvoltak, bekajál, de közben elég szentenciózus a szöveg, sokszor adja egyfajta felesleges magyarázatát is a történetnek, vagy egy-egy érzésre redukálja a szereplő belső érzelemvilágát, amit amúgy addig jól ábrázolt, aztán puff, leegyszerűsíti. Emellett vannak a szövegben üresjáratok, a szerző túlzottan ragaszkodik ahhoz, hogy folyamatosan, lineáris egymásutánban tudósítson, így oldalakon keresztül fut például a szöveg akkor is, ha hetek, hónapok maradnak ki a barátság történetéből, és az ezen oldalakon leírtak nem építik a cselekményt, egyszerűen látszik, hogy a folytonosság kényszeres fenntartását szolgálják.

Talán vicces (mindenesetre nekem, mint olvasónak kedves) gesztus, hogy a regény leginkább átgondolt, kidolgozott karakterei és világai a melegséghez kapcsolódnak. Bár a szerző egyértelműen nem egy melegség tematikájú regénynek szánta ezt – nem is baj, hogy nem az, a melegség csak egy a sok pontosabban kiemelhető, a szöveg potenciális, de nem értékesített lehetséges fókuszai közül –, mégis valószínűtlenül érdektelen a szereplő melegsége. Egyetlen homofób karakterrel találkozik egész végig, igazi belső vívódásokról sem beszél a szöveg, vagy bármilyen melegséggel kapcsolatos dilemmákról. A szerző nem akarta túltematizálni ezt, ami szerintem tök oké vállalás, lehetnek csak úgy meleg szereplői egy regénynek, sőt, legyenek, de itt elnagyoltnak, problémakerülőnek vagy naivnak is hathat ez a megoldás.

A felsorakoztatott meleg mellékszereplők viszont izgalmas karakterek, és bár a meleg popkultúra sztereotipikus alakjait látjuk itt is, azzal, hogy ezek a szereplők az irodalomban kevéssé tematizáltak, izgalmassá válnak. Látjuk a pucckirályt, akivel a főszereplőnk egyértelműen nem az esetei egymásnak, de mégis segít a főhősnek felöltözni és megtalálni a meleg közösség fontos helyeit, látunk egy középkorú férfit, aki érzelmek nélküli bevezetést kíván adni a fiatal fiúnak a meleg szexualitás világába (erről még lesz szó a kedvenc részeknél, meg amúgy van egy félig kész bejegyzésem arról, mennyire botrányosan nem reprezentatív a Heartstopper körüli hírverés, és hát, erről ott is tervezek beszélni), látunk egy léhűtő meleg költőcskét, aki utálja a kapitalizmust, megveti a pénzt, mert neki nincs (ÚR ISTEN, IMÁDTAM, AHOGY EZT A SZERZŐ ÁBRÁZOLJA). Közben betekintést nyerünk a meleg társkeresők húspiaci működésébe, az unalmas vagy ígéretes, de nem vágyébresztő randevúk világába, sőt, oldalakon keresztül találkozunk a pornóipar működésével is egy kedves, családias stúdióban, ahol jó hangulatban telnek a munkanapok, épp úgy, mint bármilyen másik kisipari termelő vállalatnál.

A szöveg igazán nagy vállalása a melegséggel kapcsolatban, hogy azok alig kerülnek elő az E/3 személyű elbeszélésekben, miközben a párkeresés és a munkavállalás, sőt, a kamaszkori szexualitás felfedezését az E/1-es regénybéli regényben szánt szövegek elég hosszan tematizálják. A melegidentitás egyfajta kulturális antropológiai valóságnak tűnik a regénybéli fiktív regényben, egyfajta megfigyelői naplónak, az abban leírtak azonban különösen viszonyulnak a szöveg törzsét adó E/3-as narrációval. Az önéletírás kortárs diskurzusainak polcairól dőlnek ránk a fikcionalizálással és konstruálással vádló mondatok, az Őszi hó belső működése pedig erről semmit sem sejt. Márton vallomásos fejezetekben leírt egységei Márton olvasói és kritikusai számára egyértelműen megfeleltethetőek Márton tapasztalataival, életútjával, és ebből a regény egésze sem mozgat ki.

Moesko regénye azt hiszem a feszültséggel akar valamit kezdeni, amikor csak vallomásos, és irodalmi szövegben beszélteti el a szereplőjével a szexualitása történetét, de nem igazán sikerül feszültséget teremtenie, talán éppen ez az egyértelmű megfeleltethetőség miatt. És talán ez elvezethet engem, hogy elmondjam, mi a szöveggel a tök nagy bajom. Az, hogy Moesko tud írni, tud hangulatokat teremteni, hiteles a középsulis kollégista világa, abszolút elmondható, ahogy az is, hogy jó párbeszédeket ír, és jól beszél arról, milyen háttértudások, további gondolatok hallgatódnak el, de valahogy ezeket nem sikerült jól összefűzni. Jól találta meg a szerző azokat az élet fordulatokat, amelyeket érdemes megírni, de nem sikerült összefűzni őket egy regénnyé, erős karakterrajzokká, nagy egész fókuszált figyelemmé, és ezt tényleg elképesztően sajnálom.

Kedvenc részem: Isti. Baszki. Zseniális karakter és zseniális szál, és hát, lássuk be, reprezentatív is. Egy jóvágású normális harmincas arc felajánlja, hogy elveszi egy fiatal szüzességét és beavatja a nem széttraumatizáló és nem ’figyelmetlenségből akár fájdalmat is jelentő’ szex világába, amelyet a meleg életút sok esetben jelent. Egy csomó srácnak, akit ismerek trauma volt az első meleg szexuális élménye, csak örültek, hogy végre megtörtént, és ezt úgy érzem, nem is lehet elég sokat tematizálni, miközben, persze, érzelmileg ez a biztonságos, figyelmes, de érzelem nélküli szex is szét tud vinni valakit. Köszönöm, hogy ez jól van megírva. Talán a legjobban az egész regényben.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik nagyon vágynak hangulatokra, mert abban tényleg jó ez a szöveg. A kétezres évek fiataljainak, akiknek a gépterem az egy jól érthető valóság. Olyanoknak, akik olvasnának valami más elbeszélést, akkor is, ha az fókuszálatlan, és persze mindenkinek, akinek a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Moesko Péter: Őszi hó
Kalligram, 2022
296 oldal
Így olvastam: Három nap alatt a legdurvább egyetemi időszak mellett, de tényleg baromira érdekelt, mit csinált megint a szerző, és vitt a belső feszültség is, hogy tényleg nem működik-e. Hát, így.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ha a bejegyzés meghozta a kedved a könyvhöz, vagy volt olyan gondolat, ami megfogott, vagy érdekesnek találtad, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Ennyit szerettem volna erről a könyvről mesélni nektek, köszönöm, hogy velem tartottatok ebben bejegyzésben. Most két fejben dolgozós bejegyzés verseng egymással, hogy melyik lesz a következő meglátjuk, de a biztos csak az, hogyha a következő bejegyzésig ne feledjétek, hogy úton vagyunk:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió