Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy nem tipikus holokauszttörténetet hoztam, ami egyszerre kíván egy romantikus regény lenni, és egyszerre kíván egy kevésbé ismert, de annál fontosabb történelmi folyamat velejéből tudósítani. A történelmi romantikus műfaj ezen embertelen időszakba helyezése nem idegen a szerzőtől, a Láthatalan híd című regényében a holokauszttúlélő magyar nagyszüleinek állít emléket, ebben a regényben pedig a Világ Igaza-díjal is kitűntetett amerikai újságíró, Varian Fry történetét meséli el, aki számos nagy művészt és értelmiségit mentett ki a Marseille felé egyre erősebben kapkodó nácik karmai elől. Julie Orringer Varian Fry néhány hónapos európai tartózkodásának a titokzatosságába egy romantikus meleg szálat hoz, az egész mégis valahogy szép történet lesz, egy kor amerikai társadalmát és háborúhoz fűződő viszonyát, valamint a művészetnek az akkor épp a náci erőkkel szemben beszélő mindenkori hatalmát is bemutatja. Nézzük közelebbről:

Varian Fry amerikai újságíró az 1935-ös berlini útja során látta, ahogy nácik halálra vernek egy zsidót a nyílt utcán, és ettől a tapasztalattól Amerikába visszatérve sem tudott szabadulni. Újságíróként és értelmiségiként felelősnek érezte magát azért, hogy ez velük egy világban történik, de cikkei, széles baráti körének zajló beszámolói nem változtatják meg a történelem menetét vagy az USA közvéleményét, akik úgy gondolták, hogy mindez csak Németországban vagy csak az öreg kontinensen fog maradni, nincs ezzel dolguk, ily módon Európában a háború 1939 őszén megkezdődik. Hitler 1940-ben megszállja Franciaországot, ahol az európai és egyetemes kultúra legnagyobb alakjai tanyáznak, akik nagyrészt délfrancia nyaralóikban igyekeznek túlélni, hiszen bíznak abban, hogy a nevük oltalmazza őket, és egyébként is céljuk, hogy tanúskodjanak a történelem ezen nehéz időiből.

A regény felütésében Varian a francia vidéket járja Chagall után, akit a menekülésre igyekszik rávenni, de nem jár sikerrel, útjáról visszatérve a marseille-i irodájában már végtelen teendő találja. Az amerikai alapítványa azzal bízta meg, hogy menekítse ki az európai kultúra legnagyobbhatású embereit, az ajtaja előtt viszont tömegek várják az utolsó reménysugárként kínálkozó menekítést, amely azonban csak néhány ember számára jelenthet kiutat Franciaországból. Varian Fry és társai egy jól kiépített, emberektől-emberekig vezető hálózatot tart fent Marseille-ben, amelynek a rendőrségen és a szálloda alkalmazottain túl az amerikai konzulátus, embercsempész szövetkezetek és kiváló útlevélhamisítók is a részeit képezik, ugyanakkor ezek a lehetséges utak egyre ritkábban nyílnak meg és egyre veszélyesebbek, így rengeteg megkeresést kénytelenek elutasítani.

Ez az ítélkezés és ez a morális tehetetlenség áll a szöveg ezen első részének a fókuszában. Varian Fry valójában nem műértő, aki mégis, most ítélethozó szerepbe kerül. Olyan emberek felett kell döntés hoznia, akikre lágerek, koncentrációs táborok várnak, olyan emberekről dönt, akik nem csupán titkos kódok egy-egy sürgönyként feladott jelentésben, miközben önmagában az a kérdés sem egyértelmű, hogy vajon tényleg többet ér-e egy művész vagy gondolkodó élete, mint bárki másé.

Ennek a dilemmának a teljességben valójában tisztázhatatlanságára az egyszerű válasz az, hogy ezek az emberek tanúkká válnak, akik képesek a munkájukkal és a történetükkel elmesélni, azt, ami túl színes, túl tobzódó és valójában túl pusztító ahhoz, hogy elfelejtsük. Varian azzal nyugtatja magát, hogy ezek az emberek tudják, hogy a művészeknek kötelességük tanúskodni és nem fordíthatják el a tekintetüket, bármennyire is szeretnék. Maga a cím is ezt a tanú szerepet idézi meg, az Üldözöttek gyűjteménye egy kiállítás anyaga, amelyet Varian vendégei gyűjtenek erről az időszakról. Zilberman, csupán a regény terében létező festő egyik munkáját Chagall dicséri így:

Ahogy megörökíti az utcára kidobott zsidó anyákat és gyerekeket, a zsidó férfiakat, akiknek törött üveggel vájják ki a szemét, amikor megmutatja a fiatal lányokat, akiket levetkőztetnek és kiállítanak az utcára, hogy a náci ifjak megbámulják, kigúnyolják és összefogdossák őket. […] Nincs nála hatásosabb fegyverünk a nácik ellen.

Ezzel együtt is, a regény megszólalásmódja nem a pátoszé, hanem a biztonságé és bizonyosságé, hogy innen végsősoron muszáj lesz kikeveredni valahogy. A regény nagy részében a menekülők egy vidéki villában vannak összezárva, és sokszor szürrealistákhoz méltó életet élnek, amely például a regénynek hihetetlenül hálás, vicces és nagy pillanatait adja. Ezek az emberek a maguk nihiljében kinevetik a tabukat és valami nagyobb igazságot látnak meg (épp erről a nagyobb igazságról lesz még szó a bejegyzésben ott, ahol a kedvenc részemről fogok beszélni), így a villa egy biztonságos oázist teremt, ahol nincs háború, és ahol jó ottlenni. A regény egy pontján Varian azon gondolkozik, hogy lehet-e, hogy semmi ne változzon – milyen abszurd kívánság egy háború közepén, és az olvasó persze érti.

A folyamatos munkával töltött órák egy pillanatában tűnik fel Grant, a történelmileg kevésbé hiteles, ám a történetben jól működő perzselő szerelem. Grant és Varian viszonya úgy tűnik, hogy az öreg kontinensen, és ebben az oázisszerű biztonságban válik megélhetővé, miközben a romantikus regények elvárt csavarjai kísérik a történetet. Variannak felesége van, Elieen, aki nem jelenik meg a regényben, de Varian emlékeiből tudjuk, hogy egy végtelenül kozmopolita és haladószellemű nő, megveti a titkolózást és a tudatlanságot, ily módon Varian homoszexualitása sem titok számára. Varian és a felesége viszonya egy lassú, de rendkívül mély elvtársi, szövetségesi viszony, míg a Granttel történtek már lezártnak tűntek a regény elején, Grant a szeretője nevében keresi meg Variant, és kéri a segítségét. Miközben a két szereplő tobzódik a múltjuk sebeiben – ki ment el, és ki nem ment ki után –, meg kell próbálniuk újraépíteni valamiféle bizalmat, miközben persze majd visszatérve amerikai polgári életbe 1940-ben elképzelhetetlen, hogy bármilyen kimondott keretben megélhetővé váljék ez a szerelem.

Grant kapcsán ugyanakkor betekintést kapunk egy rendkívül izgalmas amerikai történetbe is. Grant édespaja egy színesbőrű zenész férfi volt, aki megszöktetett egy zsidó lányt, majd otthagyta az asszonyt a gyermekével. Grant anyja visszatér a zsidó közösségbe, Granten pedig nem látható az apja származása, így bekerül a Harvardra, ahol ugyan már kvótákkal vesznek fel színesbőrűeket, ő kvóta nélkül is bejutott. A regény idejében alakul ki Grantnek igazán a színesbőrű identitása, és izgalmas, ahogy ez nem látható kisebbségi csoporthoz való tartozásként működik, miközben persze emberileg szomorú és történelmileg hiteles, hogy úgy érzi, minden, amit elért, azt titkolózás útján érte el: az egyetemi felvételijén nem mondta el, hogy fekete, hiszen nem is tartja magát annak, félt, hogy nála telik be a kvóta, és egyébként is, ez a státusz számos hátrányos megkülönböztetéssel járt volna. Grant a vállalását azzal vonja párhuzamba, hogy most emberek Európa-szerte azért hallnak meg, mert vállalják magukat.

Grant és Varian esetében egészen más a melegséghez való viszony is. Grant a Harvardra menekült a zongoratanárába való szerelme és egyáltalán a melegsége elől, miközben hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Harvard tele van titkos klubokkal és estélyekkel, bennük burkolt és kendőzetlen kapcsolatokkal, Grant viszont nehezen illeszkedett be ezekbe a közegekbe, miközben Varian az első pillanattól otthonosan érzi magát ebben a polgári, kozmopolita közegben, de felnőtté válva már neki van buknivalója, Grant álmodhat nagyobbakat a közös jövőről.

És ily módon én ezt az egész romantikus történelmi könyvet a helyén kezelve nagyon bírtam. Amit fontos megérteni belőle, hogy miközben a társadalom, amelyről ez a könyv alapos kutatómunkát követően beszámol, valós, addig Varian Fry homoszexualitása erősen kérdéses, de a regény mégis hitelesen tud beszélni a homoszexualitás kérdéseiről, ahogy Grant fikciós volta ellenére valós volt az a felsőoktatási rendszer, amit bemutat, vagy ahogy Zilberman fikciós volta ellenére hitelesen beszél a művészet fontos tétjeiről. Egy nagyon kedves tanárommal beszélgettem nagyon sokat az Abraham Lincoln, a vámpírvadász című film kapcsán, hogy a történelemben vannak olyan időszakok, amikor érthetetlenül nagy vállalások történnek, vagy nagy eredmények születnek, noha nem felderíthető ma, hogy mi is történt azokban a napokban. A horror, vagy jelen esetben a romantikus zsáner ezeket a lyukakat tömi be a saját kliséivel és egy olyan választ ad, ami miért is ne lehetne egy lehetséges válasz, és ebben a tekintetben a felhozott példák sokkal menőbbek, nagyobbakat vállalnak, nagyobbakat mozognak ki a valóságból, miközben a világból ismert tények megmaradtak. Nem azt mondom tehát, hogy nem értem meg azokat, akik kételkednek, de ezt az olvasatot fel tudom ajánlani.

Mert amúgy az van, hogy tényleg kedveltem ezt a könyvet. Szerettem, hogy emberekről szól, akik dolgoznak. Szerettem, hogy Varian irodája egy aktív és egymásra figyelő közösségként látszódott, ahol van hely ritka, de fontos beszélgetéseknek, vagy jól becélzott, mégritkább kedves viccelődésnek is. Szerettem a könyvnek a hangulatát, azt, hogy ilyen időkben valami az életnek az ennyire bizalommal teli igenléséről tudott szólni. Hogy miközben az egész közösséget megrázta Walter Benjamin öngyilkosságának a híre, az egész csapat drukkolt Hannah Arendtnek, aki csak a történtek után lesz a XX. század egyik legnagyobb hatású filozófusa, és eközben szép az, hogy ebbe az elmesélésre érdemes történetbe szervesen tud integrálódni egy szép romantikus történet. Egy olyan, amit tényleg szép elolvasni. A kötet legnagyobb vállalása azt hiszem, hogy végig hiteles tudott maradni a sűrűn szedett 540 oldalas regényben.

Kedvenc részem: Van két nagyon fontos vacsora a regényben, ahol összeülnek a szürrealisták, és úgy döntenek, hogy jól érzik magukat, csak azért is. És ezek tényleg csodálatosan nagyon szürreális esték, amiket imádtam, de volt ezen belül is egy kedvenc jelenetem. Az első estén egy Non! C’est Tabou című játékot játszanak, mindenki mond valami megdöbbentőt, tabudöntőt. Jacqueline ezt mondja:

Szeretem az impresszionisták festményeit, amelyeken macskák ugrándoznak a kertben – közölte. – Szeretem a nőket azokban a dagadozó ruhákban, és a virágokat. Igen, azt a sok-sok virágot! Imádom őket! Halálosan unom már azt az elvet, hogy minél ocsmányabb egy festmény, annál inkább jogot formál arra, hogy művészetnek tekintsék. Nem akarok mást, csak gyönyörű festményeket látni.

Madame Breton kimondása számomra a legnagyobb művészeti gesztus, és ezt nem fogom tudni elmagyarázni azt hiszem, de nagyon igyekszem (előljáróban annyit, hogy a művészetkoncepcióm nagyban merít [ó, ez nem lesz stillszerű, bocsánat] Massimiliano Parente: Hitler után a második legnagyobb művész című regényéből, amely a művészet eredményének a korábban soha nem érzett hatást tekinti). Szóval ebben a kijelentésben az van, hogy a szépségről való fogalmaink iszonyatosan megváltoztak a XX. században, és ennek az ennyire direkt és a szürrealista közegben való kimondása valami olyan progresszív, amit el nem lehet mondani, hiszen valójában az egész szürrealizmusnak, meg mindennek talán éppen az a kontextusa, hogy az ember mennyire is vágyik a szépre, és közben ez állatira nem problematizálódik kimondva, és igen, ez egy nagyon menő bemondás volt, imádtam, erről a könyvről biztosan ez fog eszembe jutni, valószínűleg bármikorig.

Végezetül hát ajánlom a könyvet azoknak, akik hallanának a második világháború zsidóüldözött világának a nem kelet-európai történetéről is, akit érdekel, hogy milyen is egy ilyen kozmopolita, szürrealista művészvilág, és persze azoknak, akik úgy érzik, hogy bele tudnának veszni az értékelésem alapján egy ekkora regénybe.

Julie Orringer: Üldözöttek gyűjteménye
Mennyit ér az ember háború idején?
Libri, 2020
543 oldal
Így olvastam: Lassan indul be a regény, az elején Chagalléknál járunk vidéken, majd hírtelen csapódunk bele az iroda marseille-i életébe, és Grant is elég random csapódik be, szóval el kell telljen az első 100 oldalnak, de onnantól vitt már sokkal nagyobb léptékekben, de el kell mondani, hogy ez egy vastag, sűrűn szedett, kisbetűs könyv, ami megkéri a saját idejét.
Itt írtam róla alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Libri Kiadónak a bizalmat, és hogy elküldte nekem ezt a könyvet, örülök, hogy mesélhettem róla. Én a magam részéről most elköszönök, de előtte megígérem, hogy legkésőbb a pénteki kibeszélőssel érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió