Sziasztok,

nagyon izgalmas a mai könyvről beszélni, mert már azelőtt népes rajongótábora volt itthon, hogy magyarul megjelent volna, és olvasva megállapíthatjuk, hogy rá is szolgált minden rajongásra. Épp a Budapest Pride vonulás körül olvastam, és olvasva másik beszámolóit (meg hát, visszaemlékezve az én elsőmre), úgy tűnik, hogy ez a könyv olyan, mint egy első Pride vonulás: Tele van szeretettel, tobzódik a színekben és a sokszínűségben, vödörből locsolja rád az elfogadást, és mindenkinek bátran merem ajánlani. De nézzük bővebben:

A Ház az égszínkék tengernél című könyvet olvasva egy ifjúsági fantasy szövegben járunk, amelynek a főszereplője, Linus Baker, egy negyvenes, pocakosodó (és vérnyomásproblémákkal küzdő) meleg férfi, aki a regény elején egyedül él, bosszankodik a szenilis és rosszindulatú szomszédján és van egy cicája, Calliopé, aki talán a világtörténelem legklisésebb cicája volna, ha nyávogna, de ez a macska nem nyávog, viszont a megvetését és a figyelmetlenségét minden más gesztussal ki tudja fejezni. Amikor Linus nem otthon van, akkor árvaházellenőrént dolgozik a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztériumban. Elhivatott munkatárs, akinek mindig frissen vasalt a ruhája, betéve tudja a minisztérium fontos szabálykönyvét, a Szabályok és utasításokat, és tényleg a szürke ellenőri és irodai munka az élete. Aztán egy nap a Rendkívül Magas Felső Vezetés egy négyes titkosságú szintű küldetésre küldi, ahol egy stratégiai fontosságú árvaházat kell ellenőriznie egy egész hónapig.

A következő napon Linus megismerkedik a szigeten élő gyerekekkel, elsőként egy gnómlánnyal, Taliával, akinek kegyetlenül fekete a humora és csodálatos, színes, tobzódó a kertje van, majd egy sárkánymadárral, Theodore-ral, aki gyűjti a csillogó gombokat, egy erdei tündérrel, Pheevel, aki még csak ismerkedik a képességeivel, de könnyen egy negyvenes, elesett férfi segítségére siethet, ha az nem találja a cicáját, ami berohant az erdőbe. És talál ott még egy ifjú alakváltót, Salt, aki tele van félelemmel minden ismeretlennel szemben, egy pacát, Chauncey-t, akinek a származását senki nem tudja megállapítani, az viszont hamar kiderül róla, hogy minden vágya, hogy londiner lehessen… És persze, szinte a sziget főattrakcióját, Lucyt is ott találja, a sátán hatéves gyermekét, aki lehet, hogy maga lesz az antikrisztus, de még csupán ennek a nagy mondásait bírja, és egyébként is, ő még csupán hat éves. Az árvaház gazdája a fantasztikus színes zoknijaiban ragyogó, de komoly és mélyen szeretni tudó Arthur, aki majd (ne lepődjünk meg nagyon) a szinte észrevétlen, mégis elképesztően kedves LMBT+ reprezentáció másik fele lesz.

Visszaolvasva az előző bekezdést azt hiszem picit sűrűn sikerült ez leírnom, de maga a szöveg sem gyenge, szóval nem lazítom fel. A kötet legszembetűnőbb tulajdonsága hogy tobzódik, miközben egyébként sem rövid, 427 oldal, és sűrűn szedett, mégsem unatkozunk egy pillanatig sem, miközben alig lehetnek kétségeink a végkifejlet kapcsán. És ebben ez a csodálatos. Biztonságban vagy a szövegben, ahogy ezek a nagyon különböző szereplők mind. Mindegyiküknek megvannak a saját előzetes történetei, amelyek a mai jellemüket is határozzák, és az ellenőrzés egy hónapjának történetei mellett ezt is meg kell ismernünk.

Talán Salé a leglátványosabb, aki már több gyermekotthont bejárt, és mindenhol elutasításra talált, így hosszú idő és sok emberi pillanat múlva lehet csak közel kerülni hozzá, de ugyanezeken a körökön megy át például Chauncey is, akinek korábban azt tanították, hogy a szörnyek az ágy alatt rejtőznek, ezért ő néha az ágyak alatt van, vagy Theodore, akinek a csipogása egyfajta külön nyelv, amit figyelemmel és empátiával érthetnek csak meg.

A szereplők és Linus között mind alakulnak olyan kis történetetek, amelyek emberi kapcsolatokat építenek egyén és egyén között, és amelyek mentén Linusnak ki kell lépnie az érkezéskor felvett merev, szigorú ellenőri pozícióból. Ezek a gyerekek összezárnak maguk között, hiszen ide már csak a szinte kezelhetetlennek ítélt esetek kerülnek, ez az árvaház a gyermekek utolsó lehetősége, mielőtt internátusba kerülnének. Metaforája ennek, hogy egy szigeten járunk, amely tényleg elszigetelten, kölcsönös bizalmatlansággal működik a várostól a szigettündér védelme alatt.

Frissen érkezett idegenként Linus nagyon igyekszik tisztességesnek, objektívnek és tárgyilagosnak lenni, érzelmi bevonódástól függetlenül – hiszen azt a tanácsot kapta, hogy védje a szívét – szem előtt tartani a gyermekek érdekét, és közben folyamatosan szembesülni kényszerül a saját előítéleteivel – például, hogy egy szigeten van az eljövendő Antikrisztussal. Linus Baker ekkor még őszintén hisz a rendszerben, amely őt odaküldte. A jól ábrázolt introvertáltsága miatt az ő esetében is hosszú idő és sok apró gesztus vezet a feloldódásához és a mély kötődéséhez, de addig legalább jót tudunk szórakozni azon, ahogy megütközik a világon.

A regény két nagy tétje, hogy egy vicces és kedves fantasy keretében beszéljen az alkat-nevelés kérdéséről, és hogy megmutassa, a hétköznapi emberek is lehetnek varázslatosak. Előbbi a gyerekek kapcsán jelenik meg már rögtön a szigetre érkezéskor. Bármilyen ember vagy varázslény személyiségét egyaránt meghatározza a genetika, a nevelés és a neveléséhez kapcsolódó traumái, a fontos kérdés, hogy mi van hatással inkább a jellemére és hogy ehhez képest melyik címkéz annyira egyszerűen, hogy aktákban szerepelhessen. A Ház az égszínkék tengernél attól nagyon jó szöveg, hogy nem az aktában szereplő adatokkal foglalkozik, hanem gyerekeket mutat, és olyan nevelőket, akik nagyon-nagyon radikálisan és teli szívvel hisznek a jóságban, és kitartanak a hitük mellett.

Linus karakterének egész regényt kitöltő fejlődése abban lesz látványos, hogy a minisztérium normarendszere helyett megérti ezt a fajta jóságot. Egyszer csak elengedi a Szabályok és utasítások betűhív követését, mert úgy érzi, hogy a való életben nem biztos, hogy azok betartható szabályokként, sokkal inkább irányelvekként működhetnek. Linus a regény végére kikerül a szürkeségből, ténylegesen aktív, cselekvő karakterré válik. A nyelvhasználata is megváltozik, ahogy megérti a sziget működését, nem árvaházról, hanem otthonról beszél, és ezt meggyőződésből, értékek mentén teszi, hiszen

Az otthon az a hely, ahol azok lehetünk, akik vagyunk.

És jó, hogy egy olyan főszereplőt követünk, akinek ezt negyven évesen szintén meg kell tanulnia. Talán – a sokáig fel nem ismert – udvarlás első gesztusai, hogy Arthur azt kezdi dicsérni Linusban, hogy olyan, amilyen, és Linus ezzel alig tud valamit kezdeni, de a zavara is elképesztően kedves. Linus külső szemszöge egyszerre lesz alkalmas arra, hogy nagyon sok szeretetet és figyelmet szenteljen neki ez a közösség az első gyanakvások után, és nagyon jó arra is, hogy rákérdezzen korábbi rendkívüli működésekre, amelyek megváltoztatásra érdemesek. Miközben Linus évtizedek óta beéri azt, hogy egy ranglétra alján dolgozik, addig ezen a szigeten tényleg fontos, előremutató szerepet is visel, olyat, amik – mint a regényben ki is derül, nem csak Arthur bemondja – tényleg olyan, mint ő.

És miközben mi egy nagyon békés és kedves szigeten vagyunk, amelynek szereplői ugyan időnként küzdenek a maguk démonaival, de egy nagyon szupportív közegben teszik ezt, folyamatos reflexióban vagyunk a külvilággal – khm. akár a jelen Magyarországával –. Egy olyan világban vagyunk ugyanis, ahol valamelyest megvalósul az integráció mágikus lények és emberek között, azonban – ez Linusnak, és rajta keresztül az olvasónak csak sokára válik nyilvánvalóvá – a mágikus lények nem töltenek be valódi hatalommal bíró pozíciókat, az önrendelkezés sem igazán valósul meg. Miközben a regény valóban ebben a gyermekotthonnyi térben mozog, amiben minden rendben van, nem felejt el reflektálni a külvilágra, ahol a mágikus lényeknek alapvetően előítéletekkel kell szembesülniük, és különösen igaz ez az árvaház gyermekeire, akik nehéz eset bélyegük miatt különösen kiszolgáltatottak lehetnek a szigeten túli világban. Néhány nagyon fontos jelenet erejéig fel-fel tűnik ez a meg nem értésből fakadó gyűlölet a könyvben, sőt, egy ponton a gyermekeknek is szembesülniük kell ezzel, mégis nagyon szépen oldanak fel minden ilyen helyzetet, elmondják, hogy

A gyűlölet hangos, de szerintem te is rá fogsz jönni, hogy ez azért van, mert csak kevés ember kiabál, akik elkeseredetten akarják, hogy meghallják őket.

Összességében azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos szöveg lesz számunkra, magyar LMBT+ olvasók számára, mert fontos az otthonról beszélni akkor is, ha ebben a könyvben nem elsősorban az LMBT+ szereplőknek van szükségük az otthonra és az elfogadásra. Az van ezzel a könyvvel, hogy nagyon elemi szinten tud beszélni traumákról, a megértés lehetőségéről és a szeretetről, nem is véletlen a könyv hangos sikere. Ezzel együtt is, érződik ezen a könyvön, hogy ifjúsági fantasy, tényleg rendkívül tobzódó a nyelve, a szöveg minden humorforrást, minden összekacsintás lehetőségét megragadja, ami egy picit szánalmas, de szerethető árvaházellenőrrel szemben elkövethető, és emiatt nekem nehezebb volt belépni a világba, pláne, hogy rendkívül sokáig nem vagyunk még a szigeten, csak készülünk rá. A hosszú szürkeségben is tobzódni akaró felvezetésnek nyilván lehet értelme, hiszen ehhez képest lesz egészen más a sziget, de emiatt nehezebb volt az olvasás a könyv első harmadában. Szintén az ifjúsági fantasy jegyei közé sorolnám, és szintén a tobzódás témája alá, hogy sok mindent túl konkrétan kimond a kötet, helyenként a giccsbe hajlik, de ez meg egy olyan dolog, amire már a könyv címe is meghív, és olyan szép és olyan kedves ez giccs, hogy nem lehet érte haragudni:

De mi, akik lehetetlen dolgokról álmodozunk, pontosan tudjuk, mennyi mindent elérhetünk, ha megtesszük a kellő erőfeszítést.

Hát így.

Kedvenc részem: Alapból nagyon szeretem Lucy és a zene kapcsolódásait, szerintem zseniálisan használja a kötet ezt, de van egy pont egy bizonyos helyen, amit nagy spoiler lenne leírni, ahol jobban kapcsolódik valakihez, mint bárkihez valaha… Na, az kedvenc résznek lett írva. Imádtam.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik nagyon vágynak valami színes, tobzódó, szeretetteljes ölelésre. Azoknak, akik vadul képesek hinni a jóban és lelkes hittel keresik a szépet, meg mindenkinek amúgy, tényleg. Bátran. Olvasd el, ha az ajánlásomban kedvet kaptál hozzá.

T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél
Metropolis Media, 2021
427 oldal
Így olvastam: Nehezen vitt be a tobzódó nyelv, amikor még a világ nem volt ennyire színes és vidám, így ott még nagyon lassan haladtam, aztán felgyorsult, de 50-60 oldalanként így is szüneteket tartottam, mert nagyon sűrű a szedése, más kiadóknál ez a könyv simán 600 oldalas volna. Ezzel együtt is az utolsó 2/3 már olvastatta magát, csak a nyelvi nyüzsgés le tudott fárasztani.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Szeretném a szeptembert megtolni értékelésekkel főleg, meglátjuk, hogy sikerül, mert elég sok határidős más munkám is van. Ami biztosnak tűnik, hogy a következő bejegyzés egy 1 és 6 lesz, aztán érkezik majd egy kibeszélős is, de fejben már a következő értékelést is írom. Igyekszik az ember. Akárhogy is, a következő bejegyzésig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió