Sziasztok,

a mai kibeszélős ötlete a nőnapi posztdömping kapcsán jutott eszembe, mert azt vettem észre, hogy a közösségimédiában megjelent kontenteket nagyrészt három csoportba tudjuk bontani. Egyrészt vannak az átlagos, virágos nőnapi üdvözlőlapok, másrészt vannak azok, akik sokszor vicceskedve (az ünnep szocialista jellegét hangsúlyozva) a nőnap mozgalmi, munkásmozgalmi gyökerei mentén kívánnak boldog nőnapot, míg egy harmadik poszttípusba tartozók női írókat, tudósokat, sportolókat sorakoztatnak fel, akik nagy eredményeket értek el. Mindhárom típusú posztban megvan és meg lehet az alapvető kritizálni való, én mégis a harmadikat vettem gólcső alá most, mert az LMBT+ személyekkel kapcsolatban is hasonló az élményem, mintha gyakran listáznánk azokat, akik eredményeket értek el. A világ hány miniszterelnökéről tudjuk, hogy LMBT+ ember, hány olimpikon, színész, énekes vállalja fel magát… És ezek a felvállalások persze tök jók, mert ezeknek az embereknek nagy az elérésük, és általában jó arcai az LMBT+ ügyeknek, ugyanakkor… Kezdjük is el.

Gács Anna (A vágy, hogy meghatódjunk, 2020, Magvető) az önéletrajzokról szóló esszékötetében azt írja, hogy az önéletírás a múlt század második felében vált igazán népszerű műfajjá, amikor a művészet mellett a feminista és a polgárjogi mozgalmak meglátják ebben a műfajban annak az alternatív nyilvánosságnak a lehetőségét, aminek a segítségével minden történet elmesélhető, és ami mindenki számára elérhető, aki el szeretné mesélni a történetét. A műfaj aktivista jellegéből adódóan két történettípust különböztet meg. Az egyikben példaképeket igyekeznek állítani, hőselbeszéléseken, olyan egyének történetén keresztül, akik a hátrányaik ellenére eredményeket értek el, míg a másik típusú önéletírásban a tipikus karakterek történeteit mesélik el, azokét, akik valóban hordozzák a teljes közösség tapasztalatait.

Noha alapvetően a polgárjogi gyakorlatoknak hősökre és tipikus példákra egyaránt szükségük van, úgy érzem, hogy a történetek elmesélése ma inkább a hősök szerepeltetése felé irányul (és itt önkritikát kell gyakorolnom, hiszen, amikor a blogról meséltem, akár a TEDx előadásra, akár a Számít a történeted! kampányra gondolunk, én is a hősnarratívában gondolkodtam, hiszen volt egy hiány, amit megláttam, és amit be szerettem volna tölteni), miközben ezeknek a mozgalmaknak feladata volna szembesíti a társadalmat azzal, hogy milyen problémák, nehézségek, hátrányok járnak az egyes kisebbségi státuszokkal.

A melegség, mint bármilyen más kisebbségi státusz, persze nagyon különböző lehet különböző élethelyzetekben. Más jelent cigánynak lenni egy bank vezetőjeként, egyetemistaként, művészként vagy a döngölt padlón, és ugyanez vonatkozik a melegekre, a nőkre, a fogyatékkal élőkre… Ugyanakkor vannak olyan élethelyzetek, szociális és társadalmi kérdések (amúgy tudom, hogy a szociális és a társadalmi szótárilag ugyanazt jelenti, de a fejemben a társadalmi dolgok azok, amik az egyénekből épülő tömegeken, a szociális dolgok pedig azok, amik a hivatali és civil apparátuson múlnak – nem tudom, hogy ennek valójában van-e értelme), amik jellemzőbbek egy-egy közösségre. Ilyenek a példa kedvéért az otthonról elzavart vagy akár elszökő LMBT+ fiatalok kérdése, az LMBT+ fiatalok tragikusan jelentősebb öngyilkosságok aránya, vagy például a munkahelyi diszkrimináció lehetősége. Az aktivista jellegű önéletrajzírásnak, vagy, használjuk nagyobb keretben, mert úgy érdemes, az aktivista jellegű sajtóhasználatnak célja kell legyen az, hogy ezeket a problémákat minél erősebben tematizálja és a nyilvánosságban tartsa.

Amikor arról, és szinte csak arról beszélünk, hogy milyen tudósok nők, vagy hogy milyen miniszterelnökök vagy színészek meleg férfiak, akkor azt mondjuk, hogy lehetnek melegek miniszterelnökök, lehetnek nők tudósok, és persze, igen, lehetnek. De valójában, ha végignézünk az ismerőseinken, az általánosban jól tanuló lány osztálytársaink sem lettek nagy tudósok, én sem lettem miniszterelnök. Valójában nem az a tapasztalatunk, hogy egy nő lehet tudós, vagy egy meleg férfi lehet miniszterelnök. Az egyik legjobb barátom arról gondolkozott pár éve, hogy mesterszak után, a PhD képzésének első évében összeházasodik a vőlegényével, aztán a PhD után szül, és majd valami lesz 5-6-7 év múlva, hiszen kérdés, hogy hogyan lehet csecsemő mellett tudományos munkát végezni. Egészen más, de fontos kérdéseket vethet fel a melegség is, amelynek vidéken (sőt, ne legyünk álszentek, a fővárosban vagy megye jogú városokban egyaránt) problémás lehet a felvállalhatósága napjainkban is, és persze kérdés, hogy egy ilyen titokkal vagy ilyen teherrel mennyire magabiztosan vág bele valaki politikai szerepvállalásokba, és a meleg férfi státusz még mindig a leginkább elfogadott az LMBT+ társadalom többi részéhez képest.

Amikor a meleg miniszterelnökökről és a nő tudósokról beszélünk, akkor azt mondjuk, hogy mindez elérhető, miközben ezek az emberek valójában a kivételek csoportját képezik. Fontos látnunk, hogy a rendszer nem nyitott annyira a nők, a szegénységben élők, az LMBT+ emberek felé, mint amennyire nyitott a középosztálybeli, fehér, ciszheteró emberek számára, és alapvető cél kell legyen az, hogy a rendszer ezen intézményei demokratizálva legyenek, hiszen egyszerűen ez vezet a teljes demokrácia felé.

Azt gondolom, hogy az aktivizmusnak és a közéleti kisebbségi nyilvánosságoknak a fő fókusza ezen kell legyen, és nem azért, hogy mindenki tudós és miniszterelnök legyen (nem is lehet mindenki miniszterelnök ugye, az ellenzéki miniszterelnökjelölti előválasztás első köréből például csak három ember jut tovább a második körre), hanem azért, hogy mindenki számára elérhető legyen a lehető legtöbb út az érdemeinek a függvényében. Ha egy társadalom szervesen termelne ki homoszexuális, transznemű vagy cigány politikusokat, az azt jelentené, hogy minden olyan akadály, ami nem csak azokat a politikai szerepvállalás felé nyitott embereket, hanem az ez egész kisebbségi közösséget akadályozzák.

Sokszor elmondják női vagy meleg politikusok kapcsán is, hogy vakok az osztályok vagy más kisebbségek problémáiban, és ez éppen azért mondható el, mert őket nem egy szervesen működő a teljes társadalom működéséből érkeznek, gyakran a politikai elitet is kitermelő műhelyekből születnek meg, így valójában ténylegesen nem látnak bele a vidék, az osztálykonfliktusok vagy a kisebbségek valódi problémái mögé. Ezek az emberek azok, akiket egy-egy közéleti kérdés a politikai pályára tett, és esetleg pont melegek, transzneműek, cigányok, de nem egy roma ember a romák közül, nem egy meleg a többi meleg között, hanem gyakran legalább középosztálybeli származású, jó gimnáziumi környezetbe került az egyetemre, és minden lehetősége adott volt, hogy politikus legyen. Ebben a tekintetben tehát ez egy diverz világ, aminek osztálydimenziói egyaránt vannak, és ezeket a megválasztott képviselőket nem a valódi, alulról építkező demokrácia emelte a közössége képviseletére, hiszen másokat meg sem hívtak a versenyre, amelyben demokráciát játszanak.

Ugyanakkor, persze, az is fontos, hogy nem a mindenkori politikai elittel van feltétlenül gond, és nem is kell akarni ilyen pozíciókat minden egyénnek, pláne pusztán azért, mert azok egzisztenciális biztonsággal járnak. Ha már azért a bizonyos demokratikus világért dolgozunk, akkor ahhoz az is tartozzon hozzá, hogy minden becsületesen és tisztességesen végzett munkában megteremjen az egzisztenciális biztonság, amelyet a politikai pálya, vagy a magas tudomány képviselőinek is gondolunk, például az olyan tipikusan női szakmák esetében, mint a gondoskodó munkák. Fontos látnunk, hogy a tudós nőnek metaforának kell lennie, noha valójában a nőnapi köszöntéskor nem gondol ebbe bele a használó sem. A nő tudósként a tudományban tud kiteljesedni, a nő íróként az irodalomban, a roma szakács a gasztronómiában, az énekes a muzikalitásban, a suszter pedig megmarad a kedvenc kaptafáinál és boldog.

Amikor arról beszélünk tehát, hogy lehet-e egy meleg férfiből miniszterelnök, akkor valójában azt kérdezem, hogy a rendszer megengedi-e azt, hogy másokkal egyenlő képességek és eredmények mentén bárki lehet-e boldog, és élhet-e teljes életet. Beszélhetünk-e arról, hogy ha egy tipikus kisebbségi sorsot kívánunk megírni, akkor egy boldog, elégedett, a helyén lévő, elismert sorsot tudunk megírni, vagy ehhez hősökre van szükség, akik bármilyen akadályt át tudnak ugrani, amíg magukat az akadályokat le nem győztük.

Erről fontos szerintem ma gondolkodni.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió