Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy régóta olvasni vágyott disztópiáról fogok nektek mesélni. Karin Tidbeck Amatka című regényét még 2019-ben vettem meg, akkor diplomáztam magyar alapszakon nyelvtechnológiai szakiránnyal, és az volt az ideám, hogy a szakdolgozatvédés után egy jó nyelvvel foglalkozó disztópia térít vissza. Akkor nem olvastam, és azóta is pakolgattam, pedig már a szerzőnő azóta megjelent novelláskötete is a polcomon vár. Most, januárban elővettem végre, és kezdjük már el a bejegyzést!

Amatka egy posztapokaliptikus világ utolsó, negyedik kolóniája, amely napjainkra a föld alatti gombatermesztés központjává vált. Egyfajta városállam, távol a centrumtól, ez a távolság azonban nem csak földrajzi. A totális állam, amely meghatározza a lakók tereit, idejét és magánéletét sokkal feszítettebb rendet követel, mint a centrumkolónia lakóitól, akik közül Vanja érkezik, és ezért számunkra is a bizonytalanul meghatátozott célú kutatást végző tájékoztatási asszisztenssel együtt tárul fel Amatka mindennapi működése.

Vanja egy három fős háztartásba kerül elszállásolásra, ahol mindenkinek külön szobája van. Az elbeszélés első szám harmadik személyben mindvégig Vanját és az ő gondolatait követi, így a regény elején szinte folyamatos összehasonlításokat kapunk Amatka és a központ életmódja kapcsán. Így valamelyest nagyobb betekintést kapunk az egész ország rendszerébe, megértjük, mi számít embertelenségnek ebben a világban, és mi az, ami minden kolónia lakója számára mindennapi talasztalat. Vanja számára például különös kegynek tűnik, hogy ő is saját szobát kap, mert korábban osztoznia kellett a hálóterén mással, de az elviselhetetlen hideg például csak Amatkára jellemző.

Ez a fajta rétegzett világmesélés végig a történet sajátja. Három szereplő mindennapjaiba nyerünk betekintést a háztartásban élőkön keresztül, és mindhármunknak nagyon más a viszonya a rendszerhez. Ulla egy idős egészségügyi dolgozó, aki demencia mögé rejti, hogy több lázadás van a gondolatai között, mint amennyit egyébként megélhetne. Ivar egy gombatermesztő, aki napról napra rokkan bele a munkájába, de megszokta a rendszert, bár néha fel-felszólal házon belül, hogy miért van tehetetlenségre ítélve. Nina pedig kórházi ápolónő, aki, ha nem is hisz a rendszerben, de elkötelezett a fenntartásában, és ezt várja el mindenkitől. A három szereplő története közösen teszi ki Amatka évtizedes történelmének a mozaikját, ebből a szempontból éppen úgy épül a szöveg, mint A szolgálólány meséje vagy a szerintem ebben az elbeszélésmódban sikeresebb Paul Auster regény, A végső dolgok országában. Az egyén nem birtokolhat elég tudást ahhoz, hogy igazán értse a világot. A rendszer fenntartásához szükséges tudás, és egyáltalán, a korlátok és tiltások valódi magyarázata csak kevesek számára hozzáférhető, miközben ezek a disztópiák a valóságunknak a metaforái: sokkal láthatóbbá teszik, hogy annyi hatalmad van, amennyi információ felett rendelkezel.

A világot a teremtő nyelv alkotja valamifajta, a természetből fakadó masszából, ezért fontos, hogy mindazt, amit használni és birtokolni szeretnénk, megnevezzük. A regénybéli civilizáció nagy vívmányának tekintjük, hogy képes ebből a masszából valódi eszközöket készíteni, de ennek a mechanikájáról sem kapunk pontos képet, csak lebomlás, megolvadás közben és után látunk tárgyakat. Alapvetően jó volt olvasni erről a fajta világépítésről, különösen lenyűgöző, hogy milyen hatalma van a költészetnek a regénytérben, mégis, ahhoz képest, hogy ezeknek a mozgásoknak kellene az egész regényvilágot mozgatnia, kifejezetten keveset találkozunk vele, picit olyan, mintha a szerző időnként visszajárna emlékeztetni az olvasót, hogy tudod, ez egy olyan világ, de közben ő maga sem dolgozik igazán a világ olyanságával.

És ez a legnagyobb problémám az egész regénnyel kapcsolatban. Hogy van egy nagyon jó ötlet mögötte, kikezdeni a szemiotikát, azt az elvárásunkat, hogy a dolgok, amiket a nevükön nevezünk, valóban azok, amik. A négy kiválasztott karakterrel, akár jól is működhetne az elbeszélés, mégis, kevéssé lesz motivált az, hogy mit csinálnak és nem értjük, miért épp akkor. Számunkra egyáltalán nem lesznek ismertek ezek a magyarázatok, nem ismerjük meg igazán a szereplők és a rajtuk túli erők dinamikáját. De a szerző alig foglalkozik azzal, hogy milyen látvány is tárul elé Amatkában, a hideg is csak néha-néha tűnik fel nagy problémaként, igazából a disztopikus szorongás nélkül maradunk, noha végsősoron ezeknek a mozgásoknak és érzeteknek kellene elvinniük az egész regényt.

Összességében szörnyű vázlatosság érzésem volt, még akkor is, ha meg tudom magyarázni például, miért személytelen a nyelv ( azért, mert a totalitárius világ alapvetően lefolytja az érzelmeket, amiket nem tud irányítani), olvastam már jó személytelen szövegeket, és azok nem ilyenek.

Külön kellene dicsérnem, hogy a főhős viszonzott érzelmi köteléket tud teremteni egy másik nővel – helló leszbikus száll! –, de ezek az epizódok is csak épphogy lépnek túl azon a fókuszálatlanságon, és ürességen, amiben az egész könyv vergődik, és ez tulajdonképpen nagyon szomorú. Üde színfoltnak kellett volna lennie, hogy ebben a totalitárius rendszerben a leszbikusság nem tabu, és a blogger énem örült is, de az olvasó énemet ez sem hozta lázba, csak még egy dolog volt, amit regisztrálunk, megértettünk a regény olvasása közben. Elfogadunk és továbbolvasunk, ez az aha élmény is elmaradt.

Szóvalhát. Az Amatka egy fontos regénye a zsánerolvasóknak, és valóban van valamifajta feszültsége a vázlatosságnak és az információadagolásnak, ami miatt jó olvasni, haladhatunk vele, de közben nagyon nagy csalódás, hogy mind a várakozásaink, mind a katarzis iránti sóvárgásunk kielégületlen maradt. Jó ötletekkel dolgozik a regény, van figyelme a szociális valóságra és a szociográfiára, de mégis, a vázlatosságban minden pontatlan és figyelmetlen maradt a számomra.

Kedvenc részem: A vers megtalálása. Egyértelműen. Az számomra megnyitotta a regényt, és mégtöbb bizalmat pumpált belém, hogy olvassam, mert jó lesz, fontos lesz.

Végezetül ajánlom a könyvet mindenkinek, aki egy nyugodt rövid olvasásra vágyik mégis egy olyan térbe, amely merőben más, mint a miénk. Ajánlom azoknak, akik gondolkodni akarnak a nyelvről, és végsősoron a költészetről, azoknak, akik már szintén tologatják az olvasást, noha, ez tényleg a magyar zsánerolvasás egyik alapdarabja. És persze azoknak ajánlom a leginkább, akiknek a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Karin Tidbeck: Amatka
(Atheneaum, 2017)
240 oldal
Így olvastam: Három nagyobb leüléssel, ami között könnyen teltek el a napok. Az első 50 oldalt gyorsan elolvastam, aztán a következő 50-60 oldalt, és onnan már volt annyi információmorzsa, remény és potenciál a jó regény felé, hogy sodort magával az olvasás.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok! Most megint több égető olvasásom is felgyűlt, egy nagyon kedves és velejéig queer biszex ifjúsági romantikusról készülök például egy következő bejegyzéssel, igyekszem hamarosan érkezni vele.

Amikor nem blogolok, akkor sokszor máshová olvasok és máshová írok, hogy megteremtsem magamnak azt az anyagi biztonságot, ami mellett képes vagyok blogot írni, de ahogy láthatod is, a blog el-elcsúszik a friss megjelenések követésének és a folyamatos értékelések vágyában. Hogy ez ne így legyen, kérlek, ha teheted, támogasd a munkámat a blog Donalby oldalán.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió