LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Címke: meleg 1 / 8 oldal

Anna Backhausen – Sophie Schönhammer: Csillaggyűjtő

Sziasztok,

végre újra friss magyar nyelven is elérhető manga stílusú meleg képregény a hazai könyvesboltokban! A Fumax belevágott egy rövidebb, kétrészes, eredetileg német területen készített képregény kiadásába, nyár közepén megjelent az első rész, ősszel várhatjuk is a másodikat, és az a helyzet, hogy itt én most tényleg szívből várom, mert ez a kedves történet annyi, de annyi elvarratlan feszültséglehetőséget hagyott maga után, hogy úr isten, mennyire jó lehet a folytatás, befejezés. Nade, először az elejéről.

Fynn az első oldalakon szakít Zoeval, aki meglebegteti, hogy a kis középiskolai szerelmük keményen érdektelenedik el, és talán azért, mert Fynn érdeklődését nem pont Zoe lenne képes kitölteni. És miközben már azt is remegve várom, hogy a második részben hogy árnyalódik, tisztázódik, gyógyul majd ez a történetszál, ez egy nagyon izgalmas kezdés. A szakításból felocsudó srác éjjel kimegy a város egyetlen dombjára, ahol dohányozni szokott, itt pedig találkozik Niko-val, aki a csillagokat nézi, és várja a Perseidákat.

És a két srác között eszméletlenül kedves kémia alakul ki, miközben persze a történet amúgy nem mond különösen újat a laza, világba beleszarós, dohányzós, iskolából késős, hosszú hajú srác és a kis kedves fiú nagy történettel románc elmesélésével, mégis, nagyon jó helyzetek, frappáns párbeszédek, fontos belső monológok nyitják meg ezt a témát az alig 180 oldalas képregényben. A csillagok ügyesen tudnak rengetek mindent jelenteni ebben a szövegben, ahogy a két karakter rövid társas érintkezéseinek bemutatása is építi a szereplőket. Niko osztálytársaival például biztonságban van, míg Fynnt csak Zoe közelében és az öccsével látjuk, és ezen pillanatok kapcsán is a belső monológok a legkirályabbak, mert valódi bizonytalanságban hagynak minket, a történetvezetés szempontjából ügyesen (félre)elemzik a helyzeteket.

A rajzokban végig Fynnt követjük, és az elbeszélő nézőpontja is egészében az övé. A dilemmák annak kapcsán, hogy mi is történhet közte és a fura srác között, akit azonnal kedvelni tud, mert humoros és okos, hogy mi játszódik le benne, amikor valamifajta felismerés már elkerülhetetlen, csak az ő nézőpontjából kerülnek elő. Niko hoz ugyan egy a mi nézőpontunkból váratlan döntést, de annak sem az okai, sem az érvei nem láthatóak az olvasó előtt, és tényleg az van, hogy emiatt rohanok majd könyvfesztiválon azonnal megvenni és elolvasni a folytatást.

Mert az baromira lehetőségekkel teli ebben a történetben, hogy Niko az első pillanatban egy tipikus strébergyerek, megszoktuk a heteró és meleg kamaszreprezentációkból is, hogy ezek a karakterek nem igazán uralkodnak a sorsuk felett, ha szerelmesek is, akkor az is csak megtörténik velük, nincsenek nagy dilemmáik, nem várjuk el arról az oldalról nagy élettörténetek (Örökké a Bambanő lesz a kedvenc példám erre.), és hát itt ezt de szemétmódon, még mennyire, hogy várjuk.

És közben, persze ez a könyv sem mélyül el különösen a melegség nem lila részében, ahogy az a Heartstoperrel kapcsolatban is kritikám volt, de itt mégis befogadhatóbb számomra ez a valóság – talán csak mert nem idegenít el mások vak rajongása ettől a könyvtől, ahogy a Heartstopertől, sajnálom, esendő ember vagyok. Finn karakterébe igazából belefértek ezek a helyzetek, mert könnyen lepattintott magáról minden olyan helyzetet, ami miatt megítélhetné bárki, Niko kis baráti köre pedig felületesen látva is biztonságosnak tűnt, miközben amúgy ez a kapcsolat nem is ezekben a körökben köttetett, és nem tudom mondtam-e már, de ezt is imádom.

Szóval ez a domb a város mellett, ez valami csodálatos tér, és az éjszaka valami csodálatos idő arra, hogy két éjjeli bagoly időt töltsön együtt, és a különböző szenvedélyeiknek hódoljon, legyen az a csillagok és a végtelen égbolt böngészése, vagy a teljes nihilbe beledőlt semmittevés a város zajától és a fényszennyezésétől messze. És ez a tér amúgy tökre tud magántér lenni, ahol a nagy félreértések és drámák megélhetőek, és okos kis csipkelődések meg nagy felhördülések lehetnek a maguk intim biztonságos szépségében. Megint egy okos gesztus a könyvben.

Így azt hiszem senkit nem fogok meglepni ezzel, de én őszintén szerettem ezt a könyvet. A szokásos kedves képregényes lilaságával szemben is magasan veri a korábban magyarul megjelent meleg mangákat, mind karakter és lélekábrázolásban, mind átélhetőségben, uszítóan jól játszik a feszültségteremtés lehetőségével, és olyan mélységet jósolok a második résznek, ami mellett szét fogom bőgni magam, és ó te jó ég, mennyire várom ezt.

Kedvenc részem: És hogy eddig miért volt alig szó Zoe-ról a bejegyzésben? Azért, mert ezt a csajt minden pillanatában imádom. Nyilvánvalóan szerzői szócső, aki terelgeti mindkét szereplőt, nyilvánvalóan olvasói kedves lehetőség, hogy mindkét srácot a barátunknak érezzük, és ettől méglilábbnak lássuk az egészet. Csak 2-3 helyzetben látjuk, de azok mind csodálatosak, és rettenetesen várom, hogy elmélyüljön az ő karaktere is.

Végezetül már tényleg csak ajánlanom kell. Azoknak, akik ismerik már jól a boy love (bl) manga műfajait, és azoknak, akik még csak ismerkednének vele, azoknak, akik olvasnának valami szépet két a maguk módján menő srácról, akiknek még sokat kell magukról tanulni, és persze, mindenkinek, akinek ez a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Anna Backhausen – Sophie Schönhammer: Csillaggyűjtő
Fumax, 2023
200 oldal
Így olvastam: Először egy nagyon késős barátomat várva egy kedves padon, aztán a buszon átszelve az országot, aztán otthon még egyszer a tizenöt éves unokahúgommal, aki szintén imádta, aztán pedig most is gyorsan, hogy biztosan a leglelkesebben tudjak majd írni róla.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget

Ha a bejegyzés meghozta a kedved a könyvhöz, vagy volt olyan gondolat, ami megfogott, vagy érdekesnek találtad, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Ennyit szerettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, hamarosan érkezem majd a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél

Sziasztok,

nagyon izgalmas a mai könyvről beszélni, mert már azelőtt népes rajongótábora volt itthon, hogy magyarul megjelent volna, és olvasva megállapíthatjuk, hogy rá is szolgált minden rajongásra. Épp a Budapest Pride vonulás körül olvastam, és olvasva másik beszámolóit (meg hát, visszaemlékezve az én elsőmre), úgy tűnik, hogy ez a könyv olyan, mint egy első Pride vonulás: Tele van szeretettel, tobzódik a színekben és a sokszínűségben, vödörből locsolja rád az elfogadást, és mindenkinek bátran merem ajánlani. De nézzük bővebben:

A Ház az égszínkék tengernél című könyvet olvasva egy ifjúsági fantasy szövegben járunk, amelynek a főszereplője, Linus Baker, egy negyvenes, pocakosodó (és vérnyomásproblémákkal küzdő) meleg férfi, aki a regény elején egyedül él, bosszankodik a szenilis és rosszindulatú szomszédján és van egy cicája, Calliopé, aki talán a világtörténelem legklisésebb cicája volna, ha nyávogna, de ez a macska nem nyávog, viszont a megvetését és a figyelmetlenségét minden más gesztussal ki tudja fejezni. Amikor Linus nem otthon van, akkor árvaházellenőrént dolgozik a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztériumban. Elhivatott munkatárs, akinek mindig frissen vasalt a ruhája, betéve tudja a minisztérium fontos szabálykönyvét, a Szabályok és utasításokat, és tényleg a szürke ellenőri és irodai munka az élete. Aztán egy nap a Rendkívül Magas Felső Vezetés egy négyes titkosságú szintű küldetésre küldi, ahol egy stratégiai fontosságú árvaházat kell ellenőriznie egy egész hónapig.

A következő napon Linus megismerkedik a szigeten élő gyerekekkel, elsőként egy gnómlánnyal, Taliával, akinek kegyetlenül fekete a humora és csodálatos, színes, tobzódó a kertje van, majd egy sárkánymadárral, Theodore-ral, aki gyűjti a csillogó gombokat, egy erdei tündérrel, Pheevel, aki még csak ismerkedik a képességeivel, de könnyen egy negyvenes, elesett férfi segítségére siethet, ha az nem találja a cicáját, ami berohant az erdőbe. És talál ott még egy ifjú alakváltót, Salt, aki tele van félelemmel minden ismeretlennel szemben, egy pacát, Chauncey-t, akinek a származását senki nem tudja megállapítani, az viszont hamar kiderül róla, hogy minden vágya, hogy londiner lehessen… És persze, szinte a sziget főattrakcióját, Lucyt is ott találja, a sátán hatéves gyermekét, aki lehet, hogy maga lesz az antikrisztus, de még csupán ennek a nagy mondásait bírja, és egyébként is, ő még csupán hat éves. Az árvaház gazdája a fantasztikus színes zoknijaiban ragyogó, de komoly és mélyen szeretni tudó Arthur, aki majd (ne lepődjünk meg nagyon) a szinte észrevétlen, mégis elképesztően kedves LMBT+ reprezentáció másik fele lesz.

Visszaolvasva az előző bekezdést azt hiszem picit sűrűn sikerült ez leírnom, de maga a szöveg sem gyenge, szóval nem lazítom fel. A kötet legszembetűnőbb tulajdonsága hogy tobzódik, miközben egyébként sem rövid, 427 oldal, és sűrűn szedett, mégsem unatkozunk egy pillanatig sem, miközben alig lehetnek kétségeink a végkifejlet kapcsán. És ebben ez a csodálatos. Biztonságban vagy a szövegben, ahogy ezek a nagyon különböző szereplők mind. Mindegyiküknek megvannak a saját előzetes történetei, amelyek a mai jellemüket is határozzák, és az ellenőrzés egy hónapjának történetei mellett ezt is meg kell ismernünk.

Talán Salé a leglátványosabb, aki már több gyermekotthont bejárt, és mindenhol elutasításra talált, így hosszú idő és sok emberi pillanat múlva lehet csak közel kerülni hozzá, de ugyanezeken a körökön megy át például Chauncey is, akinek korábban azt tanították, hogy a szörnyek az ágy alatt rejtőznek, ezért ő néha az ágyak alatt van, vagy Theodore, akinek a csipogása egyfajta külön nyelv, amit figyelemmel és empátiával érthetnek csak meg.

A szereplők és Linus között mind alakulnak olyan kis történetetek, amelyek emberi kapcsolatokat építenek egyén és egyén között, és amelyek mentén Linusnak ki kell lépnie az érkezéskor felvett merev, szigorú ellenőri pozícióból. Ezek a gyerekek összezárnak maguk között, hiszen ide már csak a szinte kezelhetetlennek ítélt esetek kerülnek, ez az árvaház a gyermekek utolsó lehetősége, mielőtt internátusba kerülnének. Metaforája ennek, hogy egy szigeten járunk, amely tényleg elszigetelten, kölcsönös bizalmatlansággal működik a várostól a szigettündér védelme alatt.

Frissen érkezett idegenként Linus nagyon igyekszik tisztességesnek, objektívnek és tárgyilagosnak lenni, érzelmi bevonódástól függetlenül – hiszen azt a tanácsot kapta, hogy védje a szívét – szem előtt tartani a gyermekek érdekét, és közben folyamatosan szembesülni kényszerül a saját előítéleteivel – például, hogy egy szigeten van az eljövendő Antikrisztussal. Linus Baker ekkor még őszintén hisz a rendszerben, amely őt odaküldte. A jól ábrázolt introvertáltsága miatt az ő esetében is hosszú idő és sok apró gesztus vezet a feloldódásához és a mély kötődéséhez, de addig legalább jót tudunk szórakozni azon, ahogy megütközik a világon.

A regény két nagy tétje, hogy egy vicces és kedves fantasy keretében beszéljen az alkat-nevelés kérdéséről, és hogy megmutassa, a hétköznapi emberek is lehetnek varázslatosak. Előbbi a gyerekek kapcsán jelenik meg már rögtön a szigetre érkezéskor. Bármilyen ember vagy varázslény személyiségét egyaránt meghatározza a genetika, a nevelés és a neveléséhez kapcsolódó traumái, a fontos kérdés, hogy mi van hatással inkább a jellemére és hogy ehhez képest melyik címkéz annyira egyszerűen, hogy aktákban szerepelhessen. A Ház az égszínkék tengernél attól nagyon jó szöveg, hogy nem az aktában szereplő adatokkal foglalkozik, hanem gyerekeket mutat, és olyan nevelőket, akik nagyon-nagyon radikálisan és teli szívvel hisznek a jóságban, és kitartanak a hitük mellett.

Linus karakterének egész regényt kitöltő fejlődése abban lesz látványos, hogy a minisztérium normarendszere helyett megérti ezt a fajta jóságot. Egyszer csak elengedi a Szabályok és utasítások betűhív követését, mert úgy érzi, hogy a való életben nem biztos, hogy azok betartható szabályokként, sokkal inkább irányelvekként működhetnek. Linus a regény végére kikerül a szürkeségből, ténylegesen aktív, cselekvő karakterré válik. A nyelvhasználata is megváltozik, ahogy megérti a sziget működését, nem árvaházról, hanem otthonról beszél, és ezt meggyőződésből, értékek mentén teszi, hiszen

Az otthon az a hely, ahol azok lehetünk, akik vagyunk.

És jó, hogy egy olyan főszereplőt követünk, akinek ezt negyven évesen szintén meg kell tanulnia. Talán – a sokáig fel nem ismert – udvarlás első gesztusai, hogy Arthur azt kezdi dicsérni Linusban, hogy olyan, amilyen, és Linus ezzel alig tud valamit kezdeni, de a zavara is elképesztően kedves. Linus külső szemszöge egyszerre lesz alkalmas arra, hogy nagyon sok szeretetet és figyelmet szenteljen neki ez a közösség az első gyanakvások után, és nagyon jó arra is, hogy rákérdezzen korábbi rendkívüli működésekre, amelyek megváltoztatásra érdemesek. Miközben Linus évtizedek óta beéri azt, hogy egy ranglétra alján dolgozik, addig ezen a szigeten tényleg fontos, előremutató szerepet is visel, olyat, amik – mint a regényben ki is derül, nem csak Arthur bemondja – tényleg olyan, mint ő.

És miközben mi egy nagyon békés és kedves szigeten vagyunk, amelynek szereplői ugyan időnként küzdenek a maguk démonaival, de egy nagyon szupportív közegben teszik ezt, folyamatos reflexióban vagyunk a külvilággal – khm. akár a jelen Magyarországával –. Egy olyan világban vagyunk ugyanis, ahol valamelyest megvalósul az integráció mágikus lények és emberek között, azonban – ez Linusnak, és rajta keresztül az olvasónak csak sokára válik nyilvánvalóvá – a mágikus lények nem töltenek be valódi hatalommal bíró pozíciókat, az önrendelkezés sem igazán valósul meg. Miközben a regény valóban ebben a gyermekotthonnyi térben mozog, amiben minden rendben van, nem felejt el reflektálni a külvilágra, ahol a mágikus lényeknek alapvetően előítéletekkel kell szembesülniük, és különösen igaz ez az árvaház gyermekeire, akik nehéz eset bélyegük miatt különösen kiszolgáltatottak lehetnek a szigeten túli világban. Néhány nagyon fontos jelenet erejéig fel-fel tűnik ez a meg nem értésből fakadó gyűlölet a könyvben, sőt, egy ponton a gyermekeknek is szembesülniük kell ezzel, mégis nagyon szépen oldanak fel minden ilyen helyzetet, elmondják, hogy

A gyűlölet hangos, de szerintem te is rá fogsz jönni, hogy ez azért van, mert csak kevés ember kiabál, akik elkeseredetten akarják, hogy meghallják őket.

Összességében azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos szöveg lesz számunkra, magyar LMBT+ olvasók számára, mert fontos az otthonról beszélni akkor is, ha ebben a könyvben nem elsősorban az LMBT+ szereplőknek van szükségük az otthonra és az elfogadásra. Az van ezzel a könyvvel, hogy nagyon elemi szinten tud beszélni traumákról, a megértés lehetőségéről és a szeretetről, nem is véletlen a könyv hangos sikere. Ezzel együtt is, érződik ezen a könyvön, hogy ifjúsági fantasy, tényleg rendkívül tobzódó a nyelve, a szöveg minden humorforrást, minden összekacsintás lehetőségét megragadja, ami egy picit szánalmas, de szerethető árvaházellenőrrel szemben elkövethető, és emiatt nekem nehezebb volt belépni a világba, pláne, hogy rendkívül sokáig nem vagyunk még a szigeten, csak készülünk rá. A hosszú szürkeségben is tobzódni akaró felvezetésnek nyilván lehet értelme, hiszen ehhez képest lesz egészen más a sziget, de emiatt nehezebb volt az olvasás a könyv első harmadában. Szintén az ifjúsági fantasy jegyei közé sorolnám, és szintén a tobzódás témája alá, hogy sok mindent túl konkrétan kimond a kötet, helyenként a giccsbe hajlik, de ez meg egy olyan dolog, amire már a könyv címe is meghív, és olyan szép és olyan kedves ez giccs, hogy nem lehet érte haragudni:

De mi, akik lehetetlen dolgokról álmodozunk, pontosan tudjuk, mennyi mindent elérhetünk, ha megtesszük a kellő erőfeszítést.

Hát így.

Kedvenc részem: Alapból nagyon szeretem Lucy és a zene kapcsolódásait, szerintem zseniálisan használja a kötet ezt, de van egy pont egy bizonyos helyen, amit nagy spoiler lenne leírni, ahol jobban kapcsolódik valakihez, mint bárkihez valaha… Na, az kedvenc résznek lett írva. Imádtam.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik nagyon vágynak valami színes, tobzódó, szeretetteljes ölelésre. Azoknak, akik vadul képesek hinni a jóban és lelkes hittel keresik a szépet, meg mindenkinek amúgy, tényleg. Bátran. Olvasd el, ha az ajánlásomban kedvet kaptál hozzá.

T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél
Metropolis Media, 2021
427 oldal
Így olvastam: Nehezen vitt be a tobzódó nyelv, amikor még a világ nem volt ennyire színes és vidám, így ott még nagyon lassan haladtam, aztán felgyorsult, de 50-60 oldalanként így is szüneteket tartottam, mert nagyon sűrű a szedése, más kiadóknál ez a könyv simán 600 oldalas volna. Ezzel együtt is az utolsó 2/3 már olvastatta magát, csak a nyelvi nyüzsgés le tudott fárasztani.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Szeretném a szeptembert megtolni értékelésekkel főleg, meglátjuk, hogy sikerül, mert elég sok határidős más munkám is van. Ami biztosnak tűnik, hogy a következő bejegyzés egy 1 és 6 lesz, aztán érkezik majd egy kibeszélős is, de fejben már a következő értékelést is írom. Igyekszik az ember. Akárhogy is, a következő bejegyzésig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Papp Réka Kinga: Aki kurvának áll

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy elképesztően fontos témáról, a prostitúcióról és a szexmunkáról lesz szó egy olyan tényirodalmi könyvön keresztül, amit fontosnak tartok, noha az alapjaiban nem értek egyet vele. Mint tényirodalmi szövegeknél, szeretném, ha ebben a bejegyzésben is először abban mélyednénk el, hogy mit is vállal ez a kötet, majd a terület a könyvben is problematizált részeiről írok, így a türelmi zónákról, a szexmunkás szakszervezetről, vagy épp a szexuális úton terjedő betegségekről (inkább csak felvillantva egy-egy kérdés érdekességeit, hiszen a könyv kereteinél jobban nem fogok tudni beszélni minderről), majd a bejegyzés harmadik részében arról írok pár mondatot, hogy miért nem győzött meg PRK engem személyesen, aki az abolicionista vs. szexmunkás-diskurzus tengelyen egyébként nem a szexmunkás-diskurzus oldalán áll, és hogy hol látom a két álláspont szintézisét. Merthogy van. Mindennek ellenére ezt a könyvet mégis fontos szövegnek tartom, és örülök, ha kritikusan is, de olvasva van.

I. Nagyrészt dicsérő, lelkesítő szavak a könyvről:

Mit jelent egyáltalán szexmunkásnak lenni, és min lepődik meg valójában az, aki kurvának áll? Milyen a társadalmi hangulat ezen téma körül, és milyen intézkedések segíthetnék a szexmunkások emberi méltóságának a megőrzését egy olyan országban, ahol az aki kurvának áll, ne lepődjön meg, ha megbasszák kijelentés az egyik leggyakoribb áldozathibáztató rigmus? Papp Réka Kinga 2017 tavaszán megjelent riportkönyvében ezekre a kérdésekre keresi a választ hat nagyon különböző szexmunkás történetén keresztül.

Mi is az a szexmunka?

A szexmunka kifejezés egyrészt egy polgárjogi gesztus, amely felszabadítja a kizárólag felnőttkorúak között zajló, maga hasznára, önkéntesen választott, beleegyezésen alapuló erotikus munkát a prostitúció szó stigmái alól, és ezzel leválasztja magáról a prostitúciót, mint olyan szexuális tevékenységet, amelyben a felsorolt követelmények közül valamelyik nem valósul meg.

A szexmunka ugyanakkor egy gyűjtőkifejezés is azon erotikus munkákra, amelyek a fenti keretben zajlanak, így szexmunkának számít az erotikus masszás, a go-go tánc, a domina szerep, a telefonszex-operátori munka, az erotikus modellkedés vagy a pornószínészet is.

A szexmunka harmadrészben pedig egy mozgalom, amelynek olyan munkásmozgalmi céljai vannak, mint a munkakörülmények javítása, vagy a dolgozók emberi jogainak védelme.

Papp Réka Kinga könyve elsősorban a szexmunka gyűjtőkifejezés voltára utal, amikor az alcímben Szexmunka-sztorikként utal a könyvre, ám a riportok egyes mondatai, állomásai alkalmat adnak arra, hogy elmélyedjünk a szexmunka széles értelmezéseiben, és ez nagyon jól működik a könyvben.

A szexmunkás közeg nem heterogén, ahogy a könyvben szereplők sem azok

A másik fontos, és nagyon látványos gesztusa a könyvnek, hogy foglalkozik azzal, hogy a szexmunkás közeg sem heterogén, és hogy olyan tényezők alakítják, mint az egyén iskolázottsága, ismeretségi hálója, van-e befektetni való pénze, vagy hogy egyáltalán ráér-e tervezni a szexmunkás karrierjét, vagy ma este nincs hol laknia, ha nem fizet lakbért.

A könyvben fejezetről fejezetre ismerkedünk meg egy-egy aktív, vagy már kiugrott szexmunkással, megismerjük a motivációit, a nehézségeit, és azt, hogy hogyan tudja működtetni a szakmáját. Olvasunk egy rátermett cigány nőről, aki az út szélén áll, a rendőrök rendszeres vegzálják, de már meg tudja védeni magát, találkozunk lakásosokkal, akik online hirdetnek, egyikük lelkes vállalkozó szellemmel tekint erre a piacra, másikuk már inkább szabadulna. Látunk két meleg férfit, az egyik korábban élő webkamerás adásban teljesített kéréseket, a másik kilátástalanságában újra és újra ehhez az eszközhöz nyúl, hogy pénzt szerezzen, az utolsó fejezetben megismert Kittit pedig luxusszállodák vendégei hívják meg jó előre. Nézzük őket közelebbről:

A könyv elején megismert Lulu 40 éves, vendéglátásban dolgozott, profi volt a szakmájában és két nyelven is beszélt. A férje a kilencvenes évekre jellemző ügyes üzletember volt, akinek a vállalkozása egyik napról a másikra bedőlt, majd a férj maga is szívrohamot kapott és meghalt. Lulu nagyon magasról esett le, és nem talált munkát a maga számára, amivel önmagát és a gyermekét fent tudná, később gyermeke taníttatását fedezni tudta volna. Online hirdet, lakást tart fent.

Csili egy nem-bináris meleg karakter, aki a húszas éveiben webcam modellkedett. Ezt a munkát nagyon szabadom élte meg, nem szereti a szexmunkás áldozat szerepet magán viselni, büszke szexmunkás identitás és szókimondás jellemzi. Ő, a saját bevallása szerint nem a szexi webcamos fiú volt, hanem az, akihez kapcsolódni lehetett, beszélgetett férfiakkal politikáról, szexről, szerelemről, a közoktatásról, egészségügyről, történelemről, miközben vicces, figyelmes és okos, és egyébként autoszexuális tevékenységet végzett. Felépített magának a szereplési és önkifejezési vágyából egy dragszerű nembináris perszónát, aki jól van a saját közegében és elébemegy az ítéleteknek. Ő maga sosem volt igazán rászorulva a pénzkeresés ezen módjára, de úgy érzi könnyebb így határokat kijelölni, és könnyebb kilépni az egészből, ha elfárad.

Mari harminc éves roma nő, aki az út szélén áll Pest megyében, egy óvodás gyermek édesanyja. 18 évesen került a prostitúció világába, hiszékeny lányként a futtatója érzelmileg zsarolta, de ma már a saját lábán áll. Ő maga is az utcai szexmunkásokhoz hasonlóan rendkívül kitett a rendőrségi ellenőrzéseknek és túlkapásoknak, gyakran tölti előzetesben az éjszakáit, miközben otthon várja a gyermeke (szerencsére nem egyedül). Már sokkal tapasztaltabb, mint korábban, megtanulta, hogy ne írjon alá jegyzőkönyvet, mert ezzel elismeri a büntethetőségét, vagy hogy bármilyen probléma esetén az országos rendőrségi hívószámot, és nem a helyi kapitányságot kell keresnie.

Angelika 25 éves, 12 éves kora óta tudta, hogy szexmunkás szeretett volna lenni, akkor olvasott először kurtizánokról. 18 évesen költözött külön a szüleitől azért, hogy szexmunkás legyen, a szabadabb élet lehetőségét látja ebben. Annyit dolgozik, amennyit akar, akkor, amikor szeretne, azzal, akivel beleegyezik, a tevékenysége lakásosok felső árkategóriájában mozog. Egyéni vállalkozóként dolgozik, adót fizet, pontosan könyvel, egyfajta vállalkozói szellem hajtja, követi a piac változásait, figyeli annak logikáját, saját magát egyszerű szolgáltatásként pozicionálja.

Dávid egy borsod megyéből származó árva, aki 16 évesen került a Népligetbe, majd onnan kivitték Londonba, ahol szexrabszolgaként tartották fogva. Kint eszköztelen és kiszolgáltatott volt, az egyik kliense menekítette ki. Szeretne kiszállni ebből az egészből, de alkalmi munkák mellett időről időre visszakényszerül.

Kitti escortként dolgozik az egyetem mellett. 18 évesen el kellett jönnie otthonról, de a diákmunka mellett elcsúszott az egyetemmel, így a saját egzisztenciáját azzal tartja fent, hogy luxusszállodák vendégeinek nyújt barátnőélményt, ahogy ő fogalmaz, abból a legigazibbat, mert orális szex közben hamar elfárad a szája, és ő maga is instruálja a vendégét, mert élvezni akarja a szexet. A kellemes társasága, a finom megjelenése és az intelligenciája egyaránt érték a piacon, ami az igényes megjelenésével társul. Hozzá jó előre kell időpontot foglalni, egyrészt ezzel határt is húz, másrészt időpontot kell foglalnia fodrászra és gyantára. Örül, hogy ezzel együtt is sokkal kevesebb munkával keres a megélhetéséhez elegendő összeget.

A kötet társadalmi szerepet vállal, és ez jó:

PRK ily módon megmutatja, mennyire is rétegzett a szexmunkás társadalom, mennyire más motivációk, kényszerek, igények és szükségletek hajtják a benne dolgozókat. Ez persze megnehezíti azt is, hogy nagy közös érdekvédelem létrejöhessen köztük, mégis, az emberi méltóság jogi garanciája vagy a biztonságos és független munkavégzés lehetősége mindannyiukat megilleti, és ez fontos számomra is, aki úgy gondolja, hogy megfelelő szociális ellátórendszer mellett büntetendőnek kellene, hogy legyen a szexmunka szolgáltatás igénybevétele.

A könyv a riportokkal, és az azokat kísérő tematikus blokkokkal érdekes és fontos tisztázását adja annak a jogi és társadalmi működésnek, amit ma szexmunkának hívunk. Érzékenyít, de nem áldozati szerepből teszi ezt, és persze, felvállal olyan diskurzusokat, amiket vitatni lehet, mégis vállalhatón teszi, tiszta üzenetet küld a hétköznapi olvasó és a feminista diskurzusba beágyazott olvasók felé, és azt hiszem, hogy az abolicionista feminizmus adós ilyen közérthető riportkönyvekkel, esszékkel, akár csak cikkekkel, miközben azt gondolom, hogy az ő álláspontjuk közelebb áll ahhoz, ahogy a prostitúció-szexmunka témában a társadalom gondolkodik. Amikor azt gondolom, hogy PRK könyve fontos darab, azt ebben a tisztázó kontextusban is gondolom, és még azt is jó látni, hogy a szerző közli, hogy vannak más álláspontok, amiket persze idealistának tart (és egy picit az is, de erről majd később).

II. Legfontosabb, vagy legérdekesebb tudnivalók:

Utcai szexmunka: A szexmunka és a prostitúció legláthatóbb és legtipikusabb formája, ugyanakkor ebben a szférában a legkevesebb a kereslet, és itt a legkiszolgáltatottabbak a szexmunkások a hatóságoknak. A szexmunkások itt gyakran egymást tanítják be, bár egymás konkurenciáit is jelentik, mégis egyszercsak egymásnak döntik a hátukat, így jellemző közöttük valamiféle szolidális működés.

Prostitúciótörvény: 1999 óta legális a szexmunka, de bűncselekménynek számít a futtatás. A törvény számos anomáliát hozott létre, erről a bejegyzésben és a könyvben is többször van szó.

Türelmi zóna: A helyhatósági testületeknek kötelező olyan területeket kijelölniük, ahol a szexmunka szabadon kínálható, azonban ennek nagyon kevés önkormányzat tett eleget. A türelmi zónák ki nem jelölése teszi lehetővé a szexmunkások bírságolhatóságát, hatósági megalázhatóságát, esetleges ingyenes szolgáltatásnyújtás követelését, vagy a szexmunkás szavainak megkérdőjelezését. Ahogy PRK egyik adatközlője beszámol:

Mi két rendőr vagyunk, te meg egy kurva. Szerinted kinek hisznek majd.

Nemi erőszak szexmunkásként: Egyrészt az abolicionista nézőpont szerint a szexmunka alapvetően nemi erőszak, hiszen nem a kölcsönös beleegyezés tipikus és egyenlő, partneri viszonya ez, de a szexmunka-diskurzus is ismeri ennek a fogalmát, minden a megegyezésen kívüli szexuális megvalósulás, illetve a fizetés nélküli, vagy a fizettséget visszalopó kuncsaft is nemi erőszakot követ el, a társadalmi és hatósági intézményeknek ennek megfelelően kellene eljárnia.

Lakásosok: Noha 1999 óta legális a prostitúció, tilos szexmunka céljából lakást kiadni, és a szexmunka alatt nem tartózkodhat más a lakásba, mivel ő a törvény szerint futtatónak számítana. Ezzel együtt is a lakásosok adják ki ma a szexmunkások legszélesebb rétegét, hirdetőoldalakon keresztül kínálják a szolgáltatásaikat, de belső fórumokon nyilvántartásokat is vezetnek problémás ügyfelekről.

Szexmunkás blogok: Olyan blogok, mint bármilyen más blog. Ezt szexmunkások vezetik, és a saját élményeikről, tapasztalataikról számolnak be. Vannak, akik más interjúkat vagy más szexmunkás élettörténeteket is megosztanak, vagy ajánlásokat fogalmaznak meg azok számára, akik ezen a pályán gondolkodnak. Nyilván tudom, hogy rettenetesen réteg az érdeklődésem, de szívesen olvastam volna erről többet.

Szexmunkások Érdekvédelmi Szakszervezete (SZEXE): Ez egy civil szervezet, aki segítséggel, jogsegítséggel és megelőző tanácsokkal tudja ellátni a hozzájuk fordulókat, hogy a szexmunkások ne legyenek bármilyen erőszak áldozatai, ne vegyék el a keresetük 60-70%-át. Emellett elmondják, hogy hogyan lehet kiváltani az engedélyüket, vagy hogy hol mehetnek megalázkodás nélkül a három havonta kötelező egészségügyi szűrésekre. Egy forródrótot üzemeltetnek, ahol a szexmunkások azonnal jelezhetnek, ha segítségre van szükségük, illetve óvszert osztanak, amely alkalmak arra is megfelelőek, hogy ítélkezés nélkül figyeljenek azoknak a mentális és testi hogylétére, akikkel találkoznak. A SZEXE igyekszik a lehető legtöbbet tenni azért, hogy a szexmunkások a függetlenebben és biztonságosabban végezhessék a munkájukat, és azt gondolják, hogy az ideális szexmunkás szabályozásnak is ezt kell garantálnia.

Nemi betegségek: Mint ahogy az előző bekezdésben már említettem, a szexmunkásoknak három havonta kötelező egészségügyi szűréseken részt venni, emiatt általában elmondható, hogy a szexmunkások jellemzően informáltabbak a védekezés és megelőzés különböző formáiban (egyébként ugyanez igaz a meleg társadalom tagjaira is, összevetve a heterókkal, akik nagyrészt nem is gondolják, hogy nemi betegek lehetnének).

A könyv hosszabban beszél a PrEP gyógyszerkoktélról, amelyet a HIV vírus megelőzésére használnak, és amely magyar egészségpénztári keretek között szinte megszerezhetetlen, mert az orvostársadalom egy része ellenzi. A PrEP ezzel együtt a szexmunkások körében sem használt széles körben, ugyanis nem mellékhatások nélküli gyógyszerekről van szó, pontos szedést követelnek, amit megnehezít, ha például előzetesben kell tölteniük az éjszakát, a szexmunkások nem is szívesen hordják magukkal, mert a rendőri intézkedéskor az óvszerrel együtt azt is elvehetik bűnjelként.

Ezzel együtt a törtvény valamelyest garantálja, hogy nagy egészségkárosodás ma ne történhessen a szexmunkások körében, a háromhavonta történő szűrések még nagyon korai szakaszukban elcsíphetik a HIV vírust is, és ahogy Bereczky Tamás HIV+ aktivista fogalmaz:

Nem fogtok belehalni, ha megtudjátok, hogy HIV fertőzöttek vagytok. De ha nem tudjátok meg, abba biztosan belehaltok.

És ez persze nem csak a szexmunkások és nem is csak a melegek számára fontos.

III. Az abolicionista – szexmunkás-diskurzus vita, és az álláspontom benne

A vita a szexmunka legalizációja körül zajlik, nagyrészt feminista berkekben. Míg az abolicionista álláspont a prostitúció kriminalizálását, addig a szexmunka-diskurzus hívei a megfelelő ember- és munkajogi szabályozást várnak. Az abolicionisták úgy gondolják, hogy a női test áruba bocsájtása a patriarchális társadalom szexuális kizsákmányolásának a legerősebb és legerőszakosabb gesztusa, amely semmilyen feminista tétellel nem férhet össze, aszexmunkás-diskurzus szerint a szexualitás felszabadulásával ideje nevén nevezni és megoldani akár civilizációs problémákat. Belátható, hogy mindkét félnek van igazsága. Szexmunka van, és nem jó az a lépték és minőség, amiben ennyi ember napi megélhetése függ a szexmunkától, erre a kötet is több példát hoz:

Hogyha lenne pénzem, akkor nem lennék itt napi szinten, de mivel nincs más lehetőségem az életre…

– mondja Mari, és én pontosan emiatt vagyok közelebb az abolicionista állásponthoz. A szexmunkának a saját definiciója szerint is az önkéntesen választott, beleegyezésen alapuló munkának kell legyen. Papp Réka Kinga is felveti egy ponton, hogy az öklét rázó izompacsirta és a sárgacsekkek másfajta kényszert jelentenek, de félresöpri azt, hogy a sárgacsekkek is kényszerhelyzetbe állítanak nőket és férfiakat, miközben érti, hogy ezeknek az embereknek nincs idejük megvárni a következő hónap negyedik, tizedik napját.

Én személy szerint azt gondolom, hogy a SZEXE és a hasonló programok elképesztően fontos munkát végeznek ma Magyarországon, és az államnak törekednie kellene arra, hogy ezeket a szervezeteket segítse, hiszen azok tüneti kezelését adják egy olyan szegénységnek, aminek léteznie sem volna szabad. Ezzel együtt pedig az államnak feladata, hogy megszüntesse azokat az okokat, amelyek miatt valaki erre kényszerül. Szociális lakáspolitika, érzékeny munkaerőpiac (a hátrányos helyzetű roma nők vagy szegény, városi, meleg fiatalok számára megoldásokat adó lehetőségekkel), és olyan védőhálóval, amely mellett nem fordulhat elő, hogy valaki nem tudja megvárni a következő fizetésnapot.

Én magam hiszek a kliensek büntethetőségében, mert azt gondolom, hogy megfelelő egyetemi ösztöndíjak és szociális ellátórendszer mellett senki nem szorulna arra, hogy ebből keresse a kenyerét, és ezen át egy méltóságdeficites helyzetbe kerüljön. Ezzel együtt azt is értem, hogy feltételezzük azt a kisebbséget, akik egyszerűen szeretnének szexmunkások lenni, meggyőzhető vagyok arról, hogy a legalizáció nem eredendően rossz, de ehhez tényleg az kell, hogy csak a valóban önként szexmunkát vállalók maradhassanak a rendszerben.

És hát, gyakori vád ezzel kapcsolatban, hogy az illegalitásban mindig sokkal veszélyesebb az élet, így azt gondolom, hogy szükség van arra, hogy az állam valós ellátórendszert biztosítson számukra ( azzal, hogy a futtatót és a kuncsaftot bünteti, nem a prostituáltat, és azzal, hogy kilépési lehetőséget biztosítunk). A legnagyobb hibája az államnak az, hogy a rendőrségre bízza azt a munkát, amit ez a szociális probléma megoldása jelentene.

És, persze, tudom, hogy ez kvázi egy utópia, ahogy arra már korábban is utaltam, de elképesztően fontos volna egy olyan állam felé tartanunk, amely a legelesettebbeket és legkiszolgáltatottabbakat emeli fel, amely alternatívát biztosít mindenki számára, aki nem a testéből szeretne megélni, csak bizonyos kényszerek erre vitték. Fontos erre vetnünk a tekintetünket, még akkor is, ha azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a ma szexmunkásainak akut segítségre, és rövidebb átfutási idejű törvényi és társasadalmi változásokra is van szükség.

Azért szerettem Papp Réka Kinga könyvét, amit már többször olvastam, mert többször terveztem, hogy írok róla, mert nagyon sokat beszélgettem általa a barátaimmal erről a témáról, sokat olvastam utána, és hosszú volt az út, amíg az én baloldali, sokszor újbaloldali, sokszor inkább szociáldemokrata nézeteimbenhelyre tudtam tenni ezt a témát, és örülök, hogy ez a könyv alkalmasnak bizonyult erre, miközben tényleg emberi működésekbe láttunk bele. Fontos könyv, bízom benne, hogy jönni fognak következők, lelkesen ajánlom kritikus olvasásra, de ahogy minden társadalmi, mozgalmi szövegnél az lenni szokott, ne ez legyen az egyetlen tartalom, amit fogyasztotok a témában.

Kedvenc részem: Amúgy egy kibaszott kapitalista is vagyok, aki szívesen olvas Marxról és piackritikáról, így egyértelműen Angéla és Kitti története állt hozzám a legközelebb, akik egyfajta vállalkozásként fogták ezt fel. Ezzel együtt nyilván az is van, hogy számomra, fehér középosztálybeliség felé tartó férfiként ezek a történetek voltak a legemészthetőbbek, és legbefogadhatóbbak, de ezt vállalom azzal, hogy ezt leírom.

Végezetül ajánlom a riportkönyvet azoknak, akik érdeklődnek a témában, de nem a metszetszemléletű posztmodern feminista kritikai filozófia (ide sorolom magam amúgy) szintjén szeretnének és tudnak foglalkozni ezzel a témával, hanem érthetően, tisztázóan és alaposan. Jó bevezetőkötet egy nagyon erős és fontos diszkusszív térben. Ha eddig érdekelt, ami a bejegyzésben van, ezt a könyvet is bírni fogod.

Papp Réka Kinga: Aki kurvának áll
Kossuth, 2017
206 oldal
Így olvastam: Többször is olvastam, de végig olvasmányos és olvasható volt, történetenként haladtam, de sem nyelvileg, sem lelkileg nem megterhelő szöveg, könnyen olvasható.
Alternatív fülszöveg itt.

Ennyi lettem volna mára ezzel a közel húszezer karakteres mamutértékeléssel/ajánlóval/recenzióval. Fontosnak tartom ezt a témát, örülök, hogy végre írtam róla. Holnap érkezem a havi summával, de addig se felejtsétek:

Julie Orringer: Üldözöttek gyűjteménye

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy nem tipikus holokauszttörténetet hoztam, ami egyszerre kíván egy romantikus regény lenni, és egyszerre kíván egy kevésbé ismert, de annál fontosabb történelmi folyamat velejéből tudósítani. A történelmi romantikus műfaj ezen embertelen időszakba helyezése nem idegen a szerzőtől, a Láthatalan híd című regényében a holokauszttúlélő magyar nagyszüleinek állít emléket, ebben a regényben pedig a Világ Igaza-díjal is kitűntetett amerikai újságíró, Varian Fry történetét meséli el, aki számos nagy művészt és értelmiségit mentett ki a Marseille felé egyre erősebben kapkodó nácik karmai elől. Julie Orringer Varian Fry néhány hónapos európai tartózkodásának a titokzatosságába egy romantikus meleg szálat hoz, az egész mégis valahogy szép történet lesz, egy kor amerikai társadalmát és háborúhoz fűződő viszonyát, valamint a művészetnek az akkor épp a náci erőkkel szemben beszélő mindenkori hatalmát is bemutatja. Nézzük közelebbről:

Varian Fry amerikai újságíró az 1935-ös berlini útja során látta, ahogy nácik halálra vernek egy zsidót a nyílt utcán, és ettől a tapasztalattól Amerikába visszatérve sem tudott szabadulni. Újságíróként és értelmiségiként felelősnek érezte magát azért, hogy ez velük egy világban történik, de cikkei, széles baráti körének zajló beszámolói nem változtatják meg a történelem menetét vagy az USA közvéleményét, akik úgy gondolták, hogy mindez csak Németországban vagy csak az öreg kontinensen fog maradni, nincs ezzel dolguk, ily módon Európában a háború 1939 őszén megkezdődik. Hitler 1940-ben megszállja Franciaországot, ahol az európai és egyetemes kultúra legnagyobb alakjai tanyáznak, akik nagyrészt délfrancia nyaralóikban igyekeznek túlélni, hiszen bíznak abban, hogy a nevük oltalmazza őket, és egyébként is céljuk, hogy tanúskodjanak a történelem ezen nehéz időiből.

A regény felütésében Varian a francia vidéket járja Chagall után, akit a menekülésre igyekszik rávenni, de nem jár sikerrel, útjáról visszatérve a marseille-i irodájában már végtelen teendő találja. Az amerikai alapítványa azzal bízta meg, hogy menekítse ki az európai kultúra legnagyobbhatású embereit, az ajtaja előtt viszont tömegek várják az utolsó reménysugárként kínálkozó menekítést, amely azonban csak néhány ember számára jelenthet kiutat Franciaországból. Varian Fry és társai egy jól kiépített, emberektől-emberekig vezető hálózatot tart fent Marseille-ben, amelynek a rendőrségen és a szálloda alkalmazottain túl az amerikai konzulátus, embercsempész szövetkezetek és kiváló útlevélhamisítók is a részeit képezik, ugyanakkor ezek a lehetséges utak egyre ritkábban nyílnak meg és egyre veszélyesebbek, így rengeteg megkeresést kénytelenek elutasítani.

Ez az ítélkezés és ez a morális tehetetlenség áll a szöveg ezen első részének a fókuszában. Varian Fry valójában nem műértő, aki mégis, most ítélethozó szerepbe kerül. Olyan emberek felett kell döntés hoznia, akikre lágerek, koncentrációs táborok várnak, olyan emberekről dönt, akik nem csupán titkos kódok egy-egy sürgönyként feladott jelentésben, miközben önmagában az a kérdés sem egyértelmű, hogy vajon tényleg többet ér-e egy művész vagy gondolkodó élete, mint bárki másé.

Ennek a dilemmának a teljességben valójában tisztázhatatlanságára az egyszerű válasz az, hogy ezek az emberek tanúkká válnak, akik képesek a munkájukkal és a történetükkel elmesélni, azt, ami túl színes, túl tobzódó és valójában túl pusztító ahhoz, hogy elfelejtsük. Varian azzal nyugtatja magát, hogy ezek az emberek tudják, hogy a művészeknek kötelességük tanúskodni és nem fordíthatják el a tekintetüket, bármennyire is szeretnék. Maga a cím is ezt a tanú szerepet idézi meg, az Üldözöttek gyűjteménye egy kiállítás anyaga, amelyet Varian vendégei gyűjtenek erről az időszakról. Zilberman, csupán a regény terében létező festő egyik munkáját Chagall dicséri így:

Ahogy megörökíti az utcára kidobott zsidó anyákat és gyerekeket, a zsidó férfiakat, akiknek törött üveggel vájják ki a szemét, amikor megmutatja a fiatal lányokat, akiket levetkőztetnek és kiállítanak az utcára, hogy a náci ifjak megbámulják, kigúnyolják és összefogdossák őket. […] Nincs nála hatásosabb fegyverünk a nácik ellen.

Ezzel együtt is, a regény megszólalásmódja nem a pátoszé, hanem a biztonságé és bizonyosságé, hogy innen végsősoron muszáj lesz kikeveredni valahogy. A regény nagy részében a menekülők egy vidéki villában vannak összezárva, és sokszor szürrealistákhoz méltó életet élnek, amely például a regénynek hihetetlenül hálás, vicces és nagy pillanatait adja. Ezek az emberek a maguk nihiljében kinevetik a tabukat és valami nagyobb igazságot látnak meg (épp erről a nagyobb igazságról lesz még szó a bejegyzésben ott, ahol a kedvenc részemről fogok beszélni), így a villa egy biztonságos oázist teremt, ahol nincs háború, és ahol jó ottlenni. A regény egy pontján Varian azon gondolkozik, hogy lehet-e, hogy semmi ne változzon – milyen abszurd kívánság egy háború közepén, és az olvasó persze érti.

A folyamatos munkával töltött órák egy pillanatában tűnik fel Grant, a történelmileg kevésbé hiteles, ám a történetben jól működő perzselő szerelem. Grant és Varian viszonya úgy tűnik, hogy az öreg kontinensen, és ebben az oázisszerű biztonságban válik megélhetővé, miközben a romantikus regények elvárt csavarjai kísérik a történetet. Variannak felesége van, Elieen, aki nem jelenik meg a regényben, de Varian emlékeiből tudjuk, hogy egy végtelenül kozmopolita és haladószellemű nő, megveti a titkolózást és a tudatlanságot, ily módon Varian homoszexualitása sem titok számára. Varian és a felesége viszonya egy lassú, de rendkívül mély elvtársi, szövetségesi viszony, míg a Granttel történtek már lezártnak tűntek a regény elején, Grant a szeretője nevében keresi meg Variant, és kéri a segítségét. Miközben a két szereplő tobzódik a múltjuk sebeiben – ki ment el, és ki nem ment ki után –, meg kell próbálniuk újraépíteni valamiféle bizalmat, miközben persze majd visszatérve amerikai polgári életbe 1940-ben elképzelhetetlen, hogy bármilyen kimondott keretben megélhetővé váljék ez a szerelem.

Grant kapcsán ugyanakkor betekintést kapunk egy rendkívül izgalmas amerikai történetbe is. Grant édespaja egy színesbőrű zenész férfi volt, aki megszöktetett egy zsidó lányt, majd otthagyta az asszonyt a gyermekével. Grant anyja visszatér a zsidó közösségbe, Granten pedig nem látható az apja származása, így bekerül a Harvardra, ahol ugyan már kvótákkal vesznek fel színesbőrűeket, ő kvóta nélkül is bejutott. A regény idejében alakul ki Grantnek igazán a színesbőrű identitása, és izgalmas, ahogy ez nem látható kisebbségi csoporthoz való tartozásként működik, miközben persze emberileg szomorú és történelmileg hiteles, hogy úgy érzi, minden, amit elért, azt titkolózás útján érte el: az egyetemi felvételijén nem mondta el, hogy fekete, hiszen nem is tartja magát annak, félt, hogy nála telik be a kvóta, és egyébként is, ez a státusz számos hátrányos megkülönböztetéssel járt volna. Grant a vállalását azzal vonja párhuzamba, hogy most emberek Európa-szerte azért hallnak meg, mert vállalják magukat.

Grant és Varian esetében egészen más a melegséghez való viszony is. Grant a Harvardra menekült a zongoratanárába való szerelme és egyáltalán a melegsége elől, miközben hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Harvard tele van titkos klubokkal és estélyekkel, bennük burkolt és kendőzetlen kapcsolatokkal, Grant viszont nehezen illeszkedett be ezekbe a közegekbe, miközben Varian az első pillanattól otthonosan érzi magát ebben a polgári, kozmopolita közegben, de felnőtté válva már neki van buknivalója, Grant álmodhat nagyobbakat a közös jövőről.

És ily módon én ezt az egész romantikus történelmi könyvet a helyén kezelve nagyon bírtam. Amit fontos megérteni belőle, hogy miközben a társadalom, amelyről ez a könyv alapos kutatómunkát követően beszámol, valós, addig Varian Fry homoszexualitása erősen kérdéses, de a regény mégis hitelesen tud beszélni a homoszexualitás kérdéseiről, ahogy Grant fikciós volta ellenére valós volt az a felsőoktatási rendszer, amit bemutat, vagy ahogy Zilberman fikciós volta ellenére hitelesen beszél a művészet fontos tétjeiről. Egy nagyon kedves tanárommal beszélgettem nagyon sokat az Abraham Lincoln, a vámpírvadász című film kapcsán, hogy a történelemben vannak olyan időszakok, amikor érthetetlenül nagy vállalások történnek, vagy nagy eredmények születnek, noha nem felderíthető ma, hogy mi is történt azokban a napokban. A horror, vagy jelen esetben a romantikus zsáner ezeket a lyukakat tömi be a saját kliséivel és egy olyan választ ad, ami miért is ne lehetne egy lehetséges válasz, és ebben a tekintetben a felhozott példák sokkal menőbbek, nagyobbakat vállalnak, nagyobbakat mozognak ki a valóságból, miközben a világból ismert tények megmaradtak. Nem azt mondom tehát, hogy nem értem meg azokat, akik kételkednek, de ezt az olvasatot fel tudom ajánlani.

Mert amúgy az van, hogy tényleg kedveltem ezt a könyvet. Szerettem, hogy emberekről szól, akik dolgoznak. Szerettem, hogy Varian irodája egy aktív és egymásra figyelő közösségként látszódott, ahol van hely ritka, de fontos beszélgetéseknek, vagy jól becélzott, mégritkább kedves viccelődésnek is. Szerettem a könyvnek a hangulatát, azt, hogy ilyen időkben valami az életnek az ennyire bizalommal teli igenléséről tudott szólni. Hogy miközben az egész közösséget megrázta Walter Benjamin öngyilkosságának a híre, az egész csapat drukkolt Hannah Arendtnek, aki csak a történtek után lesz a XX. század egyik legnagyobb hatású filozófusa, és eközben szép az, hogy ebbe az elmesélésre érdemes történetbe szervesen tud integrálódni egy szép romantikus történet. Egy olyan, amit tényleg szép elolvasni. A kötet legnagyobb vállalása azt hiszem, hogy végig hiteles tudott maradni a sűrűn szedett 540 oldalas regényben.

Kedvenc részem: Van két nagyon fontos vacsora a regényben, ahol összeülnek a szürrealisták, és úgy döntenek, hogy jól érzik magukat, csak azért is. És ezek tényleg csodálatosan nagyon szürreális esték, amiket imádtam, de volt ezen belül is egy kedvenc jelenetem. Az első estén egy Non! C’est Tabou című játékot játszanak, mindenki mond valami megdöbbentőt, tabudöntőt. Jacqueline ezt mondja:

Szeretem az impresszionisták festményeit, amelyeken macskák ugrándoznak a kertben – közölte. – Szeretem a nőket azokban a dagadozó ruhákban, és a virágokat. Igen, azt a sok-sok virágot! Imádom őket! Halálosan unom már azt az elvet, hogy minél ocsmányabb egy festmény, annál inkább jogot formál arra, hogy művészetnek tekintsék. Nem akarok mást, csak gyönyörű festményeket látni.

Madame Breton kimondása számomra a legnagyobb művészeti gesztus, és ezt nem fogom tudni elmagyarázni azt hiszem, de nagyon igyekszem (előljáróban annyit, hogy a művészetkoncepcióm nagyban merít [ó, ez nem lesz stillszerű, bocsánat] Massimiliano Parente: Hitler után a második legnagyobb művész című regényéből, amely a művészet eredményének a korábban soha nem érzett hatást tekinti). Szóval ebben a kijelentésben az van, hogy a szépségről való fogalmaink iszonyatosan megváltoztak a XX. században, és ennek az ennyire direkt és a szürrealista közegben való kimondása valami olyan progresszív, amit el nem lehet mondani, hiszen valójában az egész szürrealizmusnak, meg mindennek talán éppen az a kontextusa, hogy az ember mennyire is vágyik a szépre, és közben ez állatira nem problematizálódik kimondva, és igen, ez egy nagyon menő bemondás volt, imádtam, erről a könyvről biztosan ez fog eszembe jutni, valószínűleg bármikorig.

Végezetül hát ajánlom a könyvet azoknak, akik hallanának a második világháború zsidóüldözött világának a nem kelet-európai történetéről is, akit érdekel, hogy milyen is egy ilyen kozmopolita, szürrealista művészvilág, és persze azoknak, akik úgy érzik, hogy bele tudnának veszni az értékelésem alapján egy ekkora regénybe.

Julie Orringer: Üldözöttek gyűjteménye
Mennyit ér az ember háború idején?
Libri, 2020
543 oldal
Így olvastam: Lassan indul be a regény, az elején Chagalléknál járunk vidéken, majd hírtelen csapódunk bele az iroda marseille-i életébe, és Grant is elég random csapódik be, szóval el kell telljen az első 100 oldalnak, de onnantól vitt már sokkal nagyobb léptékekben, de el kell mondani, hogy ez egy vastag, sűrűn szedett, kisbetűs könyv, ami megkéri a saját idejét.
Itt írtam róla alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Libri Kiadónak a bizalmat, és hogy elküldte nekem ezt a könyvet, örülök, hogy mesélhettem róla. Én a magam részéről most elköszönök, de előtte megígérem, hogy legkésőbb a pénteki kibeszélőssel érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk

Sziasztok,

hegyekben állnak az íróasztalom az elolvasott és elolvasandó értékelésre váró könyvek, és ideje, hogy bele is csapjunk az elsőbe. A könyv, amiről most mesélni fogok tavaly előtt jelent meg angolul, tavaly tavasszal pedig magyarul. Az angol megjelenés első nagy híreitől fogva tudtam, hogy ez a könyv elképesztően fog tetszeni, így örültem, hogy az Európa Kiadó hamar lecsapott a jogaira, és nagyon vártam a magyar megjelenését. Aztán megjelent, elkezdtem olvasni, és félbemaradt, pedig nagyon tetszett, hozta a reményeimet, elvárásaimat, sőt. Végül ősszel fejeztem be, és azóta is az életem egyik legmeghatározóbb olvasmánya lett egy csomó minden miatt. Ocean Voung Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című regényéről lesz ma szó.

Ocean Vuong egy a regény megjelenésekor harmincéves vietnami származású amerikai szerző, aki az első verseskötete után egy önéletrajzi regénnyel jelentkezett, amelyben szembenéz az identitásmarkereivel, örökölt és szerzett mintáival, a kulturális és szociális mobilizáció magányával. A mélyszegény, bevándorló családba született főszereplő édesanyja és nagyanyja nem beszél angolul és a társadalom peremén él, az elbeszélő pedig már befutott költő, irodalmár, aki számára az angol nyelven művelt irodalom tényleges megélhetést és társadalmi státuszt biztosít. A magaskultúra és az egyetem világa azonban már átbeszélhetetlen távolságra van az otthontól és a családtól. A regény formáját az anyjához írt levél adja meg, így ez egy eredendően és bevallottan elbukott vállalkozás, amelynek mégis neki kell kezdeni.

Kiskutya, ahogy a szerző az egész regényben családjától kapott becenévvel hivatkozik magára, és amely név az ártó szellemeket hivatott távol tartani a gyermektől, a mélyszegénységből jövő elsőgenerációs értelmiségiség mellett a háború után születettség tapasztalatát, a kamaszkorában jelentkező melegségét, valamint a vietnami nyelven és angolul egyaránt analfabéta édesanyjával való kapcsolódási képtelenségét is megírja. A levél írója visszatekint az addig eltelt életére, a levélírás és az őszinte szembenézés gesztusával ír az édesanyjának, és bátorítja az őszinteségre az, hogy tudja, az édesanya képtelen volna mindezt elolvasni.

A levélregény pozíciója tehát a jelenben rögzített. Az író utólag, az irodalmi és filozófiai ismeretei mögül igyekszik megérteni mindazt, ami addig vele történt, ugyanakkor a szöveg abszolút érthető a regény mögött megbúvó filozófiai alapoktól függetlenül is, a regény nyelvének tétje a pontos és érzékeny közlés, a hivatkozott szövegek inkább csak arra kellenek, hogy elindítsák a gondolat- és emlékezésfolyamokat.

Ezzel együtt ez a regény nem egy átlagosan, A pontból B pontba eljutó regény. Lassan dolgozik, sokszor versszerűen, random asszociációk mentén, ahogy azt valójában az emlékezés is teszi: a visszaemlékezett élet tapasztalati alapján történetet konstruál. Számomra és a könyv kedvelőinek számára ez a lassú, hihetetlenül személyes, közeli, lírai, intim elbeszélésmód az egyik oka annak, amiért ezt a könyvet nagyon szeretjük, igyekszem majd a bejegyzésekben idézetetek szedni ahhoz, hogy eldönthesd, hogy ez számodra is működne-e, mert megértem, ha nem, pedig tényleg az egyik kedvenc könyvemről van itt szó.

És akkor az általános hangulat jellemzése után ideje, hogy közelebb kerüljünk a három részre bontott könyvhöz. Az első egység fő fókuszában az áthagyományozódott családi történetek és a szerző gyerekkora jelenik meg, a második egységnek kifejezetten a melegség áll a középpontjában, a zárófejezetben pedig az egyetemről, és az elsőgenerációs gyökértelenségről ír. A harmadik fejezet mozaikszerűen újraírt kis történetei az otthon már értetetlen, a család kötelékén túl történteket köti össze az otthoni tapasztalatokkal, ezáltal elmesélhetetlenné tett történetekből áll, amely erős kontrasztja az elsőben leírt, egységként működő családnak, noha az elhallgatások nyelvét a szerző már gyermekkorában is bírta:

„Előfordult már, hogy elképzeltél egy tájat”, kérdezted, miközben egy Thomas Kinkade-házat színeztél, „és aztán belehelyezted saját magadat? Megtörtént már veled, hogy hátulról figyelted magad, ahogy egyre távolabbra és mélyebbre mész abban a tájban, ahogy egyre távolodsz saját magadtól?” Hogyan mondhattam volna el neked, hogy az írás folyamatáról beszélsz? Hogyan mondhattam volna el, hogy mi ketten tulajdonképpen nagyon közel állunk egymáshoz, két különböző oldalon van a kezünk árnyéka, és összeolvad?

A regény első oldalai azonnal jelzik, hogy ez a szöveg erősen fog dolgozni az empátiával, érzésekkel és érzetekkel. A második oldalon már találkozunk a királylepkék metaforájával, akik délre vonulásukkal egy egész generáció életét teszik ki az éjszakai fagyoknak, majd a következő bekezdésben láthatjuk, ahogy egy kisgyermek játékból az anyjára ugrik, és ezzel az anyjából egy olyan háború traumáit hívja elő, amelynek a megtörténtéről a gyereknek még fogalma sincs. A vietnami háború tapasztalata szervezi ezt a fejezetet a leginkább.

Kiskutya nagyanyja megszökik az iszlám világ szerinti elrendezett házasságából és egy katonai táborban talál befogadást, ahol a teste kiszolgáltatásával képes az életben maradását biztosítani. Az anya nyelvi kompetenciáit végleg megköti az, hogy nyolcéves volt, amikor a szeme láttára lebombázták az iskoláját, az Egyesült Államokba kerülve is igyekeznek ezek a szereplők láthatatlanok maradni, hiszen úgy érzik, ahogy a háborúban, úgy a kapitalista államban is a rejtőzködés és a tűrés a túlélés egyetlen lehetősége, így eszerint nevelik Kiskutyát is.

Olvastam, hogy a poszttraumás stresszben szenvedő szülők nagyobb valószínűséggel verik a gyerekeiket. Talán tényleg van valami a szörnyeredetben. Aki kezet emel a gyermekére, talán azért teszi, hogy felkészítse a háborúra.

Ezzel együtt tehát Kiskutyának egy sivár gyermekkor adatott, amelyben folyamatosan újra kellett gondolnia a pozícióját. Szégyenkezik, amikor az anyja és a nagyanyja bohócot csinál magából a hentesnél, mert nem tudják elmagyarázni, mit szeretnének, tudja, hogy nem számíthat az anyjára, amikor neki védelemre volna a szüksége a családon kívüli világba, és tehetetlen, amikor az anyját próbálja írni és olvasni tanítani, miközben az anya pontosan érzi, hogy ennek fordítva kellene történnie, ezért, hogy méltóságát megőrizze, megveri a gyermeket.

A regény második fejezetében nagyrészt egy dohányültetvényen járunk. Ocean kamaszként itt dolgozik, és itt ismerkedik meg a gazda fiával, Trevorral, akivel szerelmesek lesznek egymásba. Trevor és Ocean kapcsolata egyfajta szépen működő viszony, amely nem pusztán a szerelmet és a testiséget, hanem a kamaszévek világundorát, szerhasználatát, és egymás idegenségébe kapaszkodó túlélési kísérleteit is körüljárja. Kiskutya a Trevorral való szerelme kapcsán találkozik először olyan helyzetekkel, amelyet a családi létezésének a keretében nem tudna megélni. Noha az otthon fő szabálya az, hogy mindenáron láthatatlanoknak kell maradnunk, Kiskutya a szerelmet a láthatóvá válás érzésével írja le:

Ahogy Trevor nézett engem a dohányföldön, amikor egy rövid ideig egymás mellett dolgoztunk, karja súrolta az enyémet, a növények zöld halomba gyűltek egymásra, szeme rajtam időzött, aztán, amikor észrevettem, elkapta a tekintettét. Meglátott valaki – engem, akit ritkán lát meg valaki. Engem, aki azt tanultam – te tanítottál rá, hogy legyek láthatatlan, ha biztonságban akarok maradni

vagy később:

Emlékszem rá. Emlékszem, mert hogyan lehetne elfelejteni azt a napot, amikor az ember először találja szépnek magát?

Ez a szerelem visszavonja azt a fájdalomtapasztalatot és fájdalomnormát, amit eddig Kiskutya megtapasztalt, a két fiú szexuális kalandjainak néhány bekezdésnyi szép, a kamasz lélek folyamatait rögzítő leírásaiban a fájdalom a gyönyör felé vezető út, és a fájdalom egy olyan dolog, amire ő vágyhat mindennél jobban, ugyanakkor mégis rendelkezhet felette. A szexualitás megnyitja az eddig járhatónak tűnt utakat, a háborúban szocializált család tagjaként ő először választhatott és képességei szerint uralhatta és gyönyörré formálhatja a fájdalmat.

És miközben a két fiú kapcsolatában a szexuális viszonyok sem egyértelműek, tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Trevor republikánus családból érkező fiúként nem fogadja el a saját melegségét, a kitörésig képes hajszolni magát:

Kérlek mondd, hogy nem vagyok buzi. Az vagyok? Az? Te az vagy?

Ebbe a viszonyba érkeznek meg a drogok, a határba kiautózott esték, és bizony, a nagy beszélgetések is arról, hogy egyáltalán érdemes-e élni, amikor minden krízisbe beleszól egy KFC vagy egy Coca Cola reklám.

A főszereplő a saját melegségének a tényéről való belső harcról nem igazán számol be, az önfelvállalás egyetlen, de részleteiben és gondolatokban a fejezet egészét végig kísérő epizódja az, amikor egy gyorsétteremben elmondja az anyjának (mivel a vietnami nyelvben nincs szó a homoszexualitásra), hogy neki nem a lányok tetszenek. Az anyában ennek kapcsán is a háborús ösztönök működnek: Muszáj összezárniuk, hiszen egymás nélkül magukra maradtak a világban, ugyanakkor fontos számára, hogy a melegség maradjon láthatatlan, hiszen így is veszélyben érzi magukat:

Ne feledd. Éppen Elég már neked, hogy vietnámi vagy.

A szerelem valódi megélése később sem lehet beszédtéma az anya és fia között, ezek a tapasztalatok nem adhatóak át egy rontott vietnami nyelven beszélő ember számára, különösen, ha az az anyánk, aki retteg attól, hogy bármi beleavatkozik az életébe és kiszolgáltatja őt:

De hogy beszélhetnék neked erről a fiúról anélkül, hogy beszélnénk a drogokról is, az oxikodonról és a kokainról, amik nemsokára tönkretették, ahogy miattuk a világ szélei parázslani kezdtek? És a rozsdapiros Chevyről?

A regény tere a harmadik fejezetben még szélesebbre nyílik. Az egyetemen járunk, ahová Kiskutya az anyját és Trevort is hátrahagyva került. A korábbi fejezetek viszonylagos egylényegűsége itt abszolút felbomlik egy-két bekezdésnyi, csak egy érzés leírásához elég ideig követjük az egymás mellé írt történeteket. Esélyt kapunk megérteni, hogy mit jelent angolirodalom-szakos egyetemistának lenni, úgy, hogy elsőgenerációs értelmiségiként a családjában neki volt először lehetősége egyetemre járni, és valami ’hasznosat’ tanulni, hogy milyen érzés egy olyan nyelv használatával egzisztenciát építeni irodalmárként, költőként, amelyet az anyja nem beszél, és hogy mit jelent hazamenni, és nem tudni elmesélni mindazt, ami történik körülöttünk. Mit jelent egy elitnek a része lenni, mit jelent az, hogy neked először egzisztenciád van, mit jelent az, hogy az egyetemi életedből semmit nem tudsz elmondani.

Az ilyen pillanatokban, melletted, ilyenkor irigylem a szavakat, mert azt tehetik, amit mi sohasem – mindent képesek elmondani magukról csak azzal, hogy léteznek.

Képzeld el, hogy lefekszem melléd, és az egész testem, minden sejtem tiszta, egyedi jelentés sugároz, nem úgy, ahogy egy író teszi, hanem mint egy melléd préselt szó.

A regény harmadik fejezete az idegenségről tudósít. Arról, hogy tehetetlen vagy a családod körében, akárhány nagy szerzőt elolvasol, arról, hogy csak bízni tudsz benne, hogy a művészethez nem szükséges a pusztítás. Arról, hogy csak bízni tudsz benne, hogy az élethez nem szükséges a pusztítás.

A regény, ahogy a fejezetek térhasználatánál erre végig utalni próbáltam, egy nyitástörténet. A szöveg elején és a borítón is megjelenő királylepkék északról délre vándorolnak novemberben, miközben egy bármilyen éjszakai fagy elég volna ahhoz, hogy az egész populáció kipusztuljon. A regény harmadik fejezetének központi szereplője egy bölénycsorda, amely egy vadászó állattól megrémülve észrevétlenül rohan bele a kanyonba. Mindkét mozgás ösztönös reakció, noha mindkettő veszélyekkel jár. Ugyanilyennek teremti meg Ocean Vuong a regény terét. Nehéz visszanézni, de a továbbélésért nincs más választásunk.

Összefoglalva mindezt tehát a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk az egyik kedvenc könyvem, mert végtelenül megfogott a benne rejlő érzékeny idegenség, és az az őszinte gesztus, ami minden poétikai és retorikai eszközt ennek a közlésnek rendel alá. Egy hihetetlenül folyékony, jól érthető, jól érezhető szöveget kapunk, amely mélyen beleszáll az ember lelkébe, hogy pózok és eltartások nélkül megvizsgálja a legnagyobb elfojtásokat és családban öröklődő titkokat, szembenézve a szégyenekkel, és akár a nagymama történetén keresztül az iszlám társadalom, akár magán keresztül a nyugati, kapitalista társadalom tabuival.

Kedvenc részem: Szóval, itt már egyszer félbehagytam az értékelést, mert nem tudtam mit válaszolni. Talán azt a részt, ahol elhangzik, hogy „Utálom a KFC-t”. Mert ez a mondat annak az elhallgatása, hogy Kiskutyának fogalma sincs, hogy mi végre vagyunk ezen a világon, és ahogy az életben, úgy ebben a regényben is, szeretem az olyan beszélgetéseket, ahol ez a kérdés felmerülhet. Ehhez csend kell, bizalom és valamiféle nagyon együttrezgés. Kevés ilyen szép pillanat volt a könyvben. Kevés olyan van, amiben őszintén nevetésben tör ki két ember, aki szereti egymást.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretik a lassú, érzékeny könyveket, és nem bánják, ha igazából szinte az egész könyv a lélekben játszódik. Ajánlom azoknak, akik keresnek egy jó generációs regényt, és azoknak, akik meg akarják érteni a maguk idegenségét. Nekik ajánlom a leginkább.

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk
Európa, 2020
361 oldal
Így olvastam: Majdnem kihagytam ezt a pontot, merthogy április 21 és október 5 között olvastam ezt a könyvet, azt hiszem azért, mert amint tavasszal megkaptam, azonnal belevetettem magam, mert tudtam, hogy kedvenc lesz, de végül nem volt még itt az ideje. Aztán ősszel újra elővettem, elölről kezdtem, és 2-3 nap elég volt ahhoz, hogy végigolvassam újra, de ekkor vitt az, hogy az egyetemre vittem. Szóval olvasható gyorsabb tempóban is, én sajnálom, hogy nem hagytam magamnak elég időt gyönyörködni, de azóta többször tértem vissza a szöveghez, szóval… egy lassabb befogadást ajánlok.
És végezetül, írtam ehhez a könyvhöz is fülszöveget.

Szóval ennyi lett volna, nem is fájt annyira ez az első értékelés a július óta a blogon, ezzel pedig ez az első értékelés, ami már csak ezen a felületen olvasható. Sajnálom, hogy így alakult, de azért örülök is annak, hogy ez a könyv lett az első. Most úgy érzem, hogy tényleg megtört a szünet, mert már értékelést is írtam, szóval nincs is más hátra, minthogy kiköszönjek a következő bejegyzésig. Merthogy, fontos, hogy addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Molnár Gál Péter: Coming out

Sziasztok,

a mai bejegyzésben Molnár Gál Péterről és a Coming out című önéletrajzi kötetéről fogok nektek mesélni. És ez mindenképpen fura számomra. Én már az a generáció vagyok, akinek az MGP rövidítés már nem igazán mond semmit, hiszen nem éltem a rendszerváltáskor, 2004-ben pedig, amikor Molnár Gál Péter ügynökmúltja nyilvánosságra került, még csak 7 éves voltam. Az a generáció vagyok, aki viszonyul valahogy az ügynökmúltakhoz, de nem érzi ennek már igazán a súlyát, csak tudja, hogy ez egy fontos dolog. Mégis azt gondolom, hogy van mondani, mesélni valóm erről a kötetről, de ha valaki olyan emberek véleményére is kíváncsi, akiknek valóban jelent valamit a III/III-as ügynök múlt és ismeri MGP munkáját, azoknak hagyok lent a bejegyzés végi szövegdobozban majd további linkeket. co.JPG

Molnár Gál Péter a rendszerváltás előtti színházi kritika egyik legvitatottabb, ugyanakkor minden kétséget kizáróan az egyik legelismertebb alakja. Kortárs színészek úgy nyilatkoztak róla, hogy vérbe mártott tollal írt, sok kárt okozott a kritikáival, tudták, hogy bizony elfogult, például azokkal a darabokkal szemben, amelyekben a felesége Ronyec Mária is játszott, mégis minden szavának súlya volt, figyelmet szenteltek neki. A rendszerváltás előtt MGP a Népszabadság kulturális szerkesztőségének egyik nagy alakja volt, neve vitatott, de erős lábakon álló intézménnyé vált az évek alatt.

Éppen ezért szólt hangosan, amikor 2004-ben fény derült ügynökmúltjára, miszerint Luzsnyánszky Róbert néven III/III ügynökként jelentéseket tett a színházi elitről és annak a működéséről. Azt mondhatjuk, hogy a közhangulat több évtizedes feszültsége robbant rá Molnár Gál Péterre. Egyszerre vitatták mindazt, amit írt, emberi és szakmai méltóságát is megkérdőjelezték, ismét téma volt Latinovits Zoltán öngyilkossága és MGP kritikája a színészről, miközben ekkor még érezhetően sajgott az ügynökakták további titkosításának sebe is a társadalomban.

Akkor MGP csak annyit nyilatkozott kioktató hangnemben, hogy ha ma fenyegetnék meg börtönnel a homoszexualitása miatt, akkor most is aláírná a saját beszervezését. A botrány után kezdett el dolgozni Coming out című emlékiratán, hogy az olvasó betekintést nyerjen a diktatúra színházi életébe, a homoszexuális férfi világba és az ember ügynök múltjába. A szöveg a szerző 2011-es haláláig nem készült el teljesen, ahogy a szerkesztők többször is jelzik, vannak megszerkesztetlen mondatok (ebből talán 2-3 feltűnőbb darabot találtam), és téves, nem visszaellenőrzött adatok, amelyeket az alapos lábjegyzetek és a hosszú névmutató javít ki vagy pontosít. A kötet most, tavasszal, a Magvető Kiadó múltfeldolgozással foglalkozó Tények és Tanúk sorozatában jelent meg, és három ilyen hosszú bekezdésnyi felvezető után ideje végre beszélni a könyvről.

Amikor ránézünk a tartalomjegyzékre, láthatjuk, hogy egy öt fejezetől álló könyvet kapunk, ám ezek a fejezetek összeérnek. Minden fejezet egy adott téma köré szerveződik, ugyanakkor a kötet fő kérdése kapcsán óhatatlanul van átfedés a témák között.

Kinyitva a kötetet a rövid előszó után azonnal a függeléknél találjuk magunkat. Persze nem véletlenül. Molnár Gál Péter dramaturgként végzett és dolgozott, így nyilván pontosan tudta, hogy ha az ügynökmúltjáról általában elítélően beszélő, őt személyében és munkásságában sértő írásokat közöl, akkor óhatatlanul kialakul valamiféle szimpátia, az őt kritizálókkal szembeni tartás az olvasóban. Másrészt azzal, hogy a fügelék a cikkekkel és a kis magyarázataival előre került, azt is kifejezi, hogy ez is erősen a szöveg része, el kell olvasnod, át kell magad rajta verekedned. Nem csak úgy, függelék módjára.

Az első tematikus fejezetben hosszabb-rövidebb anekdotákat kapunk, amin keresztül megértjük a kort, amelybe a hányattatott színházkritikus születni és létezni kényszerült. Televíziós műsorszerkesztés közben látjuk őt, és megismerünk néhány tipikus karaktert, a társalgási lap párthűsége és nem képessége miatt kinevezett főszerkesztőjét, vagy egy felszolgálót, aki jelent, néha azokat a badarságokat is, amiket a fülébe ültetnek.

A következő fejezetben a homoszexualitás tematizálódik. A magánügye, ami közüggyé vált, hiszen mint írta, az közigazgatási következményekkel is járt. Ebben a fejezetben beszél arról, hogyan ismerkedett meg más melegekkel, színházban, korzózva, külföldi színházi- és filmfesztiválokon, valamint ebben a fejezetben olvashatunk a beszervezéséről is.

A színházpolitika témája köré szerveződik a negyedik fejezet. Működés közben látjuk a diktatúrát, annak kultúráját, színházát és színházi kritikáját, és mindez az ötödik fejezetben csúcsosodik ki, ahol a maga színházi kritikusságát igyekszik megmérni, hogy aztán összefoglalja az egész kötetet. Amit egy névtelen kommentelő a kritikáiról ír ékezetek nélkül, az igaz erre az életrajzi könyvre is:

A kritikait is az utobbi evekben nem kritikanak neveztem, magamban, hanem „szinhazrol szolo irasnak” – sokszor nem a szo hagyomanyos ertelmeben vett kritikak (az mi?), hanem remek esszek, stilusgyakorlatok

Mivel mind a korrajz, mind a melegség, mind a színházi kritikussága, mind az ügynöksége nagy hangsúlyokat kap, azt gondolom érdemes úgy vizsgálni a kötetet, hogy kiderüljön, melyikről mit gondol.

MGP aktív éveiben diktatúra volt, amely a saját lágyságát és könnyűségét, már szinte szabadságát hirdette, mégis az élet minden területén kontrolálni szerette volna a polgárait. És miért is volna más a kultúrában ez. Azt mondhatjuk, hogy ez az a kor, amikor mindenki szem a láncban, a házmesterek, akik persze minden kornak a házmesterei, és a kávéházi asztalok körüli ügynökök kora ez, ahol az volt a legnagyobb imádság, hogy

Adjon az isten nekem olyan besúgót, aki azt jelenti, amit én mondtam.

A szerző bátran mondja a kötet elején, hogy ő nyugodt volt, hiszen pontosan tudta, hogy ha a párt nem akarja, neki úgysem eshet baja, ha pedig a párt akarja, úgyis baj fogja érni, és mint a csehovi puska, ez a mondat is óhatatlanul elsül majd, jóval az utolsó felvonás előtt. Az emberek egyszerre kedélyesek a diktatúra kapcsán, kinevetik azt, szórakoznak azzal, akivel lehet, de már az is elégtételt jelenthet, ha csak köszöntik az ügynököt is az eszpresszóba belépve.

Nem fülelt. Nem szólt bele. Nem szólt hozzánk semmit. Csak ült ott az állambiztonság szobraként. Emlékeztetett rá, mennyire ellenőrizhetetlen szabadságban beszélgethetünk egymással.

Ugyanakkor művészek dolgoztak ebben a közegben. Olyanok is, akik megvívták a maguk függetlenségi harcukat, és persze olyanok is, akik meghozták a maguk kompromisszumait. Molnár Gál külön kiemeli, hogy legkevésbé a cenzúra volt nagy hatással a színházi életre, bár ő maga is írja, hogy valahogy minden darab, minden író és minden színházi gesztus lehetett gyanús.

Mégis a kultúra legnagyobb kártevőinek azokat tartja, akik behízelgéssel és farokcsóválással igyekeztek eredményt elérni, hiszek ők elfogadták a másféle kultúra játékszabályait, kiszolgálták a rendszert és újratermelték azt a saját terükben. Acél György vezetése pedig békét akart a kultúrában, így igyekezett mindenkit megvenni, akit érdemes volt. Nem azt, akit lehetett, hanem akit érdemes volt, ahogy azt MGP is kiemeli.

Éppen ettől lesz érdekes az a nyílt gyűlölet, amit 2004-ben az ügynökmúltja nyilvánosságra kerülése után Molnár Gál Péter kap. Hosszan idézi a függellékben a Blikk egykori írását, amelyhez képest vet fel majd további kérdéseket a függellék további része, illetve a teljes könyv is:

Hiszen, ha ő az elnyomó rendszer oldalán állt, semmilyen joga nem volt, hogy a művészet mezején egyáltalán megvesse bakancsos lábait. Művészetről, színházról csak az írhat, aki szereti, sőt imádja, aki azért él, a színházért, a művészetért. Csak ilyen alapon fordulhat elő, hogy mind a nézők, mind a művészek, mind pedig a szerkesztők megbíznak benne olyan szinten, hogy olvassák, amiket ír. Így, hogy kiderült, MGP az elnyomók cinkosa volt, egyben az is kiderült, hogy mindaz, amit írt és mondott, semmilyen tekintetben nem volt érdemes arra, hogy az emberek olvassák, és komolyan vegyék.

Egy sajtótermék szavazásra vitte MGP ügyét, és a megkérdezettek 31%-a mondta azt, hogy a szerző többet soha sehol ne publikáljon, miközben más nagyvonalú fórum bejegyzés írók felteszik a kérdést: Van-e Magyarországon olyan ember, aki Molnár Gálnál többet tudna a színházról.

Sokak szemében ugyanakkor ez a végtelen tájékozottságra épülő életmű egy pillanatok alatt dőlt össze. Ha a kriktikus ugyanis a párt embere volt, akkor felmerül a kérdés, hogy mikor ír meggyőződésből és mikor feladatól, miközben összeolvasva a jelentéseit és a kritikáit pontosan láthatjuk, hogy mindig arról írt, ami őt érdekli ebben az egészben.

Egy színházeszményt képviselt és kért számon a színházon kritikáiban, és bízott benne, hogy a jelentésének a kivonatai akár egy picit is számítanak a kultúrában, miközben egyre többsör telefonált maga Acél György a Népszabadság szerkesztőségébe egy-egy kritika után arról érdeklődve, hogy azt a tetűt, kirúgták-e már.

Profi színházat kért minden alkalommal számon, sokszor tényleg vértől tocsogó tollal. Az az egyik álomszínházáról így ír:

Utolsó végvári vitézként őrzi a műveltséget, formaérzékenységet, a művészettörténeti tudást és a viselettörténeti ajánlásokat.

Kérdésként merült fel, hogy írhat-e valaki 2004-ben, akinek ilyen elvárásai voltak a színházról, de mérlegelnie kellett egy egymás mellett élő, de egymás ellen ható kényszert. Meg kellett mérnie, mi elviselhető és képviselhető. Ne értsük félre. Molnár Gál Péter tudja, hogy nem helyes az, amit tett, annak ellenére is, hogy ha tehetné újra megtenné. 2004-ben nem gondolták őt áldozatnak, hiszen akkor lett volna áldozat, ha nemet mond, és nem alkuszik meg.

De persze nem akart megalkudni sem. A szerkesztők nem véletlenül választották ezt a három mondatot a borító hátuljára:

Pletykás vagyok, bőbeszédű. A beszéd a gondolatok elrejtésére való. Mértéktelen pletykázás közben lehet legjobban titkot tartani.

Minden a történetben előkerülő tisztről megtudjuk azt is, hogyan lehet kijátszani. Van olyan, aki vonalas ember, az életét a legutóbbi párthatározatok mozgatták, aminek a kereteit Molnár Gál az MSZMP központi lapjának munkatársaként ő maga is igen jól ismert. Másokkal fecsegett. Olyanokkal, akikre azért bízták, mert otthonosan mozogtak a színházi közegben, de a fecsegés igyekezett a lehető legüresebb maradni, hiszen

Színházról fecsegni más, mint színházról referálni a titkosszolgálatnak.

És hogy akkor miért nem vállalta mégis ezeket a fecsegéseket a rendszerváltáskor? A kérdés a kötetben is felmerül. Persze nem titkolja el, hogy lapulni szeretett volna, hátha megússza, hiszen nehéz egy olyan dologgal előállni, amit az ember legjobb barátai, vagy az akkor már nem élt felesége sem tudott. Ugyanakkor vállalja a saját szavait:

 Csak azt mondtam, amit gondoltam. Csak azt mondtam el, amit leírtam az újságba is, vagy leírthattam volna, ha átmegy a szerkesztőségi szűrőn. Azt írtam, amit gondoltam, és csak azt gondoltam, amit írtam. A szabadságát belül hordja az ember.

És az utolsó mondatot akkor is idéztem volna, ha nem sikerül ilyen jól beillesztenem, mert az az igazság, hogy állati izgalmas, ahogy egy diktatúrában egy zsarolással beszervezett ember beszél a szabadságról. Akár mint szellemi szabadságról, amelyről eddig olvashatunk, akár a megtűrt homoszexualitás adta szabadságával.

A könyv egyik legviccesebb jelenete az, amikor Béla bácsi arról beszél, hogy titokban meleg évtizedek óta, és nem lehet neki elmondani, hogy mindenki rajta és a homoszexualitásán nevet. És ez persze fanyar humor, de a diktatúra sem édes. Molnár Gál azt mondja itt döntötte el, hogy ő nem akarja, hogy gúny tárgya legyen, ezért kvázi mindenki tudott a melegségéről, miközben saját bevallása szerint szerelemből és véletlenül sem konspirációból vette el Ronyec Máriát. Hülyeség is lett volna, mert tudta, hogy sosem volt titok a melegsége.

És ezzel játszi könnyedséggel válik azonnal beszervezhetővé, aminek  a történetet a maga teljes abszurditásában mesélte el. Kiderül belőle, hogy ha a hatalomnak valakire szüksége van, akkor azt megszerzi. Megrendezték azt az alkalmat, amivel zsarolni lehetett. Bár az 1961-es törvények szerint a homoszexualitás már nem büntetendő, mégis kiskorú megrontásáért és közszeméremsértés miatt akár 10 év büntetéssel is sújthatják, miközben csak vittek hozzá egy fiút, akit a belügy hosszas megfigyelés után választott ki. Érezzük a helyzet sajátos kelet-európaiságát, amikor MGP megjegyzi, ha a fiút ő megrontotta, hát akkor sokadjára rontották meg, vagy amikor azt firtatja, hogy a saját hálószobájából sikerült közszemérmet sértenie a 180 cm magasban lévő ablakkal:

Ha valaki nagyon meg akar botránkozni, mint a viccbéli öregasszony, akkor a konyhaasztalt az ablakhoz kell tolni, és rátenni a hokedlit, csak úgy lát be fölháborodni.

Ugyanakkor látjuk a melegségnek azt a romantikus k-európai voltát, amit a Kéjpartban vagy A szakállas Neptunban láthatunk. Megismerjük a Vén Diófát, ahol folyamatosak a rendőri razziák, találkozunk színészekkel és meleg barátokkal, színházi vendégjátékok vagy filmfesztiválok alkalmán nagyon elborult történetekkel, és közben, amikor behozzák a legutóbbi kalandodat, mint egy csomó történetben, itt is kiderül:

Ismerem, csak a nevét nem tudtam.

Én viszont megjegyeztem MGP nevét és monogramját. Egy életre. És az van, hogy szimpatikus lett az elmúlt 370 oldalban. Azt írták sokan erről a könyvről, hogy nem az a klasszikus magyarázkodás, önbevallás ez a könyv, amire számítunk, de közben így is baromi hiteles maradt, sőt. Utálom ezt a szót, de ha tényleg olyan alkotó volt, amilyennek tartották és tartja magát a kötet alapján, akkor csak így maradt legitim mindaz, amit képvisel. Szerettem ezt a könyvet, mert tényleg egy kornak a tanúja szólal meg benne, aki nagyon különc, de izgalmas nézőpontból mutatja a korát.

A színikritika nem közfelkiáltásos véleménykinyilvánítás. Nem elégíthet ki népszavazásnyi egyetértést.

MGP sem ilyen ebben a könyvben. És jól magyarázza ez az idézet a könyv végén mindazt, amit elmondott. Nem véletlenül az utolsó történetben van ez a két mondat.

Összegezve tehát egy izgalmas, más olvasmányélményt kaptam, mint amit szoktam és amit vártam. Egy elvei mellett kitartó, érzékeny szerzőről van szó, aki képes több tíz oldalon keresztül is érdekes dolgokat mondani a Hamletről, és nyilvánvalóan telis-tele van történetekkel, amik még elbeszélésre érdemesek, vagy azok lettek volna. Szerettem, megbarátkoztam ezzel az emberrel, tetszett a humora.

Kedvenc részem: Most éppen nagyon átgondolás alatt van a Hamlet dráma bennem (Március óta ez időről időre előkerül a blogon, érthetetlen, hogy hogyan.), ezért nagyon tetszett az a rész, amikor arról ír, hogy Hamlet, Horatio, Rosencrantz és Guildenstern végülis egy iskolába jártak, ugyanazt a nevelést kapták, és mégis mennyire más karakterek lettek. De tetszett az is, amikor arról beszél, hogy mennyire nem feltétlenül jelent további romlást, ha két király váltja egymást… A Hamlet tele van csodálatos lehetőségekkel, és szerettem, hogy ez a könyv tovább nyitotta számomra.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akiket érdekel valami a regényvilágon túl. Akik érdeklődnek a színház és a színháztörténet iránt, és akik olvasnának valami nagyon okosat. Meg persze azoknak, akiknek ez az értékelés felkeltette a figyelmüket.

Molnár Gál Péter: Coming out
Magvető, 2020, Tények és Tanúk
441 oldal
Így olvastam: Pár nap alatt, kellemesen olvasható kis sztorizgató fejezetekből áll, de érezhetően tényanyag, nem szépirodalmi szöveg, kevésbé gördülékeny.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.
A dilemmát jobban értők, megélők írták: Fáy Miklós, Kovács Bálint, Sándor Zsuzsanna

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha olvastátok már a könyvet és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. A következő bejegyzésben már a summával jövök.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és szintén áprilid óta patreonon is támogathatjátok a munkámat.

A következő találkozásig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun

Sziasztok,

ma egy olyan friss könyvről fogok nektek mesélni, ami jókor talált meg. Éppen akkor, amikor úgy éreztem, nincs szükségem könyvre, hanem csak egy filmet akarok. Egyetlen szerencsétlen filmet, ami egy picit is rólam és a kríziseimről szól, de nem szupernépszerű. Végül egy német-osztrák filmet sikerült találnom (Aus der Haut, 2015) nehezen, pedig fizetni is hajlandó lettem volna. Aztán pedig jött ez a könyv, és ez visszavonhatatlanul rólam szólt. Meg a kríziseimről. És ez nagyon üdítő volt. a_szakallas_neptun.JPG

Nádasdy Ádám sokakkal együtt számomra is egy kulturális ikon. Szeretem a költészetét, ami a legújabb Jól láthatóan lógok itt címet viselő kötetében is meg tudott újulni. Szeretem, ahogy gondolkozik, legyen szó versekről, nyelvről vagy akár pont a melegségéről (a melegségével foglalkozó tárcáinak a kötetéről, A vastagbőrű mimózáról itt írtam). Szeretem, hogy polgári, mert jól áll a nagypolgári attitűdjének az, hogy titkokról beszél és hogy kimond dolgokat, tisztáz helyzeteket. Nádasdy új műfajban jelent meg 73 évesen. Novellákon keresztül beszél a melegségről és a ’60-as, ’70-es, ’80-as évekről. De ez ne tévesszen meg senkit. Ugyanazt csinálja, amit eddig: Beszél, szeretettel.

Ja, képzeld, még nem is mondtam.

– mondja Nádasdy hőse az első mondatban, aztán Nádasdy is mesélni kezd.

A 12 novellát tartalmazó kötetben nagyon különböző hősöket találunk. A kis leválasztott cselédszoba albérlőjétől középiskolás fiatalokon át önálló egzisztenciával rendelkező értelmiségiig vagy New Yorkban élő, néha hazautazó, a tapasztalatait csak egyes szám első személyben elmesélő férfiig mindenkivel találkozhatunk, akikkel érdemes találkozni.

A kötet talán fő szervező elve, hogy az identitáskrízisektől eljutunk egészen az életszervezésig. Az első novellában két szinte ártatlan kamaszt látunk, akik a rakparton néha egymáshoz érnek és esténként bemásznak egymás ablakán. Ők még keresik azt a módot, ahogy beszélhetnének kettejükről és megélhetnék a kapcsolatukat. Egyikük ódzkodik a buziság szótól, hiszen tudja, hogy a lányokat kell nézni, mert hát, ugye, őket kell, és tudja, hogy két fiú között nem lehet életre elegendő bármi is:

Különben is vedd már tudomásul, hogy két fiú között nincs olyan, hogy szerelem. Folyton ezzel jössz. Szerelem! Ahhoz egy fiú kell meg egy lány. Jó, parancsolj, akkor most melyikünk a lány?

A második novella hősei még mindig keresik a maguk útját a szexualitáson keresztül, a novella igazi tétje a bátortalanság egy szókimondásokkal teli világban. Ahogy haladunk a köteteben egyre inkább az elmondhatóság és a titok tematizálódik, olyan kapcsolatokat látunk, ahol már nem az első szerelmüket vagy viszonyukat gyepálják a szereplők, míg a végén már egy potenciális család képét látjuk magunk előtt. Az utolsó novella két hőse már akár alkalmas arra, hogy egymáshoz csiszolódjanak.

Persze ez az ív nem ennyire didaktikus, hiszen Nádasdy nem kevesebbet vállal, mint hogy körbevezet minket a rendszerváltás utáni meleg életen. És nem turistaként vezet minket, hanem mint aki tényleg meg akarja mutatni a mindennapokat.

Megismerjük a füstös meleg kocsmák öreg törzsvendégét, aki picit már a berendezés része, valami véletlen oknál fogva mégis mindent tudnak a világról, amit tudni érdemes, elkezdjük átlátni a meleg férfiak A-B kategóriáit, ezzel megcáfolva azt, hogy az internet által vált húspiaccá a társkeresés, de látunk értelmiségi meleget, aki a biztosan kitartott és talán szeretett egyetemista szeretőjét viszi Bécsbe, vagy látunk egyedül álló férfit, aki a szeretőjével beszél meg személyes dolgokat, hiszen egyébként egyedül van.

A kötetben olvasható novellákban a kapcsolatokon túl is széttartó szociális kapcsolatok látunk. Olyan családokat, amikben lehetetlen együtt karácsonyozni, olyanokat, akiknek nem lehet mesélni arról, hogy esetleg ketten élünk valakivel, és látunk elfogadó, vagy csak mindent tudó nagynéiniket, nő rokonokat, nekünk drukkoló szomszédokat, de egy novellában egy exkluzívra sikerült egyetemi KISZ kirándulásra is elmegyünk.

A széttartó tapasztatok helyszínei általában Budapesthez kötődnek, de járunk New Yorkban, Londonban, Rómában és a szívemnek elmondhatatlanul kedves Szegeden. Amerikába kell élnünk a nyolcvanas években, hogy olyan szomszédokkal éljünk, akik drukkolnak nekem és az exemnek. Csak Londonban mutathatja meg a rendőr merre is van a meleg kocsma. Nyugaton hallunk először nyíltan az AIDS-ről. És közben a magyar meleg csak igyekszik:

Nagyon remélte, hogy nem látszik rajta a szocializmus.

Az utazó, világjáró vagy akár csak a saját életükben kerengő karakterek közül vannak ugyan, akik inkább csak testiséget keresnek, de többségük mégis javíthatatlanul romantikus. Nádasdy azt mondta egyszer Szegeden, hogy a meleg férfiak többsége nem nőtte ki a kamasz szerelmet, és ez a történetekben is látszik. A címadó novella hősét csalódottan látjuk egy szobor előtt Rómában, ahová egy ígéretes szerelem után utazott, az első novella hőse a férfi kapcsolatban keresi társát, a Londonba utazó Gay-za (Imádom.) vár valakit:

Én is várok valakire! Tudod, szívem, mi mindnyájan várunk valakire, haha!

Amikor 2016-ban dedikáltattam Nádasdyval A vastagbőrű mimózát, azt mondta, biztosan egy nagyon helyes Szilveszter nevű srácnak viszem ajándékba a könyvet. Picit ilyen ez a könyv is, kedves, meleg, szeretettel teli. Akkor azt mondtam neki, hogy nem sajnos, mert ha így állna a helyzet, akkor két könyvet vittem volna. És most ez a könyv is olyan, amit nagyon el tudnék vinni két példányban.

És nem csak ebben a nagypolgári, finom, érzékeny gesztusokkal teliségtől lett vitathatatlanul Nádasdys ez a könyv, mint amilyen ez:

Két jóbarát így nem hallgat. Így csak egy pár hallgat.

vagy ez:

nincs szomorúbb, mint egy öreg transzvesztita férfiruhában

Hanem attól is, ahogy beszél a melegségről. A meleg közösségben akárkivel beszélek, tudjuk róla, hogy ő nem LMBT, hanem egy közönséges buzi. Ezt ő mondja magáról, így. És ez a kötet is ilyen. Vannak szereplők, akik köcsögnek becézik egymást, és ezzel kioltják az élét a szitoknak. Ugyanígy, amikor a sokat emlegetett első novella hős az identitását keresi, a buzi szóhoz talál. Én alapvetően tök támogatom a buzi szó visszafoglalását (erről például kellene írnom egy kibeszélős posztot), és értem Nádasdy törekvéseit is, és klassz, hogy olyan környezetben vetette fel ezeket a problémákat, ahol azok hitelesek, hiszen a múlt század második felében még nem igazán forgott közszájon a meleg szó, és nem feltétlenül identitást, hanem szexuális preferenciát jelentettet. Nem fogtok meglepődni, ha azt mondom, hogy ezt is tematizálja az első novella, ugye?

Nem tudom, hogy miért, de féltem ettől a könyvtől. Pedig tudtam, hogy Nádasdy nem ír dohszagúan, de mégis féltem, hogy az lesz. Féltem, hogy inkább egy letűnt világról fog beszélni, és hogy nem fog igazat mondani. Nem direkt, de az emlékek csalnak és az utókor egyébként is romantizál. Szerencsére egyik félelmem megalapozatlanabbnak bizonyult, mint a másik. Nádasdy mesélt, és rólam is beszélt. Könnyen bele tudtam helyezkedni a főszereplők kríziseibe és apró-cseprő ügyeibe. Olyan szituációk voltak, amiket ismerek vagy akár ismerhetnék. Emberi ez a novelláskötet, de hát rengetek féle ember van. És ez a könyv megmutatta.

Azt mondja, szépek vagyunk így négyen, és nagyon különbözőek. Mutassuk meg Neptunnak, hányféle emberfaj van.

Kedvenc részem: Egyrészt mondatok tetszettek. Mert Nádasdy szépen ír. Birtokában van a nyelv. Ezért igyekeztem sok idézetet hozni. Másrészt nagyon megkapott a KISZ kirándulásos novella, taxizással, erkölccsel, párttal, fiúkkal, lányokkal, párokkal, kis konfliktusokkal. Abból a novellából szívesen olvastam volna még. A második novellának pedig zseniális volt az aurája. Az angol-magyar diskurzus és Helga túlhangsúlyozott, de valójában értelmetlen kisnemesi származása, és az egész történet:

De ők élvezték, az angolt is meg a pózolást is, szabadságíze volt, más dolgokat lehetett angolul mondani, mint magyarul, más súlya volt a témáknak.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik valami kedveset, de kétségtelenül érvényeset szeretnének olvasni. Akik szeretik Nádasdyt, azoknak nem kell, de azért mégiscsak nekik is. Akik lassú dolgokat olvasnánk lényegtelen dolgokról, amelyek aztán mégis összeáll valamivé, ami fontos, és nem is lehet másként elmondani. Akik keresik a szépirodalommal a fogódzókat, és akiknek ez már rég megvan. Szóval így, mindenkinek, akinek a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun
Magvető, 2020
193 oldal
Így olvastam: Három nap alatt, egyenként a novellákat. Szerintem így nagyon jól működik. Lassú, megfontolt, figyelmes olvasással, de a nyelve megengedi, hogy gyorsan áthaladj rajta, de szerintem nem érdemes.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha olvastátok már a könyvet és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni a következő bejegyzéssel.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és szintén áprilid óta patreonon is támogathatjátok a munkámat.

Igyekszem hamarosan jönni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Sally Rooney: Baráti beszélgetések

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan könyvről fogok nektek mesélni, aminek nagyon vártam már a hazai megjelenését, de nem gondoltam a könyv megvásárlásakor, hogy bizony erről írnom kell. Így hát gyanútlanul elkezdtem olvasni a könyvet, mert nem akartam LMBT könyvet olvasni a torlódó értékelések mellé, aztán megláttam az egyik meleg lány főszereplőt, aki végig melegként hivatkozott magára, és éreztem, hogy igen, erről írnom kell, és hogy ezt nagyon fogom szeretni. Szóval most írok róla, és nagyon szeretem.

barati_beszelgeteek.JPG

Sally Roney első megjelent könyve volt a Baráti beszélgetések, magyarul mégis a második regényével, a Normális emberekkel debütált tavaly könyvhéten. Egyértelműen rendkívül pozitív volt akkor a fogadtatása, nagyon friss hangot ütött meg karcos érzéketlen történetleírásával, miközben a szépirodalmi közegbe helyezte az ifjúsági regények identitáskríziseit két diszfunkcionális főszereplővel. Egyértelmű kedvencként mutattam be én is a könyvet az augusztusi 1 és 6-ban, és nagyon megörültem, amikor év elején megjelent, hogy Sally Roney első kötete érkezik a tavasszal.

Azzal együtt igaz ez, hogy féltem, hogy chick lit szöveg lesz, női történet, a női lélek rejtelmeiről, akár ponyva minőségben, mert a fülszöveg nem igazán mutatott többet belőle.
És maga a történet nem is feltétlenül több. Frances egy 21 éves költő, aki spoken word előadásokat tart (itthon ez elsősorban a slam poetry szcénából növögeti ki magát, de élőnyelvi szövegmondást, versmondást takar, gyakran zenére vagy zenével kísérve) a legjobb barátjával Bobbival, a már említett meleg lánnyal. Egy fellépésük estéjén megismerkednek Melissával, aki fotós és író, és az este későbbi pontján Nickkel, aki egy kevésbé befutott színész, és történetesen Melissa férje. Négyőjük kapcsolata különböző utakat jár be, a cselekmény fő szála, hogy Frances összejön Nickkel. Ami könnyen lehetne egy kellemes és vidám, egész estés, de felejthető szitkom filmnek a története is, ha nem Sally Rooney jegyezné.

Merthogy Sally Rooney ugyanazt teszi, mint a Normális emberek esetében. Magához öleli a témát, és szépirodalommá teszi. Az érzelmileg üres nyelv bemutatja az érzelmileg üres világot, ahol a szereplők lebegnek az eddig általánosan elfogadott, de a huszonegyedik században végre megkérdőjelezett értékek között, és próbálnak lehorgonyozni valahol, de vajmi kevés igazi kapaszkodót találnak. Frances igazi kommunistaként gondol magára, aki a tőke és a társadalmi egyenlőség kérdéseiben gyakran szólal fel. Nincs igazán más választása, ha hiteles szeretne maradni a felsőközéposztálybeli környezetbe, ahová került, miközben filléres gondokkal küszködik, de közben irigyli azt a gazdagságot, ami Melissa életét meghatározza. Melissa és Nick számára fontos a házasságuk és az az életközösség, amiben élnek, még akkor is, ha külön szobában alszanak és van, hogy házasságon kívül keresnek szexuális vagy érzelmi kielégülést. Melissa ugyan önálló egzisztenciával rendelkezik, akinek megtudjuk a véleményét a felmerülő kérdésekben, mégis hallgat, ha egykori mentora olyan dolgot tesz, ami nem az elvei szerint való.

A Baráti beszélgetésekben, éppen úgy, ahogy a Normális emberekben megmérettetnek az eddig ismert életutak, és szinte semmi nincs, ami egy kacsánál nehezebbnek találtatna. A szereplők előtt álló életmodellek nem a szüleink normái szerint való. Bobby leszbikus, aki szeret értelmiségi környezetben lenni, miközben szenvedéllyel él a jelenben, és nem igazán gondolkodik a holnapon. A két lány néha csak azért van kapcsolatban, mert miért ne. Francesnek nincs terve a jövőre, de úgy képzeli részmunkaidős állást fog vállalni, amivel képes fenntartani magát, de nem kell odaadnia a lelkét. Most épp egy kiadónál van gyakorlaton, de ott sem igyekszik maradni. A náluk idősebb Melissa és Nick nem szeretne gyereket, és pár éven belül ki is futnának az időből. Melissa az a szereplő, akinek a többiekkel ellentétben akár mondhatjuk, hogy bejött az élet. Ismerik a fotóit és a második könyvén dolgozik épp, közben ír recenziókat és portrékat, azt mondhatjuk, a szakma ad a szavára. Nick színészként már túl van a lehetőségei zenitjén, a legfontosabb időszakát depressziósan élte le, néhány kevésbé sikeres darabban játszik és filmekben, sorozatokban mellékszerepel, de nem áll sem előtte sem mögötte nagy színészi pálya.

Az olvasó annyiban olvas baráti beszélgetéseket ebben a szövegben, amennyiben hajlandó abban a görbe tükörben látni a világot, amiben az író néz. A barátság éppen úgy újragondolódik a regény sorai között, mint bármi. Eltitkoljuk-e a viszonyunkat a legjobb barátunk elől? Elltitkoljuk-e a betegségünket? Dönthetünk-e úgy, hogy kilépünk a másik életéből? Elszerethetjük-e a másik férjét? A barátság ugyanabban az újfajta közegben áll, mint minden, amiről eddig beszéltem, csak az üres keretei látszanak. Beszélgetések ezek az oldalak, amelyekben nem mondanak ki semmit, ami igazán fontos volna, beszélgetések, amikben nem érdekes, hogy mit mond a másik, csak alkalmat teremt arra, hogy magamról beszéljek vagy, ha úgy van, eltűnjek a többiek elől. Ezek nem beszélgetések, hanem csevejek, üresek, és semmitmondóak, de még nem hajlandóak ezt elfogadni. Még adnak a látszatra. Ettől lesz dermesztően igazi.

Ez a kötet a régi világ válsága felett ülő tehetetlenség regénye, amit hitelesen fog össze a nyelv, és a kis mozzanatok finomsága. Úgy érzem, hogy négyezer karakteren keresztül ugyanazt magyaráztam, de azt hiszem, hogy ez a regény ettől működik, és ettől nagyon releváns ma. Olyan aurája van, amiben mégsem fáj tükörbe néznünk, pedig nem szép, amit látunk. És közben rendkívül olvasmányos, a kis mozzanatokban tényleg olyan, mintha történne valami, ragad ránk az információ, pörögnek az oldalak, és aztán elgondolkozunk az olvasottakon, mint a nagymamánk a szentírás felett.

Nagyon nagy kedvencem lett Sally Rooney. Már a Normális embereket is nagyon szerettem, de együtt a kettő nagyon működik (igen, már ezt is írtam az előző 4000 karakterben, tudom), ezzel együtt nem tudom, hogy egy következő regényben már mennyire volna ugyanez a recept érdekes. Nagyon bízom benne, hogy meg fog tudni újulni a szerző, és nagyon várom az új irányt… Addig pedig szeretgetem ezt a két könyvet.

Kedvenc részem: Az e-mailezések Melissa és Frances között. Szerintem ott működik ez a tompság a leghúsbavágóbban. (Ezt a képzavart éjjel fél kettőkor találtam ki, és nagyon büszke vagyok rá, mert szerintem jól írja le a helyzetet. Ez a regény húsbavágóan tompa.)

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretnek elgondolkozni egy könyv felett. És azoknak, akik már szemeztek a Normális emberekkel is, azoknak pedig biztosan, akik azt velem együtt imádták. Ajánlom azoknak, akik elkezdenének szépirodalmat olvasni, és persze azoknak, akiket ez a különös, talán picit önismétlő értékelés felkeltette a kíváncsiságukat.

Sally Rooney: Baráti beszélgetések
XXI. Század Kiadó, KULT Könyvek, 2020
302. oldal
Így olvastam: Egy nap alatt, alig tettem le. Rendkívül sodró a nyelve és folyamatosan történik valami, így észre sem veszed, hogy mennyit haladtál, vagy hogy egy ponton egyszercsak véget ér a könyv.
Itt írtam róla alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. 🙂 Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran komment szekcióban, igyekszem minél gyorsabban válaszolni.

Éppen így igyekszem hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel (nagyon szeretnék még egy értékelést ebbe a hónapba besúvasztani), ha nem szeretnél lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, vagy keress facebookon, háttértartalmakért, esetleg less be instagramra vagy twitterre, ha az érdekel, ki áll a blog mögött.

És semmiképp ne feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Sally Rooney: Baráti beszélgetések

Sziasztok,

a mai rövid ajánlóban egy olyan könyvről fogok mesélni, aminek a megjelenését nagyon vártam, pedig nem tudtam, hogy LMBT könyv. Magyarországon nagyot robbant az írónő könyvhéten megjelent első regénye a Normális emberek, és én is nagyon szerettem, így nagyon megörültem, hogy ilyen hamar jön az újabb könyve. Erről lesz szó most:

covers_588804.jpgKét nő találkozik egy harmadikkal és az életük ettől gyökrestől fordul fel. Frances és Bobbi egyetemisták és spoken word versfelolvasásokat tartanak Frances verseivel. Bobbi elbűvölő lány, aki minden környezetben könnyen feltalálja magát, tudja hogyan kell viselkedni, és könnyen viszi a beszélgetéseket. Frances egy szegény lány, aki filléres gondokkal küzd, tele van bizonytalansággal, és azt sem igazán tudja, hogy mit kezdjen az életével egyetem után.

Egy fellépésük után találkoznak a sikeres harmincas fotóssal és íróval, Melissával, aki gazdag és ízléses környezetben él, a nemesi szalonokat idéző értelmiségi baráti közösséget tart fent, és a jóképű, de gátlásokkal teli Nick a férje. Nick és Frances között könnyen kialakul a szellemi közösség, amely megenged finom flörtöket, hogy aztán komolyabb érzelmekhez és nagy sérülésekhez vezessen.

A Normális emberek írója ismét egy diszfunkcionális kapcsolathoz nyúlt, a nyelve kiüresedett, a világ bizonytalanságát hordozó tónusával megragadta, hogy mennyire mások is ma azok a Baráti beszélgetések.

Hamarosan érkezem róla az értékeléssel, addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Christina Lauren: Autoboyography – Egy fiús könyv

Sziasztok,

ma egy olyan ifjúsági regényről fogok nektek mesélni, ami már akkor meggyőzte a hazai LMBT olvasókat is, amikor még csak angolul lehetett olvasni, így együtt tudtunk örülni annak, hogy november végén már magyarul is megjelent. A könyv egy queer srác története, egy egyszerűnek tűnő young adult, amit könnyű szeretni, mert hamar az ember szívébe lopja magát.kepkivagasxdddd.JPG

A főhős, Tanner Scott és a legjobb barátnője Autumn végzősök a városi gimiben. Tanner úgy gondolja, hogy lazára veszi az utolsó félévet, hisz, ha csak nagyon nem cseszi el, akkor bekerülhet bármelyik egyetemre, amelyikre csak szeretne. Autumnnak viszont más tervei vannak. Megpályázza a nagybetűs Szemináriumot, ahol kreatív-írást tanulnak, és aminek hatására az előző félévben egy srácnak már sikerült szerződést kötnie egy kiadóval, és a kötet során az első regény is megjelenik. Tanner pedig vele tart. Mindenki másnak kész tervei vannak a kurzusra, ő pedig úgy érzi, oda a lébecolás, amit a félévre tervezett.

És ez teljesen átlagos YA regényhelyzet, amit az tesz érdekessé, hogy egy mélyen vallásos, mormon környezetben játszódik mindez, ahol mindössze ők ketten és a családjaik nem vallásosak. Ebből következik, hogy Tanner szerelme is vallásos lesz, mégpedig a mormon püspök fia, Sebastian, a srác, akinek szerződése van egy kiadóval az előző félévben írt regénye kapcsán, és aki (ezt csak a hangsúlyozás kedvéért ismétlem meg) a mormon püspök fia, és az egyház fontos építője.

Az, hogy Sebastian viszonozza, illetve viszonozhatja az érzelmeket, az csak sokára derül ki, és ez nem is vállalható fel igazán az életében. A mormon közösség ebben a regényben rendkívül bigottan és konzervatívan van leírva. Amikor a regényben megismerjük Sebastiant a könyvére, illetve a megjelenést követő turnéjára koncentrál, aztán két évre missziós küldetésre kell majd mennie, ahol nem tarthatja a kapcsolatot a barátaival. És persze Sebastian mormon, és az egyház elfogadja a vágyat, de nem fogadja el a testiséget vagy hogy egyáltalán engednek bárhogyan is a vágynak.

A regényben két nagyon különböző embert ismerünk meg, akik az önelfogadásuk még egészen más részénél állnak. Tanner számára természetes, ha csókolózik egy fiúval, Sebastiannak ezt le kell játszania magával, hiszen azt sem tartja természetesnek még, hogy egyáltalán vágyik egy fiú csókjára. És, ha vágyik is, nem akar belehelyezkedni a meleg címkébe, mert tudja, hogy a melegeket a szüleik és a közösége megveti, miközben ő elismert tagja a közösségüknek, és soha nem élt ezen kívül.

Sebastian szülei nem tudják kezelni mégcsak a felvetést sem, hogy meleg lenne a családban, miközben Tanner szülei sokszor már viccesen állnak a ló másik oldalán. A házuk olyan lehet, mint a pride vonulás a leírásuk alapján, és még a kötényükkel is kifejezik, hogy támogatják és elfogadják a gyermeküket. Mármint egészen addig, amíg nem egy mormont hoz haza. Tanner édesanyja mormon családból érkezett és a testvére leszbikus, így közelről láthatta azt, hogy mit kell kiállnia a közösséggel szemben egy családtagnak, és ezt egy anya nem kívánhatja a fiának.

Egyszerre ér ebben össze Tanner önfelvállalása és a szülők akarata. Nem az erdőkben bujkálva vagy titokban összemosolyogva képzelik el a szerelmen alapuló kapcsolatukat, és ez a regényen át vezető konfliktus. Tanner a szemináriumra is a kettejük kapcsolatáról ír, és nem tud másról, miközben ennek a helyzetnek a felvállalása még a tanár előtt is egy nagyon erős gesztus volna, amire Sebastian nem áll készen.

És bár Tanner a regény főszereplője, amit tök megértek, mert egy szerethető, érzékeny és jó fej szomszéd srác, aki szerelmes tud lenni, az igazán nagy fejlődést Sebastian tudja meghozni. Tanner kész van, tudja, hogy el fogja hagyni a kisvárost, ahol él, egy életre foglalt a legjobb barátnőjének a pozíciója, és igazából semmi nem változik az ő nézőpontjából. Az igazi konfliktusokat Sebastian életében látjuk, viszont jó, hogy egy hozzánk közelebb álló szemén keresztül nézünk erre. Így tudunk összehasonlítani egy olyan családi beszélgetést, amiben a résztvevők figyelnek egymásra és mesélnek magukról egy olyannal, ahol mindenki tojáshéjakon lépked. És ez a dilemma az egész regényen át vezet.

Összességében tehát az Autoboyography egy jó könyv, szerethető ifjúsági karakterrel, aki a queerségével új színt hoz a magyar LMBT közeg számára is. Jól épül fel a világa, amiben ő az átlagosságával mégis különcnek számít, jól működött a szöveg, és meg lehetett rajta bizonyos pontokon hatódni is.

Kedvenc részem: Amikor imádkozás közben Sebastian úgy érzi, hogy a Tanner iránti szeretetében nincs semmi bűnös. Ez egyrészt tök fontos állítás, másrészt nekem is volt egy nagyon hasonló élményem, amit majd, ha elfogynak a vallási témájú meleg könyvek (még három biztosan van), akkor majd elmesélek, de addig szeretnék minél több nézőpontot elolvasni.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik egy könnyű ifjúágira vágynak. Azoknak, akik már most szerelmesek az Autoboyography történetébe, és azoknak, akik ezután lesznek. Azoknak, akik olvasnának valamit, ami elgondolkodtatja őket, de mégis szórakoztató, azoknak, akik olvasnának egy jót az első szerelemről, és azoknak persze, akiknek ez az értékelés felkeltette az érdeklődését.

Christina Lauren: Autoboyography – Egy fiús könyv
Könyvmolyképző, Vörös pöttyös könyvek, 2019.
382. oldal.
Így olvastam: Egy nap alatt, pihenésképpen a szorgalmi időszak végén. Nem dobott ki a szöveg, könnyen rá lehetett kapcsolódni. Működött.
Itt írtam róla alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha van kérdésetek, vagy olvastátok már a könyvet, hagyjatok bátran hozzászólást a komment szekcióban, igyekszem minél gyorsabban válaszolni. Éppen így igyekszem érkezni a következő bejegyzéssel, ami a januári summa lesz, de jönnek majd értékelések is.

Ha nem szeretnél lemaradni róluk, kattints a jobb felső sarokban található bejegyzés gombra, ha háttértartalmakra is kíváncsi vagy, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra, vagy a nemrég kezdett twitterre.

És semmi esetre se felejtsd, vagy legalább a következő posztig ne:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 / 8 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén