Sziasztok,

a mai bejegyzéssel nagyon-nagyon-nagyon sokáig meg voltam lőve. Volt már szerencsém korábban lapozgatni a Micsoda család! című könyvet, a Szivárványcsaládokért Alapítvány első lapozóját, ami egy 15 duplaoldalas lapozóként két egy-két sorokba szedett verset, és kedves, szép, de nem különösen izgalmas illusztrációkat tartalmaz. Azért voltam bajban ezzel a könyvvel kapcsolatban, mert nem tudtam, hogy mit mondhatok el a könyvről úgy, hogy a jobboldali politika, az LMBT+ szervezetek, sőt, a könyvet kiadó alapítvány is egészen fura állításokat tesz, én meg csak vagyok így, tehetetlenül, talán egy picit mindenkit értve.

Arra jutottam tehát, hogy egy rövid ismertető után rátok dobom a dilemmáimat. Nem tudom, hogy ez mennyire jelenti majd a tehetetlenséggel kapcsolatos problémáim megoldását, de abban talán bízom, hogy a bejegyzés legalább egy-egy kósza gondolatokat elindít, mondjuk a felelősebb közéletről vagy a társadalmi működésünkről. Többet az életben sem várok már semmitől. Kezdjük!

Micsoda Család!

Lawrence Schimel és Elīna Brasliņa könyve, a Micsoda család! két kedves történetet mesél el kisgyerekekről, akiknek háziállatuk van, és akiket azonos nemű párok nevelnek. A Micsoda reggel! történetben egy kisfiú enni ad a cicájának, miközben még az egész család alszik, a Micsoda este! című mesében pedig egy kislánynak és az apukáinak a lefekvés előtti pillanatait követjük, amelynek nyugalmát a játszani, bújócskázni vágyó kutyus töri meg. A könyv legnagyobb előnye, hogy túllép a bájos, de olcsó, tömeggyártott kistehén a mezőn típusú lapozókönyvek világán, és hogy bár a szereplők itt is kedves, leegyszerűsített alakok, a gagyi lapozók giccses vizualitása helyett is egy mértéktartó, kedves, melegszívű családi működés látszik a rajzokon, amik nem ragyognak, nem túldíszítettek, mégis aprólékosak és figyelmesek annyira, hogy lekössék egy kisgyerek figyelmét.

Szabó T. Anna versszövegezése is bájosra sikerült, okos választás volt egy kedvességéről ismert, sokat foglalkoztatott író és fordító megkeresése az anyaggal. Bár (főleg a második versben) helyenként döccennek a rímek (például: „Rex a végét várja. / Felugrik az ágyra. // A macim ellopta! / Hé, állj meg! Add vissza!”), a szöveg kortárs nyelven szólal meg, nem gügyög, mégis kedves, működik nyelvileg is, ugyan a szavak, mondatok felépítése nem lép túl a Zelk Zoltán, Donászy Magda típusú kis kedves gyerekversek világán, de ez egy gyereket sem fog zavarni.

Talán a kötet legnagyobb érdekessége az az a vállalás, hogy a felelős állattartásra sokkal jobban fókuszál a szöveg, mint arra, hogy ezek a gyerekek szivárványcsaládokban élnek. Nyilván a reprezentáció azért is jó itt, hiszen a szivárványcsaládok gyerekei számára természetes is ez, és a kötet ezen családok számára nyújt példát. Olyan családok működésébe lát bele a könyvet lapozgató gyerek, ahol történnek hétköznapi dolgok, és mellesleg azonos neműek a szülők. Ha mégis egy nem szivárványcsaládban felnőtt gyerek kezébe kerülne ez a könyv, és felmerülne, hogy miért alakult így ezeknek a gyerekeknek az élete, az acsaladazcsalad.hu oldalon látunk pontosabb tanácsokat azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet erről kedvesen és érthetően beszélni egy kisgyerekkel.

Micsoda társadalom!

És akkor rá is térhetünk a nehezebb részekre, amikor nem erről a könyvről lesz szó konkrétan, a tartalmi és esztétikai működések mentén semmiképp nem. Gesztusokról szeretnék pár szót, arról, hogy mit jelent a politika, mit jelent a lobbitevékenység, hol értünk félre dolgokat, és hogy hol csúsztat a jobboldal, illetve, hogy hol kellett volna pontosnak lennie a könyvet kiadó Szivárványcsalád Alapítványnak.

Messziről indítva talán azzal érdemes kezdeni, hogy egy nagyon beteg és hol káros szereptévesztésekkel, hol kényszerű szereptúllépésekkel működő nyilvánosság a magyar nyilvánosság a 2020-as évek elején. Ma nagyon sok médiában dolgozó szakember arra kényszerül, hogy kilépjen a klasszikus szakmája keretetiből. Csak néhány példa: Lakner Zoltán politikai elemzőként most a Jelen című hetilap főszerkesztője, mert nem talált hiteles közéleti felületet annak, amit ő mondani szeretne, Ceglédi Zoltán elemzőtől naponta várják el a kormányváltást, miközben elemez és regisztrál politikai helyzeteket, Péterfi Judit újságíró, riporter vagy Simon András televíziós műsorvezető Márki-Zay Péter kommunikációs stábjának a vezetője, és egyébként is újságírók tömegei írnak véleménycikkeket olyan orgánumoknak, ahol a tényújságírás alig létezik, mások pedig szintén az elemző címkéjük alatt milliókat égetnek el agresszív egyoldalú facebook reklámokra.

Ennek a közéleti működésnek az egyik terméke ez a könyv, amelyet nem egy gyerekkönyvkiadó adott ki, hanem egy alapítvány, amely alternatív útvonalakon megteremtettek valamit, ami kvázi könyvkiadásként történik: Szabó T. Anna lefordította ezt könyvet, Nagy Boldizsár megszerkesztette, a kormánypárti és esetleg független homofób médiumok pedig betámadták, lévén, hogy ez a globális (tendenciákat követő – ezt persze nem mindenki teszi hozzá ezzel a pontossággal) buzilobbinak a terméke.

(És itt most csak mellékelten jegyzem meg, hogy a lobbitevékenységek mai szinte korlátozatlansága elképesztő károkat tudnak okozni, a gyógyszerlobbi európai és globális működése nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ne legyen transzparens a covid körüli nyilvánosság, az olajipari vállalatok lobbitevékenysége gyakorlatilag a legnagyobb gátja a globális klímakatasztrófa megfékezésének, lelassításának, az emberjogi lobbicsoportok pedig gyakran csak szűk látókörűen a saját érdekcsoportjainak a működését vizsgálják, nem a teljes társadalomét. Ezzel csak azt szeretném előre jelezni, hogy szerintem a lobbi szót nem érdemes magunkra venni, sőt, fontosnak tartom tematizálni a lobbikritikus működést is, olyan helyzetekben is, ahol nekünk kedveseket mondanak.)

Mindennek tudatában azonban azt gondolom – és ezzel közelítek a könyvhöz –, hogy ez egy lobbikönyv. Nem eredendően az, nem esztétikai vagy tartalmi keretekben, de ebben a társadalmi kontextusban biztosan, ahogy egyébként a Meseország mindenkiét is annak kell látni. Egy-egy nem könyvkiadással foglalkozó alapítvány vagy egyesület adta ki ezeket a könyveken, amelyeknek társadalmi és nem kulturális víziójuk van a világról. A Szivárványcsaládokért Alapítványé például ez:

Fontos célunk az ismeretterjesztés, és az, hogy a szivárványcsaládok helyzetéről higgadt, nyugodt hangvételű, egymás érveire odafigyelő, tényeken és jól alátámasztott kutatásokon alapuló párbeszéd induljon.

acsaladazcsalad.hu/Hu/rolunk

A Micsoda család! megjelenése ezt a tevékenységet szolgálja. Nem könyvpiaci szereplőként az ebben a témában bizonytalan és bátortalan gyerekkönyvpiacot kívánja a szivárványcsaládok reprezentációja felé terelni, és a könyvpiacon található űrt kívánja betölteni, mert ez szolgálja a társadalmi víziójukat. És ezzel a tevékenységgel tényleg nincs gond, csak fontos a tudatában lenni annak, hogy ez lobbitevékenység, és kellemetlen amikor erről nem fogalmaznak pontosan.

A Meseország mindenkié és a Család az család mondatok elképesztően fontos mondatok, de nem lehet, és megfelelő kommunikációval nem is kellene, félretenni ezeknek a politikai üzenetét – egyenjogúságot mindenkinek, ne legyen törvényes megkülönböztetés létező és lehetséges családok között –, különösen úgy nem, ha azokat olyan alapítványok vagy egyesületek teszik, amelyek társadalmi, közéleti szerepet vállalnak.

Amikor felmerül a buzilobbi vádja, úgy érzem, az nem teremt tiszta helyzetet, ha egyértelműen elugrunk a vád és a címke elől. Nagyon fontos lehetősége volt az alkotók és kiadók kezében ahhoz, hogy elmondják, igen, a lobbitevékenységük abból is áll, hogy a könyvpiacon meg nem jelenő, de számunkra fontos ügyeket felkarolják, de ez nem jelenti óvodások átműttetését, nem jelenti azt, hogy kötelezővé tesszik a könyveiket, nem jelenti mindazt, amit ellenük vádként felhoznak. Álságos helyzetet teremt azt mondani, hogy ezek csak könyvek, amikor azokat nem – csak – esztétikai szempontok mentén választották ki kiadására, hazugság letagadni a lobbimotivációkat, és ez egyszerűen tényleg nem szolgálja a tisztánlátást.

És akkor itt most konkrétan arról írnék, hogy miért utálok ezekről a könyekről beszélgetni és írni: Láttátok, ezért a könyvért sem feltétlen a rajongásom, a Meseország mindenkiéről is meg akarom írni, hogy nagyon sok a kérdésem vele kapcsolatban, mert úgy látom, hogy mind esztétikailag mind társadalmi valóságában vannak problémás mozzanatai, ráadásul – ugye – még azt is gondolom, hogy ezek lobbiszövegek. És ezekkel a kijelentésekkel máris majdnem náci vagyok, függetlenül attól, hogy milyenek az érveim, vagy hogy milyen nézőpontból tennék állításokat. És ezt a működést éppen ez az ez csak egy könyv mismásolás hozza létre, amiben nem válik kimondhatóvá, hogy egyetértek az ügyekkel, de nem tetszenek könyvek bizonyos részei, vagy nem tetszenek könyv körüli működések.

Merthogy a mai magyar társadalomban mire elkezdődhetett volna egy önkéntességgel, civil élettel, polgári, aktív állampolgárságról gondolkodó működés, addigra a civileket megbélyegezték, több éve folyamatos támadások, vegzálások alatt állnak a nem Fidesz szerinti konzervatív ügyeket vivő szervezeteket, és senki nem beszélt igazán ebben az országban az össztársadalom egésze számára érthetően arról, hogy mit jelent civilnek lenni, mit jelent alapítványokba, egyesületekbe szerveződni vagy mit jelent önkéntesmunkát végezni (amit nemhogy a Soros György nem fizet ki, hanem hogy konkrétan senki nem fizet ki, önként csinálod, elköteleződésből – érthetetlen, ha senki nem magyarázza el).

Azok, akiknek ezekről a könyvekről és erről a lobbitevékenységekről írnak jótollú és kevésbé jótollú propagandisták, nem látják azt, hogy érdekcsoportok, alapítványok adnak ki könyveket, kvázi a kiadók helyett, vagy azokat megkerülve, és nem is tudják, hogy hogyan kezeljék ezt a helyzetet, azt pedig különösen nem értik, hogy mit keresnek ezek a könyvek a könyvesboltokban. Talán meg akarja téveszteni a vásárlóit? – néz ránk cinikusan Rogán Antal és Kocsis Máté, és hiába van az, hogy nyilván erről szó sincs, mégis ki magyarázza el, hogy legyünk kritikusak, és tegyünk különbséget lobbitevékenység és lobbitevékenység között, ha nem azok, akik egy ügynek a valóságukat áldozzák fel és iszonyatosan hisznek benne?

Én tényleg úgy gondolom, hogy ez az ország nem homofób. 2022-ben is így érzem, amikor Orbán Viktor telehányja az országot a homofób faszságaival, és arról fogunk szavazni, hogy végezzenek-e el nemátalakító műtétet óvodásokon. De miért higgye el bárki, hogy a család az család, ha azt is el akarjuk hitetni velük, hogy ez nem politika, ez nem közélet, ez csak néhány könyv. Olyan könyvek ezek, amelyek amúgy tényleg nem ártanak gyerekeknek, de közben nem is az év legjobb gyerekkönyvei, nem azért jelentek meg, mert felháborító, hogy ez a csodás könyv még nem jelent meg magyarul, nem tarolták le a világot a népszerűségükkel, és nem verekednek az emberek értük a könyvesboltokban, és nem is az áll a megjelenésük mögött, hogy egy kiadóvezető beleszeretett egy külföldi könyvvásáron, hanem egyszerűen az, hogy ezek a könyvek szolgálnak egy – szerintem tényleg fontos – ügyet.

Fontos volna elmagyarázni, hogy a politika az nem az, hogy leszavazunk négyévente, hanem az a társadalmi valóság, amiben élünk: A közös dolgainkon való gondolkodás, folyamatos válaszkeresés arra, hogy milyen világban szeretnénk élni. Amikor egy alapítvány megfogalmazza a vállalását, erről gondolkodik. Ügyeket választ, megmutatható és nem medializálható eszközöket használ ahhoz, hogy a saját ügyében egyre jobb eredményeket érjen el, és közben folyamatosan tájékoztatnia kell a nyilvánosságot arról, miért fontos az ügyük, és miért használják az adott eszközöket. Ezzel lesznek ellenőrizhetőek, és ezzel tudnak szimpatizánsokat, támogatókat is elérni.

Ügygazdaságnak nem azt kellene jelentenie, hogy kiadjuk a könyvet, és ezzel el is végeztük a munkát, hanem azt, hogy felelős marketinget, felelős nyomonkövetést építünk ki, és jó válaszokat adunk. Szerintem a válaszokon és azok pontos és jólszervezett ismétlésén nem volna érdemes spórolni. Fontos volna pontosan érteni a helyzeteinket a közélet, civilség világában, jó volna ügyesen észrevenni, mihez képest kell beszélnünk valamiről, és végsősoron elképesztően jó volna egy jól, könnyen érthető átláthatóság. Nem azért, mert tele vagyunk dugdosnivalóval, hanem azért, hogy lássák, hogy nincs mit rejtegetnünk. Képzeljük csak el, micsoda ország lehetne így!

Ha volt a posztban olyan gondolat, ami megfogott, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donably oldalán.

Ennyi lett volna a mai bejegyzés, remélem sikerült átadni azt a logikát, érvrendszert, aminek a mentén szomorú vagyok ebben az egész ügyben. A következő bejegyzésben már egy egészen más könyv értékelésére fordulunk rá egy jó kis alternatív fülszövegekkel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió