Olvasmányélmények a szivárványon innen

Címke: meleg 1 / 7 oldal

Julie Orringer: Üldözöttek gyűjteménye

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy nem tipikus holokauszttörténetet hoztam, ami egyszerre kíván egy romantikus regény lenni, és egyszerre kíván egy kevésbé ismert, de annál fontosabb történelmi folyamat velejéből tudósítani. A történelmi romantikus műfaj ezen embertelen időszakba helyezése nem idegen a szerzőtől, a Láthatalan híd című regényében a holokauszttúlélő magyar nagyszüleinek állít emléket, ebben a regényben pedig a Világ Igaza-díjal is kitűntetett amerikai újságíró, Varian Fry történetét meséli el, aki számos nagy művészt és értelmiségit mentett ki a Marseille felé egyre erősebben kapkodó nácik karmai elől. Julie Orringer Varian Fry néhány hónapos európai tartózkodásának a titokzatosságába egy romantikus meleg szálat hoz, az egész mégis valahogy szép történet lesz, egy kor amerikai társadalmát és háborúhoz fűződő viszonyát, valamint a művészetnek az akkor épp a náci erőkkel szemben beszélő mindenkori hatalmát is bemutatja. Nézzük közelebbről:

Varian Fry amerikai újságíró az 1935-ös berlini útja során látta, ahogy nácik halálra vernek egy zsidót a nyílt utcán, és ettől a tapasztalattól Amerikába visszatérve sem tudott szabadulni. Újságíróként és értelmiségiként felelősnek érezte magát azért, hogy ez velük egy világban történik, de cikkei, széles baráti körének zajló beszámolói nem változtatják meg a történelem menetét vagy az USA közvéleményét, akik úgy gondolták, hogy mindez csak Németországban vagy csak az öreg kontinensen fog maradni, nincs ezzel dolguk, ily módon Európában a háború 1939 őszén megkezdődik. Hitler 1940-ben megszállja Franciaországot, ahol az európai és egyetemes kultúra legnagyobb alakjai tanyáznak, akik nagyrészt délfrancia nyaralóikban igyekeznek túlélni, hiszen bíznak abban, hogy a nevük oltalmazza őket, és egyébként is céljuk, hogy tanúskodjanak a történelem ezen nehéz időiből.

A regény felütésében Varian a francia vidéket járja Chagall után, akit a menekülésre igyekszik rávenni, de nem jár sikerrel, útjáról visszatérve a marseille-i irodájában már végtelen teendő találja. Az amerikai alapítványa azzal bízta meg, hogy menekítse ki az európai kultúra legnagyobbhatású embereit, az ajtaja előtt viszont tömegek várják az utolsó reménysugárként kínálkozó menekítést, amely azonban csak néhány ember számára jelenthet kiutat Franciaországból. Varian Fry és társai egy jól kiépített, emberektől-emberekig vezető hálózatot tart fent Marseille-ben, amelynek a rendőrségen és a szálloda alkalmazottain túl az amerikai konzulátus, embercsempész szövetkezetek és kiváló útlevélhamisítók is a részeit képezik, ugyanakkor ezek a lehetséges utak egyre ritkábban nyílnak meg és egyre veszélyesebbek, így rengeteg megkeresést kénytelenek elutasítani.

Ez az ítélkezés és ez a morális tehetetlenség áll a szöveg ezen első részének a fókuszában. Varian Fry valójában nem műértő, aki mégis, most ítélethozó szerepbe kerül. Olyan emberek felett kell döntés hoznia, akikre lágerek, koncentrációs táborok várnak, olyan emberekről dönt, akik nem csupán titkos kódok egy-egy sürgönyként feladott jelentésben, miközben önmagában az a kérdés sem egyértelmű, hogy vajon tényleg többet ér-e egy művész vagy gondolkodó élete, mint bárki másé.

Ennek a dilemmának a teljességben valójában tisztázhatatlanságára az egyszerű válasz az, hogy ezek az emberek tanúkká válnak, akik képesek a munkájukkal és a történetükkel elmesélni, azt, ami túl színes, túl tobzódó és valójában túl pusztító ahhoz, hogy elfelejtsük. Varian azzal nyugtatja magát, hogy ezek az emberek tudják, hogy a művészeknek kötelességük tanúskodni és nem fordíthatják el a tekintetüket, bármennyire is szeretnék. Maga a cím is ezt a tanú szerepet idézi meg, az Üldözöttek gyűjteménye egy kiállítás anyaga, amelyet Varian vendégei gyűjtenek erről az időszakról. Zilberman, csupán a regény terében létező festő egyik munkáját Chagall dicséri így:

Ahogy megörökíti az utcára kidobott zsidó anyákat és gyerekeket, a zsidó férfiakat, akiknek törött üveggel vájják ki a szemét, amikor megmutatja a fiatal lányokat, akiket levetkőztetnek és kiállítanak az utcára, hogy a náci ifjak megbámulják, kigúnyolják és összefogdossák őket. […] Nincs nála hatásosabb fegyverünk a nácik ellen.

Ezzel együtt is, a regény megszólalásmódja nem a pátoszé, hanem a biztonságé és bizonyosságé, hogy innen végsősoron muszáj lesz kikeveredni valahogy. A regény nagy részében a menekülők egy vidéki villában vannak összezárva, és sokszor szürrealistákhoz méltó életet élnek, amely például a regénynek hihetetlenül hálás, vicces és nagy pillanatait adja. Ezek az emberek a maguk nihiljében kinevetik a tabukat és valami nagyobb igazságot látnak meg (épp erről a nagyobb igazságról lesz még szó a bejegyzésben ott, ahol a kedvenc részemről fogok beszélni), így a villa egy biztonságos oázist teremt, ahol nincs háború, és ahol jó ottlenni. A regény egy pontján Varian azon gondolkozik, hogy lehet-e, hogy semmi ne változzon – milyen abszurd kívánság egy háború közepén, és az olvasó persze érti.

A folyamatos munkával töltött órák egy pillanatában tűnik fel Grant, a történelmileg kevésbé hiteles, ám a történetben jól működő perzselő szerelem. Grant és Varian viszonya úgy tűnik, hogy az öreg kontinensen, és ebben az oázisszerű biztonságban válik megélhetővé, miközben a romantikus regények elvárt csavarjai kísérik a történetet. Variannak felesége van, Elieen, aki nem jelenik meg a regényben, de Varian emlékeiből tudjuk, hogy egy végtelenül kozmopolita és haladószellemű nő, megveti a titkolózást és a tudatlanságot, ily módon Varian homoszexualitása sem titok számára. Varian és a felesége viszonya egy lassú, de rendkívül mély elvtársi, szövetségesi viszony, míg a Granttel történtek már lezártnak tűntek a regény elején, Grant a szeretője nevében keresi meg Variant, és kéri a segítségét. Miközben a két szereplő tobzódik a múltjuk sebeiben – ki ment el, és ki nem ment ki után –, meg kell próbálniuk újraépíteni valamiféle bizalmat, miközben persze majd visszatérve amerikai polgári életbe 1940-ben elképzelhetetlen, hogy bármilyen kimondott keretben megélhetővé váljék ez a szerelem.

Grant kapcsán ugyanakkor betekintést kapunk egy rendkívül izgalmas amerikai történetbe is. Grant édespaja egy színesbőrű zenész férfi volt, aki megszöktetett egy zsidó lányt, majd otthagyta az asszonyt a gyermekével. Grant anyja visszatér a zsidó közösségbe, Granten pedig nem látható az apja származása, így bekerül a Harvardra, ahol ugyan már kvótákkal vesznek fel színesbőrűeket, ő kvóta nélkül is bejutott. A regény idejében alakul ki Grantnek igazán a színesbőrű identitása, és izgalmas, ahogy ez nem látható kisebbségi csoporthoz való tartozásként működik, miközben persze emberileg szomorú és történelmileg hiteles, hogy úgy érzi, minden, amit elért, azt titkolózás útján érte el: az egyetemi felvételijén nem mondta el, hogy fekete, hiszen nem is tartja magát annak, félt, hogy nála telik be a kvóta, és egyébként is, ez a státusz számos hátrányos megkülönböztetéssel járt volna. Grant a vállalását azzal vonja párhuzamba, hogy most emberek Európa-szerte azért hallnak meg, mert vállalják magukat.

Grant és Varian esetében egészen más a melegséghez való viszony is. Grant a Harvardra menekült a zongoratanárába való szerelme és egyáltalán a melegsége elől, miközben hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Harvard tele van titkos klubokkal és estélyekkel, bennük burkolt és kendőzetlen kapcsolatokkal, Grant viszont nehezen illeszkedett be ezekbe a közegekbe, miközben Varian az első pillanattól otthonosan érzi magát ebben a polgári, kozmopolita közegben, de felnőtté válva már neki van buknivalója, Grant álmodhat nagyobbakat a közös jövőről.

És ily módon én ezt az egész romantikus történelmi könyvet a helyén kezelve nagyon bírtam. Amit fontos megérteni belőle, hogy miközben a társadalom, amelyről ez a könyv alapos kutatómunkát követően beszámol, valós, addig Varian Fry homoszexualitása erősen kérdéses, de a regény mégis hitelesen tud beszélni a homoszexualitás kérdéseiről, ahogy Grant fikciós volta ellenére valós volt az a felsőoktatási rendszer, amit bemutat, vagy ahogy Zilberman fikciós volta ellenére hitelesen beszél a művészet fontos tétjeiről. Egy nagyon kedves tanárommal beszélgettem nagyon sokat az Abraham Lincoln, a vámpírvadász című film kapcsán, hogy a történelemben vannak olyan időszakok, amikor érthetetlenül nagy vállalások történnek, vagy nagy eredmények születnek, noha nem felderíthető ma, hogy mi is történt azokban a napokban. A horror, vagy jelen esetben a romantikus zsáner ezeket a lyukakat tömi be a saját kliséivel és egy olyan választ ad, ami miért is ne lehetne egy lehetséges válasz, és ebben a tekintetben a felhozott példák sokkal menőbbek, nagyobbakat vállalnak, nagyobbakat mozognak ki a valóságból, miközben a világból ismert tények megmaradtak. Nem azt mondom tehát, hogy nem értem meg azokat, akik kételkednek, de ezt az olvasatot fel tudom ajánlani.

Mert amúgy az van, hogy tényleg kedveltem ezt a könyvet. Szerettem, hogy emberekről szól, akik dolgoznak. Szerettem, hogy Varian irodája egy aktív és egymásra figyelő közösségként látszódott, ahol van hely ritka, de fontos beszélgetéseknek, vagy jól becélzott, mégritkább kedves viccelődésnek is. Szerettem a könyvnek a hangulatát, azt, hogy ilyen időkben valami az életnek az ennyire bizalommal teli igenléséről tudott szólni. Hogy miközben az egész közösséget megrázta Walter Benjamin öngyilkosságának a híre, az egész csapat drukkolt Hannah Arendtnek, aki csak a történtek után lesz a XX. század egyik legnagyobb hatású filozófusa, és eközben szép az, hogy ebbe az elmesélésre érdemes történetbe szervesen tud integrálódni egy szép romantikus történet. Egy olyan, amit tényleg szép elolvasni. A kötet legnagyobb vállalása azt hiszem, hogy végig hiteles tudott maradni a sűrűn szedett 540 oldalas regényben.

Kedvenc részem: Van két nagyon fontos vacsora a regényben, ahol összeülnek a szürrealisták, és úgy döntenek, hogy jól érzik magukat, csak azért is. És ezek tényleg csodálatosan nagyon szürreális esték, amiket imádtam, de volt ezen belül is egy kedvenc jelenetem. Az első estén egy Non! C’est Tabou című játékot játszanak, mindenki mond valami megdöbbentőt, tabudöntőt. Jacqueline ezt mondja:

Szeretem az impresszionisták festményeit, amelyeken macskák ugrándoznak a kertben – közölte. – Szeretem a nőket azokban a dagadozó ruhákban, és a virágokat. Igen, azt a sok-sok virágot! Imádom őket! Halálosan unom már azt az elvet, hogy minél ocsmányabb egy festmény, annál inkább jogot formál arra, hogy művészetnek tekintsék. Nem akarok mást, csak gyönyörű festményeket látni.

Madame Breton kimondása számomra a legnagyobb művészeti gesztus, és ezt nem fogom tudni elmagyarázni azt hiszem, de nagyon igyekszem (előljáróban annyit, hogy a művészetkoncepcióm nagyban merít [ó, ez nem lesz stillszerű, bocsánat] Massimiliano Parente: Hitler után a második legnagyobb művész című regényéből, amely a művészet eredményének a korábban soha nem érzett hatást tekinti). Szóval ebben a kijelentésben az van, hogy a szépségről való fogalmaink iszonyatosan megváltoztak a XX. században, és ennek az ennyire direkt és a szürrealista közegben való kimondása valami olyan progresszív, amit el nem lehet mondani, hiszen valójában az egész szürrealizmusnak, meg mindennek talán éppen az a kontextusa, hogy az ember mennyire is vágyik a szépre, és közben ez állatira nem problematizálódik kimondva, és igen, ez egy nagyon menő bemondás volt, imádtam, erről a könyvről biztosan ez fog eszembe jutni, valószínűleg bármikorig.

Végezetül hát ajánlom a könyvet azoknak, akik hallanának a második világháború zsidóüldözött világának a nem kelet-európai történetéről is, akit érdekel, hogy milyen is egy ilyen kozmopolita, szürrealista művészvilág, és persze azoknak, akik úgy érzik, hogy bele tudnának veszni az értékelésem alapján egy ekkora regénybe.

Julie Orringer: Üldözöttek gyűjteménye
Mennyit ér az ember háború idején?
Libri, 2020
543 oldal
Így olvastam: Lassan indul be a regény, az elején Chagalléknál járunk vidéken, majd hírtelen csapódunk bele az iroda marseille-i életébe, és Grant is elég random csapódik be, szóval el kell telljen az első 100 oldalnak, de onnantól vitt már sokkal nagyobb léptékekben, de el kell mondani, hogy ez egy vastag, sűrűn szedett, kisbetűs könyv, ami megkéri a saját idejét.
Itt írtam róla alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Libri Kiadónak a bizalmat, és hogy elküldte nekem ezt a könyvet, örülök, hogy mesélhettem róla. Én a magam részéről most elköszönök, de előtte megígérem, hogy legkésőbb a pénteki kibeszélőssel érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk

Sziasztok,

hegyekben állnak az íróasztalom az elolvasott és elolvasandó értékelésre váró könyvek, és ideje, hogy bele is csapjunk az elsőbe. A könyv, amiről most mesélni fogok tavaly előtt jelent meg angolul, tavaly tavasszal pedig magyarul. Az angol megjelenés első nagy híreitől fogva tudtam, hogy ez a könyv elképesztően fog tetszeni, így örültem, hogy az Európa Kiadó hamar lecsapott a jogaira, és nagyon vártam a magyar megjelenését. Aztán megjelent, elkezdtem olvasni, és félbemaradt, pedig nagyon tetszett, hozta a reményeimet, elvárásaimat, sőt. Végül ősszel fejeztem be, és azóta is az életem egyik legmeghatározóbb olvasmánya lett egy csomó minden miatt. Ocean Voung Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című regényéről lesz ma szó.

Ocean Vuong egy a regény megjelenésekor harmincéves vietnami származású amerikai szerző, aki az első verseskötete után egy önéletrajzi regénnyel jelentkezett, amelyben szembenéz az identitásmarkereivel, örökölt és szerzett mintáival, a kulturális és szociális mobilizáció magányával. A mélyszegény, bevándorló családba született főszereplő édesanyja és nagyanyja nem beszél angolul és a társadalom peremén él, az elbeszélő pedig már befutott költő, irodalmár, aki számára az angol nyelven művelt irodalom tényleges megélhetést és társadalmi státuszt biztosít. A magaskultúra és az egyetem világa azonban már átbeszélhetetlen távolságra van az otthontól és a családtól. A regény formáját az anyjához írt levél adja meg, így ez egy eredendően és bevallottan elbukott vállalkozás, amelynek mégis neki kell kezdeni.

Kiskutya, ahogy a szerző az egész regényben családjától kapott becenévvel hivatkozik magára, és amely név az ártó szellemeket hivatott távol tartani a gyermektől, a mélyszegénységből jövő elsőgenerációs értelmiségiség mellett a háború után születettség tapasztalatát, a kamaszkorában jelentkező melegségét, valamint a vietnami nyelven és angolul egyaránt analfabéta édesanyjával való kapcsolódási képtelenségét is megírja. A levél írója visszatekint az addig eltelt életére, a levélírás és az őszinte szembenézés gesztusával ír az édesanyjának, és bátorítja az őszinteségre az, hogy tudja, az édesanya képtelen volna mindezt elolvasni.

A levélregény pozíciója tehát a jelenben rögzített. Az író utólag, az irodalmi és filozófiai ismeretei mögül igyekszik megérteni mindazt, ami addig vele történt, ugyanakkor a szöveg abszolút érthető a regény mögött megbúvó filozófiai alapoktól függetlenül is, a regény nyelvének tétje a pontos és érzékeny közlés, a hivatkozott szövegek inkább csak arra kellenek, hogy elindítsák a gondolat- és emlékezésfolyamokat.

Ezzel együtt ez a regény nem egy átlagosan, A pontból B pontba eljutó regény. Lassan dolgozik, sokszor versszerűen, random asszociációk mentén, ahogy azt valójában az emlékezés is teszi: a visszaemlékezett élet tapasztalati alapján történetet konstruál. Számomra és a könyv kedvelőinek számára ez a lassú, hihetetlenül személyes, közeli, lírai, intim elbeszélésmód az egyik oka annak, amiért ezt a könyvet nagyon szeretjük, igyekszem majd a bejegyzésekben idézetetek szedni ahhoz, hogy eldönthesd, hogy ez számodra is működne-e, mert megértem, ha nem, pedig tényleg az egyik kedvenc könyvemről van itt szó.

És akkor az általános hangulat jellemzése után ideje, hogy közelebb kerüljünk a három részre bontott könyvhöz. Az első egység fő fókuszában az áthagyományozódott családi történetek és a szerző gyerekkora jelenik meg, a második egységnek kifejezetten a melegség áll a középpontjában, a zárófejezetben pedig az egyetemről, és az elsőgenerációs gyökértelenségről ír. A harmadik fejezet mozaikszerűen újraírt kis történetei az otthon már értetetlen, a család kötelékén túl történteket köti össze az otthoni tapasztalatokkal, ezáltal elmesélhetetlenné tett történetekből áll, amely erős kontrasztja az elsőben leírt, egységként működő családnak, noha az elhallgatások nyelvét a szerző már gyermekkorában is bírta:

„Előfordult már, hogy elképzeltél egy tájat”, kérdezted, miközben egy Thomas Kinkade-házat színeztél, „és aztán belehelyezted saját magadat? Megtörtént már veled, hogy hátulról figyelted magad, ahogy egyre távolabbra és mélyebbre mész abban a tájban, ahogy egyre távolodsz saját magadtól?” Hogyan mondhattam volna el neked, hogy az írás folyamatáról beszélsz? Hogyan mondhattam volna el, hogy mi ketten tulajdonképpen nagyon közel állunk egymáshoz, két különböző oldalon van a kezünk árnyéka, és összeolvad?

A regény első oldalai azonnal jelzik, hogy ez a szöveg erősen fog dolgozni az empátiával, érzésekkel és érzetekkel. A második oldalon már találkozunk a királylepkék metaforájával, akik délre vonulásukkal egy egész generáció életét teszik ki az éjszakai fagyoknak, majd a következő bekezdésben láthatjuk, ahogy egy kisgyermek játékból az anyjára ugrik, és ezzel az anyjából egy olyan háború traumáit hívja elő, amelynek a megtörténtéről a gyereknek még fogalma sincs. A vietnami háború tapasztalata szervezi ezt a fejezetet a leginkább.

Kiskutya nagyanyja megszökik az iszlám világ szerinti elrendezett házasságából és egy katonai táborban talál befogadást, ahol a teste kiszolgáltatásával képes az életben maradását biztosítani. Az anya nyelvi kompetenciáit végleg megköti az, hogy nyolcéves volt, amikor a szeme láttára lebombázták az iskoláját, az Egyesült Államokba kerülve is igyekeznek ezek a szereplők láthatatlanok maradni, hiszen úgy érzik, ahogy a háborúban, úgy a kapitalista államban is a rejtőzködés és a tűrés a túlélés egyetlen lehetősége, így eszerint nevelik Kiskutyát is.

Olvastam, hogy a poszttraumás stresszben szenvedő szülők nagyobb valószínűséggel verik a gyerekeiket. Talán tényleg van valami a szörnyeredetben. Aki kezet emel a gyermekére, talán azért teszi, hogy felkészítse a háborúra.

Ezzel együtt tehát Kiskutyának egy sivár gyermekkor adatott, amelyben folyamatosan újra kellett gondolnia a pozícióját. Szégyenkezik, amikor az anyja és a nagyanyja bohócot csinál magából a hentesnél, mert nem tudják elmagyarázni, mit szeretnének, tudja, hogy nem számíthat az anyjára, amikor neki védelemre volna a szüksége a családon kívüli világba, és tehetetlen, amikor az anyját próbálja írni és olvasni tanítani, miközben az anya pontosan érzi, hogy ennek fordítva kellene történnie, ezért, hogy méltóságát megőrizze, megveri a gyermeket.

A regény második fejezetében nagyrészt egy dohányültetvényen járunk. Ocean kamaszként itt dolgozik, és itt ismerkedik meg a gazda fiával, Trevorral, akivel szerelmesek lesznek egymásba. Trevor és Ocean kapcsolata egyfajta szépen működő viszony, amely nem pusztán a szerelmet és a testiséget, hanem a kamaszévek világundorát, szerhasználatát, és egymás idegenségébe kapaszkodó túlélési kísérleteit is körüljárja. Kiskutya a Trevorral való szerelme kapcsán találkozik először olyan helyzetekkel, amelyet a családi létezésének a keretében nem tudna megélni. Noha az otthon fő szabálya az, hogy mindenáron láthatatlanoknak kell maradnunk, Kiskutya a szerelmet a láthatóvá válás érzésével írja le:

Ahogy Trevor nézett engem a dohányföldön, amikor egy rövid ideig egymás mellett dolgoztunk, karja súrolta az enyémet, a növények zöld halomba gyűltek egymásra, szeme rajtam időzött, aztán, amikor észrevettem, elkapta a tekintettét. Meglátott valaki – engem, akit ritkán lát meg valaki. Engem, aki azt tanultam – te tanítottál rá, hogy legyek láthatatlan, ha biztonságban akarok maradni

vagy később:

Emlékszem rá. Emlékszem, mert hogyan lehetne elfelejteni azt a napot, amikor az ember először találja szépnek magát?

Ez a szerelem visszavonja azt a fájdalomtapasztalatot és fájdalomnormát, amit eddig Kiskutya megtapasztalt, a két fiú szexuális kalandjainak néhány bekezdésnyi szép, a kamasz lélek folyamatait rögzítő leírásaiban a fájdalom a gyönyör felé vezető út, és a fájdalom egy olyan dolog, amire ő vágyhat mindennél jobban, ugyanakkor mégis rendelkezhet felette. A szexualitás megnyitja az eddig járhatónak tűnt utakat, a háborúban szocializált család tagjaként ő először választhatott és képességei szerint uralhatta és gyönyörré formálhatja a fájdalmat.

És miközben a két fiú kapcsolatában a szexuális viszonyok sem egyértelműek, tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Trevor republikánus családból érkező fiúként nem fogadja el a saját melegségét, a kitörésig képes hajszolni magát:

Kérlek mondd, hogy nem vagyok buzi. Az vagyok? Az? Te az vagy?

Ebbe a viszonyba érkeznek meg a drogok, a határba kiautózott esték, és bizony, a nagy beszélgetések is arról, hogy egyáltalán érdemes-e élni, amikor minden krízisbe beleszól egy KFC vagy egy Coca Cola reklám.

A főszereplő a saját melegségének a tényéről való belső harcról nem igazán számol be, az önfelvállalás egyetlen, de részleteiben és gondolatokban a fejezet egészét végig kísérő epizódja az, amikor egy gyorsétteremben elmondja az anyjának (mivel a vietnami nyelvben nincs szó a homoszexualitásra), hogy neki nem a lányok tetszenek. Az anyában ennek kapcsán is a háborús ösztönök működnek: Muszáj összezárniuk, hiszen egymás nélkül magukra maradtak a világban, ugyanakkor fontos számára, hogy a melegség maradjon láthatatlan, hiszen így is veszélyben érzi magukat:

Ne feledd. Éppen Elég már neked, hogy vietnámi vagy.

A szerelem valódi megélése később sem lehet beszédtéma az anya és fia között, ezek a tapasztalatok nem adhatóak át egy rontott vietnami nyelven beszélő ember számára, különösen, ha az az anyánk, aki retteg attól, hogy bármi beleavatkozik az életébe és kiszolgáltatja őt:

De hogy beszélhetnék neked erről a fiúról anélkül, hogy beszélnénk a drogokról is, az oxikodonról és a kokainról, amik nemsokára tönkretették, ahogy miattuk a világ szélei parázslani kezdtek? És a rozsdapiros Chevyről?

A regény tere a harmadik fejezetben még szélesebbre nyílik. Az egyetemen járunk, ahová Kiskutya az anyját és Trevort is hátrahagyva került. A korábbi fejezetek viszonylagos egylényegűsége itt abszolút felbomlik egy-két bekezdésnyi, csak egy érzés leírásához elég ideig követjük az egymás mellé írt történeteket. Esélyt kapunk megérteni, hogy mit jelent angolirodalom-szakos egyetemistának lenni, úgy, hogy elsőgenerációs értelmiségiként a családjában neki volt először lehetősége egyetemre járni, és valami ’hasznosat’ tanulni, hogy milyen érzés egy olyan nyelv használatával egzisztenciát építeni irodalmárként, költőként, amelyet az anyja nem beszél, és hogy mit jelent hazamenni, és nem tudni elmesélni mindazt, ami történik körülöttünk. Mit jelent egy elitnek a része lenni, mit jelent az, hogy neked először egzisztenciád van, mit jelent az, hogy az egyetemi életedből semmit nem tudsz elmondani.

Az ilyen pillanatokban, melletted, ilyenkor irigylem a szavakat, mert azt tehetik, amit mi sohasem – mindent képesek elmondani magukról csak azzal, hogy léteznek.

Képzeld el, hogy lefekszem melléd, és az egész testem, minden sejtem tiszta, egyedi jelentés sugároz, nem úgy, ahogy egy író teszi, hanem mint egy melléd préselt szó.

A regény harmadik fejezete az idegenségről tudósít. Arról, hogy tehetetlen vagy a családod körében, akárhány nagy szerzőt elolvasol, arról, hogy csak bízni tudsz benne, hogy a művészethez nem szükséges a pusztítás. Arról, hogy csak bízni tudsz benne, hogy az élethez nem szükséges a pusztítás.

A regény, ahogy a fejezetek térhasználatánál erre végig utalni próbáltam, egy nyitástörténet. A szöveg elején és a borítón is megjelenő királylepkék északról délre vándorolnak novemberben, miközben egy bármilyen éjszakai fagy elég volna ahhoz, hogy az egész populáció kipusztuljon. A regény harmadik fejezetének központi szereplője egy bölénycsorda, amely egy vadászó állattól megrémülve észrevétlenül rohan bele a kanyonba. Mindkét mozgás ösztönös reakció, noha mindkettő veszélyekkel jár. Ugyanilyennek teremti meg Ocean Vuong a regény terét. Nehéz visszanézni, de a továbbélésért nincs más választásunk.

Összefoglalva mindezt tehát a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk az egyik kedvenc könyvem, mert végtelenül megfogott a benne rejlő érzékeny idegenség, és az az őszinte gesztus, ami minden poétikai és retorikai eszközt ennek a közlésnek rendel alá. Egy hihetetlenül folyékony, jól érthető, jól érezhető szöveget kapunk, amely mélyen beleszáll az ember lelkébe, hogy pózok és eltartások nélkül megvizsgálja a legnagyobb elfojtásokat és családban öröklődő titkokat, szembenézve a szégyenekkel, és akár a nagymama történetén keresztül az iszlám társadalom, akár magán keresztül a nyugati, kapitalista társadalom tabuival.

Kedvenc részem: Szóval, itt már egyszer félbehagytam az értékelést, mert nem tudtam mit válaszolni. Talán azt a részt, ahol elhangzik, hogy „Utálom a KFC-t”. Mert ez a mondat annak az elhallgatása, hogy Kiskutyának fogalma sincs, hogy mi végre vagyunk ezen a világon, és ahogy az életben, úgy ebben a regényben is, szeretem az olyan beszélgetéseket, ahol ez a kérdés felmerülhet. Ehhez csend kell, bizalom és valamiféle nagyon együttrezgés. Kevés ilyen szép pillanat volt a könyvben. Kevés olyan van, amiben őszintén nevetésben tör ki két ember, aki szereti egymást.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretik a lassú, érzékeny könyveket, és nem bánják, ha igazából szinte az egész könyv a lélekben játszódik. Ajánlom azoknak, akik keresnek egy jó generációs regényt, és azoknak, akik meg akarják érteni a maguk idegenségét. Nekik ajánlom a leginkább.

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk
Európa, 2020
361 oldal
Így olvastam: Majdnem kihagytam ezt a pontot, merthogy április 21 és október 5 között olvastam ezt a könyvet, azt hiszem azért, mert amint tavasszal megkaptam, azonnal belevetettem magam, mert tudtam, hogy kedvenc lesz, de végül nem volt még itt az ideje. Aztán ősszel újra elővettem, elölről kezdtem, és 2-3 nap elég volt ahhoz, hogy végigolvassam újra, de ekkor vitt az, hogy az egyetemre vittem. Szóval olvasható gyorsabb tempóban is, én sajnálom, hogy nem hagytam magamnak elég időt gyönyörködni, de azóta többször tértem vissza a szöveghez, szóval… egy lassabb befogadást ajánlok.
És végezetül, írtam ehhez a könyvhöz is fülszöveget.

Szóval ennyi lett volna, nem is fájt annyira ez az első értékelés a július óta a blogon, ezzel pedig ez az első értékelés, ami már csak ezen a felületen olvasható. Sajnálom, hogy így alakult, de azért örülök is annak, hogy ez a könyv lett az első. Most úgy érzem, hogy tényleg megtört a szünet, mert már értékelést is írtam, szóval nincs is más hátra, minthogy kiköszönjek a következő bejegyzésig. Merthogy, fontos, hogy addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Molnár Gál Péter: Coming out

Sziasztok,

a mai bejegyzésben Molnár Gál Péterről és a Coming out című önéletrajzi kötetéről fogok nektek mesélni. És ez mindenképpen fura számomra. Én már az a generáció vagyok, akinek az MGP rövidítés már nem igazán mond semmit, hiszen nem éltem a rendszerváltáskor, 2004-ben pedig, amikor Molnár Gál Péter ügynökmúltja nyilvánosságra került, még csak 7 éves voltam. Az a generáció vagyok, aki viszonyul valahogy az ügynökmúltakhoz, de nem érzi ennek már igazán a súlyát, csak tudja, hogy ez egy fontos dolog. Mégis azt gondolom, hogy van mondani, mesélni valóm erről a kötetről, de ha valaki olyan emberek véleményére is kíváncsi, akiknek valóban jelent valamit a III/III-as ügynök múlt és ismeri MGP munkáját, azoknak hagyok lent a bejegyzés végi szövegdobozban majd további linkeket. co.JPG

Molnár Gál Péter a rendszerváltás előtti színházi kritika egyik legvitatottabb, ugyanakkor minden kétséget kizáróan az egyik legelismertebb alakja. Kortárs színészek úgy nyilatkoztak róla, hogy vérbe mártott tollal írt, sok kárt okozott a kritikáival, tudták, hogy bizony elfogult, például azokkal a darabokkal szemben, amelyekben a felesége Ronyec Mária is játszott, mégis minden szavának súlya volt, figyelmet szenteltek neki. A rendszerváltás előtt MGP a Népszabadság kulturális szerkesztőségének egyik nagy alakja volt, neve vitatott, de erős lábakon álló intézménnyé vált az évek alatt.

Éppen ezért szólt hangosan, amikor 2004-ben fény derült ügynökmúltjára, miszerint Luzsnyánszky Róbert néven III/III ügynökként jelentéseket tett a színházi elitről és annak a működéséről. Azt mondhatjuk, hogy a közhangulat több évtizedes feszültsége robbant rá Molnár Gál Péterre. Egyszerre vitatták mindazt, amit írt, emberi és szakmai méltóságát is megkérdőjelezték, ismét téma volt Latinovits Zoltán öngyilkossága és MGP kritikája a színészről, miközben ekkor még érezhetően sajgott az ügynökakták további titkosításának sebe is a társadalomban.

Akkor MGP csak annyit nyilatkozott kioktató hangnemben, hogy ha ma fenyegetnék meg börtönnel a homoszexualitása miatt, akkor most is aláírná a saját beszervezését. A botrány után kezdett el dolgozni Coming out című emlékiratán, hogy az olvasó betekintést nyerjen a diktatúra színházi életébe, a homoszexuális férfi világba és az ember ügynök múltjába. A szöveg a szerző 2011-es haláláig nem készült el teljesen, ahogy a szerkesztők többször is jelzik, vannak megszerkesztetlen mondatok (ebből talán 2-3 feltűnőbb darabot találtam), és téves, nem visszaellenőrzött adatok, amelyeket az alapos lábjegyzetek és a hosszú névmutató javít ki vagy pontosít. A kötet most, tavasszal, a Magvető Kiadó múltfeldolgozással foglalkozó Tények és Tanúk sorozatában jelent meg, és három ilyen hosszú bekezdésnyi felvezető után ideje végre beszélni a könyvről.

Amikor ránézünk a tartalomjegyzékre, láthatjuk, hogy egy öt fejezetől álló könyvet kapunk, ám ezek a fejezetek összeérnek. Minden fejezet egy adott téma köré szerveződik, ugyanakkor a kötet fő kérdése kapcsán óhatatlanul van átfedés a témák között.

Kinyitva a kötetet a rövid előszó után azonnal a függeléknél találjuk magunkat. Persze nem véletlenül. Molnár Gál Péter dramaturgként végzett és dolgozott, így nyilván pontosan tudta, hogy ha az ügynökmúltjáról általában elítélően beszélő, őt személyében és munkásságában sértő írásokat közöl, akkor óhatatlanul kialakul valamiféle szimpátia, az őt kritizálókkal szembeni tartás az olvasóban. Másrészt azzal, hogy a fügelék a cikkekkel és a kis magyarázataival előre került, azt is kifejezi, hogy ez is erősen a szöveg része, el kell olvasnod, át kell magad rajta verekedned. Nem csak úgy, függelék módjára.

Az első tematikus fejezetben hosszabb-rövidebb anekdotákat kapunk, amin keresztül megértjük a kort, amelybe a hányattatott színházkritikus születni és létezni kényszerült. Televíziós műsorszerkesztés közben látjuk őt, és megismerünk néhány tipikus karaktert, a társalgási lap párthűsége és nem képessége miatt kinevezett főszerkesztőjét, vagy egy felszolgálót, aki jelent, néha azokat a badarságokat is, amiket a fülébe ültetnek.

A következő fejezetben a homoszexualitás tematizálódik. A magánügye, ami közüggyé vált, hiszen mint írta, az közigazgatási következményekkel is járt. Ebben a fejezetben beszél arról, hogyan ismerkedett meg más melegekkel, színházban, korzózva, külföldi színházi- és filmfesztiválokon, valamint ebben a fejezetben olvashatunk a beszervezéséről is.

A színházpolitika témája köré szerveződik a negyedik fejezet. Működés közben látjuk a diktatúrát, annak kultúráját, színházát és színházi kritikáját, és mindez az ötödik fejezetben csúcsosodik ki, ahol a maga színházi kritikusságát igyekszik megmérni, hogy aztán összefoglalja az egész kötetet. Amit egy névtelen kommentelő a kritikáiról ír ékezetek nélkül, az igaz erre az életrajzi könyvre is:

A kritikait is az utobbi evekben nem kritikanak neveztem, magamban, hanem „szinhazrol szolo irasnak” – sokszor nem a szo hagyomanyos ertelmeben vett kritikak (az mi?), hanem remek esszek, stilusgyakorlatok

Mivel mind a korrajz, mind a melegség, mind a színházi kritikussága, mind az ügynöksége nagy hangsúlyokat kap, azt gondolom érdemes úgy vizsgálni a kötetet, hogy kiderüljön, melyikről mit gondol.

MGP aktív éveiben diktatúra volt, amely a saját lágyságát és könnyűségét, már szinte szabadságát hirdette, mégis az élet minden területén kontrolálni szerette volna a polgárait. És miért is volna más a kultúrában ez. Azt mondhatjuk, hogy ez az a kor, amikor mindenki szem a láncban, a házmesterek, akik persze minden kornak a házmesterei, és a kávéházi asztalok körüli ügynökök kora ez, ahol az volt a legnagyobb imádság, hogy

Adjon az isten nekem olyan besúgót, aki azt jelenti, amit én mondtam.

A szerző bátran mondja a kötet elején, hogy ő nyugodt volt, hiszen pontosan tudta, hogy ha a párt nem akarja, neki úgysem eshet baja, ha pedig a párt akarja, úgyis baj fogja érni, és mint a csehovi puska, ez a mondat is óhatatlanul elsül majd, jóval az utolsó felvonás előtt. Az emberek egyszerre kedélyesek a diktatúra kapcsán, kinevetik azt, szórakoznak azzal, akivel lehet, de már az is elégtételt jelenthet, ha csak köszöntik az ügynököt is az eszpresszóba belépve.

Nem fülelt. Nem szólt bele. Nem szólt hozzánk semmit. Csak ült ott az állambiztonság szobraként. Emlékeztetett rá, mennyire ellenőrizhetetlen szabadságban beszélgethetünk egymással.

Ugyanakkor művészek dolgoztak ebben a közegben. Olyanok is, akik megvívták a maguk függetlenségi harcukat, és persze olyanok is, akik meghozták a maguk kompromisszumait. Molnár Gál külön kiemeli, hogy legkevésbé a cenzúra volt nagy hatással a színházi életre, bár ő maga is írja, hogy valahogy minden darab, minden író és minden színházi gesztus lehetett gyanús.

Mégis a kultúra legnagyobb kártevőinek azokat tartja, akik behízelgéssel és farokcsóválással igyekeztek eredményt elérni, hiszek ők elfogadták a másféle kultúra játékszabályait, kiszolgálták a rendszert és újratermelték azt a saját terükben. Acél György vezetése pedig békét akart a kultúrában, így igyekezett mindenkit megvenni, akit érdemes volt. Nem azt, akit lehetett, hanem akit érdemes volt, ahogy azt MGP is kiemeli.

Éppen ettől lesz érdekes az a nyílt gyűlölet, amit 2004-ben az ügynökmúltja nyilvánosságra kerülése után Molnár Gál Péter kap. Hosszan idézi a függellékben a Blikk egykori írását, amelyhez képest vet fel majd további kérdéseket a függellék további része, illetve a teljes könyv is:

Hiszen, ha ő az elnyomó rendszer oldalán állt, semmilyen joga nem volt, hogy a művészet mezején egyáltalán megvesse bakancsos lábait. Művészetről, színházról csak az írhat, aki szereti, sőt imádja, aki azért él, a színházért, a művészetért. Csak ilyen alapon fordulhat elő, hogy mind a nézők, mind a művészek, mind pedig a szerkesztők megbíznak benne olyan szinten, hogy olvassák, amiket ír. Így, hogy kiderült, MGP az elnyomók cinkosa volt, egyben az is kiderült, hogy mindaz, amit írt és mondott, semmilyen tekintetben nem volt érdemes arra, hogy az emberek olvassák, és komolyan vegyék.

Egy sajtótermék szavazásra vitte MGP ügyét, és a megkérdezettek 31%-a mondta azt, hogy a szerző többet soha sehol ne publikáljon, miközben más nagyvonalú fórum bejegyzés írók felteszik a kérdést: Van-e Magyarországon olyan ember, aki Molnár Gálnál többet tudna a színházról.

Sokak szemében ugyanakkor ez a végtelen tájékozottságra épülő életmű egy pillanatok alatt dőlt össze. Ha a kriktikus ugyanis a párt embere volt, akkor felmerül a kérdés, hogy mikor ír meggyőződésből és mikor feladatól, miközben összeolvasva a jelentéseit és a kritikáit pontosan láthatjuk, hogy mindig arról írt, ami őt érdekli ebben az egészben.

Egy színházeszményt képviselt és kért számon a színházon kritikáiban, és bízott benne, hogy a jelentésének a kivonatai akár egy picit is számítanak a kultúrában, miközben egyre többsör telefonált maga Acél György a Népszabadság szerkesztőségébe egy-egy kritika után arról érdeklődve, hogy azt a tetűt, kirúgták-e már.

Profi színházat kért minden alkalommal számon, sokszor tényleg vértől tocsogó tollal. Az az egyik álomszínházáról így ír:

Utolsó végvári vitézként őrzi a műveltséget, formaérzékenységet, a művészettörténeti tudást és a viselettörténeti ajánlásokat.

Kérdésként merült fel, hogy írhat-e valaki 2004-ben, akinek ilyen elvárásai voltak a színházról, de mérlegelnie kellett egy egymás mellett élő, de egymás ellen ható kényszert. Meg kellett mérnie, mi elviselhető és képviselhető. Ne értsük félre. Molnár Gál Péter tudja, hogy nem helyes az, amit tett, annak ellenére is, hogy ha tehetné újra megtenné. 2004-ben nem gondolták őt áldozatnak, hiszen akkor lett volna áldozat, ha nemet mond, és nem alkuszik meg.

De persze nem akart megalkudni sem. A szerkesztők nem véletlenül választották ezt a három mondatot a borító hátuljára:

Pletykás vagyok, bőbeszédű. A beszéd a gondolatok elrejtésére való. Mértéktelen pletykázás közben lehet legjobban titkot tartani.

Minden a történetben előkerülő tisztről megtudjuk azt is, hogyan lehet kijátszani. Van olyan, aki vonalas ember, az életét a legutóbbi párthatározatok mozgatták, aminek a kereteit Molnár Gál az MSZMP központi lapjának munkatársaként ő maga is igen jól ismert. Másokkal fecsegett. Olyanokkal, akikre azért bízták, mert otthonosan mozogtak a színházi közegben, de a fecsegés igyekezett a lehető legüresebb maradni, hiszen

Színházról fecsegni más, mint színházról referálni a titkosszolgálatnak.

És hogy akkor miért nem vállalta mégis ezeket a fecsegéseket a rendszerváltáskor? A kérdés a kötetben is felmerül. Persze nem titkolja el, hogy lapulni szeretett volna, hátha megússza, hiszen nehéz egy olyan dologgal előállni, amit az ember legjobb barátai, vagy az akkor már nem élt felesége sem tudott. Ugyanakkor vállalja a saját szavait:

 Csak azt mondtam, amit gondoltam. Csak azt mondtam el, amit leírtam az újságba is, vagy leírthattam volna, ha átmegy a szerkesztőségi szűrőn. Azt írtam, amit gondoltam, és csak azt gondoltam, amit írtam. A szabadságát belül hordja az ember.

És az utolsó mondatot akkor is idéztem volna, ha nem sikerül ilyen jól beillesztenem, mert az az igazság, hogy állati izgalmas, ahogy egy diktatúrában egy zsarolással beszervezett ember beszél a szabadságról. Akár mint szellemi szabadságról, amelyről eddig olvashatunk, akár a megtűrt homoszexualitás adta szabadságával.

A könyv egyik legviccesebb jelenete az, amikor Béla bácsi arról beszél, hogy titokban meleg évtizedek óta, és nem lehet neki elmondani, hogy mindenki rajta és a homoszexualitásán nevet. És ez persze fanyar humor, de a diktatúra sem édes. Molnár Gál azt mondja itt döntötte el, hogy ő nem akarja, hogy gúny tárgya legyen, ezért kvázi mindenki tudott a melegségéről, miközben saját bevallása szerint szerelemből és véletlenül sem konspirációból vette el Ronyec Máriát. Hülyeség is lett volna, mert tudta, hogy sosem volt titok a melegsége.

És ezzel játszi könnyedséggel válik azonnal beszervezhetővé, aminek  a történetet a maga teljes abszurditásában mesélte el. Kiderül belőle, hogy ha a hatalomnak valakire szüksége van, akkor azt megszerzi. Megrendezték azt az alkalmat, amivel zsarolni lehetett. Bár az 1961-es törvények szerint a homoszexualitás már nem büntetendő, mégis kiskorú megrontásáért és közszeméremsértés miatt akár 10 év büntetéssel is sújthatják, miközben csak vittek hozzá egy fiút, akit a belügy hosszas megfigyelés után választott ki. Érezzük a helyzet sajátos kelet-európaiságát, amikor MGP megjegyzi, ha a fiút ő megrontotta, hát akkor sokadjára rontották meg, vagy amikor azt firtatja, hogy a saját hálószobájából sikerült közszemérmet sértenie a 180 cm magasban lévő ablakkal:

Ha valaki nagyon meg akar botránkozni, mint a viccbéli öregasszony, akkor a konyhaasztalt az ablakhoz kell tolni, és rátenni a hokedlit, csak úgy lát be fölháborodni.

Ugyanakkor látjuk a melegségnek azt a romantikus k-európai voltát, amit a Kéjpartban vagy A szakállas Neptunban láthatunk. Megismerjük a Vén Diófát, ahol folyamatosak a rendőri razziák, találkozunk színészekkel és meleg barátokkal, színházi vendégjátékok vagy filmfesztiválok alkalmán nagyon elborult történetekkel, és közben, amikor behozzák a legutóbbi kalandodat, mint egy csomó történetben, itt is kiderül:

Ismerem, csak a nevét nem tudtam.

Én viszont megjegyeztem MGP nevét és monogramját. Egy életre. És az van, hogy szimpatikus lett az elmúlt 370 oldalban. Azt írták sokan erről a könyvről, hogy nem az a klasszikus magyarázkodás, önbevallás ez a könyv, amire számítunk, de közben így is baromi hiteles maradt, sőt. Utálom ezt a szót, de ha tényleg olyan alkotó volt, amilyennek tartották és tartja magát a kötet alapján, akkor csak így maradt legitim mindaz, amit képvisel. Szerettem ezt a könyvet, mert tényleg egy kornak a tanúja szólal meg benne, aki nagyon különc, de izgalmas nézőpontból mutatja a korát.

A színikritika nem közfelkiáltásos véleménykinyilvánítás. Nem elégíthet ki népszavazásnyi egyetértést.

MGP sem ilyen ebben a könyvben. És jól magyarázza ez az idézet a könyv végén mindazt, amit elmondott. Nem véletlenül az utolsó történetben van ez a két mondat.

Összegezve tehát egy izgalmas, más olvasmányélményt kaptam, mint amit szoktam és amit vártam. Egy elvei mellett kitartó, érzékeny szerzőről van szó, aki képes több tíz oldalon keresztül is érdekes dolgokat mondani a Hamletről, és nyilvánvalóan telis-tele van történetekkel, amik még elbeszélésre érdemesek, vagy azok lettek volna. Szerettem, megbarátkoztam ezzel az emberrel, tetszett a humora.

Kedvenc részem: Most éppen nagyon átgondolás alatt van a Hamlet dráma bennem (Március óta ez időről időre előkerül a blogon, érthetetlen, hogy hogyan.), ezért nagyon tetszett az a rész, amikor arról ír, hogy Hamlet, Horatio, Rosencrantz és Guildenstern végülis egy iskolába jártak, ugyanazt a nevelést kapták, és mégis mennyire más karakterek lettek. De tetszett az is, amikor arról beszél, hogy mennyire nem feltétlenül jelent további romlást, ha két király váltja egymást… A Hamlet tele van csodálatos lehetőségekkel, és szerettem, hogy ez a könyv tovább nyitotta számomra.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akiket érdekel valami a regényvilágon túl. Akik érdeklődnek a színház és a színháztörténet iránt, és akik olvasnának valami nagyon okosat. Meg persze azoknak, akiknek ez az értékelés felkeltette a figyelmüket.

Molnár Gál Péter: Coming out
Magvető, 2020, Tények és Tanúk
441 oldal
Így olvastam: Pár nap alatt, kellemesen olvasható kis sztorizgató fejezetekből áll, de érezhetően tényanyag, nem szépirodalmi szöveg, kevésbé gördülékeny.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.
A dilemmát jobban értők, megélők írták: Fáy Miklós, Kovács Bálint, Sándor Zsuzsanna

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha olvastátok már a könyvet és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. A következő bejegyzésben már a summával jövök.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és szintén áprilid óta patreonon is támogathatjátok a munkámat.

A következő találkozásig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun

Sziasztok,

ma egy olyan friss könyvről fogok nektek mesélni, ami jókor talált meg. Éppen akkor, amikor úgy éreztem, nincs szükségem könyvre, hanem csak egy filmet akarok. Egyetlen szerencsétlen filmet, ami egy picit is rólam és a kríziseimről szól, de nem szupernépszerű. Végül egy német-osztrák filmet sikerült találnom (Aus der Haut, 2015) nehezen, pedig fizetni is hajlandó lettem volna. Aztán pedig jött ez a könyv, és ez visszavonhatatlanul rólam szólt. Meg a kríziseimről. És ez nagyon üdítő volt. a_szakallas_neptun.JPG

Nádasdy Ádám sokakkal együtt számomra is egy kulturális ikon. Szeretem a költészetét, ami a legújabb Jól láthatóan lógok itt címet viselő kötetében is meg tudott újulni. Szeretem, ahogy gondolkozik, legyen szó versekről, nyelvről vagy akár pont a melegségéről (a melegségével foglalkozó tárcáinak a kötetéről, A vastagbőrű mimózáról itt írtam). Szeretem, hogy polgári, mert jól áll a nagypolgári attitűdjének az, hogy titkokról beszél és hogy kimond dolgokat, tisztáz helyzeteket. Nádasdy új műfajban jelent meg 73 évesen. Novellákon keresztül beszél a melegségről és a ’60-as, ’70-es, ’80-as évekről. De ez ne tévesszen meg senkit. Ugyanazt csinálja, amit eddig: Beszél, szeretettel.

Ja, képzeld, még nem is mondtam.

– mondja Nádasdy hőse az első mondatban, aztán Nádasdy is mesélni kezd.

A 12 novellát tartalmazó kötetben nagyon különböző hősöket találunk. A kis leválasztott cselédszoba albérlőjétől középiskolás fiatalokon át önálló egzisztenciával rendelkező értelmiségiig vagy New Yorkban élő, néha hazautazó, a tapasztalatait csak egyes szám első személyben elmesélő férfiig mindenkivel találkozhatunk, akikkel érdemes találkozni.

A kötet talán fő szervező elve, hogy az identitáskrízisektől eljutunk egészen az életszervezésig. Az első novellában két szinte ártatlan kamaszt látunk, akik a rakparton néha egymáshoz érnek és esténként bemásznak egymás ablakán. Ők még keresik azt a módot, ahogy beszélhetnének kettejükről és megélhetnék a kapcsolatukat. Egyikük ódzkodik a buziság szótól, hiszen tudja, hogy a lányokat kell nézni, mert hát, ugye, őket kell, és tudja, hogy két fiú között nem lehet életre elegendő bármi is:

Különben is vedd már tudomásul, hogy két fiú között nincs olyan, hogy szerelem. Folyton ezzel jössz. Szerelem! Ahhoz egy fiú kell meg egy lány. Jó, parancsolj, akkor most melyikünk a lány?

A második novella hősei még mindig keresik a maguk útját a szexualitáson keresztül, a novella igazi tétje a bátortalanság egy szókimondásokkal teli világban. Ahogy haladunk a köteteben egyre inkább az elmondhatóság és a titok tematizálódik, olyan kapcsolatokat látunk, ahol már nem az első szerelmüket vagy viszonyukat gyepálják a szereplők, míg a végén már egy potenciális család képét látjuk magunk előtt. Az utolsó novella két hőse már akár alkalmas arra, hogy egymáshoz csiszolódjanak.

Persze ez az ív nem ennyire didaktikus, hiszen Nádasdy nem kevesebbet vállal, mint hogy körbevezet minket a rendszerváltás utáni meleg életen. És nem turistaként vezet minket, hanem mint aki tényleg meg akarja mutatni a mindennapokat.

Megismerjük a füstös meleg kocsmák öreg törzsvendégét, aki picit már a berendezés része, valami véletlen oknál fogva mégis mindent tudnak a világról, amit tudni érdemes, elkezdjük átlátni a meleg férfiak A-B kategóriáit, ezzel megcáfolva azt, hogy az internet által vált húspiaccá a társkeresés, de látunk értelmiségi meleget, aki a biztosan kitartott és talán szeretett egyetemista szeretőjét viszi Bécsbe, vagy látunk egyedül álló férfit, aki a szeretőjével beszél meg személyes dolgokat, hiszen egyébként egyedül van.

A kötetben olvasható novellákban a kapcsolatokon túl is széttartó szociális kapcsolatok látunk. Olyan családokat, amikben lehetetlen együtt karácsonyozni, olyanokat, akiknek nem lehet mesélni arról, hogy esetleg ketten élünk valakivel, és látunk elfogadó, vagy csak mindent tudó nagynéiniket, nő rokonokat, nekünk drukkoló szomszédokat, de egy novellában egy exkluzívra sikerült egyetemi KISZ kirándulásra is elmegyünk.

A széttartó tapasztatok helyszínei általában Budapesthez kötődnek, de járunk New Yorkban, Londonban, Rómában és a szívemnek elmondhatatlanul kedves Szegeden. Amerikába kell élnünk a nyolcvanas években, hogy olyan szomszédokkal éljünk, akik drukkolnak nekem és az exemnek. Csak Londonban mutathatja meg a rendőr merre is van a meleg kocsma. Nyugaton hallunk először nyíltan az AIDS-ről. És közben a magyar meleg csak igyekszik:

Nagyon remélte, hogy nem látszik rajta a szocializmus.

Az utazó, világjáró vagy akár csak a saját életükben kerengő karakterek közül vannak ugyan, akik inkább csak testiséget keresnek, de többségük mégis javíthatatlanul romantikus. Nádasdy azt mondta egyszer Szegeden, hogy a meleg férfiak többsége nem nőtte ki a kamasz szerelmet, és ez a történetekben is látszik. A címadó novella hősét csalódottan látjuk egy szobor előtt Rómában, ahová egy ígéretes szerelem után utazott, az első novella hőse a férfi kapcsolatban keresi társát, a Londonba utazó Gay-za (Imádom.) vár valakit:

Én is várok valakire! Tudod, szívem, mi mindnyájan várunk valakire, haha!

Amikor 2016-ban dedikáltattam Nádasdyval A vastagbőrű mimózát, azt mondta, biztosan egy nagyon helyes Szilveszter nevű srácnak viszem ajándékba a könyvet. Picit ilyen ez a könyv is, kedves, meleg, szeretettel teli. Akkor azt mondtam neki, hogy nem sajnos, mert ha így állna a helyzet, akkor két könyvet vittem volna. És most ez a könyv is olyan, amit nagyon el tudnék vinni két példányban.

És nem csak ebben a nagypolgári, finom, érzékeny gesztusokkal teliségtől lett vitathatatlanul Nádasdys ez a könyv, mint amilyen ez:

Két jóbarát így nem hallgat. Így csak egy pár hallgat.

vagy ez:

nincs szomorúbb, mint egy öreg transzvesztita férfiruhában

Hanem attól is, ahogy beszél a melegségről. A meleg közösségben akárkivel beszélek, tudjuk róla, hogy ő nem LMBT, hanem egy közönséges buzi. Ezt ő mondja magáról, így. És ez a kötet is ilyen. Vannak szereplők, akik köcsögnek becézik egymást, és ezzel kioltják az élét a szitoknak. Ugyanígy, amikor a sokat emlegetett első novella hős az identitását keresi, a buzi szóhoz talál. Én alapvetően tök támogatom a buzi szó visszafoglalását (erről például kellene írnom egy kibeszélős posztot), és értem Nádasdy törekvéseit is, és klassz, hogy olyan környezetben vetette fel ezeket a problémákat, ahol azok hitelesek, hiszen a múlt század második felében még nem igazán forgott közszájon a meleg szó, és nem feltétlenül identitást, hanem szexuális preferenciát jelentettet. Nem fogtok meglepődni, ha azt mondom, hogy ezt is tematizálja az első novella, ugye?

Nem tudom, hogy miért, de féltem ettől a könyvtől. Pedig tudtam, hogy Nádasdy nem ír dohszagúan, de mégis féltem, hogy az lesz. Féltem, hogy inkább egy letűnt világról fog beszélni, és hogy nem fog igazat mondani. Nem direkt, de az emlékek csalnak és az utókor egyébként is romantizál. Szerencsére egyik félelmem megalapozatlanabbnak bizonyult, mint a másik. Nádasdy mesélt, és rólam is beszélt. Könnyen bele tudtam helyezkedni a főszereplők kríziseibe és apró-cseprő ügyeibe. Olyan szituációk voltak, amiket ismerek vagy akár ismerhetnék. Emberi ez a novelláskötet, de hát rengetek féle ember van. És ez a könyv megmutatta.

Azt mondja, szépek vagyunk így négyen, és nagyon különbözőek. Mutassuk meg Neptunnak, hányféle emberfaj van.

Kedvenc részem: Egyrészt mondatok tetszettek. Mert Nádasdy szépen ír. Birtokában van a nyelv. Ezért igyekeztem sok idézetet hozni. Másrészt nagyon megkapott a KISZ kirándulásos novella, taxizással, erkölccsel, párttal, fiúkkal, lányokkal, párokkal, kis konfliktusokkal. Abból a novellából szívesen olvastam volna még. A második novellának pedig zseniális volt az aurája. Az angol-magyar diskurzus és Helga túlhangsúlyozott, de valójában értelmetlen kisnemesi származása, és az egész történet:

De ők élvezték, az angolt is meg a pózolást is, szabadságíze volt, más dolgokat lehetett angolul mondani, mint magyarul, más súlya volt a témáknak.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik valami kedveset, de kétségtelenül érvényeset szeretnének olvasni. Akik szeretik Nádasdyt, azoknak nem kell, de azért mégiscsak nekik is. Akik lassú dolgokat olvasnánk lényegtelen dolgokról, amelyek aztán mégis összeáll valamivé, ami fontos, és nem is lehet másként elmondani. Akik keresik a szépirodalommal a fogódzókat, és akiknek ez már rég megvan. Szóval így, mindenkinek, akinek a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun
Magvető, 2020
193 oldal
Így olvastam: Három nap alatt, egyenként a novellákat. Szerintem így nagyon jól működik. Lassú, megfontolt, figyelmes olvasással, de a nyelve megengedi, hogy gyorsan áthaladj rajta, de szerintem nem érdemes.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha olvastátok már a könyvet és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni a következő bejegyzéssel.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és szintén áprilid óta patreonon is támogathatjátok a munkámat.

Igyekszem hamarosan jönni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Sally Rooney: Baráti beszélgetések

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan könyvről fogok nektek mesélni, aminek nagyon vártam már a hazai megjelenését, de nem gondoltam a könyv megvásárlásakor, hogy bizony erről írnom kell. Így hát gyanútlanul elkezdtem olvasni a könyvet, mert nem akartam LMBT könyvet olvasni a torlódó értékelések mellé, aztán megláttam az egyik meleg lány főszereplőt, aki végig melegként hivatkozott magára, és éreztem, hogy igen, erről írnom kell, és hogy ezt nagyon fogom szeretni. Szóval most írok róla, és nagyon szeretem.

barati_beszelgeteek.JPG

Sally Roney első megjelent könyve volt a Baráti beszélgetések, magyarul mégis a második regényével, a Normális emberekkel debütált tavaly könyvhéten. Egyértelműen rendkívül pozitív volt akkor a fogadtatása, nagyon friss hangot ütött meg karcos érzéketlen történetleírásával, miközben a szépirodalmi közegbe helyezte az ifjúsági regények identitáskríziseit két diszfunkcionális főszereplővel. Egyértelmű kedvencként mutattam be én is a könyvet az augusztusi 1 és 6-ban, és nagyon megörültem, amikor év elején megjelent, hogy Sally Roney első kötete érkezik a tavasszal.

Azzal együtt igaz ez, hogy féltem, hogy chick lit szöveg lesz, női történet, a női lélek rejtelmeiről, akár ponyva minőségben, mert a fülszöveg nem igazán mutatott többet belőle.
És maga a történet nem is feltétlenül több. Frances egy 21 éves költő, aki spoken word előadásokat tart (itthon ez elsősorban a slam poetry szcénából növögeti ki magát, de élőnyelvi szövegmondást, versmondást takar, gyakran zenére vagy zenével kísérve) a legjobb barátjával Bobbival, a már említett meleg lánnyal. Egy fellépésük estéjén megismerkednek Melissával, aki fotós és író, és az este későbbi pontján Nickkel, aki egy kevésbé befutott színész, és történetesen Melissa férje. Négyőjük kapcsolata különböző utakat jár be, a cselekmény fő szála, hogy Frances összejön Nickkel. Ami könnyen lehetne egy kellemes és vidám, egész estés, de felejthető szitkom filmnek a története is, ha nem Sally Rooney jegyezné.

Merthogy Sally Rooney ugyanazt teszi, mint a Normális emberek esetében. Magához öleli a témát, és szépirodalommá teszi. Az érzelmileg üres nyelv bemutatja az érzelmileg üres világot, ahol a szereplők lebegnek az eddig általánosan elfogadott, de a huszonegyedik században végre megkérdőjelezett értékek között, és próbálnak lehorgonyozni valahol, de vajmi kevés igazi kapaszkodót találnak. Frances igazi kommunistaként gondol magára, aki a tőke és a társadalmi egyenlőség kérdéseiben gyakran szólal fel. Nincs igazán más választása, ha hiteles szeretne maradni a felsőközéposztálybeli környezetbe, ahová került, miközben filléres gondokkal küszködik, de közben irigyli azt a gazdagságot, ami Melissa életét meghatározza. Melissa és Nick számára fontos a házasságuk és az az életközösség, amiben élnek, még akkor is, ha külön szobában alszanak és van, hogy házasságon kívül keresnek szexuális vagy érzelmi kielégülést. Melissa ugyan önálló egzisztenciával rendelkezik, akinek megtudjuk a véleményét a felmerülő kérdésekben, mégis hallgat, ha egykori mentora olyan dolgot tesz, ami nem az elvei szerint való.

A Baráti beszélgetésekben, éppen úgy, ahogy a Normális emberekben megmérettetnek az eddig ismert életutak, és szinte semmi nincs, ami egy kacsánál nehezebbnek találtatna. A szereplők előtt álló életmodellek nem a szüleink normái szerint való. Bobby leszbikus, aki szeret értelmiségi környezetben lenni, miközben szenvedéllyel él a jelenben, és nem igazán gondolkodik a holnapon. A két lány néha csak azért van kapcsolatban, mert miért ne. Francesnek nincs terve a jövőre, de úgy képzeli részmunkaidős állást fog vállalni, amivel képes fenntartani magát, de nem kell odaadnia a lelkét. Most épp egy kiadónál van gyakorlaton, de ott sem igyekszik maradni. A náluk idősebb Melissa és Nick nem szeretne gyereket, és pár éven belül ki is futnának az időből. Melissa az a szereplő, akinek a többiekkel ellentétben akár mondhatjuk, hogy bejött az élet. Ismerik a fotóit és a második könyvén dolgozik épp, közben ír recenziókat és portrékat, azt mondhatjuk, a szakma ad a szavára. Nick színészként már túl van a lehetőségei zenitjén, a legfontosabb időszakát depressziósan élte le, néhány kevésbé sikeres darabban játszik és filmekben, sorozatokban mellékszerepel, de nem áll sem előtte sem mögötte nagy színészi pálya.

Az olvasó annyiban olvas baráti beszélgetéseket ebben a szövegben, amennyiben hajlandó abban a görbe tükörben látni a világot, amiben az író néz. A barátság éppen úgy újragondolódik a regény sorai között, mint bármi. Eltitkoljuk-e a viszonyunkat a legjobb barátunk elől? Elltitkoljuk-e a betegségünket? Dönthetünk-e úgy, hogy kilépünk a másik életéből? Elszerethetjük-e a másik férjét? A barátság ugyanabban az újfajta közegben áll, mint minden, amiről eddig beszéltem, csak az üres keretei látszanak. Beszélgetések ezek az oldalak, amelyekben nem mondanak ki semmit, ami igazán fontos volna, beszélgetések, amikben nem érdekes, hogy mit mond a másik, csak alkalmat teremt arra, hogy magamról beszéljek vagy, ha úgy van, eltűnjek a többiek elől. Ezek nem beszélgetések, hanem csevejek, üresek, és semmitmondóak, de még nem hajlandóak ezt elfogadni. Még adnak a látszatra. Ettől lesz dermesztően igazi.

Ez a kötet a régi világ válsága felett ülő tehetetlenség regénye, amit hitelesen fog össze a nyelv, és a kis mozzanatok finomsága. Úgy érzem, hogy négyezer karakteren keresztül ugyanazt magyaráztam, de azt hiszem, hogy ez a regény ettől működik, és ettől nagyon releváns ma. Olyan aurája van, amiben mégsem fáj tükörbe néznünk, pedig nem szép, amit látunk. És közben rendkívül olvasmányos, a kis mozzanatokban tényleg olyan, mintha történne valami, ragad ránk az információ, pörögnek az oldalak, és aztán elgondolkozunk az olvasottakon, mint a nagymamánk a szentírás felett.

Nagyon nagy kedvencem lett Sally Rooney. Már a Normális embereket is nagyon szerettem, de együtt a kettő nagyon működik (igen, már ezt is írtam az előző 4000 karakterben, tudom), ezzel együtt nem tudom, hogy egy következő regényben már mennyire volna ugyanez a recept érdekes. Nagyon bízom benne, hogy meg fog tudni újulni a szerző, és nagyon várom az új irányt… Addig pedig szeretgetem ezt a két könyvet.

Kedvenc részem: Az e-mailezések Melissa és Frances között. Szerintem ott működik ez a tompság a leghúsbavágóbban. (Ezt a képzavart éjjel fél kettőkor találtam ki, és nagyon büszke vagyok rá, mert szerintem jól írja le a helyzetet. Ez a regény húsbavágóan tompa.)

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretnek elgondolkozni egy könyv felett. És azoknak, akik már szemeztek a Normális emberekkel is, azoknak pedig biztosan, akik azt velem együtt imádták. Ajánlom azoknak, akik elkezdenének szépirodalmat olvasni, és persze azoknak, akiket ez a különös, talán picit önismétlő értékelés felkeltette a kíváncsiságukat.

Sally Rooney: Baráti beszélgetések
XXI. Század Kiadó, KULT Könyvek, 2020
302. oldal
Így olvastam: Egy nap alatt, alig tettem le. Rendkívül sodró a nyelve és folyamatosan történik valami, így észre sem veszed, hogy mennyit haladtál, vagy hogy egy ponton egyszercsak véget ér a könyv.
Itt írtam róla alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. 🙂 Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran komment szekcióban, igyekszem minél gyorsabban válaszolni.

Éppen így igyekszem hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel (nagyon szeretnék még egy értékelést ebbe a hónapba besúvasztani), ha nem szeretnél lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, vagy keress facebookon, háttértartalmakért, esetleg less be instagramra vagy twitterre, ha az érdekel, ki áll a blog mögött.

És semmiképp ne feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Sally Rooney: Baráti beszélgetések

Sziasztok,

a mai rövid ajánlóban egy olyan könyvről fogok mesélni, aminek a megjelenését nagyon vártam, pedig nem tudtam, hogy LMBT könyv. Magyarországon nagyot robbant az írónő könyvhéten megjelent első regénye a Normális emberek, és én is nagyon szerettem, így nagyon megörültem, hogy ilyen hamar jön az újabb könyve. Erről lesz szó most:

covers_588804.jpgKét nő találkozik egy harmadikkal és az életük ettől gyökrestől fordul fel. Frances és Bobbi egyetemisták és spoken word versfelolvasásokat tartanak Frances verseivel. Bobbi elbűvölő lány, aki minden környezetben könnyen feltalálja magát, tudja hogyan kell viselkedni, és könnyen viszi a beszélgetéseket. Frances egy szegény lány, aki filléres gondokkal küzd, tele van bizonytalansággal, és azt sem igazán tudja, hogy mit kezdjen az életével egyetem után.

Egy fellépésük után találkoznak a sikeres harmincas fotóssal és íróval, Melissával, aki gazdag és ízléses környezetben él, a nemesi szalonokat idéző értelmiségi baráti közösséget tart fent, és a jóképű, de gátlásokkal teli Nick a férje. Nick és Frances között könnyen kialakul a szellemi közösség, amely megenged finom flörtöket, hogy aztán komolyabb érzelmekhez és nagy sérülésekhez vezessen.

A Normális emberek írója ismét egy diszfunkcionális kapcsolathoz nyúlt, a nyelve kiüresedett, a világ bizonytalanságát hordozó tónusával megragadta, hogy mennyire mások is ma azok a Baráti beszélgetések.

Hamarosan érkezem róla az értékeléssel, addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Christina Lauren: Autoboyography – Egy fiús könyv

Sziasztok,

ma egy olyan ifjúsági regényről fogok nektek mesélni, ami már akkor meggyőzte a hazai LMBT olvasókat is, amikor még csak angolul lehetett olvasni, így együtt tudtunk örülni annak, hogy november végén már magyarul is megjelent. A könyv egy queer srác története, egy egyszerűnek tűnő young adult, amit könnyű szeretni, mert hamar az ember szívébe lopja magát.kepkivagasxdddd.JPG

A főhős, Tanner Scott és a legjobb barátnője Autumn végzősök a városi gimiben. Tanner úgy gondolja, hogy lazára veszi az utolsó félévet, hisz, ha csak nagyon nem cseszi el, akkor bekerülhet bármelyik egyetemre, amelyikre csak szeretne. Autumnnak viszont más tervei vannak. Megpályázza a nagybetűs Szemináriumot, ahol kreatív-írást tanulnak, és aminek hatására az előző félévben egy srácnak már sikerült szerződést kötnie egy kiadóval, és a kötet során az első regény is megjelenik. Tanner pedig vele tart. Mindenki másnak kész tervei vannak a kurzusra, ő pedig úgy érzi, oda a lébecolás, amit a félévre tervezett.

És ez teljesen átlagos YA regényhelyzet, amit az tesz érdekessé, hogy egy mélyen vallásos, mormon környezetben játszódik mindez, ahol mindössze ők ketten és a családjaik nem vallásosak. Ebből következik, hogy Tanner szerelme is vallásos lesz, mégpedig a mormon püspök fia, Sebastian, a srác, akinek szerződése van egy kiadóval az előző félévben írt regénye kapcsán, és aki (ezt csak a hangsúlyozás kedvéért ismétlem meg) a mormon püspök fia, és az egyház fontos építője.

Az, hogy Sebastian viszonozza, illetve viszonozhatja az érzelmeket, az csak sokára derül ki, és ez nem is vállalható fel igazán az életében. A mormon közösség ebben a regényben rendkívül bigottan és konzervatívan van leírva. Amikor a regényben megismerjük Sebastiant a könyvére, illetve a megjelenést követő turnéjára koncentrál, aztán két évre missziós küldetésre kell majd mennie, ahol nem tarthatja a kapcsolatot a barátaival. És persze Sebastian mormon, és az egyház elfogadja a vágyat, de nem fogadja el a testiséget vagy hogy egyáltalán engednek bárhogyan is a vágynak.

A regényben két nagyon különböző embert ismerünk meg, akik az önelfogadásuk még egészen más részénél állnak. Tanner számára természetes, ha csókolózik egy fiúval, Sebastiannak ezt le kell játszania magával, hiszen azt sem tartja természetesnek még, hogy egyáltalán vágyik egy fiú csókjára. És, ha vágyik is, nem akar belehelyezkedni a meleg címkébe, mert tudja, hogy a melegeket a szüleik és a közösége megveti, miközben ő elismert tagja a közösségüknek, és soha nem élt ezen kívül.

Sebastian szülei nem tudják kezelni mégcsak a felvetést sem, hogy meleg lenne a családban, miközben Tanner szülei sokszor már viccesen állnak a ló másik oldalán. A házuk olyan lehet, mint a pride vonulás a leírásuk alapján, és még a kötényükkel is kifejezik, hogy támogatják és elfogadják a gyermeküket. Mármint egészen addig, amíg nem egy mormont hoz haza. Tanner édesanyja mormon családból érkezett és a testvére leszbikus, így közelről láthatta azt, hogy mit kell kiállnia a közösséggel szemben egy családtagnak, és ezt egy anya nem kívánhatja a fiának.

Egyszerre ér ebben össze Tanner önfelvállalása és a szülők akarata. Nem az erdőkben bujkálva vagy titokban összemosolyogva képzelik el a szerelmen alapuló kapcsolatukat, és ez a regényen át vezető konfliktus. Tanner a szemináriumra is a kettejük kapcsolatáról ír, és nem tud másról, miközben ennek a helyzetnek a felvállalása még a tanár előtt is egy nagyon erős gesztus volna, amire Sebastian nem áll készen.

És bár Tanner a regény főszereplője, amit tök megértek, mert egy szerethető, érzékeny és jó fej szomszéd srác, aki szerelmes tud lenni, az igazán nagy fejlődést Sebastian tudja meghozni. Tanner kész van, tudja, hogy el fogja hagyni a kisvárost, ahol él, egy életre foglalt a legjobb barátnőjének a pozíciója, és igazából semmi nem változik az ő nézőpontjából. Az igazi konfliktusokat Sebastian életében látjuk, viszont jó, hogy egy hozzánk közelebb álló szemén keresztül nézünk erre. Így tudunk összehasonlítani egy olyan családi beszélgetést, amiben a résztvevők figyelnek egymásra és mesélnek magukról egy olyannal, ahol mindenki tojáshéjakon lépked. És ez a dilemma az egész regényen át vezet.

Összességében tehát az Autoboyography egy jó könyv, szerethető ifjúsági karakterrel, aki a queerségével új színt hoz a magyar LMBT közeg számára is. Jól épül fel a világa, amiben ő az átlagosságával mégis különcnek számít, jól működött a szöveg, és meg lehetett rajta bizonyos pontokon hatódni is.

Kedvenc részem: Amikor imádkozás közben Sebastian úgy érzi, hogy a Tanner iránti szeretetében nincs semmi bűnös. Ez egyrészt tök fontos állítás, másrészt nekem is volt egy nagyon hasonló élményem, amit majd, ha elfogynak a vallási témájú meleg könyvek (még három biztosan van), akkor majd elmesélek, de addig szeretnék minél több nézőpontot elolvasni.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik egy könnyű ifjúágira vágynak. Azoknak, akik már most szerelmesek az Autoboyography történetébe, és azoknak, akik ezután lesznek. Azoknak, akik olvasnának valamit, ami elgondolkodtatja őket, de mégis szórakoztató, azoknak, akik olvasnának egy jót az első szerelemről, és azoknak persze, akiknek ez az értékelés felkeltette az érdeklődését.

Christina Lauren: Autoboyography – Egy fiús könyv
Könyvmolyképző, Vörös pöttyös könyvek, 2019.
382. oldal.
Így olvastam: Egy nap alatt, pihenésképpen a szorgalmi időszak végén. Nem dobott ki a szöveg, könnyen rá lehetett kapcsolódni. Működött.
Itt írtam róla alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha van kérdésetek, vagy olvastátok már a könyvet, hagyjatok bátran hozzászólást a komment szekcióban, igyekszem minél gyorsabban válaszolni. Éppen így igyekszem érkezni a következő bejegyzéssel, ami a januári summa lesz, de jönnek majd értékelések is.

Ha nem szeretnél lemaradni róluk, kattints a jobb felső sarokban található bejegyzés gombra, ha háttértartalmakra is kíváncsi vagy, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra, vagy a nemrég kezdett twitterre.

És semmi esetre se felejtsd, vagy legalább a következő posztig ne:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Cristina Lauren: Autoboyography – Egy fiús könyv

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan könyvről mesélek, ami már a megjelenés előtt is sikerkönyvnek számított Magyarországon, hiszen az egyik legolvasottabb angol nyelvű ifjúságiról lesz szó. Különösen öröm számomra, hogy bár a szöveg gyakran összemossa a biszexualitást és a queer személyiséget a könnyebben megmagyarázhatóság érdekében, de mégis egy jó queer főszereplőről és egy jó könyvről mesélhetek, először a nagy értékelés előtt egy rövidebb, ajánló jellegű bejegyzésben:

autoboyography.jpg„Nem több, mint egy srác története, a legszánalmasabb önéletrajz, ami arról szól, hogyan szerettem bele valakibe.”

Tanner egy queer kamasz srác, aki néhány éve a mormonok lakta Utah beli kisvárosban találta magát ateista családjával, akik büszkék a fiúk queerségére. Az egyetlen barátja a szintén ateista Autumn, aki a gimnázium utolsó félévében végre szeretett volna beiratkozni az iskolájuk híres kreatív-írás szemináriumára, és örülne, ha Tanner vele tartana.

A szemináriumon segítséget nyújt neki a tavaly végzett Sebastian, akinek az első regénye már kiadónál van, és egyébként a mormon püspök fia. Kettejük kapcsolatán át láthatjuk az ébredő felismerést,
az ateista és mormon szocializáció, és az elfogadó-elutasító család különbségeit, és közben egy regény is születik, amit semmiképpen sem szabad másoknak elolvasni. Mert egy szép szánalmas kis önéletrajz arról, ahogy két ember szerelmes lesz, és próbálják átlépni az őket gúzsba kötő világokat, és igyekeznek megtanulni élni.

Hamarosan érkezem róla hosszabb értékeléssel!

Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

André Aciman: Találj rám!

Sziasztok,

ma az év egyik legvártabb megjelenéséről, a Szólíts a neveden folytatásáról hoztam nektek értékelést, amit sokan már a Margó Irodalmi Fesztivál után is olvashattak, viszont úgy gondoltam, hogy mindenképpen megvárom a hivatalos megjelenést, amin már bőven túl is vagyunk, így ideje belecsapni a lecsóba.

talaljramxdxdxdxd.JPG

Nagyon vártam ezt a könyvet, és rettenetesen féltem is tőle. Azt gondoltam, hogy csak a piaci érdek diktál a Szólíts a neveden mellé egy újabb kötetet. És bár ezzel most is egyetértek, olvasva a könyvet már meg tudtam nyugodni. André Aciman ismeri a Szólíts a neveden lelkét, és egyszerűen továbbírta azt. Három szereplő életét követjük végig, négy fejezeten keresztül, amikben öt-öt évvel kerülünk egyre távolabb a Szólíts a neveden idejétől. A regény szereplőinek dilemmái nagyon hasonlóak a Szólíts a nevedenben olvasottakhoz. A szereplők az első pillanattól kezdve érzik egymás között a kémiát, mégis van valamiféle bizonytalanság, kerülgetés bennük.

A szerelem az egész regény alapmotívuma vagy alapkérdése lesz. A tiszta szerelem, amiben együtt tudunk úgy önmagunk lenni valakivel, mint sosem. Az a szerelem, amelyik egyértelmű. Ami a legkézenfekvőbb, legmagátólértetődőbb dolog a világon. Amikor úgy érezzük, hogy nem éltünk korábban. És ez nagyon áthatja az egész regényt. Nem csak ír a szerelemről, hanem nagyon gyakran beszélgetnek és gondolkodnak róla, és ez mégsem válik giccsé, csak szép. És ezt nagyon szeretem a Szólíts a neveden univerzumban, akár a könyvekről, akár a filmekről van szó.

A négy fejezet címeit zenei terminusok adják. Az első fejezet Tempo címmel az édesapa. Samuel történetét írja le. Öt évvel a Szólíts a neveden után Rómába utazik egy felolvasásra és az ott élő fiához, már elvált férfiként. Amikor Elio kirepült rájöttek a feleségével, hogy ők tulajdonképpen barátok, és nem tudnak mihez kezdeni egymással. Az anya már új kapcsolatban él, és a vonatúton Samuel is találkozik valakivel. A nála sokkal fiatalabb, szomorúnak látszó Mirandával.

A kötet leghosszabb fejezete ez, és ez nem is véletlen. Nagyon fontos a történetben Samuelnek az Elioval és Mirandának az apjával való kapcsolata, mert ezen át őrlődő apákat látunk, akiknek alapvetően jó kapcsolatuk van a gyermekükkel, de félnek, hogy a terhükre vannak. Miranda esetében ez már realizálódott is, úgy érzi a mostani kapcsolata már csak valami helyett van, és hiányt mutatja, még akkor is, ha külső szemmel egy vidám apa lánya kapcsolatot látunk.

És emellett nagyon hasonló helyzetben látjuk Samuelt, mint amiben Eliot láttuk korábban. Csodál valakit, gyermeki lelkesedéssel. Mindenben jeleket keres, és tele van bizonytalanságokkal. Mint az ember, aki először érez szerelmet. Nem hisz abban, hogy valósággá válhat az, amit annyira remél, és nem tagadja el a testi vágyat sem. Tudja, hogy szerelmes, de nem gondolja magáról, hogy a szerelem tárgya lehet. Nagyon gyakran beszél arról Miranda, hogy mostantól ketten vannak, ketten akik az első pillanattól kezdve ismerik egymást, és Samuel lassan, bizonytalanul helyezkedik ebbe a helyzetbe bele, de kényelmesnek találja.

És ez leginkább az a szerelem, amit mi el akarunk képzelni. Nagyon filmszerű, de lassú, még akkor is, minden néhány óra leforgása alatt történik. Két magányos ember megismerkedik egy vonaton, és egymás magányában felismerik saját magukat. Nagyon hasonló Miranda és Samuel személyisége, gyakran el is hangzik, hogy tudom, mert ismerlek. És ebben jó hátradőlni, még akkor is, ha Aciman itt még egy picit elfészkelődött. A fejezet nagyon hozza az apa megszokott bölcsességét és a fiatalos áradó érzelmeket, de nekem elfáradt az utolsó 20 oldallal, egy feszesebbre húzás itt jól tudott volna esni.

 A második fejezetben Elio ismerkedik meg egy nála idősebb arisztokrata férfivel, Michellel. Elio továbbra is ugyanolyan esetlen és zavart, mint ahogy korábban megszerettük, de már sokat tanult az apja bölcsességéből és emberiességéből. Ebben a kapcsolatban a szerelem leginkább úgy néz ki, mint valaki által megtalálni a lelkünket, amiről nem is gondoltuk, hogy elveszhet. A jelen időben a két szereplő nyomoz Michel apjának egy régi titka felől, amiben a történelem felé tekintenek a szereplők és egy régi melegszerelem lehetséges története tűnik fel előttünk, amiben ismét Előkerül Elio zsidósága is. Nagyon jót tesz a regénynek, hogy sokat beszélgetnek akár ennek kapcsán is az életükről, így megtudjuk, mi is történt Elioval az elmúlt tíz évben, és hogy hogyan gondol vissza az Oliverrel való kapcsolatára.

Ugyanakkor ezek a történetmesélések gyakran érezhetően nekünk szólnak, és kiugranak a regény teréből. Nádasdy Ádám egyszer azt a példát hozta, hogy “Hogy van édesapánk, az öreg gyógyszerész?”, és nyilván ez egy paródiamondat, de több hasonló gesztussal találkozunk a fejezetben. Van, hogy érezhetően kötni akar a Szólíts a nevedenben történtekhez, vagy megmagyarázni az azóta történt változást, de például Elio nem megáll és elgondolkozik a szobor mellett, hanem mesél nekünk arról, hogy milyen a viszonya ahhoz a szoborhoz Rómában. És ez mindig furcsa, mert amúgy meg nem direkt az elbeszélés ennyire. És ez tudott zavaró lenni, mert nagyon intim közegben is járunk így.

A harmadik fejezetben Olivert látjuk, aki épp befejezi vendégprofesszorként való munkáját egy egyetemen, és búcsúbulit tartanak a bedobozolt lakásban. Az erkélyen Paul, egy kollégája és Erica, egy jógatársa beszélgetnek, és Oliver szerelmes tudna lenni beléjük, és otthonra találna köztük. Bár ők eddig nem találkoztak soha sem, szinte végig egymással beszélgetnek, szóval lehet valami a kémia kérdésben. Oliver rájön mellettük állva, hogy szerelmes akar lenni, és nem kompromisszumokat akar hozni.

Az egész regény fő üzenete, hogy mi bánjuk meg azt, ha úgy döntünk, szerelem nélkül élünk, és mégis nagyon könnyen dönthetünk úgy. Ezeknek a szereplőknek el kell számolniuk minden nap a lelkükben lévő hiányérzettel, egészen addig, amíg ezt be nem töltik. A negyedik fejezet a korábbi háromból következik, ezért nem mesélhetek róla többet, csakhogy tovább építi az univerzum lelkét. Ezek a férfiak érzékenyek, filozofikusak, érzők, követnek el hibákat, és nagyon tudnak szeretni. Ez teszi nagyon érvényessé és működővé az egész szöveget.

Kedvenc részem: Szóval két idézetet írtam ki a moly.hu-n a Szólíts a nevedenből. Az egyik az apa beszéde, a másik pedig ez:

Azt hittem, értem, miért esküszik mindenki a Sant’Eustachio kávéjára, vagy talán csak szerettem volna azt hinni, hogy értem, noha biztos nem voltam benne. Még azt sem tudtam biztosan, ízlik-e valójában. talán mások sem, de nem akartak kilógni a sorból, így lelkesen hangoztatták, hogy nem élhetnek a Sant’Eustachio kávéja nélkül.

És benne van ez a Találj rám!-ban. A kávézó Samuel és Elio kedvence lesz, és Elio egyszer csak azért szakított egy lánnyal, mert nem tartotta különlegesnek ott a kávét. És a Sant’Eustachio kávézó egyébként is nagyon különleges hely lesz Elio számára, mert itt ismerkedik meg azzal a városi értelmiségi polgári léttel, ami annyira Rómába vonzotta. És én ezt nagyon-nagyon-nagyon szerettem. 🙂

Végezetül nem tudom kinek lehet a Szólíts a neveden folytatását ajánlani. Azt hiszem a legtöbben, akik már olvasták a Szólíts a nevedent úgyis elolvassák ezt. Talán azoknak ajánlom itt a végén különösen, akik hozzám hasonlóan féltek, hogy nem lesz jó. Nos, nekik azt üzenem, hogy de, jó lett, olvassák bátran!

André Aciman: Találj rám!
Atheneaum, 2019
296 oldal
Így olvastam: 3 nap alatt. Az első fejezetet két hosszabb ülésben, mert lefárasztott, a vége pedig már sodort és vitt és működött.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, hagyjatok bátran nyomot a komment szekcióban, ha tetszett a bejegyzés és nem szeretnél a következőkről sem lemaradni kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, vagy keress facebookon háttértartalmakért. Ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less br bátran instagramra.

A következő bejegyzésig pedig ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Cloe Benjamin: A halhatatlanok

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy különleges könyvről fogok mesélni, amely 2018-ban a megjelenésétől berobbant a nemzetközi sikerlistákra, és nem sokkal a megjelenés után, az idei Könyvfesztiváltól már magyarul is elérhető. És azért különleges ez a könyv, mert nem egyértelműen tűnik sikerkönyvnek, nem használja a megszokott sémákat, sőt, nagyon mást hoz: negyven évet mesél el onnantól kezdve, hogy 1969-ben négy testvér bekopog egy jósnőhöz, és megtudakolják, mikor fognak meghalni. Az életről mesél ez a könyv, és nem ad megmikrózható, előfőzött válaszokat.

covers_539216_1.jpg

A regény elején megismerjük a Gold család nagy egységét. A magyar-lengyel zsidó bevándorló család legfiatalabb tagjait, a szabó Sault és a család összetartásáért felelős Gertie-t, aki korán vált anyává és az egyetemet is fel kellett adnia akkoriban azért, hogy családanya lehessen. Lassan születnek meg a gyerekek. Először Vayra, a szófogadó nagylány, majd Daniel, aki már egy igazi férfi, amikor megismerjük, a rumlis Klara, aki mindig saját utakat keres, és Simon, a gondtalan legkisebb, akire az anyja igazán támaszkodik. Ebben a családban úgy alakul, hogy előre le vannak osztva a szerepek. Vayra és Daniel egyetemre mennek, a zsidó kultúra szerint Daniel venné át a családfő szerepét, Klara valahol kiesne, lázadásból, Simon pedig átveszi az apja szalonját… Persze ez nem volna igazán érdekes, bár Benjamin biztosan ezt is jól meg tudná írni.

A regény prológusában megkapjuk a történetet a Jósnővel 1969-ben. Ekkor Vayra és Daniel kamaszok, Klara és Simon még szinte gyerekek. A prológus után rögtön bele is csapunk Simon életébe az apjuk halálától kezdve. A regény izgalmas felosztású, a négy testvért követjük végig, akik nagyon különböző utakon teljesítik be a sorsukat. Merthogy bár nem beszélnek róla, és nem osztják meg egymással a gondolataikat, ez a jóslat dolgozik bennük. Van olyan karakter, aki azért él belevaló életet, mert rövid életet jósol neki a jósnő, van aki az öregedés meggátolását kutatja, és van, aki menekül a jóslat elől. Ezt én különösen parának találtam, mert nagy paradoxon az, hogyha hiszünk egy jóslatban, amit tehát megvalósul majd a hitünk szerint, akármi történik, akkor elkezdünk ellene tenni, vagy menekülni ellene… Erre már az Oidipusz királynál rájöttem elsősként, és nagyon büszke voltam magamra érte. 😀

A regény első részében Simont követjük tehát, és vele fogok különösen hosszan foglalkozni, mert a legfiatalabb testvér bizony melegnek bizonyul. Nagyon fiatalon elsősorban a Klarával való beszélgetéseiből ismerjük meg. Először a nővérének vall a melegségéről, és arról, hogy ezt 10.-es kora óta tudja. Együtt döntenek arról, hogy lelépnek, megszöknek közösen, bár Klara bárhová mehetne, mégis San Fransiscóba, ahol már ebben az időben is könnyebb megélni a melegséget. (Három évvel évvel vagyunk túl a Stonewall után.) És Simon bele is veti magát a meleg életbe. Találkozik bárokkal, drogokkal és szexszel, mindazzal, amit San Francisco egy meleg számára tartogathat 1972-ben. Gyors munkát szerez a Lilu nevű bárban, táncosként, majd beiratkozik egy balettakadémiára is, hogy ott képezze magát. Látszólag persze a tánc csupán kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy ne a nővére nyakán kelljen élnie, azonban ez sokkal többé válik. Önigazolássá. Nagyon ki akar tartani mellette, mert ez nagyon szembe megy a családja értékrendszerével. Azzal a családjával, amitől látszólag csak egy egyszerű buszút, mégis egy hatalmas üvegfal választja el.

Azt választottad, hogy elhagysz bennünket, hát élj együtt ezzel a tudattal.

Simon pedig mindig úgy gondolta, hogy ez nem a neki való élet. Karrier. Ház. Család. Neki nem ezek az értékek fontosak. Ha már egy jósnő rövid életet jósolt neki, ő úgy gondolta, betartja Janis Joplin másik két parancsát is az “Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen és halj meg fiatalon!” mondatból.

Egészen addig jól is halad, amíg meg nem ismerkedik Roberttel a balettcsoportból. Ő lesz Simon barátja, és nagyon hasonló helyzetben élnek. Két gyökértelen, sehová nem tartozó meleg férfi. Szép, ahogy egymásra találnak. Robert vegyesházasságból született, így igazán sem a fehérbőrű sem a fekete társadalomban nem tud érvényesülni. Aztán melegként nem tudott az amerikai fociban, és végül már nehezen illeszkedett be a baletttársulatába és a melegbárok világába is.

Kettejük kapcsolata önmagában is izgalmas, megvannak a működő mechanikák: Simon főzi a kávét, Robert ágyaz meg például, kialakul a baráti társaságuk, és együtt ünnepelnek, mert a melegek nem nagyon szoktak hazamenni a családjukhoz karácsonyozni ebben az időben. És persze izgalmas ez a kapcsolat abban az értelemben is, hogy az LMBT történelem központjában játszódik akkor, amikor az igazi dolgok történnek. Beszámol rendőri túlkapásokról a Stonewall után is, beszél a pride mozgalommá válásáról vagy megemlékezik Harvey Milk haláláról is, amikor a melegbárok zárva tartottak. És korán és baromi erősen tematizálja az AIDS-et is, ami a nyolcvanas évek elején üti fel a fejét, elsősorban a melegek között. Beszél a személyes oldaláról, miközben a tájékoztató mozgalmak működésébe is betekintést kapunk, amik nem tudják nevén nevezni a kórt, mert nincs neve sokáig, csak a melegek rákjaként tartják számon, é polaroid képekkel meg kézzel írt szórólapokkal próbálják felhívni a lakosság figyelmét a veszélyre… Rettenetesen erős és izgalmas történetet kapunk tehát Simonén keresztül, ami rögtön behoz a kötet terébe, csakhogy aztán egy tragikus női sorsot is lássunk rögtön utána.

Klara sorsa szintén nem illeszkedik az otthon, férj, család, gyerekek modellbe, bár próbálkozik. Talán pillanatokig el is hiszi, hogy szerelmes. A nagymamája életét akarja újraélni, aki híres bűvész volt, és a fogával képes volt tartani magát városok felett. Tőle örökölte Klara a nevét, és az azzal járó lázadását. Nagyon izgalmas karakter az övé, mert hamar megtalálta azt, hogy mit is szeretne, de sokáig csak állandó munkahely mellett tehetett érte. Ismerte a társadalmat, általában ismerte az embert, és ez nem csak pozitív tulajdonság az ő esetében. Klara távolodik el legjobban a családjától, és az ő története talán a legtragikusabb is. Vagy legalábbis hozzám ő állt a legközelebb, mint karakter és mint személyiség.

Daniel katonaorvos, akit nyugalmaztak. Az egész életét arra tette fel, hogy nyugodtan élhessen, és ezért néha konfliktusokat is vállal a családtagjaival is. Ő mond ki ítéleteket, és ahogy a zsidó hagyomány is elvárja, ő tölti be a családfő szerepét is az apjuk halála után. Ennek a racionalatiásnak az ellenpólusaként ő őrül bele a leginkább a jóslatba, és erőn felül próbálja megakadályozni az egyre inkább közeledő végzetét.

Vavya, a legkorábban született és legtovább élő testvér nagyon különösen reagál a jóslatra majd a testvéreinek az elvesztésére. Elzárkózik mindentől, az egyetlen szociális tevékenysége az anyja meglátogatása. Egy laborban dolgozik, ahol az öregedés megelőzésének, kitolásának a lehetőségeit kutatják főemlősökön. Ezen túl nem is igazán kapcsolódik a világhoz. A regény folyamán megismerkedik egy férfivel, aki újságíró és a kutatóintézetről szeretne írni, de nem igazán marad szakmai jellegű a kapcsolatuk. Már ha az is volt valaha. Szintén izgalmas történet, amiben végre szóba kerül a jóslat is, és a sokat látott idős anya a véleményét is kifejezi:

Hogy hihettétek el azt a marhaságot?

És végül is sok marhaság van ebben a regényben, amik mind a hit és a mágia valamiféle arányáról beszélnek. A szereplők olyan helyzetekbe keverik magukat, amikből következik a sorsuk, mégis maguktól értetődőek ezek a szituációk, a szereplők személyiségükből, igazi önfelvállalásukról mesél. Nem tudjuk, hogy a sorsról beszélünk-e, a hit erejéről, döntésről, vagy döntések sorozatáról… Nem tudjuk melyik volna jobb. Van, aki próbálja kimaxolni az életét, míg mások egy egész életen át próbálnak meglapulni. Van, akinek lehetőséget és bátorságot adott ez a jóslat, mást pedig legyengített és kiszolgáltatott. Jó szám ez a négy a testvérek között. Sikerült nagyon különböző alternatívákat megmutatni, amik nagyon különlegessé teszik ezt a regényt.

Kedvenc rész: Amikor beszűrődik a történelem a lapok sorai közé, legyen szó, 2001-ről, vagy a meleg történelem nagy eseményeiről. Jó szemtanúkról és hétköznapi emberekről olvasni mindig, de nagyon érzékenyen bánt ezzel a szöveg.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik nyitottak valamire, ami egészen más, mint amit a könyvpiacon megszoktak. Már a regény nyelvhasználata is beszédes, nem szól jól akárkinek. Ajánlom azoknak, akik néha csak úgy elgondolkodnak az életen, és hajlandóak letenni a saját korábbi gondolatait. Ajánlom azoknak, akiket érdekel, milyen különféleképpen lehet élni. Ajánlom azoknak, akik nem csak olvasni szeretnek, hanem új kérdéseket keresni is. Azoknak akik gondolkoztak már azon, tudni szeretnék-e, mikor hallnak meg, és nincs még egyértelmű válaszuk. Ajánlom azoknak, akiknek a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Cloe Benjamin: A halhatatlanok
Maxim, Mont Blanc válogatás, 2019
384. oldal
Így olvastam: Lassan, mert baromi szép a nyelve a szövegnek. Egyrészt a négy szereplőnek is változik a beszédmódja, másrészt viszont maga a nyelv is az elbeszélés részévé válik, van benne valami, ami emlékeztet a zsidó misztikára, vagy a filozófia nyelvére, és ezzel is kiemeli a történetet. Nagyon jó volt olvasni, de kellett egy idő, amíg megszokod. Nekem elég volt a prológus, utána vitt Simon története, de ezt melegként szinte mondanom sem kell.

 Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Maxim Kiadónak a bizalmat és hogy elküldték nekem ezt a könyvet. Ha kérdésed, megjegyzésed volna, keress bátran komment szekcióban, ha nem szeretnél a következő bejegyzésről sem lemaradni, katinst a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. 🙂

És semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 / 7 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén