Olvasmányélmények a szivárványon innen

Hónap: 2021 március

#LMBT-t olvasunk: Edmond Könyvkuckója

Sziasztok,

ismét egy olyan hétfő, amikor #LMBT-t olvasunk interjúval érkezem, ezúttal pedig Edmonddal, az Edmond Könyvkuckója booktube csatorna vloggerével beszélgettünk kedvenc és első LMBT+ regényekről, LMBT mellékszereplőkről, olvasási és tartalomkészítői motivációkról. Még itt gyorsan megköszönöm Edmondnak, hogy elvállalta a szereplést, aztán kezdhetjük is:

Egy meleg srác olvas (Emso): Van kedvenc LMBT+ könyved? Mesélnél róla pár mondatban?

Edmond: Sokat gondolkodtam azon, melyik LMBT+ történetre mondanám azt, hogy a kedvencem, mivel mindegyik különleges a maga módján a szívemnek és sokat adtak számomra. Választhatnék nehezebb irodalmi művet is, de az első gondolatom a Simon és a homo sapiens lobbi volt, Becky Albertalli tollából, amiért a könnyed, szórakoztató irodalmi stílusával lágyan tudta felmelegíteni a 16 éves pici szívem. Ez a történet olyan, mint a porcukorral megszórt, édes, barackos fánk és mindig pozitív érzések kerítenek hatalmukba, ha visszaemlékezem a könyv soraira. Emellett egyszerre voltam tini a könyv szereplőivel, így számomra közelebbinek tűnt a regény, hasonló problémák jelentek meg benne, mint amik akkor engem is foglalkoztattak, ugyanazok a platformjaink voltak, mint például a Tumblr, ami akkoriban a mindenséget jelentette nekem, és ami talán a mai fiataloknak a TikTok lehet, emellett a sok popkulturális utalás is mind aktuális volt számomra, így mondhatni együtt nőttem fel a szereplőkkel. A könyvből készült filmet szintén nagyon szerettem. 🙂

Emso: Emlékszel arra, hogy mire számítottál, mit vártál, mielőtt még olvastad a könyvet? És változtak az elvárásaid azóta az LMBT+ könyvekkel kapcsolatban?

Edmond: Hú, nagyjából a második meleg könyv volt, amit személyesen vásároltam meg, ezt a regényt pont a Könyvfesztiválon. Nagyon félve vettem le a polcról és sietve fizettem ki,  izgultam, mintha rosszat tennék vele és nem is mertem akkor a körülöttem lévő emberekre nézni, viszont muszáj voltam megszerezni a könyvet, mert mindennél jobban el akartam olvasni. Akkoriban nem volt ennyi könyv és történet a piacon meleg fiú szemszögéből, így pláne kíváncsi voltam rá, milyen lehet ez a perspektíva. Arra számítottam, hogy olyan jó lesz, mint Rácz-Stefán Tibor: Fogadj el! c. könyve. Amikor hazafelé tartottam Budapestről, azonnal elkezdtem olvasni a vonaton és mire leszálltam, már a felénél jártam. Tudtam, hogy nagyon be fog rántani, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. Aznap este kiolvastam.

Az elvárásaimat nehéz meghatározni, mert hiába várok el valamit egy könyvtől, általában teljesen mást kapok, emellett minden LMBTQ regény máshogy közelíti meg a kérdést, ezért nem mondanám, hogy változott volna az elvárásom. Eddig nem csalódtam egyetlen ilyen témájú könyvben sem.

Emso: Nagyon széles palettáról válogatod az olvasmányaidat, klasszikus-kortárs és szórakoztató területeken is. Jellemzően keresed az LMBT+ könyveket ezeken a könyvpiaci polcokon, vagy csak örülsz, ha ilyen szereplőre bukkansz az épp olvasott könyvben?

Edmond: Próbálkozom minél szélesebb körben olvasni, egyrészt, mert nagyon nyitott személyiség vagyok, másrészt mindig örülök, ha új nézőpontból láthatom a világot – szerintem a meleg könyvek funkciója is hasonló a hetero emberek számára. Persze, sűrűn keresem őket és mindig örülök, ha egy LMBTQ könyvet látok megjelenni a magyar könyvpiacon, viszont sokszor akaratom ellenére botlok bele egy-egy mellékszálba, mert szerencsére már egyre több regényben téma, sőt vannak olyan alkotások, ahol nélkülözhetetlen az, hogy legyen a főhősnek egy meleg legjobb barátja. Örülök, hogy erre tart a világ és egyre nyitottabbak a fiatalabb generációk tagjai is.

Emso: Szerinted inkább néhány jól megírt LMBT+ főszereplőre, vagy több jól megírt LMBT+ mellékszereplőre volna szükség? Van kedvenc LMBT+ mellékszereplőd?

Edmond: Az a baj a mellékszereplőkkel, hogy sokszor nem térnek jobban ki rájuk a könyvekben, viszont ha nagyobb körökbe szeretnénk eljuttatni a meleg irodalmat, esetleg olyan emberek kezébe is, akik alapjáraton nem olvasnának, azok nagyobb eséllyel találkoznak egy meleg mellékszereplővel, ilyen esetben úgy vélem fontosabbak lennének a meleg mellékszereplőknek a részletes ábrázolása. Viszont egy meleg vagy önmagát kereső fiúnak vagy lánynak pedig kulcsfontosságú lehet az életében egy jól megírt főhős, így azt mondanám, a közönségtől függ, hogy melyik a fontosabb. A kedvenc meleg mellékszereplőnek talán Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzéseiből Patrick karakterét mondanám, azt hiszem ő is volt az első ilyen mellékszál, amivel találkoztam.

Emso: Ha a csatornádon előkerül egy-egy LMBT+ könyv, akkor mindig elmondod, hogy szívesen adsz nyilvánosságot ilyen könyveknek, így ez picit olyan ezen mondatok után, mintha egy jól megírt, elő-előtűnő mellékszereplők volnának az LMBT+ könyvek a csatornádon, de más diverzitás felé mutató területekkel is ez a helyzet nálad. Miért fontos ez neked?

Edmond: Számomra mindig fontos volt az, hogy minél sokszínűbb legyen az olvasmánylistám és az embereket is arra tudjon ösztönözni, járjanak nyitott szemmel a világban. Én a szeretetet szoktam hirdetni, biztos vagyok benne, hogy az összes konfliktus így oldható meg a legjobban. Ezek a nézeteltérések sokszor abból fakadnak, hogy nem ismerjük a másik embert igazán, egy embert pedig hogy máshogy lehetne legjobban megismerni, minthogy a helyzetébe képzeljük magunkat? Erre pedig a tökéletes eszköz a könyv: Minden könyv mögött egy ember van, azzal, hogy elolvassunk egy könyvet, egy új nézőpontot ismerünk meg. Ez lehet talán az oka annak, hogy próbálok minél szélesebb látókörben nézni a világra, és erre ösztönözni a nézőimet is.

Emso: Éppen ezért tartottam tök menőnek a Család az család témában készített videódat, mert nem ragadt be az kézenfekvő azonos nemű párok örökbefogadása témában, hanem komolyan vette a család, mint szeretetközösség vállalást. Mennyire volt egyértelmű, hogy készítesz a témában videót, és mennyire volt adott, hogy így ragadod meg a témát?

Edmond: Mikor elindult a mozgalom, azonnal tudtam, valahogy ki kell fejeznem a csatornán a támogatásom, viszont nem szerettem volna egy szimpla LMBTQ könyvajánlót, picit elcsépeltnek éreztem ehhez a mozgalomhoz, ami végülis nem a melegséget, hanem a szeretetet és az alapvető emberi jogokat hirdeti. Ekkor kezdett el trend lenni a könyves instagramokon (bookstagramokon) az olyan jellegű bejegyzések, melyekben azt mutatják be, mennyire sok család jelenik meg, természetesen könyvek segítségével. Innen jött az ötletet, hogy áthelyezzem YouTubera, azonnal a könyvespolcom elé álltam és végig vizslattam a regényeimet, arra törekedtem, hogy pozitív és negatív példákat is fel tudjak mutatni, hogy vegyes legyen a lista, lássák az emberek, hogy nem minden fekete és fehér. Ami a legfontosabb volt számomra, hogy olyan példák is legyenek, ahol árva gyerekek sorsát mutatják be a könyvek, emellett lényeges volt beszélnem a családon belüli erőszakról is, mert hiába apa-anya-gyerekek, sajnos sokszor az figyelhető meg, hogy súlyos dolgok történnek a ház falain belül. Úgy vélem ilyen és ehhez hasonló helyzetekkel kellene törődni és jobban foglalkozni, nem pedig azzal, hogy esélyt és lehetőséget vesznek el gyerekektől, hogy egy boldog közegben nőhessenek fel.

Emso: Ezzel együtt is azt mondhatjuk, hogy mind a magyar YouTube, mint a magyar booktube eléggé apolitikus, a tartalomgyártók nem igazán tesznek direkt mozgalmi gesztusokat, és ebben a csatornád sem volt korábban kivétel. El tudod képzelni, hogy ez oldódik, akár a közegben (ami egyébként nagyon feminista, nagyon LMBT+ barát, nagyon érzékeny és nagyon befogadó, de nem programosan az), akár a saját csatornádon a jövőben?

Edmond: Szerintem irigylésre méltó a magyar Booktube közösség, minden hónapban vannak közös könyveink, együtt beszéljük ki az élményeinket live formájában, ahogyan fogalmaztad, tényleg kivétel nélkül mindenki nagyon nyitott és csodálatos érzés ennek a közösségnek a tagjának lenni, viszont főként a könyvek szeretetéről, az olvasás népszerűsítéséről szólnak a tartalmaink, nem szeretnénk befolyni a politikai életbe. Mi csak  mezei olvasók vagyunk, akik könyvekről beszélnek a neten. Bár a Meseország mindenkié könyvről egy külön Booktube Könyklub kibeszélő is volt, szerintem nem fogunk a politikai életbe drasztikusan belefolyni. Nekem sem az volt a célom a videóval, hogy politizáljak, én csak rá akartam vezetni az embereket arra a lehetőségre, hogy más, vagy akár több út is van, mint amit sokan beszűkülten látnak -, kanyarokkal, dombokkal és lejtőkkel.

Emso: Van most LMBT+ könyv a várólistádon vagy a rövid távú olvasási terveid között?

Edmond: A várólistám amúgy is mindig tele van könyvekkel, hát még LMBTQ regényekkel! A tavalyi évben egyik legkiemelkedő könyv volt külföldön T. J. Klune: Ház az égszínkék  tengernél c. regény, amely május 15.-én jelenik meg nálunk, arra abszolút kíváncsi vagyok, mert sok külföldi booktubernél láttam már, emellett olyan klasszikusokat is tervezek idén bepótolni, mint Virginia Woolf Orlandoja vagy akár Oscar Wilde-nak a Dorian Gray arcképe.

Emso: Van még valami, amit üzenni szeretnél az LMBT+-t olvasó közösségnek?

Edmond: Azt üzenném az LMBT+ közösségnek, hogy tudom, sokszor borús a helyzet, de sose feledjük el, bármekkora klisé is, ha egyszerre esik az eső és süt a nap, megjelenik az égen a szivárvány. Merjetek lenni a nap, merjetek szeretni, ami fontos, hogy azokat is, akik gyűlölködve néznek rátok, mert ez az egyetlen módja annak, hogy a viharfelhők elvonuljanak. És emellett olvassatok sokat!

Egy ilyen végszó után nem rabolnám sokat az időtöket a kiköszönéssel, köszönöm, hogy velem, velünk tartottatok ebben a bejegyzésben is, ha eddig nem tettétek volna lessetek be Edmond youtube csatornájára vagy instagramjára, én pedig hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Julie Orringer: Üldözöttek gyűjteménye

Sziasztok,

a mai bejegyzésemben egy történelmi romantikus regényt hoztam, ami nagyobbat vállal, mint amit a történelmi romantikusok szoktak. A regény a második világháború idejében jár, és az egyik Világ Igaza-díjjal kitüntetett amerikai újságíró, Varian Fry történetét meséli el, aki Franciaország náci megszállásának a hírére azonnal az országba utazott, hogy megpróbálja kimenteni az ekkor ott tartózkodó művészeket, akiknek a munkássága valóban alapjaiban határozza meg az európai kultúrát. Fry története ugyanakkor nem marad ezen fontos keretek között, hanem romantikus szál is kapcsolódik a regényhez, aminek kérdéses a fennállása, hiszen Fry melegségét semmilyen adat nem bizonyítja napjainkban, mégis azokba a zűrös és szétforgácsolódott marseille-i hónapokba még ez is belefér. De erről majd később, a nagy bejegyzésben, most, az értékelés előtt egy rövid, kedvcsináló ajánló. Tudjátok:

1940. Marseille. Szinte mindenki, aki az európai műveltség számára fontos ezekben az időkben, megfordul Varian Fry irodájában. Varian csapata amerikai támogatással azért dolgozik, hogy a lehető legtöbb művészt és gondolkodót nem válogatott eszközökkel a határon túlra csempéssze, ahol már a nácik kezei nem érhetik el őket. Varian konzulátusokon és embercsempészeken át rendőrökig és szállodaportásokig elérő széles hálózatot mozgat, miközben személyesen keresi fel a vidéken bujkáló művészeket, akik még hisznek a művészetük erejében és szabadságában. Varian napjai és lehetőségei egyre fogynak, de a számolatlanul törő gondok mellett feltűnik Varian egyetemi szerelme, Grant, aki mellett megnyugvást találhat a nap végén, noha ő is következő feladatokat sodor magával.

Háború dúl minden síkon. Miközben egyre dagad az üldözöttek listája, fogynak azok a lehetőségek, amelyeken keresztül még bárki is megmenekülhet. Varian felesége iránt érzett lassú szerelme és egyetemi szerelme iránt érzett lobogás között őrlődik, noha még az is kérdés, helyre lehet-e hozni bármit is a gondtalan és védett kollégiumi kapcsolatból. A szerelem, a művészet és a háború regényében nem tudhatjuk, hogy mi lesz képes túlélni.

Reményeim szerint a jövő héten érkezem egy részletes, elemző értékeléssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Michel Foucault bemutatásában: Herculine Barbin, más néven Alexina B.

Sziasztok,

az a helyzet a mai bejegyzéssel kapcsolatban, hogy félek tőle, mert nehéz beszerezni a könyvet is, antikváriumi darab, szóval jó volna az ajánló mellett olyan bejegyzést összehozni, ami magában is olvasmányos, szép, elgondolkodtat, problematizál. És persze azért is félek ettől a bejegyzéstől, mert a könyvet mégiscsak, a múlt század második felének legnagyobb hatású filozófusa jegyzi, miközben persze ez valójában tényleg egy önéletírás a XIX. század közepéről. Azért vágtam bele ebbe a bejegyzésbe, amikor megírtam az alternatív fülszövegét, mert nagyon izgat most néhány kérdés, amivel ez a könyv foglalkozik, remélem ebből jut át valami majd, és a leírtak az épülésetekre, szórakozásotokra szolgál majd. Kezdjük:

Michel Foucault a múlt század tényleg nagyhatású filozófusa, aki, ha a munkáit egyetlen probléma köré szeretnénk helyezni, azt mondhatjuk, hogy a hatalom kérdéskörét vizsgálta szinte minden szövegében. Munkái fő fókuszában egyrészt a szexualitás, másrészt pedig a társadalmi intézményrendszerek és az azok által megszabott normák, pontosabban az azoktól való eltérés állt. Arról a gyakorlatról gondolkodott a büntetésvégrehajtás, az egészségügyi és mentális betegségek kutatása mentén, amik a normálistól hermetikusan lezárják, elkülönítik azokat, akik nem a társadalmi rendet képviselik. Egyrészt beszél ezeknek kapcsán arról, hogy valójában tényleg ez-e az egyetlen valós, adható válasz arra, amivel a társadalom tagjai küzdenek (nyilván nem, hiszen ő is példaként hozza fel a középkorban, újkorban városban kóborló, kis feladatokat fillérekért ellátó bolondokat, akik a társadalmi rend részei tudtak lenni), másrészt ezt a fajta megfigyelést és normához való igazodást társadalmi rendként is bemutatja, amely a mi mindennapjainkat is meghatározza.

Ez a könyv, a Herculine Barbin, más néven Alexina B. egy önéletírás, ami egy 1868-ban öngyilkosságot elkövetett hermafroditaként született férfi saját önéletírása, amelyben nem naplószerűen, de a személyes és intim hangvételt megtartva a saját életét jegyzi le. Philippe Lejeune úgy fogalmaz az önéletírással kapcsolatban, hogy a műfajnak az a feladata, hogy megválaszolja, az alábbi kérdéseket: Ki vagyok én? Hogyan váltam ezzé? Ebben a könyvben pontosan ez történik, de a hermafrodita státusszal egy egészen ismeretlen és ismeretlenségéből adódóan ijesztő válaszokat talál az elbeszélő, és valójában az is kérdésessé válik, hogy hol van az én egyáltalán, önazonos-e a beszélő, amikor egy szenvedésre ígért testről és a vele kapcsolatos lelki terhekről beszél.

A szöveg két nagyon hangsúlyosan elkülöníthető részből áll, és azt mondhatjuk, hogy Foucault felől ez lehetett izgalmas, a filozófus ezért tarthatta fontosnak a könyv sajtó alá rendezését és kiadását. Az első részben egy fiatal lány életét figyeljük, akit az anyja egy apácák által fenntartott iskolába adott nevelődni. A lány itt jól tanult, kellemes, belsőséges, pótanyai viszonyban volt a zárda vezetőjével, noha nem volt tipikus lányhallgató. Sokat olvasott, és nem csak olyan szövegeket, amiket egy átlagos növendék, és nem igazán jeleskedett a hímzésben-varrásban, kézimunkában, amiket a társadalom elvárna egy felsőosztályba tartozó lánytól, akinek aztán a házasságon belül semmi dolga nem lesz, minthogy a szalon dísze legyen.

A jól tanuló, szegénysorsú lány később innen tanítónőképzőbe megy, ahol felerősödnek az iskolás korában kezdődő alhasi panaszai, gyötrelmei. Eközben az elbeszélő ír arról, hogy gyakrabban kell borotválkoznia, vagy hogy lapos maradt a mellkasa, és hogy nem igazán mer öltözni a lányok előtt, mindig takargatja magát, ám ennél jobban az ő helyzete nem tematizálódik ekkor még. Később nevelőnő, majd egy vidéki lánynevelő intézetben tanító válik belőle, ahol az egyik kolléganője iránt szerelemre is lobban.

Ez az egység iszonyatosan békés és szép. Noha helyenként látunk konfliktuslehetőségeket, valójában itt minden a maga medrében zajlik, mint ahogy egy tehetséges és szerencsés tanítónő esetében azt kell. Gyönyörű és elgondolkodtató leírásokat kapunk, a rövid könyv ezen (a könyv nagyobb részét kiadó) részein siklunk, hiszen egy szép XIX. századi regény terében vagyunk: apácazárda, lánynevelőintézet. A szerelmi szenvedély leírása megidézi Anne Lister történetét (A Gentleman Jackről itt írtam), ahol szintén hihetetlenül férfiasan írja le a naplóíró a saját szexuális kezdeményezésének a történetét (És felmerül a kérdés, hogy a szexuális kezdeményezőségnek van-e egyáltalán az európai kultúrában nem férfi hangja?), és mégis, az egész elbeszélés nagyon élhető és tényleg nagyon szép marad.

Az időnként jelentkező testi panaszokkal együtt ugyanakkor jelen van valamiféle bűntudat is a főhős másságával kapcsolatban, különösen, amikor már a tanítótársával is kibontakozni látszott a kapcsolata. Ennek a feloldási, feloldozási lehetőségeit a szentgyónásban látta, bátoritásra, vigaszra és az üdvösség ígéretére számított az egyháztól, amely azonban sokáig elutasította és elhallgattatni próbálta őt. Ugyanez az elhallgatás működik a regényben a Camille anyjával való kapcsolatában, vagy a korábbi nevelőnők kapcsán is, akik közül néhányan biztosan tudomással voltak Camille állapotáról. A főhős sosem problematizálja, hogy az anyja kvázi elhagyta őt, és a zárda szigorú rendszerébe helyezte, később csak örül annak, hogy otthont talált az anya új családja mellett, a hermafrodita lét maga sincs kimondva anya és lánya között, holott az akár a lehetséges, vagy egy további ok is lehetett arra, hogy az anya miért adta az apácáknak a gyermekét.

Ugyanebben az olvasatlanságban, nyomvakságban élt az iskola vezetőnője, akinek a lányát Camille elcsábítja. Noha a család orvosa feltehetően többször szóvá tette Camille állapotát, és a két nő szoros, a barátinál lényegesen közelebbi kapcsolata is szinte transzparens volt, ő mégis csupán merev tagadásban, a mindenkori történések konvenció szerinti olvasatában volt hajlandó látni, az elbeszélő számára is rejtély, hogy itt szándékos félrenézésről vagy tényleges tudatlanságról van-e szó.

Ehhez a nagy, romantikus nőielbeszéléshez képest lesz egészen más az önéletírás második része. Egyrészt sokkal darabosabb lett az elbeszélés, másrészt egyértelmű fókuszt és tónust vált. Míg korábban az elbeszélő és a többi szereplő viszonyát láttuk, addig most az elbeszélő magába néz, ha a környezetről beszél is, akkor nem egy-egy szereplőt, hanem egy kerek, homogén, ellenszenves világot mutat, amely nem fogadja be őt.

A regénynek ebben a részében Camille jelentős orvosszakmai és sajtóérdeklődés mellett részt vesz egy nemi helyreállító műtéten, amely őt egészen férfivé teszi, hiszen a genitáliái alapos vizsgálata után az derült ki, hogy ő valójában férfi. Ezzel a műtéttel azonban minden, amit Camille eddig a pillanatig felépített, romokba dőlt, és új pozíciót kellett volna kijelölni a számára, ez azonban nem igazán adatott meg a XIX. századi ember számára. Szemléletes, ahogy egyszer elkeseredve inasnak jelentkezik, és nem meri felvállalni hermafrodita státuszát, így valójában elmarad annak a beismerése is, hogy noha inasként még nem, de házitanítóként vagy társalkodónőként látott már háztartást vezetés közben.

Ez a fejezet lesz az, ami igazán társadalmivá teszi az egész önéletírást. Azt kiabálja a társadalomra, hogy hivalkodjanak csak a jogaikkal, hiszen egy valóban jog és szerepefosztott új férfit látunk ebben a helyzetben, aki egyre mélyebbre sodródik. Miközben a műtét feloldotta azt az állandó krízisben levést, amit a tisztázatlannak tartott helyzet okozott, valójában kevésnek bizonyult a stabilitás eléréséhez. A szöveg egy pontján azt mondja:

A világ, amelyet elképzeltél magadnak, nem a te számodra termett. te sem termettél a világ számára. Ebben a tágas világegyetemben minden fájdalom helyet kap, ám te hiába kutatsz egy zugot, ahol elhelyezhetnéd a tiédet. Bánatod szégyenfoltot hagy.

A kor beszédmódjába illeszkedő, bár nem ekkora mértékben, de az egész szöveget végigkísérő pátosz mellett talán ez az a pont, ahol ez a történet a leginkább illeszkedik Foucault érdeklődésébe és munkásságába. Az ő szempontjából a szexuális szabatosságon túl talán az lehetett érdekes, hogy Camille vidéki tanárnőként a tanárnőtársával él egy közel boldog életet, amit a szöveg szerint a szereplő képes lett volna leélni, azonban ő a normalitásba való betérést választotta: Férfivé műtve magát, azonban a botrány elkerülése érdekében nem mehet vissza sem az iskolai pozíciójába, sem a szerelméhez.

Ebben az értelemben érdekes az, ahogy a könyv foglalkozik az önéletírás kérdésével, hiszen műfaj azt feltételezi, hogy a szerző, mint a szöveg közlője, azonos az elbeszélővel és a főszereplővel, azonban itt ez egyáltalán nem valósul meg. A művet Foucault közli, a szerző a holtan talált hermafrodita, a Camille pedig még csak nem is az igazi neve az elbeszélőnek, ugyanakkor Camille történetére és érzékenységére abszolút rárakódnak Foucault tudományos tézisei is.

Noha alapvetően is egy nagyon kedves, szomorú és szemléletes szövegnek tartom ezt a történetet, hiszen amellett, hogy egy kor társadalmába nyerünk betekintést, valójában látunk egy igazán erős filozófiai, szellemtörténeti ráolvashatóságot is, de eközben maga a könyv egy ma is rendkívül érintetlen területet dolgoz fel, tabuk nélkül, és tényleg kedvesen. Nagyon szerettem ezt a könyvet, könnyen olvasható volt, nem gondolta túl magát, viszont megkérdőjelezhetetlen a mélysége.

Kedvenc részem: Nagyon kedveltem a kis vidéki iskola iskolavezető asszonyát, mindig örültem, amikor ő volt mozgatva, mert valójában ez a ’tudja, nem tudja, na ugye, hogy tudja’ belső vívódás nagyon jót tett a kis lelkemnek.

 Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akiket érdekel Foucaulttól egy kifejezetten könnyű darab, amit neki kell szétgondolkodni, ajánlom mindenkinek, aki hozzáfér most ehhez a könyvhöz, nekem nagy szerencsém volt vele, és drukkolok vele nektek is. Ajánlom mindenkinek, aki a bejegyzés elolvasása után kedvet kapott a történethez.

Michel Foucault bemutatásában: Herculine Barbin, más néven Alexina B.
Jószöveg Műhely, 1997
128 oldal
Így olvastam:
Három kisebb ülésben, mert nagyon vitt a szöveg, és egyébként is, órára kellett olvasnom. Az olvasásom követte a cselekmény két részre tagoltsága, a harmadik olvasással a bőséges függeléket lapoztam át kortárs sajtóbeszámolókról, orvosi szakvéleményekről. Nagyon könnyen olvasható szép szöveg, beszippant, és tényleg rövid könyvről van szó.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lett volna ez a bejegyzés mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: Lehet-e egy meleg férfiból miniszterelnök?

Sziasztok,

a mai kibeszélős ötlete a nőnapi posztdömping kapcsán jutott eszembe, mert azt vettem észre, hogy a közösségimédiában megjelent kontenteket nagyrészt három csoportba tudjuk bontani. Egyrészt vannak az átlagos, virágos nőnapi üdvözlőlapok, másrészt vannak azok, akik sokszor vicceskedve (az ünnep szocialista jellegét hangsúlyozva) a nőnap mozgalmi, munkásmozgalmi gyökerei mentén kívánnak boldog nőnapot, míg egy harmadik poszttípusba tartozók női írókat, tudósokat, sportolókat sorakoztatnak fel, akik nagy eredményeket értek el. Mindhárom típusú posztban megvan és meg lehet az alapvető kritizálni való, én mégis a harmadikat vettem gólcső alá most, mert az LMBT+ személyekkel kapcsolatban is hasonló az élményem, mintha gyakran listáznánk azokat, akik eredményeket értek el. A világ hány miniszterelnökéről tudjuk, hogy LMBT+ ember, hány olimpikon, színész, énekes vállalja fel magát… És ezek a felvállalások persze tök jók, mert ezeknek az embereknek nagy az elérésük, és általában jó arcai az LMBT+ ügyeknek, ugyanakkor… Kezdjük is el.

Gács Anna (A vágy, hogy meghatódjunk, 2020, Magvető) az önéletrajzokról szóló esszékötetében azt írja, hogy az önéletírás a múlt század második felében vált igazán népszerű műfajjá, amikor a művészet mellett a feminista és a polgárjogi mozgalmak meglátják ebben a műfajban annak az alternatív nyilvánosságnak a lehetőségét, aminek a segítségével minden történet elmesélhető, és ami mindenki számára elérhető, aki el szeretné mesélni a történetét. A műfaj aktivista jellegéből adódóan két történettípust különböztet meg. Az egyikben példaképeket igyekeznek állítani, hőselbeszéléseken, olyan egyének történetén keresztül, akik a hátrányaik ellenére eredményeket értek el, míg a másik típusú önéletírásban a tipikus karakterek történeteit mesélik el, azokét, akik valóban hordozzák a teljes közösség tapasztalatait.

Noha alapvetően a polgárjogi gyakorlatoknak hősökre és tipikus példákra egyaránt szükségük van, úgy érzem, hogy a történetek elmesélése ma inkább a hősök szerepeltetése felé irányul (és itt önkritikát kell gyakorolnom, hiszen, amikor a blogról meséltem, akár a TEDx előadásra, akár a Számít a történeted! kampányra gondolunk, én is a hősnarratívában gondolkodtam, hiszen volt egy hiány, amit megláttam, és amit be szerettem volna tölteni), miközben ezeknek a mozgalmaknak feladata volna szembesíti a társadalmat azzal, hogy milyen problémák, nehézségek, hátrányok járnak az egyes kisebbségi státuszokkal.

A melegség, mint bármilyen más kisebbségi státusz, persze nagyon különböző lehet különböző élethelyzetekben. Más jelent cigánynak lenni egy bank vezetőjeként, egyetemistaként, művészként vagy a döngölt padlón, és ugyanez vonatkozik a melegekre, a nőkre, a fogyatékkal élőkre… Ugyanakkor vannak olyan élethelyzetek, szociális és társadalmi kérdések (amúgy tudom, hogy a szociális és a társadalmi szótárilag ugyanazt jelenti, de a fejemben a társadalmi dolgok azok, amik az egyénekből épülő tömegeken, a szociális dolgok pedig azok, amik a hivatali és civil apparátuson múlnak – nem tudom, hogy ennek valójában van-e értelme), amik jellemzőbbek egy-egy közösségre. Ilyenek a példa kedvéért az otthonról elzavart vagy akár elszökő LMBT+ fiatalok kérdése, az LMBT+ fiatalok tragikusan jelentősebb öngyilkosságok aránya, vagy például a munkahelyi diszkrimináció lehetősége. Az aktivista jellegű önéletrajzírásnak, vagy, használjuk nagyobb keretben, mert úgy érdemes, az aktivista jellegű sajtóhasználatnak célja kell legyen az, hogy ezeket a problémákat minél erősebben tematizálja és a nyilvánosságban tartsa.

Amikor arról, és szinte csak arról beszélünk, hogy milyen tudósok nők, vagy hogy milyen miniszterelnökök vagy színészek meleg férfiak, akkor azt mondjuk, hogy lehetnek melegek miniszterelnökök, lehetnek nők tudósok, és persze, igen, lehetnek. De valójában, ha végignézünk az ismerőseinken, az általánosban jól tanuló lány osztálytársaink sem lettek nagy tudósok, én sem lettem miniszterelnök. Valójában nem az a tapasztalatunk, hogy egy nő lehet tudós, vagy egy meleg férfi lehet miniszterelnök. Az egyik legjobb barátom arról gondolkozott pár éve, hogy mesterszak után, a PhD képzésének első évében összeházasodik a vőlegényével, aztán a PhD után szül, és majd valami lesz 5-6-7 év múlva, hiszen kérdés, hogy hogyan lehet csecsemő mellett tudományos munkát végezni. Egészen más, de fontos kérdéseket vethet fel a melegség is, amelynek vidéken (sőt, ne legyünk álszentek, a fővárosban vagy megye jogú városokban egyaránt) problémás lehet a felvállalhatósága napjainkban is, és persze kérdés, hogy egy ilyen titokkal vagy ilyen teherrel mennyire magabiztosan vág bele valaki politikai szerepvállalásokba, és a meleg férfi státusz még mindig a leginkább elfogadott az LMBT+ társadalom többi részéhez képest.

Amikor a meleg miniszterelnökökről és a nő tudósokról beszélünk, akkor azt mondjuk, hogy mindez elérhető, miközben ezek az emberek valójában a kivételek csoportját képezik. Fontos látnunk, hogy a rendszer nem nyitott annyira a nők, a szegénységben élők, az LMBT+ emberek felé, mint amennyire nyitott a középosztálybeli, fehér, ciszheteró emberek számára, és alapvető cél kell legyen az, hogy a rendszer ezen intézményei demokratizálva legyenek, hiszen egyszerűen ez vezet a teljes demokrácia felé.

Azt gondolom, hogy az aktivizmusnak és a közéleti kisebbségi nyilvánosságoknak a fő fókusza ezen kell legyen, és nem azért, hogy mindenki tudós és miniszterelnök legyen (nem is lehet mindenki miniszterelnök ugye, az ellenzéki miniszterelnökjelölti előválasztás első köréből például csak három ember jut tovább a második körre), hanem azért, hogy mindenki számára elérhető legyen a lehető legtöbb út az érdemeinek a függvényében. Ha egy társadalom szervesen termelne ki homoszexuális, transznemű vagy cigány politikusokat, az azt jelentené, hogy minden olyan akadály, ami nem csak azokat a politikai szerepvállalás felé nyitott embereket, hanem az ez egész kisebbségi közösséget akadályozzák.

Sokszor elmondják női vagy meleg politikusok kapcsán is, hogy vakok az osztályok vagy más kisebbségek problémáiban, és ez éppen azért mondható el, mert őket nem egy szervesen működő a teljes társadalom működéséből érkeznek, gyakran a politikai elitet is kitermelő műhelyekből születnek meg, így valójában ténylegesen nem látnak bele a vidék, az osztálykonfliktusok vagy a kisebbségek valódi problémái mögé. Ezek az emberek azok, akiket egy-egy közéleti kérdés a politikai pályára tett, és esetleg pont melegek, transzneműek, cigányok, de nem egy roma ember a romák közül, nem egy meleg a többi meleg között, hanem gyakran legalább középosztálybeli származású, jó gimnáziumi környezetbe került az egyetemre, és minden lehetősége adott volt, hogy politikus legyen. Ebben a tekintetben tehát ez egy diverz világ, aminek osztálydimenziói egyaránt vannak, és ezeket a megválasztott képviselőket nem a valódi, alulról építkező demokrácia emelte a közössége képviseletére, hiszen másokat meg sem hívtak a versenyre, amelyben demokráciát játszanak.

Ugyanakkor, persze, az is fontos, hogy nem a mindenkori politikai elittel van feltétlenül gond, és nem is kell akarni ilyen pozíciókat minden egyénnek, pláne pusztán azért, mert azok egzisztenciális biztonsággal járnak. Ha már azért a bizonyos demokratikus világért dolgozunk, akkor ahhoz az is tartozzon hozzá, hogy minden becsületesen és tisztességesen végzett munkában megteremjen az egzisztenciális biztonság, amelyet a politikai pálya, vagy a magas tudomány képviselőinek is gondolunk, például az olyan tipikusan női szakmák esetében, mint a gondoskodó munkák. Fontos látnunk, hogy a tudós nőnek metaforának kell lennie, noha valójában a nőnapi köszöntéskor nem gondol ebbe bele a használó sem. A nő tudósként a tudományban tud kiteljesedni, a nő íróként az irodalomban, a roma szakács a gasztronómiában, az énekes a muzikalitásban, a suszter pedig megmarad a kedvenc kaptafáinál és boldog.

Amikor arról beszélünk tehát, hogy lehet-e egy meleg férfiből miniszterelnök, akkor valójában azt kérdezem, hogy a rendszer megengedi-e azt, hogy másokkal egyenlő képességek és eredmények mentén bárki lehet-e boldog, és élhet-e teljes életet. Beszélhetünk-e arról, hogy ha egy tipikus kisebbségi sorsot kívánunk megírni, akkor egy boldog, elégedett, a helyén lévő, elismert sorsot tudunk megírni, vagy ehhez hősökre van szükség, akik bármilyen akadályt át tudnak ugrani, amíg magukat az akadályokat le nem győztük.

Erről fontos szerintem ma gondolkodni.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 és 6: A februári kedvenc és a márciusra betervezettek

Sziasztok,

hónap eleje van, így hozom is az ilyenkor, hónap elején szokásosat, amiben egy kedvenc februári olvasmányom erejéig visszanézünk a múlt hónapra, és megnézzük, hogy mi mindent terveztem be a következő időszakra. Elég súlyos bejegyzés lesz, tele a kortárs magyar irodalom legnagyobb szerzőivel, picit félek is, hogy mi lesz, ha márciusban tényleg mindent sikerül elolvasnom, de közben meg most nagyon gondolkozom mindegyik szövegben, szóval. Kezdjük el a havi 1 és 6-ot:

1: A kedvenc februári olvasmányom:

Kertész Erzsi: Az éjszakai kert
Misztikus meseregény
Kezdetben vala a könyvtárgy. Ez egy elképesztően szépen kiállított könyv, keményfedeles borító, a cica szeme világít a sötétben, Zsoldos Réka illusztrátor fantasztikus munkát végzett a könyv illusztrálásával, amely két részre vállt aszerint, hogy az éjszakai kertben, vagy a külvilágban történik-e a cselekvés. Szerencsére a szöveg is hihetetlenül gyönyörű, bár lehet, hogy egy kilencéves gyerek számára bonyolult lehet (a 8+ korcsoport szerepel a borítón), de később, vagy felnőtt olvasóval könnyen bele lehet veszni a könyv tényleg zseniális világába.

A regényben két detektívet követünk, a szétszórt Miss Spontán Teóriát, és a minden körülmények között precíz Mr. Korrekt Tódort, akik Senora Cupapanas (ejtsd: Szenyora Csupapanasz) eltűnt kerti tavát igyekszik megkeresni az éjszakai kert kertészének körbevezetésével. A meseregény legfőbb eszköze az, hogy a Senora házától pár saroknyira létrehoz egy egészen mástípusú belső világot, aminek a rejtélyességét a kertész meséi oldanak lassan fel. Ebben a kertben minden furcsasággal kapcsolatban nagyon egyértelmű az elfogadás, a szeretet működteti az egész világot: azért lesz tavasz, mert a Rügyeket éneklők képesek legyőzni a lustaságukat és hitetlenségüket a tavasz eljövetelével kapcsolatban, és lélekből énekelnek a fáknak, és mert a Varjakat vigasztalók képesek nevükön nevezni és megnyugtatni a varjakat, hogy lesz még hideg majd később, nyugodjanak meg, de láthatunk egy fiút is, akinek a neve: Az, aki a Feje Tetején Áll, vagy egy lányt, aki A Lány, aki a Csillagokat is Lehazudja az Égről nevet viseli, utóbbi kapcsán felmerül a regényben is, hogy mennyire rossz is, hogy ez a neve, mert várhatunk-e mást egy lánytól, akit így nevezünk, minthogy lehazudja a csillagokat az égről… Szóval így, ez egy nagyon kedves könyv.

Amiért mégsem egyértelmű a viszonyom vele, az az (igyekszem konkrétumok nélkül, spoilermentesen, mert a végéről lesz szó), hogy valójában a szöveg logikája tökre azt diktálja, hogy ebből a sok szeretetből, amiben mi olvasóként is részesülhettünk, kerüljön ki a külvilágba is, de ez állati furán, szinte rezervátumszerűen nem történik meg. És nyilván igen, ez egy meleg blog, szóval lehessen kimondani a különcség és az azzal járó szeretet ebben a könyvben tökre a négy fal között marad, miközben ennek tökre nem így kellene lennie. Picit az van, hogy minden tó alján kellene, hogy legyenek csillagok (azért jó ez, mert jelentése van a történet kontextusában is, de azon túl is értjük, hogy mit jelent), és nem körbekeríteni magunkat. A szöveg elején kapunk egy tök színes, tobzódó leírást arról, mennyire színes, mennyire tobzódó, mennyire diverz a két detektív, és ez a világ állatira elbírna többet a különbözőségből. Szóval szerettem, kedvencem lett a könyv, különösen a Rügyeket éneklők (Picit magamra ismertem bennük.) története, de nagyon nem tartom sikerültnek a végét, és bízom benne, hogy azért nem, mert folytatás lesz hozzá.

és

6: A márciusra betervezett címek:

Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk
Selyem Zsuzsa novelláskötetének az újraolvasását a múlt hónapból húztam át, és védhetetlen, hogy így kellett tennem, hiszen a Moszkvában esik című regényét nagyon szerettem, sőt, első olvasáskor ezt a könyvet is nagyon szeretem, és egyébként most is folyamatban lévő olvasásként. Ebben a kötetben van például a világ legkedvesebb és legszomorúbb novellája a kis csillagról és a kis gazdáiról, aminek ráadásul lesz folytatása a kötet további részében, mégis, most mindig közbejött valami más. Selyem Zsuzsa kötete ezzel együtt csodálatos, alapvetően a térséget jobban érintő globális problémák foglalkoztatják kis emberi narratívákon keresztül. Az első szövegben a román-magyar határon járunk a román forradalom előtt, de látunk szöveget a migrációról, szexuális kizsákmányolásról, kísérleti állatokról vagy egy valóságshow működéséről is. Selyem Zsuzsa kutatóként és publicistaként mindig állati friss és progresszív, és ez világlik ki a szövegeiből is. Szeretem és ajánlom, magamnak is.

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló
Ez már akár a summa is lehetne, mert ebben a hónapban szereztem be, és most olvasom. Szegeden árulta egy lány Facebookon, és lecsaptam rá: 2016-os, olvasatlan első kiadás. Lassan a századik oldalnál tartok, és megint nagyon megszerettem EP-t. A hasnyálmirigyrákkal küzdő szerző elkezdett naplót írni a gondolatairól, amint diagnosztizálták, és addig, ahol tartok a könyvben, az egész nagyon EP-re vall, mert játékos, sőt, vicces, kedves, és a sok-sok kis gondolategységben kirajzolódik az első döbbenet, és hogy ez a nyelv és mögötte az elbeszélő nem tud mit kezdeni a halállal, mint lehetséges kimenetellel. És közben a szöveg arról is szól, mint egy napló, hogy milyen a még élő EP-nek lenni, aki tényleg egy rocksztár volt az irodalmával, akit a kórházi takarítónő is megismert, és akinek őszintén örülnek a kulturális élet nagy alakjai. És közben ennek a könyvnek gyönyörű a nyelve is. Visz, egyik igényes apróságtól a másikig, és bele lehet dőlni, elég erős ahhoz, hogy megtartson. Nem csak igényes, hanem összetéveszthetetlen tartása és huzata van. Szeretek EP-t olvasni, bár nem tettem eddig olyan gyakran, és az is van, hogy most fogom fel ezen könyv kapcsán, hogy EP nekem már nem kortárs, mert nem kaptam a szövegeinek az igazi nagyságából, amíg élt, és hogy nagyon fura ez az az érzés. Hogy egy csomó barátom aktív, fiatal irodalmár volt akkor, amikor ez a szöveg születik. Jaj, sok mindent gondolok erről a könyvről, és nem is mindre tudom még a megfelelő szavakat, de most szeretek ilyen dolgokon gondolkodni.

Tompa Andrea: Haza
Márciusban el kell olvasnom Tompa Andrea új könyvét. A könyv szerintem azért lesz tök izgalmas, mert Tompa Andreától azt szoktunk várni, hogy 3-4 évente ír egy erdélyi XX. század regényt, és ehhez képest most a jelen Magyarországát és a jelen Erdélyét látjuk. A tipikus határhelyzetet egy elsőgenerációs értelmiségi pozíciójából is értelmezhető persze, hazamenni valahová, ahonnan a regény főhőse harminc éve eljött, és ahol őt az emlékeken kívül semmi nem várja. Egy osztálytalálkozó és a múlttal való szembenézés regénye ez, és most tök sok minden miatt nagyon akut módon foglalkoztat. Várom, a jövő héten kezdem olvasni.

Gaston Bachelard: A tér poétikája
Az egyetemre kell olvasni, de valójában régebbi a motivációm ennél. Nyilván a városról és a térről van szó benne, otthonról, terekről, és erről, ha jól látom egy nagyon tág humántudományi elméleti keretben igyekszik nagyon érvényeseket mondani. Minden ismerősöm úgy hivatkozik erre a könyvre, mint valami, ami kulcs a nagyvilágra, de a bevezető alapján egyelőre csak annyit látok, hogy ez egy nagyon bonyolult szöveg. Ezzel együtt is várom, hogy részesedjek abból a tudásból, amit ez a könyv hordozni ígér.

Juhász Tibor: Amire telik
Verseskötet. Juhász Tibornak pár éve jelent meg a Salgó blues című novelláskötete, amiben a salgótarjáni posztszocialista urbánus világot mutatta be. Egy elég részvétlen, regisztráló szöveg volt, amit nagyon szerettem, az Amire telik ezt a témát viszi tovább, az első versei azonnal a cigánytémát, a kisebbségi-többségi együttélést problematizálja egy ilyen elszegényedő közegben, szerintem jól és érdekesen. Szeretni szándékozom ezt a kötetet, érdekel, hogy mit kezd majd az alanyisággal és a líraissággal ez a fajta peremközeg. Meglátjuk.

Borbély Szilárd: Nincstelenek
Fura amúgy, úgy érzem, hogy most nagyon egyívásúak a tervezett könyvek, de hát legyen az. Borbély Szilárd könyvét a kortárs írók a 2010-es évek legjelentősebb könyvének tartották, és érezhetően ez nem csak pusztán a szövegtörzsnek járó plecsni. Borbély Szilárd 2013-ban megjelenő regénye alapjaiban mozgatta újra a vidékleírást, színes, lírai nyelvével és érzelmi motiváltságával egy nagyon felismerhető és szókimondó, a nyomor romantizálásából kilépő, de a nyomorpornónál igazabb szöveget hozott létre, miközben az elbeszélő a saját gyerekségéről és az elsőgenerációs értelmiségi voltáról beszél. Tudom, hogy nagyon fontos szöveg, de eddig kvázi beszerezhetetlen volt (ha nagyon akartam volna, kikönyvtárazhattam volna, de mindig csak akut – most kell – típusú könyveket kölcsönzök), most viszont megjelent egy csodálatos kiadásban a Jelenkor gondozásában. Pár oldalt már olvastam, ami nagyon ígéretes volt, de aztán jött és elvitt tőle a Hasnyálmirigynapló. Nem tudom, hogy valóban marad-e rá időm a Haza és EP mellett, de nagyon szeretném, hogy maradjon.

Nagyon várom ezt a hónapot, azt érzem, hogy vinni fog benne a lendület, remélem tényleg így lesz. Ha olvastátok már valamelyik posztban szereplő könyvet, vagy szeretnétek megosztani a márciusi terveiteket, akkor hagyjatok bátran kommentet, szívesen olvasok róla. 🙂

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Februári summa

Sziasztok,

mondanám, hogy észrevétlenül tűnt el ez a hónap, és igaz is volna, méghozzá a legkevésbé csak azért, mert 28 napunk volt a februárban élni, de ez most mindegy is, a lényeg, hogy vasárnap véget ért a hónap, és íme a summája: 16 új beszerzett könyv, 9 elolvasott cím, 6 blogbejegyzés. Minderről írok bővebben, kezdjük.

16 könyvet szereztem be februárban:

Susane Clarke: Piranesi
Ezt a könyvet a booktube miatt vettem meg, de fontos vele kapcsolatban elmondani, hogy noha fantasy, a minőségi nyelve miatt a szépirodalmi kritika is pajzsán hordozza. Úgy hallatszik, hogy meglepő, hogy egy fantasy lehet ilyen is, mert rengeteg új dolgot hoz. Eddig első két fejezetet olvastam csak, mert elvitte az olvasást az, hogy sok-sok mást kellett olvasnom, de az egyik barátom szerint alapvetően az épített világ legtöbb információját birtoklom már a könyvről: Piranesi egy nagy házban jár, amelyik tele van szobrokkal és csarnokokkal, illetve be van zárva ebbe a házba egy óceán is, amelynek a dagályát igyekszik megfigyelni, kiszámolni a főhős, amikor megtaláljuk. Piranesi egy kultúrantropológus alaposságával igyekszik felmérni, hogy mi ez a ház, ami számára a világot jelenti, és hogy mi ennek a háznak a története. Hajlandó vagyok hagyni, hogy ez a szöveg lenyűgözzön, biztosan nemsokára sort is kerítek rá.

Eric Walters – Kathy Kacer: Nagyapa hegedűje
A Tilos az Á friss megjelenéséről van szó, amelynek a középpontjában a zene, a Hegedűs a háztetőn iskolai musicalelőadása, valamint a holokauszt története áll egy kamasz lány szemszögéből, aki megtalálja a padlásukon a holokauszttúlélő nagyapja hegedűjét. Nagyon szeretném, hogy jó legyen a könyv, mert izgalmas lehet, hogy a holokauszt témáját egy iskolai környezetbe helyezve mesélik el, és jó, hogy ebből fiataloknak szóló szövegek szólnak a maguk műfaj szerint elvárt jegyeivel, mint az iskola, a musical vagy a lehetséges szerelmi szál. Márciusban kritikát kell írnom erről a könyvről.

Kertész Erzsi: Éjszakai kert
Ez egy meseregény, ami nagy kedvencem volt ebben a hónapban, noha egyáltalán nem vagyok elégedett a regény végével és annak az üzenetével. A regényben egy fantasztikus világot látunk, amiben ellopnak egy tavat. A tó nyomát egy szétszórt és egy mérhetetlenül precíz detektív is keresi, akik kénytelenek voltak belépni az éjszakai kertbe, és meghallgatni a kertész érdekes, különös, de nagyon humoros, elmondhatatlanul kedves és fontos történeteit. Ebben a világban tündérek ébresztik a fákat, van egy fiú, aki fejjel lefelé áll, az árnyékokban meseszerető kis lények bújnak meg, valaki levelet ír arról, hogy nem lesz tavasz, de valójában mégis lesz tavasz… És ez a regény tényleg állati csodálatos, viszont a szerző úgy dönt, hogy ezt a csodát a kertben hagyja, és ez szerintem nem volt jó döntés. Egyrészt mert nem következik a regény logikájából igazán, másrészt mert nem is túl kedves gesztus csodálatosan másnak lenni egy kerítésen belül. A regény nagy erőssége, hogy kérdés nélkül elfogad különleges karaktereket, és szerintem minden tó alján kellene, hogy legyenek csillagok. Remélem folytatódni fog a történet, nagyon sok lehetőség maradt benne, és nagyon bízom ezekben.

Priya Parmar: Vanessa és Virginia
Nem szeretem azt mondani, hogy megszerettem Virginia Woolf világát, és kíváncsi vagyok erre a regényre, miközben persze, erről van szó, csak picit ez a könyves tartalomgyártói közegben nem jelent semmit, mert mindenki nagyon szereti Woolfot, méltán. Ha újra kéne kezdenem ezt a bekezdést, azt írnám, hogy érdekel, hogy milyen az a londoni polgári értelmiségi világ, amiben később megszületik a Saját szoba, és az Orlando, és a regény pont ezekbe az időkbe vezet vissza. Virginia és a nővére történetét látjuk, akik egy igazi progresszív művészeti, filozófiai kört szerveznek maguk köré a századfordulón. Nagyon frissnek és tobzódónak képzelem ezt az időszakot, remélem a könyv is ilyen lesz. Nagyon kellemes akcióban volt (a következő könyvhöz hasonlóan), ezért vásároltam meg most, de nem hiszem, hogy akut olvasmány lesz.

Mackenzi Lee: Útmutató hölgyeknek a kalózélethez
A könyv a Montague testvérek sorozat második része. Még a sorozat első részét, Az úriemberek kézikönyve: bujaságtól az erényekiget sem olvastam, pedig egy izgalmas és sokak által kedvelt történelmi LMBT könyv egy elég laza, közel punk lázadó főhőssel, aki beutazza az angol nemesi hagyomány szerint Európát a tanulmányai alatt, és ettől a könyvtől is azt várom, hogy írja újra az újkornak tudott nemi szerepeket, mutasson egy menő punk női alternatívát. Várom, hogy eljöjjön ennek a sorozatnak az ideje, és bízom benne, hogy akkor nagyon jó lesz majd.

Oravecz Imre: Kedves John – Levelek Kaliforniába
Oravecz Imre az egyik ma élő nagy öreg szerző, aki művészetében a posztmodernt és az Illés Gyula felől az irodalomban létező szociográfiai jellegű vidék és parasztábrázolást össze tudta írni. És ezzel szinte el is mondtam, hogy miért is nem olvastam őt korábban, noha tudom, hogy ír mást is, az 1972. szeptember című verseskötete vagy A hopik könyve például érdekel, de a hozzá társított parasztábrázolás téma mindig távol tartott tőle. Ebben a könyvében viszont irodalmi leveleket ír fiatal felnőttként, az amerikai tanulmányútjáról visszatérve. Úgy érzem, hogy ez a könyv lesz a kapu számomra Oravecz fontos világához.

Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben
Ezt, és a következő két könyvet szépséghibásan vettem olcsóbban, és bár nem voltak betervezve, örülök, hogy random a polcomra kerültek. Győrfi Ákos egy elég póztalan költő, aki kifejezetten hivatkozási alap a generációnkban, és nekem még nem volt Győrfi Ákos kötetem, eddig. Belelapozva szuper verseket tartalmaz, a címadó versben a Szent Márton legenda újraírásával a léten önmagán is gondolkozik, anélkül, hogy egy ilyen lila bölcsészkedés volna, a többi versben pedig hétköznapi helyzeteket húz ki a személytelen térbe. Nem tudok versekről írni, mindig erre jövök rá ilyen mondatok után.

Olivia Laing: A magányos város
Ezt a könyvet először akkor dobta elém az internet, amikor városos elméleti szövegeket kerestem, de akkor kiderült, hogy ez a könyv sokkal inkább a magányról szól, mint a városról. De aztán beleolvastam a könyvbe és a fülszövegre, és kiviláglott, hogy a személyességről szól, és a művészetről, amely képes azt közvetíteni egy bármilyen magányos világban is. Esszészerű, de személyesebb annál, és valahogy berántott annyira, hogy megvegyem, sőt, szerintem rövidesen elkezdem majd olvasni is.

Piroschka Dossi: Hype! Művészet és pénz
És akkor ez itt a harmadik akciós könyv, amiről sosem hallottam, de szépséghibás volt, és a múlt félévben több irodalom és gazdaság témájú tanulmányt kellett olvasnunk, amik felkeltették a figyelmemet. Mert a könyvek és a művészetek is piacokon értékesülnek mégiscsak, mert a művészet reflektál a maga piaciságára, vagy mert a pénzérmék és bankjegyek maguk is művészeti alkotások, vagy… egy csomó minden más miatt is. Érdekel, hogy ez a könyv mit emel ki ebből, egyébként is szívesen gondolkozom ezeken a témákon, kérdéseken, így isten hozta a polcomon.

Szlukovényi Katalin: Álomkonyha
Szlukovényi Katalin verseskötet tavaly jelent meg, és azt ígérte a fülszövege, hogy újraírja a negyven év körüli létösszegző gyakorlatot, és a mindennapok szintjén vizsgálja meg azt. És valójában ez is történik, de ez a munka nem igazán sikerült irodalmilag jól. Ebben a kötetben korrekt versek vannak, amik meg vannak írva, de a versek leginkább súlytalanok, a szavak pusztán azt jelentik, ami oda van írva. Egyfajta iróniával próbálkozik, de valójában ez az irónia hihetetlenül üres, mert bármi kimondható volna nélküle is. Nagyon sokat vártam tőle, és szinte semmit nem kaptam, írtam erről a Tiszatáj online-nak bővebben.

Linda Boström Knausgard: Isten hozott Amerikában
Nagyon régóta gondolkoztam azon, hogy szeretném-e megvenni ezt a könyvet, végül szintén akciósan megvettem, majd el is olvastam, ami jó döntésnek bizonyult. Ez a könyv egy tizenegyéves kislány történetét meséli el, akinek a mentálisan sérült és bántalmazó apja meghalt. A kislány biztos benne, hogy ő és az Isten tehetnek az apa haláláról, hiszen ő imádkozott érte, ezért ezen gondolatok mentén nem mer többet megszólalni, miközben a családban egyébként is mindenki a saját magányába fordul. A valódi súlya a szövegnek egyrészt az az eltökéltség, hogy nem szólalni meg többet, másrészt az a tapasztalat, hogy mindenhogyan lehet egy élhető életet élni. A rövid, leginkább tompának mondható elbeszélés nagyon igényes nyelven szólal meg, érzékenyen és figyelmesen nyúl a témájához, és könnyű olvasni. Mostanában pihenésképpen ilyen szövegekre van szükségem.

Lidia Amejko: A telepi szentek élete
Azt várom ettől a novelláskötettől, hogy releváns lesz, és mókás. A lakótelepekről szól, novelláskötet, ez a címe. Nem tudom, mi mást is mondhatnék.

BitterSweet: Sotus
A dél-koreai BBL (boy-boy love) melegirodalom egyik első magyar nyelven olvasható kötete ez. A Művelt Nép Kiadó tavaly novemberben beállt ezen könyvek mögé, és rögtön három kötetet ki is adott, amiből ez az egyik. A Sotus egy elég diktatórikus főiskolai mentorrendszer, amiben harmadévesek vezetnek gólyákat az egyetemi élet útvesztőin. Az egyik kisgólya ellenáll a rendszernek, amivel felhívja magára a mentora figyelmét. Okés, innentől értjük is az egészet, de a BLL sorozatok közül ez az egyik legnépszerűbb, az egyik kedves barátom és molytársam rajong érte, így én is kíváncsi vagyok rá, hogy milyen csodálatosan gejl szerelmes limonádé szöveg is lesz ez. Természetesen mindezt a lehető legjobb értelembe véve.

Paul McVeigh: A jó fiú
A következő két könyvet a Typotex Kiadótól kaptam azzal a legkedvesebb és legőszintébb megegyezéssel, hogy évekkel ezelőtti könyvek, szóval ráérnek, de egyszer majd írjak róluk. És így is fog lenni, mert az időbeosztásom szétcsúszása ellenére is, ezek a könyvek állati érdekesek. A jó fiú egy kellemes kiskamasz regény egy nyáriszünetről, amelyet a nyolcvanas évek északír vallási harcai kereteznek. Mickey érzékeny kissrácként ezen a nyáron belecsöppen az életbe, noha kerülni igyekszik azt. A fülszöveg felsorolása szerint lát halált, reménytelenséget, küzdelmet, hűséget és árulást, erőszakot és végtelen szeretetet, sőt még smárolni is megtanul. És közben humoros és kedves marad. Az ilyen könyveknek az szokott a sorsa lenni, hogy elegem lesz az életből, és egy-két csendes délután alatt elolvasom, hogy feltöltsön életigenléssel és szeretettel. Várom, hogy olvassam.

Sylwia Chutnik: Női zsebatlasz
A lengyel Sylwia Chutnik könyvébe már belekaptam néhány oldal erejéig, és eléggé tetszik. Ha jól értem, ebben a regényben egy erősen posztszocialista társadalmat kíván bemutatni a női szerepeken és a fontosabb tereken keresztül. Az első fejezetben a bazársoron járunk és egyes női eladók, kofák jellemzését látjuk az őket körülvevő mikrovilágon keresztül. Egy izgalmasan hideg, személytelen, kihívó prózát kapunk a szövegben, ez is egy olyan befogadásra hív, mint az Isten hozott Amerikában. Azt hiszem tetszeni fog, mert Varsót látjuk, és a feminizmus, mint egy városhasználati gyakorlat, ami  rámutatásra hív észrevétlen működésekkel szemben.

Szilasi László: Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét
Szilasi nekem tipikusan az, ami szerintem a bajom a bölcsészetben megérkezéssel. 2014-ben jelent meg a sokak szerint ma is legjelentősebb kötete, a Harmadik híd, én pedig 2015 óta olvasok valamennyire gyakran, 2017 óta meg különösen gyakran kortárs irodalmat. Az első Szilasi, amit olvastam, a 2017-es Amíg másokkal voltunk, aztán folyamatosan olvasom az új megjelenéseit, azon kevesek között vagyok, akik a legújabbért kifejezetten rajonganak is, de a régi könyveit nem sikerült még elolvasni, mert 2015 vagy 2017 óta mindent nem lehetett bepótolni. Az egyik ilyen adósságom a Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét című esszékötet, ami még a születésem előtt jelent meg (ily módon nem olvastam frissen, nyilván), és egy egészen más irodalomtudományos közegben, a szegedi irodalomtudományos élet fénykorának első éveibe érkezett meg. Esszéket ír benne, mi most esszéket tanulunk írni vele, és ha már így alakult, kíváncsi vagyok arra, hogy mit írt ő össze ebben a gyűjteményben.

9 könyvet sikerült elolvasnom februárban:

Selyem Zsuzsa: Moszkvában esik
Selyem Zsuzsa egy rendkívül különös hangú és nagyon érzékeny író, aki ebben a regényében egy erdélyi nemes család második világháború utáni kitelepülését meséli el egészen nagy keretben. A mozaikszerűen felépített regény történeteiben nagyrészt állatok mesélik el, hogy hogyan látták az adott eseményeket. Baglyok, kutyák, perspektívájából kapunk képet városi pletykákról vagy épp gazdai hűségről, és közben érezzük, hogy a kényszermunkára küldött család nem csupán a nemesi rangot őrzi, hanem a nemességnek valamiféle erényeit is. Egy nagyon szép szöveg ez, ami tavaly robbant be külföldön igazán, angolszász területeken 2020 egyik legjelentősebb világirodalmi fordításaként tartják számon. Örülök, hogy ennek, illetve a tavaly megjelent Az első világvége, amit együtt töltöttünk című novelláskötetének hála dolgom akadt ezzel a regénnyel is, mert mindig nézegettem, de féltem megvenni. Épp most olvasom újra a novelláskötetet.

Kopriva Nikolett: Amire csak a fák emlékeznek
Kopriva Nikolett szintén Móricz Zsigmond-ösztöndíjas volt velem az utóbbi fél évben, és a kötetének a megjelenése utáni napon találkoztunk egy ösztöndíjas rendezvényen, és nagyon megtisztelt, hogy kaptam egyet a verseskötetéből. A könyv ugyanakkor egy picit tipikus első kötet. Miközben tök jó és erős aurákat épít például a fa és a tenger szimbólumokkal, addig egy picit túlírt is lesz. Minden szavával esztétizálni akar, amitől néha elveszik a fókusz a fő állásáról. De persze ezek tanulható, és technikai dolgok, amikben már az utolsó két ciklus versei jobban is működnek. Mint egy első kötet, a költő eddigi munkáit tartalmazza, és látszik, hogy tanul, épül, miközben már az első verseknél látszik, hogy érti, hogy mik azok a képek, gondolatok, amik megírásra, megőrzésre érdemesek.

Halász Rita: Mély levegő
Halász Rita Mély levegő című könyve is olyan, amit most azért olvastam újra, mert dolgom volt vele, de nagyon szerettem másodszor is újraolvasni így rövid időn belül. Voltak részek, amikre emlékeztem, hogy nagyon jók lesznek, és vártam, meg voltak, amikről nem gondoltam, hogy ennyire ügyesek, mert elsőre nem tűnt fel. Halász Rita könyvéről továbbra is azt gondolom, hogy tényleg nagyon klassz könyv. Elég felkapott most, nagy a sajtója, és tényleg nem érdemtelenül. Egy válás történetét meséli el, amiben a nő igyekszik kétgyerekes anyaként megérteni, ki is ő, aki lassan beleszürkült a házasságába. A szöveg okosan dolgozik az identitásokkal, jó szerepelvárásokat mozgat, okos, sokhelyütt vicces szöveg. Tényleg nagyon kedvelem, ajánlom bátran.

Kertész Erzsi: Éjszakai kert
(Fent már írtam róla.)

Kele Fodor Ákos: A szív vége
A szív vége egy felnőtt mesekönyv, amiben a szerző a cigány mesevilág működését kívánja egésszé konstruálni. Az könyv egy hihetetlenül okos szimuláció, ami bemutatja, hogy milyen mesevilágot hittek a cigány emberek, milyen volt a maguk sajátos, az írások nélküli társadalom szerinti a hitet, a meséket és a való életet együtt kezelő világképük, amivel élni és például gyógyítani próbáltak. A jól megírt történetek és az elképesztően gyönyörű fekete alapú, fekete lapélű könyvtárgy a szürreális fotómanipulációival egy egészen nagy vállalást visznek végig csont nélkül, és nagyon szeretem ezt. Régóta kellene róla írnom, most már ki van jegyzetelve, reményeim szerint a héten akad majd rá időm is.

Szlukovényi Katalin: Álomkonyha
(Fent már írtam róla.)

Gács Anna: A vágy, hogy meghatódjunk
Gács Anna a magyar irodalmi élet egyik fontos és tekintélyes alakja, izgalmas dolgokról szokott írni, és amikor beszél a kulturális élet jelenségeiről, akkor érdemes figyelni rá. Ez a könyv is egy fontos könyv, igényes darab, amely nagyrészt az önéletírásról szól, nem elméleti, hanem elemző szemmel. És ez nagyon király. Most én is az önéletírásról kutatok, és jól tudtam használni a munkáját, megnyitott új gondolatokat, lehetőségeket. Sajnos ebbe a kötetbe beleszerkesztette a Korunk folyóiratban megjelent booktube-ról szóló tanulmányát, esszéjét, amiben viszont nem tudott túllépni a saját elitkulturális beágyazottságán, és az irodalmi kritika műfaji elvárásain, amit nagyon sajnálok. Szörnyen károsnak tartanám, ha ezek a gondolatok dolgoznának tovább az irodalmi élet és a web 2.0-ás tartalomgyártás között, ennek kapcsán igyekeztem tisztázni én is a kibeszélős bejegyzésben, hogy mi az a blogbejegyzés, mi a kritika, mi az a recenzió, és egyáltalán, hogy kerülnek civilek a könyvekről való diskurzusba, és mit akarnak itt.

Linda Boström Knausgard: Isten hozott Amerikában
(Fent már írtam róla.)

Michel Foucault bemutatásában: Herculine Barbin, más néven Alexina B.
Foucault ezen könyvét az egyetemre kellett olvasni, de nagyon örülök, hogy alkalmam adódott rá, mert eddig nem tudtam, hogy egyáltalán a világon van ez a könyv, és nem tudtam volna ennyire jól átbeszélni a fontosabb gondolataimat róla. A XIX. századi Franciaországban járunk, ahol egy apácák által fenntartott nevelőintézetben lassan tanítónővé sarjad egy fiatal lány. A lány később tanítónőként vidékre kerül, ahol szerelmes lesz a főnöke egyik lányába, és közben mindvégig őrzi a saját hermafrodita voltának titkát. A gyönyörűen megírt könyvnek az igazi fájdalmát az adja, hogy ez egy valódi önéletrajz, amit a kiváló francia filozófus, Foucault tár elénk, mindegy igazolva azt, amit a társadalmi működés önszabályozó intoleranciájáról ír. Fontos szöveg, lesz róla értékelés, és már olvashatjátok az alternatív fülszöveget hozzá.

6 bejegyzés született februárban:

Szerintem ez nem rossz, nem tragikus. Amit sajnálok, hogy nem lett egészen új értékelés valójában, de a hónap elejét elvitte a félév eleje, a hónap végét pedig a konferencia. Viszont azokat a tartalmakat, amiket megírtam, azokat szeretem, szóval nézzük is.

Február másodikán érkeztem az februári 1 és 6-tal, a tervezett könyvek közül 3 könyvet nem olvastam még, de ezeket tényleg el kell majd, szóval márciusra csúsznak, illetve az egyiket most olvasom épp. Utána érkezett a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk értékelése, amit nagyon szerettem. A könyv az egyik kedvenc könyvem, írtam belőle egy hosszú irodalmi kritikát és most a konferencián is ezzel a könyvvel kapcsolatban kutattam az önéletírást, így nagyon igyekeztem, hogy jól sikerüljön a blogbejegyzés is belőle, mert egyébként elképesztően lelkesen ajánlom. Február 8-án Moesko Péterrel beszélgettem az #LMBT-t olvasunk interjúsorozat keretében arról, hogy hogyan lettek LMBT szereplők a novelláiba, és mit tartott ő érdekesnek bennük, vagy hogy ő maga hogyan látja az irodalmi térben a melegségénk a felvállalását.

Egy hétre rá, február 15-én négy éves lett a blog, ezt nem szerettem volna nagyon nagy hírverésnek kitenni, mert az utóbbi egy évben voltak megingások, és jobban akarom csinálni ennél, így csak kitöltöttem a blogtörténet book taget, és írtam pár szót az elmúlt év tanulságairól.

A hónap nagy, és számomra hihetetlenül fontos bejegyzése a Kibeszélős bejegyzés volt, amiben, mint már mondtam, a web 2.0-val tartalmat gyártókat és az irodalmi intézményrendszer felől érkezőket igyekeztem bemutatni egymásnak. Arról írtam, hogy mik a blogoknak a vállalásai, mik a kritikaírásnak a paraméterei, és hogy nem kellene különböző szándékokat feltételeznünk egymásnak, mert az nem igazán építi a diskurzust. Az utolsó bejegyzésemben A Herculine Barbin, másnéven Alexina B.-ről írtam egy alternatív fülszöveget.

Ennyi volt a február a blogon, visszavonhatatlanul itt a március, talán már visszavonhatatlanul itt a tavasz is, igyekszem töltekezni a napfényből a lehető legtöbbet és hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

#LMBT-t olvasunk: Kitabu

Sziasztok,

a mai #LMBT-t olvasunk interjú azért lesz rendhagyó, mert egy a blogon eddig nem szerepelt tartalomgyártó műfaj jeles képviselőjét, a könyves instagram, vagy egyszerűen csak bookstagram egyik nagyon vidám, lelkes és szeretettel teli tagját, Lindát, a Kitabu.hu bookstagram oldal vezetőjét kérdeztem. Linda sokféle könyvet olvas, nyomon követi az újdonságokat, és azok kapcsán mesél az olvasás közben felmerült gondolatairól, akár témák kapcsán a személyes érintettségéről is. Az internet labirintusainak egy őszinte és biztonságos, egyre növekvő zuga az övé, ami lelkesedésből, szeretetből és nyitottságból épül a közösségével, tavaly óta pedig már a saját blogján, a kitabu.hu-n is ír, szintén az olvasmányairól.

Egy meleg srác olvas (Emso): Mi a kedvenc LMBT+ olvasmányod? Mesélnél róla pár szót?

Kitabu (K): Az átlaghoz képest szerintem elég sok LMBT+ könyvet olvasok, nagyon kedvelem őket, egyben sem csalódtam. Az új abszolút kedvencem Nádasdy Ádám: Szakállas Neptun kötete. Ritkán találnak be nálam a novellák, de ez most maximálisan bejött, átjött, éltem a kis szösszeneteket. Nincsenek benne óriási eszmefuttatások, szájbarágós igazságok (szerencsére), mégis olyan nyíltsággal, hétköznapisággal szerepel benne az azonos nemű szerelem, hogy az olvasó néha el is felejtkezik erről. Értem ezt úgy, hogy a szerelem, a vágyódás, a csalódás az mindig egyforma, az érintettek nemétől függetlenül. Nádasdy ezt jól megragadta, s mindezek mellett azt is szuperül bemutatja, hogy miért kénytelenek sokan bujkálni, és önmagukat megtagadva kifelé más képet mutatni. Egy szó, mint száz: nagyon szerettem mind tartalmilag, mind stílusában. Ez most nálam az etalon!

Emso: Mit vársz el egy LMBT+ könyvtől? Mire számítasz, amikor meglátod ezt a címkét?

K: Pont ugyanazt, mint bármelyik másik olvasmányomtól: hogy kerek legyen! Szeretem az életszagú történeteket, amik nem habos-babos, csillámpónis, idealizált karakterekkel működnek. Sajnos mindenki jól tudja, hogy a világban másnak lenni (és most nem csak a szexuális irányultságra gondolok) nehéz. Ezeknek az embereknek a való életben rengeteg olyan akadállyal, előítélettel és nehézséggel kell megküzdeniük, amiknek alapjáraton nem volna szabad létezniük.

Ha most szigorúan az LMBT+ vonalon maradunk, akkor azokat a könyveket kedvelem igazán, amik megmutatják a problémákat is, mert ha tetszik, ha nem, azokból akad bőven. Nyilván mondjuk egy romantikusnak címkézett LMBT+ könyvnél, mint például az Akhilleusz dala, nem voltak irreális elvárásaim ennek boncolgatására, mégis egy nagyon kedves olvasmányom volt, szerettem. Cameron Post rossz nevelése szintén nagy kedvencem, valahogy így tudom elképzelni azt, amikor egy kamasz szembesül saját magával, és egy nem támogató környezettel. A Röpke pillanat csak földi ragyogásunk megint más tészta, ott például egy uralkodó kapcsolatról olvashattam, ami mindenféle felállásban megtörténhet, bárkivel. Nádasdy könyve viszont éppen azért lett kedvencem, mert teljesen hétköznapi helyzetekben mutatja meg meleg férfiak életének történéseit, legyen szó akár bujkálásról, viszonzatlan szerelemről, szerelmi civódásról. A szerelem az szerelem, az emberek emberek. Tök mindegy, hogy az adott pár fiú-lány, lány-lány, vagy fiú-fiú. Egy szó mint száz: a valósághoz legközelebb álló történeteket szeretem a legjobban. (Ettől még persze csípem, amikor mondjuk egy fantasyben bukkannak fel LMBT+ karakterek. Azt is szívesen olvasom.)

Emso: Szerinted néhány jól megírt LMBT+ főszereplőre, vagy több jólmegírt LMBT+ mellékszereplőre volna szükség? Van kedvenc LMBT+ mellékszereplőd?

K: Szerintem épp itt az ideje, hogy az LMBT+ karakterek főszerepeket kapjanak. A kedvenc mellékszereplőim pedig egyértelműen Shug a Bíborszínben, és Benji a Mi vagyunk a medvékben (bár ő később főszereplővé avanzsált, szóval nem tudom hogy számít-e).

Emso: Keresed az LMBT szereplőket, vagy random rájuk bukkansz? Mennyire emlékszel az első meleg szereplővel való találkozásra?

K: Leginkább véletlenül szoktam rájuk bukkanni, de célzottan is választottam már olyan olvasmányt, aminek tudtam, hogy LMBT+ szereplője van. Az első jelentősebb élményem a Bádogember c.könyv volt, imádtam.

Emso:Amikor rájöttem, hogy szeretnék ebben a sorozatban a bookstagram felé is nyitni, elég egyértelmű volt, hogy veled fogom kezdeni, mert látható volt az, hogy te, annak ellenére, hogy nem vagy a közösség tagja, jól vagy ezzel a témával, osztasz meg sztoriban LMBT+ tartalmakat is, megszólalsz, amikor úgy érzed meg kell. Fontos számodra ez a társadalmi jelenlét is? És hogy látod magad ebben a többi tartalomgyártóhoz képest?

K: Nagyon örülök, hogy ezt így látod. Abszolút nyitott vagyok a világra, nem ítélkezem. Számomra vannak jó és rossz, kedves és nem kedves emberek. A többi nem számít. Mindig igyekszem a dolgok mögé nézni, és több perspektívából megismerni a dolgokat. Fontosnak tartom, hogy bizonyos dolgok mellett szót emeljünk, igyekszem akkor is pozitívan megnyilvánulni, a jó dolgokra helyezni a hangsúlyt. Sajnos jelen állás szerint az LMBT+ közösséget korlátozni akarják, és nekem ez nem tetszik. Annak viszont kifejezetten örülök, hogy azt látom, egyre több tartalomgyártó foglalkozik a témával, és posztol róla rendszeresen. Ez jó irány, remélem erre megyünk tovább!

Emso: Hol látod a saját felületed helyét mondjuk az LMBT+ támogató diskurzusban, és szerinted hol lesz mondjuk öt év múlva?

K: Az én felületem még gyerekcipőben jár sajnos a témában, szeretnék majd nagyobb teret létrehozni ennek. Rengeteg inspiráló embert követek a témában, akik mindig új ihletet adnak. Egyelőre ott tartok, hogy igyekszem ezeket az embereket kicsit nagyobb figyelembe helyezni, illetve igyekszem lehetőleg minél több olyan könyvet mutatni, amik megmutatják, hogy a más, nem más, csupán vannak, akik annak akarják elfogadni. Hogy 5 év múlva hol fog ez tartani, az a jövő zenéje

Emso: És mit, miket tanácsolnál egy bookstragramernek, ha a felületén ő is szeretné reprezentálni a szociális érzékenységét?

K: Ne erőszakosan tegye mindezt, mert fordítva is elsülhet a dolog. Igazából azt gondolom, hogy valakiből vagy kikívánkozik az ezzel kapcsolatos véleménye, vagy sem. Vannak szociálisan érzékenyebb emberek, akik szeretnek kiállni mások mellett, és vannak, akik nem teszik ezt meg, bár ugyanúgy nincsenek előítéleteik.

Sajnos azt látom, hogy az elmúlt egy évben eldurvult a helyzet a social media felületeken: arc nélkül, kritikátlan stílusban becsmérlik egymást az emberek. Ijesztő, és félelmetes, hogy még a legszebb, legpozitívabb üzenetű posztokba, bejegyzésekbe is hányan beleállnak csak azért, hogy odafröcsöghessenek valami negatívat.

Nálam ez ennyire durván még nem fordult elő, de például az LMBT+ témájú könyvek posztolása után mindig kikövet pár ember. Persze lehet ez csupán véletlen is. Szerintem a bookstagramon az a fontos, hogy maradjunk önazonosak. Csak azért ne olvasson senki LMBT+ könyveket, hogy ezzel valami olyan képet mutasson magáról, amit igazából nem úgy gondol. Követtem már ki én is könyves oldalakat homofób megnyilvánulásért. Nálam ez zéró tolerancia.  A “nincs bajom velük, de! kijelentés mindent elmond! Ahol van de, ott van előítélet is.

Emso: És végezetül még arról kérdeznélek, hogy üzensz-e valamit az LMBT-t olvasóknak?

K: Igazából talán csak annyit, hogy büszkén mutassák meg ezeket az olvasmányokat, beszéljenek róluk, mert lehet, hogy valakinek konkrétan az életét fogja megváltoztatni az, hogy találkozik olyan történetekkel, amiből meg fogja tudni, hogy nincs egyedül.

Köszönöm szépen Lindának, hogy elfogadta az interjút, és hogy őszintén válaszolt a kérdésekre, keressétek az oldalát Instagramon, vagy térjetek be a blogjára olvashatni, ha tetszett, ahogy mesélt nektek. Én mára megköszönöm a figyelmeteket, de hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel.

Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén