LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Címke: értékelés 1 / 10 oldal

Karin Tidbeck: Amatka

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy régóta olvasni vágyott disztópiáról fogok nektek mesélni. Karin Tidbeck Amatka című regényét még 2019-ben vettem meg, akkor diplomáztam magyar alapszakon nyelvtechnológiai szakiránnyal, és az volt az ideám, hogy a szakdolgozatvédés után egy jó nyelvvel foglalkozó disztópia térít vissza. Akkor nem olvastam, és azóta is pakolgattam, pedig már a szerzőnő azóta megjelent novelláskötete is a polcomon vár. Most, januárban elővettem végre, és kezdjük már el a bejegyzést!

Amatka egy posztapokaliptikus világ utolsó, negyedik kolóniája, amely napjainkra a föld alatti gombatermesztés központjává vált. Egyfajta városállam, távol a centrumtól, ez a távolság azonban nem csak földrajzi. A totális állam, amely meghatározza a lakók tereit, idejét és magánéletét sokkal feszítettebb rendet követel, mint a centrumkolónia lakóitól, akik közül Vanja érkezik, és ezért számunkra is a bizonytalanul meghatátozott célú kutatást végző tájékoztatási asszisztenssel együtt tárul fel Amatka mindennapi működése.

Vanja egy három fős háztartásba kerül elszállásolásra, ahol mindenkinek külön szobája van. Az elbeszélés első szám harmadik személyben mindvégig Vanját és az ő gondolatait követi, így a regény elején szinte folyamatos összehasonlításokat kapunk Amatka és a központ életmódja kapcsán. Így valamelyest nagyobb betekintést kapunk az egész ország rendszerébe, megértjük, mi számít embertelenségnek ebben a világban, és mi az, ami minden kolónia lakója számára mindennapi talasztalat. Vanja számára például különös kegynek tűnik, hogy ő is saját szobát kap, mert korábban osztoznia kellett a hálóterén mással, de az elviselhetetlen hideg például csak Amatkára jellemző.

Ez a fajta rétegzett világmesélés végig a történet sajátja. Három szereplő mindennapjaiba nyerünk betekintést a háztartásban élőkön keresztül, és mindhármunknak nagyon más a viszonya a rendszerhez. Ulla egy idős egészségügyi dolgozó, aki demencia mögé rejti, hogy több lázadás van a gondolatai között, mint amennyit egyébként megélhetne. Ivar egy gombatermesztő, aki napról napra rokkan bele a munkájába, de megszokta a rendszert, bár néha fel-felszólal házon belül, hogy miért van tehetetlenségre ítélve. Nina pedig kórházi ápolónő, aki, ha nem is hisz a rendszerben, de elkötelezett a fenntartásában, és ezt várja el mindenkitől. A három szereplő története közösen teszi ki Amatka évtizedes történelmének a mozaikját, ebből a szempontból éppen úgy épül a szöveg, mint A szolgálólány meséje vagy a szerintem ebben az elbeszélésmódban sikeresebb Paul Auster regény, A végső dolgok országában. Az egyén nem birtokolhat elég tudást ahhoz, hogy igazán értse a világot. A rendszer fenntartásához szükséges tudás, és egyáltalán, a korlátok és tiltások valódi magyarázata csak kevesek számára hozzáférhető, miközben ezek a disztópiák a valóságunknak a metaforái: sokkal láthatóbbá teszik, hogy annyi hatalmad van, amennyi információ felett rendelkezel.

A világot a teremtő nyelv alkotja valamifajta, a természetből fakadó masszából, ezért fontos, hogy mindazt, amit használni és birtokolni szeretnénk, megnevezzük. A regénybéli civilizáció nagy vívmányának tekintjük, hogy képes ebből a masszából valódi eszközöket készíteni, de ennek a mechanikájáról sem kapunk pontos képet, csak lebomlás, megolvadás közben és után látunk tárgyakat. Alapvetően jó volt olvasni erről a fajta világépítésről, különösen lenyűgöző, hogy milyen hatalma van a költészetnek a regénytérben, mégis, ahhoz képest, hogy ezeknek a mozgásoknak kellene az egész regényvilágot mozgatnia, kifejezetten keveset találkozunk vele, picit olyan, mintha a szerző időnként visszajárna emlékeztetni az olvasót, hogy tudod, ez egy olyan világ, de közben ő maga sem dolgozik igazán a világ olyanságával.

És ez a legnagyobb problémám az egész regénnyel kapcsolatban. Hogy van egy nagyon jó ötlet mögötte, kikezdeni a szemiotikát, azt az elvárásunkat, hogy a dolgok, amiket a nevükön nevezünk, valóban azok, amik. A négy kiválasztott karakterrel, akár jól is működhetne az elbeszélés, mégis, kevéssé lesz motivált az, hogy mit csinálnak és nem értjük, miért épp akkor. Számunkra egyáltalán nem lesznek ismertek ezek a magyarázatok, nem ismerjük meg igazán a szereplők és a rajtuk túli erők dinamikáját. De a szerző alig foglalkozik azzal, hogy milyen látvány is tárul elé Amatkában, a hideg is csak néha-néha tűnik fel nagy problémaként, igazából a disztopikus szorongás nélkül maradunk, noha végsősoron ezeknek a mozgásoknak és érzeteknek kellene elvinniük az egész regényt.

Összességében szörnyű vázlatosság érzésem volt, még akkor is, ha meg tudom magyarázni például, miért személytelen a nyelv ( azért, mert a totalitárius világ alapvetően lefolytja az érzelmeket, amiket nem tud irányítani), olvastam már jó személytelen szövegeket, és azok nem ilyenek.

Külön kellene dicsérnem, hogy a főhős viszonzott érzelmi köteléket tud teremteni egy másik nővel – helló leszbikus száll! –, de ezek az epizódok is csak épphogy lépnek túl azon a fókuszálatlanságon, és ürességen, amiben az egész könyv vergődik, és ez tulajdonképpen nagyon szomorú. Üde színfoltnak kellett volna lennie, hogy ebben a totalitárius rendszerben a leszbikusság nem tabu, és a blogger énem örült is, de az olvasó énemet ez sem hozta lázba, csak még egy dolog volt, amit regisztrálunk, megértettünk a regény olvasása közben. Elfogadunk és továbbolvasunk, ez az aha élmény is elmaradt.

Szóvalhát. Az Amatka egy fontos regénye a zsánerolvasóknak, és valóban van valamifajta feszültsége a vázlatosságnak és az információadagolásnak, ami miatt jó olvasni, haladhatunk vele, de közben nagyon nagy csalódás, hogy mind a várakozásaink, mind a katarzis iránti sóvárgásunk kielégületlen maradt. Jó ötletekkel dolgozik a regény, van figyelme a szociális valóságra és a szociográfiára, de mégis, a vázlatosságban minden pontatlan és figyelmetlen maradt a számomra.

Kedvenc részem: A vers megtalálása. Egyértelműen. Az számomra megnyitotta a regényt, és mégtöbb bizalmat pumpált belém, hogy olvassam, mert jó lesz, fontos lesz.

Végezetül ajánlom a könyvet mindenkinek, aki egy nyugodt rövid olvasásra vágyik mégis egy olyan térbe, amely merőben más, mint a miénk. Ajánlom azoknak, akik gondolkodni akarnak a nyelvről, és végsősoron a költészetről, azoknak, akik már szintén tologatják az olvasást, noha, ez tényleg a magyar zsánerolvasás egyik alapdarabja. És persze azoknak ajánlom a leginkább, akiknek a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Karin Tidbeck: Amatka
(Atheneaum, 2017)
240 oldal
Így olvastam: Három nagyobb leüléssel, ami között könnyen teltek el a napok. Az első 50 oldalt gyorsan elolvastam, aztán a következő 50-60 oldalt, és onnan már volt annyi információmorzsa, remény és potenciál a jó regény felé, hogy sodort magával az olvasás.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Most megint több égető olvasásom is felgyűlt, egy nagyon kedves és velejéig queer biszex ifjúsági romantikusról készülök például egy következő bejegyzéssel, igyekszem hamarosan érkezni vele.

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Marie Aubert: Igazából nem ilyen vagyok

Sziasztok,

hogy rögtön egy a bejegyzéshez kevésbé kapcsolódó hírrel érkezzem, isten hozott titeket az első bejegyzésben, amit az új és csodálatos sötétkék babzsákomban írok, amit a szegedi zero waste csoportban találtam két csomag gumicukorért. Nagy öröm, különösen, hogy Marie Aubert új regényéről mesélhetek nektek innen, amit akkor is rohantam volna elolvasni, ha nem leszbikus vagy biszexuális az egyik főszereplője, de így egy picit még lelkesebben vetettem magam az oldalak közé. Aubert Felnőtt emberek című regénye lenyűgöző darab volt, amelyben egy nő a biológiai órájával fut versenyt, miközben a családja elvárásaival is küzd, a novelláskötete talán kevésbé tartotta feszesen azt az északi, érzékeny, minimalista világot, és hát, ezt a regényt már nagyon vártam, és úgy érzem, érdemes is volt várni rá.

Az Igazából nem ilyen vagyok olyan regény, amit egy északi szerzőtől elvárunk, ha lélektani regényről, családi működésekről, elhallgatásokról szeretnénk olvasni. Ahogy a cím is elővezeti, két síkon zajlik a történet, amelyek alig folynak össze, nem is folyhatnak igazán, ahogy Aubert korábbi szövegei sem igazán a megoldások felé tartanak. Pontos és izgatott működésben látunk egy családot, három nap történetét, amelynek cselekményét egy fiatal lány konfirmációja adja, miközben a valódi helyzetek a szereplőkön belül mutatkoznak meg.

A nagy eseményt, amelyben egy lány kvázi felnőtté válik az egyházi keretek szerint, egy nagy közös családi ebéddel ünneplik, erre hazatér a fővárosba költözött nagynéni, Hanne, és az apa, Bart is kénytelen félretenni a feszültebb viszonyát az édesapjával. Az események mögött évtizedes családi sérelmek állnak, amelyeknek váltott narrációval az olvasó mind a mélyére nézhet: Nills talán nem volt a legjobb apja Bartnak, Bart élete mindig tökéletesnek tűnt, most mégis széthullni érzi a családját, Hanne pedig küzd gyerekkori és fiatal felnőttkori túlsúlyának démonaival, amelyet a tökéletes Bart árnyékában kellett napról-napra megélnie. Minden szereplő történetében kapunk kulcsot ahhoz, miért is sebezték meg a másikat, nem ítélkezik az elbeszélés felettük, miközben a szereplők között ezek a sérelmek és igazságok továbbra is kibeszéletlenek, és így feloldhatatlanok maradnak.

A regény két fő szereplője Bart és Hanne, a negyvenes éveikben járó testvérpár, köréjük épül a szülői és gyermeki generáció, amely az apa esetében inkább kíséri és magyarázza a történtek időbeli mélységét, a fiatal konfirmandus lány esetében pedig inkább egy önálló száll indul, amely kapcsolódik Hanne gyerekkori tapasztalataihoz, mégis valamiféle kiutat mutat a jól megkomponált, az egyházi és családi hagyományok miatt méginkább forgatókönyvszerű családi hétvégéből. Bart házassága kiüresedett a férfi számára, de ez nem látszik meg a mindennapi viselkedésén és a családi dinamikáikon sem. A férfi nagy felelősséget vállal a hétvége lebonyolításában, miközben belülről őrli fel a magának tett ígéret, ki fog lépni a mindennapok egyre frusztrálóbb mókuskerekéből.

Hanne esetében is rétegzett a hétvége jelentősége. Hosszú idő után ismét hazatér, most először érkezik haza vékony nőként, és most hozza el először a barátnőjét, Juliát. A két nő kapcsolata elég stabilnak mutatkozik, úgy tűnhet, akár képesek lehetnek majd humorral is kezelni azokat a helyzeteket, amelyeket ez a hétvége teremteni fog, Julia kifejezetten közlékeny és figyelmes, Hanne viszont egyre inkább a szégyellős. a piszkált gyerekkori mintái közé kerül, és ez a három nap a kapcsolatukra is rányomja a bélyegét. A testsúllyal kapcsolatok kérdések köztük továbbra is érzékenyek, és így Hanne történetébe sem kaphat Julia valódi betekintést: miért nem érzi úgy Hanne, hogy vele bármikor beszélhet? Miért teszteli a bizalmát é a kitartását Hanne, amikor – érjük Hanne monológjaiból – egyszerűen csak nem hiszi el, hogy megérdemli Juliát, hiszen a kövér lányt sosem szerették igazán?

Különösen izgalmas ez a téma a regényben a hazatérés valóságán keresztül, hiszen a találkozások ismerős helyekkel és ismerős emberekkel vagy az albumnézegetések folyamatosan újranyitják a múlt és a jelen összehasonlításának a kérdését. Van egy bátor vidéknarrációja a regénynek Hanne tekintetén keresztül, ahol a vidék trágyaszagot és kis pubokat jelent, de Bart is beszél arról, hogy három éve nagy vita volt arról, szervezzenek-e a városban Pride fesztivált, és zavarbaejtően sokan ellenezték. Aubert ügyesen mossa össze ezt a vidékleírást azzal, hogy Hanne viszonyai problémásak ezzel a várossal: például, nyilvánosan nem viselkedik úgy Juliával, mint ha egy pár volnának, de erre egyszerre íródnak rá a vidékiség tapasztalatai, és az is, hogy ebben a városban nem tudja, milyen oldottnak, önazonosnak, gúnyolt kövér kislány helyett vékony és csinos nőnek lenni, és ez talán a regény legügyesebb állítása.

„Az olyanoknak, mint Julia, könnyű azt mondani, hogy beszéljek többet magamról. Amikor efféléket mond, ideges leszek, és néha legszívesebben azt felelném, hogy örülnék, ha inkább ő beszélne kevesebbet mindenről.”

24.

A regény jelentette családi tabló sem túlbeszélt kép, nincsenek olyan leírt narratív vagy pszichologizáló megoldások, amelyek ne bennünk születnének meg olvasás közben, a párhuzamosan futó monológok mégis párbeszédbe lépnek egymással, és képesek megmutatni egy-egy emlék mindkét, akár mindhárom oldalát, és néhány helyzetben a szereplők maguk is képesek levonni tanulságokat. Hanne keresztanyaként felelősséget vállal Linnea iránt, hogy megtörje a saját gyerekkorából őrzött rossz sémákat, és visszaszerezze a magányos lány méltóságát, Bart és az apja viszonya pedig ugyan kevéssé tart a megbeszélés felé, mégis kis gesztusok mutatkoznak (bár itt jegyezném meg, számomra nagyon kézenfekvő volt, hogy lesz ételmérgezéssel kapcsolatos jelenet a könyvben, és nem tudom, hogy bánom-e, hogy elmaradt, talán igen.).

Egy-két hete, Linn Strømsborg szintén frissen megjelent, és már olvasott, és szintén rajongott Soha, soha, soha című könyve kapcsán (amelynek a témája, hogy a hősnő nem akar gyereket, soha, soha, soha) beszélgettem a barátaimmal arról, hogy lehet-e ez a fajta irodalom valamiféle metamodern minimalizmus? Ennek az értelmében ez a generáció van először tisztában a szülei hibáival és a saját traumáival, és erről képes is kimért, minden szereplővel empátiát gyakorló, mégis szenvtelen minimalizmussal írni. Minden kétséget kizáróan Marie Aubert is ilyen szerző, és fontos szerzője lesz ennek a témának és nyelvnek, miköben számomra – ahogy például Sally Rooney Hová lettél, szép világ című könyvét várva ott is megfogalmaztam – nagy kérdés, hogy merre haladhat az életmű. A Felnőtt emberek és az Igazából nem ilyen vagyok sok szempontból hasonló szöveg: a karaktereik elvesztek, családi meg nem értettség, és a sémák megtörésének képtelensége hatja át a kibeszélhetetlenségre ítélt szereplők mentális világát. Nem tudom, hogy hogyan nem lesz egy következő regény ezeknek a másolása (Rooney például kiszélesítette a szereplők befogott világát és ellépett attól, hogy csak magánviszonyokat ábrázoljon), de akárhogy is, már most várom!

Kedvenc részek: Hajnalban Budapest felé vonatozva kezdtem el nagyon fáradtan olvasni a könyvet, és Hanne pénteki bejegyzéseit végigbőgtem és végigremegtem, nyilván azért is, mert kövér meleg kisgyerekként egészen biztos voltam benne, hogy engem soha senki nem fog szeretni, és ma is ez a legnagyobb szorongásom a legszarabb időszakaimban, szóval, drága Marie, ezt kurvára megcsináltad, köszönöm!

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik esetleg még tartogatják az Auberttel való ismerkedést, és azoknak is, akik már ismerik a szerzőnőt, de ezt a könyvét még nem gondolták megszerezni, aligha éri őket csalódás. Azoknak, akik tudják, hogy egy családban nincs minden kimondva, és azoknak, akiket érdekel, mi mindent kellene elmondanunk ahhoz, hogy mások is megértsék, milyenek is vagyunk igazából.

Marie Aubert: Igazából nem ilyen vagyok
Scolar, 2023, 208 oldal
Így olvastam: Három hosszabb ülésben. Könnyű vele haladni, sodró fejezetek visznek tényleg mélyre, érdekelt, hogy milyen választ adnak fel nem merült kérdésekre a következő beszélők, végig sodró, könnyű, lendületes, de pontos nyelven szól, amiből tényleg csak a vonatok végállomása tud kiszakítani, legyél bármilyen fáradt is.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, örülök, hogy végre egy könyvről rögtön olvasás után le tudtam ülni blogolni nektek, és bár másutt épp kedves kiégésközeli helyzetekből igyekszem kikecmeregni, most szívből úgy érzem, hogy az olvasás és a blogolás szeretete is megint velem, remélem kitartást is ad hozzá az ég.

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogolni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Ahogy írtam is, most több nemrég olvasott könyv vár arra, hogy értékeléseket írjak róla, bízom benne, hogy ez most nem csak egy fecske, ami…, hanem egy első értékelés, és hamarosan tudok érkezni a következővel! De addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Anna Backhausen – Sophie Schönhammer: Csillaggyűjtő

Sziasztok,

végre újra friss magyar nyelven is elérhető manga stílusú meleg képregény a hazai könyvesboltokban! A Fumax belevágott egy rövidebb, kétrészes, eredetileg német területen készített képregény kiadásába, nyár közepén megjelent az első rész, ősszel várhatjuk is a másodikat, és az a helyzet, hogy itt én most tényleg szívből várom, mert ez a kedves történet annyi, de annyi elvarratlan feszültséglehetőséget hagyott maga után, hogy úr isten, mennyire jó lehet a folytatás, befejezés. Nade, először az elejéről.

Fynn az első oldalakon szakít Zoeval, aki meglebegteti, hogy a kis középiskolai szerelmük keményen érdektelenedik el, és talán azért, mert Fynn érdeklődését nem pont Zoe lenne képes kitölteni. És miközben már azt is remegve várom, hogy a második részben hogy árnyalódik, tisztázódik, gyógyul majd ez a történetszál, ez egy nagyon izgalmas kezdés. A szakításból felocsudó srác éjjel kimegy a város egyetlen dombjára, ahol dohányozni szokott, itt pedig találkozik Niko-val, aki a csillagokat nézi, és várja a Perseidákat.

És a két srác között eszméletlenül kedves kémia alakul ki, miközben persze a történet amúgy nem mond különösen újat a laza, világba beleszarós, dohányzós, iskolából késős, hosszú hajú srác és a kis kedves fiú nagy történettel románc elmesélésével, mégis, nagyon jó helyzetek, frappáns párbeszédek, fontos belső monológok nyitják meg ezt a témát az alig 180 oldalas képregényben. A csillagok ügyesen tudnak rengetek mindent jelenteni ebben a szövegben, ahogy a két karakter rövid társas érintkezéseinek bemutatása is építi a szereplőket. Niko osztálytársaival például biztonságban van, míg Fynnt csak Zoe közelében és az öccsével látjuk, és ezen pillanatok kapcsán is a belső monológok a legkirályabbak, mert valódi bizonytalanságban hagynak minket, a történetvezetés szempontjából ügyesen (félre)elemzik a helyzeteket.

A rajzokban végig Fynnt követjük, és az elbeszélő nézőpontja is egészében az övé. A dilemmák annak kapcsán, hogy mi is történhet közte és a fura srác között, akit azonnal kedvelni tud, mert humoros és okos, hogy mi játszódik le benne, amikor valamifajta felismerés már elkerülhetetlen, csak az ő nézőpontjából kerülnek elő. Niko hoz ugyan egy a mi nézőpontunkból váratlan döntést, de annak sem az okai, sem az érvei nem láthatóak az olvasó előtt, és tényleg az van, hogy emiatt rohanok majd könyvfesztiválon azonnal megvenni és elolvasni a folytatást.

Mert az baromira lehetőségekkel teli ebben a történetben, hogy Niko az első pillanatban egy tipikus strébergyerek, megszoktuk a heteró és meleg kamaszreprezentációkból is, hogy ezek a karakterek nem igazán uralkodnak a sorsuk felett, ha szerelmesek is, akkor az is csak megtörténik velük, nincsenek nagy dilemmáik, nem várjuk el arról az oldalról nagy élettörténetek (Örökké a Bambanő lesz a kedvenc példám erre.), és hát itt ezt de szemétmódon, még mennyire, hogy várjuk.

És közben, persze ez a könyv sem mélyül el különösen a melegség nem lila részében, ahogy az a Heartstoperrel kapcsolatban is kritikám volt, de itt mégis befogadhatóbb számomra ez a valóság – talán csak mert nem idegenít el mások vak rajongása ettől a könyvtől, ahogy a Heartstopertől, sajnálom, esendő ember vagyok. Finn karakterébe igazából belefértek ezek a helyzetek, mert könnyen lepattintott magáról minden olyan helyzetet, ami miatt megítélhetné bárki, Niko kis baráti köre pedig felületesen látva is biztonságosnak tűnt, miközben amúgy ez a kapcsolat nem is ezekben a körökben köttetett, és nem tudom mondtam-e már, de ezt is imádom.

Szóval ez a domb a város mellett, ez valami csodálatos tér, és az éjszaka valami csodálatos idő arra, hogy két éjjeli bagoly időt töltsön együtt, és a különböző szenvedélyeiknek hódoljon, legyen az a csillagok és a végtelen égbolt böngészése, vagy a teljes nihilbe beledőlt semmittevés a város zajától és a fényszennyezésétől messze. És ez a tér amúgy tökre tud magántér lenni, ahol a nagy félreértések és drámák megélhetőek, és okos kis csipkelődések meg nagy felhördülések lehetnek a maguk intim biztonságos szépségében. Megint egy okos gesztus a könyvben.

Így azt hiszem senkit nem fogok meglepni ezzel, de én őszintén szerettem ezt a könyvet. A szokásos kedves képregényes lilaságával szemben is magasan veri a korábban magyarul megjelent meleg mangákat, mind karakter és lélekábrázolásban, mind átélhetőségben, uszítóan jól játszik a feszültségteremtés lehetőségével, és olyan mélységet jósolok a második résznek, ami mellett szét fogom bőgni magam, és ó te jó ég, mennyire várom ezt.

Kedvenc részem: És hogy eddig miért volt alig szó Zoe-ról a bejegyzésben? Azért, mert ezt a csajt minden pillanatában imádom. Nyilvánvalóan szerzői szócső, aki terelgeti mindkét szereplőt, nyilvánvalóan olvasói kedves lehetőség, hogy mindkét srácot a barátunknak érezzük, és ettől méglilábbnak lássuk az egészet. Csak 2-3 helyzetben látjuk, de azok mind csodálatosak, és rettenetesen várom, hogy elmélyüljön az ő karaktere is.

Végezetül már tényleg csak ajánlanom kell. Azoknak, akik ismerik már jól a boy love (bl) manga műfajait, és azoknak, akik még csak ismerkednének vele, azoknak, akik olvasnának valami szépet két a maguk módján menő srácról, akiknek még sokat kell magukról tanulni, és persze, mindenkinek, akinek ez a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Anna Backhausen – Sophie Schönhammer: Csillaggyűjtő
Fumax, 2023
200 oldal
Így olvastam: Először egy nagyon késős barátomat várva egy kedves padon, aztán a buszon átszelve az országot, aztán otthon még egyszer a tizenöt éves unokahúgommal, aki szintén imádta, aztán pedig most is gyorsan, hogy biztosan a leglelkesebben tudjak majd írni róla.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget

Ha a bejegyzés meghozta a kedved a könyvhöz, vagy volt olyan gondolat, ami megfogott, vagy érdekesnek találtad, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Ennyit szerettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, hamarosan érkezem majd a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Moesko Péter: Őszi hó

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy felnövéstörténetről fogok nektek mesélni, amelyik azonban nem akar igazán beszélni a városbakerülés kríziséről, a melegség megélhetőségéről, a barátok bizonytalanságáról, vagy a döntések súlyáról, egyszerűen csak sodródik, miközben ez a sodródás valahogy egészen problémásra sikerül. Nagyon vártam már Moesko Péter új könyvét (a Megyünk haza című debütáló novellakötetéről itt írtam), nem volt kérdés, hogy a megjelenést követő napokban azonnal olvasni fogom, és hát, bár a könyv marketingjéből nem igazán derült ki, de úgy tűnik, blogolnom is kell róla, ami nem is baj, jót fog tenni, ha megfogalmazom az érzéseimet vele kapcsolatban. Kezdjük el.

A mozaikosan felépülő regényben első szám harmadik személyű és első szám első személyű beszélők váltják egymást, akik együtt mutatják meg Márton kamaszkorának, egyetemre kerülésének és munkába állásának a történetét, sőt, a kerettörténetben Márton első könyvének a bulijára is betekintést kapunk. Így a különböző narrációkkal és a szövegben fel-feltűnő írásra vonatkoztatható kiszólásokkal egyszerre látjuk a felnövésnek, az íróvá válásnak, sőt, a regényelőzményeknek a történetét is.

Márton a középiskolából egy különc, a gimnáziumi és egyetemi struktúrában magát nem igazán találó srác, Norbi társaságában érkezett meg a fővárosba. A két fiú az első középiskolai napok óta legjobb barátok, mert mindketten kollégisták voltak és valamelyest kilógtak a középsulis kollégista kamasz világukból. A két sráchoz csatlakozik Kata, aki egy zseni, elsőgenerációs értelmiségi, az anyja keményen dolgozik, Kata pedig igyekszik ezt segítségnyújtással és jó tanulással meghálálni.

A három karakternek nagyon más a viszonya az otthonukhoz és nagyon más jövőképben gondolkodnak, és nagyrészt – kapcsolódva Moesko korábbi novelláskötetéhez – ezek a viszonyok adják a cselekményt. Az olvasás előrehaladtával Norbi családi történetének tragikussága egyre mélyebben bontakozik ki előttünk, ahogy Kata megfelelési kényszereivel és Márton bizonytalanságával szemben is egyre megértőbbek lehetünk. Márton a szülei elég laza arcok, akik nemrég váltak el, de közeli barátságban maradtak, Márton pedig közben otthon nem igazán tudja, hogyan élhetné meg egyáltalán a melegségét, de sosem ütközött igazi homofóbiába sem, pedig meglepően nyilvános információ volt ez róla már a középsulis években is.

És igazából ennyi a történet. De nem abban az értelemben ennyi, hogy nem történik más, hanem abban az értelemben, hogy minden más, ami történik, az ezeknek a tipizált karaktereknek a tipikus története. Talán annyi extrémitásról beszélhetünk, hogy bizonyos pontokon különös – ezt most a valószínűtlen szó helyett használom – helyzetek kerülnek elő előkészületlenül a szövegben, melyeknek azonban nincs igazán hatása erre a fő történetszálra.

És ezen a ponton kell megjegyeznem, pedig esküszöm, iszonyatosan fáj leírni, de ez a regény éppen a sematizált karakterei és az esetleges történetvezetése miatt egyáltalán nem sikerült szöveg. A szereplők közepesen működgettek a széles kontúrokkal megrajzolt tipikus jegyeik körül, amelyet szinte annyi határoz meg, hogy ők olyan egyedi irodalmiasnak beállított alakok, akik nem képesek bevallani, hogy függnek a dohányzástól, és ötven oldalanként erre emlékeztetni kell az olvasókat. Miközben előkerül a melegpornóipar, vagy a három szereplő múltjában és jelenében rejtőző szexuális titkok is fel-feltűnnek, vagy a családjaik körében is fontos, egy életet meghatározó traumákat szereznek, ezek a szereplők mégsem épültek igazi regénykarakterekké, csak vázlatos könnyű szerepmodellekként tűnnek fel.

És ez még mindig nem feltétlenül baj. Sally Rooney például éppen ezért a témáért és vállalásért kedvencem. Mert azt mondja, nincsen norma, nincsenek lelkesítő dolgok, nincsenek igazi regényhelyzetek, csak ez az istentelenül szerencsétlen regényhelyzet van ezekkel a papírmasé karakterekkel, de ezt egy olyan irodalmi nyelven és olyan reflexióval teszi, amitől ő tényleg zsenivé válik. És hát, ahogy ez a regény nem igazán teszi. Egyrészt nehéz pontosan érteni, ki az első szám harmadik személyű elbeszélő, noha ő egyértelműen Mártont követi, és egyértelműen kortárs nyelvet használ, olyan szavakkal, mint a beállít, elvoltak, bekajál, de közben elég szentenciózus a szöveg, sokszor adja egyfajta felesleges magyarázatát is a történetnek, vagy egy-egy érzésre redukálja a szereplő belső érzelemvilágát, amit amúgy addig jól ábrázolt, aztán puff, leegyszerűsíti. Emellett vannak a szövegben üresjáratok, a szerző túlzottan ragaszkodik ahhoz, hogy folyamatosan, lineáris egymásutánban tudósítson, így oldalakon keresztül fut például a szöveg akkor is, ha hetek, hónapok maradnak ki a barátság történetéből, és az ezen oldalakon leírtak nem építik a cselekményt, egyszerűen látszik, hogy a folytonosság kényszeres fenntartását szolgálják.

Talán vicces (mindenesetre nekem, mint olvasónak kedves) gesztus, hogy a regény leginkább átgondolt, kidolgozott karakterei és világai a melegséghez kapcsolódnak. Bár a szerző egyértelműen nem egy melegség tematikájú regénynek szánta ezt – nem is baj, hogy nem az, a melegség csak egy a sok pontosabban kiemelhető, a szöveg potenciális, de nem értékesített lehetséges fókuszai közül –, mégis valószínűtlenül érdektelen a szereplő melegsége. Egyetlen homofób karakterrel találkozik egész végig, igazi belső vívódásokról sem beszél a szöveg, vagy bármilyen melegséggel kapcsolatos dilemmákról. A szerző nem akarta túltematizálni ezt, ami szerintem tök oké vállalás, lehetnek csak úgy meleg szereplői egy regénynek, sőt, legyenek, de itt elnagyoltnak, problémakerülőnek vagy naivnak is hathat ez a megoldás.

A felsorakoztatott meleg mellékszereplők viszont izgalmas karakterek, és bár a meleg popkultúra sztereotipikus alakjait látjuk itt is, azzal, hogy ezek a szereplők az irodalomban kevéssé tematizáltak, izgalmassá válnak. Látjuk a pucckirályt, akivel a főszereplőnk egyértelműen nem az esetei egymásnak, de mégis segít a főhősnek felöltözni és megtalálni a meleg közösség fontos helyeit, látunk egy középkorú férfit, aki érzelmek nélküli bevezetést kíván adni a fiatal fiúnak a meleg szexualitás világába (erről még lesz szó a kedvenc részeknél, meg amúgy van egy félig kész bejegyzésem arról, mennyire botrányosan nem reprezentatív a Heartstopper körüli hírverés, és hát, erről ott is tervezek beszélni), látunk egy léhűtő meleg költőcskét, aki utálja a kapitalizmust, megveti a pénzt, mert neki nincs (ÚR ISTEN, IMÁDTAM, AHOGY EZT A SZERZŐ ÁBRÁZOLJA). Közben betekintést nyerünk a meleg társkeresők húspiaci működésébe, az unalmas vagy ígéretes, de nem vágyébresztő randevúk világába, sőt, oldalakon keresztül találkozunk a pornóipar működésével is egy kedves, családias stúdióban, ahol jó hangulatban telnek a munkanapok, épp úgy, mint bármilyen másik kisipari termelő vállalatnál.

A szöveg igazán nagy vállalása a melegséggel kapcsolatban, hogy azok alig kerülnek elő az E/3 személyű elbeszélésekben, miközben a párkeresés és a munkavállalás, sőt, a kamaszkori szexualitás felfedezését az E/1-es regénybéli regényben szánt szövegek elég hosszan tematizálják. A melegidentitás egyfajta kulturális antropológiai valóságnak tűnik a regénybéli fiktív regényben, egyfajta megfigyelői naplónak, az abban leírtak azonban különösen viszonyulnak a szöveg törzsét adó E/3-as narrációval. Az önéletírás kortárs diskurzusainak polcairól dőlnek ránk a fikcionalizálással és konstruálással vádló mondatok, az Őszi hó belső működése pedig erről semmit sem sejt. Márton vallomásos fejezetekben leírt egységei Márton olvasói és kritikusai számára egyértelműen megfeleltethetőek Márton tapasztalataival, életútjával, és ebből a regény egésze sem mozgat ki.

Moesko regénye azt hiszem a feszültséggel akar valamit kezdeni, amikor csak vallomásos, és irodalmi szövegben beszélteti el a szereplőjével a szexualitása történetét, de nem igazán sikerül feszültséget teremtenie, talán éppen ez az egyértelmű megfeleltethetőség miatt. És talán ez elvezethet engem, hogy elmondjam, mi a szöveggel a tök nagy bajom. Az, hogy Moesko tud írni, tud hangulatokat teremteni, hiteles a középsulis kollégista világa, abszolút elmondható, ahogy az is, hogy jó párbeszédeket ír, és jól beszél arról, milyen háttértudások, további gondolatok hallgatódnak el, de valahogy ezeket nem sikerült jól összefűzni. Jól találta meg a szerző azokat az élet fordulatokat, amelyeket érdemes megírni, de nem sikerült összefűzni őket egy regénnyé, erős karakterrajzokká, nagy egész fókuszált figyelemmé, és ezt tényleg elképesztően sajnálom.

Kedvenc részem: Isti. Baszki. Zseniális karakter és zseniális szál, és hát, lássuk be, reprezentatív is. Egy jóvágású normális harmincas arc felajánlja, hogy elveszi egy fiatal szüzességét és beavatja a nem széttraumatizáló és nem ’figyelmetlenségből akár fájdalmat is jelentő’ szex világába, amelyet a meleg életút sok esetben jelent. Egy csomó srácnak, akit ismerek trauma volt az első meleg szexuális élménye, csak örültek, hogy végre megtörtént, és ezt úgy érzem, nem is lehet elég sokat tematizálni, miközben, persze, érzelmileg ez a biztonságos, figyelmes, de érzelem nélküli szex is szét tud vinni valakit. Köszönöm, hogy ez jól van megírva. Talán a legjobban az egész regényben.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik nagyon vágynak hangulatokra, mert abban tényleg jó ez a szöveg. A kétezres évek fiataljainak, akiknek a gépterem az egy jól érthető valóság. Olyanoknak, akik olvasnának valami más elbeszélést, akkor is, ha az fókuszálatlan, és persze mindenkinek, akinek a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Moesko Péter: Őszi hó
Kalligram, 2022
296 oldal
Így olvastam: Három nap alatt a legdurvább egyetemi időszak mellett, de tényleg baromira érdekelt, mit csinált megint a szerző, és vitt a belső feszültség is, hogy tényleg nem működik-e. Hát, így.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ha a bejegyzés meghozta a kedved a könyvhöz, vagy volt olyan gondolat, ami megfogott, vagy érdekesnek találtad, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Ennyit szerettem volna erről a könyvről mesélni nektek, köszönöm, hogy velem tartottatok ebben bejegyzésben. Most két fejben dolgozós bejegyzés verseng egymással, hogy melyik lesz a következő meglátjuk, de a biztos csak az, hogyha a következő bejegyzésig ne feledjétek, hogy úton vagyunk:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kalapos Éva Veronika: Ezek voltak az apák

Sziasztok,

el nem tudom mondani, hogy mennyire szívből van most kedvem nektek blogolni (talán ez picit összefüggésben van azzal, hogy szakdolgoznom kéne, de a lelkiismeretem csak el akar tántorítani innen), úgyhogy nem is igazán húzom a szót, végre új értékelés, Kalapos Éva Veronika új, ősszel megjelent regényéről lesz ma szó, amiben egy fiatal balerina és az életében alig szerepet játszó apa kapcsolatát vizsgálja. Mutatom, hogy hogyan:

A regény két szálon fut. Egyrészt követünk egy hangfelvéltelt 2009-ből, amelyen Bitter Bálint a pszichológusa tanácsára felmondja a válásának, a pánikbetegségének, és a tizenéves gyermekével való kapcsolatának a történetét. Másrészt, tíz évvel később látjuk a felnőtt élete elején járó Alexát, aki épp egy bécsi világversenyre készül egy olyan saját koreográfiával, amelyben az apjával való viszonyát igyekszik megragadni. Apja már néhány felületes és modoros ebéden kívül nem része az életének, Alexa úgy érzi, a haragját kell beletáncolnia az előadásába, de kétségei mind a táncának a felépítésében, mind az életében egyre erősebbek lesznek.

Kalapos Éva Veronika regénye nem kimondottan a cselekvéseknek és a nagy gesztusoknak ágyaz meg, inkább fontosabb, de észrevehetetlen állomásokon keresztül mutatja be, ahogy apa elsodródik a gyermeke mellől, illetve, ahogy egy nő próbálja saját magában legyűrni az évtizedes gátakat, begyakorolt válaszokat és helyzeteket. Tíz húsz oldalas fejezetekben látjuk, ahogy Bálint küszködik a válásával, próbálja megérteni, hogy kinek, hol a felelőssége, és válaszokat keres arra, hogy hol romlott el az egész, közben küzd a pánikbetegségével és igyekszik visszatérni a kőművesbrigádja élére is. Hasonlóan látjuk Alexát, akinek a dac a legkézenfekvőbb válasza arra, hogy a kérdések valahogy összetettebbnek ígérkeznek, mint amilyennek ő gondolja, próbálja megérteni, hogy az ő gyerekkorában átélt helyzetek, vagy az anyjától hallott mondatok nem jelentik egészében a valóságok.

Ha a regény a cselekményében nem is, néhány szereplőjével viszont nagyon erősen dolgozik, így Alexa, Bara, az édesanyja, Bálint és Benesha, Alexa barátnője mind nagyon élő karakterek lettek, noha mind viselnek olyan címkéket, amelyek könnyen egysíkúvá tehetné az ő ábrázolásukat. Bara egy jól ábrázolt Bovaryné karakter, aki férjhez ment egy jól kereső, ámde magasabb pozíciókra sosem törő vállalkozóhoz, izgalmas, lehetőségekkel teli családi életre vágyott, házasságának és karakterének is az okozza bukását, hogy ez Bálint mellett nem tudott megvalósulni.

Benesha egy Magyarországon felnőtt juroba származású színesbőrű lány, aki szintén tehetséges balerina, és pályázhatna világversenyekre. Kettejük kapcsolatát az önfelvállalás nehézsége is meghatározza, de a kapcsolatuk valamelyest heteronormatív szerepleosztása is előkerül a regényben: Benesha az érzékenyebb és figyelmesebb karakter, aki bírja Alexa kitöréseit, és csitítja a környezetét.

Bálint pánikbetegségénél nehéz jobban ábrázolt betegséghelyzetet találni a könyvesboltokban. A szereplőt egyszerre húzza, hogy a fizikai munka világában a mentális betegségek felvállalása képtelenségnek tűnik, igyekszik apaként és figyelmes exférjként viselkedni, miközben belétáplált normák mentén a pszichológiával szembeni ítéleteivel is küzdenie kell, azt a hangfelvételes feladatot is hülyeségnek tartja, amelyből később a lányának szánt üzenet készül.

Mindenki azt fogja hinni, hogy bolond. Bara is, a gyerek is, a fiúk is. A főnökük bolond, hetente van egy álszívrohama. És akkor nem építhet semmit, csak kis házakat otthon a lánya kockáiból. Azok amúgy is maradnak, az új lakásban nem férnének el Bara szerint.

Az Ezek voltak az apák karakterei mind sérült karakterek, akik észrevétlenül képesek túllépni a saját korlátjaikon, és ez a nyugodt, nem túlírt vagy giccsessé tett, figyelmes, lassú mozgás a regény legnagyobb bravúrja. Az apa a munkatársával beszél, Barbara korábbi telefonhívásainak felidézései, a nagyszülők fontos mondatai egyértelműen vezetik a történetet, rendezik a szereplők gondolatait.

A figurák és a helyzetek ugyanakkor a könyv végére nagyon irodalmiaskodóra, begyakoroltra sikerültek. A szereplők belső monológjai, ellenállásai, a bölcselkedő társaik mind-mind olyan helyzeteket, kimondásokat idéznek elő, amit már gyakran olvastunk más (ugyan nem ennyire gördülékenyen, sőt, szépen megírt) szövegekben. A felelős anyaszerepre beugró, ám általában távolságtartó és szigorú tanárokért a Táncakadémia című sorozatban rajongunk, de egy felnőtt regényben talán túlzásnak tűnik egy ilyen, aki egyértelműen az alkotó szócsöve, mintha az nem akarná továbbírni a regényt, hanem életszerűtlenül a szereplő kezébe adja az összes megoldást.

Alexa makacs büszkesége ugyan tartja valamelyest a helyzetet és egy ügyes, tiszta vég áll az olvasó előtt, de közben Alexa makacs dühe és Bálint zárkózott volta is ilyen túlírt világot teremt. Mindkét szereplő küzd a belső démonaival, próbál túllépni az eddig megélt valóságokon, empatikusan végig gondolni, hogy mit érezhet a másik, ez azonban túlírt és túltisztázó belső monológokban jelenik meg, a belső harc, amelyet a szereplők átélnek izgalmas gondolati struktúrákat hozhatott volna elő például téves vagy ütköző logikák mentén, akár jelentszerűen is jó szembesítések, jó beszélgetések születhettek volna belőle, ezek azonban nem igazán történnek meg.

Ezzel együtt is azt gondolom, hogy Kalapos Éva Veronika regénye abszolút olvasmányos és bátran ajánlom is. Könnyen olvasható, egyszerű nyelvvel nyújt nagyon figyelmes, de egy pillanatig nem tolakodó reprezentációkat. Biztos kézzel beszél olyan helyzetekben is, amit legtöbben nem élünk át, mint a családja elől a roham közben a fürdőszobába bújó apáé vagy a színesbőrű barátnőé, akinek épp most vallják be, hogy először a bőrébe szerettek bele. És persze, jól választott a szerző csalódott lelkeket: az apa nézőpontjából a válás talán az egyik legfontosabb kérdése lehetne ennek a századnak, ha a genderstudies-zal való bármilyen azonosulás nem volna buzisnak gondolva, és akkor itt ezt a szálat most el is vágom.

Kedvenc részem: Bálint a munkatársai közt. Egyszerűen tényleg azért, mert szétvisz a toxikus maszkulinitás kérdése, apám falujában alig vannak 55-60 éves férfiak, mert mind isznak és nem törődnek bármivel, ami az egészségüket érintené, ez a regény pedig jól foglalkozik ezzel a témával is. Nem ad megoldást, de felveti, hogy nehéz Bálintnak, fél attól, hogy kiderül az állapota, miközben ő is nehezen hiszi, hogy néhány feles és egy jó beszélgetés a barátaival nem oldja meg ezt a kérdést. Minden ilyen problémafelvetésért hálás vagyok, és ha jól van megírva, könnyen rajongok is értük. 🙂

Végezetül ajánlom a regényt mindenkinek, aki olvasna egy jól megírt, pontos, pihentető, de figyelmes és mind az olvasó körüli társadalomra, mind a regényszereplők lelkére érzékeny regényt. Ajánlom azoknak, akik olvasnák egy férfi szereplős válásregényt, ajánlom azoknak, akik olvasnának arról, hogy mindenki törik a válásban, azoknak, akik hisznek a dolgok helyrehozhatóságában, és persze mindenkinek, akinek ez a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Kalapos Éva Veronika: Ezek voltak az apák
Athenaeum, 2021
264. oldal
Így olvastam: Kisebb ülésekben egy nagyobb és nehezebb nyelvű kötelező mellett igazán frissítő volt, a kevés dolog akarásával, a szép és pontos leírásaival, jól lehet vele haladni, a nagyjából tíz-tizenöt oldalas fejezetek és a nézőpontváltások is jól osztják fel a szöveget, tényleg olvasásra van írva, jelentse ez azt, amit írtam. 😀
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ha a bejegyzés meghozta a kedved a könyvhöz, vagy volt olyan gondolat, ami megfogott, vagy érdekesnek találtad, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Ennyit szerettem volna erről a könyvről mesélni nektek, köszönöm, hogy velem tartottatok ebben bejegyzésben, és köszönöm az Athenaeum Kiadónak a bizalmat, amiért recenzálásra elküldte nekem ezt a könyvet. Igyekszem még érkezni a hó végi summa előtt egy új alternatív fülszöveggel, de a biztos csak az, hogy légyszi a következő bejegyzésig ne feledjétek, milyen király úton vagyunk

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

de Sade márki: Filozófia a budoárban

Sziasztok,

a mai bejegyzés egy egészen komolynak tűnő, ám valójában elképesztően vicces és cinikus könyvről, de Sade márki 1795-ben megjelent Filozófia a budoárban című regényéről fogok nektek mesélni, ami amellett, hogy, ahogy azt persze várjuk is egy de Sade szövegtől, pornográf – bár ez a szöveg nem annyira, mint ahogy azt várjuk tőle, baromi fontos és komoly filozófiai, társadalomelméleti kérdéseket boncolgat. Tényleg filozófia történik ebben a regényben, tényleg a budoárban, és nagyon szeretem, hogy ez így van, el is mondom, hogy miért.

Miközben de Sade szövegei leginkább az erőteljes pornográfiáról és szadizmusukról ismertek elsősorban, ahhoz, hogy értsük, mi is történik a márki szövegeiben látnunk kell, hogy mi is az a nagyon radikális, de jól megfogható ideológia, amik mentén ezek a regények, kisregények megszületnek, a Filozófia a budoárban pedig azért jó kapuregénye az életműnek, mert éppen erről beszél. Filozófiaelmélet és gyakorlat a budoárban, valójában lehetne ez is a kisregénynek a címe, mert ez tulajdonképpen egy egyetlen nap alatt játszódó nevelődési regény:

Madame de Saint-Ange vendégül látja egy barátjának és a libertinus elvtársának a lányát, a csodálatos és fiatal Eugéniét, aki a budoárba érkezésekor még ártatlan, azonban rendkívüli fogékonyságot mutat a libertinus eszmék és orgiák tanulása közben. A Madame meghívott tanítómestere, és az egészestés program valódi szervezője a kiváló libertinus hírében és – később – bizonyosságában álló szodomita: Dolmancé, mellettük az oktatásban részt veszt még egy kedves lovag, aki egyébként a Madame testvére, illetve a gyakorlati teendők illusztrálásában a Madame izmostestű és igen nagybírású kertésze, Augustin is besegít. Képzelhetitek.

És közben az van, hogy valahogy tényleg nem az orgiák a fontosak ebben a szövegben, hanem magának a bevezetésnek az elméleti kerete, és maga a libertinus eszme és utópia, amit ez a kisregény megteremt ebben a bizonyos öltöztetőszobában. Sade a legalapvetőbb amorális helyzeteknek, mint az egyének és vagyon ellen elkövetett bűncselekményeknek is megkérdőjelezi az amoralitását, az egyszerű erősebb kutya elv mentén, azt mondja, a civilizáció bünteti az erőt és a vágyat, ami hatalmas hiba, és amit mihamarabb orvosolnunk kell.

márpedig ez történt a tulajdon tiszteletére nemrégiben kikényszerített esküvel: egyedül a gazdag köti meg vele a szegény kezét, egyedül a gazdagnak fűződik érdeke az eskühöz, amelyet a szegény oly megfontolatlanul tesz le, hogy észre sem veszi: olyasmire kötelezi magát, ami nem kölcsönös.

Sade szadizmusának központjában így egyrészt persze a vágynak a fetisizálása áll, másrészt fontos azt látni, hogy a vágyat egy nagyon természetes igénynek látja, amelyet minden más idea korlátozni akar, de tulajdonképpen miért is?

És ez az a kérdés, ami miatt ez a regény ma fontos, merthogy az elmúlt ötven évben ennek a kérdése körül fontos feminista és anarchista diskurzusok zajlanak, mind azt mérlegelik, hogy mely korábban fennálló tabu és norma érdemes arra, hogy fennmaradjon, és melyek azok, amiket érdemes volna felülvizsgálni – éppen ezért nem véletlen, hogy a kortárs filozófia és irodalomelmélet Sade újraolvasásán ügyködik. Mert bár de Sade válasza elképesztően radikális és a társadalomépítése durvább a szociáldarwinizmusnál, azzal, hogy nem csupán egyéni szinten tartja ünneplendőnek az ösztönszerű működést, ezzel azonban megkerülhetetlen a szerző, ha a vágyról, a puszta vágy utópiájáról (disztópiájáról) akarunk elgondolni valamit.

Előtted nem titkolom, milyen különcségekre adtam a fejem vele, túl okos vagy, semhogy megbotránkozz ilyesmin.

Ezen a ponton pedig kiválóan mesélhetek nektek a pompás Dolmancé karakteréről, aki a regény nagy LMBT+ karaktere, és a helyzet az, hogy Moskát Anita Irha és bőr című regénye óta nem olvastam a világból ennyire zseniálisan következő LMBT+ karakterépítést. Dolmancé a libertinus karakterek legoptimálisabbja, a konzervatív szigorú apaképnek és az ennek mintájára felépült társadalomnak a tagadása, szodomita férfiként terméketlen, nem is kerülhet olyan helyzetbe, hogy gyermeke foganhatna, minden korlátnak, bálványnak, tiszteletnek a lerombolását hirdeti, és nem kér a tekintélyből, csak a maximális vágy megélését látja az egyén és a társadalom fontos céljának.

Erről szónokol a budoárban szervezett találkozó elméleti pillanataiban olyan fontos társadalmi alapvetések kapcsán, mint a szüleinknek kijáró tisztelet vagy a halálbűntetés kérdése, és közben, valahogy ezzel szoros összefüggésben, Eugéniével mi is megismerjük a nemiszervek és egyáltalán a fiziológia pontos működését, majd hirtelen a gyakorlati oktatásban az átvett anyagrész pontos megismerése érdekében orgiákat vezet.

Dolmancénak azonban az orgiái is tankönyviek, leginkább arra emlékeztetnek, ahogy a mondatelemzést tanuljuk, valamifajta fákat rajzolgattunk, és megtekintettük a végén: ilyen mélyszerkezettel képesek vagyunk megérteni egy mondatot, jelentéses egységet. Dolmancé egységei szoborcsoportokat vagy egy színházi performanszt idéznek, amihez képest az, ami szem szájnak ingere csak pusztán minimálprogram. Dolmancé pontos figyelemmel kíséri mindenki szabad vegyértékeit – hogy egy egészen új tudományterület terminusát is idecitáljam elétek – és addig igazít minden részletet, amíg minden lehetséges kapcsolódás megtörténik és a vágy és a beteljesülés a maximumára hág (hág, érted…). Miközben, persze, a beszélgetések és a szexuális aktusok közötti határ pontosan kijelölhető, a tanítás elméleti és gyakorlati aspektusai mindkét helyzetben jelen vannak, a megvalósítás elméleti pontosságot, hiteles illusztrációt mutat, úgy, ahogy a libertinus idea szerint illusztrációt mutatni és tanítani egyáltalán érdemes.

De Sade szövege nem attól lesz maradandóak, hogy kendőzetlenül beszélnek a szexuális vágyról, nem a szadizmusnak, a perverzitásnak és a horrornak az esztétikájától, hanem attól, hogy közben valami olyat tud mutatni, ami kétszáz évvel később is kortárs, és az emberi gondolkodás alapja. Sade szexuális utópiái nem a vágyról beszélnek, hanem tényleg az emberről, aki, ahogy száz évvel később a pszichológia rávilágít, vágyakozik, a legmélyéről, félelem nélkül.

Azért gondolom fontos és az életmű jó kezdősszövegeként jól működőnek ezt a kisregényt, mert van benne tér arra, hogy mindezt elmagyarázza. Tényleg azt gondolom, hogy innen érdemes elkezdeni de Sade-ot olvasni, mert elképesztően szellemes okfejtésekben gondolkodik a libertinus életről és filozófiáról, valóban bevezet, de nem takar el semmit ebből az amorális létezésből, és közben olvasóként zavarba tudunk esni attól, hogy egy-egy kérdésben mintha mi is egyetértenénk vele.

Kedvenc részem: Rögtön a regény elején még nem jelenik meg Dolmancé, egy hosszabb felvezető, dicsérő párbeszédet kap a lovag és a Madame között, ami már magában is nagyon ígéretes, és beszippantott, bírtam ezt a felvezetést, nem tudom, hogy milyen más írói helyzetben lehetne ezt ennyire találóan és viccesen felhasználni.

És akkor végezetül. Hát, ajánlom a könyvet azoknak, akik gondolkodtak valaha, hogy elkezdenék a Sade életművet, és azoknak, akik olvasnának valami pontosan megírt nagyon mást, érdekli őket a szexualitás és a szexualitástörténetnek ez a nagyon más filozófiája, vagy csak kíváncsiak arra, mi is történik egy de Sade regényben, de nem a legdurvább dolgokkal ismerkednének egyből.

De Sade márki: Filozófia a budoárban
Lazi, 2001
216 oldal
Így olvastam: Egyetemre kellett olvasni, szóval nem volt igazán időm lassan olvasni, de egyébként is olvastatta magát a szöveg, kellemes két délután alatt nyugodtan elolvasható szövegről van szó, amit a humora, a könnyedsége és a filozófiai-pornográf részeinek a váltakozása jól működtet.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ha a bejegyzés meghozta a kedved a könyvhöz, vagy volt olyan gondolat, ami megfogott, vagy érdekesnek találtad, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Ennyit szerettem volna erről a könyvről mesélni nektek, köszönöm, hogy velem tartottatok ebben bejegyzésben. Igyekszem hétfőn érkezni a januárt záró summával, de ami annál is biztosabb, és légyszi a következő bejegyzésig biztosan ne feledjétek, hogy megyünk:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: Micsoda család! Micsoda társadalom!

Sziasztok,

a mai bejegyzéssel nagyon-nagyon-nagyon sokáig meg voltam lőve. Volt már szerencsém korábban lapozgatni a Micsoda család! című könyvet, a Szivárványcsaládokért Alapítvány első lapozóját, ami egy 15 duplaoldalas lapozóként két egy-két sorokba szedett verset, és kedves, szép, de nem különösen izgalmas illusztrációkat tartalmaz. Azért voltam bajban ezzel a könyvvel kapcsolatban, mert nem tudtam, hogy mit mondhatok el a könyvről úgy, hogy a jobboldali politika, az LMBT+ szervezetek, sőt, a könyvet kiadó alapítvány is egészen fura állításokat tesz, én meg csak vagyok így, tehetetlenül, talán egy picit mindenkit értve.

Arra jutottam tehát, hogy egy rövid ismertető után rátok dobom a dilemmáimat. Nem tudom, hogy ez mennyire jelenti majd a tehetetlenséggel kapcsolatos problémáim megoldását, de abban talán bízom, hogy a bejegyzés legalább egy-egy kósza gondolatokat elindít, mondjuk a felelősebb közéletről vagy a társadalmi működésünkről. Többet az életben sem várok már semmitől. Kezdjük!

Micsoda Család!

Lawrence Schimel és Elīna Brasliņa könyve, a Micsoda család! két kedves történetet mesél el kisgyerekekről, akiknek háziállatuk van, és akiket azonos nemű párok nevelnek. A Micsoda reggel! történetben egy kisfiú enni ad a cicájának, miközben még az egész család alszik, a Micsoda este! című mesében pedig egy kislánynak és az apukáinak a lefekvés előtti pillanatait követjük, amelynek nyugalmát a játszani, bújócskázni vágyó kutyus töri meg. A könyv legnagyobb előnye, hogy túllép a bájos, de olcsó, tömeggyártott kistehén a mezőn típusú lapozókönyvek világán, és hogy bár a szereplők itt is kedves, leegyszerűsített alakok, a gagyi lapozók giccses vizualitása helyett is egy mértéktartó, kedves, melegszívű családi működés látszik a rajzokon, amik nem ragyognak, nem túldíszítettek, mégis aprólékosak és figyelmesek annyira, hogy lekössék egy kisgyerek figyelmét.

Szabó T. Anna versszövegezése is bájosra sikerült, okos választás volt egy kedvességéről ismert, sokat foglalkoztatott író és fordító megkeresése az anyaggal. Bár (főleg a második versben) helyenként döccennek a rímek (például: „Rex a végét várja. / Felugrik az ágyra. // A macim ellopta! / Hé, állj meg! Add vissza!”), a szöveg kortárs nyelven szólal meg, nem gügyög, mégis kedves, működik nyelvileg is, ugyan a szavak, mondatok felépítése nem lép túl a Zelk Zoltán, Donászy Magda típusú kis kedves gyerekversek világán, de ez egy gyereket sem fog zavarni.

Talán a kötet legnagyobb érdekessége az az a vállalás, hogy a felelős állattartásra sokkal jobban fókuszál a szöveg, mint arra, hogy ezek a gyerekek szivárványcsaládokban élnek. Nyilván a reprezentáció azért is jó itt, hiszen a szivárványcsaládok gyerekei számára természetes is ez, és a kötet ezen családok számára nyújt példát. Olyan családok működésébe lát bele a könyvet lapozgató gyerek, ahol történnek hétköznapi dolgok, és mellesleg azonos neműek a szülők. Ha mégis egy nem szivárványcsaládban felnőtt gyerek kezébe kerülne ez a könyv, és felmerülne, hogy miért alakult így ezeknek a gyerekeknek az élete, az acsaladazcsalad.hu oldalon látunk pontosabb tanácsokat azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet erről kedvesen és érthetően beszélni egy kisgyerekkel.

Micsoda társadalom!

És akkor rá is térhetünk a nehezebb részekre, amikor nem erről a könyvről lesz szó konkrétan, a tartalmi és esztétikai működések mentén semmiképp nem. Gesztusokról szeretnék pár szót, arról, hogy mit jelent a politika, mit jelent a lobbitevékenység, hol értünk félre dolgokat, és hogy hol csúsztat a jobboldal, illetve, hogy hol kellett volna pontosnak lennie a könyvet kiadó Szivárványcsalád Alapítványnak.

Messziről indítva talán azzal érdemes kezdeni, hogy egy nagyon beteg és hol káros szereptévesztésekkel, hol kényszerű szereptúllépésekkel működő nyilvánosság a magyar nyilvánosság a 2020-as évek elején. Ma nagyon sok médiában dolgozó szakember arra kényszerül, hogy kilépjen a klasszikus szakmája keretetiből. Csak néhány példa: Lakner Zoltán politikai elemzőként most a Jelen című hetilap főszerkesztője, mert nem talált hiteles közéleti felületet annak, amit ő mondani szeretne, Ceglédi Zoltán elemzőtől naponta várják el a kormányváltást, miközben elemez és regisztrál politikai helyzeteket, Péterfi Judit újságíró, riporter vagy Simon András televíziós műsorvezető Márki-Zay Péter kommunikációs stábjának a vezetője, és egyébként is újságírók tömegei írnak véleménycikkeket olyan orgánumoknak, ahol a tényújságírás alig létezik, mások pedig szintén az elemző címkéjük alatt milliókat égetnek el agresszív egyoldalú facebook reklámokra.

Ennek a közéleti működésnek az egyik terméke ez a könyv, amelyet nem egy gyerekkönyvkiadó adott ki, hanem egy alapítvány, amely alternatív útvonalakon megteremtettek valamit, ami kvázi könyvkiadásként történik: Szabó T. Anna lefordította ezt könyvet, Nagy Boldizsár megszerkesztette, a kormánypárti és esetleg független homofób médiumok pedig betámadták, lévén, hogy ez a globális (tendenciákat követő – ezt persze nem mindenki teszi hozzá ezzel a pontossággal) buzilobbinak a terméke.

(És itt most csak mellékelten jegyzem meg, hogy a lobbitevékenységek mai szinte korlátozatlansága elképesztő károkat tudnak okozni, a gyógyszerlobbi európai és globális működése nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ne legyen transzparens a covid körüli nyilvánosság, az olajipari vállalatok lobbitevékenysége gyakorlatilag a legnagyobb gátja a globális klímakatasztrófa megfékezésének, lelassításának, az emberjogi lobbicsoportok pedig gyakran csak szűk látókörűen a saját érdekcsoportjainak a működését vizsgálják, nem a teljes társadalomét. Ezzel csak azt szeretném előre jelezni, hogy szerintem a lobbi szót nem érdemes magunkra venni, sőt, fontosnak tartom tematizálni a lobbikritikus működést is, olyan helyzetekben is, ahol nekünk kedveseket mondanak.)

Mindennek tudatában azonban azt gondolom – és ezzel közelítek a könyvhöz –, hogy ez egy lobbikönyv. Nem eredendően az, nem esztétikai vagy tartalmi keretekben, de ebben a társadalmi kontextusban biztosan, ahogy egyébként a Meseország mindenkiét is annak kell látni. Egy-egy nem könyvkiadással foglalkozó alapítvány vagy egyesület adta ki ezeket a könyveken, amelyeknek társadalmi és nem kulturális víziójuk van a világról. A Szivárványcsaládokért Alapítványé például ez:

Fontos célunk az ismeretterjesztés, és az, hogy a szivárványcsaládok helyzetéről higgadt, nyugodt hangvételű, egymás érveire odafigyelő, tényeken és jól alátámasztott kutatásokon alapuló párbeszéd induljon.

acsaladazcsalad.hu/Hu/rolunk

A Micsoda család! megjelenése ezt a tevékenységet szolgálja. Nem könyvpiaci szereplőként az ebben a témában bizonytalan és bátortalan gyerekkönyvpiacot kívánja a szivárványcsaládok reprezentációja felé terelni, és a könyvpiacon található űrt kívánja betölteni, mert ez szolgálja a társadalmi víziójukat. És ezzel a tevékenységgel tényleg nincs gond, csak fontos a tudatában lenni annak, hogy ez lobbitevékenység, és kellemetlen amikor erről nem fogalmaznak pontosan.

A Meseország mindenkié és a Család az család mondatok elképesztően fontos mondatok, de nem lehet, és megfelelő kommunikációval nem is kellene, félretenni ezeknek a politikai üzenetét – egyenjogúságot mindenkinek, ne legyen törvényes megkülönböztetés létező és lehetséges családok között –, különösen úgy nem, ha azokat olyan alapítványok vagy egyesületek teszik, amelyek társadalmi, közéleti szerepet vállalnak.

Amikor felmerül a buzilobbi vádja, úgy érzem, az nem teremt tiszta helyzetet, ha egyértelműen elugrunk a vád és a címke elől. Nagyon fontos lehetősége volt az alkotók és kiadók kezében ahhoz, hogy elmondják, igen, a lobbitevékenységük abból is áll, hogy a könyvpiacon meg nem jelenő, de számunkra fontos ügyeket felkarolják, de ez nem jelenti óvodások átműttetését, nem jelenti azt, hogy kötelezővé tesszik a könyveiket, nem jelenti mindazt, amit ellenük vádként felhoznak. Álságos helyzetet teremt azt mondani, hogy ezek csak könyvek, amikor azokat nem – csak – esztétikai szempontok mentén választották ki kiadására, hazugság letagadni a lobbimotivációkat, és ez egyszerűen tényleg nem szolgálja a tisztánlátást.

És akkor itt most konkrétan arról írnék, hogy miért utálok ezekről a könyekről beszélgetni és írni: Láttátok, ezért a könyvért sem feltétlen a rajongásom, a Meseország mindenkiéről is meg akarom írni, hogy nagyon sok a kérdésem vele kapcsolatban, mert úgy látom, hogy mind esztétikailag mind társadalmi valóságában vannak problémás mozzanatai, ráadásul – ugye – még azt is gondolom, hogy ezek lobbiszövegek. És ezekkel a kijelentésekkel máris majdnem náci vagyok, függetlenül attól, hogy milyenek az érveim, vagy hogy milyen nézőpontból tennék állításokat. És ezt a működést éppen ez az ez csak egy könyv mismásolás hozza létre, amiben nem válik kimondhatóvá, hogy egyetértek az ügyekkel, de nem tetszenek könyvek bizonyos részei, vagy nem tetszenek könyv körüli működések.

Merthogy a mai magyar társadalomban mire elkezdődhetett volna egy önkéntességgel, civil élettel, polgári, aktív állampolgárságról gondolkodó működés, addigra a civileket megbélyegezték, több éve folyamatos támadások, vegzálások alatt állnak a nem Fidesz szerinti konzervatív ügyeket vivő szervezeteket, és senki nem beszélt igazán ebben az országban az össztársadalom egésze számára érthetően arról, hogy mit jelent civilnek lenni, mit jelent alapítványokba, egyesületekbe szerveződni vagy mit jelent önkéntesmunkát végezni (amit nemhogy a Soros György nem fizet ki, hanem hogy konkrétan senki nem fizet ki, önként csinálod, elköteleződésből – érthetetlen, ha senki nem magyarázza el).

Azok, akiknek ezekről a könyvekről és erről a lobbitevékenységekről írnak jótollú és kevésbé jótollú propagandisták, nem látják azt, hogy érdekcsoportok, alapítványok adnak ki könyveket, kvázi a kiadók helyett, vagy azokat megkerülve, és nem is tudják, hogy hogyan kezeljék ezt a helyzetet, azt pedig különösen nem értik, hogy mit keresnek ezek a könyvek a könyvesboltokban. Talán meg akarja téveszteni a vásárlóit? – néz ránk cinikusan Rogán Antal és Kocsis Máté, és hiába van az, hogy nyilván erről szó sincs, mégis ki magyarázza el, hogy legyünk kritikusak, és tegyünk különbséget lobbitevékenység és lobbitevékenység között, ha nem azok, akik egy ügynek a valóságukat áldozzák fel és iszonyatosan hisznek benne?

Én tényleg úgy gondolom, hogy ez az ország nem homofób. 2022-ben is így érzem, amikor Orbán Viktor telehányja az országot a homofób faszságaival, és arról fogunk szavazni, hogy végezzenek-e el nemátalakító műtétet óvodásokon. De miért higgye el bárki, hogy a család az család, ha azt is el akarjuk hitetni velük, hogy ez nem politika, ez nem közélet, ez csak néhány könyv. Olyan könyvek ezek, amelyek amúgy tényleg nem ártanak gyerekeknek, de közben nem is az év legjobb gyerekkönyvei, nem azért jelentek meg, mert felháborító, hogy ez a csodás könyv még nem jelent meg magyarul, nem tarolták le a világot a népszerűségükkel, és nem verekednek az emberek értük a könyvesboltokban, és nem is az áll a megjelenésük mögött, hogy egy kiadóvezető beleszeretett egy külföldi könyvvásáron, hanem egyszerűen az, hogy ezek a könyvek szolgálnak egy – szerintem tényleg fontos – ügyet.

Fontos volna elmagyarázni, hogy a politika az nem az, hogy leszavazunk négyévente, hanem az a társadalmi valóság, amiben élünk: A közös dolgainkon való gondolkodás, folyamatos válaszkeresés arra, hogy milyen világban szeretnénk élni. Amikor egy alapítvány megfogalmazza a vállalását, erről gondolkodik. Ügyeket választ, megmutatható és nem medializálható eszközöket használ ahhoz, hogy a saját ügyében egyre jobb eredményeket érjen el, és közben folyamatosan tájékoztatnia kell a nyilvánosságot arról, miért fontos az ügyük, és miért használják az adott eszközöket. Ezzel lesznek ellenőrizhetőek, és ezzel tudnak szimpatizánsokat, támogatókat is elérni.

Ügygazdaságnak nem azt kellene jelentenie, hogy kiadjuk a könyvet, és ezzel el is végeztük a munkát, hanem azt, hogy felelős marketinget, felelős nyomonkövetést építünk ki, és jó válaszokat adunk. Szerintem a válaszokon és azok pontos és jólszervezett ismétlésén nem volna érdemes spórolni. Fontos volna pontosan érteni a helyzeteinket a közélet, civilség világában, jó volna ügyesen észrevenni, mihez képest kell beszélnünk valamiről, és végsősoron elképesztően jó volna egy jól, könnyen érthető átláthatóság. Nem azért, mert tele vagyunk dugdosnivalóval, hanem azért, hogy lássák, hogy nincs mit rejtegetnünk. Képzeljük csak el, micsoda ország lehetne így!

Ha volt a posztban olyan gondolat, ami megfogott, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donably oldalán.

Ennyi lett volna a mai bejegyzés, remélem sikerült átadni azt a logikát, érvrendszert, aminek a mentén szomorú vagyok ebben az egész ügyben. A következő bejegyzésben már egy egészen más könyv értékelésére fordulunk rá egy jó kis alternatív fülszövegekkel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Zelei Bori: Csörög

Sziasztok,

a mai bejegyzés ismét egy olyan könyvről fog szólni, amit nagyon szerettem, és amit pont azért szerettem nagyon, mert elképesztően kedves, vicces, könnyed, és közben pontosan, jól van megírva, egy önazonos kétezres évek Budapestje hangulat árad belőle, az pedig csak a pont az i-n, a cseresznye a tortahabon, hogy magyar szerző tavaly megjelent műve. Lássuk is, hogy merre csörög a mi:

Zelei Bori első regényének a főszerepében két lány áll, Zsuzsa és Márta, akik egyetemisták Budapesten, stabil saját albérletük és baráti társaságuk van, és történetesen úgy alakul egy medencés melegbuli, hogy ők összekavarodnak. És itt kábé abba is kellene hagynom a bejegyzést, mert a történet tovább csak a két lány kapcsolatának alakulását és a barátok szerelmi életét követi, de milyen csodálatosan is teszi mindezt. Zelei Bori regénye ugyanis nem gondolja túl magát, egy kellemes és jól megírt hangulatregény arról, hogy a kétezres években Budapesten csak szabadnak, melegnek és egyetemistának lenni volt érdemes, mert, ha helyenként nehéznek is tűnik így az élet, nem történhet igazán semmi baj.

A regény kezdetén megismerjük a három bioszos arcot, Zsuzsát, aki végig narrálja a regényt, Bélust, a szeretnivaló, csupaszív meleg srácot, aki körül mindig zajlik a szerelmi élet, és Andrist, aki heteró, nehezen nyílik meg, és tulajdonképpen csak valami érthetetlen okból csapódott a társasághoz. Ők hárman régen egy Vörös körte nevű kocsmában buliztak, de az egy ideje bezárt, egyébként jól futó melegkocsma volt, anélkül, hogy melegkocsmaként hirdette volna magát (bár nincs logója, elég lett volna lerajzolni a körtét, hogy mindenki értse – kacsint ki az elbeszéléséből Zsuzsa, amikor erről a helyről beszél), ma a Pilu a törzshelyük, jóban vannak a pultosokkal, ismerik az embereket, hetente legalább egyszer nagyot buliznak itt.

A szereplők, mint egy tisztességes élőképben, szanaszét vannak a kocsmában, amikor meglátjuk őket, Bélus épp a szerelmét vagy legalább a telefonhívását várja, Zsuzsa összemosolyog a mosdóban valakivel, Andris most személyesen nem, csak egy ismerősén, Ferin keresztül képviselteti magát, de például kiderül, hogy Feri nem karrótnyelt, amikor Andris nincs a közelében – és ha már Feri, el kell mondanom, hogy azt hiszem ez a regény az egyetlen, amiben tényleg vicces, amikor valaki megkérdezi, hogy „Milyen Feri?”, mert annyira lazán jól megírt ez a regény, hogy nem lehet nem elmosolyodni a szereplőkkel –.

És azt hiszem máris elkezdtem sodródni a regény mesélésében, de ez egyszerűen azért van, mert ez a regény ilyen. Sodródik. 2005 nyarának elején kezdődik, Budapesten, és tényleg minden a maga útján megy. Valamiféle Jóbarátok szerű működésben látjuk a három főszereplőt, és a melléjük sodort fontosabb szereplőket, akiknek külön-külön az élete összefoglalható volna néhány mondatban, de a közösségi működésük és a kis ütközések epizódjai adják ki a történetet.

Az egyetem utolsó éveiben járó szereplők, készülődnek arra, hogy leéljenek egy életet, és ebben a kérdésben találkoznak bukkanókkal, de már megfogalmazódik bennük, hogy értékesnek tartják a jó beszélgetéseket, a nem pörgő, de mégsem unalmas együttlevéseket, társra vágynak, minden mást meg majd hoz úgyis az élet:

És valójában ez a tök természetes vágy hajtja a regény minden szereplőjét. Bélus mindig szerelmes, talán egyszerre két srácba is, nem tudja, hogy mitévő legyen, Andrist a volt barátnőjével való szakítása teríti le, Zsuzsának egy korábbi fiúügye óta nem volt komoly kapcsolata, de Márta egy olyan lány lesz, akit még a szüleihez is hazavisz bemutatni.

Miközben a regény fókuszában nem a szereplők szexuális orientációja áll, azt mindenki elfogadta, mindenki aszerint él, addig mégis van tere a regénynek arra, hogy mindenki elmesélhesse a saját történetét, ezzel kapcsolatos megélését: Zsuzsa nem igazán foglalkozik azzal, hogy rögzítse a szexuális irányultságát, bár nagyrészt nőkhöz vonzódik, csajozgat, a szülei elfogadják, de eddig nem volt komoly kapcsolata, így ismerkednie kell ennek a mibenlétével. Márta most fogadta el magában a nőkhöz való vonzalmát, de azt a szülei előtt nem érzi felvállalhatónak. Bélus három éve nem beszélt az édesapjával, de az anyjával nagyon közvetlen és személyes a viszonya, a regény végén pedig egy ötödik karaktertől egy iskolai bántalmazásokkal teli gyerekkorról is hallunk olyan történeteket, amik egy tábortűz mellett valahogy elmesélhetővé válnak.

Ebben a tekintetben Andris szerepe talán a legizgalmasabb, aki számára ez az egész melegség, és az, hogy heteroszexuálisként lehet egyáltalán kisebbségben egy környezetben, egészen új helyzet, és nem mindig ismeri ki magát a szereplők közötti terekben, a világnak és a mikroközösségnek az új normái között. Ő heteroszexuális férfiakkal lakik együtt egy rendetlen albérletben – annak rendje és módja szerint –, és valahogy keresi az általa ismert normalitást ezekben a viszonyokban is, még azt sem érti, hogy lehet egy huszonéves tisztességes srác Bélus, és nem Béla. Andris az a szereplő, aki amellett, hogy – ahogy azt a regény tök izgalmasan tematizálja – egyébként is kötődési zavarokkal küzd, látszik, hogy próbál megfelelni ebben a világban, de valójában soha senki nem mondta el neki, hogy ez milyen is.

Andris karaktere pedig azért működik jól, mert az ő szereplésein kívül szinte minden gördülékenyen történik a maga rendje szerint. Zsuzsa és Bélus bulijai, beszélgetései, Bélus szerelmi életének fennakadásai mind olyanok, amelyek egyáltalán nem mutatnak ki a kis mikroközösség működéséből. Bizonyos pontokon úgy is tűnhet, Budapest az a hely volt 2005-ben, ahol mindenki ismert mindenkit legalább látásból, így például Márta és Zsuzsa véletlen másnapi találkozásánál alig lehet egyértelműbb bármi. Mert tényleg ez az egyértelműség határozza meg az első pillanattól a kapcsolatot: a szakadt pólós Zsuzsa és a csinos Márta valahogy egymásba szeret, az első randin máris csillogó szemmel beszélgetnek, következő randik, csókok váltódnak, egy (a melegek körében azt a népszerű teóirát alátámasztó gyakorlat szerint, miszerint a leszbikusok gyorsan köteleződnek el) lakáskulcs is gyorsan gazdát cserél, és tényleg minden működni látszik:

A harmadik randink Mártával már nem is igazi randi. Inkább együtt töltött idő, összetalálkozás. Én legalábbis már nem izgulok. Vagy nem úgy izgulok. Nagy bizalmat érzek, amit belé vethetek. Belé, vagyis az időbe, ami eljön és eltelik, vagy valami ilyen, egészen máshol, de semmiképp nem a valós talajon húzódó érzést.

Azt szerettem nagyon ebben a könyvben, hogy nagyon olyan, mint ez az idézet. Nem hajtja a vágy, hogy rengeteget mondjon, kifejezi Zsuzsa örömét, az egész helyzet megfoghatatlanságát, és közben olyan, mintha Zsuzsa tényleg egy barátjának mesélné el, hogy mi történik vele, és hogy helyzetekkel kapcsolatban mik a benyomásai. És ennyi, pontosan ennyi, és jól tud ennyi lenni. Sem a melegség, sem az életkezdés, sem a traumák, semmi nincs igazán túltematizálva, nem kapnak nagyobb fókuszt a mindennapi megéléseknél, egyszerűen jól, rosszul, vannak szereplők ebben a szövegben, létezgetnek, bármilyen nagy idea vagy elhatározás nélkül, és ezt szerintem nagyon kevés szerző írja meg jól, Zelei Bori viszont biztosan közéjük tartozik.

Ha van kedved valami jól megírt, könnyű történetet olvasni arról, hogy fiatalnak, egyetemistának lenni, szerelmesnek lenni, összetörni és döntéseket hozni néha nehéz, de túl lehet élni, akkor ez a te regényed. A Csörögben tényleg az a legjobb, hogy elképesztően jó a hangulata, könnyű megszeretni és azonosulni a karakterekkel, akik a mi nyelvünket beszélik, rólunk szólnak és ha néha túl is gondolják, mégsem gondolják túl, nekem személyesen is jókor jött ez a szöveg, és biztosan nektek is meglesz az a napsütéses délután, amikor épp ez a könyv esne jól.

Kedvenc részem: Kettő is van. Az egyik: Nagyon bírtam Halász Rita könyvében a főszereplőnek az anya-nagyanya karakterekhez, tipikus anyáskodó mondatokhoz, kérdésekhez a viszonyát, és itt is ez köszönt vissza, annak kapcsán, hogy Zsuzsa a saját stafírungjáról beszél vagy arról, hogy takarosra simítgatja a korábban összehajtott nejlonszatyrot.
A másik: Ez az idézet, ez a gyönyörű idézet, arról, hogy hogyan kell szerelmesnek lenni:

Természetesen még találkozni fognak, hiszen az ilyen beszélgetéseket, amikben így hullámoznak ide-oda a két ember között a szavak, nem lehet csak úgy abbahagyni. Nem szabad, mert kidőlnek akkor a körút két szélén a fák, és összekuszálódnak a sínen a villamosok. Ilyen szépen fejezte ki Bélus.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik valami pihentetően jó olvasmányra vágynak. Egy olyanra, ami megtart, mert pontosan van írva, de közben el-el lehet kalandozni, például sok olyan helyen, ahol az ember magára ismer, és így is könnyű visszatérni az olvasáshoz. Ajánlom azoknak, akik csak úgy olvasnának melegekről, leszbikusokról, anélkül, hogy nagy drámai téteket várnának, ajánlom Budapest szerelmeseinek, és persze mindenkinek, akinek felkeltette a bejegyzés az érdeklődését.

Zelei Bori: Csörög
Athenaeum, 2021.
226 oldal
Így olvastam: Két nap alatt, tényleg könnyen, jól folyik az ember szeme alatt, egyébként is nagyobb fonttal dolgozik a kötet, könnyű kiszállni belőle, 8-12 oldalas fejezetekből épül fel, és könnyű visszarázódni is.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ha a bejegyzés meghozta a kedved a könyvhöz, vagy volt olyan gondolat, ami megfogott, vagy érdekesnek találtad, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Ennyit szerettem volna erről a könyvről mesélni nektek, köszönöm, hogy velem tartottatok ebben a bejegyzésben, igyekszem egy havi két értékeléses rendet felállítani, így értékelésben is találkozunk ebben a hónapban, de más bejegyzéstervek is akadnak, meglátjuk. Ami a biztos, és ezt légyszi a következő bejegyzésig se feledjétek, hogy megyünk együtt:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Bányainé Nagy Judit – Fancsikai Eszter – Tapasztó Orsi: Nem akarok beleszólni

Halihó,

tudom, hogy a mai könyvtől hangos minden, de nem utálom, hogy így van, sőt, noha voltak az olvasást megelőzően félelmeim a könyvvel kapcsolatban, kifejezetten örülök annak, hogy sokan mondanak jókat erről a könyvről. Azért örülök ennek, mert bírom ezt a három nőt, akik a karantén alatt befutottak azzal, hogy valami elképesztően vicces dolgot csinálnak: az Instagramon nagyítják fel a mindennapi megmondásainkat és tanácsainkat, mióta pedig nyilvános, hogy ők regényt írnak (amit nem szeretnek regénynek nevezni), elképesztően vártam. Szóval vannak ők, írtak valamit, valami regényszerűt, és örömömre, jó volt olvasni, noha értem miért zárkóznak el a regény fogalmától.

A Nem akarok beleszólni tényleg az egyik legügyesebben felépített brandé vált ma az interneten, melynek nagyon frissítő foltjaként érkezett meg ez a könyv Innen szép nyerni alcímmel. A könyv egyrészt nagyon szervesen használja fel a lányok néhány perces Instagram videóinak a hangulatát, azzal, hogy itt is vicces, kedves karaktereket építenek fel, akik azért a vígjátékok kliséi között mozognak, szerethetőek és azonosulhatóak, másrészt, a könyv regényszerűségével óhatatlanul túllép ezeken a kereteken, nagy narratívákat és személyiségfejlődéseket kíván mozgatni, látjuk majd, mennyire sikeresen.

A szereplők rögtön egy igazi Nem akarok beleszólni helyzetben találják magukat, három nővér hazautazik Budapestről a legkisebbikük esküvőjére, ahol szembetalálják magukat a vidék-város, szülő-gyerek ellentétekkel, valamint egy különböző életvezetési döntések miatt végtelenül összetett konfliktusmátrixszal, amelyből tényleg lehetetlennek tűnik nyertesen kiszállni. És miközben mi olvasóként egyre közelebb kerülünk ehhez a karakterekhez, tényleg az van, amit Szvoren Edina mindig mondd, amikor a sötétnek vélt történeteiről kérdezik, itt is beláthatjuk: ilyenek tényleg minden családban vannak.

Mert miközben az egész könyv a maga didaxisával (erről majd később) egy nagyon szerethető, olvasmányos, kedves történetet zár magába, a szerzők a könyv bejelentésekor azonnal elugranak az íróság és a regény kategóriái elől, és ez egy nagyon jól felismert és ügyesen vállalt helyzet. A könyv legfőbb erénye, hogy meg van írva, jól, olvashatóan, nyilvánvalóan nem tör nagy irodalmi kreditekre, nem a például Szvorent olvasók az elsődleges közösségük (bár nem csalódik egyik átolvasó sem). Ahogy az Instagram oldalnak, úgy ennek a könyvnek is az a szerencséje, hogy baromira képbe van magával, és így tud egy kellemes, laza szöveg lenni. Fontos dolgokról beszél és gondolkodik ez az érzékeny szöveg (igen, ezekről is lesz még szó később), és közben tényleg szellemes tud maradni, és tud nem több lenni ennél.

A kötet történetét egy vidéki polgármester feleségének a lányaihoz való viszonya szervezi. Az anyát évtizedek óta bántja, hogy a saját legbelső elvárásai ellenére nem sikerült egy fiút sem szülne, és ez alapjaiban meghatározza a gyerekeivel szembeni karcos maximalizmusát, illetve a gyermekei kötődési nehézségeit is. Noha az elbeszélés központjában a három lány áll, az ő életüket, az ő működésüket követjük, mégis az anyával való probléma válik a szöveg fő fókuszává, olvasóként elsősorban ennek a problémának a megoldását várjuk, ez a kérdés jelenti a legnagyobb feszültséget.

Három jól ismert, a sitcomok struktúrájából kölcsönzött karakter látunk (Épp ma tanultunk a szituációs komédiákról az egyetemen, szóval bocsi a sok ilyen példáért, bár tényleg azt értem, hogy megvilágítóak.): Dorkát, aki anya, de amúgy, amikor nem anya, akkor diplomás nő, aki több nyelven beszél, ám az elmúlt néhány évben őt szinte csak anyaszerepben látjuk; Nusit, aki leszbikus, egy olvasott divatlap főszerkesztője, és akinek magánélete teljesen romokban; és Borit, aki épp a boldogító igent kívánja kimondani egy férfinak, aki mellett még az is lehet, hogy nem terem valami sok boldogság.

Ahogy a sitkomokban, úgy ebben a regényben is az a történet tétje, hogy a szereplők hogyan viszonyulnak ahhoz a normához, amit számukra felállítanak, mennyire képesek elütni, vagy kigúnyolni azt. Miközben mindhármuk életében béklyót jelentenek a norma olyan elvárásai, mint az anyaságban való kiteljesedés vagy épp a boldog házasélet megteremtése, a történet attól lesz egyre mélyebb, viccesebb és szürreálisabb, ahogy (nyilván Freud után ez sem nagy állítás) ezek a korlátok egyre jobban szabadulnak fel, akár rögtön azzal, hogy ezek a gátak kinevethetővé vállnak.

Dorka a tökéletesnek tűnő háromgyerekes családjában, úgy érzi, lassan kiüresedik, mert alig vállal bármi mást az anyaszerepen kívül. Odaadó anya volt, de most nem tud menekülni az elkényeztetett gyermekeinek a fogságából, miközben férje kapcsolaton kívül keresi a kielégülést. Úgy érzi, meg kell keresnie a helyét, miközben bellülről égeti a társadalmi elvárás:

Egy anyának megvan a helye.

Bori házassága szinte ideálisnak tűnik, a lány egy korábbi bántalmazó kapcsolatából felépülve áll most az oltár elé, és miközben látszólag minden rendben van, hamar kiderül, hogy nem a férj nemtörődömsége a legnagyobb probléma, miközben már önmagában is:

Egy tespedő férjnél minden más szórakoztatóbb.

És – nem tudom, hogy valóban igaz-e, vagy csak a személyes figyelmem terelte erre, de – számomra egyértelműen Nusi karaktere volt a legkidolgozottabb, talán éppen azért, mert az ő élete áll a legtávolabb az anya által elképzelt konzervatív heteroszexuális nősorstól. Nusit a szülei tizenhat évesen Budapestre küldik, hogy ne legyen szem előtt, és hamar beilleszkedik a „Madách téren nevelkedő filmes, zenész, dizájner, önjelölt celeb meleg közeg”-be. Látszólag, ahogy arra maga is reflektál, a vidékről magukat felküzdő meleg karakterek kliséje mentén alakul az élete, a családjáról való gondolkodásában ez a kívülállóság cinizmust és erősen mutatott közönyösségben jelenik meg, Dorkával kapcsolatban például így beszél a terápián:

Szerintem nem használja ki a tehetségét, mert állandóan szül, meg gyerekezik, szerinte meg én egy konformista picsa vagyok, akinek sosem lesz normális családja.

Ezzel együtt is Nusi egy jól felépített karcos és érző karakter, aki talán most először szerelmes igazán, mégpedig Laurába, ugyanakkor Laura előtt szégyelli a saját családját, anyját, vidéki, konzervatív származását, a kispolgáriság minden tobzódó gesztusát.

Ez az Innen szép nyerni alcímű regény kiinduló helyzete, és sokáig csak ennek a helyzetnek a felvázolása történik a vidéki lakodalom és a, mindegy véletlenül, családi nyaralássá váló nászút alatt. Mindezt követően jól kitalált, humoros és mély jelenetek mentén építkezik tovább a regény egészen egy nagyon katartikus, vicces és elkerülhetetlen tetőpontig és az elnagyolt megoldásig, megoldásokig. A regény olyan értékek mellett tesz eközben mindenféle álságosság nélkül hitet, mint a mentális egészség, az őszinte és tiszta kommunikáció, az önelfogadás vagy az egyenlőség, és miközben tényleg azt gondolom, hogy ezek jól működnek ebben a regényben, valahogy kevésnek is bizonyulnak, és ezt megpróbálom elmagyarázni.

Szóval, azokat, akiknek viszketésük van ezektől a lányoktól, teljesen megértem. Néhány perces Instragram videóból építkeznek, kénytelenek elnagyoltak, leegyszerűsítőek lenni, és sok szempontból ez a regény is ilyenre sikerült. A vázlatos karakterek minden problémájára az ad segítséget, hogy elmennek pszichológushoz, és ezek a problémák néhány ülés alatt megoldódni látszanak, aminek a valóságmagja kérdéses úgy is, hogy nem akarom megkérdőjelezni a pszichológiát, sőt, kifejezetten támogatom, hogy mindenki járjon pszichológushoz. Ezzel együtt persze azt is gondolom, hogy nem a megoldásánál kezd el ez a könyv elnagyolt lenni, tényleg az egész történet az, és itt utalnék vissza arra, hogy a lányok elugranak az íróság ás a regénylét fogalmaitól.

A Nem akarok beleszólni egy jó könyv a saját keretei szerint. Szerethető, és jól felismerhető karakterek vannak benne, olyanok, akik működnek elmélyítés nélkül, hiszen mi mind ismerünk – úgymond – ilyeneket, értjük ezt a fajta létezést, éppen ez működteti a lányok Instagram oldalát is. És közben pozitív, hogy a regényben szereplő lányok nem hagyják annyiban, ha húzogatják a hajukat, a benne szereplő nők pedig tudnak nevetni, mert tudják:

Ha valami könnyű olvasmányra vágysz, ami amúgy azért felelősséggel gondolkodik a világról, akkor erre a könyvre van szükséged, mert ez egy jó könyv, tele jó jelenetekkel, olyan, mint egy Szex és New York rész, aminél tudod, hogy képtelenség, hogy bármilyen értelemben is valóságos legyen, de végig hiteles marad a megéléseiben és a szabályaiban, tud szórakoztatni, és nem esik ki  a pozíciójából. Egy jó olvasást jelent ez a könyv, és örülök, hogy csak ennyit akart adni nekem, mert kínos lett volna bármi más, ebben viszont tényleg szuper volt.

Kedvenc részem: A lányok egy ponton az anyjukat kezdik el játszani egymásnak, és az egy elképesztően vicces jelenet, amiben jól áll össze mindaz, amiben itt szó van. Az Innen szép nyerni rengeteg mindent tud jelenteni, így például azt is, hogy a három lánynak újra meg kell találnia a szövetséget, és az a pillanat ennek az olvasatnak a csúcspontja.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik szemeznek ezzel a könyvvel, azoknak, akik utolsó pillanatban valami csajos ajándékot adnának olyannak, aki szereti a lányokat, vagy olyannak, aki nem nagyon szokott olvasni, de jó a humora, azoknak, akik olvasnának egy olyan könnyű karácsonyi történetet, amiben nincs karácsony, de sok nevetés, elfogadás és szeretet van, és persze, mindenkinek, aki kedvet kapott a könyv elolvasásához.

Bányainé Nagy Judit – Fancsikai Eszter – Tapasztó Orsi: Nem akarok beleszólni
Innen szép nyerni
Helikon, 2021
239 oldal
Így olvastam: Három kisebb 1-2 órás esti pihenős alkalommal. Könnyű, kényelmes a nyelve, nem feltűnően, de egy picit nagyobb fontokkal dolgozik a könyv, így szintén könnyebb haladni vele. Tényleg egy kellemes, pihentető olvasmány.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, örülök, hogy végre tudtam nektek is mesélni erről a könyvről.

Ha a bejegyzés meghozta a kedved a könyvhöz vagy volt olyan gondolat, ami megfogott vagy érdekesnek találtad, és és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Idén lehet, hogy már csak összefoglalósabb bejegyzések várhatóak, 2021 kedvencei, 2021 tanulságai, decemberi summa, de jövőre szeretnék vadabb értékelésekkel telibb hónapokat majd. Ami biztos, hogy rövidesen érkezem majd ezekkel a bejegyzésekkel, aztán pedig új év, új fogadalmak. Addig pedig, tudjátok:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Seanan McGuire: Mélybe ránt a Lápvilág

Sziasztok,

a mai bejegyzésben a Csellengő gyerekek sorozat önállóan is olvasható második részéről, a Mélybe ránt a Lápvilág című ifjúsági fantasy kisregényéről fogok nektek írni, ami az izgalmas és ígéretes, de valamelyest felületesnek bizonyuló első kötetnek az előzménytörténetét meséli el. A sorozatban boldogtalan gyermekek számára egy ajtón át egy-egy új világ nyílik meg, amely passzolhat a személyiségükhöz, és amelyben lehetőséget kapnak boldogulni. Az ikerpár Lépvilágbéli történetét ugyan már valamennyire ismeri, aki olvasta az első könyvet, viszont itt sokkal nagyobb keretekben látunk rá mindarra, ami az első részben is történt, jobban elmélyülünk az első rész motivációiban is, miközben ebben a könyvben végre tényleg látjuk, hogy hogyan lesz gyerekekből csellengő gyermek. Kezdjünk is bele:

Seanan McGuire a Mélybe ránt a Lápvilágban a Minden szív kaput nyitban már megismert ikerpárjának a történetét meséli el. Jacket és Jillt születésüktől kezdve követjük: egy karrierista pár gyermekeikként jöttek a világra, akik nem igazán voltak alkalmasak a gyermeknevelésre. Mindkét szülő úgy érezte, kimaradnak a társadalmi státuszukat biztosító beszélgetések bizonyos részeiből, ha nincs gyermekük, akikkel büszkélkedhetnek, de a gyermekvállalást a beágyazottságuknak a biztosításán túl semmiféle felkészültség vagy gyermeknevelési szándék nem kísérte. Az anya abban bízott, hogy egy szép kislánya lesz, akivel a társaságban dicsekedhet, az apa egy fiút remélt, aki sportsikereivel az egész családot büszkévé teszi. A megszületett két ikerlány sorsa, noha lányok, ezen társadalmi normák mentén már születésükkor megpecsételődött.

Jacqueline hamar az édesanyja által kijelölt útra kényszerül, szép lány lesz belőle, aki nem lehet koszos, nem lehet hangos, nem lehet neveletlen, mindig figyelnie kell a megfelelő viselkedésre. Halk szavú, udvarias, édes kislány lesz, ahogy nagyon szemléletesen – és divattörténetileg abszolút igazoltan – a könyv is bemutatja: nincs is igazán más választása, hiszen a kislányok szép ruhái túl szűkek voltak ahhoz, hogy bármit játsszon, és hogy egyáltalán gyerek lehessen, a kislányként csak a többi pompás kislány ruháját tudja csodálni. Jillian az apja álmait valósítja meg, rövid a haja, nem hord szép ruhákat, focizik és egyébként is futkározhat a többi fiúval, ugyanakkor az iskolában már nehezen talál magának közösséget, senki nem tudja, hogyan viszonyuljon hozzá.

A két lány világát éppen ez a viszonyuláskényszer határozza meg, a tökéletes családkép illúziója az egész családot csapdába ejtette, ennek a végigvezetett metaforája, hogy a Jackként és Jillként megismert karakterek az otthonukban nem használhatják a becenevüket, mely alkalmas volna arra, hogy a kapott nevüket magukra formálják. Ketten egy ideig mégis képesek még kilépni ezeknek a kényszereknek a nyomása alól, az ikerség keretei, a testvéri bizalom egy-egy ponton még képes arra, hogy feloldja a szigorú rendszert és elvárás nélküli szeretetet, elfogadást adjon a testvérpárnak:

Mégis, kettejük közé éket vernek az elvárások, mindketten arra az életre vágynak, ami a másiknak megvolt, és ez a vágy irigységet és gyűlöletet szít köztük, melyből úgy tűnik, egy a padlásszobában talált ajtó nyújt – végül pillanatnyinak bizonyuló – megoldást. Ahogy a Minden szív kaput nyit című történetből már ismerjük, az ajtók boldogtalan gyerekeknek nyílnak meg, hogy olyan világokba vezessék őket, amelyek jobban hasonlít a személyiségükre, így akár egy boldogabb élet ígéreteit jelenthetik. Noha az ajtók rendszerét pontosan továbbra sem ismerjük, a két gyerek szívében éledező gyűlölet a Lápvilágot nyitotta meg számukra, és bár a gyerekekben felmerült, hogy visszaforduljanak, valódi érvet nem találtak a hazatérés mellett, így évekig ebben a világban élnek.

A Lápvilágon állandó alkony uralkodik; ez a villámcsapás és feltámadás közötti várakozás világa. Ez a végtelen tudományos kísérletek földje, a szörnyű szépségé és a rettentő következményeké.

Miközben a fenti idézet rendkívül jól leírja a világot, mégsem kapunk belőle konkrétumokat, szóval muszáj visszavennem a szót: A Lápvilág a gótikus fantasy, horror és mesehagyomány keretei szerint épül fel, egyszerre van benne valamiféle dark Holle anyós báj, és közben keményen látjuk itt a gyermekekért harcoló Victor Frankensteint és Drakulát, a vámpírok urát, akik korábbi csellengő gyerekekként ide kerülve ma alapjaiban határozzák meg a világ működését. A két úrban a közös, hogy őket – és így ezt a világot sem – kötik etikai gátak. A doktor karaktere a tudományos munka radikális, etikán túli kísérletei érdeklik (sajnálatomra erről a tudományvilágról elnagyoltan is alig beszél a szöveg), a vámpírurat pedig a mágia és a hatalom minél jelentősebb birtoklása köti le. A két lány aszerint választ a két úr közül, hogy melyikük számára a dolgos vagy a hercegnői élet a vágyott, szerencsétlenségükre azonban ez erkölcsi döntésnek is bizonyul.

A Lápvilág biztosan más, mint az általunk elképzelni bírt világok, ennek a rögtön szembeszökő szimbóluma a Hold, melyet ez a regény is megszemélyesít, azonban ez a Hold nem a jóságos, a poétákat és a koldusokat figyelő, meghallgató Hold itt. Az égitest tekintete itt nem bizalmas, hanem vörös, rosszalló és ítélkező.

A világról való tudásunk ilyen és ehhez hasonló morzsákból, észtevételekből születik, és nem is áll össze egy nagy tudássá, egyfajta A szolgálólány meséje szerű szűk tekinteten át látunk, amely nem láthatja az egész világot működése közben, de felismer bizonyos szabályszerűségeket, melyeket nem morális vagy etikai alapok, hanem az együttélés békéjének fenntartása hozott, céljuk pedig szinte kizárólag az utánpótlás nevelése ezen a szinte terméketlen világon.

A kötet LMBT szála az egyik lány és a szinte ritkaságszámba menő ezen a világon született karakter között kialakuló leszbikus kapcsolat, amely ebben a szövegben nagyrészt természetesen van kezelve. Izgalmas volt látni, és építette a világot, hogy ebben a regényben ez az egyetlen olyan viszony, amely valódi kötődést és érzelmi biztonságot tud teremteni, és amely ilymódon szinte túl szép ahhoz, hogy ebben a világban létezni tudjon. A két lány ébredő szexualitásuk közben találja meg egymást, de inkább a keresés és az öndefiniálás tematizált, semmint az, ami történik a két karakter között, akár konkrétan szexuálisan. McGuire történetei nem attól lesznek LMBT+ regények, hogy ezek a témák erőteljes fókuszt kapnak, hanem attól, hogy jól használja ezeket a karaktereket, részei a világnak és építik a cselekményt, itt is ez történik, és spoiler nélkül aligha mondanék erről többet, mindenesetre lelkesítően ügyes.

És ami még elképesztően lelkesített, az az, hogy túllépet a szöveg az első könyv idegenítően hosszú párbeszédes formájától, és mindazt, amit a lányoknak a Lápvilágon töltött éveiből tudni érdemes, egy szuperjó, kedves, vicces mindent tudó narrátor mesél el, aki időben a történet előtt jár, így ismeri a dolgok eredményeit, és nem aprózza szét az olvasó figyelmét miközben sokszor évek között ugrálunk a rövid könyvben. A szöveg fő jegye továbbra is az, hogy nem a világépítésre, hanem a karakterek működésére helyez nagyobb hangsúlyt, mégis segít, hogy egy olyan elbeszélőnk van, aki ismeri a csellengők világát, és noha helyenként nagyon direkten ad bölcselkedő nevelési tanácsokat, azt is hitelesen teszi: Hibák, amiket ne kövess el, ha nem akarod, hogy a gyereket csellengő legyen.

A regény a sorozat második darabjaként abszolút jól működik, hiszen megválaszolja az első könyvben felmerült ajtókkal teli világokkal kapcsolatos kérdéseinket két élet leírásán keresztül. Megismerjük a világot, amiről korábban annyit tudtunk csak, hogy ha élnének benne egyszarvúak, azok biztosan embert ennének, de közben okosan lép túl ezen a bemondáson, felhasználva a gótikus horror sajátos történetszálait, miközben persze, tényleg erkölcsi kérdések körül is maradt gondolkodni valónk. Én abszolút jobb könyvnek gondolom az elsőnél, bár tudom, hogy ezzel kapcsolatban megoszlanak a vélemények, és heteken belül olvasom is a harmadik részt már a Cukorszín égbolt alatt című regényt.

Kedvenc rész: Az Úrnak van egy szolgálója, aki korábban maga is csellengő gyerek volt (ami már önmagában csodálatos: FELNŐTT CSELLENGŐ GYEREKEKET LÁTUNK MÉG, SOKAT!), és nagyon jó, reális, ügyes helyzetei születnek, vicces, cinikus, kedves asszony, aki nagyon ügyesen volt beosztva, mélyen kedveltem.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik valami véletlen okból nem folytatták a könyvet, noha a Csellengő gyerekek sorozatot elkezdték korábban, ajánlom azoknak, akik ismerkednének a horror, ifjúsági horror műfajával, ajánlom lelkesen azoknak, akik félnek, hogy sosem fogják megtalálni a helyüket a világban, és persze mindenkinek, akinek ettől az értékeléstől kedve támadt elolvasni.

Seanan McGuire: Mélybe ránt a Lápvilág
(Csellengő gyerekek 2.)
Fumax, 2019
168 oldal
Így olvastam: Két este, gyorsan lehet vele haladni, nagy betűtípus, rövidebb fejezetek, visz a lendület is, de tele van olyan pontokkal, amikben le lehet tenni, vannak a narrátornak hosszabb, bölcselkedőbb részei, de egy nyugodt délutáni, esti olvasmány tud lenni.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, örülök, hogy végre tudtam nektek is mesélni erről a könyvről, épp egy szaftos kis kiégésközeli helyzetből igyekszem kikecmeregni, és örülök, hogy tudtam figyelmes lenni a blogon.

Ha a bejegyzés meghozta a kedved a könyvhöz vagy volt olyan gondolat, ami megfogott vagy érdekesnek találtad, és és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Szeretnék a héten még érkezni egy alternatív fülszöveggel és egy értékeléssel, de nem kiégni is szeretnék, meg vasárnap hó vége, tehát summázok is, meg ilyenek, ami biztos, hogy ti ne feledjétek a következő bejegyzésig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 / 10 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén