LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Hónap: 2021 január

Januári summa

Sziasztok,

rég látott ilyet a blog, de itt a hónap vége, és érkezem is a friss summával, amiben azt mutatom, hogy mi volt az a 11 könyv, amit januárban beszereztem, melyik az a 6 könyv, amit sikerült ebben a hónapban elolvasnom, és hogy miről szólt az az ezzel együtt hét bejegyzés, amit ebben a hónapban hoztam. Kezdjük is el:

11 könyvet sikerült beszereznem:

Ebből a 4 db különböző könyv, amit a karácsonyra kapott ajándékutalványokkal vásároltam:

Camryn Garett: Pozitív
Úgy hírlik, hogy ez a könyv olyan, mint a Simon és a homo sapiens-lobbi (értékelés itt), de itt egy HIV+ státuszú lány mindennapjaiba nyerünk betekintést, aki új iskolába került, és nem vállalja a státuszát. A könyv történetében egy alakuló, nagyon szerelmes heteró kapcsolatot látunk kibontakozni, amely önmagától is egyre jobban közeledik ahhoz a ponthoz, ahol fel kell fednie a főhősnek a titkát, de egy titokzatos fenyegető levél is sürgeti ezt a vallomást. Nagyon várom ezt a könyvet, mert tök szeretnék több olyan regényt olvasni, ami tematizálja a HIV vírust, annak az élhetőségével együtt, miközben örülök, hogy fiataloknak szól, fiatalosan, ha minden igaz, szépen és viccesen. Most még a következő olvasásaim nagyrészt olyanok, amiket el kell olvasnom valamilyen vállalt kötelezettség miatt, de nem hiszem, hogy ezt a könyvet sokáig fogom pakolgatni. Az év végén jelent meg.

Alice Brodaway: Spark
Ez az Ink sorozat második része, de igyekszem úgy írni erről állati lelkesítően, hogy ne spoilerezzem le az első részt, amit szintén nagyon szerettem, és bátran ajánlok a figyelmetekbe. A sorozat első részében megismerünk egy olyan társadalmat, amiben minden ember tetoválásként viseli magán a történeteit, majd, amikor meghal, a bőrét lenyúzzák, hogy abból könyvet készítsenek, hogy a történetei ne vesszenek el. Az első regényben ennek a társadalomnak az egyre láthatóbbá váló diktatúrába csúszását követjük a főszereplő lány, Leora nagyon személyes történetén keresztül, aki nem kapja meg az apja bőréből készült könyvet, mert megtalálják rajta az árulók jelét. A sorozat második részében megismerjük az első társadalom ellenségeként feltüntetett üresek történetét (Nem tudom, hogy ide kell-e írni, hogy ők nem tetováltak, úgyhogy inkább ideírom.), és a két ellenséges csoport történetéből egy izgalmas és stabil világkép épül ki a főszereplőkben. A könyv egy ifjúsági disztópiasorozat része, tehát van egy-két olyan oldal, ami unalmasabb, mert részletesebben ír le társadalmi működéseket, mint amennyire nekem szükségem volna a megértéshez, viszont egy nagyon jól felépített világot és mitológiarendszer látunk, ügyesen mozgatott szálakat, amik meglepnek a második rész végén is, és persze halál módon szerethető főhősöket is kapunk, nem sematikusan megírva. Bírom ezt a sorozatot, nagyon megörültem, amikor láttam, hogy év végén megjelent az új rész.

Ja igen, és elképesztően szép a borítójuk, bár én lehet, hogy kihasználtam volna az üres-tetovált formát a borítótervezésben, de megértem, hogy nem tették, mert gyönyörű így is.

Gács Anna: A vágy, hogy meghatódjunk
Gács Anna a kortárs szépirodalomban megjelent önéletírásokról írott friss esszékötetét be kellett szereznem, ugyanis most lelkesen vetem bele magam én is az önéletrajzok témájába. Azt látom, hogy a kisebbségi szerzők nem feltétlenül a hagyományos, életük végén a memoárjukat író önéletrajzíróként írják meg a szövegeiket, hanem akár egy-egy akut válsághelyzetben, és érdekel, hogy milyen kulturális megoldásokat, kérdéseket lát relevánsnak Gács Anna az elitirodalom kulturális terében. Nagyon nyitott vagyok mindenre, amit ír, hiszen én csupán ismerkedem még a kérdéssel, nagyon nagy bizalmam van a szöveg felé.

Nina George: Levendulaszoba
Egy csoporttársakkal átbeszélgetett éjszakán az egyikük nagyon sokat mesélt erről a könyvről. Arról, hogy igen, lila, levendulás a borítója, meg Franciaországban játszódik, Párizsban és Provance-ban, de ez a könyv mégsem giccses, hanem szép, és igaz. És az az igazság, hogy ezzel a csoporttársammal nagyon sok olyan könyvünk van, amit közösen szeretünk és fogadunk el szépnek és igaznak (Anna Gavalda Billie című könyve az egyik, amit nagyon ajánlok), szóval kénytelen vagyok hinni neki, és hogy ezt bizonyítsam: be is szereztem a könyvet.

És van a maradék 7 könyv is, amit sokkal inkább egyben kezelném:

Nagyon szeretem a Magvető Kiadó Időmérték sorozatát, amely 2016 óta közöl mértékadó kortárs magyar és világirodalmi köteteket egyaránt, és a Líra akciójában most több kötetet mindössze 1000 Ft-ért lehetett megvenni, így le is csaptam azokra, amik eddig nem voltak meg. Állati nagy szerencsémre tavaly egy versversenyen nyertem egy 5000 Ft-os könyvutalványt a Lírától, így mindössze 2000 Ft-ot fizettem a hét kötetért, ami eléggé menőn hangzik, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy idén még csak ezekért a könyvekért fizettem. A könyvekről külön csupán pár szót tudok még mondani, de folyamatosan olvasom őket úgyis.

Al Berto: Tűzvészkert
Al Berto a nyolcvanas évek egyik meghatározó portugál költője. Az ő kötetét ajánlotta az egyik kedves csoporttársam, amikor megláttam az akciót, és belekapva a kötetbe azt látom, hogy nem véletlenül lelkesedik nagyon. Amellett, hogy egy szomorú, magányos poétika ez, van benne valami lassú és szép sodrás, ami egyből aurát teremt a szövegek közé. Szeretni fogom.

G. István László: Nem követtem el
G. István Lászlónak olvastam korábban a Repülő szőnyeg című kötetét, amelyben nagyon különböző kötött formákat ragad meg. Nekem az a kötet öncélú volt régen olvasva, ezért nem is gondoltam rá, hogy megveszem az újat, de a fülszöveg öniróniát, önelemzést, testünkhöz és múltunkhoz való viszonyt ígért, szóval megvettem. Meglátjuk majd.

Balaskó Ákos: Tejsav
Balaskó Ákos kötetét a kezemből tépte ki a megjelenés pillanatában egy könyvesbolti eladó, mert nyomtatási hibával jött ki, és azóta nem vettem újra eddig, pedig kíváncsi voltam rá. Voltam Szegeden egy nagyon zilált könyvbemutatón, ahol három könyvet mutattak be moderátor nélkül, és ez volt az egyik, viszont csak az érzésre emlékszem, hogy érdekes volt. Most beszereztem.

Tamás Zsuzsa: Mit tud a kert?
A Tamás Zsuzsa könyvek nagyon mozgatnak, de végül mindig a félelmeim győztek eddig. Ezek itt rímes versek, lehet, hogy még esztétizálnak is, a Tövismozaik című új regénye pedig egy művészetben élő nőről szól, és sokan dicsérik, de félek, hogy nem fogom érteni vagy nem fog tetszeni. Most már legalább megvan az egyik.

Halasi Zoltán: Bella Italia
Visszamelékezni a ’80-as években Olaszországában tett nászútra. Asszem túlságosan szeretem az Utas és holdvilágot ahhoz, hogy ez ne érdekeljen, bár Szerb Antal regénye nyilván nem a ’80-as években játszódik, és ez egyébként is, ez egy verseskötet. Dedikált példányt kaptam belőle, örültem. 🙂

Ilma Rakusa: Love after love
Svájci líra, nyolc búcsúdal, amit Nádas Péter méltat a fülszövegben. Érdekel.

W. G. Sebald: Természet után
Több kedves ismerősöm egyik kedvenc szerzője, fontos világirodalmi szerző a múlt század második feléből, ideje elkezdeni vele is ismerkedni, noha egyébként általában a regényeiről ismerjük.

Hat könyvet sikerült elolvasnom januárban

Azt mondhatnánk, hogy az hat könyv nem sok magamhoz képest, de vizsgaidőszak is volt, és OTDK-zom is, amire rengeteg kis tanulmányt, szakirodalmat olvastam emellett, szóval a nem számolt oldalakkal bőségesen megvolna egy tisztességes teljesítés, így nem rovom meg magam. (Egyébként sem rovom meg magam, tanulom, hogy ne tegyem, nem éri meg, és nagyon energiaigényes feszültnek lenni saját magaddal szemben, tényleg. De vissza a könyvekhez:)

Beck Zoltán: A lehetséges cigány irodalom
Az évemet az OTDK dolgozatom leadásával kezdtem, ehhez a korábbi szakirodalom olvasásaimhoz még rengeteg kis tanulmányt és monográfiarészletet olvastam, de a véghajrában csak Beck Zoltán könyvét olvastam végig, elsősorban azért, mert a dolgozatomban a kötetben is felvetett tendenciát igyekeztem kifejteni a cigány mesék átalakulásának a történetére vetítve. A kötet maga a magyarországi roma irodalom megalakulásának fő diskurzusait igyekszik tárgyalni, beszél arról, hogy mire volt szüksége a hatvanas-hetvenes évek első roma értelmiségi csoportjának ahhoz, hogy roma irodalom jöjjön létre, beszél a többségi fogadtatásról, kiadott antológiákról, valamint arról, hogy merre tarthat a roma irodalom. Én leginkább a közösségi szerzőről szóló részeket tudtam használni, ott találtam egy nagyon jó adatot, ami abszolút alátámasztotta az én hipotézisemet is, így nagy volt az örömöm a véghajrában. Alapvetően tényleg szakszövegnek tartom ezt a könyvet, nem biztos, hogy ajánlom, ha csak úgy olvasnál a témában.

William Golding: A Legyek Ura
Nem tudom, hogy mennyit írtam arról korábban, de úgy képzeltem,  hogy ezt a könyvet majd életem egyik legnagyobb olvasásának fogom tartani, mindenesetre  hatalmas a csalódásom. Akár még azt is mondhatnánk, hogy lehet, hogy eljárt A Legyek Ura felett az idő. Ez a könyv hozta létre a ’gyerekek egy lakatlan szigetre kerülnek és társadalmasat, egyre radikálisabban diktatúrásat kezdenek játszani’ történetet, de ma már bájos vagy sokszor érthetetlen az, ami itt történik, még ha fontos metafora például a tűzhöz, tűzgyújtáshoz való viszony, vagy a rítusok, jelképek kérdése a szövegben. Nagyon akartam szeretni, és mint bölcsész, látom az értékeit ennek a könyvnek, de én olvasóként nem szerettem, sokszor untam, és voltak olyan részek is vadászattal, gyilkossággal kapcsolatban, amit többszöri olvasásra sem sikerült megértenem. Nagyon szeretném elolvasni a Pán Pétert ebben a témában, az még visszahozhat valami reményt.

Alice Broadway: Spark
Fent már írtam róla.

Tor Ulven: Türelem
Tor Ulven a norvég irodalom egyik nagy költője volt, akinek a hírét elzárkózó életével, és hirtelen öngyilkosságával valódi mítoszok kísérik. A Türelem a legfontosabb kötete, lassú, esztétizált, minimalista verseket tartalmaz, ami sokaknak nagyon tetszik, és tudtam, hogy nem leszek köztük. De ez vállaltan az én hibám, rengeteget szenvedek azzal, hogy esztétizáló versekkel nem működöm jól, és az is a baj, hogy nem tudom igazán meghatározni, mit jelent az, hogy esztétizáló. Biztosan elemelt. Volt egy-két szövege, főleg a kötet első harmadában, ahol vitte az olvasást valamiféle beatszerű áramlás, de a versek többségében meg voltam rekedve. Nem tudom, hogy miért nem működöm az ilyen versekkel, ez tényleg az én hiányosságomm, ne is adjatok ezügyben a véleményemre, én is csak szenvedek itt magamnak.

Moesko Péter: Megyünk haza
Moesko Péter kötete egy újraolvasás volt, és jó volt rájönni, hogy még mindig nagyon szeretem ezeket a novellákat, amelyeknek a középpontjában különböző szülő-gyermek, ember-otthon viszonyok állnak, és amelyek nagyon minimalistán, de érzékenyen, figyelmesen ragadnak meg kis dolgokat ezekben a személyes kis válság vagy megoldás időszakokban. Itt írtam már a könyvről.

Németh Gábor: Zsidó vagy?
A félévem legnehezebb vizsgájára rengeteg nehéz elméleti szöveget kellett olvasnom, és úgy éreztem, hogy egy átlagos könyv nem köti le annyira a figyelmemet tanulás után, és így nem fárasztanak le annyira, hogy aludni tudjak. A helyzetet Németh Gábor oldotta meg, akinek négy könyve is van a polcomon, noha teljes könyvet még soha nem olvastam tőle. Németh Gábor a legnehezebb szerzők között van azt hiszem, nagyon erős, feszes, de szabadon zajló nyelve van, ami kitartó olvasást követelt, és nekem pont ilyen szerzőre volt szükségem. Azért a Zsidó vagy?-ot választottam, mert az ’56 novemberében született író itt a saját gyerekkorát (sőt, a születései előtti körülményeket) és a mindenkori idegenségérzését járja körül, annak kapcsán, hogy gyerekkorába véletlenül látott egy rövidfilmet a holokausztól, és érezte, hogy ennek és a zsidóságnak van egy valamiféle idegensége és elhallgatottsága, amit ő a Duna parti nyári táborban vagy családi, baráti környezetekben felismerni vél. Nagyon izgalmas szöveg, birkózni kell vele, de állatira ajánlom azoknak, akik erre hajlandóak.

Nézzük kategóriák szerint:

Kortárs magyar szépirodalom: Megyünk haza, Zsidó vagy?
Klasszikus: A Legyek Ura,
Nem angol/magyar anyanyelvű: Türelem,
Friss megjelenés (2020/21): Spark, Türelem

És akkor ne felejtsük, hogy blogoltam is, most végre már majdnem teljesen:

Január 8-án arról írtam az év első kibeszélősében, hogy teljesen előbújtam a családom előtt, és ez azt jelenti, hogy nincs több dolgom a titkolózással, nincs több félelmem azzal, hogy kiderül bárhol is, hogy meleg vagyok. Ez egy egészen jó érzés volt, és szerettem volna veletek megosztani, ha már lassan négy éve beszélgetünk arról, hogy előbújni nagyon jó dolog. Később, január 13-án megérkezett a decemberi summa, majd ezt követte 16-án egy hosszabb tízes lista 2020 kedvenc olvasmányairól, majd kikerült az első #LMBT-t olvasunk interjú az új, három hetes struktúrában, amiben Völgyi Annával beszélgettünk az elsőkönyves tapasztalatiról.

Miután a Kibeszélős és az #LMBT-t olvasunk bejegyzések első bejegyzése lement, megmutattam, hogy hogyan tervezem 2021-ben a három hetente jelentkező, a random jelentkező, és a hó elején, hó végén jelentkező bejegyzéseket. Tegnapelőtt ismét ideje volt, hogy kijöjjek egy Kibeszélős bejegyzéssel, ezúttal a kedvenc könyvesbolt érzésről írtam, ez a summa pedig a hónap hetedik bejegyzése.

Az értékelések még hiányoztak januárban, de egy szöveg már majdnem kész van, az hamarosan érkezik. Azt gondoltam, hogy az OTDK és a vizsgaidőszak kipihenése mellett a hónap végén egy értékelés legalább bele fog férni. Bár sajnálom, hogy nem így alakult, nem vagyok mérges, örülök ennek a hét bejegyzésnek, és tudom, hogy fog ez majd menni jobban is.

Rövidesen érkezem is majd a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: A kedvenc könyvesboltomról

Sziasztok,

a mai bejegyzésben arról fogok csöpögni, hogy milyen kis apróságok tesznek egy sima könyvesboltot a kedvenc könyvesboltommá. Régóta érzem már, hogy nagyon szeretek ebbe az adott könyvesboltba belépni, mert ismernek, és törzsvásárlójukként egy kedves, barátságos, mosolygós viszonyban vagyunk, de a bejegyzés valódi apropóját az adja, hogy múlt héten rájöttem, hogy erről a törzsvásárlói státuszról már hallgattam egy TEDx előadást. Bácsi Éva és Garai Tímea TEDx Szeged előadásában Kati néniről meséltek, mint a mégiscsak ideális eladóról, aki tesz félre nekünk a borjúpárizsiból, mert tudja, hogy csak azt szeretjük. Ma arról írok, hogy nagyon csípem Kati néni fiatal könyvesbolti eladóit.

Jó helyen lakom, talán ezzel kell kezdeni. Nem úgy lett kedvenc könyvesboltom, hogy tudtam, hogy az lesz. Ez az egyik nagy könyvterjesztői hálózat tipikus üzlete, ami tőlem ötszáz méterre van, bármikor leugorhatok, útban haza sem nagy kitérő, ezért evidens volt mindig ide rendelni.

Aztán lassan megszoktuk egymást. Az egészhez hozzá tartozik persze, hogy van egy jól megjegyezhető nevem és jól megjegyezhető kinézetem, meg általában, hogyha személyes interakcióba kerülök valakivel, akkor igyekszem vele legalább korrekt, de ha lehet, akkor kedves lenni. Először csak nem kellett megmondanom a nevemet, mert már tudták, aztán elkezdték már akkor készíteni a rendelt könyveimet, amikor meglátták, hogy jövök, most pedig már állati aranyosan és kedvesen köszönnek, amint belépek, egy eladó lány mindig integet, amikor elköszönök, és az egész ott töltött idő tele van ilyen kedves gesztusokkal.

Tök hülyeségnek tűnt az egész, de eszembe jutott a fent hivatkozott TEDx előadás tételmondata: A törzsvásárlók nem kuponokat, nem kedvezményeket, hanem jó bánásmódot szeretnének a legjobban.

Az a helyzet, hogy engem ebben a könyvesboltban nagyon jól tartanak, és erre novemberben jöttem rá, amikor, talán hetekig, senki nem volt a könyvesboltban azok közül, akik általában vannak, de én gyanútlanul oda küldtem az online rendelésemet. Egyrészt nyilván olyanok dolgoztak ott akkor, akik nem ehhez a könyesbolthoz szoktak, ami nyilván lassítja a munkát, másrészt pedig nem voltak olyan baromi lelkesek és kedvesek. A kasszában lévő eladónak épp akkor jött a családja, sok könyvet vettek, hosszú volt a sor, nagyon kényelmetlen volt az egész, és dühös voltam, amiért a kedvenc könyvesboltomban ilyen megtörténhet.

Annyira dühös voltam, hogy pár óra múlva még a pszichológusom ülésén is beszéltünk erről, aki elkezdte felkérdezni ennek az egésznek az eredetét, és arra jöttünk rá (valahogy mindig arra jövünk rá amúgy…), hogy nekem fontosak ezek a szerepek és státuszok. Szeretem azt, hogy tőlem nem kérdezik meg, amikor belépek, hogy segíthetnek-e, mert tudják, hogy tudom, hogy mit keresek. Szeretem azt, hogy mégis azonnal jönnek, ha rájuk nézek, mert egyedül nem találok valamit, és szeretem, amikor csak úgy oda van készítve a rendelésem, amikor megyek.

Egyszer egy eladó úgy adott oda egy könyvet, amit nem találtam, hogy hozzátette: „Pedig jó felé nézelődtél.”, volt, hogy két régebbi, ezáltal az aranyfeliratokban picit kopottabb könyv közül hosszabban válogatott, hogy melyiket adja oda nekem, volt, hogy nevetve megjegyezte, hogy milyen jól használtam egy-egy akciót, vagy volt egy kedves párbeszédem a kasszánál két rendelést külön fizetve, aminek azt mondta a végén az eladó, hogy „Tudom, hogy tudod.”… és a sort sokáig tudnám még folytatni.

Kedvenc könyvesboltot tudni magamnak, azt hiszem identitáskérdés lett. Hogy alapvetően szeretek könyvet venni bárhol, de a legtöbbször oda megyek, megszokásból is persze, és tényleg ez is van közel, de jó, hogy így van. Olyan, mint melegnek lenni, hogy szeretem, hogy így alakult. Jó készülni arra, hogy lemegyek majd, vagy jó felírni a napi teendők listájára is. Nem csak azért nem fáradtság kerülni, mert közel van, hanem azért is, mert szívesen megyek arra.

A kedvenc könyvesbolt az több, mint egy könyvesbolt, mert bírom őket. Jó gondolkodni rajtuk, jó volt újra látni, hogy ők vannak bent, miután sokáig nem voltak, jó, hogy a szemükkel és a hangszínükkel is tudnak mosolyogni így maszkos időkben. Sosem lesz több köztünk annál, minthogy segítséget kérek, vagy fizetek náluk, nyilván nem gondolnak rám, miután kilépek a boltból, de amíg bent vagyok, addig történik valami több annál, minthogy pénzt betűkre cserélünk.

A kedvenc könyvesboltomban történik valami több is. És ez egy jó történés.

Erről akartam csöpögni nektek picit, mert nagyon lelkes voltam, amikor ezt kitaláltam a boltból hazafelé menet, és mert egyébként is nagyon megkedveltem Timit és Évát az a rövid idő alatt, amíg a TEDx előadásainkra készültünk, és jó érezni, hogy tényleg beépült az ő tudásuk az én gondolkodásomba. Tudom, hogy ez most egy ilyen kedveskedős limonádés kibeszélő volt, de bízom benne, hogy értitek, vagy találtok valamit ti is a bejegyzésben, ami az épüléseteket szolgálja.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

A 2021 blogos tervei

Sziasztok,

új év, új évtervező bejegyzés, ez alkalommal azonban nem az évemet tervezem, nem az olvasásokat, nem a címkéket, hanem tényleg a blog működését. Szobatársam tegnap Dancsót hallgatott, és abból kihallatszott a tartalomstratégia-tervezés szószerkezet, és végül itt is erről lesz szó. Nagy újdonságokat persze nem kell várnotok, de jó összenézni, hogy hogyan is szeretném ezt az egészet, különösen egy ilyen rendszertelen év után. Nézzük is:

Először is, sokkal szórtabb bejegyzéstípusokra számíthattok. Visszatérnek, rendszereződnek a hagyományos hó vége-eleje körüli bejegyzések, amik elsősorban tényleg a könyves blog műfajokból építkeznek, nyitok egy picit a magazinosság felé a három hetes blokkokban érkező interjúk és esszészerű kibeszélős bejegyzésekkel, és mindeközben persze jönnek az értékelések, olyan tempóban, ahogy haladni tudok velük.

A blog működése tehát a naptáramban most három hetes etapokban áll. Ennek az alapja a korábban is három heti rendszerességgel, péntekenként jelentkező kibeszélős bejegyzéstípus volt. Ennek megtartottam a napját, továbbra is péntekenként fog jelentkezni, és elsősorban a blogot, az LMBT+ témákat vagy az olvasást témául választó esszészerű, gondolkodós, csevegős bejegyzések érkeznek majd itt. Az első bejegyzés már meg is jelent idén, január 8-án meséltem arról, hogy milyen érzés az, hogy az évet az utolsó nagy előbújásommal kezdtem, és hogy elmondhatom magamról, hogy szabad vagyok, jövő héten pedig érkezik egy új bejegyzés, aminek már van dokumentum nyitva az asztalomon.

A kibeszélős bejegyzések által meghatározott három hetes időszakok közepébe érkeznek majd az #LMBT-t olvasunk interjúk, amikben olyan írókat, tartalomgyártókat kérek fel interjúra, akik relevánsak az LMBT-téma felől, vagy gyakran olvasnak LMBT könyveket. Alapvetően azt érzem, hogy ez a bejegyzéstípus áll a legközelebb ahhoz az ideához, aminek mentén a blogot létrehoztam: hidakat igyekszik teremteni az LMBT+ emberek és az olvasók között. Megnézem, hogy mit gondol az LMBT interjúalany az olvasásról vagy az olvasó alany az LMBT témákról. Az év első interjúja hétfőn jelent meg, Völgyi Anna író volt a vendégem, a második ás harmadik interjúalany pedig már le van beszélve, a másodikkal jövő héten készítek interjút. Picit azt érzem, hogy eddig csak kísérletezgettem ezzel a bejegyzéstípussal, de most már felnőttem hozzá, meglátjuk, hogy így van-e.

Ezek a bejegyzések folyamatosan érkeznek majd, ha napjuk van, ezek mellett naptári rendben érkeznek majd a summák, amikben a hónap könyvvásárlásait, olvasásait és blogbejegyzéseit kívánom majd összesíteni, ahogy az már több éve szokás itt, terveim szerint ez minden hónap utolsó napján kikerül majd, vannak időszakok, amikor ez jobban megy, és van, amikor decemberben megy ki az októberi summa. Ugye. Hasonlóan a summákhoz, érkeznek majd az 1 és 6 bejegyzések is, amiben továbbra is a múlthavi kedvenc olvasmányomról, és hat betervezett címről mesélek majd.

És akkor persze. Lesznek értékelések és azokhoz járó alternatív fülszövegek is. Most sok könyvvel le vagyok maradva, ezért az a tervem februártól, hogy szeretném legalább, ha egy lemaradt könyv mellé tudnék írni egy friss olvasmányról. Ez minimum is két értékelést jelent majd havonta a szándékaim szerint, és lehet ugyan majd több, de nem akarom túlvállalni, vagy túlígérni magamat. Azt is szeretném, ha a blogom fő fókusza még mindig az értékelések volnának, de bízom a három hetente jelentkező és a blogos, hónapösszegző bejegyzésekben is annyira, hogy ezek jelen legyenek.

Februárban, a blog negyedik születésnapja előtt szeretnék egy újabb kérdőívet összeállítani, amiben a második szülinaphoz hasonlóan megírhatjátok majd, hogy milyennek látjátok a blogot, mit gondoltok az erősségeinek, mit fejlesztenétek rajta, mit olvasnátok szívesen… Ilyenek. Nagyon jó látni azt a korábbi ilyen kérdőív kapcsán, hogy a jó tippjeiteket vagy jó meglátásaitokat sikerült beépíteni a blogba, és hogy velük méginkább olyanabb lett, mint amilyet én is szeretnék, így számítok most is majd a tanácsaitokra, ötleteitekre, bátorításotokra.

Most már valószínűleg tényleg értékelés várható majd a következő bejegyzésben, mivel nincs több év eleji, meg elmaradt, meg ilyenek kontent a tarsolyomban, köszönöm, hogy velem tartottál ebben a bejegyzésben, igyekszem jönni majd a következővel, de addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

#LMBT-t olvasunk: Völgyi Anna

Sziasztok,

már egy ideje terveztem újra leporolni az időnként elővett, leporolt #LMBT-t olvasunk sorozatot, és rendszeres beépíteni a blog életébe, és, most hogy januárban újra elindult a Kibeszélős sorozat, arra gondoltam, hogy a három hetente jelentkező Kibeszélős sorozatok közepénél, szintén három hetente hétfőnként jelentkezem az #LMBT-t olvasunk sorozat egy-egy új részével, amiben így LMBT+ szövegek szerzőit, illetve könyves vagy LMBT+ tartalomgyártókat kérdezek arról, hogy mik a saját tapasztalatuk az irodalommal, LMBT+ irodalommal kapcsolatban.

A sorozat első részében Völgyi Annát, a Vigyázhatnál a szádra Laurám! című regény szerzőjét kérdeztem arról, hogy milyenek a tapasztalatai elsőkötetes szerzőként az irodalmi élettel, az LMBT-t olvasók közönségével, és arról, hogy szándékozott-e tanítani az olvasót. Köszönöm Annának, hogy elfogadta a felkérésemet.

Egy meleg srác olvas: 2019-ben jelent meg az első regényed, a Vigyázhatnál a szádra, Laurám!, ami egy hosszabb, 2017-ben kezdődő alkotói folyamat eredménye volt. Pár hete posztoltad Instagramon, hogy befejeztél egy új regényt, már publikáltál is belőle folyóiratokban, és nekikezdtél egy harmadiknak. Ebben az iramban volt időd belegondolni abba, hogy megjelent egy könyved? Mérlegeltél azóta? Kellett tanulságokat levonnod?

Völgyi Anna: Először is, köszönöm szépen a felkérést a beszélgetésre. Nem terveztem, hogy szólok még az első könyvemről, de úgy gondoltam, az interjú jó lehetőség arra, hogy utoljára megtegyem. Valóban 2017-ben kezdtem el írni, de azokat a – más műfajú – szövegeket töröltem, az első könyvem első verzióját két évvel később, négy hónap alatt írtam.

Rengeteg tanulságot levontam belőle, úgy is fogalmazhatnék, nagy tanulópénz volt ez a regény, most már sok dolgot másképp csinálnék mind írástechnikailag, mind tartalmilag és egyéb szempontokból is. De tudom, hogy az elsőről a legtöbb alkotó hasonlóan vélekedik, én is próbálok kevésbé haragudni az amatőr bakijaimra. A második regényemet már tudatosabban hoztam létre, és rövidebb is lett, szigorúbb voltam, sokat húztam a szövegből. A harmadikba azért kezdtem máris bele, hogy kitöltsem a hosszú hónapokat a második megjelenéséig 🙂

Emso: Mondasz néhány, akár elsőkötetes iskolahibát? Azt láttam kívülről, hogy a kötetedet jól fogadták, noha a szerkesztés hiányosságait sokan kritizálták. Mit csinálnál, mit látsz másként most?

VA: Melyikkel kezdhetném? Talán a türelmetlenségemmel. Hamar kiengedtem a kezemből a könyvet, jót tett volna a szövegnek, ha még pihentetem. Azt is sajnálom, hogy, azon túl, hogy remek tanácsokat is kaptam, rengeteget adtam különböző véleményekre, ezért néha a komfortzónámon kívül írtam – ezt a hibát biztosan nem követem el többé. Továbbá, nagyobb mértékben venném figyelembe, hogy ami számomra egyértelmű irónia/önirónia, nem biztos, hogy másoknak is evidens. Később ebből a szempontból szintén körültekintőbb leszek. A határozottabb szerkesztés hiányosságáért viszont nem vállalom százszázalékban a felelősséget, a többség szerintem tisztában van azzal, hogy ez nem a szerzőn múlik teljes egészében.

Emso: Nő íróként, aki először egy LMBT+ szöveggel jelenik meg, ráadásul nem is az irodalom intézményrendszere felől érkezve, hanem a biológia kutatás felől, milyen volt megérkezni, és mennyire volt terhelt az út? Hogyan hatottak rád az eddigi tanácsok, éreztél-e nyomást bárki felől, vagy érzed-e, hogy ez a beköszönés befolyással lehet a pályád további alakulására? Mik voltak azok a mozgatók, amiknek végül meg szerettél volna felelni, és miket kellett elengedni, hogy most a harmadik könyvedet is elkezdhesd?

VA: Kalandos volt az írás világába csöppenni, írókkal-olvasókkal ismerkedni, ugyanakkor rácsodálkoztam, hogy itt a kutatói szféra kompetitív légkörénél is jelentősebb versengéssel találkoztam. Csökkent is valamelyest a lelkesedésem, miután visszaéltek egyszer a naivitásommal, de ezt szintén tanulópénznek könyveltem el. A szakmámból fakadó “kívülállóság” nem zavar különösebben, nemrég egy kedves ismerősöm emlékeztetett is rá, hogy Ottlik Géza matematika-fizika szakon végzett, mégis hihetetlenül gazdag az irodalmi életműve.

LMBT+ szöveggel indítani elismerem, merész lépés volt, de foglalkoztatott, hogy úgy közelítsem meg a témát, ahogy korábban nem tapasztaltam. Nem volt nevelő szándékom a szexuális orientáció kérdésköreivel kapcsolatban, csak egy történetet szerettem volna elmesélni. Sajnálom, ha valaki hiányolt bizonyos kérdéseket-válaszokat a könyvből, de ezek taglalására nem én vagyok a legalkalmasabb, nem is tervezem a jövőben az LMBT+ vonalon való alkotást. “Nő” íróként nem tapasztaltam még hátrányt, de ha előfordulna, megpróbálnék motivációt meríteni belőle.

Ebben a pillanatban nem tudom megítélni, milyen hatása lesz az indulásomnak a későbbiekre, de vállalom, hogy Laurám is a részem. A kedves üzenetek és a pozitív vélemények amúgy is boldoggá tesznek, a tartalmas kritikákból pedig építkezem. Nem engedtem el mindent, ezentúl is érzelmekről szeretnék írni, csak kiforrottabb prózába csomagolva, aztán hogy ez sikerül-e, a jövő titka. Összességében úgy gondolom, hogy fontos a kezdet, de a fejlődés lényegesebb, nem érdemes nagyobb jelentőséget tulajdonítani a honnan-hovának annál, mint amit megérdemel (legalábbis az én kis világomban).

Emso: És alapvetően milyennek látod alkotóként az LMBT+ könyveket olvasó közösséget? A hiányérzetből reklamálók, vagy a kedves bátorító üzenetek a tipikusabbak?

VA: Érdekes, hogy néhány kivételtől eltekintve a kritikák többsége az LMBT+ közösség olvasóitól érkezett. Részben nem csodálom, hiszen sok szivárványos könyvet olvashattak már ahhoz, hogy személyes elvárásokkal éljenek az új megjelenésekkel és a történet alakulásával kapcsolatban, de ha beesik egy-egy kevébé konstruktív, negatív vélemény, emlékeztetem magam, hogy nem felelhetünk meg minden olvasó egyéni ízlésének, ami sosem lesz másképp.

Emso: Milyen LMBT+ szövegeket, regényeket olvastál korábban? Számoltál azzal, hogy te is ebbe a szövegkorpuszba írsz majd?

VA: Cameron Post rossz nevelése, Carol, Szólíts a neveden, Találj rám!, A szakállas Neptun, Festett testek – őket olvastam eddig. A magány kútja régóta a polcomon vár, és a Sült, zöld paradicsom is érdekelne, de egyelőre nem sikerült hozzájutnom. Igen, számoltam vele, hogy írnék egy kis LMBT-t, bár gyakran érkezik olyan visszajelzés, hogy Laurám nem “megszokott” LMBT+ regény. Ezen sokat gondolkodtam, de nem sikerült teljesen megfejtenem, mit érthetnek az olvasók ezalatt. A műfajhoz pedig részben azért nyúltam, mert kicsi a hazai merítés, és eszembe jutott, hogy talán jobban fogyna a könyv, mintha mással állnék elő. Ez részben be is jött, mert több emberhez jutott el, mint számítottam rá, bár jó kérdés, hogy a témaválasztás miatt volt-e így.

Emso: Az Arthur Less című könyvben Andrew Sean Greer azt mondatja ki, hogy az LMBT+ olvasók azok a könyveket szeretik, amikben pozitív az LMBT+ karakter, és amik pozitív képet fest erről a kisebbségről. Laura esetében ez nem is volt határozott célod?

VA: Nem volt célom sem Laurát, sem Sárát pozitív vagy negatív szereplőnek beállítani, pedig egyszerű lett volna kígyót-békát kiabálni Laurára, Sárát pedig olyan tudatos személyként létrehozni, aki kézbe veszi a sorsát, majd hátra sem néz, de én a kevésbé szimpatikus érzéseit is ábrázolni szerettem volna, hogy őszinte és emberi legyen a könyv. Sejtettem, hogy az olvasók fele-fele arányban állnak majd a két karakter oldalára, és ez valóban így is történt.

Emso: Arról még mindenképpen szerettelek volna kérdezni, hogy milyen döntések előzték meg azt, hogy ez a kötet társadalmilag érzékeny lett. Egy romantikus regényként minden lehetőséged megvolt, hogy egy apolitikus szöveget írj, a regényed mégis sok helyen áll bele a sokszor irracionálisan, igazsátalanul működő hatalomba. Itt sem nevelni szerettél volna?

VA: Itt sem 🙂 Nem értek a politikához, mégis foglalkoztat, sokszor azon kapom magam, hogy ilyen jellegű YouTube csatornákat nézek és podcasteket hallgatok. Általában nem bírom ki, hogy semleges álláspontot sugalljak ezen a téren, és úgy tűnik, az olvasók sem bánják: a politikával kapcsolatos megjegyzéseimre eddig még egyetlen kritika sem érkezett. Egyébként felháborít, hogy a hatalom a sorosozás meg az állítsukmegbrüsszelezés után az LMBT+ közösségre szállt rá, csakhogy új ellenségképet gyártson, mert a régieket elnyűtte. Örülök, hogy a társadalom nagyobb hányada már nem dől be ennek, inkább csak szánakozik a hiábavaló próbálkozásaikon – tavaly könnyesre nevettem magam Budaházy Eddán és Szájer Józsefen.

Emso: És merre tovább? Jön második regény, irodalmi folyóiratokban már láttunk részleteket, és azt is mondtad, hogy nem az LMBT+ vonal felé tartanak az új szövegek, de akkor merre kell figyelnünk majd Völgyi Anna nevét a könyvesboltokban?

VA: Talán a magyar irodalom szekcióban lesz érdemes körülnézni, amennyiben nem csap el a négyeshatos, és valóban alkotok még ezt-azt. Határozottan azért nem merek nyilatkozni a kérdésben, mert úgy érzem, hogy picit a zsánerirodalom és a szépirodalom közé szorultam, egyik irány felé sem tudok (és szeretnék) jelentősebb lépést tenni. Ha valóban az írás az egyik utam, remélem ez kiforrja magát később.

Emso: Amíg várunk, üzensz még valamit az LMBT+ olvasóknak?

VA: Hogy a covid se maradjon ki, mindenkinek kitartást a jelenlegi szituhoz, és amíg véget nem ér, pozitív élményekben gazdag olvasást kívánok a négy fal között!

Még egyszer köszönöm szépen Annának az őszinteségét és egyáltalán azt, hogy részt vett ebben a sorozatban, nektek pedig köszönöm, hogy velünk tartottatok.

Ennek a bejegyzésnek ugyan vége, de a legkésőbb a hét második felében mindenképpen érkezem majd egy új bejegyzéssel arról, hogy hogyan tervezem ezt az évet a blogon, majd reményeim szerint a jövő hétre már tényleg marad idő egy új értékelésre is. Meglátjuk, valahogy úgy is lesz majd, de az a biztos, ha nem felejtitek el:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

2020 kedvenc olvasmányai

Sziasztok,

mind ismeritek a történetet, amikor a teremés hatodik napjának estéjén Gabriel figyelmeztető szózatot intéz az Istenhez arról, hogy tök rendben van, hogy a hetedik napon meg kíván pihenni, hiszen sokat dolgozott a világ teremtésén, de előtte: „Isten, ments!”. Na, hát nekem nem volt ilyen előrelátó arkangyalom, így a bejegyzés, amit most olvastok, a második a sorban a 2020 tíz kedvenc olvasmányáról szólók közül, és bízom benne, hogy tudok majd másodszor is olyan sziporkázó lenni, mint ahogy először sikerült. Én megpróbálom, ti pedig olvassátok az eredményt. A tíz kedvenc olvasmányom tavalyról, az olvasásuk sorrendjében:

Charlie Jane Anders: Minden madár az égen
Tudom, hogy az elsőhöz hasonlóan ebben a bejegyzésben hemzsegni fognak azok a kifejezések, hogy zseniális, meg fantasztikus, de hát ez mégiscsak egy kedvenc könyveket tartalmazó lista, amiben olyan zseniális könyvekről kell beszélnem, mint a Minden madár az égen. A romantikus történetként kiadott könyv nem áll kimondottan jól a moly.hu értékeléseiben, és ennek baromi egyszerű oka van, ez nem egy romantikus könyv, hanem egy zseniális disztópia, ami a sci-fi és a fantasy sajátos jegyeit is hordozza. A főszereplő fiút és lányt különc, az iskolában is mindig egyedül ülő kamaszként ismerjük meg. A fiú a szobájában azon ügyködik, hogy létre hozza az első tökéletes mesterséges intelligenciát, a lány pedig igyekszik megismerkedni a saját kitörni készülő boszorkányságával. A regény további részében tanúi lehetünk annak, ahogy felnőttként ez a két egymástól elsodort lélek a világvége idején a földi létezés utolsó napjaira készül, és ez a készülés már magában akkora ökológiai és ökofeminista állításokat tesz, amik alatt beszakad az asztal. És akkor még egy szóval sem említettem, hogy ez a könyv tele van szeretettel, állati bájos, vicces, kedves, és egyszerűen csodálatos. A mindenttudó író olyan háttérelemeket épített a szöveg mögé, amiknél oldalanként fogtam a fejem, hogy mennyire iszonyúan csodálatosan random, és hogy valójában mennyire viccesen elemeire bontott ez a világ, és mennyire óriási öröm, hogy több év megveszem-nem veszem meg baromkodás után végre megvettem és azonnal elolvastam. A könyv olvasása közben kétoldalanként jegyeztem meg a szobatársamnak, hogy ez a könyv zseniális, és ezt a könyvet igazából nekem írták, és a tény, hogy a srác még mindig a szobatársam, már külön ódát érdemelne.

Anthony Burgess: Gépnarancs
Ez meg egy kötelező darab volt, amiről mindig tudtam, hogy el fogom olvasni, de csak idén került rá sor. Minden barátom, ismerősöm nagyon lelkesen ajánlotta, és láthatóan az anarchista, punk mozgalom egyik alapszövege, ami széles körben vált ismerté, hiszen az emberi szabadság végletes megéléséről szól. A főszereplő egy kamasz kis tolvajbanda vezetője a hidegháborús Amerikába, ahol a fiatal főhős úgy érzi, nem lehetnek következményei a tetteinek, hiszen azokat senki nem kérheti számon, ő inkább az adott pillanatban él. Az első nagyobb rablásuknál őt mégis fülön csípik, a börtönben kap egy lehetőséget, hamarosan szabadulhat, ha részt vesz egy bűnmegelőzési programban, amely a tudatot rendkívül erőszakosan módosítja. A szöveg azáltal vált alapművé, hogy az akaratot, mint, ha tetszik, istentől kapott jogot veszi el a főhősétől, akivel vitathatatlanul empátiát érzünk, bűnöző volta, taszítóan közösségellenes viselkedése ellenére. Ha az egyén bármilyen jobb helyzetben lett volna, nyilvánvaló lett volna az empátiánk, de a főhős esetében ezzel dolgunk van, és ettől lesz ez egy nagyon felszabadító szöveg. Sokat fogok még rajta gondolkozni.

William Shakespeare: Hamlet
Nagyon hülye érzés, hogy a Hamlet benne van ebbe a felsorolásba, mert ha azt mondja valaki, hogy a Hamlet az egyik legnagyobb világirodalmi tapasztalata, akkor azért felvonjuk a szemöldökünket és mosolygunk egyet. Hogy aranyos. Olvasta a Hamletet, de azért butácska. Nos, bízom benne, hogy velem nem ez van, de akár gondolhatjátok rólam is ezt. Sokadjára olvastam újra a Hamletet, most épp Nádasdy fordítását olvastam, a friss olvasás után pedig végre vettem belőle saját példányt is. Hamlet a fejemben régen egy kamasz srác volt, aki utálja a felnőtteket, utál felelősséget vállalni, és ebben neki tök igaza is van, mert a felnőttek nem az igazságot képviselik, hanem magukat. Nos, a Hamlet képem nő velem. Most épp felnő, de nem tudja mit tegyen. Elképzelése sincs, hogy hihet-e egyáltalán a kóborló szellemnek, és hogy mit tegyen anyjával, aki vagy áldozata vagy elkövetője az öreg Hamlet halálának, de míg bizonyítékokat keres, lassan mindent felőröl maga körül, és a halogatásával mindenkit elveszt. Valahogy így van ez a történet most a fejemben, és úgy érzem, megért engem ez a Shakespeare nevű csávó 500 évvel korábban.

Cara Delevinge – Rowan Coleman: Mirror, mirror
Nem tudom, hogy mivel indokoljam meg igazán, hogy miért van itt ez a könyv. Egy ifjúsági regény, ifjúsági klisékkel. Szinte tök idegen, ifjúsági regényekből jól megszokott karakterű osztálytársak alakítanak egy zenekart, amelyiknek a hangzása az egyből valami nagyon ütős lesz, és ők a suli legmenőbb zenekarává vállnak. Amiben talán más, hogy a zenekar megalakulását követő első évben járunk, amikor elkezdődik a regény, de ez sem rendkívüli. A szöveg talán attól működik, hogy nagyon jól választott narrátort, és talán attól is, hogy nagyon hitelesen írja le a szereplők különböző, de mégis összeérő idegenségét. Szerettem ezt a könyvet, mert ezt az idegenséget tudtam kötni ahhoz, amit a kamaszságról izomból gondolok, szerettem, mert tényleg elhittem, hogy ezek a karakterek képesek arra, hogy otthonra találjanak egy ilyen zenekari helyzetben, és bírtam, hogy egy bivalyerős LMBT+ csavar volt a történetben, amiről nem lehet írni, mert állati gusztustalan dolog volna elspoilerezni, így én sem tettem, amikor bejegyzést írtam róla.

Erwin Mortier: Dadogó dalok könyve
A dologhoz hozzátartozik, hogy a nagymamám tavalyelőtt tavasszal halt meg, és elég rossz volt az egészségügyi állapota, így nem az Alzheimer-kór vitte el, de szenvedett benne. A nővéremmel nagyon sokat beszélgettünk még a mama életében is arról, hogy milyen állapotban van, illetve, hogy mi milyen kis pillanatokat vettünk észre, amikor már nem volt velünk, vagy amikor másként mesélt el valamit, mégis, azt tudjuk mondani, hogy a története feldolgozatlan volt bennünk, amikor meghalt, intézkednünk kellett és továbbélni. A nyáron mindketten elolvastuk ezt a könyvet, amit a szerző szépen és líraian az édesanyja leépüléséről írt, jó kapaszkodókat adott, szavakat, ismerős érzéseket, a mi félelmünket és tehetetlenségünket. Jó volt olvasni erről, és jó volt, hogy tényleg művészetté, esztétikai minőségű versszerű szövegekké sűrítette mindezt a tapasztalator.

Rafael Pinedo: Plop
A Plop egy durván jó könyv. Egy apokalipszis utáni világban játszódik, ahol a mi életünk romjain elkezd egy új civilizáció működni, de ez az újfajta működés egészen újraírja azt, amit mi a működésről gondolunk. Ebben a civilizációban nincsen kötődés emberek, akár szülők és gyermekek között, sőt, a csoportok a túlélés mentén sem igazán működnek. A törzseket csupán a kezdetleges, és kifejezetten szexuális jellegű rítusaik és tabuik kötik össze, és szinte ennyi is, ami az olvasót a civilizációra emlékezteti. A rendkívül szikár nyelvű kisregény főhőse Plop, akit az anyja a sárba pottyantott és magára hagyott születésekor, de a törzs legidősebb tagja és az olvasás egyetlen birtokosa magához veszi. Plop története azért állati izgalmas, mert egyszerre él a törzsben, és egyszerre át is látja a törzs működési mechanizmusait, maga is játszmázik, megkísérti a törzs társadalmi hierarchiáját, míg ő kerül vezető pozícióba, és noha átlát a rítusokon, mégis a saját hatalmának a csapdájába sétál. Fontos szöveg, amitől sokkal nyitottabb lettem én is a rítusok fontosságára (ezt már most tök jól használom a tudományos munkámban), és ami ráébreszt a kultúra állati mélyen gyökerező voltára (erről meg a barátaimmal beszélek rengeteget azóta).

Biró Krisztián: Eldorádó ostroma
Bocsánatot kérek minden barátomtól és ellenségemtől, hogy mindig ezt a könyvet dicsérem (már nekem is kínos, és ez volt az utolsó), de ez a könyv a legjobb dolog, ami bepottyanhatott a fiatal kortárs irodalmi életbe, hiszen az állati feszes és pontos versek ugyanazokat a kérdéseket tematizálják, mint amit a friss elsőkötetesek (városba kerülés, identitásválság, szülők…), de ez a kötet nagyon erősen csinálja ezt. A könyvről ebben a megközelítésben egészen hosszan recenzáltam a Tiszatáj online-on, kattinst oda, ha még nem győztelek volna meg eddig.

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk
Szóval ha 2020-as olvasmányélményről kell gondolkoznom majd, akkor erre a könyvre fogok emlékezni. Mert ez a könyv rettenetesen betalált. Erről a könyvről írtam már nagy hangvételű kritikát, ami idén majd megjelenik egy folyóiratban, tervezem tanulmányt is írni belőle, és most úgy néz ki, hogy a kötetem egyik mottója is egy ebből való idézet lesz. Ocean Vuong a 30 éves vietnami származású amerikai szerző a regényében egy levelet ír az anyjának, amit az anyja nem tudna elolvasni, mivel bevándorlóként sosem tanult meg angolul. Ocean ebben a regényben számot vet a családja által hordozott, továbbhagyományozott traumákkal, mintákkal. Saját gyermekkorán keresztül nagyanyja és anyja történetét látja megelevenedni, akiknek a tehetetlenségét gyermekkora óta szégyelli, ebből a családból rántja ki kamaszkorában a szerelem, amit egy dohánytermesztő fia iránt érez, valamint később a felsőoktatás is egy ilyen kiemelő tényezővé válik. Ő angol irodalmat tanul, mindez a regény első oldalaitól egy tiszta helyzet, a saját életében is irodalmi mintákat, egyéb metaforákat, hasonlóságokat keres. A regény abban van állati közel hozzám, hogy szélsőségesen idegen ez a szöveg midentől, és nagyon elemi módon ragadja meg az értelmezői, lejegyzői távolságban lévő otthontalanságot. Nem egy problémák megoldása után, azok lezártságából, hanem az elsőgenerációs értelmiségi pályakezdés válságainak közepéről mesél, és ez nagyon-nagyon jó, élő dolog. Lesz még bőven róla szó a blogon.

James Baldwin: Ha a Beale utca mesélni tudna
Ez a könyv nagyon szép. Ez az első dolog, amit el kell mondanom róla. A fekete társadalomról szól, a történet egy fiú körül zajlik, akit a rendőrség ártatlanul vádolt meg nemi erőszak elkövetésével. Amellett, hogy ez persze egy újabb hasonló történet, nagyon különbözik attól az elbeszélésmódtól, ahogy ezeket a történeteket el szokták mesélni. Ez a könyv tele van szeretettel és hittel. A történetet elmesélő lány, a főhős szerelme egy pillanatig nem kételkedik a barátja ártatlanságában, nem inog meg harcolni és nem inog meg remélni, a családja pedig mindenben támogatja őket. Ez a történet iszonyúan békés, szép, és elképesztően szépen beszél a család verhetetlenségéről. Szintén egy olyan szöveg, amit már régóta figyelgettem, de csak most szereztem be és olvastam el. Örülök, hogy megtörtént velem.

Olga Tokarczuk: Őskor és más idők
Olga Tokarczuk olyan bölcsen ír, hogy meghalok belé. A Nobel-díjas író a mágikus realizmus és a kelet-európai abszurdot használva ír ökológiai, társadalomlélektani dolgokról, és a szövegei megvilágítóbbak és igényesebbek, mint bármi, amit valaha olvastam. Ebben a regényében az Őskor nevű kis lengyel faluban járunk, ahol az idő ugyan halad, és a szereplők is részt vesznek a világtörténelemben, hiszen a könyv elején az apa a háborúból érkezik meg, a könyv történetében bevonulnak a német majd az orosz seregek a faluba, mégis minden egy egészen más időszámítás szerint működik. A szöveg 2-10 oldalas kis fejezetekre, időkre tagolódik, ahol a Szűzanya oltáron és gombákon keresztül az összes szereplőig mindenki megkapja a maga idejét. A történet azzal a kelet-európai tapasztalattal játszik, hogy itt mindent meg lehet szokni, bármi is történik a világban, az nem lep meg minket, ugyanakkor egy pillanatig sem sajnáltatja a szereplőket. Az egyszerű emberek csak élnek a saját világuk szerint. A boszorkány lánya tanítja a fiatal fiút, a Szűz Anya figyel a kutyára, a magára hagyott vénasszony kiabál a teliholddal, az idő pedig mindig megy tovább. Decemberben olvastam, és mindent akarok Tokarczuktól eztán, mert a keze alól bármi az épülésemet fogja szolgálni.

Noshát, ennyi lett volna ez a jó hosszú bejegyzés, bízom benne, hogy mindenki talált valami kedvére valót közte. Ha van kedvetek, írjátok meg, mi volt a ti kedvenc könyvetek tavaly, vagy arról is írjatok, ha olvastátok már valamelyiket ezek közül.

Hamarosan érkezem egy régi visszatérő bejegyzéstípussal, értékeléssel is adós vagyok még rengeteggel, meglátjuk, mennyire leszek állati ügyes. Mindenesetre semmiképp ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Decemberi summa

Sziasztok,

hiába az új év, nem feledkezhetünk meg a régi adósságokról sem, így muszáj volt gyorsan összeszedni, hogy mi volt az a 6 könyv, amit decemberben beszereztem magamnak, és mi volt az az öt, amit sikerült elolvasnom. És ha már nagyon benne vagyunk, akkor írtam arról is, hogy milyen bejegyzések születtek decemberben. Tudjátok, mint a summákban. Nézzétek:

6 könyvet sikerült beszereznem decemberben:

Bobby Hall: Szupermarket
Érezted már azt, hogy semmi közöd egy könyvhöz a fülszövege, minden jegye, és minden más alapján sem, de téged mégis vonz, és úgy érzed, hogy megkapod belőle azt a progresszívitást, és azt a fekete humort, amire a szíved mélyén annyira vágysz? Hát persze, hogy érezted. Na, nekem ez a könyv az, és Black Friday akcióban volt a Libriben, így le is csaptam rá végre. Ez egy pszichothriller egy skizofrén férfiről, akit kidobott a barátnője és most az anyjával él, valamint egy szupermarketben dolgozik, ami egy bűntény helyszíne lesz. Drog, szex, gyilkosság, mentális betegség, generációs tapasztalat… Azt hiszem az utóbbi jelző ígéretei miatt került a kívánságlistámra a megjelenésekor. Most már példányom is van.

Mészöly Ágnes: Darwin-játszma
Már rengetegszer volt szó arról a blogon, hogy miért is szeretem annyira Mészöly Ágnest, mint távolról ismert magánembert, szóval ezt nem részletezem, bár alapvetően ez a végtelenül pozitív személyes élmény hatására akarok nagyon sok mindent olvasni tőle. A Darwin-játszma egy ifjúsági krimi, amiben egy osztályközösség tagjai igyekeznek kiutálni az osztályfőnöküket. Azt gondolom, hogy ez egy tök érdekes téma, tetszik, hogy az egésznek egy ilyen evolúciós keretet ad a cím, ugyanakkor tudom, hogy sok barátom is úgy gondolja, hogy a szerzőnek nem sikerült elkapnia az ifjúsági nyelvet itt… Meglátom. Azért most vettem rá magam, mert az egyik csoporttársam most ifjúsági krimiket kutat, és ez az egyik könyv, amivel foglalkozik, ezért gyakran került szóba, de egyébként is régóta tervben volt.

Taffy Brodesser-Aknen: Fleishman bajban van
Válástörténet, amiben bár a bíróság az anyának ítélte oda a gyermekeket, az anya nem viszi el őket, hanem eltűnik. A szövegben, ha jól értem, ez a valamiféle bizonytalanság dolgozik majd elsősorban. Az, hogy mit mer megtenni az apa, hogyan dolgozza át az életét, hogy egyedül, azaz tökegyedül felnevelje mindkét gyerekét, miközben nem tudja, hozhat-e hosszútávú döntéseket. Nagyon szerettem a Kramer kontra Kramert, dolgozom most egy válástörténettel, amiről kritikát fogok írni, és így egyszerűen benne volt a levegőben, hogy ezt is meg akarom venni. Lassú olvasmányt ígér a szöveg és a nagy terjedelem, meglátjuk, hogy s mint lesz.

Palya Bea: Ribizliálom
Az van, hogy nagyon szeretem Palya Beát. Voltam önkéntes Kapolcson, a Művészetek völgyében, amikor neki ott udvara volt, és azóta általában járok koncertjeire, ha mehetek, figyelem a nyilatkozatait, interjúit, hallgatom az régi és új dalait, és időnként szükségem is van erre a Palya Beás pozitívságra. Amikor Kapolcson voltam, már megjelent az önéletírása, de valami érthetetlen okból eddig nem vettem meg, és nem olvastam el, most viszont lementem a Libribe, megvettem és el is olvastam. Jól tettem. Beás könyv lett, és feltöltött, tényleg. Azokról a helyzetekről mesél, amikből a dalok is születtek, a és a Tovább nő album dalai mögötti történetekbe is betekintést kapunk, noha a Ribizliálom a album előtt jelent meg. Ezzel együtt is tényleg csak rajongóknak ajánlanám, mert nem egy nagyon jó szöveg objektíven, viszont nagyon olyan, mint amilyen Palya Bea munkája is. Szókimondó, dalolgató, szerelmes, bátor. Szerettem, de nem ajánlanám bárkinek.

Olga Tokarczuk: Bizarr történetek
Olga Tokarczuk egy csoda, és én majdnem lemaradtam róla. A lengyel szerzőnő 2018-ban kapta meg az irodalmi Nobel-díjat (vagy hát, 2019-ben kapta meg a 2018-ast, biztos emlékeztek, a Me Too-mozgalom nyomán előkerült ügyek elsöpörték a bizottságot), és akkor annyit utána néztem, hogy ki is ő, és aztán ennyiben maradtunk. Nem igazán érdekelt, ami felfoghatatlan, mert hát nagyon érdekes dolgokat találok róla, és bizonyára 2019-ben sem volt ez másként. Szerencsémre a sors rendelt nekünk egy csodálatos egyetemi kurzust, ami végig a szívemben zajlott, tényleg, ahol kellett Tokarczuktól az Őskor és más időket olvasni (lent, az olvasottaknál nagyon fogom imádni), és akkor úgy láttam, hogy én ennek a nőnek a bevásárlólistáját is el akarom olvasni. A Bizarr történetek lesz a következő olvasmányom tőle, kis novellák, mágikus realizmus, kelet európaiság, ökológiai nyitottság. Szeretni fogom, mert már a lelkemre tetováltam.

Selyem Zsuzsa: Moszkvában esik
A második világháború után vagyunk, az erdélyi kitelepítések idején, és egy család földönfutóvá levését olvashatjuk végig Selyem Zsuzsa saját, érzékeny, többfókuszú hangján. Selyem könyvét 2020-ban a World Literature Today az év legjelentősebb angol nyelven megjelent szövegei közé sorolta, és én is úgy gondolom (mert nyilván számít), hogy a szerző speciális, természeti és társadalmi figyelmességgel dolgozó elbeszélésmódja egyértelműen saját, felismerhető pozíciót érdemel a kortárs irodalomban. Tavasszal olvastam az akkor megjelent Az első világvége, amit együtt töltöttünk című szövegét, most pedig ismerkedem a korábbi regényével.

5 könyvet sikerült elolvasnom decemberben:

Olga Tokarczuk: Őskor és más idők
Szóval Tokarczuk. Ez a könyv fantasztikus. Egy lengyel kis falut, Őskort látjuk a német határ mellett, ahol felnőnek az első világháborúban született gyermekek, majd a falut második világháború német és orosz seregei is megszállásuk alá veszi, noha ez igazán a falu életét nem határozza meg. Mert ez a falu nem olyan, amelyik megtörhetne. Nagyon sajátosan gyönyörű és szeretnivalóan kedves, mély ebben a szövegben, ahogy a kelet-európai abszurd és a mágikus realizmus találkozik, és kiaknázzák azt, amiben mindketten óriásiak. Élnek, feldolgozzák a traumákat valahogy, és nem lepődnek meg semmin. A szöveg egy nagyon széles perspektívát nyújt, minden kis abszurd szereplőnek megvan a maga nézőpontja, de természeti erők is megkapják a maguk idejét. Az egymás mellé helyezett 3-4 oldalas rövid történetekből az egész falu élete és az egész világ sorsa rögzül, miközben hihetetlenül szerény az egész szöveg. Ez a könyv 2020 egyik legjelentősebb olvasmánya számomra, sajnálom, hogy csak két napot hagytam az olvasására, de nem hiszem, hogy utoljára olvastam volna a könyvet.

Pungor András: Az Egon
Az Egon. A barátaimnak csak Egon Úr, mert hogy viccelődünk róla. Szeretjük, kedveljük, tiszteljük. Rónai Egonról van szó, az ATV egyik műsorvezetőjéről, aki a Húzóst, és az Egyenes beszédet viszi. Ma azt mondhatjuk, hogy talán a politikai interjúműsorok csúcsát képviseli ő. Én, koromból adódóan csak ebben a közéleti újságírói szerepben láttam, de a könyvből kiderült, hogy mint olyan sokan az újságíró szakma nagyjai közül, ő is a sportújságírással kezdte, és volt rádiós is, rádiótulajdonos is azokban az időkben, amikor még kialakulóban voltak a ma sem túl tiszta rádióviszonyok. Egy kerek riportkönyv volt ez a könyv, amely Rónai Egon édesapjának életén át a következő gyerekéig mindent lefedett. Számomra a legizgalmasabb részek egyértelműen a rendszerváltás kori frekvenciákról szólóak voltak, hiszen állatira érdekel ez a fajta kereskedelmi médiává válás (nyilván ezt az érdeklődésemet a televíziós műsorkészítő képzésről hozom), de jó volt csak úgy beszélni arról is, mik az ő ideái, hogyan értékeli a mai pozícióját, milyennek látja a politikát az asztal túloldaláról.

Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors
Orvos-Tóth Noémi pszichológusként arról írt egy könyvet, hogy milyen, akár generációkról-generációkra, akár születésünkkel, születési helyzetünkkel, neveltetésekkel kapcsolatos traumák és minták határoznak meg minket, és állnak a teljes életünk útjába. Szeptember óta pszichológushoz járok, és a pszichológusom ajánlotta ezt a könyvet, bár tudtam róla korábban is, hiszen nagyon sokan olvasták és méltatták a könyves tartalomgyártók közül. Nyilván ez a könyv sem vált ki egy terápiát vagy szakemberi segítséget, de arra jó, hogy lerövidítsen egy-egy terápiás időszakot, felvetéseket tesz, amik akár nálad is előfordulhatnak, tudatosítja a mintáidat, és sok-sok sok példát hoz.

Palya Bea: Ribizliálom
(Fent már írtam róla.)

André Aciman: Harvard tér
Aciman legkevésbé szeretett könyve ez számomra, bár eddig csak a Szólíts a nevedent és a Találj rám!-ot olvastam, és azt vártam, hogy a Harvard tér lesz a kedvencem. Az egyiptomi származású fiatal felnőtt főszereplő a 70-es években tanul az USA elit egyetemén (Ki nem találnátok melyiken), de még nem igazán találja a helyét ebbe az új országba, az is meglehet, hogy ki fogják csapni az egyetemről. Egyszer csak találkozik a nagy hangú szintén egyiptomi taxissal egy kávézóban, akit nem igazán fogad be ez a kapitalista világ, ezért gyűlöli és megveti azt. A két férfi barátsága izgalmas, működik köztük valamiféle állandó függés és álandó játszmázás, és Aciman itt is a lélekkel igyekszik dolgozni, de nekem nem sikerült éreznem a főhősben a regény eleje és vége között lezajlódni ígért változást. Sajnálom, mert van egy ilyen akut válságérzetem így 2020 után (kinek nincs), és bíztam benne, hogy ebben a könyvben kapok valami kulcsot… De persze, nem azt mondom, hogy rossz könyv, mert egy kevésbé sikerült Aciman könyv, az még mindig jó, csak jobbra számítottam.

3 bejegyzést írtam decemberben:

Igazából szépíthetném akárhogy, úgy érzem, hogy egyrészt ez a december egy kezdetleges visszatérés volt, hiszen a régóta kimaradt októberi és novemberi summákat tudtam közölni, és volt egy év végi 2020-as büszkeségeimet, örömömet listázó bejegyzés is, ezzel együtt viszont nem volt Kibeszélős poszt, és azért nem, mert a félév végi dolgozatok és beadandók közben elfelejtettem. És nem csak a Kibeszélőst, hanem azt is, hogy péntek van. Értékelésre pedig nem is maradt rászánható időm.

Némi jövőbe tekintés

Bár jövő hét közepére tervezek egy ilyen erre megyünk posztot, annyit el szeretnék mondani, hogy sok szempontból a félévem nagy tanulsága az, hogy képes vagyok túlvállalni hatalmas, és szuper, megtisztelő feladatokat, majd elúszni mind a szemét, és bár minden évben megfogadom, hogy vadul naptárazni fogok, idén tényleg úgy érzem, hogy eljött ennek is az ideje. Ami miatt csak jövő hét közepén jön ez a tervezős bejegyzés, az az, hogy addig még tartogatok egy meglepetést, és jönni fog majd egy 2020 nagy kedvenc könyvei bejegyzés is a terveim szerint. Aztán már tényleg irányba állunk, hogy ha döcögve is, de menjünk már:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: Szabad lettem?

Sziasztok,

még egy picit el vagyok úszva jövő hét közepéig, de mindenképpen szerettem volna elkezdeni az évet, és egy nagyon klassz új helyzetet tudok elétek tárni az első bejegyzésben. Január 1-én én ugyanis végeztem a kínos előbújásokkal, a ki nem mondott helyzetekkel, az üvegszekrényekkel, és rájöttem, hogy valójában mennyire voltam korábban szabad, és hogy mennyire vagyok most.

Otthon nem beszéltünk eddig arról, hogy meleg vagyok. Nem jött fel hat év alatt, mondhatnánk, de persze feljöhetett volna egy csomószor. Nem akartam felhozni. Nem mertem felhozni. Szegeden élek, 250 km-rel távolabb, nincsenek otthoni barátaim, az otthoni életemből néhány középiskolás barátom, ismerősöm maradt, akikkel időről időre összefutunk, és akikkel meg tudunk beszélni mindent. De ők sem olyan otthoniak, hiszen a többségük elköltözött, és egyébként is, Pécsről, középsuliból ismerem őket, nem a kis falukból, ahol a családom él. Ők a középsulis éveim alatt lassan megtudták, hogy meleg vagyok, van, akivel már direkt az LMBT+ aktivizmus hozott össze minket.

Régen azt gondoltam, hogy elég lesz majd akkor előbújnom otthon, ha már haza akarok vinni valakit, hiszen a melegség csak annyit jelent az életemben, hogy majd egy fiút fogok hazavinni. Persze ez akkor sem volt igaz. A melegség például azt jelentette az életemben, hogy depressziós kamasz voltam, hogy érdekeltek az emberi jogok, hogy kerestem ennek a másféleségnek a kulturális nyomait. És ez még csak a kezdet volt.

Aztán elkezdtem slamelni. Meg lett ez a blog is. És az irodalom is. Mindez azt jelentette, hogy nem osztottam meg a saját közösségi oldalamon szinte semmit, ami a bloghoz vagy a melegséghez kötődne, mert nem akartam, hogy észrevegyék. Nem csak ők, a család barátai is.

Nem azért, mert magamat akartam megvédeni, hanem azért mert őket. A családomat. Legalábbis azt magyaráztam magamnak. Nem akartam, hogy azt gondolják a nővéremről, hogy neki van a meleg öccse, vagy hogy hozzájuk jár az a meleg rokonuk Szegedről. Persze ez nem erről szólt, hanem arról, hogy nem bíztam bennük és magamban ahhoz, hogy elmondjam: meleg vagyok.

Létrehoztam Facebookon egy olyan láthatósági beállítást, amiben mindenki látja a megosztásomat az otthoniakat leszámítva. Az Instagram történeteimet otthon nem látta senki, mert oda gyakrabban esik be egy-egy meleg kontent. Minden meleg témájú tartalom megosztásánál el kellett gondolkoznom azon, hogy lett-e új otthoni az ismerőseim között, és be kellett állítanom a láthatóságot. Nem éreztem azt, hogy szabadon posztolhatok, noha a kezemet én saját magam fogtam le.

És ebben az egészben ez a legdurvább. Hogy nagyon nagy szerencsém van, mert veszélytelen lett volna bármelyik pillanatban kimondani ezt. Tudták, és én tudtam, hogy tudják, mégis egy üvegszekrényben ültem. Átláttunk rajta, de én nem voltam elég bátor kimászni belőle, pedig azt gondolom, hogy az elhallgatások és a másképpen fogalmazások nem építették a kapcsolatunkat.

Úgy kezdtem el beszélgetni erről, hogy azt mondtam, mind tudjuk, de legyen kimondva, hogy meleg vagyok. Mert nem akarom ezt tovább elhallgatni, nem szeretném ezt takargatni, nem szeretném, ha erről csak sugdolózva lehetne beszélni, amikor valaki, akár én, kimegy a szobából.

Én nem így tekintek a melegségemre, és nem így tekintek magamra. Büszke meleg vagyok. Persze nem a melegségemre vagyok büszke, hanem arra, hogy ma szabadon tudok élni vele. Hogy építettem belőle valamit, hogy gondolataim, érzékenységeim lettek belőle. Meleg vagyok, és még egy csomó minden egyéb. Amíg titkolom ezt egy picit is, vagy amíg én megkülönböztetem a meleg tartalmaimat a nem meleg tartalmaimtól, addig viszont hagyom, hogy ez határozzon meg, és ez uralja az életemet.

Mindig azzal nyugtattam magam, hogy ugyanaz az ember vagyok, csak én a fiúkat szeretem, amihez viszont csak nekem és az esedékes másik fiúnak, fiúknak van köze, de ez nincs így, ha a családodnak beszélni akarok erről, vagy pláne nincs így, ha el akarom ezt rejteni.

Most szabadon posztolhatok. Ez az első blogbejegyzés ebben a helyzetben. Nem hiszem, hogy olvasni fogják, de ez már az a bejegyzés, amit akár olvashatnának is, nem zavarna, hogy rájöttek, hogy észrevették. Tudom, hogy így is szeretnek, és elfogadják azt, amit írok, és amit gondolok.

Mindig úgy gondoltam erre a Szegeden levésre, blogolásra, hogy szabadon lehetek bennük. És ez így is volt. Nem jutott haza semmi. De nem akarom azt, hogy ha szóba jön a blogom, akkor soha semmiről ne tudjak beszélni. Készülök az első verseskötetemmel, amivel kapcsolatban remélem nem fog az előjönni, hogy a melegségemből olvassák (Erről majd gondolok írni egy következő kibeszélőst, hogy miért nem.), de közben mégis csak fennáll ez a veszély, és nem akartam, hogy innen-onnan tudják meg. Nem akarom tovább takargatni azokat a munkákat, amikre egyébként büszke vagyok, és 2021-től nem is kell. És ez sokkal nagyobb szabadság, mint eddig bármi, amit megtapasztaltam.

És ez most jó.

A mai bejegyzésben csak erről az újfajta élményről szerettem volna nektek vallani, mert úgy gondoltam, hogy erről jó volna beszélni veletek, mert egyrészt ez fontos számomra, másrészt pedig már négy éve az előbújásról (is) papolok itt nektek. Szóval ennyi voltam mára.

A jövő hét közepe után biztosan érkezem majd a decemberi summával, azt hiszem a januári 1 és 6 is kimarad, de jó volna egy éves tervező dolgot kiírni, remélem a jövő héten már erre is futja, és az első értékelés is megszülethetne a következő két hétben. Ezek most kő kemény ígéretek, új év, új én, rendszer a blogban, ilyenek…

Bízzatok, és ne felejtsétek a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén