Olvasmányélmények a szivárványon innen

Hónap: 2017 február

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései és Ava Dellaira: Kedves halottak!

Sziasztok,

mint ahogy a címben is olvashatjátok, ebben a posztban két könyvről lesz szó. Két olyan ifjúsági könyvről, amik a molyon a meleg címkét is megkapták, mert egy, illetve két fontos mellékszereplője meleg. És persze, mindkettő ifjúsági könyv, azok közül pedig kiemelkedőek. Két olyan főszereplőről mesélnek, akik most kezdi a középiskolát, és leveleket írnak olyan címzetteknek, akik nem válaszolnak, mert ahogy a Kedves halottak! hátlapján olvashatjuk:

Néha azok a legjobb levelek, amelyekre nincs is válasz.

És ezekben a levelekben mindkét regény főszereplője elmond mindent, ami a kis kamasz szívüket bántja. Írnak a félelmükről, hogy nem lesznek barátaik, arról, hogy mégis lettek, a halott rokonukról, az apró, vagy nagyobb stiklijeikről, és arról, hogy lassan megtanulnak élni. Vagy csak egy picit nem menekülni az élet elől.

 

ksfj.jpg

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzési

Már az elején szeretném leszögezni, hogy ez a könyv már akkor a kedvencem volt, amikor még el sem fogadtam magam melegként, tehát (bár alapvetően törekszem a szubjektív hangvételű írásra) itt nagyobb dózisban is elcsöppenhet egy-két imádat csepp.

Szóval: Charlie egy különc srác, aki most kezdi a gimnáziumot, és elkezd levelet írni egy teljesen lényegtelen valakinek, vagy talán épp neked, aki az ő sulijába jártál, ott volt azon a bizonyos bulin, és kikezdhetett volna azzal a lánnyal azon a bizonyos bulin, de nem tette.

Az első leveleiből tudomást szerzünk az eddigi legjobb barátja öngyilkosságáról, és az évekkel korábban meghalt, szeretett Helen néniről, akiről sokat ír Charlie és nagyon kemény történeti síkok nyílnak meg vele kapcsolatban a regény végéig. Megismerkedünk egy fantasztikus irodalomtanárral, aki felhívja Charlie figyelmét arra, hogy nem ír rosszul, próbálja terelgetni, és olvasónaplókat írat vele, amelyek tárgyai mindig a kedvenc könyvei lesznek, mert mindig a legutóbb olvasott könyve a kedvence, amelyet kétszer olvasott el, mert mindig mindent kétszer olvas el.

Megismerjük a családját, akik talán egy picit a klasszikus amerikai szitkom családmodell mintapéldányai, és megismerjük a frissen szerzett barátait, akik mostohatestvérek. Két végzősről, Patrickről és Samről  és az ő baráti körükről beszélünk, akik bevezetik a középiskolai életbe az elveszettnek tűnő Charliet. Sambe Charlie hamar szerelmes lesz, miközben tudja, hogy érdemes távolságot tartania tőle, Patrickkel osztozik nagy közös titkokon, hogy aztán a baráti társaságban legyen kapcsolata, és először csókolják meg úgy igazán, szeretetből, és mindemellett megtanuljon “nem menekülni az élet elől”, ami azt hiszem a legfontosabb. 

A meleg téma benne: Patrick, Charlie középsuliban szerzett legjobb barátja meleg, akiben egy laza, velem hasonlóan gondolkodó, “nem fogok szégyenkezni a szexuális irányultságom miatt” srácot ismerhetünk meg, aki kapcsolatba kerül a focicsapat egyik tagjával, és a kettejük megismerkedéséről és titkos viszonyáról is olvashatunk a levelekben, később megpofozva az egészet egy homofób apával… Semmiképp sem mellékszál.

Kedvenc részem: Az egyik, az a karácsonyi buli, verssel, csókkal, írógéppel, mindennel… a másik pedig az, amikor arról ír, hogy nincsenek határok. Mert néha azt hiszem, hogy érteni vélem.

Ava Dellaira: Kedves halottak!

A leveleket író lány, Laurel szintén most kezdte a középiskolát, azonban egész más a családi háttere. Édesapja és édesanya elváltak, nővére tisztázatlan halála után pedig az édesanyja elutazott, hogy lássa a tengert, és egy éve csak ritka telefonbeszélgetésekben él a gyermeke életében. Laurel hetente költözik nagynénje, és apja lakása között, hogy ne abba a középiskolába keljen járnia, ahová a nővére, May járt.

A levelek címzettjei, egy iskolai feladatot folytatva, halott hírességek, közéleti szereplők, mint például Kurt Cobain, Judy Garland, Elisabeth Bishop, Amelia Earhart, Amy Winehouse vagy Janis Joplin. Az ő életükből húz abszolút kellemes, kifejezetten élvezetes párhuzamot a sajátjával, gyakran beszél az adott emberek életéből kiragadott ismert fordulatok kapcsán a saját életéről, vagy megmutatta, miben motiválták őt az adott hősök.

Ebből a szituációból indul a regény, és nem is tudok sokkal többet hozzáfűzni. A lány karaktere elég jellemtelen marad a könyv végéig, bár vannak nagyon szerethető pillanatai, de leginkább a May iránti rajongása viseli a nagy fókuszt. A zenei ízlését abszolút a nővére kamaszévei határozzák meg, és az eddig kiforratlan személyiségét is, amelyről nem tudom eldönteni, hogy frappáns írói húzás, amivel a kamasz lét önmagáról való gondolkodásának bizonytalanságát hivatott bemutatni, vagy csak borzasztóan unalmasan sikerült. Ezt mindenki döntse el maga. Viszont a könyv végén világosabban látunk May halála körül, és kap valami mélységet Laurel, ami abszolút nem magyarázza meg a korábbi oldalakon olvasható üres jellemet, de kérdéseket vet fel, ami majdnem olyan fontos.

Charliehoz hasonlón ő is barátokat szerez, ő is átél nagyobb, és zűrösebb dolgokat, akár magában az életben akár a párkapcsolatában, az év végére pedig ő is megtanul “nem menekülni az élet elől”, ami az ő esetében a néma, May emlékébe bújástól való megszabadulást jelenti.

Alapvetően nem gondolom rossz könyvnek, és tekintve, hogy elsőkönyves, figyelni fogom az író munkáit. Maga a levél halott emberekhez nagyon izgalmas téma, és sajnálom, hogy itt-ott elcsúszott, de egy könnyű, akár vizsgaidőszak előtti vagy utáni el/lelazító olvasmánynak érdemes előszedni.

A meleg téma: Két lány Laurel baráti köréből szerelmesek egymásba, de közülük az egyik küzd a saját elfogadásával, majd a családjával. Alapvetően az író azt hiszem csak May karakterét dolgozta ki részleteiben, így a lányok sem jellemhősök. A történet általuk a szerelem nehézségeiről beszél és a nehezen megtett apró romantikus gesztusokról, amelyek ugyan tovább érzékeltetni szolgálnak, de a meleg téma  nagy hangsúlyát mégis az egyik barátnő, Hannah megrendítő és valóságos családi háttere kapja.

Kedvenc részem: Ebben is egy parti, ezúttal az újévi, és abból is ez:

Oké, az én terveim a következők – mondta Hannah. – Mert nekem több is van. – Olvasni kezdte. – Nagyi legyen jobban. Ne legyenek hosszabbak az árnyékok. Hagyják abba a dühöngést az emberek. Lehessen nyugodtan szeretni bármiféle szerelemmel. Legyek olyan bátor, hogy egy nap kiállok magamért.

—————————

Ez még egy kifejezetten korai poszt, várom a reakcióitokat, megjegyzéseteket, hogy mit lehetne másként, de még biztosan alakul a blogos hangom… Vagy ha olvastátok már valamelyik regényt, várom a véleményeteket is. 🙂

A következő posztig pedig ne felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Michal Witkowski: Kéjpart

Sziasztok,

kedves Queer as folk sorozat rajongótársak: Megtaláltam a szívünknek oly kedves sorozat kelet-európai, kommunista, strandra, sikátorokba és bokrok mögé megbújt változatát és az a nagy büdös igazság, hogy imádom, imádtam minden sorát.

Mert ez az a könyv, amiben mindenki meleg valahogy a maga kelet-európai szubkultúrájában, és megfogalmazza a világ egyik legbölcsebb életigazságát, és ezzel kiérdemel minden figyelmet:

A világból csak annyi a tied amit kiszopsz magadnak.

Szóval, ha ez az idézet nem veri ki nálad a biztosítékot, akkor ez a könyv neked szól.

Az összetevők: Vegyél egy nagy adag lengyel valóságot, fűszerezd meg némi szovjet elnyomással, és rotyogtasd jól egy kiválasztott társadalmon kívüli nézőponton.

Az eredmény: Az igazi keleteurópai passzív meleg élet kiszolgáltatottsága és groteszksége egy kisregényt, jó néhány novellát és egy verset tartalmazó kötetbe sűrítve. A főhősök faszra éhesek, és mindent megtennének érte, mert tényleg ennyi a világuk. A szerző nyanyusokként hivatkozik rájuk, és egymás között ők is nőként mesélnek magukról… és miután az egész vad rendszert megszokod, meglátod ebben a természetest, az őszintét, a humorost, és talán a romantikust is…
Mert ezek a történetek csak emberekről szólnak. Emberekről, akik közül valakinek (például a szerzőnek) bejött az élet, és emberekről, akiknek nem. Van benne minden, ami az életben is. Szerelem, vágy, törődés, szeretet, halál, gyász, csend, remény és benne van a reménytelen is (az az egész könyvet körüllengő nyomorban ott van)… A legüdítőbb az volt, amikor rájöttem, hogy ezek a kis rövid történetek rólam (is) szólnak, csak a keret más, meg (talán) a szexualitáshoz való hozzáállás, de könyvben megírtak szintjén én is csak egy nyanyus vagyok, aki hisz az istenben, mert…

hogy ne hinnének a nyanyusok istenben? Sőt, több istenben is hisznek. A sarkon bármikor befordulhat egy férfiisten.

Kedvenc részem: Nagyon sok kifejezetten “szerethető” karaktere és története van a könyvnek, és részek szintjén nem tudnék választani… Maga a rendszerváltás vesztesei gondolat tetszik a legjobban a könyvben, a könyv egész történetében, mert szokás társadalmi csoportokra a rendszerváltás veszteseiként hivatkozni, de egészen rendkívüli, ahogy és amiért ez a könyv a nyanyusokat nevezi annak úgy, hogy a rendszerváltás után jelennek meg az igazi meleg szórakozóhelyek és lát egyáltalán napvilágot a meleg téma.

—————————

Ez még egy kifejezetten korai poszt, várom a reakcióitokat, megjegyzéseteket, hogy mit lehetne másként, de még biztosan alakul a blogos hangom… Vagy ha olvastátok már a művet, várom a véleményeteket is. 🙂

A következő posztig pedig ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kis Tibor Noé: Inkognitó

Sziasztok,

a második posztomban egy olyan könyvről mesélek, aminek egy másik szexuális kisebbségi lét áll a középpontjában: A transzneműség. A regény arról beszél, hogy az, hogy a születésedkor a férfi nemhez soroltak, még nem jelenti azt, hogy férfi vagy. De ha nem férfi vagy, akkor nő vagy? Merthogy ez tényleg ennyire bipoláris? Ezek között tényleg választanunk kell? Muszáj? Szükségszerű? Ezeket mind megkérdezi Kis Tibor Noé az Inkognitó című regényében.

inkognito1.jpg

Képzelj el egy napot. Egy teljesen unalmas napot, amikor semmi érdekes nem történik. Csak vagy. Mennyire vicces szó ez a vagy. Statikusságot feltételez. Létezést. Biztonságot. Pedig annak, hogy vagyunk, van múltja, ami nem látszik rajtunk, ha kilépünk az utcán. Vagy néha látszik. De biztosan együtt kell élnünk azzal, ami volt. Ez a helyzet a transznemű főszereplővel, akinek jelenén keresztül ismerjük meg a múltját. Vagy hát, lehet ez két szereplő is, akik közös múlton osztoznak? Hiszen két nevük van: Tibor és Noémi. Ez a regény az ő identitását járja körül. Mondhatni a szerzőjét, de persze a szerző nem teljesen azonosítható a főhőssel, de azért az új kiadás kapcsán elmondta, hogy könnyen adta ki a kezéből újra ezt a munkát, mert már túl van az élete azon időszakán, amiből ez a könyv nagyban merít, és túl van az ebben leírtakon. Vagyis, akárcsak a regény főhőse, megtanult élni vele.

Szóval van ez a nap, ami ugyanolyan, mint a többi, és ezen a napon, bizonyos lépéseid felidéznek bizonyos emlékeket. Pillanatokat, amik gyökeresen változtatták meg az életét. A mű elején nagy hangsúlyt kapnak a sminkcuccok, és a ruhák. Túl nagyot, de aztán ír az első parókájáról, az első női ruháiról, az első utakról, ahol a jelen képkockái teljesen új és új értelmet nyernek. Ír a névválasztásról, ami általában nem a mi feladatunk, de most mégis, vagy arról, hogy milyen szituációkban hogyan reagál a szervezetünk (egyetlen negatívum: Arról egy picit sokat is talán.)… És minderről úgy ír, mintha görcsösen leülne melléd, és azt mondaná beszélnünk kell. Ott van mindkettőtökben a nyomás, hogy igen, beszélnünk kell arról, hogy mi van vele, és állati nehéz kávézás áll előttetek, de bármikor felállhatsz, és elmehetsz, ha már túl kényelmetlen, én visszavárlak. De te nem fogod tudni elodázni sem.

…és ebben tud hatni, szeretnéd olvasni a vallomását, mert érdekel, mert különös, és nem tudsz vele azonosulni, mégis annyira őszinték, és hidegek ezek a mondatok. Nem több, és nem kevesebb. Mindennek helye van, és mindennek ideje. Minden üzen. Dalok, életélmények és utak váltják egymást, amelyek végül, és bármennyire regény ez a mű, a lírai énben fut össze…

Kedvenc részem: Sok van, nagyon szeretem, ahogy Noé más műveiben is megragadja a pillanatot. Nagyon képekben leíró karcos nyelve van a regénynek. A kedvenc jelenetem talán a ruhaégetés vagy a szomszéd néninek való előbújás volt. (Utóbbi talán azért, mert már többször hallottam élőben is tőle, vagy talán csak azért mert mókás.)

————————— 

A szerzővel januárban a hvg beszélgetett a könyv tematikájáról is, és a 2016-os Budapest Prideot ő nyitotta meg.

Ez még egy kifejezetten korai poszt, várom a reakcióitokat, megjegyzéseteket, hogy mit lehetne másként, de még biztosan alakul a blogos hangom… Vagy ha olvastátok már a regényt, vagy mást Noétól, várom a véleményeteket is. 🙂

A következő posztig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

 

Becca Prior: Tanítvány I.-II.-III.

Sziasztok,

nagyon sokat gondolkodtam arról, hogy mivel is kellene indítani a blogot, és végül a legtermékenyebb meleg témában alkotó magyar írónő sorozata mellett döntöttem. Mert szeretem, mert a legelöl van a polcomon, és mert valahol mégiscsak el kell kezdeni. Pont, mint ezt a bejegyzést.

t1.jpg

 

Alapvetően ezek a könyvek nem szépirodalmi művek. Még csak az igénye sincs meg, és a szerző ezt már az első könyv előszavában közli. És ehhez tartja is magát. Nem feltétlenül azért olvassuk, mert igényes, hanem mert szórakoztató, izgalmas… és persze erotikus. Merthogy ez egy erotikus regény egy nagyon fiatal, de rendkívül zseniális tanár és egy diák között, és igen, ez büntetendő, de egy jó erotikus regényben legyen valami, ami büntetendő.

Első könyv

Állati jókor jött az életembe ez a könyv. Épp végeztem a vizsgáimmal, és valami könnyű olvasmányt kerestem, amikor megtaláltam a szegedi egyetemi könyvtár szabadpolcán, amiért hatalmas pacsi nekik. 😉
A könyv felütésében egy a biológiához nem értő, de egyébként lelkiismeretes és jól tanuló srácot (Harry-t) ismerünk meg, aki a barátaival, és az őket körülvevő lányokkal tölti a szabadidejét. Az ő iskolájukba érkezik meg helyettesítő tanárként egy (habár a valódi tudását nem csillogtatja meg, de teljesen elhiszem) állati okos és brutál fiatal biológus (Lewis), aki a következő tanévet vállalta korábbi professzora helyén.
Mindhárom könyv a váltott nézőpontú első szám első személyű elbeszélést használja, amely a könyv első részében kifejezetten szórakoztató. Fokozza a feszültséget, megmosolyogtatva mutat görbe tükröt a meleg társkeresés nehézségeinek és töketlenségeinek (megspékelve természetesen egy rohadt nagy adag tanár-diák kapcsolattal), ami alatt mindkét szereplő belopja magát a szívünkbe. Viszont ez a kettős nézőpont a könyv közepén unalmassá kezd válni. Még az egyébként nagyon izgalmas szexjeleneteknél is, amelyek valójában a regény legkidolgozottabb részei az elejétől kezdve (és amit sosem fogok megérteni, csak imádni a heteroszexuális írónőtől). Nem volt még meg szerintem Harrynek és Lewisnek a saját hangja ebben a kötetben, és ez elsősorban Harrynél zavaró is volt egy ideig, de ahogy megismerjük a gondolatait és a történetét, ez is abszolút helyreáll, legitimmé válik Harry koravénsége.
A regény vége paradox módon kiszámítható volt, és mégis idegesítően nem akartam belátni, mert hát “Első könyv”, tehát várható folytatás, és az egyébként rendkívül zavaró tipródásuk is reményt nyújtott. Összezúzott, mert nagyon reménykedtem és nagyon benne voltam az olvasásban.

Kedvenc részem: A buszozás, meg persze az egész kirándulás nagyon klassz volt, de az odaút, és Harry reggeli kirándulása tele volt feszültséggel, és nagyon jó volt olvasni. Milyen vicces szó ez a kirándulás ebben a szituációban… Na mindegy.

Második könyv

Meg van az érzés, amikor a szerelmetek az égben köttetett, de az istenek sem tudnak segíteni rajtad, viszont vannak remek barátaid. Ha igen, akkor ez a könyv rólad szól. És hát neked. Ha nem, akkor is. Ha az első könyv a társkeresés nehézségeiről mesélt, akkor ebben a kötetben egyértelműen az előbújásnak jutott a nagy szerep. Előbújás a családtagoknak, a barátoknak. Nagyon érdekes szituációk és családtörténetek vannak a könyvben, Harrynek a családjával való kapcsolata nagyon érdekes, csavaros és tanulságos, a barátai pedig barmok, akiket csak szeretni lehet. Üdítőek, de a legjobb családtag egyértelműen Teddy, Lewis lázadó, de nagyon okos unokahúga, aki érdemben az egész második rész megoldását adta.

Kedvenc részem: Amikor Teddy beront az igazgatói irodába. Ez egyértelmű. Meg a végzős bál. *.* Igen. És erről tudom, hogy nagyon sztereotip, de én minden sulis bálos jeleneten mindig meg tudok hatódni, ami alól csak a Carrie kivétel, de azt meg Steven King direkt írta ilyenre.

Harmadik könyv

És akkor ez a könyv. Na ez, furcsa volt. Furcsa a szó legtöbb értelmű jelentésében. A tanítvány egy erotikus sorozat volt eddig a maga bájaival, de ebben a részben olyan mély és őszinte hullámvölgyek és hullámhegyek voltak, amik végigbőgették velem az olvasást. Ezek a pillanatok egyaránt voltak szépek és meghatóak, máshol pedig inkább nehezek, és… marhára nehezek. És szeretem őket, továbbra is, szeretem, hogy együtt birkóznak meg mindennel, hogy megérkezik Hope, akinek a nevét adnám a gyerekemnek én is, de mégis giccses, és szeretem, hogy itt komoly döntések vannak.
Ha mindhárom kötetnek akartam egy fő szálat adni, akkor ezé a köteté egyértelműen a család. Az összeszokás, az egymáshoz viszonyulás, a féltés és a féltékenység, és leginkább az, hogy egy közösség alakul, még bizonytalan szabályrendszerekkel. És ebben a rendszerben a legparább dolog számomra, hogy Grace kilép a hagyományos csodanagyi szerepéből, és hatalmas mélységet kap, amelyet üdvözlök (és aminek teljesen megértem az érveit). Sokkal emberibbre és emberközelibbre sikerült ez a kötet, de egye fene, csak jöjjön már a negyedik. 😉

Kedvencem részem: A nagybetűs ROMANTIKUS vacsora, és ez az idézet. Ezt még facebookra is kiposztoltam:

..Aztán szívhez szólóan elmesélte, hogy már nem remélt ilyen csodát az életében, és hogy szeretné, ha együtt öregednénk meg…
– Ez gyönyörű nagyi. Mit válaszoltál? – kérdeztem félve, mert még mindig nem nézett rám.
– Azt, hogy már rég megöregedtünk, és hogy utálom a meglepetéseket.

—————————- 

Ennyi volna az első poszt, várom a reakcióitokat, megjegyzéseteket, hogy mit lehetne másként, de még biztosan alakul a blogos hangom… Vagy ha olvastátok már valamelyik kötetet, várom a ti véleményeteket is. 🙂

A következő posztig pedig ne feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén