LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Hónap: 2023 november

Marie Aubert: Igazából nem ilyen vagyok

Sziasztok,

hogy rögtön egy a bejegyzéshez kevésbé kapcsolódó hírrel érkezzem, isten hozott titeket az első bejegyzésben, amit az új és csodálatos sötétkék babzsákomban írok, amit a szegedi zero waste csoportban találtam két csomag gumicukorért. Nagy öröm, különösen, hogy Marie Aubert új regényéről mesélhetek nektek innen, amit akkor is rohantam volna elolvasni, ha nem leszbikus vagy biszexuális az egyik főszereplője, de így egy picit még lelkesebben vetettem magam az oldalak közé. Aubert Felnőtt emberek című regénye lenyűgöző darab volt, amelyben egy nő a biológiai órájával fut versenyt, miközben a családja elvárásaival is küzd, a novelláskötete talán kevésbé tartotta feszesen azt az északi, érzékeny, minimalista világot, és hát, ezt a regényt már nagyon vártam, és úgy érzem, érdemes is volt várni rá.

Az Igazából nem ilyen vagyok olyan regény, amit egy északi szerzőtől elvárunk, ha lélektani regényről, családi működésekről, elhallgatásokról szeretnénk olvasni. Ahogy a cím is elővezeti, két síkon zajlik a történet, amelyek alig folynak össze, nem is folyhatnak igazán, ahogy Aubert korábbi szövegei sem igazán a megoldások felé tartanak. Pontos és izgatott működésben látunk egy családot, három nap történetét, amelynek cselekményét egy fiatal lány konfirmációja adja, miközben a valódi helyzetek a szereplőkön belül mutatkoznak meg.

A nagy eseményt, amelyben egy lány kvázi felnőtté válik az egyházi keretek szerint, egy nagy közös családi ebéddel ünneplik, erre hazatér a fővárosba költözött nagynéni, Hanne, és az apa, Bart is kénytelen félretenni a feszültebb viszonyát az édesapjával. Az események mögött évtizedes családi sérelmek állnak, amelyeknek váltott narrációval az olvasó mind a mélyére nézhet: Nills talán nem volt a legjobb apja Bartnak, Bart élete mindig tökéletesnek tűnt, most mégis széthullni érzi a családját, Hanne pedig küzd gyerekkori és fiatal felnőttkori túlsúlyának démonaival, amelyet a tökéletes Bart árnyékában kellett napról-napra megélnie. Minden szereplő történetében kapunk kulcsot ahhoz, miért is sebezték meg a másikat, nem ítélkezik az elbeszélés felettük, miközben a szereplők között ezek a sérelmek és igazságok továbbra is kibeszéletlenek, és így feloldhatatlanok maradnak.

A regény két fő szereplője Bart és Hanne, a negyvenes éveikben járó testvérpár, köréjük épül a szülői és gyermeki generáció, amely az apa esetében inkább kíséri és magyarázza a történtek időbeli mélységét, a fiatal konfirmandus lány esetében pedig inkább egy önálló száll indul, amely kapcsolódik Hanne gyerekkori tapasztalataihoz, mégis valamiféle kiutat mutat a jól megkomponált, az egyházi és családi hagyományok miatt méginkább forgatókönyvszerű családi hétvégéből. Bart házassága kiüresedett a férfi számára, de ez nem látszik meg a mindennapi viselkedésén és a családi dinamikáikon sem. A férfi nagy felelősséget vállal a hétvége lebonyolításában, miközben belülről őrli fel a magának tett ígéret, ki fog lépni a mindennapok egyre frusztrálóbb mókuskerekéből.

Hanne esetében is rétegzett a hétvége jelentősége. Hosszú idő után ismét hazatér, most először érkezik haza vékony nőként, és most hozza el először a barátnőjét, Juliát. A két nő kapcsolata elég stabilnak mutatkozik, úgy tűnhet, akár képesek lehetnek majd humorral is kezelni azokat a helyzeteket, amelyeket ez a hétvége teremteni fog, Julia kifejezetten közlékeny és figyelmes, Hanne viszont egyre inkább a szégyellős. a piszkált gyerekkori mintái közé kerül, és ez a három nap a kapcsolatukra is rányomja a bélyegét. A testsúllyal kapcsolatok kérdések köztük továbbra is érzékenyek, és így Hanne történetébe sem kaphat Julia valódi betekintést: miért nem érzi úgy Hanne, hogy vele bármikor beszélhet? Miért teszteli a bizalmát é a kitartását Hanne, amikor – érjük Hanne monológjaiból – egyszerűen csak nem hiszi el, hogy megérdemli Juliát, hiszen a kövér lányt sosem szerették igazán?

Különösen izgalmas ez a téma a regényben a hazatérés valóságán keresztül, hiszen a találkozások ismerős helyekkel és ismerős emberekkel vagy az albumnézegetések folyamatosan újranyitják a múlt és a jelen összehasonlításának a kérdését. Van egy bátor vidéknarrációja a regénynek Hanne tekintetén keresztül, ahol a vidék trágyaszagot és kis pubokat jelent, de Bart is beszél arról, hogy három éve nagy vita volt arról, szervezzenek-e a városban Pride fesztivált, és zavarbaejtően sokan ellenezték. Aubert ügyesen mossa össze ezt a vidékleírást azzal, hogy Hanne viszonyai problémásak ezzel a várossal: például, nyilvánosan nem viselkedik úgy Juliával, mint ha egy pár volnának, de erre egyszerre íródnak rá a vidékiség tapasztalatai, és az is, hogy ebben a városban nem tudja, milyen oldottnak, önazonosnak, gúnyolt kövér kislány helyett vékony és csinos nőnek lenni, és ez talán a regény legügyesebb állítása.

„Az olyanoknak, mint Julia, könnyű azt mondani, hogy beszéljek többet magamról. Amikor efféléket mond, ideges leszek, és néha legszívesebben azt felelném, hogy örülnék, ha inkább ő beszélne kevesebbet mindenről.”

24.

A regény jelentette családi tabló sem túlbeszélt kép, nincsenek olyan leírt narratív vagy pszichologizáló megoldások, amelyek ne bennünk születnének meg olvasás közben, a párhuzamosan futó monológok mégis párbeszédbe lépnek egymással, és képesek megmutatni egy-egy emlék mindkét, akár mindhárom oldalát, és néhány helyzetben a szereplők maguk is képesek levonni tanulságokat. Hanne keresztanyaként felelősséget vállal Linnea iránt, hogy megtörje a saját gyerekkorából őrzött rossz sémákat, és visszaszerezze a magányos lány méltóságát, Bart és az apja viszonya pedig ugyan kevéssé tart a megbeszélés felé, mégis kis gesztusok mutatkoznak (bár itt jegyezném meg, számomra nagyon kézenfekvő volt, hogy lesz ételmérgezéssel kapcsolatos jelenet a könyvben, és nem tudom, hogy bánom-e, hogy elmaradt, talán igen.).

Egy-két hete, Linn Strømsborg szintén frissen megjelent, és már olvasott, és szintén rajongott Soha, soha, soha című könyve kapcsán (amelynek a témája, hogy a hősnő nem akar gyereket, soha, soha, soha) beszélgettem a barátaimmal arról, hogy lehet-e ez a fajta irodalom valamiféle metamodern minimalizmus? Ennek az értelmében ez a generáció van először tisztában a szülei hibáival és a saját traumáival, és erről képes is kimért, minden szereplővel empátiát gyakorló, mégis szenvtelen minimalizmussal írni. Minden kétséget kizáróan Marie Aubert is ilyen szerző, és fontos szerzője lesz ennek a témának és nyelvnek, miköben számomra – ahogy például Sally Rooney Hová lettél, szép világ című könyvét várva ott is megfogalmaztam – nagy kérdés, hogy merre haladhat az életmű. A Felnőtt emberek és az Igazából nem ilyen vagyok sok szempontból hasonló szöveg: a karaktereik elvesztek, családi meg nem értettség, és a sémák megtörésének képtelensége hatja át a kibeszélhetetlenségre ítélt szereplők mentális világát. Nem tudom, hogy hogyan nem lesz egy következő regény ezeknek a másolása (Rooney például kiszélesítette a szereplők befogott világát és ellépett attól, hogy csak magánviszonyokat ábrázoljon), de akárhogy is, már most várom!

Kedvenc részek: Hajnalban Budapest felé vonatozva kezdtem el nagyon fáradtan olvasni a könyvet, és Hanne pénteki bejegyzéseit végigbőgtem és végigremegtem, nyilván azért is, mert kövér meleg kisgyerekként egészen biztos voltam benne, hogy engem soha senki nem fog szeretni, és ma is ez a legnagyobb szorongásom a legszarabb időszakaimban, szóval, drága Marie, ezt kurvára megcsináltad, köszönöm!

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik esetleg még tartogatják az Auberttel való ismerkedést, és azoknak is, akik már ismerik a szerzőnőt, de ezt a könyvét még nem gondolták megszerezni, aligha éri őket csalódás. Azoknak, akik tudják, hogy egy családban nincs minden kimondva, és azoknak, akiket érdekel, mi mindent kellene elmondanunk ahhoz, hogy mások is megértsék, milyenek is vagyunk igazából.

Marie Aubert: Igazából nem ilyen vagyok
Scolar, 2023, 208 oldal
Így olvastam: Három hosszabb ülésben. Könnyű vele haladni, sodró fejezetek visznek tényleg mélyre, érdekelt, hogy milyen választ adnak fel nem merült kérdésekre a következő beszélők, végig sodró, könnyű, lendületes, de pontos nyelven szól, amiből tényleg csak a vonatok végállomása tud kiszakítani, legyél bármilyen fáradt is.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, örülök, hogy végre egy könyvről rögtön olvasás után le tudtam ülni blogolni nektek, és bár másutt épp kedves kiégésközeli helyzetekből igyekszem kikecmeregni, most szívből úgy érzem, hogy az olvasás és a blogolás szeretete is megint velem, remélem kitartást is ad hozzá az ég.

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogolni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Ahogy írtam is, most több nemrég olvasott könyv vár arra, hogy értékeléseket írjak róla, bízom benne, hogy ez most nem csak egy fecske, ami…, hanem egy első értékelés, és hamarosan tudok érkezni a következővel! De addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Marie Aubert: Igazából nem ilyen vagyok

Sziasztok,

a mai bejegyzésben a nagyon lelkesen várt új Marie Aubert regényről fogok nektek mesélni. A Felnőtt emberek című regénye konkrétan beragyogta a múlt évemet, és most itt ez az új regény, szintén az emberi kapcsolatok mélyére megy, mélyen, de nem ítélkezik. Erre volt szükségem, nézzük is, hogy miért, mielőtt megjön a nagyobb értékelő bejegyzés:

Mi tartja meg a testvérpárok között a kötelékeket, ha minden történetre másként emlékeznek, és ha egész életre kitartó sebeket okoztak egymásnak? Marie Aubert új regényében három nap történetét olvassuk, de ez lehetne két teljes életé. Bart középosztálybeli családi élete mindig tökéletesnek tűnt, Hanne szerint képmutatóan tökéletesnek, Hanne pedig a fővárosba menekült minden problémája elől, noha Bart szerint ezeket a problémákat Hanne maga okozta.

A testvérünk ismer minket a legjobban, de ők sem értik biztosan, hogy kik is vagyunk igazából. Aubert tudja, hogy azok a fontos dolgok, amikről nem beszél egy család az ebédlőasztalnál, és ezekből mutat pontos szemelvényeket.

Hamarosan érkezem róla az értékeléssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén