LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Hónap: 2021 szeptember

Alternatív fülszöveg: Seanan McGuire: Mélybe ránt a Lápvilág

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan könyvről mesélek, tudjátok, röviden, ajánlószerűen, amit már régebben el kellett volna olvasnom, mert a polcomon volt, és mert rövid, és mert kíváncsi voltam rá. És most, hogy az amúgy külön-külön részenként is olvasható sorozat harmadik darabja is megjelent magyarul, úgy éreztem, muszáj letudnom a másodikat. És, hát, soha rosszabb kényszereket. Az első részről, a Minden szív kaput nyitról itt írtam értékelést, itt pedig a Próza Nostra számára recenzáltam.

Ikrek. Kislányok, akik arra születtek, hogy a szüleik álmát valóra váltsák. Jacqueline és Jillian, vagy ahogy a szüleik sosem nevezték őket, Jack és Jill. Jacqueline az anyja kedvence, szép ruhákba jár, csendben játszik és fél, hogy összekoszolja magát, Jillian az apja kedvence, fiús hajat hord, futkározik és a fiúkkal játszik. Még sosem volt két dolog, ami ennyire hasonlított volna egymásra, és ami egyszerre ennyire különbözött is volna egymástól.

A Minden szív kaput nyit című regényben megismert ikerpár előtörténetét kutatjuk: Milyen az a világ, amibe Jilian annyira visszavágyok? Miért vállal Jack hatalmas felelősséget a húgáért? És, ami a legfontosabb, mit kezd két elveszett gyermek a legsötétebb Lápvilágban, akiket csak a vérük és a kölcsönös irigységük és utálatuk köt össze? Van-e esély a szülők elhanyagolt szeretetét érezni egy olyan helyen, ahol nincsenek normák, és ahol, ha él is egyszarvú, az alighanem embert eszik.

Öt év történetét foglalja össze ez a rövid kötet. Egy kamaszkornyi időt, ami alatt reménytelenül tönkremehet egy ember sorsa, és amikor az utolsó reménykeltő kapaszkodó is előbújhat, ha a sötétben még meg lehet egyáltalán találni.

Hamarosan érkezem róla az értékeléssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

5 ok, amiért látnod kell a Szexoktatást!

Sziasztok,

ha már az egész múlt hétvégém elment azzal, hogy a Szexoktatás (Sex Education) Netflix sorozat harmadik évadát néztem vadul, lelkesen és boldogan, úgy érzem, hogy lelkesedhetnék róla nektek is. Szóval ebben a bejegyzésben öt pontot gyűjtöttem, amiért nektek is meg kellene néznetek ezt a fantasztikus, elképesztően vicces, kedves, a Netflix sorozatokhoz képest különösen szépen fényképezett sorozatot. Nézzük:

1.) Mert ennek a sorozatnak elképesztően igaza van:

A sorozat főhőse Otis egy átlagos középiskolás srácnak tűnik. Tényleg. Egy jófej, kedves szomszéd srácnak, aki amúgy szinte mindenkivel jóban van, de senkivel nincs túlzottan jóban, kivéve a meleg lejobb barátjával, Eric-kel. Igen ám, de Otis édesanyja a környék híres szexuálpszichológusa, aki mellett Otisra is ragad ez-az, leginkább annak kapcsán, hogy hogyan kell a szexualitásról beszélni. Maeve segítségével, aki egy tipikus okos, mélyszegény vagány csaj, az iskola régi vécéjében Otis értékesíteni kezdi ezt a tudását, a kamaszok pedig tele vannak félve, szorongva feltett szexuális kérdésekkel, amik mind-mind megválaszolásra várnak. Az egész sorozat egyik állati erős üzenete, hogy beszélnünk kell a szexualitásról a fiatalokkal, nem csupán azért, mert így előzhetőek meg a tiniterhességek és a nemi betegségek, hanem egyszerűen azért, mert a szexusunk és a testünk értünk van, így az ne legyen szorongásnak a tárgya. Pont. A sorozatban szinte minden helyzet a kommunikáció hiányában válik súlyossá, és az elhallgatás építi tovább őket, és ez egyszerűen nem jó, nem egészséges, nem fenntartható. Ha egy ilyen nagy sikerű sorozat ezt a problémát sikeresen tudja tálalni már három évad óta, az már magában is fantasztikus.

2.) Mert mégis mi a francért tabusítunk bármit:

A harmadik évad talán abszurditásában is túltesz az előzőkön, de ez azért történik, mert megmutatja milyen lehet egy olyan világban, ahol kimondjuk a tabukat, amikkel mind szembesülünk valamikor. A harmadik évad kulcsszereplője talán egy buta, de nagyon szerethető lány, aki most érti meg, hogy tök oké az, hogy nem egyformák a szeméremajkai, hiszen a puncik nem egyformák, és ezen felismerés után punci formájú sütik sütésében vezeti le a korábbi évadokból származó szorongásait, ám a sok liszttől emésztési zavarai lesznek, amit ki is mond a sorozat fontosabb részein. És így vagyunk ebben a sorozatban minden tabuval. Megtudjuk, mi köze van a szexualitásnak a gyászmunkához, mi mindent jelenthet a bizalom két ember között (például, be mered-e vallani a barátodnak, hogy hiányosak az ismereteid a beöntésről), és egyáltalán, tanuljunk-e az internetről bármit is (teszem azt, például az ujjazás vélt művészetét) a szexualitásról. És akkor ezek csak egy-egy kikapott példák, amiket ez a sorozat jól vezet végig.

3.) Mert szereplőket látunk segítséget kérni:

Attól tök oké ez a sorozat, hogy a szereplői a legrosszabb pillanatokban kérnek és kapnak segítséget, anélkül, hogy megszégyenülnének ettől. Kamasz szereplőket követünk, akik már az önállóság határait keresik, és inkább a kortársaikkal beszélik meg a dolgaikat, de tudnak tanácsot kérni és adni, ha pedig nem segíthetnek, tudják, hogy kihez kell fordulni. Tök felelősek a tanárok, tök felelős Otis, felelősek az egészségügyi szakemberek és hatóságok, és ez egy olyan minta, ami fontos lehet bárki számára. Persze, a világ nem ideális a sorozaton kívül, de segítséget kérni kamaszként mégsem jelenti a világ végét, és nem baj, ha erre sok példát látunk.

Ez például egészen pontosan a legszebb pillanat a Netflixen arról, hogy egy lány segítséget kért és kapott.

4.) Mert olyan színes ez a világ, hogy csak na!

Van az UFO hívő lánytól a színesbőrű, leszbikus anyákkal élő úszóbajnokon át itt rengeteg-rengeteg szereplő, akikre a sorozat mind figyel, és akik hamar többek lesznek mint maguk a címkéik. Ezeknek a szereplőknek épp problémájuk van a lelkükkel vagy a testükkel és egyfajta fejlődésben, megoldás közben látjuk őket, ami segít mindenkit megszeretni. A felszínes menő lánytól a geek színesbőrű lányig mindenkinek vannak nagy jelenetei, mi pedig, mint valami kriminyomozó, kívülről figyeljük őket. Mind tök különbözőek, és mégis rengeteg-rengeteg féle módon kapcsolódnak, ahogy egy bármilyen gimi bármilyen tanulói, és ez tényleg szuper.

5.) Mert dől ebből a sorozatból az LMBT+ és milyen jól is teszi ezt!

Eric nem csupán egy meleg legjobb barát, de tök erős világ alakul köré. A családja nigériai származású, nem feltétlenül barátkozott még meg mindenki otthon a melegségével (a sorozat azt is tematizálja, hogy Nigériában ma halálbüntetéssel is járhat melegnek lenni). És közben elképesztően színes és vidám a srác. Aztán van a menő meleg srác, aki divatikon és aki a melegségével beépül a menő lányok köré, érkezik később egy francia diák, aki már állatira felvilágosult, az egyik srác pedig éppen a sorozatban döbben rá a saját melegségére. És akkor még nem volt szó lányok közötti kapcsolatról, amiknél a sorozat inkább a bi- vagy pánszexuális vonalat viszi, vagy a transznemű, queer szereplőkről, akik szintén fantasztikusak, és akik nagyrészt a harmadik évadban jelennek meg. És ezek az emberek nem csupán kipipálandó reprezentációs szereplők, hanem személyiségük, problémáik vannak, máshol állnak a státuszuk elfogadásával és felvállalásával, más helyzetek előtt állnak, de ha kell ők is tudnak egymástól segítséget kérni… Szóval, ez a sorozat nagyon jól teljesít reprezentációból, és ezért is elképesztően lelkesít, de az a csodálatos benne, hogy tényleg messze nem ez lelkesít (önmagában legalábbis semmiképp) a legjobban.

Ennyi lett volna mára ez a bejegyzés, holnap a terveim szerint érkezem egy alternatív fülszöveggel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ

Sziasztok,

a mai bejegyzésben a már általam sokat dicsért Sally Rooney lelkesen és izgatottan várt új könyvéről fogok nektek mesélni. Már volt szó 1 és 6-ban a Normális emberekről, a szerző első magyarul megjelent könyvéről, majd tavaly tavasszal írtam bejegyzést a Baráti beszélgetésekről, most pedig itt az új regény: Hová lettél, szép világ, és tényleg, hová lett:

Miközben a szerző tompa, kiüresített nyelvi világa (amellyel engem az első pillanattól beszippantott) semmit sem változott, addig a regény maga tele van újdonságokkal. A Hová lettél, szép világ már felnőtt embereket követ, nem kamaszokat és egyetemistákat, a fejezetek nagyon jól strukturáltak: élethelyzetek és e-mailváltások követik egymást, és a váltakozó egységekben nem pusztán a szereplők kiüresedő valóságát van szerencsénk megismerni, hanem alaposan megírja azt is, hogy milyennek látják a szereplők azt az egész világot, amikben a maguk rendje szerint élni igyekeznek.

Nagy tétje volt számomra a könyvnek, hogy a szerző ki tud-e valahogy lépni abból a rendkívül szuggesztív személyes válságleírásokból, amiben az első könyvek szólnak, és közben tud-e ennyire feszes és ennyire póztalan maradni a nyelvével, de ha voltak is ezzel kapcsolatos félelmeim, azok már az első néhány oldal után elszálltak.

Sally Rooney megalapítja a sajátos alkotói univerzumát, a szövegben a két felnőtt nő beszélgetései mentén rálátást kapunk a teljes világ válságaira, és nem pusztán szó van a globális klímaválságról, a kapitalizmus árnyékairól vagy a bevándorlási- és menekültkrízisekről, de ténylegesen válaszlehetőségeket kapunk arra, hogy hogyan lehet ezek tudatában élni, miközben persze, úgy tűnik, mindez alig határozza meg a mindennapjaink folyását. A regény főszereplői, Alice és Eileen csupán sodródik ezekkel a problémákkal, de a korábbi regényszereplőkhöz képest sokkal szélesebb rálátással tudják mindezt tematizálni, korábbi könyvekben csupán a tüneteket mutathatták fel: nem tudni, hogy mit jelent a normalitás vagy a barátság ebben a kiüresedett világban, és hogy korábban miért tartottuk ezeket fontosnak.

Alice egy többkötetes sikeres regényíró, akit a nemzetközi könyvpiac is jegyez, épp egy ír vidéki, óceánparti kis falu egykori paplakjában heveri ki az idegösszeomlását. A Tinderen ismerkedik meg Felixszel, akivel egy eseménytelen randit töltenek együtt. Alice legjobb barátja, Eileen Dublinban él, egy irodalmi folyóiratnál alulfizetett irodalmi szerkesztő, korábbi szakításából épp egy Simon nevű srácnál vigasztalódik, akivel gyerekkoruk óta barátok, és akivel egyébként gyerekkoruk óta szerelmesek egymásba. A Baráti beszélgetések értékelésekor azt írtam, hogy a konfliktushelyzetek adottak volnának, ha nem Sally Rooneyról lenne szó, és tulajdonképpen itt is ez van.

Két párt látunk, akiknek praktikusan együtt kellene lenniük. Ám Alice sokszor kiállhatatlan, még többször azt hiszi magáról, hogy kiállhatatlan, Eileen fél, hogy elveszítené Simon barátságát, ha a kapcsolatuk beteljesülne, Simonnak pedig egyébként is Eileennél fiatalabb és csinosabb barátnője van. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy lehetünk-e egyáltalán boldogok, miközben az emberiség teljes harcidíszben trappol a pusztulás felé:

Talán, egyszerűen csak arra születtünk, hogy szeressünk és féltsük azokat, akiket ismerünk, és akkor is tovább szeressük és aggódjunk, amikor fontosabb dolgokkal kellene foglalkoznunk. És ha ez az emberi faj a kihalásához vezet, akkor nem szép-e ez az ok a kihalásra, nem az elképzelhető legszebb-e? Mert amikor a világ erőforrásait kellett volna újra és újra elosztani, amikor kollektíven át kellett volna állnunk egy fenntartható gazdasági modellre, akkor mi a szexen és a barátságon rágódtunk. Mert túlságosan szeretjük, túlságosan érdekesnek találjuk egymást. Én ezt imádom az emberiségben, sőt, pont ezért drukkolok, hogy ne halljunk ki – mert annyira eszünket vesztjük egymástól.

Ezzel együtt is, marad klímaszorongás és az emberi lét legszélsőségesebb értelmetlenségeiről való gondolat a 109. oldal után is, hiszen a hagyományos, a szinte középkori egyetemi hagyományokat idéző intellektuális levelezés beemelése valamelyest éppen ezt építi. Két tök okos bölcsész barátnőt követnek a fejezetek, akik az egyetem alatt ismerkedtek meg, amikor együtt laktak. Egy-egy fejezet központjában egy nő életét és szerelmi életét követjük mikroperspektívákban, amelyet egy hosszabb, intellektuális levelezés nyit meg a világ gondjai feletti elmélkedések életben való alkalmazhatóságáról. Látunk bekezdéseket a kapitalizmus szeméttermelő gyakorlatáról, amelyek olcsó vacakokokat termelnek, így nem is jelenthetnek senki számára boldogságot, de hosszasan gondolkozik az irodalmi-alkotói szerepvállalás kérdéseiről vagy a szexualitás mibenlétéről, utóbbi kettőről még bőven lesz majd még szó.

Sally Rooney megírt társasága, a korábbi regényekhez hasonlóan itt is rendkívül színes. Felix egy raktárban dolgozik, ahol napi sérüléseknek van kitéve, Eileen és Simon szintén vidékiek, akik egyetemre kerültek Dublinba, Simon az ideje egy jelentős részét Párizsban tölti, egyébként pedig egy kis baloldali párt számára ad tanácsokat, miközben egyébként gyakorló katolikus, aki őszintén hisz abban, hogy Jézus megváltotta a bűneitől.

A sok világ nagyon izgalmasan elegyedik ebben a regényben, Felix barátai nem igazán tudják kezelni, hogy Alice híres és gazdag, Eileen folyamatos bizonytalanságokkal küzd a szüleivel és a nővérével kapcsolatban, de önálló egzisztenciát épít Dublinban, miközben kevesebb a fizetése, mint Felixé, és az, hogy a szöveg intim, de a tabukat ebben az intimitásában kikezdő világot von a szereplők közé, ezek a kérdések leginkább fontos és izgalmas beszélgetéseket, néha felcsördülő vitákat eredményeznek.

Nincs baj az önbecsülésével, csak kurvára utálja az életét.

A négy szereplő mind felnőtt ember, aki próbálja valamilyen formában élni az életét, és a fenti idézet annyira igaz mind a négyükre, hogy meg kellett néznem a könyvben, kiről van szó, mert a kiírt helyből nem derült ki. Tök közhelyesen hangzik, de a négy szereplő feladata ebben a regényben, hogy megbékéljenek a személyiségükkel, és leszámoljanak a korábbi mantráikkal, különben megcsontosodnak az eddigi minták:

A dolgok alakulása véget ért, most már jobbára azok vagyunk, akik vagyunk. A szüleink öregszenek, Lola férjhez ment, én meg valószínűleg újabb és újabb rossz döntéseket fogok hozni, vissza-visszatérő depressziós epizódok gyötörnek majd, Simon pedig minden bizonnyal továbbra is roppant kompetens és jóindulatú, de érzelmileg elérhetetlen ember marad.

A regény története ebben az esetben is összefoglalható egyetlen kisebb sajtpapíron – a fülszöveg ezt meg is tette nekünk – a valódi helyzetek a lelki folyamatokban zajlik. A regény fő kérdése nem az, hogy várhat-e még boldog véget egy Sally Rooney szereplő (várhat, hát persze, Pista bácsi is várta a bicsérdi buszt, ugye), hanem az, hogy mi is volna a célja az irodalomnak, hogy hol az egyén helye a társadalmi szerepvállalásban, vagy hogy mit is kell ma pontosan érteni szexualitás alatt.

Talán a legizgalmasabbak magával az irodalommal foglalkozó részek (bár nyilván minket a szexualitásra vonatkozó állítások is elképesztően érdekelni fognak), amiben Alice interjúkat ad, könyvbemutatókon vesz részt, és egyáltalán az irodalom belviszályairól beszél. Miközben Felix meggyőzőnek látja a nő tipikus, az íróval szemben támasztott elvárásoknak megfelelő kiállását, Alice annyit mond:

Folyékonyan beszélem a felszínességet

Különösen izgalmas ez az állítás annak tekintetében, hogy miközben a Hová lettél, szép világ tényleg az év egyik legjobban várt regénye, a szerző alig vett részt személyesen a könyv körüli marketingben, ahogy egy kedves szellemes booktuber megjegyezte, amikor a könyvről áradoztunk: nyilván, minek venne részt, már a nevével el van adva, nincs is a személyes megjelenésére szükség.

De enélkül is elképesztően fontos, ahogy a szerző a szerzőség kérdését tematizálja, tényleg egy idegösszeomlás után, kiégve látunk egy írót, aki átlátja az irodalmi, irodalomszociológiai alapviszonyokat, így, ha van is még bármilyen nimbusza még az író létnek, azt benne lerombolták. A kötet erős kérdéseket tesz fel annak kapcsán, hogy vajon egyáltalán miről lehet írni akkor, amikor a nagy szerzőknek valójában elképesztően kevés lehetősége van a valódi világ dolgait áttekinteni. Egyszerre van ennek a kérdésnek egy belső, szerzői morális aspektusa, és egy nagyobb az egész irodalmon számonkért részvételiség arról, hogy az alkotások valódi diskurzusok elől vehetik el a helyet:

Miért tesznek úgy, mintha a halál és a gyász és a fasizmus érdekelné őket – amikor valójában az érdekli őket, közöl-e kritikát a legújabb könyvükről a The New York Times?

és

kit érdekel, mi történik a regény főszereplőivel, ha az az emberi faj többségének egyre gyorsabb és egyre brutálisabb kizsákmányolásának kontextusában történik? A főszereplők szakítanak, vagy együtt vannak. Számít az ebben a világban?

Hasonlóan radikális állításokat a tesz a kötet Alice-on keresztül a szexualitásról is, amely szintén normák és keretek között zajlik a társadalomban, miközben ezek a normák minimum felülbírálatra érdemesek, de amúgy miért vannak egyáltalán. Alice és Felix kapcsolatának éppen az a kunsztja, hogy nélkülözik ezeket a kereteket, csak folyik iránytalanul, mint a kiöntött víz: miközben egymás sikertelen randijai, szeretőkké vállnak, és egyébként mindketten pánszexuálisok, akik, nem a nembe, hanem a lélekbe szeretnek bele:

Csak nem érdekelt. Hogy valaki fiú-e, vagy lány. Tudom, hogy a legtöbb ember számára ez a nagy kérdés, ami igazán érdekelte őket. Nekem viszont egész egyszerűen nem számít.

 – vall Felix a saját helyzetéről. Alice magát a szexualitást ennél is szélesebb körben képzeli el, minden emberi kapcsolatát egyfajta szexuális erőként képzeli el, ami valahogy nagyon evidens felfogássá válik ebben a regényben, és valójában a szerző szövegeinek világképéről tanúskodik, amiben nincsenek normák, nincsenek keretek, emberek vannak vágyak, érzetek, amik sokkal többet jelentenek egy-egy nemi aktusnál:

A szexualitásnak van egy „másik” tartalma, ami nem maga a nemi aktus. Még az is lehet, hogy a szexuális élményeink többsége ebbe a „másik” kategóriába esik. (…)
(…) A szexuális identitással kapcsolatban szinte minden más kérdést bonyolultabbnak érzek, és egyikre sincs magától értetődő válasz, talán nem is létezik nyelv, amelyen meg lehetne fogalmazni a válaszokat, ha egyáltalán megtalálom őket.

És ez van egyébként az egész regényben. Alice és Felix minden gesztusa tele van szexussal, Eileennek és Simonnak pedig több évtizednyi elfojtása van egymással kapcsolatban, ami igenis átüt a szerző sorain. De, attól tartok, hogy ezek az energiák legkevésbé a szexjelenetekben látszódnak, pedig, készítsétek a csomagológépet, mert van ebben a könyvben szexjelenet bőven, és sajnos ezek sokszor a szöveg leggyengébb pontjai, és nem azért, mert prűd volnék (eskü nem vagyok az), hanem azért mert nyelvileg tényleg nincsenek jól megformálva.

Egyszerűen Sally Rooney keresi a hangját még ebben, és ez érződött. Keresi, hogy tud ezekben a leírásokban is feszes lenni, de néha túlfutnak ilyen jeleneteknél mondatok, és parodisztikusak vagy 50 árnyalata szerűek leszek. Egy-két mondatnál van csak ilyen érzésem, viszont azok a helyek zavaróak voltak. Nem biztos, hogy a szereplők még mondani akarnak bármit, amikor a szerző még egy biztató szerkezetet ad a szájukba, másutt többet nyögnek, mint Anastasia Steel egy jobb pisilés alatt, és ezek rámlyukasztották ezt a pontosan megírt világot.

A szexualitással kapcsolatban a másik dolog, amiről beszélni szeretnék, de nem tudom igazán organikusan beépíteni (és amúgy itt is fontos hangsúlyozni, hogy mindössze néhány meleg férfi csinálja ezt nem az egész közösség), hogy a Philadelphiában gecire igaza van Denzel Washingtonnak, amikor azt mondja a meleg férfinak, hogy azért utálják sokan a melegeket, mert romantizálják a heteró emberek térítését (nem így mondja azért teljesen, de ha idézném, nem derülne ki, hogy miről van szó…). És alakul a regényben egy Simon-Felix tengely, ami viccelődésen belül marad, de úgy marad így, hogy közben ott van, hogy ha Simon akarná egy picit is, akkor Felix nagyon akarná. És jó, hogy ez feloldódik a szövegben, tiszta helyzet alakul körülötte, de közben ezek a témák mindig idegesítenek (nem a reprezentálása, ábrázolása, hanem a megléte), bocsánat érte, lehet, hogy ez csak személyes bosszúság.

Ezekkel együtt is nagyon szerettem ezt a könyvet, lelkesített az, hogy Sally Rooney képes volt meghaladni magát és azt a lehetséges harmadik regényt, amit újgyakorlatként kipöckölhetett volna magából. Szerettem ezt a regényt is, mert nagyot nyitott a teljes világra, bátran használta a struktúrákat, építette az olvasó világtudását is, nagy állításokat mert tenni, miközben végig ismerős volt a szöveg velem, és úgy tűnik még sokakkal rezonáló idegensége, amitől nagyon szeretem ezt az univerzumot és remegve várom az új regényt, ami még konkrétan évek, de nem fáj. Nem. Kivárom. Muszáj lesz.

Kedvenc rész: Simon a misén. Arról a jelenetről nagyon sokat beszélgettem a barátaimmal. Hogy bár van hitem, meg volt gyermekként, sosem gondoltam, hogy tényleg felemeljük a szívünket az Úrhoz, de az jó, hogy Simon úgy érzi, és jó, hogy tökre rendben van ezzel. Nagyon-nagyon-nagyon bírtam ezt a jelenetet.

Végezetül ajánlom a regényt azoknak, akik szeretik a lassú regényeket, akik szeretnek nagy butaságokon gondolkozni, akik nagyokat beszélgetnek arról a barátaikkal, hogy amúgy, hová lett ez a szép világ. És a Sally Rooney rajongóknak, meg mindenkinek, aki szereti. Nem biztos, hogy ez egy belépő darab a szerző univerzumába, de ismerve a korábbi munkáit, végig lelkesedtem érte.

Sally Rooney: Hová lettél szép világ
XXI. Század Kiadó, 2021
318 oldal
Így olvastam: Huss, így. 😀 Beszippantott, vitt, de sok mást is kellett ezzel együtt olvasnom, így hat napig tartott elolvasni, kisebb ülésekben, nagyrészt órák között, más lyukakban, a végét meg jutalomként, a hét végére.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyit szerettem volna a mai bejegyzésben, köszönöm, hogy velem tartottatok. A héten még biztosan érkezem egy alternatív fülszöveggel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Sally Rooney: Hová lettél, szép világ

Sziasztok,

a mai bejegyzésben röviden, ajánló jelleggel bemutatandó könyvet azt hiszem nem is kellene bemutatni, hiszen a teljes könyvpiac hangos volt tőle már jóval a megjelenés előtt is. Mégis, Sally Rooney múlt héten megjelent Hová lettél, szép világ című regényéről lesz ma szó, ami két nőre figyelve két férfi-nő kapcsolatot mutat be, mégis egyértelmű helye van az LMBT+ diskurzusban, de erről, terjedelmi és lelkesedési okokól majd csak az értékelésben:

A Normális emberek és a Baráti beszélgetések szerzőjének új könyve két nő barátságát követi. Alice nagysikerű regényíró, aki az idegösszeomlása után vidékre költözött, Eileen pedig egy irodalmi folyóirat alulfizetett és kiégett szerkesztője. Alice és Eileen keresi a helyet, ahol igazán beléphetnek a csupa nagybetűs életbe, de a mindennapok megélései és a globális válságok végtelennek tűnő sora egyaránt akadályozza őket.

Miközben a szerző korábbi regényei egy-egy kapcsolat kiüresedettségéből szólnak, A Hová lettél, szép világ a globális világ kiüresedettségéről beszél, amelyhez képest az egyén sorsa eltörpül. Az egyetemistaként egymásnak barátságot fogadó lányok ma már nők, akik élik a saját életüket, és közben fontos e-maileket váltanak arról, hogy mégis hogy lehet így élni, ha már muszáj.

Remélem a hétvégén tudok érkezni a regényről szóló értékelésemmel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: Ha megnyerem majd a lottót

Sziasztok,

a mai bejegyzéshez egy szuperjó témát választottam, ami tele van reményekkel, még úgy is, hogy nem lottózom. Tele van személyes reményekkel, és tele van olyan dolgokkal is, amelyek az LMBT+ témához meg a könyves blog léthez is kapcsolódnak. Azt gondolom, hogy ez a gondolatkísérlet elképesztően adekvát forma ahhoz, hogy arról beszéljek, mi hiányzik számomra az LMBT+ diskurzusokból ma itthon és ezen a csodálatos magyar nyelven, és remélem ez tényleg így sikerül, kezdjük is el:

Ha megnyerném a lottót, létrehoznék egy új platformot, ami amúgy halványan talán emlékeztethet bárkit az Egy meleg srác olvas blogra, de lényegesen több volna ennél. Egy LMBT+ kulturális és közéleti portálról álmodom, aminek a cikkei öt csoportba szerveződnének, négy aszerint, hogy hazai-nemzetközi kérdésről van-e szó, illetve, hogy kulturális vagy közéleti dolgokról beszélnének-e, az ötödik rovat pedig egy tudományos rovat volna, ahol a csekély hazai és jelentős nemzetközi LMBT+ vonatkozású tudományos felfedezésekről, vitákról, gondolkodásokról lehetne olvasni magyar nyelven, a tudományos keretek szerinti fordításban, jegyzetelésben.

És ezzel meg is köszönhetném a figyelmet, de persze, bőven van még mondanivalóm erről a portálról. Én úgy képzelem, hogy ez egy elemzésekkel teli portál volna, ami nem csak beszámol egy 504., de mindig örömteli cikkben arról, hogy valamelyik országban mostantól engedélyezik az azonos neműek házasságát, vagy hogy egy híres színésznő aszexuálisként hivatkozott magára, hanem izgalmas elemzések mutatnák be az adott térség vagy kultúra, vagy épp a színésznő közegének saját helyzetét, milyen szerepe lehet egy házasságkötésnek vagy valaki előbújásának, és persze ugyanezek a diskurzusok folynának könyvek, filmek, albumok, videóklipek, kulturális rendezvények mentén is.

Azt hiszem, hogy miközben volnának olyan felületei, amelyek a friss hírekről, érkező könyvekről, megnézendő előadásokról szólnának, valójában ez a médium nem igazán venné ki a részét a hírversenyből, a valódi ereje abban volna, hogy mély tudást tud átadni, és olyan pontokra kérdez rá LMBT+ szempontból releváns hírek kapcsán, amelyek amúgy engem rengetegszer érdekelnének, de túl hosszú keresést jelentene, hogy adatokat, pláne elemző szövegeket találjak. Valójában azt hiszem, hogy nem baj, ha az emberek egy nappal később értesülnek itthon mondjuk az egyik ázsiai országban megvalósult házassági egyenlőségről, ha cserébe teljesebb képet kapnak azon túl, hogy ismét örülhetünk más sorstársaink miatt.

Igényem van arra, hogy folyamatosan olyan diskurzusokról olvassak, amik nem meghaladottak, nem ezerszer lerágottak, és a magyar nyelvű nyilvánosság nem igazán szolgálja ezt az igényemet. Szeretném, ha majd ezen a platformon okos és érdekes emberek esszéket, tárcákat írnánk arról, hogy mi nekik a fontos, szeretném, ha tizesével készülnek interjúk, nem csupán LMBT+ emberekkel, hanem azokkal is, akik az LMBT+ jelenségeket alapjaiban határozzák meg, legyenek azok poltikusok, civilek vagy kulturális aktorok.

Persze, ezen feladatok nagyon jelentős részéhez én egyáltalán nem értek, de közben meg állati nagy igényem volna ilyenekről információt kapni és ilyenekről lelkesítően olvasni. Ha meg tudnék fizetni mondjuk 15 embert, hogy egy szerkesztőséggként dolgozzanak nekem ezért, az elképesztően jó volna, és őszintén hiszek benne, hogy ez akár már most, de néhány év múlva biztosan elképesztően stabilan tudna létezni a piacon. És én közben csak főszerkesztőként vagy igazgatóként csak a háttérben innám a kis szójatejes enyhébb pörkölésű kávémat és pörgetném a jobbnál jobb cikkeket, amikhez már azon túl, hogy én adtam meg az irányt, szinte semmi közöm, olvasnék szuper könyveket, néhányat már biztosan a megjelenés előtt, és csak néha írnék könyvkritikákat – nosztalgiából –, mert tudom, hogy jobban csinálják azok, akik nekem dolgoznak.

Egy nagyobb médiumhoz képest kis bloggerekben, youtuberekben, vagy akár néhány hagyományos újságírást, elemzést, végző egyénben elképesztően sok potenciált látok, és néha csak elolvasok egy-egy jó cikket vagy értékelést és elkezdek azon gondolkodni, hogy mennyire csodálatos lesz majd velük dolgozni. Ők persze erről semmit nem tudnak, legnagyobb részüket nem is ismerem, de valahogy sokszor nekem ez az egész elképesztően valóságos. Mintha tudnám, hogy ez lesz majd, mert csak ennek van értelme. Sok vendégszerzővel, és stabil bázissal, bátran kérdezni rólunk és a miértekről, megnézni, hogy mi tanulható meg, és közben legalább olyan szintre emelni a diskurzust, hogy ne minden LMBT+ tartalom azzal kezdődjön, hogy ezt a betűszót kell megpróbálni feloldalni (túlzok persze, de nem annyira nagyon, mint ahogy gondoljátok).

Szükség van jó minőségű LMBT+ nyilvánosságra, mert tudom, hogy melegnek lenni nem csak azt jelenti, hogy férfiakkal szexelek, és nyilván leszbikusnak, biszexuálisnak, transzneműnek, queernek, interszexnek és aszexuális embernek lenni sem jelent. Ez egy identitás, aminek megvannak a maga kérdései és maga érdeklődései, ha megnyerem a lottót, meg akarom tudni, hogy tényleg vannak-e cikkek a hiányérzetem mögött. Addig pedig mutatok tíz cikket, amik nekem baromira hiányoznak, és a hétvégére azért veszek egy lottót.

Tíz cikk, amivel kezdenék, ha a jövő héten nyílna a portálom:

1. Ők felelnek az EU-ban az LMBT+ emberek emberi jogainak védelméért:

2. Ügynökakták és az LMBT+ státusz dekriminalizálása – Volt-e tényleges szabadság, és ha igen, annak mi volt az ára?

3. Nemzetközivé lesz-e holnapra az LMBT+ világ? – Nemzetközi mustra különböző nemzetű civil szervezetek főbb feladatairól

4. LMBT+ és műsorpolitika: Mit lát a tévében a nagyanyám a melegekről? – Programigazgatókat kérdeztünk

5. Tisztázzuk Kölcseyt és Szemere Pál viszonyát: Mit tudunk és miért titkoljuk évtizedek óta?

6. A bejegyzett élettársi kapcsolat első 12 éve Magyarországon

7. 2014 óta fut az Átriumban az Őrült nők ketrece című előadás, a mai napig lehetetlen rá jegyet kapni. Miért? – Beszélgetés az alkotókkal (és amúgy színházkritikusokat is kérdeznék)

8. Mi fér bele? – Novák Katalin elhatárolódott Palkovics László homofób megnyilatkozásától, de mi az, amitől nem határolódott el eddig

9. Könyvesboltok az iskolák és vallási intézmények közelében – Tényleg eltűnnek az LMBT+ könyvek a polcokról?

10. LMBT+ emberek a főváros határain túl – LMBT+ kérdések és a területfejlesztés politikája: civileket és politikusokat kérdezünk

Ennyit szerettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, drukkoljatok a lottóhoz, ha nektek is van kedvetek ahhoz, amit leírtam, én pedig hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 és 6: Az augusztusi kedvenc és a szeptemberre betervezett címek

Sziasztok,

bennem nagy lendülettel indult a szeptember (amúgy nálunk ma kezdődik a tanév), valójában persze éppen azért, mert halogatok, csak most éppen mást, és blogolok helyette, de ez sosem baj, nyilván. És amúgy azt is szeretném, ha megmaradna majd ez a lendület, ezért jól leírom a terveimet, mielőtt bármi más tervem közbeszólna. Deelőttemég. Nézzük, melyik az a könyv, ami az augusztusi kedvencem volt:

1: Az augusztusi kedvenc:

Oravecz Imre: Kedves John
Levelek Kaliforniába
Van egy férfi és egy gyermek. A férfi a nyolcvanas évek elején egy évet Amerikában vendégtanított, a gyermek a fia, aki Amerikában kezdte meg az iskolát, és most meg kell szoknia a magyar oktatás Amerikából bizonyára különösnek tűnő gyakorlatait. Az apa Oravecz Imre, költő, akinek a pályája és témái a nyolcvanas években talán már éppen annyira egyértelmű, mint most, bár a nagy prózai szövegei ekkor még megírásra várnak. A férfi fiktív leveleket ír egy létező Johnnak, amikben a hogylétéről, a szűkebb és tágabb hazájáról és a kétirányú honvágyáról mesél, amely a kis szülőfaluja, Szajla, és a hatalmas, de az ottléte alatt megismert Kalifornia között húzza a lelkét, mint ahogy azt már a félig emigráns-félig itthon maradt vagy mégis hazatért családjának a nagy része is érzi. Tíz év fiktív levelezése, talán naplója ez az anyag, gyászolja közben azt az Amerikát, ami talán végleg elveszett számára, Szajlát, ami már akkor is változott, amikor gyermekként ott élt, és gyászolja az országát is, aminek sikerült rendszert váltania, de nem igazán tudta meghaladni önmagát.

Egyszerre nagyon mélyen magánlevelek ezek és nagyon mélyen közéletiek, mert végsősoron valami olyanról beszélnek, aminek nagyon fontosnak kellene, hogy legyen. Ezek a levelek Magyarországról szólnak, és a szerző igyekszik valahogy rendezni a kötődéseit ehhez az országhoz: a külső szemlélő címzettnek, Johnnak el kell mesélnie, mi áll a megélései, gondolatai hátterében, és az sem baj, ha ennek kapcsán mi is gondolkozunk a saját viszonyainkon. És közben persze, ezek irodalmi levelek is, amelyek között felsejlik a szerző életműve, ha visszafelé olvassuk. A nagy prózai trilógia, amely a könyv után születik meg, és amelyik egy család százéves kivándorlásának és hazajövésének a történetét meséli el, de a versvilágok sem fognak ezután ismeretlennek tűnni. Közhely, hogy Oravecz posztmodern szociográfus, aki újraírja A puszták népe világát, ez a könyv közel hoz ahhoz a valósághoz, amiből ez a szemlélet talán megszületett. Szép könyv ez, a bizonytalanságról szól, a summában azt írtam, picit olyan is, mint egy felnőtt Egy különc srác feljegyzései szépirodalmi nyelvvel. Leveleket ír, talán nem is próbál nagyon a dolgokra rájönni, de közben nagyon érthető nekünk. A kedvenceim között landolt, abszolút ott a helye. Egy ponton még a kedvenc Márai bekezdésemről is írt (a Zendülőkből való), de ez már tényleg csak hab a tortán.

és

6: A szeptemberre betervezett címek:

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ
Sally Rooneyről sok szó esett már ezen a blogon, a Normális emberek című könyvéről volt már szó egy 2019-es 1 és 6-ban, mind a kedvenc könyvem, a Baráti beszélgetésekről pedig az egyik legkedvesebb értékelésemet írtam, amiben azt hiszem sikerült megfognom, miért lelkesít elképesztően a szerzőnő alkotói világa. A két könyv a normalitás és a barátság kereteit írja szét, arról a világról tudósítanak, amelyben ezek a fogalmak válságban vannak, de még valamiféle értéket társítunk hozzájuk, noha tudjuk, vagy tudni véljük, hogy ezek az értékek nem igazán lehetnének nehezebbek egy Kacsánál. A Normális emberekben a YA műfaját, a Baráti beszélgetésekben a chick lit műfaját írja szét nagyon tompa nyelvvel, elképesztően szépen. Direkt nem olvasom el a Hová lettél, szép világ fülszövegét, és nagyon bízom benne, hogy valamelyest megújul majd az alkotói világ, és fogok tudni majd ezért is ilyen lelkesnek lenni, de ez biztosan kiderül, amikor ösztöndíj után bevágtatok a könyvesboltba a napokon belül megjelenő könyvért.

Zelei Bori: Csörög
Zelei Bori könyvét nem sokkal a júniusi megjelenés után hozta meg a posta, ezért elfelejtettem felvinni molyra, és elfelejtettem itt sokat írni róla, de most épp ezt olvasom, és látom, hogy lesz még majd bőven róla szó, így nem igazán aggódom miatta. Ez a könyv egy lányról szól, akit Zsuzsának hívnak, és amúgy olyan is. Egyetemista, biológiát tanul, szeret kocsmákba járni, van egy legjobb barátja, Bélus, aki történetesen meleg, amúgy Zsuzsa is leszbikus, ez egy szerelmes regény lesz, de olyan Zsuzsásan, ahogy egy Zsuzsa és egy Márta nevű lányt el tudsz képzelni Pest (khm. jó, értem, Buda, de…) utcáin. Nagyon laza a könyv, kellemes, üde a hangja és azt az érzetet kelti, hogy nem gondolja túl magát, hangulatot fest, valamiféle gondtalanságszerű fiatalságérzést, amit amúgy én is érzek, élek. Az első 50 oldala visz, rövid könyv, kellemes olvasni, nagyon szeretném, ha a hónapban lenne róla szó a blogon.

Lázár Ervin: Korona és kard
Lázár Ervin könyvét biztosan el fogom olvasni a napokon belül. Pont. A következő időszakban egy ösztöndíj keretében sok olyan könyvet is fogok olvasni, amik cigány mesék újraírásával foglalkoznak, és ez a könyv az egyik ilyen. A kötet egyszerre tartalmazza a magyar mondavilág történeteit, és Ámi Lajos nyírségi, apagyi mesélőnek a történeteit, Lázár Ervin mindkettőt újragombolta, talán egységesítette. Alapvetően a kutatásom nagy kerete az volna, hogy megvizsgáljam, mit kezdenek azok az alkotók ezzel a mesehagyománnyal, amikor a szépirodalom vagy a gyermekirodalom olvasói elé helyezik, Lázár Ervin élete utolsó szakaszában egy ilyen munkát végzett, az is izgalmas, hogy a Móra úgy döntött, hogy a magyar mondákkal együtt közli ezt, ezeket mind jól megírom majd kritikában és majd tanulmányban is, ha oda kerül a sor.

Tatiana Tibuleac: Üvegkert
Ez a regény megint a levél helyzetével játszik, amelyet egy egykori elhagyott lány ír az ismeretlen édesanyjának Moldovában. A kislányt a rendszerváltás előtt örökbefogadják, a nemes gesztus mögött viszont hatalmas szegénység áll, amiben szükség van további munkaerőre ahhoz, hogy az eltartó család üveggyűjtésből és üvegmosásból el tudja tartani magát. Nagyon érdekel a történet mind lélektani, mind – fiktív – életútregény szempontokból. Mivel szembesítheti egy gyermek az anyját, aki elhagyta, milyen tudásokhoz férünk hozzá, mennyire ismerhetjük fel a saját személyes és akár történelmi traumáinkat, és, ami talán számomra a legnagyobb kérdés a regény kapcsán: Hogyan lesz az elbeszélőnek hangja és képessége ahhoz, hogy minderről beszéljen (vagy, ha nem igazán lesz ,mint például a Bíborszín/Kedves Jóisten esetében, az is izgalmas). Várom, hogy olvassam.

Babiczky Tibor: Szapphó-paradigma
Babiczky Tibor költészete ebben a kötetben a legmélyére ás a poétikának, visszanyúl Szapphó töredékeihez, hogy felmutassa, egészében mennyire lehetnek azok aktuálisak. Már egyszer, hogy képem legyen a kötetről, végigolvastam az anyagot, izgalmas volt látni, hogy Babiczky kortársként tekint Szapphóra, nem archaizál, nem néz félre, amikor az ő töredékeit egészíti ki, működik a kötet, amikor kértem belőle recenziós példányt, azt hittem Leszbosz témája hangsúlyosabb lesz, de nem baj, hogy nem így van, majd alaposabb, módszeresebb olvasás után meg is írom, hogy miért. Nagyon szeretném, ha még a hónapban erre is idő és hát, sor kerülne.

Sebastian Barry: Végtelen napok
Két szegény, de vidám fiatal szerelmes legény az amerikai polgárháború idején úgy dönt, hogy beáll a seregbe, hogy egy rendes gatyájuk legyen. Az egyik ütközet után találnak egy indián kislányt, akiről senki nem gondoskodik, így magukhoz veszik, és hárman járják tovább az államok útjait békében, szeretetben. A Végtelen napok tavaly jelent meg a pandémia alatt, rengeteg dicsérő szót olvastam róla, főleg a szép, gördülékeny, lírai nyelvéről, és hogy szépen beszél erről a mégiscsak családról, szeretetközösségről. Eddig nem tudtam időt szakítani az elolvasására, most viszont rövidesen megjelenik a sorozat folytatása, így időszerű volna átesni rajta és megszeretni. Bizonyára így lesz, nagyon hasonló ízlésű emberek bizonygatják. 😊

Ennyi lett volna mára ez a bejegyzés, reményeim szerint ezek mentén tartható lesz majd ez a hónap, szeretném, ha minél többször találkoznánk a blogon, és hogy ezek a találkozások értékelés képében is sűrűsödjenek, meglátjuk, hogy majd mi sikerül. Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél

Sziasztok,

nagyon izgalmas a mai könyvről beszélni, mert már azelőtt népes rajongótábora volt itthon, hogy magyarul megjelent volna, és olvasva megállapíthatjuk, hogy rá is szolgált minden rajongásra. Épp a Budapest Pride vonulás körül olvastam, és olvasva másik beszámolóit (meg hát, visszaemlékezve az én elsőmre), úgy tűnik, hogy ez a könyv olyan, mint egy első Pride vonulás: Tele van szeretettel, tobzódik a színekben és a sokszínűségben, vödörből locsolja rád az elfogadást, és mindenkinek bátran merem ajánlani. De nézzük bővebben:

A Ház az égszínkék tengernél című könyvet olvasva egy ifjúsági fantasy szövegben járunk, amelynek a főszereplője, Linus Baker, egy negyvenes, pocakosodó (és vérnyomásproblémákkal küzdő) meleg férfi, aki a regény elején egyedül él, bosszankodik a szenilis és rosszindulatú szomszédján és van egy cicája, Calliopé, aki talán a világtörténelem legklisésebb cicája volna, ha nyávogna, de ez a macska nem nyávog, viszont a megvetését és a figyelmetlenségét minden más gesztussal ki tudja fejezni. Amikor Linus nem otthon van, akkor árvaházellenőrént dolgozik a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztériumban. Elhivatott munkatárs, akinek mindig frissen vasalt a ruhája, betéve tudja a minisztérium fontos szabálykönyvét, a Szabályok és utasításokat, és tényleg a szürke ellenőri és irodai munka az élete. Aztán egy nap a Rendkívül Magas Felső Vezetés egy négyes titkosságú szintű küldetésre küldi, ahol egy stratégiai fontosságú árvaházat kell ellenőriznie egy egész hónapig.

A következő napon Linus megismerkedik a szigeten élő gyerekekkel, elsőként egy gnómlánnyal, Taliával, akinek kegyetlenül fekete a humora és csodálatos, színes, tobzódó a kertje van, majd egy sárkánymadárral, Theodore-ral, aki gyűjti a csillogó gombokat, egy erdei tündérrel, Pheevel, aki még csak ismerkedik a képességeivel, de könnyen egy negyvenes, elesett férfi segítségére siethet, ha az nem találja a cicáját, ami berohant az erdőbe. És talál ott még egy ifjú alakváltót, Salt, aki tele van félelemmel minden ismeretlennel szemben, egy pacát, Chauncey-t, akinek a származását senki nem tudja megállapítani, az viszont hamar kiderül róla, hogy minden vágya, hogy londiner lehessen… És persze, szinte a sziget főattrakcióját, Lucyt is ott találja, a sátán hatéves gyermekét, aki lehet, hogy maga lesz az antikrisztus, de még csupán ennek a nagy mondásait bírja, és egyébként is, ő még csupán hat éves. Az árvaház gazdája a fantasztikus színes zoknijaiban ragyogó, de komoly és mélyen szeretni tudó Arthur, aki majd (ne lepődjünk meg nagyon) a szinte észrevétlen, mégis elképesztően kedves LMBT+ reprezentáció másik fele lesz.

Visszaolvasva az előző bekezdést azt hiszem picit sűrűn sikerült ez leírnom, de maga a szöveg sem gyenge, szóval nem lazítom fel. A kötet legszembetűnőbb tulajdonsága hogy tobzódik, miközben egyébként sem rövid, 427 oldal, és sűrűn szedett, mégsem unatkozunk egy pillanatig sem, miközben alig lehetnek kétségeink a végkifejlet kapcsán. És ebben ez a csodálatos. Biztonságban vagy a szövegben, ahogy ezek a nagyon különböző szereplők mind. Mindegyiküknek megvannak a saját előzetes történetei, amelyek a mai jellemüket is határozzák, és az ellenőrzés egy hónapjának történetei mellett ezt is meg kell ismernünk.

Talán Salé a leglátványosabb, aki már több gyermekotthont bejárt, és mindenhol elutasításra talált, így hosszú idő és sok emberi pillanat múlva lehet csak közel kerülni hozzá, de ugyanezeken a körökön megy át például Chauncey is, akinek korábban azt tanították, hogy a szörnyek az ágy alatt rejtőznek, ezért ő néha az ágyak alatt van, vagy Theodore, akinek a csipogása egyfajta külön nyelv, amit figyelemmel és empátiával érthetnek csak meg.

A szereplők és Linus között mind alakulnak olyan kis történetetek, amelyek emberi kapcsolatokat építenek egyén és egyén között, és amelyek mentén Linusnak ki kell lépnie az érkezéskor felvett merev, szigorú ellenőri pozícióból. Ezek a gyerekek összezárnak maguk között, hiszen ide már csak a szinte kezelhetetlennek ítélt esetek kerülnek, ez az árvaház a gyermekek utolsó lehetősége, mielőtt internátusba kerülnének. Metaforája ennek, hogy egy szigeten járunk, amely tényleg elszigetelten, kölcsönös bizalmatlansággal működik a várostól a szigettündér védelme alatt.

Frissen érkezett idegenként Linus nagyon igyekszik tisztességesnek, objektívnek és tárgyilagosnak lenni, érzelmi bevonódástól függetlenül – hiszen azt a tanácsot kapta, hogy védje a szívét – szem előtt tartani a gyermekek érdekét, és közben folyamatosan szembesülni kényszerül a saját előítéleteivel – például, hogy egy szigeten van az eljövendő Antikrisztussal. Linus Baker ekkor még őszintén hisz a rendszerben, amely őt odaküldte. A jól ábrázolt introvertáltsága miatt az ő esetében is hosszú idő és sok apró gesztus vezet a feloldódásához és a mély kötődéséhez, de addig legalább jót tudunk szórakozni azon, ahogy megütközik a világon.

A regény két nagy tétje, hogy egy vicces és kedves fantasy keretében beszéljen az alkat-nevelés kérdéséről, és hogy megmutassa, a hétköznapi emberek is lehetnek varázslatosak. Előbbi a gyerekek kapcsán jelenik meg már rögtön a szigetre érkezéskor. Bármilyen ember vagy varázslény személyiségét egyaránt meghatározza a genetika, a nevelés és a neveléséhez kapcsolódó traumái, a fontos kérdés, hogy mi van hatással inkább a jellemére és hogy ehhez képest melyik címkéz annyira egyszerűen, hogy aktákban szerepelhessen. A Ház az égszínkék tengernél attól nagyon jó szöveg, hogy nem az aktában szereplő adatokkal foglalkozik, hanem gyerekeket mutat, és olyan nevelőket, akik nagyon-nagyon radikálisan és teli szívvel hisznek a jóságban, és kitartanak a hitük mellett.

Linus karakterének egész regényt kitöltő fejlődése abban lesz látványos, hogy a minisztérium normarendszere helyett megérti ezt a fajta jóságot. Egyszer csak elengedi a Szabályok és utasítások betűhív követését, mert úgy érzi, hogy a való életben nem biztos, hogy azok betartható szabályokként, sokkal inkább irányelvekként működhetnek. Linus a regény végére kikerül a szürkeségből, ténylegesen aktív, cselekvő karakterré válik. A nyelvhasználata is megváltozik, ahogy megérti a sziget működését, nem árvaházról, hanem otthonról beszél, és ezt meggyőződésből, értékek mentén teszi, hiszen

Az otthon az a hely, ahol azok lehetünk, akik vagyunk.

És jó, hogy egy olyan főszereplőt követünk, akinek ezt negyven évesen szintén meg kell tanulnia. Talán – a sokáig fel nem ismert – udvarlás első gesztusai, hogy Arthur azt kezdi dicsérni Linusban, hogy olyan, amilyen, és Linus ezzel alig tud valamit kezdeni, de a zavara is elképesztően kedves. Linus külső szemszöge egyszerre lesz alkalmas arra, hogy nagyon sok szeretetet és figyelmet szenteljen neki ez a közösség az első gyanakvások után, és nagyon jó arra is, hogy rákérdezzen korábbi rendkívüli működésekre, amelyek megváltoztatásra érdemesek. Miközben Linus évtizedek óta beéri azt, hogy egy ranglétra alján dolgozik, addig ezen a szigeten tényleg fontos, előremutató szerepet is visel, olyat, amik – mint a regényben ki is derül, nem csak Arthur bemondja – tényleg olyan, mint ő.

És miközben mi egy nagyon békés és kedves szigeten vagyunk, amelynek szereplői ugyan időnként küzdenek a maguk démonaival, de egy nagyon szupportív közegben teszik ezt, folyamatos reflexióban vagyunk a külvilággal – khm. akár a jelen Magyarországával –. Egy olyan világban vagyunk ugyanis, ahol valamelyest megvalósul az integráció mágikus lények és emberek között, azonban – ez Linusnak, és rajta keresztül az olvasónak csak sokára válik nyilvánvalóvá – a mágikus lények nem töltenek be valódi hatalommal bíró pozíciókat, az önrendelkezés sem igazán valósul meg. Miközben a regény valóban ebben a gyermekotthonnyi térben mozog, amiben minden rendben van, nem felejt el reflektálni a külvilágra, ahol a mágikus lényeknek alapvetően előítéletekkel kell szembesülniük, és különösen igaz ez az árvaház gyermekeire, akik nehéz eset bélyegük miatt különösen kiszolgáltatottak lehetnek a szigeten túli világban. Néhány nagyon fontos jelenet erejéig fel-fel tűnik ez a meg nem értésből fakadó gyűlölet a könyvben, sőt, egy ponton a gyermekeknek is szembesülniük kell ezzel, mégis nagyon szépen oldanak fel minden ilyen helyzetet, elmondják, hogy

A gyűlölet hangos, de szerintem te is rá fogsz jönni, hogy ez azért van, mert csak kevés ember kiabál, akik elkeseredetten akarják, hogy meghallják őket.

Összességében azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos szöveg lesz számunkra, magyar LMBT+ olvasók számára, mert fontos az otthonról beszélni akkor is, ha ebben a könyvben nem elsősorban az LMBT+ szereplőknek van szükségük az otthonra és az elfogadásra. Az van ezzel a könyvvel, hogy nagyon elemi szinten tud beszélni traumákról, a megértés lehetőségéről és a szeretetről, nem is véletlen a könyv hangos sikere. Ezzel együtt is, érződik ezen a könyvön, hogy ifjúsági fantasy, tényleg rendkívül tobzódó a nyelve, a szöveg minden humorforrást, minden összekacsintás lehetőségét megragadja, ami egy picit szánalmas, de szerethető árvaházellenőrrel szemben elkövethető, és emiatt nekem nehezebb volt belépni a világba, pláne, hogy rendkívül sokáig nem vagyunk még a szigeten, csak készülünk rá. A hosszú szürkeségben is tobzódni akaró felvezetésnek nyilván lehet értelme, hiszen ehhez képest lesz egészen más a sziget, de emiatt nehezebb volt az olvasás a könyv első harmadában. Szintén az ifjúsági fantasy jegyei közé sorolnám, és szintén a tobzódás témája alá, hogy sok mindent túl konkrétan kimond a kötet, helyenként a giccsbe hajlik, de ez meg egy olyan dolog, amire már a könyv címe is meghív, és olyan szép és olyan kedves ez giccs, hogy nem lehet érte haragudni:

De mi, akik lehetetlen dolgokról álmodozunk, pontosan tudjuk, mennyi mindent elérhetünk, ha megtesszük a kellő erőfeszítést.

Hát így.

Kedvenc részem: Alapból nagyon szeretem Lucy és a zene kapcsolódásait, szerintem zseniálisan használja a kötet ezt, de van egy pont egy bizonyos helyen, amit nagy spoiler lenne leírni, ahol jobban kapcsolódik valakihez, mint bárkihez valaha… Na, az kedvenc résznek lett írva. Imádtam.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik nagyon vágynak valami színes, tobzódó, szeretetteljes ölelésre. Azoknak, akik vadul képesek hinni a jóban és lelkes hittel keresik a szépet, meg mindenkinek amúgy, tényleg. Bátran. Olvasd el, ha az ajánlásomban kedvet kaptál hozzá.

T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél
Metropolis Media, 2021
427 oldal
Így olvastam: Nehezen vitt be a tobzódó nyelv, amikor még a világ nem volt ennyire színes és vidám, így ott még nagyon lassan haladtam, aztán felgyorsult, de 50-60 oldalanként így is szüneteket tartottam, mert nagyon sűrű a szedése, más kiadóknál ez a könyv simán 600 oldalas volna. Ezzel együtt is az utolsó 2/3 már olvastatta magát, csak a nyelvi nyüzsgés le tudott fárasztani.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Szeretném a szeptembert megtolni értékelésekkel főleg, meglátjuk, hogy sikerül, mert elég sok határidős más munkám is van. Ami biztosnak tűnik, hogy a következő bejegyzés egy 1 és 6 lesz, aztán érkezik majd egy kibeszélős is, de fejben már a következő értékelést is írom. Igyekszik az ember. Akárhogy is, a következő bejegyzésig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Augusztusi summa

Sziasztok,

rendesen érzem, hogy fáj írni ezt a summát, de mint ahogy a sebtapaszt tépjük le, ideje ennek is nekiállni, egyébként is egy lehetőségekkel teli tanév vár, és a többi, és a többi. (Itt még azt hittem, hogy időben ki fog menni a poszt, és amúgy nagyon kicsin múlt, hogy nem így történt, bocsi. – a szerkesztő Szilvió) Ami viszont most ennél is fontosabb, ebben a hónapban 13 könyvet szereztem be, és 12-t olvastam el, blogbejegyzésekben pedig nem voltunk nagyon elengedve, lássuk mindezt bővebben:

13 könyvet szereztem be a hónapban:

Kiss Ottó: Csillagszedő Márió
A tavasszal olvastam egy nagyon rossz kritikát a Csillagszedő Márióról, ami totál lehúzta a szöveget, és hát, azért kell rossz kritikákat olvasni, hogy hátha fantasztikus könyvekhez kapsz utána kedvet, ahogy ez ennek a könyvnek kapcsán történt. Ezzel együtt, bár olyan városban élek, ahol van Poket automata, sőt, Budapesten is voltam a kritikaolvasás óta, végül mégiscsak az Ördögkatlanra kihelyezett automatából szereztem be a könyvet. És akkor a szöveg: Kiss Ottó gyerekhangra írt egy verseskötetet, ami olyan fontos témákat érint, mint a válás, vagy hogy hihetünk-e egy kisfiúnak, aki szomszédban lakik, és azt mondja, hogy nappalra ő szedi le a csillagokat. A két történetszál szinte ugyanazzal a súllyal mozog, az általam tök kedvelt minimalista svéd gyerekversek egyszerűségével és figyelmességével dolgozik, egyfajta szép, de szépelgő gyereklogikát épít a dolgok köré, és egy nagyon pontos, finom kötet, örülök, hogy végre a polcomon van.

Erna Sassen: Egy indián, mint te meg én
Nem kisebb öröm a polcomon tudni ezt a másik csodálatos gyerekkönyvet, ami a Pagonynál jelent meg év elején, és amit mindig vágyakozva méregettem a könyvesboltokban. Egyrészt egy gyönyörű kötetről beszélünk, amely a fekete-piros színvilágában ötvözi a klasszikus, rézkarcszerű gyerekkönyvillusztrációnak és a hagyományos indián világnak a motívumkészletét. Másrészt pedig egy fontos könyv, amely Boazról, az introvertált holland iskolás fiúról szól, aki indiánosat játszik magával, és mint minden tisztességes indián, ő is szereti a csendet. Aztán egy nap megérkezik az osztályába Aisha, aki alig érti a holland nyelvet, és aki – talán – indián. Mindenesetre Boaz mellé kerül az osztályban, és a két gyerek között barátság születik, olyan, ami bátor döntésekre és gyakorlatias empátiára hív. Szépen gondolkozik a ’10-es évek átalakuló társadalmáról, félelemről, idegengyűlöletről, Boaz pedig felnőtt döntést hoz azért, hogy mindketten gyerekek maradhassanak. Örülök, hogy a polcomon van, a Pécsi Pagony Ördögkatlan kitelepülésén vettem meg, és annyira jó könyv, amennyire vártam.

Németh Zoltán: Tektonika
Németh Zoltán költészetét eddig mindig inkább kintről, mint bentről figyeltem, bár mindig nagyon menőnek gondoltam azokat a mind teoretikusan, mind poétikailag, nyelvileg kísérleti verseket, amik foglalkoztatják. Nekem az Állati nyelvek, állati versek című kötete van csak meg, amelyben gyerekversek tónusával ír tök hard verseket, de a szerzőtől amúgy a poszthumán vagy a radikális testpoétika témái sem állnak távol, és a verseivel, meg egyáltalán alkotói világával amúgy állati virulensek, kézen-közön összefutsz vele, tök sok barátomra vannak nagy hatással a szövegei. A Tektonika a fülszöveg szerint ez a kötet valamelyest szintézise is az életműnek, nagyon várom, hogy figyelmes időm legyen rá, terveim szerint szeptember végén, október elején lassulok be hozzá.

Ferencz Mónika: Búvárkodás haladóknak
Ferencz Mónika második, frissen megjelent verseskötete is landolt a postaládámban. Az előző kötetével, a Hátam mögött déllel nagyon fura volt a dinamikánk, a szerző mindig úgy mesélt róla a bemutatókon, hogy hát, csak a szokásos első kötetes család, honnan jövök, ’mi van a hátam mögött a délen kívül’ témák mentén született, és emiatt a kötetet sokáig csak méregettem, de nem olvastam el, aztán amikor elolvastam, láttam, hogy amúgy nincs kispórólva belőle a gondolat, meg hogy az általánosnak tűnő problémafelvetések mögött tök jól olvasható, figyelmes versek vannak azokról az amúgy személyes dolgokról, amik 2017-ben (meg amúgy 2021-ben is) tökre akutak nálam is. Szóval ez a kötet úgy jelenti 2017-et számomra, hogy akkor jelent meg, én pedig akkor járok úgy irodalmi eseményeken, hogy nem kívülről nézem, és aztán az egyik első könyv volt így – hülyeség, hogy erről beszélek amúgy, de – bentebbről olvasva. És picit azt hiszem ilyesmi lesz az új kötetével is, hogy hot témát vizsgál: mit kezd egy új nő (de amúgy majd ötven év múlva légyszi valaki kutassa ki, hogy az új férfi és új nő szereplírák között van-e bármi különbség – az olvasói és a személyes megélésem is tök az, hogy vadul semmiképp nincs, tanulom a magam világértését minkét nem szerepkereséseiben – talán nem csak azért, mert meleg vagyok) a társadalmi és magánéleti felelősségeivel. És hogy oké, erre mondhatjuk, hogy népszerű téma amúgy, de kevesen tárgyalják jól, várakozásaim szerint ez a kötet állati jól fogja. Tegnap érkezett, még csak belelapozni volt időm, de az lelkesít.

Líra nyári akciózás:
Erről talán közösen írnék hosszabban. Nagyon szeretem a Líra nagy nyári akcióját. Bár nyilván ilyenkor is csak az akciós könyvek közül válogatunk, de ebben az akcióban mindig sok olyan kötet szerepel, amiket amúgy szeretek, szeretnék olvasni és a polcomon tudni, mert a kortárs magyar irodalom fontos kötetei, de ha bemegyek a könyvesboltba könyvet venni, akkor nem ezek a sürgősek, ezek mindig tudnak várni, helyettük a rendes időkben teljes áron (ne dőljetek be, soha nem veszek könyveket teljes áron, itt inkább arról van szó, hogy az aktuális pénzemért) más köteteket veszek meg. Így nagyon örülök, hogy a polcomon vannak ezek a könyvek, 6200 forintba került az egész pakk, és mindegyikükből rengeteget fogok épülni. De nézzük röviden (jaj, a szerkesztő Szilvió jót nevet ezen, dehogy sikerült röviden, mit gondoltam…), hogy milyen dolgok motiváltak egy-egy könyvnél:

Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekekért
A Kaddisban Kertész arról beszél, hogy miért nem lett gyermeke attól a talán belső hívástól függetlenül is, hogy a holokauszttúlélők közül sokan a gyerekvállalást ténylegesen vállalásnak érzik, egyfajta bosszúnak Hitler felett – ajánlom a Porrá zúzott álmok című filmet is a témában. Kertész arra jut ehelyett, hogy lehet-e egyáltalán gyermeket szülni egy olyan világban, ahol a holokauszt megtörténhetett. Egy kedves barátomra nagy hatással volt ez a könyv nemrég, és amikor beszélgettünk róla, biztos volt, hogy megveszem és el is olvasom rövidesen, eddig az elsőnél tartok, de csalódott lennék, ha az ősz végégig nem olvasnám el.

Takács Zsuzsa: Üdözlégy utazás!
Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv
Talán ott érdemes kezdeni, hogy nem szerettem Takács Zsuzsa költészetét nagyon-nagyon sokáig. Szép volt, de nem rántott be, esztétizál, finom, és nem hívott be magához. Aztán tavaly újraolvastam a Test imádása – India kötetét (csak az volt meg eddig), és kialakult köztünk az, hogy érzem is, hogy ezek a versek nagyon működnek, az India ciklusban nagyon mélyen ábrázolt (és az általam amúgy egyáltalán nem kedvelt) Teréz anyával együtt gondolkoztam a hitről, ott sikerült először közel jutnom ehhez a poézishez, aztán az előző ciklusokban is ügyeskedtem, lettek kedvenc verseim… Megértem új Takács Zsuzsa kötetek beszerzéséhez.

Tóth Kinga: Holdvilágképűek
Tóth Kinga: All Machine

Tóth Kinga a fiatal magyar költészet (fura, tudom, hogy a Holdvilágképűek kisprózagyűjtemény, a fejemben mégis prózavers inkább, de ezen a problémán bizonyos kocsmákban késelnek, szóval leírom, hogy itt legyen, de csak zárójelben, mintha nem lenne itt) és képzőművészet fontos alakja, bár eddig csak azt olvastam tőle, amit a szél és az internet elém sodort, többször nyitottam már ki a könyvtárgyként is gyönyörű köteteit, ami az emberi működéseket vizsgálja. Az All Machine a létezés különböző gépiességiségeit vizsgálja nagyobb keretben, a Holdvilágképűek pedig a betegségekkel, betegség mint normaállapot kérdéseivel foglalkozik, nagyon megörültem, amikor megláttam, hogy akciósok ezek a kötetek.

Bognár Péter: A rodológia rövid története
Van ez a rodológia tudomány, a Magyar Tudományos Akadémia Rodológiatudományi Intézete 1986-ban alakult, a tudomány sem sokkal korábbi, az első vizsgálatok a 70-es években kezdődtek. A rod egy kis szubsztancia, ami az emlékeket őrzi, kutatásuk megkerülhetetlen, ha a művészetről komolyan kívánunk beszélni. A rodológia egy elképesztően fontos kitalált tudomány, csupán ebben a kötetben létezik, a barátaim jobban lelkesednek érte, mint a szeletelt kenyérért, ideje volt már beszerezni egyet.

Szijj Ferenc: Igazi nevek
Szijj Ferenc Kenyércédulák című kötetét 2017-ben olvastam, az volt az első kötet, amit a Független Mentorhálózatban a mentorom elolvastatott velem, és az a kötet amúgy alapjaiban meg is határozta, hogy mit gondoljak a költészetről, és ez jó is így. Akkor már a Kenyércédulák beszerezhetetlen volt, és mást nem vettem a szerzőtől, talán azért, mert akkor a Növényolimpia című prózakönyvével volt hangos az irodalom. Az Igazi nevek az első Szijj kötetem, ez volt az, amibe bővebben beleolvastam a megvásárlása óta, és nagyon szerettem, gondolva van benne a költészetről, és olyan kemény és valódi költészetet művel, amit ritkán olvas az ember. Rendesen bánom, hogy alig olvastam Szijjtől 2017 óta, és ez nem is maradhat így.

Parti Nagy Lajos: Szódalogvaglás
Parti Nagy Lajos legutóbbi verseskötete, a Létbüfé után volt egy hosszú és csak helyenként unalmas kritikavita a Műúton. Én korábban PNL-től csak kisprózákat és Moliére fordításokat olvastam (utóbbiakat kötelezővé tenném, az előbbieket azért nem, mert 18 évesen én sem értettem, ma meg már csodálom, szóval nem biztos, hogy alacsonyküszöbűek), a Létbüfé volt az első verseskötetem tőle, és ezek a jófej kritikusok azt találgatták, hogy meg tudja-e nyitni a PNL- Dumpf Endre (amúgy kurvadilettáns zseni) alteregóval írt szöveguniverzumát a kötet – nekem meg tudta, de ugye, ez kit érdekel –, és hogy tud-e újat mondani a szöveggép még – nekem tudott, de ugye ez megint kit érdekelt –, amikor amúgy – egyezményesen a Szódalovaglás ennek az alkotói univerzumnak a csúcsa. Na, azóta el akarom olvasni, meg lassan a PNL univerzumot, kezdve a Sárbogárdi Jolán alteregóval írt könyvekkel (azóta megvoltak), és hát, a Szódalovaglással. Mennyire egyszerűbb volt amúgy Homérosznál görögnek lenni azzal a két eposz az irodalom… de nem feltétlenül akarok panaszkodni, csak rengeteg minden jelent meg régen, én meg… olyan kicsi vagyok. 😀

Sebastian Barry: Tiszta fény
Sebastian Barry a Végtelen napok című könyvvel lopta be magát a figyelmembe, amelyben két szegény tizenévei végén járó srácot követünk, akik az amerikai polgárháború alatt belépnek a seregbe, hogy ott ruháztassák őket, majd örökbe fogadnak egy indián kislányt, akivel együtt járják majd családként az országot. Az a könyv tavaly tavasszal jelent meg, épp a karantén kezdete után nem sokkal, és sem akkor, sem azóta nem volt időm elolvasni, de most, szeptemberben mindenképpen időt szeretnék szakítani rá, a sietségnek picit az is az oka, hogy napokon belül megjelenik a könyv folytatása, és elég volt a Végtelen napokba beleolvasni is ahhoz, hogy nagyon várjam ezt az univerzumot. És akkor ebben a Barry dömpingben láttam, hogy le van árazva egy korábbi regénysorozatának az első kötete is, nyolcszáz forintért megrendeltem azt is. Egy kis 50-es évekbeli ír vidéki farmról szól, és arról, hogy két idős asszony és az odaküldött rokongyerekek megtalálnak valami fényszerűt. Elvileg Barry nagyon szépen ír, a történet szép, akár érdekes is lehet, de tényleg a nyelve érdekel inkább, mert lássuk be ez a történet giccsesnek ígérkezik.

12 könyvet olvastam el a hónapban:

Mészöly Miklós: Nem felel meg neki
Nagyon fura húzás volt a Jelenkortól és a Libritől, hogy ezt a könyvet így odaajándékozták diákoknak. Egyrészt, persze, mindenképpen azt gondolom, hogy Mészöly elképesztően fontos szerző, és azt sem gondolom feltétlenül rossznak, hogy a diákok ezen keresztül értesülnek róla, hogy Móricz után is van prózairodalom, de. Szóval hogy – és ezzel nem azt akarom ezzel mondani, hogy ez a kötet tetsszen mindenkinek, mert nekem tetszik – elképesztően szar érzés volt olvasni a moly.hu-s értékelésekben tömegesen azt, hogy ez nem felelt meg nekem, hihihi, mert az oktatás és a társadalmi nyilvánosság amúgy nem ad fogódzókat egy gyanútlan diáknak egy olyan szöveghez, amin sírtam hazafelé a buszon attól, hogy milyen pontos és figyelmes és szép és okos, és hogy ilyen nincs is. És ez tényleg nem egyéni dolog, tök megértem, ha nem felelt meg nekik, és utálom, hogy így van.
Mert Mészöly nagyon csodálatosan ismeri az embert, a rezdülést, a jelentést, olyan pontos és szikár a nyelve, hogy emlékszem, alapszakosként évekkel ezelőtt óránként két oldallal haladtam a Megbocsátással, mert nem értettem, és olyan nehéz volt, de aztán a Film meg annyira szétírja ezt a regisztráló gyakorlatot, hogy örjöngtem tőle, mert zseniális. És aztán nem olvastam több Mészölyt, mert nem volt a polcomon több. Mostantól nem telhet el év Mészöly nélkül, erre így rájöttem. Köszönöm, csodálatos válogatás volt.

Kis Ottó: Csillagszedő Márió
(Fent már írtam róla.)

Erna Sassen: Egy indián, mint te meg én
(Fent már írtam róla.)

Lydia Davis: Az annyi, mint
Mint egy novelláskötetben, itt is voltak szövegek, amik nagyobb hatással voltak rám, és voltak, amik kevésbé, mégis Davis összességében tud nagyon jó lenni. Egy állati felszabadult szöveguniverzumot hoz létre, amik kvázi kaparja a mágikus realizmusnak a határát. Milyen nyelvi fordulatokat fogadunk el, miket értünk meg, és mik azok, amiken el kellene godolkodnunk. Hol vannak az interperszonális viszonyoknak a buktatói, és hogy lehet erről nem drámaként tudósítani… Azt hiszem ez leginkább ennek a kötetnek a tétje, és lelkesítő volt, hogy máshol vannak a szerzőnek a határai, mint amit megszoktunk, többet mondhat ki, és alaposabban kérdőjelez meg helyzeteket, akár a túlgondolásával, akár valamilyen rendkívüli nézőponttal. Végig az volt bennem, hogy ez a nő elképesztően ismeri a szorongásnak a tök faszságokból induló belső logikáját, tényleg, mintha az egész életművet a szorongások abszurd helyzetei mozgatták, klassz és nagyon jól munkált nyelvű olvasmány volt, biztosan fogok még a szerzőtől.

Bérczes László – Cseh Tamás: Cseh Tamás
Ez a könyv olyan volt, mint Esterházytól a Hasnyálmirigynapló. Hogy van egy nagy mágus, aki fontos számomra és fontos a barátaim számára, ráadásul a barátaim közül sokan még látták őt életében, de számomra ő már csak a hagyományból van meg, és a tiszteletből, amit maga után hagyott. És mindkét szöveg beszél a rákról, a világból való távozásra készülnek a beszélők. EP azzal játszik, hogy a rákja vajon megírható-e, Cseh Tamást a teljes életművével szembesíti baráti beszélgetéseiben Bérczes. Ebben a könyvben arról az egészről próbálnak ketten valamit mondani, amit ma Cseh Tamás életművének nevezünk. Hogy hogy van az, hogy itt ez az ember, aki maga tanult gitározni és énekelni, így nem minden megy neki igazán biztosan, néha remeg attól, hogy lebukik, mégis, ez az ember minden gesztusában elképesztően szabad és felszabadult. Egy életműről beszélnek, külön-külön is, művekről, a fantasztikus Bereményiről, aki a dalszövegeket írta, és akikkel ketten valami olyan egyértelműt írtak – mondja Cseh – mint a hajmosás, és közben beszélgetnek Bérczessel egy teljes életről, faluról, nyúltartásról, egyetemről, tanításról, majdnem diszidálásokról, indián játékokról és persze arról, hogy ez az ember tényleg egy sztár lett. Bérczes jó barátja Cseh Tamásnak, olyanokat kérdez, amik tényleg érdeklik, kis dolgok, amik tényleg egy életmű metaforái tudnak lenni, dohányoznak közben, ülnek a napon. Jó könyv, hallgassatok sok Cseh Tamást, és ha közelebbről figyelnétek, olvassátok el a könyvet.

László Noémi: Az ébredés előterében
László Noémi: Föld
László Noémi: Százegy
László Noémi: Feketeleves
László Noémi: Műrepülés

Írok László Noémi legutóbbi kötetéről, a Műrepülésről, és sok érdekes dolgot találtam, ezért elolvastam a korábbi köteteit is. Alapvetően egy nagyon színes, tobzódó alkotói világ az övé, csengő-bongó szép páros rímeket használ, játékos sorok követik egymást, de igazán csak néhány versben tudja validan megfogalmazni is magát. A Műrepülésről írni izgalmas feladat volt, de az izgalmassága inkább szakmai dolgok miatt az, mintha alakulna vele az életmű iránya, vagy felveti, és talán nem válaszolja meg azt a kérdést, hogy hogyan lehet az ember ma egyáltalán költő… Nem igazán ajánlanám a köteteit, már csak azért sem, mert a magyar kortárs verspiac gyakorlatilag nem létezik, így ha verseket ajánlok, akkor bátrabban ajánlok másokat, ebben a bejegyzésben is teszek így.

Oravecz Imre: Kedves John
Levelek Kaliforniába
Oravecz Imrétől eddig csak kósza verseket olvastam, de tudtam, hogy ez is egy olyan fontos és megkerülhetetlen életmű a kortárs irodalomban, amit el kell kezdeni olvasni, és én ezzel a könyvével kezdtem, amit idén tavasszal adott ki újra a Magvető. A könyvben fiktív levelek vannak, magyarul, egy igazi Johnhoz, akivel a szerző a kaliforniai vendégtanársága révén ismerkedett meg, és a kötetben tíz éven át kísérjük a szerzőt a negyvenes, koraötvenes éveit. Amikor láttam, hogy újra megjelenik a könyv, az keltette fel a figyelmemet benne, hogy úgy tűnt, a levélíró a saját gyökreivel és a szabad levegőbe kapaszkodni ágaival egyszerre igyekszik kezdeni valamit. Mint egy ifjúsági regényben, ő is tanul nem menekülni az élet elől. Keresi a származását és az otthonát egy olyan családban, amelynek tagjai a XX. század történelmi helyzeteiben az amerikai emigrációt választották, de közben egy biztos fészek alakult ki Szajlán, a csendes kis faluba, ahová a mai napig visszajár. És amúgy, szinte mindemellett a szerző épp a válása után tér haza a gyermekével, és a tíz év alatt valamiféle rendszerváltás is történik, melyből azonnal ki is ábrándulhatunk. Fontos könyv ez, mert szépen beszél a hagyományokról és az elégedetlen emigráns vágyról, kétirányú idegenségről, és mert arra is jó, hogy megnyissa azokat a témákat, amelyek egyébként tényleg az egész Oravecz univerzumot mozgatják.

Catherine Millet: Catherine M. szexuális élete
Na, ez megint vicces. Régóta el akarom olvasni ezt a könyvet, és egyáltalán a Millet szövegeket, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy pár éve az egyik őszi Margó Fesztiválon a szerző meghívott vendég volt, és késve érkeztem a bemutatóra, így nem értettem a tolmácsgépet kínáló lányt, és tolmácsgép nélkül hallgattam végig a bizonyára fantasztikus francia nyelven zajló könyvbemutatót. Aztán nem sokra rá megtaláltam egy könyvet egy antikváriumban, majd eltettem, majd eljön az ideje. Eljött. A nyáron olvastam Simon Bettina nem igazán ajánló jellegű esszéjét a könyvről az 1749-en, ami mégis fellelkesített, hogy elolvassam. És akkor a könyvről. Ez, az, aminek a címe alapján tűnik, de nem történeti a kötet abban az értelemben, hogy A-ból B-be haladna, inkább személyes hangú esszék a szexualitásról egy olyan nőn keresztül, aki felette van a tabuk megélésének és kimondásának. Izgalmas anyag volt, egyszerre van az is, hogy ez elsős pszichológushallgató is megtalálná benne a teendőket, meg engem is gyönyörködtet a kimondhatóságával és az amúgy köznapiságával. Ez a nő szeret baszni, és ez tök rendben van, a kötetnek az minimum tanulsága, hogy nincs itt semmi látnivaló.

Blogoltunk is a hónapban, bár botrányosan keveset

Szóval úgy kezdődött ez a hónap, hogy Ördögkatlanon voltam, majd pedig otthon másfél hetet, így tudtam, hogy nem pörgöm szét majd magam ebben a hónapban, erre rá jött, hogy furán vettem a 20-a utáni Szegeden töltött időt is, így, mire le tudtam volna ülni blogolni, nagyon nem éreztem jól magam, szóval ez megint nem egy produktív hónap volt itt, szeretném jobban csinálni.

10-én érkezett a szokásos beszámolóm az Ördögkatlan Fesztiválról, majd ezt követte a hónap olvasását tervezgető 1 és 6-ja, két könyvet olvastam a hatból, kettő folyamatban van, a maradék kettővel pedig dolgozni fogok majd a következőkben, szóval úgyis lesz még róluk szó. Aztán augusztus 20-án jött egy kibeszélős bejegyzés, amiben arról meséltem, hogy milyen a viszonyom a saját feltűnő melegségemről, és egyáltalán, miért alakulhatott ez ki nálam, meg úgy egyáltalán, másoknál. És ennyi sikerült, sajnos.

Másutt publikáltam:

Azért szép (de ez persze rossz is, mert durván kiszámíthatatlan, de hazudjuk azt most, hogy szép) az irodalmi szakma, mert augusztusban hiába voltam otthon húsz napot, vannak korábban leadott anyagok, amik csak most jelentek meg. A számomra legkedvesebb, hogy az itt is sokat dicsért Szabó Imola Julianna Holtak aranya, holdak ezüstje című könyvéről szóló kritikám megjelent a Tiszatáj Online-on, de az f21.hu gyerek és ifjúsági irodalom rovatába is írtam kritikát a Martin Gayford és David Hockney A képek története gyerekeknek című elég menő kötetéről, valamint a csodálatos nyári, lengyel tematikájú Prae folyóiratban is megjelent két versem. Emellett természetesen folyamatosan zajlott az Eközben Szegeden blogon a tartalomgyártás, oda augusztusban is két szövegem került ki, egy vidámabb és egy nyomasztóbb: a nyomasztóbb a Soha nem ér körbe egy gyermekkorom óta visszatérő rémálomról szól, a Sárgadinnye ízű délutánok pedig egy jó délutánról, amikor nem történik semmi, de érzed, hogy minden klappol.

Ennyi volt úgy tűnik ez az augusztus és ez a nyár, igyekszem hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén