Egy meleg srác olvas

LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Címke: recenzió 1 / 3 oldal

T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél

Szerző:

Dátum: 2021.09.04.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

nagyon izgalmas a mai könyvről beszélni, mert már azelőtt népes rajongótábora volt itthon, hogy magyarul megjelent volna, és olvasva megállapíthatjuk, hogy rá is szolgált minden rajongásra. Épp a Budapest Pride vonulás körül olvastam, és olvasva másik beszámolóit (meg hát, visszaemlékezve az én elsőmre), úgy tűnik, hogy ez a könyv olyan, mint egy első Pride vonulás: Tele van szeretettel, tobzódik a színekben és a sokszínűségben, vödörből locsolja rád az elfogadást, és mindenkinek bátran merem ajánlani. De nézzük bővebben:

A Ház az égszínkék tengernél című könyvet olvasva egy ifjúsági fantasy szövegben járunk, amelynek a főszereplője, Linus Baker, egy negyvenes, pocakosodó (és vérnyomásproblémákkal küzdő) meleg férfi, aki a regény elején egyedül él, bosszankodik a szenilis és rosszindulatú szomszédján és van egy cicája, Calliopé, aki talán a világtörténelem legklisésebb cicája volna, ha nyávogna, de ez a macska nem nyávog, viszont a megvetését és a figyelmetlenségét minden más gesztussal ki tudja fejezni. Amikor Linus nem otthon van, akkor árvaházellenőrént dolgozik a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztériumban. Elhivatott munkatárs, akinek mindig frissen vasalt a ruhája, betéve tudja a minisztérium fontos szabálykönyvét, a Szabályok és utasításokat, és tényleg a szürke ellenőri és irodai munka az élete. Aztán egy nap a Rendkívül Magas Felső Vezetés egy négyes titkosságú szintű küldetésre küldi, ahol egy stratégiai fontosságú árvaházat kell ellenőriznie egy egész hónapig.

A következő napon Linus megismerkedik a szigeten élő gyerekekkel, elsőként egy gnómlánnyal, Taliával, akinek kegyetlenül fekete a humora és csodálatos, színes, tobzódó a kertje van, majd egy sárkánymadárral, Theodore-ral, aki gyűjti a csillogó gombokat, egy erdei tündérrel, Pheevel, aki még csak ismerkedik a képességeivel, de könnyen egy negyvenes, elesett férfi segítségére siethet, ha az nem találja a cicáját, ami berohant az erdőbe. És talál ott még egy ifjú alakváltót, Salt, aki tele van félelemmel minden ismeretlennel szemben, egy pacát, Chauncey-t, akinek a származását senki nem tudja megállapítani, az viszont hamar kiderül róla, hogy minden vágya, hogy londiner lehessen… És persze, szinte a sziget főattrakcióját, Lucyt is ott találja, a sátán hatéves gyermekét, aki lehet, hogy maga lesz az antikrisztus, de még csupán ennek a nagy mondásait bírja, és egyébként is, ő még csupán hat éves. Az árvaház gazdája a fantasztikus színes zoknijaiban ragyogó, de komoly és mélyen szeretni tudó Arthur, aki majd (ne lepődjünk meg nagyon) a szinte észrevétlen, mégis elképesztően kedves LMBT+ reprezentáció másik fele lesz.

Visszaolvasva az előző bekezdést azt hiszem picit sűrűn sikerült ez leírnom, de maga a szöveg sem gyenge, szóval nem lazítom fel. A kötet legszembetűnőbb tulajdonsága hogy tobzódik, miközben egyébként sem rövid, 427 oldal, és sűrűn szedett, mégsem unatkozunk egy pillanatig sem, miközben alig lehetnek kétségeink a végkifejlet kapcsán. És ebben ez a csodálatos. Biztonságban vagy a szövegben, ahogy ezek a nagyon különböző szereplők mind. Mindegyiküknek megvannak a saját előzetes történetei, amelyek a mai jellemüket is határozzák, és az ellenőrzés egy hónapjának történetei mellett ezt is meg kell ismernünk.

Talán Salé a leglátványosabb, aki már több gyermekotthont bejárt, és mindenhol elutasításra talált, így hosszú idő és sok emberi pillanat múlva lehet csak közel kerülni hozzá, de ugyanezeken a körökön megy át például Chauncey is, akinek korábban azt tanították, hogy a szörnyek az ágy alatt rejtőznek, ezért ő néha az ágyak alatt van, vagy Theodore, akinek a csipogása egyfajta külön nyelv, amit figyelemmel és empátiával érthetnek csak meg.

A szereplők és Linus között mind alakulnak olyan kis történetetek, amelyek emberi kapcsolatokat építenek egyén és egyén között, és amelyek mentén Linusnak ki kell lépnie az érkezéskor felvett merev, szigorú ellenőri pozícióból. Ezek a gyerekek összezárnak maguk között, hiszen ide már csak a szinte kezelhetetlennek ítélt esetek kerülnek, ez az árvaház a gyermekek utolsó lehetősége, mielőtt internátusba kerülnének. Metaforája ennek, hogy egy szigeten járunk, amely tényleg elszigetelten, kölcsönös bizalmatlansággal működik a várostól a szigettündér védelme alatt.

Frissen érkezett idegenként Linus nagyon igyekszik tisztességesnek, objektívnek és tárgyilagosnak lenni, érzelmi bevonódástól függetlenül – hiszen azt a tanácsot kapta, hogy védje a szívét – szem előtt tartani a gyermekek érdekét, és közben folyamatosan szembesülni kényszerül a saját előítéleteivel – például, hogy egy szigeten van az eljövendő Antikrisztussal. Linus Baker ekkor még őszintén hisz a rendszerben, amely őt odaküldte. A jól ábrázolt introvertáltsága miatt az ő esetében is hosszú idő és sok apró gesztus vezet a feloldódásához és a mély kötődéséhez, de addig legalább jót tudunk szórakozni azon, ahogy megütközik a világon.

A regény két nagy tétje, hogy egy vicces és kedves fantasy keretében beszéljen az alkat-nevelés kérdéséről, és hogy megmutassa, a hétköznapi emberek is lehetnek varázslatosak. Előbbi a gyerekek kapcsán jelenik meg már rögtön a szigetre érkezéskor. Bármilyen ember vagy varázslény személyiségét egyaránt meghatározza a genetika, a nevelés és a neveléséhez kapcsolódó traumái, a fontos kérdés, hogy mi van hatással inkább a jellemére és hogy ehhez képest melyik címkéz annyira egyszerűen, hogy aktákban szerepelhessen. A Ház az égszínkék tengernél attól nagyon jó szöveg, hogy nem az aktában szereplő adatokkal foglalkozik, hanem gyerekeket mutat, és olyan nevelőket, akik nagyon-nagyon radikálisan és teli szívvel hisznek a jóságban, és kitartanak a hitük mellett.

Linus karakterének egész regényt kitöltő fejlődése abban lesz látványos, hogy a minisztérium normarendszere helyett megérti ezt a fajta jóságot. Egyszer csak elengedi a Szabályok és utasítások betűhív követését, mert úgy érzi, hogy a való életben nem biztos, hogy azok betartható szabályokként, sokkal inkább irányelvekként működhetnek. Linus a regény végére kikerül a szürkeségből, ténylegesen aktív, cselekvő karakterré válik. A nyelvhasználata is megváltozik, ahogy megérti a sziget működését, nem árvaházról, hanem otthonról beszél, és ezt meggyőződésből, értékek mentén teszi, hiszen

Az otthon az a hely, ahol azok lehetünk, akik vagyunk.

És jó, hogy egy olyan főszereplőt követünk, akinek ezt negyven évesen szintén meg kell tanulnia. Talán – a sokáig fel nem ismert – udvarlás első gesztusai, hogy Arthur azt kezdi dicsérni Linusban, hogy olyan, amilyen, és Linus ezzel alig tud valamit kezdeni, de a zavara is elképesztően kedves. Linus külső szemszöge egyszerre lesz alkalmas arra, hogy nagyon sok szeretetet és figyelmet szenteljen neki ez a közösség az első gyanakvások után, és nagyon jó arra is, hogy rákérdezzen korábbi rendkívüli működésekre, amelyek megváltoztatásra érdemesek. Miközben Linus évtizedek óta beéri azt, hogy egy ranglétra alján dolgozik, addig ezen a szigeten tényleg fontos, előremutató szerepet is visel, olyat, amik – mint a regényben ki is derül, nem csak Arthur bemondja – tényleg olyan, mint ő.

És miközben mi egy nagyon békés és kedves szigeten vagyunk, amelynek szereplői ugyan időnként küzdenek a maguk démonaival, de egy nagyon szupportív közegben teszik ezt, folyamatos reflexióban vagyunk a külvilággal – khm. akár a jelen Magyarországával –. Egy olyan világban vagyunk ugyanis, ahol valamelyest megvalósul az integráció mágikus lények és emberek között, azonban – ez Linusnak, és rajta keresztül az olvasónak csak sokára válik nyilvánvalóvá – a mágikus lények nem töltenek be valódi hatalommal bíró pozíciókat, az önrendelkezés sem igazán valósul meg. Miközben a regény valóban ebben a gyermekotthonnyi térben mozog, amiben minden rendben van, nem felejt el reflektálni a külvilágra, ahol a mágikus lényeknek alapvetően előítéletekkel kell szembesülniük, és különösen igaz ez az árvaház gyermekeire, akik nehéz eset bélyegük miatt különösen kiszolgáltatottak lehetnek a szigeten túli világban. Néhány nagyon fontos jelenet erejéig fel-fel tűnik ez a meg nem értésből fakadó gyűlölet a könyvben, sőt, egy ponton a gyermekeknek is szembesülniük kell ezzel, mégis nagyon szépen oldanak fel minden ilyen helyzetet, elmondják, hogy

A gyűlölet hangos, de szerintem te is rá fogsz jönni, hogy ez azért van, mert csak kevés ember kiabál, akik elkeseredetten akarják, hogy meghallják őket.

Összességében azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos szöveg lesz számunkra, magyar LMBT+ olvasók számára, mert fontos az otthonról beszélni akkor is, ha ebben a könyvben nem elsősorban az LMBT+ szereplőknek van szükségük az otthonra és az elfogadásra. Az van ezzel a könyvvel, hogy nagyon elemi szinten tud beszélni traumákról, a megértés lehetőségéről és a szeretetről, nem is véletlen a könyv hangos sikere. Ezzel együtt is, érződik ezen a könyvön, hogy ifjúsági fantasy, tényleg rendkívül tobzódó a nyelve, a szöveg minden humorforrást, minden összekacsintás lehetőségét megragadja, ami egy picit szánalmas, de szerethető árvaházellenőrrel szemben elkövethető, és emiatt nekem nehezebb volt belépni a világba, pláne, hogy rendkívül sokáig nem vagyunk még a szigeten, csak készülünk rá. A hosszú szürkeségben is tobzódni akaró felvezetésnek nyilván lehet értelme, hiszen ehhez képest lesz egészen más a sziget, de emiatt nehezebb volt az olvasás a könyv első harmadában. Szintén az ifjúsági fantasy jegyei közé sorolnám, és szintén a tobzódás témája alá, hogy sok mindent túl konkrétan kimond a kötet, helyenként a giccsbe hajlik, de ez meg egy olyan dolog, amire már a könyv címe is meghív, és olyan szép és olyan kedves ez giccs, hogy nem lehet érte haragudni:

De mi, akik lehetetlen dolgokról álmodozunk, pontosan tudjuk, mennyi mindent elérhetünk, ha megtesszük a kellő erőfeszítést.

Hát így.

Kedvenc részem: Alapból nagyon szeretem Lucy és a zene kapcsolódásait, szerintem zseniálisan használja a kötet ezt, de van egy pont egy bizonyos helyen, amit nagy spoiler lenne leírni, ahol jobban kapcsolódik valakihez, mint bárkihez valaha… Na, az kedvenc résznek lett írva. Imádtam.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik nagyon vágynak valami színes, tobzódó, szeretetteljes ölelésre. Azoknak, akik vadul képesek hinni a jóban és lelkes hittel keresik a szépet, meg mindenkinek amúgy, tényleg. Bátran. Olvasd el, ha az ajánlásomban kedvet kaptál hozzá.

T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél
Metropolis Media, 2021
427 oldal
Így olvastam: Nehezen vitt be a tobzódó nyelv, amikor még a világ nem volt ennyire színes és vidám, így ott még nagyon lassan haladtam, aztán felgyorsult, de 50-60 oldalanként így is szüneteket tartottam, mert nagyon sűrű a szedése, más kiadóknál ez a könyv simán 600 oldalas volna. Ezzel együtt is az utolsó 2/3 már olvastatta magát, csak a nyelvi nyüzsgés le tudott fárasztani.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Szeretném a szeptembert megtolni értékelésekkel főleg, meglátjuk, hogy sikerül, mert elég sok határidős más munkám is van. Ami biztosnak tűnik, hogy a következő bejegyzés egy 1 és 6 lesz, aztán érkezik majd egy kibeszélős is, de fejben már a következő értékelést is írom. Igyekszik az ember. Akárhogy is, a következő bejegyzésig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Julie Orringer: Üldözöttek gyűjteménye

Szerző:

Dátum: 2021.04.18.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy nem tipikus holokauszttörténetet hoztam, ami egyszerre kíván egy romantikus regény lenni, és egyszerre kíván egy kevésbé ismert, de annál fontosabb történelmi folyamat velejéből tudósítani. A történelmi romantikus műfaj ezen embertelen időszakba helyezése nem idegen a szerzőtől, a Láthatalan híd című regényében a holokauszttúlélő magyar nagyszüleinek állít emléket, ebben a regényben pedig a Világ Igaza-díjal is kitűntetett amerikai újságíró, Varian Fry történetét meséli el, aki számos nagy művészt és értelmiségit mentett ki a Marseille felé egyre erősebben kapkodó nácik karmai elől. Julie Orringer Varian Fry néhány hónapos európai tartózkodásának a titokzatosságába egy romantikus meleg szálat hoz, az egész mégis valahogy szép történet lesz, egy kor amerikai társadalmát és háborúhoz fűződő viszonyát, valamint a művészetnek az akkor épp a náci erőkkel szemben beszélő mindenkori hatalmát is bemutatja. Nézzük közelebbről:

Varian Fry amerikai újságíró az 1935-ös berlini útja során látta, ahogy nácik halálra vernek egy zsidót a nyílt utcán, és ettől a tapasztalattól Amerikába visszatérve sem tudott szabadulni. Újságíróként és értelmiségiként felelősnek érezte magát azért, hogy ez velük egy világban történik, de cikkei, széles baráti körének zajló beszámolói nem változtatják meg a történelem menetét vagy az USA közvéleményét, akik úgy gondolták, hogy mindez csak Németországban vagy csak az öreg kontinensen fog maradni, nincs ezzel dolguk, ily módon Európában a háború 1939 őszén megkezdődik. Hitler 1940-ben megszállja Franciaországot, ahol az európai és egyetemes kultúra legnagyobb alakjai tanyáznak, akik nagyrészt délfrancia nyaralóikban igyekeznek túlélni, hiszen bíznak abban, hogy a nevük oltalmazza őket, és egyébként is céljuk, hogy tanúskodjanak a történelem ezen nehéz időiből.

A regény felütésében Varian a francia vidéket járja Chagall után, akit a menekülésre igyekszik rávenni, de nem jár sikerrel, útjáról visszatérve a marseille-i irodájában már végtelen teendő találja. Az amerikai alapítványa azzal bízta meg, hogy menekítse ki az európai kultúra legnagyobbhatású embereit, az ajtaja előtt viszont tömegek várják az utolsó reménysugárként kínálkozó menekítést, amely azonban csak néhány ember számára jelenthet kiutat Franciaországból. Varian Fry és társai egy jól kiépített, emberektől-emberekig vezető hálózatot tart fent Marseille-ben, amelynek a rendőrségen és a szálloda alkalmazottain túl az amerikai konzulátus, embercsempész szövetkezetek és kiváló útlevélhamisítók is a részeit képezik, ugyanakkor ezek a lehetséges utak egyre ritkábban nyílnak meg és egyre veszélyesebbek, így rengeteg megkeresést kénytelenek elutasítani.

Ez az ítélkezés és ez a morális tehetetlenség áll a szöveg ezen első részének a fókuszában. Varian Fry valójában nem műértő, aki mégis, most ítélethozó szerepbe kerül. Olyan emberek felett kell döntés hoznia, akikre lágerek, koncentrációs táborok várnak, olyan emberekről dönt, akik nem csupán titkos kódok egy-egy sürgönyként feladott jelentésben, miközben önmagában az a kérdés sem egyértelmű, hogy vajon tényleg többet ér-e egy művész vagy gondolkodó élete, mint bárki másé.

Ennek a dilemmának a teljességben valójában tisztázhatatlanságára az egyszerű válasz az, hogy ezek az emberek tanúkká válnak, akik képesek a munkájukkal és a történetükkel elmesélni, azt, ami túl színes, túl tobzódó és valójában túl pusztító ahhoz, hogy elfelejtsük. Varian azzal nyugtatja magát, hogy ezek az emberek tudják, hogy a művészeknek kötelességük tanúskodni és nem fordíthatják el a tekintetüket, bármennyire is szeretnék. Maga a cím is ezt a tanú szerepet idézi meg, az Üldözöttek gyűjteménye egy kiállítás anyaga, amelyet Varian vendégei gyűjtenek erről az időszakról. Zilberman, csupán a regény terében létező festő egyik munkáját Chagall dicséri így:

Ahogy megörökíti az utcára kidobott zsidó anyákat és gyerekeket, a zsidó férfiakat, akiknek törött üveggel vájják ki a szemét, amikor megmutatja a fiatal lányokat, akiket levetkőztetnek és kiállítanak az utcára, hogy a náci ifjak megbámulják, kigúnyolják és összefogdossák őket. […] Nincs nála hatásosabb fegyverünk a nácik ellen.

Ezzel együtt is, a regény megszólalásmódja nem a pátoszé, hanem a biztonságé és bizonyosságé, hogy innen végsősoron muszáj lesz kikeveredni valahogy. A regény nagy részében a menekülők egy vidéki villában vannak összezárva, és sokszor szürrealistákhoz méltó életet élnek, amely például a regénynek hihetetlenül hálás, vicces és nagy pillanatait adja. Ezek az emberek a maguk nihiljében kinevetik a tabukat és valami nagyobb igazságot látnak meg (épp erről a nagyobb igazságról lesz még szó a bejegyzésben ott, ahol a kedvenc részemről fogok beszélni), így a villa egy biztonságos oázist teremt, ahol nincs háború, és ahol jó ottlenni. A regény egy pontján Varian azon gondolkozik, hogy lehet-e, hogy semmi ne változzon – milyen abszurd kívánság egy háború közepén, és az olvasó persze érti.

A folyamatos munkával töltött órák egy pillanatában tűnik fel Grant, a történelmileg kevésbé hiteles, ám a történetben jól működő perzselő szerelem. Grant és Varian viszonya úgy tűnik, hogy az öreg kontinensen, és ebben az oázisszerű biztonságban válik megélhetővé, miközben a romantikus regények elvárt csavarjai kísérik a történetet. Variannak felesége van, Elieen, aki nem jelenik meg a regényben, de Varian emlékeiből tudjuk, hogy egy végtelenül kozmopolita és haladószellemű nő, megveti a titkolózást és a tudatlanságot, ily módon Varian homoszexualitása sem titok számára. Varian és a felesége viszonya egy lassú, de rendkívül mély elvtársi, szövetségesi viszony, míg a Granttel történtek már lezártnak tűntek a regény elején, Grant a szeretője nevében keresi meg Variant, és kéri a segítségét. Miközben a két szereplő tobzódik a múltjuk sebeiben – ki ment el, és ki nem ment ki után –, meg kell próbálniuk újraépíteni valamiféle bizalmat, miközben persze majd visszatérve amerikai polgári életbe 1940-ben elképzelhetetlen, hogy bármilyen kimondott keretben megélhetővé váljék ez a szerelem.

Grant kapcsán ugyanakkor betekintést kapunk egy rendkívül izgalmas amerikai történetbe is. Grant édespaja egy színesbőrű zenész férfi volt, aki megszöktetett egy zsidó lányt, majd otthagyta az asszonyt a gyermekével. Grant anyja visszatér a zsidó közösségbe, Granten pedig nem látható az apja származása, így bekerül a Harvardra, ahol ugyan már kvótákkal vesznek fel színesbőrűeket, ő kvóta nélkül is bejutott. A regény idejében alakul ki Grantnek igazán a színesbőrű identitása, és izgalmas, ahogy ez nem látható kisebbségi csoporthoz való tartozásként működik, miközben persze emberileg szomorú és történelmileg hiteles, hogy úgy érzi, minden, amit elért, azt titkolózás útján érte el: az egyetemi felvételijén nem mondta el, hogy fekete, hiszen nem is tartja magát annak, félt, hogy nála telik be a kvóta, és egyébként is, ez a státusz számos hátrányos megkülönböztetéssel járt volna. Grant a vállalását azzal vonja párhuzamba, hogy most emberek Európa-szerte azért hallnak meg, mert vállalják magukat.

Grant és Varian esetében egészen más a melegséghez való viszony is. Grant a Harvardra menekült a zongoratanárába való szerelme és egyáltalán a melegsége elől, miközben hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Harvard tele van titkos klubokkal és estélyekkel, bennük burkolt és kendőzetlen kapcsolatokkal, Grant viszont nehezen illeszkedett be ezekbe a közegekbe, miközben Varian az első pillanattól otthonosan érzi magát ebben a polgári, kozmopolita közegben, de felnőtté válva már neki van buknivalója, Grant álmodhat nagyobbakat a közös jövőről.

És ily módon én ezt az egész romantikus történelmi könyvet a helyén kezelve nagyon bírtam. Amit fontos megérteni belőle, hogy miközben a társadalom, amelyről ez a könyv alapos kutatómunkát követően beszámol, valós, addig Varian Fry homoszexualitása erősen kérdéses, de a regény mégis hitelesen tud beszélni a homoszexualitás kérdéseiről, ahogy Grant fikciós volta ellenére valós volt az a felsőoktatási rendszer, amit bemutat, vagy ahogy Zilberman fikciós volta ellenére hitelesen beszél a művészet fontos tétjeiről. Egy nagyon kedves tanárommal beszélgettem nagyon sokat az Abraham Lincoln, a vámpírvadász című film kapcsán, hogy a történelemben vannak olyan időszakok, amikor érthetetlenül nagy vállalások történnek, vagy nagy eredmények születnek, noha nem felderíthető ma, hogy mi is történt azokban a napokban. A horror, vagy jelen esetben a romantikus zsáner ezeket a lyukakat tömi be a saját kliséivel és egy olyan választ ad, ami miért is ne lehetne egy lehetséges válasz, és ebben a tekintetben a felhozott példák sokkal menőbbek, nagyobbakat vállalnak, nagyobbakat mozognak ki a valóságból, miközben a világból ismert tények megmaradtak. Nem azt mondom tehát, hogy nem értem meg azokat, akik kételkednek, de ezt az olvasatot fel tudom ajánlani.

Mert amúgy az van, hogy tényleg kedveltem ezt a könyvet. Szerettem, hogy emberekről szól, akik dolgoznak. Szerettem, hogy Varian irodája egy aktív és egymásra figyelő közösségként látszódott, ahol van hely ritka, de fontos beszélgetéseknek, vagy jól becélzott, mégritkább kedves viccelődésnek is. Szerettem a könyvnek a hangulatát, azt, hogy ilyen időkben valami az életnek az ennyire bizalommal teli igenléséről tudott szólni. Hogy miközben az egész közösséget megrázta Walter Benjamin öngyilkosságának a híre, az egész csapat drukkolt Hannah Arendtnek, aki csak a történtek után lesz a XX. század egyik legnagyobb hatású filozófusa, és eközben szép az, hogy ebbe az elmesélésre érdemes történetbe szervesen tud integrálódni egy szép romantikus történet. Egy olyan, amit tényleg szép elolvasni. A kötet legnagyobb vállalása azt hiszem, hogy végig hiteles tudott maradni a sűrűn szedett 540 oldalas regényben.

Kedvenc részem: Van két nagyon fontos vacsora a regényben, ahol összeülnek a szürrealisták, és úgy döntenek, hogy jól érzik magukat, csak azért is. És ezek tényleg csodálatosan nagyon szürreális esték, amiket imádtam, de volt ezen belül is egy kedvenc jelenetem. Az első estén egy Non! C’est Tabou című játékot játszanak, mindenki mond valami megdöbbentőt, tabudöntőt. Jacqueline ezt mondja:

Szeretem az impresszionisták festményeit, amelyeken macskák ugrándoznak a kertben – közölte. – Szeretem a nőket azokban a dagadozó ruhákban, és a virágokat. Igen, azt a sok-sok virágot! Imádom őket! Halálosan unom már azt az elvet, hogy minél ocsmányabb egy festmény, annál inkább jogot formál arra, hogy művészetnek tekintsék. Nem akarok mást, csak gyönyörű festményeket látni.

Madame Breton kimondása számomra a legnagyobb művészeti gesztus, és ezt nem fogom tudni elmagyarázni azt hiszem, de nagyon igyekszem (előljáróban annyit, hogy a művészetkoncepcióm nagyban merít [ó, ez nem lesz stillszerű, bocsánat] Massimiliano Parente: Hitler után a második legnagyobb művész című regényéből, amely a művészet eredményének a korábban soha nem érzett hatást tekinti). Szóval ebben a kijelentésben az van, hogy a szépségről való fogalmaink iszonyatosan megváltoztak a XX. században, és ennek az ennyire direkt és a szürrealista közegben való kimondása valami olyan progresszív, amit el nem lehet mondani, hiszen valójában az egész szürrealizmusnak, meg mindennek talán éppen az a kontextusa, hogy az ember mennyire is vágyik a szépre, és közben ez állatira nem problematizálódik kimondva, és igen, ez egy nagyon menő bemondás volt, imádtam, erről a könyvről biztosan ez fog eszembe jutni, valószínűleg bármikorig.

Végezetül hát ajánlom a könyvet azoknak, akik hallanának a második világháború zsidóüldözött világának a nem kelet-európai történetéről is, akit érdekel, hogy milyen is egy ilyen kozmopolita, szürrealista művészvilág, és persze azoknak, akik úgy érzik, hogy bele tudnának veszni az értékelésem alapján egy ekkora regénybe.

Julie Orringer: Üldözöttek gyűjteménye
Mennyit ér az ember háború idején?
Libri, 2020
543 oldal
Így olvastam: Lassan indul be a regény, az elején Chagalléknál járunk vidéken, majd hírtelen csapódunk bele az iroda marseille-i életébe, és Grant is elég random csapódik be, szóval el kell telljen az első 100 oldalnak, de onnantól vitt már sokkal nagyobb léptékekben, de el kell mondani, hogy ez egy vastag, sűrűn szedett, kisbetűs könyv, ami megkéri a saját idejét.
Itt írtam róla alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Libri Kiadónak a bizalmat, és hogy elküldte nekem ezt a könyvet, örülök, hogy mesélhettem róla. Én a magam részéről most elköszönök, de előtte megígérem, hogy legkésőbb a pénteki kibeszélőssel érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sara Collins: Frannie Langton vallomásai

Szerző:

Dátum: 2020.06.12.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

legalább két részre tudom bontani azokat a könyveket, amikről itt mesélek nektek. Az elsőben olyan könyvek vannak, amelyeknél egyértelműen LMBT+ könyv, az első pillanattól várom ezeknek a megjelenését, és kifejezetten örülök neki. A másik csoportba azok a könyvek tartoznak, amiket észre kell venni. A Frannie Langton vallomásai egyértelműen a második csoportba tartozik, már több tartalomgyártó blogbejegyzését, posztját, videóját láttam, mire rájöttem, hogy erről nekem is írnom kell. És hát, soha rosszabb kötelességet, hiszen egy jó könyv, az azért mégiscsak egy jó könyv. frannie.png

1826-ban egy kettősgyilkosság híre rázza meg Londont. A mulatt néger házicseléd a vád szerint meggyilkolta a ház urát, George Banhamet, és feleségét. A vérbefagyott holttestekre a házvezetőnő talált rá, Madame Banham mellett aludt feltételezett gyilkosa, Frannie Langton, a mulatt mészáros, aki elmondása szerint semmire nem emlékszik.

Frannie Langtontól azt kéri az ügyvédje, adjon valamit a kezébe, amivel képes lehet megmenteni az életét, Frannie Langton pedig megírja a történetét. Elmeséli, hogy egy Paradicsom nevű ültetvényen született, a szüleit nem ismerte, és beszél az ottani rabszolga és házinéger szerepéről, majd Londonba kerüléséről, házicseléddé majd társalkodónővé válásáról, és arról, hogy milyen a világ, amely számára négerként és nőként elérhető a XIX. században.

És ez a vallomás attól lesz nagy erejű, hogy a néger nők nem tudnak általában írni a XIX. század elején, Frannie Langton pedig tökéletes angolsággal ír. A Paradicsom nevű ültetvényen gyermekkorában hamar bekerült a ház mellé, ami akkor már valóságos felemelkedésnek tűnt. Később Langton és a felesége írni, olvasni, angolsággal beszélni és viselkedni tanították, amelyben Frannie a kitörés lehetőségét látta, ahogy londoni házicseléddé válásában is, az első pillanattól azon dolgozott, hogy levesse a rabszolgák nyelvét és körülményeit. Úgy érzi, javított a helyzetén, és ettől lesz szörnyen tragikus ez a történet.

A Paradicsom egy jamaicai ültetvény, aminek Langton a gazdája, és Langton mindenkinek nevet ad, ami azonnal tisztázza, hogy Langton apának, sőt valamiféle abnormális istennek tartja magát. A gazdálkodás mellett frenológiával, koponyakutatással is foglalkozik. Egyrészt azt az ebben az időben népszerű álláspontot kívánja bebizonyítani, hogy a koponyaformák meghatározzák az ember életét. Emellett azon is gondolkozik, hogy a néger és a fehérbőrű ember vajon egy faj-e, taníthatóak-e például négerek, ugyanolyan-e az agyuk, és akkor még mindig ott a kérdés az albínó négerekkel vagy a mulatt származással.

Ez a tudományos közeg köti össze Langtont és Benhamot, és ebből a kapcsolatból válik Frannie egyfajta ajándékká Benham számára, akinek a londoni házában házicseléd, majd a felesége mellett társalkodónő lesz.

Madame Benham a XIX. század egyik tipikus női sorsa. Hozzáment egy tudóshoz, néha meg kell jelennie a kirakatban, de egyébként egy ennél automómabb karakter. Autonómiáját aktuális társalkodójával és barátaival éli ki, vagy ópiummal, nagy mennyiségű laudánummal nyomja el. Az első fejezet végén Langton felesége kapcsán írja, de a regény összes női szereplőjére igaz:

A magamfajta nőnek nincs semmije, amivel megvásárolhatná a szabadságát, ám számtalan lehetőség mutatkozik a teljes feladás és a harc között.
Ez közös volt bennem és Miss-bellában, eltekintve attól, hogy én sosem engedtem meg magamnak, hogy elfeledkezzem róla, ő pedig csak ritkán volt hajlandó emlékezni rá.

vagy ahogy Benham feljegyzéseiből is láthatjuk ugyanezt:

Bár minden szempontból világok választják el őket, mégis nagyon hasonlóak: konokok, kiszámíthatatlanok, fürgék. Még a lány kihívó, mindent megkérdőjelező modora is éppolyan, mint Marguerite-é volt, amikor megismertem.

Bár Frannie Langton érzi, hogy felemelkedett, valójában nem változott sem az életmódja, sem igazán a státusza. Az angol társadalom legfontosabb működtetője ebben a korban a rend, amely még az autonóm tudóst, Benhamot is kötötte. Benham elvárta a feleségétől, hogy megfeleljen ennek a normának, aki végül Frannie-vel osztotta meg őrületét és szerelmét. Frannie ahogy az olvasni tudásában és az angol szalonoknak megfelelő viselkedésében, úgy ebben a szerelemben is a függetlenebbé válás lehetőségét látta, de igazából egyik sem szolgálta őt.

Frannie Langton a legkiszolgáltatottabbaknak ad hangot. A rabszolgáknak születetteknek, a házinégereknek és házicselédeknek, akiket csak úgy elajándékozhatnak, azoknak, akiknél szerelmi játékokat, és csak a tesi kielégülést keresnek, akinek a teste, lelke és jövője felett is rendelkezni kívánnak, és a szabadság lehetőségei is csak addig terjedt, amíg kitervelték, illetve amíg megengedték neki. És ettől az ő pozíciója alapvetően vesztes pozíció, ha harcol ellene, eredendően elbukik és megszégyenül, de a helyzetébe belenyugvása is szégyenteljes volna.

Frannie Langton tragédiája pontosan ugyanaz, mint Emma Bovaryé, Flaubert híres regényéből, viszont Frannie a már hivatkozott kisebbségi státuszából adódóan képes ezt felismerni. A tudása és a műveltsége, olvasottsága hitette el vele, hogy lehet boldog élete, miközben egy rabszolgának nem is volna szabad gondolkoznia. Frannie Langton őszintén szerelmes Madame Benhamba, rajong érte, vonzza őt a nő, és az a társalkodónő eszménye, aki a Madame mellett lehetne, miközben a vallomásait jegyzi és a testét is megbabonázza. Mégis hisz a szerelmében a kötet végéig, és a történetének lejegyzését jó alkalomnak tartja, hogy erről is beszéljen:

ez a beszámoló rólam meg az életemről szól, és a benne szerepet játszó boldogságról. Sosem képzeltem, hogy valaha részem lehet ilyesmiben. Sem boldogságban, sem kalandos életben.

A története azonban nem úgy lehet érdekes a kortársainak, mint ahogy számunkra az mulatt rabszolgaként, tanúként. Amikor a történetéről beszél,  „A mulat mészáros” történeteiről beszél, a gyilkosság vádja nyújt apropót annak, hogy a történetét elmesélje, és az első színesbőrű nőként regényt írjon, amire mindig is vágyott.

A regény történelmi idejéből betekintést nyerünk az ültetvényeken zajló rabszolgafelszabadítás társadalmi diskurzusába, amely elsősorban a polgárság szórakoztatásának és unaloműzésének egy módja ebben az időben. (Megjegyzem egyébként, hogy ez egy rendkívül izgalmas kérdés napjaink civil aktivizmusával kapcsolatban is, nagyon radikális nézőpontokból is lehet olvasni az aktív állampolgárságról.) Szalonokban tartanak fogadásokat, vitákat, néhány meghívott szalonnégerrel, például a Madame korábbi szeretőjével Olaudah Cambridge-dzsel, aki tapasztalatok nélkül beszél az eszmékről, kizárólag fehéreknek mesél az életéről, tart előadásokat, ír kérvényeket, petíciókat.

Az angol társadalom ebben az időszakban álláspontot keres ebben a diskurzusban, eszközt arra, hogy az ültetvényesek megélhetésének és jólétének a kockáztatása nélkül lehessen a munkások helyzetén javítani, miközben a diskurzus még mindig nem veszi szabad ember számba a rabszolgákat, hanem tulajdonként tekintenek rájuk:

Még az abolicionisták is elfogadták, hogy nem lehet valakit kártérítés nélkül megfosztani a tulajdonától.

A Frannie Langton lelkében is zajló diskurzus másik fő szószólója Phibbah, aki az ültetvényen volt néger házvezetőnő. Phibbah gondolatai úgy visszhangoznak Frannie Langon gondolataiban, mint egy igazi néger lelkiismeret.

Tanuld meg azt akarni, amid van.

Phibbah élettapasztalata, hogy a fekete nőknek nincs igazán önérvényesítő képessége, ezért meg kell tanulniuk beérni azzal, amijük van. Ő az anyjától örökölt népi tudás szerint él, gyógynövényekkel és fűszerekkel dolgozik, gyógyít és kuruzsló tevékenységet is folytat, és ezzel tényleg egyfajta ősi, akár törzsi romantikus tudás van az ő birtokában, mégsem lesz ez egy pillanatig sem giccses, éppen azért mert Frannie nem fogadja meg ezeket a tanácsokat.

Bennem Phibbah karaktere kettős volt a regényben nagyon sokáig. Például a kínai lábelkötés hagyományát juttatta eszembe, amiben a család idősebb nőtagjai elkötik a lányok lábfejét, mert a kultúrában a kis lábnak van valamiféle fétise, természetesen azért, mert az elkötött, kislábú nő közel mozgásképtelen. A könyv nagy részében volt egy olyan érzésem, hogy ő az a nő, aki továbbhagyományozná az elnyomást a hagyományokkal és a tudásával. És nem döntöttem még el, hogy szerencséje-e a főszereplőnek, hogy ez nem sikerült. Mármint Frannie hivatkozik ilyesmire:

Néha… néha azt hiszem, hogy ennek az egész világegyetemnek egyetlen célja az, hogy beismertesse velünk: a fehér ember varázslata az erősebb.

Ezzel együtt azt érzem, hogy a fekete varázslat nem lett kipróbálva, és míg a Bíborszín ehhez a fajta generációs csonkításhoz egy erős elutasító választ ad, addig ebben a regénytérben száz évvel korábbról, más földrajzi és társadalmi közegből izgalmasan nem egyértelmű. Ha erről van bármilyen véleményetek, akkor írjatok róla kommentben. 🙂

Amiről még mindenképpen beszélnünk kell, az a kötet és a pszichoanalízis kérdése. Lényegesen Freud előtt járunk még a regényidőben, mégis, ahogy azt már a cselekményismertető bekezdés utolsó tagmondatában írtam, keményen foglalkozik a szöveg az emlékekkel, az ösztönnel és a tudattalasággal. Frannie nem emlékszik semmire a gyilkosságról, nem tudja, hogy ő követte-e el őket, vagy nem.

Frannie történetében egyre beljebb haladva megismerjük a sötétségét, amit borítón lévő kis szöveg is sejtet. Nagyon erősen reflektál a kötet a tudatmódosító szerek használatára, illetve a női hisztériára, amelyet a nők össztársadalmi elnyomása miatt tömeges női bajnak tartottak a múlt század elején is. A tehetetlen nő a tudatát ekkor képtelen már uralni a korlátoktól, és ösztönből cselekszik, tudattalanul lázad a normák ellen. Különösen izgalmas ez a hisztériaszerű tünet akkor, ha azt nézzük, hogy egy rabszolgáról beszélünk, akinek, mint erre már korábban reflektáltam többször is, sokkal szűkebbek és látványosabbak a keretei, valamint alapból nem igazán szabad gondolkodnia.

Mint amikor ki kell mosni a kavicsokat a felsebzett térdből, vagy le kell csapni egy tyúk fejét… vannak dolgok, amiket gondolkodás nélkül kell megtenni, különben sosem tennénk meg őket.

Összegezve tehát egy izgalmas, elsősorban a társadalom- és lélekábrázolásban erős regényt kapunk, ami kellő érzékenységgel foglalkozik a színesbőrű női szerep történelmi korlátaival anélkül, hogy Frannie Langton karaktere tipizált vagy túlzottan empátiát keltő volna. Okosan használja a teremtett közegét amiben meg tud szólalni egy olyan karakter, akinek a hangját még mindig tanuljuk hallani, és komplex problémákat vet fel úgy is, hogy tudja, nincsen rájuk válasz.

Egy olyan korban járunk, ahol a nők három fő bűne a meddőség, a gondolkodás és hogy egy nőt szeretnek, és ebből mindhárom bűnt tematizálja, miközben a legnagyobb hiba ebben a világban mégiscsak az, hogy az ember, pláne a nő (itt most direkt meghagyom a számomra is gyűlölt ember-nő szétválasztást, mert leírja annak a kornak a gondolkodását, amiről beszélünk), színesbőrűnek, esetleg még rabszolgának is születik.

Kedvenc részem: Most dolgozom egy más projekten is már egy ideje, és ezért ragadott meg nagyon ez az idézet:

Az is a szerelemhez tartozik, ha ismerjük a másik történetét, tudjuk, hogyan meséli el, és hol hazudik benne.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akiket érdekel a feminizmus és a széles társadalmilag felelős problémafelvetések, de egy könnyen olvasható, kellemes szöveget olvasnának. Ne rettenjetek meg a történelmi címkétől, mert nem épít többre, mint amit a kötet elárul, és tényleg nem nehezíti ez az olvasást. Ajánlom azoknak, akik elég bátrak valódi problémákat látni, és szeretnek elgondolkodni azon, hogy miért élünk olyan világban, ahol a diverzitás és a halmozott kisebbségi helyzetek még ma is problémákat jelentenek a társadalmi működés számára.

Sara Collins: Frannie Langton vallomásai
Libri, 2020
444 oldal
Így olvastam: Vizsgaidőszakban tanulás közben, szinte fejezetenként, mert nagyon kellemes, könnyű, de olvasmányos a nyelve, könnyű kilépni és visszakerülni a szövegbe, a végén már hetven-nyolcvan oldalanként tudtam vele haladni, de ez tényleg a ráérésemen múlt, és nem a regényen. Az vitt volna már az elején is.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Libri Kiadónak a bizalmat, és hogy elküldte nekem ezt a könyvet. Ha olvastátok már és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni a következő bejegyzéssel.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy az áprilisban létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és szintén áprilid óta patreonon is támogathatjátok a munkámat.

Igyekszem hamarosan jönni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Sara Collins: Frannie Langton vallomásai

Szerző:

Dátum: 2020.06.04.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy népszerű friss megjelenésről fogok nektek mesélni, amit sokan olvastak már és szerettek a könyves tartalomgyártók közül, mégis kevésszer említik, hogy ez végülis egy LMBT könyv.  Miközben nagyon megrázó képet fest a XIX: századi rabszolgaságról, rasszbéli kérdésekről, tudományról és civilizációról. Olyan dolgokról beszél, amelyeket egyértelműen elutasítunk, de olyan eszmék mentén, amikkel kapcsolatban nekünk is mérlegelnünk kell. Egy nagyon jó olvasmány volt, és nagyon várom már, hogy mesélhessek nektek róla. Most egy rövid ajánló jellegű kis bejegyzés érkezik, és a hétvégén igyekszem hozni az értékelést is.

covers_587146.jpgFrannie Langton mulat házicseléd az éj leple alatt meggyilkolta gazdáit. A nagy tiszteletben álló tudós, George Benham és felesége holttestére a házvezetőnőjük talált rá, miközben Frannie Langton az asszonya ágyában aludt, vérrel áztatott ruhájában, és azt állítja, semmire nem emlékszik az éjszakából.

Frannie Langton ügyvédje arra kéri a jamaikai rabszolgából lett londoni házicselédet, hogy adjon valamit a kezébe, amivel megmentheti őt a kötéltől. Frannie írni kezd, és szavai nyomán megismerjük azt a gyarmati telepet, ahol született, megtudjuk, hogy hogyan taníttatták az angol beszédre, írásra és olvasásra, és betekintést kapunk a vágyaiba és az elképzeléseibe is.

Az elnyomott vall Frannie Langton tökéletes angolságával, aki semmire nem vágyik jobban annál, minthogy egy pillanatra is felszabaduljon láncai alól. Nő. Színesbörű. Árva. Rabszolga. Akivel mindenki a végletekig játszhat, hiszen nincs hangja. Frannie Langton a bírósági ügyében hangot ad a kiszolgáltatottaknak, de lehet, hogy ezért az akasztófán kell végeznie.

Hamarosan érkezem róla az értékeléssel!

Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Stephen King: Emelkedés

Szerző:

Dátum: 2020.05.29.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben a legfrissebb Stephen King megjelenésről, az Emelkedésről fogok nektek mesélni, ami tavaly jelent meg angolul, most tavasszal magyarul. Nagyon örültem, mert régóta szerettem volna már Kingtől olvasni, a Carrie kifejezetten esélyes volt elsőnek, de aztán megláttam, hogy az Emelkedés LMBT címkés, és aztán már egyértelmű volt. Mert nyilván akarok írni az LMBT témát is érintő King regényről. És most ezt olvashatjátok:covers_569673_1.jpg

A fülszöveg azt ígéri, hogy egy nagyon más, meglepő Stephen King szöveget kapnak a rajongók is, és ezt a szöveg hozza is. A regény elsősorban a társadalomról mesél, az mindegy véletlen, hogy közben egy emberrel valami rendkívüli dolog történik. A nagy betűvel szedve is csak 186 oldalas kisregény elsősorban a King életműből már jól ismert Castle Rock kisváros működését mutatja be, keretezi újra.

A regényben Scott Carey-t az elvált, pocakot eresztett belsőépítészt követjük, akinél elkezd egyre kevesebbet mutatni a mérleg. Először csak kevesekkel, félkilókkal, anélkül, hogy a teste és a testfelépítése változna. Aztán észreveszi, hogy a tömege állandó az adott pillanatban, akármit emel fel magához, vagy akármilyen ruhát visel. Amikor belecsöppenünk a történetbe Scott már felfogta, hogy ez egy természetfeletti jelenség, és elhatározta, hogy nem keres orvosokat, hiszek ők sem tudnák mit kezdjenek vele, de kísérleteznének rajta élete végégig.

Scott a helyzettől függetlenül is keresi a helyét, tudja, hogy ez egy jó kisváros, békés, kedves szomszédokkal, de nem igazán maradt semmije a válása után az emeletes házán kívül. Most egy nagy projekten dolgozik, amit valószínűleg a zérópont közeledése nem enged befejezni, egyébként pedig gyanútlanul mászkál Castle Rock utcáin, és néha mérgelődik, hogy az új leszbikus szomszédainak a kutyái megint a pázsitjára kakilnak.

Itt el is érkeztünk a regény igazi tétjéhez. A regényben a konzervatív republikánus kisváros ütközik meg a szomszéd leszbikus házaspárral, akik vállalják a saját házasságukat, a városban élők pedig nem igazán elfogadóak ezügyben:

Erre nem lehetünk büszkék. Leszbikus. Ez talán nem lenne gond, ha nem reklámozná, mert amúgy senkit nem érdekel, mi történik a zárt ajtók mögött, de neki muszáj úgy bemutatni azt a nőt, aki a Frijoléban főz, hogy a felesége. Errefelé ez sokaknak ugyanaz, mintha elküldené őket az anyjukba.

Deride és Missy számára egészen más élmény ezen szomszédok között élni, mint amilyen Scottnak, és erre egy rövid látogatás alatt Missy hívja fel a figyelmét. Scott onnantól igyekszik változtatni a városi emberek nézőpontján, szinte eredménytelenül, pedig egymástól függetlenül, magában szinte mindenki tudja vagy tudni véli, hogy az emberek mögött akár több is lehet szexuális irányultságnál.

Deride például jó futó. 2012-ben majdnem kijutott az Olimpiára is, de egy bokasérülés véget vetett az élsportolói karrierjének. Egyébként pedig egy makacs nő. Fontos számára, hogy megvédje a környezetét és Missyt attól a világtól, amelyik nem kedveli őket. Szereti uralni a helyzeteket, és ebben a regény nagy részében egy gőgös mosoly segít neki, amiről azt mondhatjuk, hogy a világ egyik legtúlreflektáltabb gőgös mosolya.

Missyt visszafogottan, szeretettel tele látjuk. Ő vezeti a konyhát az új közös mexikói vegán éttermükben. Figyelmes vendéglátó és kétségkívül a regény legjobb lelkű, a rövid regény kevés cselekményéhez is képest keveset mozgatott, mégis mindig jelenlévő szereplője.

King a város felől is sztereotíp szereplőket, használ. Homályosan, de megismerjük a picit szétszórt könyvesboltost, a tisztességben megőszült orvost, aki azért még praktizálgat, vagy épp az orvos feleségét, aki bizony minden bizottságban ott ül, ahogy azt egy konzervatív idős orvosfeleségtől azt elvárjuk, és persze mindenről meg is van a véleménye.

Köztük kell valahogy hidat képeznie Scottnak, és ez baromi nagy dolog. Érdemes például jól szerepelnie a város leghagyományosabb futóversenyén, és jó, ha a válás után is maradt néhány széked. És az sem baj, ha a szerencse is nektek dolgozik.

És még mindig ne feledjük el Scott folyamatos súlycsökkenését. Ha ezt mégis megtennénk, az csak azért van, mert a regény nagyon hasonlóan kezeli ezt, mint a mágikus realizmus a kérdéseit. A különbség, hogy itt persze először meglepődtek, de nem igazán történik ezzel sokáig semmi. Vázlatszerű, amit tudunk róla, mert a főszereplő nem keres megoldásokat vagy válaszokat. Az egyetlen valódi kérdés, ami felmerül vele kapcsolatban, hogy fertőző-e. De persze erre sem kapunk igazán választ.

Ha voltak is szabályai annak, ami zajlott, nem értette, és nem is akarta.

Végül egy kedves történetet kapunk, mert ezek a szereplők nem akarnak gonoszak lenni, és nem is azok, csak élnek a saját kis szemellenzőikkel mindkét oldalon. Stephen KIng könyve nem lesz a legerősebb LMBT kötet, de egy korrekt történet, ahogy a fülszöveg is mondja, mese arról, ahogy az ember és ember között kapcsolatok szövődnek. Tényleg nem kimagasló szöveg, de vannak jó találatok a sematikus szereplőkben, és kedves, elnagyolt, meglepetéseket aligha tartogató szövegben. A végén úgy hatódtam meg, ahogy arra számítani lehetett, és az, hogy ez a horrorkirály legújabb könyvétől van, az majdnem mindegy is.

De persze, nyilván, nem teljesen. King a kisujjából képes kirázni egy korrekt regényt, ezt láthattuk most is. Talán egy következő erős, igazán nagy regényében majd találkozunk alaposan megírt, nem sematikus, emberszagú LMBT szereplőkkel. Addig pedig emelkedünk.

Kedvenc rész: Amikor a szakdolgozatomat írtam nagy hatással volt rám George Lakoff: Ne gondolj az elefántra! című könyvét, amiben sokat beszél a fogalmi keretekről az amerikai demokrata és republikánus gondolkodás mentén. Nekem akkor a fogalmi keretek kellettek, de az USA-béli viszonyok tisztázása is hasznos volt. Ezért lett a kedvencem ez az idézet, ami zseniálisan aláhúzza a város életét, de persze enélkül az előismeret nélkül is tök érthető:

A politikailag haladó szellemű kisebbség globális felmelegedésről beszélt, a konzervatívabb többség kivételesen szép indián nyárnak nevezte, amit hamarosan követ majd a a tipikus maine-i tél. És mindenki élvezte.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik hozzám hasonlóan szemezgettek már Stephen Kinggel, de eddig nem merték belevágni a fejszéjüket az egyik vastag, vagy horror regényébe. Azoknak, akik olvasnának valami állati kedveset és egyszerűt arról, hogy milyeneknek kellene lennünk nekünk embereknek, és azoknak, akik hisznek benne, hogy lehet ilyen a világ. Nekik különösen. 🙂

Stephen King: Emelkedés
Európa, 2020
262 oldal (A kötet a 189. oldaltól egy részletet közöl King tavalyi nagyregényéből Az intézetből)
Így olvastam: Egy délután alatt. Kellemes volt, vitt a történet, sehol nem dobott ki és könnyű volt visszalépni is. És tényleg nagyon nagy betűkel van szedve.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm az Európa Kiadónak a bizalmát, és hogy elküldték nekem ezt a könyvet. Ha olvastátok már és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni a következő bejegyzéssel.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy a frissen létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és a hónap eleje óta patreonon is támogathatod a munkámat.

Igyekszem jönni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Stephen King: Emelkedés

Szerző:

Dátum: 2020.05.26.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

régóta tologatott tervemről tudtam, hogy meg fog valósulni, amikor megláttam, hogy érkezik egy LMBT+ King kisregény. Már régóta szerettem volna Kingtől olvasni valamit, az pedig természetes, hogy írni akarok egy LMBT King regényről, amint megjelenik. Most megjelent, és először az ilyenkor szokásos rövid ajánló típusú bejegyzésemet hozom, aztán napokon belül érkezik az értékelés is.

covers_597984_1.jpgStephen King a tavaly megjelent kisregényével még mindig képes meglepni az olvasóit. Történetében a rajongók számára már jól ismert Castle Rock kisvárosának konzervatív republikánus közösségét borzolja. Egyik napról a másikra egy leszbikus házaspár költözött a szomszédjukban, akik vegán mexikói éttermet nyitnak. A jószomszédi viszony látszata elfojtott indulatokkal és félrenézésekkel marad csupán fent, a két nő étterme azonban hamar csődközeli állapotban jut.

Scott Carey, a két nő szomszédja számára napról napra egyre kevesebbet mutat a mérleg, pedig a teste nem változik, és a mérleg nyelve nem mutat mást sem ruhákban, sem súlyzókkal a kezében. Scott egyre gyorsabban tart a zéró-nap felé, amikor elveszt mindent, ami a testét a gravitációhoz kötné.

A szomszédok krízisei a rövid kisregény oldalain lassan egymásra találnak, a kisváros lakói és a házaspár is esélyt kap arra, hogy levegyék a szemellenzőjüket, és azon át egy szabadabb, békésebb világot lássanak. King kisregénye egy lélekemelő mese arról, hogy az ember és ember között a legrövidebb út a megértés, az elfogadás és egymás szükségleteinek megismerése.

Hamarosan hozom róla az értékelésemet!

Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Ali Smith: Hogy lehetnél mindkettő

Szerző:

Dátum: 2020.05.23.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy gyönyörű nyelvű regényről fogok nektek mesélni, ami két összefonódó történetet mesél el. Egy reneszánsz festő szellemét, és egy anyja elvesztését gyászoló kamaszt követünk életük fontos szakaszaiban.

A regény tavaly novemberben jelent meg, én decemberben olvastam, és gyorsan került a  kedvenceim közé, mégis nehezen vettem rá magam eddig, hogy írjak róla. Majd azt is leírom, hogy miért.

hogy_lehetnel_mindketto.JPG

A regény két szála viszonylag elkülönül egymástól, bár mindkét szereplőnek fontos helye van a másik történetében. A könyv nagyon izgalmas húzása, hogy a két fejezet közül bizonyos példányokban Francesco történetével, míg másikakban George történetével kezdődik a regény, ami egy nagyon izgalmas gesztus. Mindkét esetben azt látjuk, hogy George igyekszik megérteni egy olyan festőt, akiről alig tud az utókor bármit is.

Ha Francesco történetét olvassuk először, azt érezhetjük, hogy a történet valódi, és George próbál közel jutni ehhez, ha viszont George történetét olvassuk először, akkor könnyen lehet, hogy úgy véljük, George konstruálja meg Francesco életét az anyjával való beszélgetései, és azon kevés dolog mentém, amit róla megtudott vagy tudni, a festményein látni vél. Az én példányomban Francesco története szerepel elsőként, és ez biztosan alapjaiban határozta meg azt, ahogy a könyvről írni tudok. Néhány év múlva biztosan elolvasom majd fordítva is.

Francesco története líraian indul. Egy szellem igyekszik megérteni a megváltozott világ dolgait, és szemügyre vesz egy fiút a galériában, ahol neki egy képe van kiállítva. Ez a fiú az egyetlen, aki elidőz igazán az ő festménye előtt, és érzi hogy követnie kellene, de a fiúról szóló igazi információk itt még elvesznek abban, ahogy Francesco értelmezni próbálja a jelen világot.

A fejezet a visszaemlékezésre épül. Francesco mai nyelven meséli el az életét, amin át óhatatlanul bevezet minket az akkori művészvilágba is. Francesco szülei Ferarában éltek a 15. század közepén. Ferara ebben az időben nem csak a képzőművészetnek volt egy nagyon aktív reneszánsz melegágya, hanem a téglaégetéshez is kiváló volt minden körülmény, így jutott a család a városba, és így kezdett el Francesco gyermekként a porba és a téglákra rajzolni. Az apja látta meg gyermekében a lehetőséget, és ő küldte el egy mesterhez, hogy tanuljon.

Majdnem teljesen egyszerű művészsors. Ahhoz, hogy valaki ma is kitűnjön nem elég tehetségesnek lenni, fontos, hogy észre is vegyék, de akkor fontos volt az is, hogy legyen férfi az illető. Francesco gyermekkorában egy bő ntői ruhában járkált, amit az édesapja kérésére vett le, hiszen azt ígéri, hogy tanítattja cserébe. Megtanítattja a színek keverésére, alakok rajzolására fákon és falakon. Ezért cserébe aligha lehet sok az az életnyi diszkréció, és hogy nem vetkőzhet le mások előtt.

Mégis az van, hogy Ali Smith nem mondja ki sosem, hogy Francesco lány vagy nő volna, és ez az, amiért nem mertem sokáig írni róla. Francesco identiáskrízisei alapvetően szörnyen izgalmasak, de azt hiszem túlgondoltam olvasás közben. Francesco azt mondja magáról, hogy

Minden másnál inkább festő voltam.

Mégis felmerül talán a regény egyetlen coming out szituációjában, hogy hogyan lehetne a két szereplő között ez után, annak a tág kontextusában amit ez igazán jelent, barátság. Egy idegen nyelvű vándor így írja körül a szót, aminek nem ismeri a megfelelőjét, de használhatta volna Francescóra:

Azt jelenti, mondja, hogy te, aki több vagy mind egy dolog. Te aki meghaladod a várakozást.

A nemiség azonban végig a ki nem mondottság terében van. És nyilván nem véletlenül, nem tudjuk, milyen következményei lettek volna a regény világában, ha ez másként történik. Ugyanakkor Francesco hagy nyomokat. Mindkét ismert festményén andogün alakokat használ, akiknek a nemük nem határozhatóak meg igazán. Nem férfiak, nem nők, de mégis nagyon karakteresek, nagyon valamilyenek.

Francesco két ismert festménye közül az egyik az, amit a halála előtt festett. Itáliában ebben az időben nagyon fontos volt, hogy mindenütt nagy paloták és nagy templomok épüljenek, csodás, tematikus freskókkal, amik mindig a gazdájuk nagyságát hirdetik, általában mitológiai, sőt sokszor biblikus alakok arcaiban látjuk viszont a megrendelők arcát például. Egy ilyen palotának a hónapok termén dolgozott legutoljára, ő volt megbízva a március hónappal.

A festő életének egyetlen bizonyítéka ebből a korszakból való. A Francesco tudta, hogy a munkája többet ér, mint a többi termen dolgozó festőé, ezért levelet írt a megbízójának, amire azonban nem érkezett válasz. A festményen hagyott egy félbemaradtnak tűnő arcot, aminek a tekintetét és alakját mindenki csodálja, de nincs az alaknak szája. Mintha lennének olyan dolgok, amiket nem lehet kimondani.

Francesco történetéhez képet egyszerre nagyon más, és egyszerre nagyon hasonló George története. De hogy is lehetne mindkettő, ugye. George egy állandó identitáskrízisben él. A szerzőnő ennek a kérdésnek az ifjúsági regényekből megszokott témáit hozza elő egy a lírai, személyes és igényes nyelvvel. George gyászol, és úgy érzi, hogy magára maradt a gondolataival, hiába beszélget az édesapjával, a nevelési tanácsadóval és a barátnőjével is. Az is csak sokára derül ki, hogy George valójában lány, aki szintén nem igazán reflektál a nemiségére, így a leszbikusság sem igazán tematizálódik.

George azt gondolja, hogy politikai aktivista anyját a titkosszolgálatok gyilkolták meg, és a regényben ezzel kapcsolatban nyomoz, leginkább az anyja kétes barátnője után. Az anya egy bankautomatánál találkozott a későbbi barátnővel, és elég furcsán alakultak a dolgok. Olyan volt, mintha valaki, aki tényleg ismeri az anyát, megrendezte volna. Az anya szinte első pillanattól tudta, hogy ez csak játék, és nem lehet szerelem, mégis élvezte a talán kém társaságát, mert élénken figyel rá, és tényleg szüksége lett volna egy barátra. És George úgy érzi, Francesco festményeinek köze kell hogy legyen az ügyhöz.

Ez a nyomozás azonban nem igazán áll erőt talajon, és senki nem hisz Georgnak. Megtévesztettnek, paranoiásnak tűnhet, mint aki nem ebben a világban él, hanem az emlékeiben, és a hipotéziseiben. Rajta keresztül ismerjük meg Francesco későbbi történetét, Visszaemlékezik arra, hogy az előző évben az anyjával Ferarába utaztak megnézni a hónapok termét, és elmesélik, hogy tényleg a márciusi freskók a legügyesebbek, amelyek megragadják és nem eresztik a tekintetet.

George történetének a nyelve sokkal szenvtelenebb, a kamasz világtól való eltávolodása és párhuzamosan élt életei, identitásai körüli bizonytalanságban látjuk őt, és erre erősít rá a szerző is azzal, hogy eltartja magától ezt az alakot. Izgalmas, ahogy a világirodalom most felfedezi a fiatalokat és a a kamaszokat. Ali Smith gesztusa nagyon hasonló, mint Sally Rooney-é a Normális emberekben. Kimozgat nem hétköznapi fiatalokat, és rajtuk keresztül mutat valami általánosat rólunk, amit fel tudunk venni. Érződik persze, hogy ez válságtéma, de a kamaszkor az mégiscsak mi, ha nem válság. Nagyon kíváncsi vagyok merre tart a világirodalom ezekkel a gesztusokkal és a kamasz témákkal.

Kedvenc részem: Két ilyen van. Az egyik: nagyon szerettem, amikor Francesco prostituáltaknál volt. Abban megmutatkozott az igazi művészet ereje. A másik: amikor George és az anyja beszélgettek, évődtek:

Az anya tehetetlen kétségbeesésében mindkét kezét leveszi a kormányról.
Hogy lehet, hogy én, aki a világ minden maxima antidokriner nője közül a legmaximább antidoktriner vagyok, egy ilyen doktrinernek tudtam életet adni? És mi a fenéért nem volt annyi eszem, hogy születésekor vízbe fojtsam?
Ez az erkölcsi dilemma?, kérdezi George.

Végezetül szeretettel ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik olvasnának valami tényleg szépet. A regény nyelve sodor és tényleg gyönyörű. Ez a regény is olyan, mint a szereplők, hogy sokkal többet kapunk tőlük azoknál a címkéknél, amiket visel. Nem hétköznapi történet egyik sem, de ismerősek, tanulságosak és érdekesek. Ajánlom azoknak, akik úgy érzik, hajlandóak belevágni valami tényleg szép szépirodalomba, akik keresik a kapaszkodókat a világunkban, és tudják, hogy ez nehéz. Olyanoknak, akik figyelemmel tudnak fordulni a mondatok, és  a mondatokból összeálló regény felé. Ez a könyv megdolgoztatott, de én minden mondatát imádtam.

Ali Smith: Hogy lehetnél mindkettő?
Magvető, 2019
320 oldal
Így olvastam: Nagyon hullámzóan tudtam vele haladni, de érdemes inkább kivárni azokat a pillanatokat, amikor elkap. Mondtam már, hogy gyönyörű és sodró az egész történet?
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lett volna már ez a bejegyzés, köszönöm, hogy velem tartottatok, és külön köszönöm a Magvető Kiadótól a belém helyezett bizalmat és hogy elküldték nekem ezt a könyvet recenzióra. Ha olvastátok már a könyvet és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni a következő bejegyzéssel, mert szeretném, ha még ebben a hónapban beleférne még egy.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy a frissen létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és a hónap eleje óta patreonon is támogathatod a munkámat.

Tényleg igyekszem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Anne Choma: Gentleman Jack

Szerző:

Dátum: 2019.12.29.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben Anne Lister történetéről fogok mesélni, aki a XIX. század elején élt Angliában kisbirtokos nemesként. Anne leszbikus volt, bár amikor élt, ezt a szót még nem használták. A ma tárgyalt könyv felől a legfontosabb szokása, hogy megrögzötten leírt mindent, amit fontosnak tartott, és a fennmaradt rengeteg oldalnyi naplóbejegyzés tanúskodik a sokféle értelemben vett különcségéről. Ebből a nagy anyagból bő másfél évet emelt ki a HBO, hogy tavaly elkészítse a Gentleman Jack című sorozatát, a november óta magyarul is olvasható könyvben pedig Anne Choma igazgat el minket Anne Lister nem hétköznapi életében.

kepkivagas_10.JPG

Anne Lister különleges karakter. Talán elég lenne csak annyit mondanunk, hogy még őt fiatalon érő haláláig, 49 éves koráig, 27 kötetnyi naplót írt tele a lehető legváltozatosabb és legmeglepőbb témákkal, de ez a könyv ennél sokkal többet mond el Anneról. Anne egy fiatal földbirtokos az angliai vidéken azokban az időkben, amikor férjes asszonyoknak még nem lehetett saját vagyonuk. Anne azonban nem volt férjnél, és soha nem is álmodott arról, hogy férjhez megy. Ő egy erős és független nő volt, és tudta, hogyha társa lesz, az csakis egy másik nő lehet. Szóval Anne, mondhatjuk, felvilágosult nő volt.

Ugyanakkor tudta, hogy pénz pénzhez, rang pedig ranghoz megy nőül ebben a társadalomban, így ő maga is a saját köreiből keresett szeretőket és szerelmet, sőt társat. Anne úgy képzelte, ahogy ez általában megy. Képzelt maga mellé egy csinos úri kisasszonyt, akit az oltár elé kísér, együtt vesznek úrvacsorát, és házastársaknak nyilvánítják őket, majd együtt élnek. Egy olyan partnert keresett maga mellé, aki mellett nem kellett titkolóznia, és a naplóból kiemelt évek alatt ennek az útját láthatjuk. Mármint ennek az útját is.

Ez az út pedig könnyen indul: Már az első percekben nagyon érett és felvilágosult család veszi őt körül, elsősorban szintén Anne nevű nagynénjével az élen. Egyrészt nem tiltották és nem rótták fel kapcsolatait, számíthatott a diszkréciójukra, és egy erős bástyák tudtak lenni a későbbi pletykák és szívfájdalmak idején. Anne néni ugyanannyira szívén viselte és fontosnak tartotta Anne szerelmi életének a tisztázását egy nő mellett, amennyire Anne húgának a férjhez adását, és valóban segítség volt Anne leszbikussága, hisz a családi vagyont sem szerették volna kiadni a kezükből egy esetleges férjnek, férfi örökös pedig nem volt.

Anne Lister pedig érti a kérdés gazdasági és érzelmi okait is. Nem igazán szenvelgő széplélek. Sőt. Nem véletlen, hogy nagybátyja és nagynénje őt bízzák meg a birtok igazgatásával, hiszen rendkívül határozott fellépésű, arisztokratikus, aki ugyanakkor nem ijed meg a munkától sem, és ha kell bátran a bérlők körmére néz. Van víziója, lát más nemesi bírtokokat, és rengeteg mindent átépít a kastélyban főúri kastélyok, paloták mintájára, hogy emelje a saját és családja régi lakhelyének a rangját. Utazott, társalgott tudományos és művész körökkel, lassan a három év alatt megtanult viselkedni a főúri szalonokban is, a kötet végére az egyik legkeresettebb meghívott lett. Mindeközben pedig vágyott a szerelemre.

A szerelemre, amely ebben a regényben nem idealizált. Nem szalonképes, és ezt nagyon erősen szimbolizálja, hogy mindent, amit ebben a témában ír, azt titkosírással teszi. Amellett, hogy leírja abéli gyötrelmét, hogy korábbi szerelmei mind férjhez mentek, és próbálnak valahogy mégis Anne életének a részei maradni beszél azokról az időszakokról is, amikor Anne kvázi udvarolt. Leírja a nehézségeit: nagyon nehéz megkeresni azokat, különösen az ő elvárásaival, akik vevők volnának az általa nyújtani tudott szeretetre. Ha pedig talál valakit, ő maga próbálja meg a lejegyezhetőség nevében megnevezni az akkor még mélyen tabuizált női szexualitást és női gyönyört. Mai szemmel olvasva vicces, hogy matatásnak hívja a szexet (bár a nővérem legjobb barátjának úgy van elmentve a nőgyógyász telefonszáma, hogy túrkálós, de ez most a blog történetének legzárójelesebb része volt) és megfeszülésnek az orgazmust, ami valljuk be, egy baromi leleményes szó. (Ha belefeszülnék se találnék ki jobbat – és itt azt hiszem abba is hagyom a zárójelezést ebben a bejegyzésben.) És persze ezen el-elmosolyodhatunk, de a helyzet tényleg az, hogy nem volt szó ezekre a helyzetekre, és baromi menő, hogy teremtett. Csak az értelmes közbevetés és a szemléltetés kedvéért jegyzem meg, hogy a magyar irodalomban ezt Erdős Renée teszi meg az XX. század elején A nagy sikoly című regényével.

Nagyon izgalmas, ahogy a regényben összeolvashatóvá válik az a két Anne kép, amit elvárhatunk tőle. Egyrészt egy vidéki földbirtokos, aki a saját területének gazdasági működéséért felel, másrészt egy leszbikus nő, aki művelt, nem marad apolitikus és van véleménye. A keresztény konzervatív Anne szerint felháborító, hogy a férfi bérlőinek lehet szavazati joga, neki pedig nem, bár nem ért egyet a nők szavazati jogával, sőt, ha már itt tartunk ebben a társadalomban fel sem merül. Anne ekkor még férfiaknak ítélt princípiumokat vár el: utazni szeretne, kiadatni útinaplóit, saját maga rendelkezni az anyagi helyzetével… és közben megélni a szerelmet valaki mellett, akit ő megvédhet, és akinek a számára biztonságot tud szolgálni.

Anne mindenképpen deviáns ebben a rendszerben, de nem tartja a rendszert rossznak, és ebbe akar élni, csak egyszerűen a saját dobozát találja szűknek és kényelmetlennek, akárcsak a női ruhákat. Anne tudja magáról, hogy különc, mégis mélyen megveti azt a társadalmat, amely őt annak tartja. Be akar illeszkedni. Ebben a beilleszkedésben véli megtalálni a boldogságot, és nem kell szeretnünk őt ahhoz, hogy megértsük a motivációit.

Anne egy picit ilyen és olyan karakter is, akinél el kell olvasnunk az érthető és a titkosírással született bejegyzéseit is ahhoz, hogy teljes képet kaphassunk róla. Egy olyan teljes képet, ami nem akar reprezentatív lenni, nem akar többet kifejezni magánál, egyszerűen működni akar, be akarja mutatni azt a társadalmat, ahová ő igyekszik beilleszkedni, és örülök, hogy egy olyan társadalomban élhetek, ami ezt érdekesnek tartja.

Kedvenc részem: Szóval a Koppenhágai fejezet, az odautazással és az ottléttel együtt. Egyrészt tele van feszültséggel, hiszen mégiscsak az utolsó előtti fejezet, másrészt nagyon összeáll benne az a picit rosszindulatú, de a szerettei felől aggódó világlátott Anne, akit nekem sikerült megszeretnem a könyv olvasása közben.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik úgy érzik, nem találják a dobozaikat. Azoknak, akik valami kedvesen humorosat olvasnának arról a világról, amit végülis, kénytelenek vagyunk kívülről látni. És ajánlom azoknak persze, akiket érdekel a történelem, a feminizmus, a leszbikus témák, és azoknak, akik olvasnának egy menő nőről, akinek most értjük csak meg a menőségét.

Anne Choma: Gentleman Jack
Anne Lister titkos élete
HVG Könyvek, 2019
337 oldal
Így olvastam: Nagyon tényleíró szöveg, ami miatt több idő olvasni, mint egy regényt, de ezzel együtt is visz a lendület a könyvvel, nem volt időm hosszú ülésekban olvasni, tanulás közben fél-fél órákra szakított ki a taposómalomból. Könnyen ki lehetett lépni a fejezetek végén, bár néhány fejezet már-már sorozatszerűen zárult.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a HVG Könyveknek a bizalmat és hogy elküldték nekem ezt a könyvet recenzióra. Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran a komment szekcióban, igyekszem gyorsan válaszolni.

Éppen így igyekszem érkezni a következő, már év végéket summázó blogbejegyzésekkel. Ha nem szeretnél róluk, vagy a további értékelésekről lemaradni, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be instagramra. 🙂

És semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Laura Steven: Minden, csak nem oké

Szerző:

Dátum: 2019.11.26.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

ma az ideji év egyik legizgalmasabb young adult regényéről fogok nektek mesélni, ami politikailag aktív, nagyon intenzíven beszél a társadalomról, benne van sok minden azokról a mai fiatalokról, és közben vicces, könnyű, szórakoztató, és komoly is. Izzy O’Neill ribancá válásáról olvashatunk, aki csak túlélni akart, de ha már így alakult, írt egy botránykönyvet is. És hát… igen, így alakult.

minden_csak_nem_oke.JPG

Izzy egy békés gimnazista árva lány, aki ismeri a szegénységet és az igazi munkásosztálybeli létet. Egy helységben él együtt a nagymamájával, épp most nincs lakáshátralékuk, de ha szükség van rá, könnyen a zaciba vágják Izzy kameráját. Tudja, hogy nem tartogat számára nagy lehetőségeket az élet. Nem gondolkodik az egyetemi keretekben sem. Leginkább komikus lenne, de nincs a felsőoktatásban ilyen képzés. Érdekli még a színház és az írás is. Szinte véletlenül van egy kész forgatókönyve, amit a tanára támogatásával elindít egy forgatókönyvíró versenyen. Könnyen lehet, hogy Izzy megkapja élete nagy lehetőségét.

Aztán egy házibuliban egy éjszaka több fiúval is lefekszik. Szerencsétlenségére az egyik fiú a híres republikánus szenátornak a fia, és nem vet rá jó fényt, amikor kiderül, hogy a kerti padon töltött néhány percnyi akcióról sokat mutató fényképek is készültek. Mindez kampányidőszakban. Izzy körül egyre jobban szűkülnek a terek. Először csak az iskola és a helyi sajtó foglalkozik a dologgal, aztán az országos média és a politikai közbeszéd figyelme is kezd Izzy felé fordulni, hiszen szerintük Izzy egy generációs metafora is lehetne(erről még fogunk is beszélni).

Izzy végigblogolja az eseményeket, és az egyébként is nagyon szókimondó, fanyar, ironikus, gúnyt használ, de ebben a botránykönyvben ezekhez a blogbejegyzésekhez ír állati erős ironikus és önironikus megjegyzéseket. A könyv nagyon erős helyzetkomikumot használ így, két Izzyvel átszűrve az eseményeket, akik közül az egyik most él a cselekményben, a másik pedig már ismeri a végkifejletet.

Nagyon izgalmas kortárs nyelvet használ, beszél csúnyán is, és káromkodik, ami tovább emeli a kötet republikánus, konzervatív értékrenddel való szembenállását. Vannak mondatok, amik után odaírja, hogy ilyet mondani rasszista, törvénybe ütköző vagy egyszerűen istenkáromló, viszont nem érzi, hogy korlátok közé szoríthatná őt bármilyen nyelvhasználatot szabályozni akaró intézmény.

És ebben Izzy igen is lehet generációs metafora. Izzynek van szexuális élete és ezt nem leplezi. Aztán már nem is tudná leplezni. Követ el hibákat, és felelősnek tartja magát. És emellett baromi vicces, határozott, őszinte, bátor és talpraesett. Egy igazi harcos jellem ő, aki túl akar lépni a jóság beszabályozott kategóriáin. Tudja, hogy mindent elnéznek neki, mert árva, és ki is használja a #nehézéletevolt kártyát, ami persze nem jó, de az önmegvalósítás és a bemerevedett rendszerrel való szembenállásból teszi, amit én baromira imádok.

Mert a rendszer mégiscsak republikánus és konzervatív. Izzyhez képest biztosan. A republikánus világképet legerősebben a szenátor képviseli, akitől retteg a fia, tabuizálja a női szexualitást és Izzyt a mai fiatalok legrosszabbikának tartja, akinek semmi sem szent, aki önálló, szókimondó és nem utolsó sorban van szexuális élete. Izzy maga is megkérdezi a kötetben, hogy miért csak a fiúk kapják meg a kamasz években a begerjedt címkét, és hát ez valóban nem kifejezetten republikánus kérdés.

Ez a regény pedig beszél a szexualitásról, éppen olyan leplezetlenül, ahogy bármi mást. Beszél a szüzesség, ráadásul a fiúk szüzességének elvételével, és a szűz fiúk alacsonyabb státuszával kapcsolatban, beszél arról, hogy zavarja, hogy tárgyiasítják, hiszen a róla készült képeket más férfiak az ő akarata ellenére nézik, és hogy úgy érzi, a férfiak bármit megtehetnek vele.

És ez a regény terét adó társadalomból, a mi társadalmunkból következik is. A legtöbben középosztálybeliek, míg Izzy a munkásosztály tagja, a telefonjának a feltörése és a bosszúpornó terjesztése is ebből a helyzetből következik. Mert az uralkodó osztály könnyen gondolhatja azt, hogy ő neki ehhez joga van, akár csak kétségbeesésében is. És ebben szintén baromi ügyes a regény, nagyon erős osztálytudatot épít belénk feltűnés nélkül, így valóban értjük és felháborítónak tarjtjuk, ami Izzyvel történt.

Szóval Izzyvel szemét a világ, de vannak barátai, akik kitartanak mellette, még akkor is, ha Izzy követ el hibákat velük szemben. Izzy egyik barátnője leszbikus, viszont ezt még csak a legjobb barátnőjének osztotta meg, és Izzy is csak egyetlen barátjának adta tovább chaten, majd innen az egész nyilvánossá válik. Nyilvánvaló, hogy a barátnője még nem állt készen arra, hogy ez nyilvánosságot kapjon, pláne országosat, és Izzy valóban hibázott, tudja, hogy nem mérte fel a kockázatokat és nem gondolkodott az adott szituációban. Nem keres mentségeket, amit én továbbra is nagyon szerettem.

Összefoglalva tehát ez nem egy sírós könyv. Nem is nehéz olvasmány, mégis nagyon sok kérdést tud mozgatni. Egyszerre tud egy árva kislány története lenni, és egy velejéig romlott botránykönyv. Szerettem, simán adnám a középiskolás lányok kezébe, miközben egy felnőtt, közélet iránt nyitott olvasó számára is izgalmas lehet, és ezt nagyon szerettem. 🙂

Kedvenc részem: Nincs egy konkrét, de Betty, a nagymamája karaktere nagyon működött ebben a történetben. Egyrészt egy olyan megértő és mindenek felett szerető hátteret biztosít öregségére is Izzynek, ami engedi Izzyt lélegezni és bátornak, hebrencsnek lenni. Másrészt jól érezhető, hogy Izzy tőle örökölte a humorát és a világszemléletét, és a regényben is megfogalmazódik, hogy Betty korában egy nő még nem mesélhetett politikai vagy disznó vicceket. Szerettem azt az állandó aurát, amit ő von Izzy köré, jó volt létezni benne.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik bátrak és szívesen olvasnának egy bátor lányról, aki hibázik, botlik, sőt, zuhan hatalmasak, de végül mindig feláll. Olyan embereknek való ez a könyv, akiknek van véleménye a világról, és hajlandóak különbözni. Akik szerint a világot igenis ki kell forgatni a négy sarkából. Azoknak, akiket érdekel, hogy mit jelent, ha egy lánnyal rosszul bánik a média és a társadalom. Azoknak, akik gondolkoznának erről egy könnyed olvasmány felett. Azoknak, akiknek ez a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Laura Stevenson: Minden, csak nem oké
Maxim, Dream válogatás, 2019
303 oldal
Így olvastam: Két nap alatt, három nagyobb ülésben olvastam el. Könnyen olvasható szöveg, de néha ki kell lépni belőle, mert tud nehéz lenni, amikor az egész világ a szereplőre borul. Ezzel együtt könnyen vissza is lehet kerülni, nagyon jó, szellemes, karakteres, hangulatos nyelve van.
Ha ide kattintasz, elolvashatod, a hozzá írt alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Maxim kiadónak a bizalmat, hogy elküldték nekem ezt a könyvet recenzióra. Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran komment szekcióban, igyekszem hamar válaszolni. Épp így igyekszem hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel, ha minden igaz egy év végére hangolódó bejegyzés lesz az. 🙂

Ha nem szeretnél róla lemaradni, kattinst a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. 🙂

És semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

 

Cloe Benjamin: A halhatatlanok

Szerző:

Dátum: 2019.10.25.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy különleges könyvről fogok mesélni, amely 2018-ban a megjelenésétől berobbant a nemzetközi sikerlistákra, és nem sokkal a megjelenés után, az idei Könyvfesztiváltól már magyarul is elérhető. És azért különleges ez a könyv, mert nem egyértelműen tűnik sikerkönyvnek, nem használja a megszokott sémákat, sőt, nagyon mást hoz: negyven évet mesél el onnantól kezdve, hogy 1969-ben négy testvér bekopog egy jósnőhöz, és megtudakolják, mikor fognak meghalni. Az életről mesél ez a könyv, és nem ad megmikrózható, előfőzött válaszokat.

covers_539216_1.jpg

A regény elején megismerjük a Gold család nagy egységét. A magyar-lengyel zsidó bevándorló család legfiatalabb tagjait, a szabó Sault és a család összetartásáért felelős Gertie-t, aki korán vált anyává és az egyetemet is fel kellett adnia akkoriban azért, hogy családanya lehessen. Lassan születnek meg a gyerekek. Először Vayra, a szófogadó nagylány, majd Daniel, aki már egy igazi férfi, amikor megismerjük, a rumlis Klara, aki mindig saját utakat keres, és Simon, a gondtalan legkisebb, akire az anyja igazán támaszkodik. Ebben a családban úgy alakul, hogy előre le vannak osztva a szerepek. Vayra és Daniel egyetemre mennek, a zsidó kultúra szerint Daniel venné át a családfő szerepét, Klara valahol kiesne, lázadásból, Simon pedig átveszi az apja szalonját… Persze ez nem volna igazán érdekes, bár Benjamin biztosan ezt is jól meg tudná írni.

A regény prológusában megkapjuk a történetet a Jósnővel 1969-ben. Ekkor Vayra és Daniel kamaszok, Klara és Simon még szinte gyerekek. A prológus után rögtön bele is csapunk Simon életébe az apjuk halálától kezdve. A regény izgalmas felosztású, a négy testvért követjük végig, akik nagyon különböző utakon teljesítik be a sorsukat. Merthogy bár nem beszélnek róla, és nem osztják meg egymással a gondolataikat, ez a jóslat dolgozik bennük. Van olyan karakter, aki azért él belevaló életet, mert rövid életet jósol neki a jósnő, van aki az öregedés meggátolását kutatja, és van, aki menekül a jóslat elől. Ezt én különösen parának találtam, mert nagy paradoxon az, hogyha hiszünk egy jóslatban, amit tehát megvalósul majd a hitünk szerint, akármi történik, akkor elkezdünk ellene tenni, vagy menekülni ellene… Erre már az Oidipusz királynál rájöttem elsősként, és nagyon büszke voltam magamra érte. 😀

A regény első részében Simont követjük tehát, és vele fogok különösen hosszan foglalkozni, mert a legfiatalabb testvér bizony melegnek bizonyul. Nagyon fiatalon elsősorban a Klarával való beszélgetéseiből ismerjük meg. Először a nővérének vall a melegségéről, és arról, hogy ezt 10.-es kora óta tudja. Együtt döntenek arról, hogy lelépnek, megszöknek közösen, bár Klara bárhová mehetne, mégis San Fransiscóba, ahol már ebben az időben is könnyebb megélni a melegséget. (Három évvel évvel vagyunk túl a Stonewall után.) És Simon bele is veti magát a meleg életbe. Találkozik bárokkal, drogokkal és szexszel, mindazzal, amit San Francisco egy meleg számára tartogathat 1972-ben. Gyors munkát szerez a Lilu nevű bárban, táncosként, majd beiratkozik egy balettakadémiára is, hogy ott képezze magát. Látszólag persze a tánc csupán kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy ne a nővére nyakán kelljen élnie, azonban ez sokkal többé válik. Önigazolássá. Nagyon ki akar tartani mellette, mert ez nagyon szembe megy a családja értékrendszerével. Azzal a családjával, amitől látszólag csak egy egyszerű buszút, mégis egy hatalmas üvegfal választja el.

Azt választottad, hogy elhagysz bennünket, hát élj együtt ezzel a tudattal.

Simon pedig mindig úgy gondolta, hogy ez nem a neki való élet. Karrier. Ház. Család. Neki nem ezek az értékek fontosak. Ha már egy jósnő rövid életet jósolt neki, ő úgy gondolta, betartja Janis Joplin másik két parancsát is az „Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen és halj meg fiatalon!” mondatból.

Egészen addig jól is halad, amíg meg nem ismerkedik Roberttel a balettcsoportból. Ő lesz Simon barátja, és nagyon hasonló helyzetben élnek. Két gyökértelen, sehová nem tartozó meleg férfi. Szép, ahogy egymásra találnak. Robert vegyesházasságból született, így igazán sem a fehérbőrű sem a fekete társadalomban nem tud érvényesülni. Aztán melegként nem tudott az amerikai fociban, és végül már nehezen illeszkedett be a baletttársulatába és a melegbárok világába is.

Kettejük kapcsolata önmagában is izgalmas, megvannak a működő mechanikák: Simon főzi a kávét, Robert ágyaz meg például, kialakul a baráti társaságuk, és együtt ünnepelnek, mert a melegek nem nagyon szoktak hazamenni a családjukhoz karácsonyozni ebben az időben. És persze izgalmas ez a kapcsolat abban az értelemben is, hogy az LMBT történelem központjában játszódik akkor, amikor az igazi dolgok történnek. Beszámol rendőri túlkapásokról a Stonewall után is, beszél a pride mozgalommá válásáról vagy megemlékezik Harvey Milk haláláról is, amikor a melegbárok zárva tartottak. És korán és baromi erősen tematizálja az AIDS-et is, ami a nyolcvanas évek elején üti fel a fejét, elsősorban a melegek között. Beszél a személyes oldaláról, miközben a tájékoztató mozgalmak működésébe is betekintést kapunk, amik nem tudják nevén nevezni a kórt, mert nincs neve sokáig, csak a melegek rákjaként tartják számon, é polaroid képekkel meg kézzel írt szórólapokkal próbálják felhívni a lakosság figyelmét a veszélyre… Rettenetesen erős és izgalmas történetet kapunk tehát Simonén keresztül, ami rögtön behoz a kötet terébe, csakhogy aztán egy tragikus női sorsot is lássunk rögtön utána.

Klara sorsa szintén nem illeszkedik az otthon, férj, család, gyerekek modellbe, bár próbálkozik. Talán pillanatokig el is hiszi, hogy szerelmes. A nagymamája életét akarja újraélni, aki híres bűvész volt, és a fogával képes volt tartani magát városok felett. Tőle örökölte Klara a nevét, és az azzal járó lázadását. Nagyon izgalmas karakter az övé, mert hamar megtalálta azt, hogy mit is szeretne, de sokáig csak állandó munkahely mellett tehetett érte. Ismerte a társadalmat, általában ismerte az embert, és ez nem csak pozitív tulajdonság az ő esetében. Klara távolodik el legjobban a családjától, és az ő története talán a legtragikusabb is. Vagy legalábbis hozzám ő állt a legközelebb, mint karakter és mint személyiség.

Daniel katonaorvos, akit nyugalmaztak. Az egész életét arra tette fel, hogy nyugodtan élhessen, és ezért néha konfliktusokat is vállal a családtagjaival is. Ő mond ki ítéleteket, és ahogy a zsidó hagyomány is elvárja, ő tölti be a családfő szerepét is az apjuk halála után. Ennek a racionalatiásnak az ellenpólusaként ő őrül bele a leginkább a jóslatba, és erőn felül próbálja megakadályozni az egyre inkább közeledő végzetét.

Vavya, a legkorábban született és legtovább élő testvér nagyon különösen reagál a jóslatra majd a testvéreinek az elvesztésére. Elzárkózik mindentől, az egyetlen szociális tevékenysége az anyja meglátogatása. Egy laborban dolgozik, ahol az öregedés megelőzésének, kitolásának a lehetőségeit kutatják főemlősökön. Ezen túl nem is igazán kapcsolódik a világhoz. A regény folyamán megismerkedik egy férfivel, aki újságíró és a kutatóintézetről szeretne írni, de nem igazán marad szakmai jellegű a kapcsolatuk. Már ha az is volt valaha. Szintén izgalmas történet, amiben végre szóba kerül a jóslat is, és a sokat látott idős anya a véleményét is kifejezi:

Hogy hihettétek el azt a marhaságot?

És végül is sok marhaság van ebben a regényben, amik mind a hit és a mágia valamiféle arányáról beszélnek. A szereplők olyan helyzetekbe keverik magukat, amikből következik a sorsuk, mégis maguktól értetődőek ezek a szituációk, a szereplők személyiségükből, igazi önfelvállalásukról mesél. Nem tudjuk, hogy a sorsról beszélünk-e, a hit erejéről, döntésről, vagy döntések sorozatáról… Nem tudjuk melyik volna jobb. Van, aki próbálja kimaxolni az életét, míg mások egy egész életen át próbálnak meglapulni. Van, akinek lehetőséget és bátorságot adott ez a jóslat, mást pedig legyengített és kiszolgáltatott. Jó szám ez a négy a testvérek között. Sikerült nagyon különböző alternatívákat megmutatni, amik nagyon különlegessé teszik ezt a regényt.

Kedvenc rész: Amikor beszűrődik a történelem a lapok sorai közé, legyen szó, 2001-ről, vagy a meleg történelem nagy eseményeiről. Jó szemtanúkról és hétköznapi emberekről olvasni mindig, de nagyon érzékenyen bánt ezzel a szöveg.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik nyitottak valamire, ami egészen más, mint amit a könyvpiacon megszoktak. Már a regény nyelvhasználata is beszédes, nem szól jól akárkinek. Ajánlom azoknak, akik néha csak úgy elgondolkodnak az életen, és hajlandóak letenni a saját korábbi gondolatait. Ajánlom azoknak, akiket érdekel, milyen különféleképpen lehet élni. Ajánlom azoknak, akik nem csak olvasni szeretnek, hanem új kérdéseket keresni is. Azoknak akik gondolkoztak már azon, tudni szeretnék-e, mikor hallnak meg, és nincs még egyértelmű válaszuk. Ajánlom azoknak, akiknek a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Cloe Benjamin: A halhatatlanok
Maxim, Mont Blanc válogatás, 2019
384. oldal
Így olvastam: Lassan, mert baromi szép a nyelve a szövegnek. Egyrészt a négy szereplőnek is változik a beszédmódja, másrészt viszont maga a nyelv is az elbeszélés részévé válik, van benne valami, ami emlékeztet a zsidó misztikára, vagy a filozófia nyelvére, és ezzel is kiemeli a történetet. Nagyon jó volt olvasni, de kellett egy idő, amíg megszokod. Nekem elég volt a prológus, utána vitt Simon története, de ezt melegként szinte mondanom sem kell.

 Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Maxim Kiadónak a bizalmat és hogy elküldték nekem ezt a könyvet. Ha kérdésed, megjegyzésed volna, keress bátran komment szekcióban, ha nem szeretnél a következő bejegyzésről sem lemaradni, katinst a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. 🙂

És semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 / 3 oldal

Következő

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén