Sziasztok,

jól látjátok a címet és a naptárat is. Nem tévedés, tényleg az októberi summámat olvassátok, és tényleg december van. Igen, 2020 második féléve úgy alakult, hogy meg kell tanulnom elengedni azokat a határidőket, amik nem életbevágóak, és meg kellett tanulnom nem fojtogatni és nyomasztani saját magamat is. Ennek a metaforája ez az októberi summa, amit nem szerettem volna semmiképp sem kihagyni, mert októberben minden barátom és ismerősöm és ismeretlen kedves szerzőm régóta várt csodálatos könyve megjelent, és sajnáltam volna, ha nem mesélhetek róluk nektek, pusztán azért, mert sem olvasni, sem blogolni nem igazán volt időm. Így alakult, hogy az októberemet summázva 18 beszerzett könyvről, 5 befejezett olvasásról, és mindössze 5 bejegyzésről tudok beszámolni, és azt is csak most tudom megtenni. De nézzük mindezt részletesen:

18 darab könyv került a könyvespolcomra:

Nagy Boldizsár (szerk.): Meseország mindenkié
A Labrisz Leszbikusokért Egyesület elküldte nekem 2020 legvitatottabb magyar könyvmegjelenését, amiről igyekszem majd a kialakult feszült diskurzustól függetlenül véleményt formálni, és azt nézni, mennyire működnek jól a mesékben található reprezentációk, és mennyire kreatívak, ügyesek, elkapottak a meseújramondások. Teszem mindezt azért, mert evidensnek gondolom azt, hogy Meseország mindenkié, és ez az üzenet nem mehet a tartalmi diskurzus rovására. Fura, de azt gondolom, hogy egy ideális államban nem a reprezentációról, hanem annak minőségéről kell vitatkoznunk, és én szeretnék ezen ideális állam eszméi szerint létezni. A könyvről pedig nyilván mindenki tud mindent, aki ezt a blogot olvassa.

Szederkényi Olga: Irodalmi popikon
Szederkényi Olga egy tetszetős nagy fehér könyvet szerkesztett össze, aminek a belívébe interjúkat készített fontos magyar és világirodalmi irodalmárok és az ő szereplőik, legfontosabb szövegeik szakértőivel. Egy izgalmas kezdeményezés, kedvelem, hogy a párbeszéd alapú interjú és az együttgondolkodás a műfaja, de egy picit még mindig zavar, hogy a szerző felől nyúl irodalmi kérdésekhez, és egyébként is, többször rajongószerűen alákérdez a beszélgetőpartnereinek. Szederkényi Olgával mindig az a tapasztalatom (Erről már a Nagyszerű nők kapcsán is írtam itt.), hogy állati progresszívek az eszközei és a témafelvetései, de valahogy ezeket soha nem sikerül valódi progresszióval megtölteni. Ezzel együtt persze ez egy jó könyv az az 5-10 interjú alapján, amit eddig elolvastam, de sokkal hiánypótlóbb és bevállalósabb és punk lehetett volna.

Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors
Családi sebek és a gyógyulás útjai
Nagyjából a megjelenés pillanatától zajos siker ez a könyv, és én sokáig ágáltam is ellene, mert azért ilyen pszichológiai könyveket a pszichologizálók szoktak írni. Aztán több olyan könyves tartalomgyártó is dicsérte, akikről nem gondolom, hogy bedőlnének egy pszichologizáló blöffnek, és elkezdtem gondolkodni azon, hogy beszerzem. Az utolsó lépés az volt, hogy elmentem pszichológushoz, és a családi dolgok kapcsán ő hozta fel és ajánlotta ezt a könyvet. Most terápia mellett olvasom, nagyon erős témákat mozgat, jó dolgokra ébreszt rá, és vannak benne olyan mondatok, amikbe a terápia alatt is bele tudok kapaszkodni, mert leírják azt, amit amúgy mindig is éreztem, de sosem tudtam ennyire jól megfogalmazni. Hasonló tapasztalat, mint a pszichológus, mert elég önreflexív ember vagyok, sokat gondolkodom magamon, de bizonyos egy-egy lépésnyire való megoldásokhoz egyedül nem vagyok képes eljutni. Nem hiszek benne, hogy könyvek helyettesíthetnek szakembereket, Orvos-Tóth Noémi sem állít hasonlót, de egyébként egy működő, (bár szólaljon meg bennem a könyves blogger: nagyon nagy fontokkal szedett, ezért aránytalanul hosszú) könyv ez.

Halász Rita: Mély levegő
Halász Rita könyvét még szinte kiadásmelegen olvastam. Ritával 2017-ben ismerkedtem meg, azóta figyelem a munkáit és a szakmai alázatát. Elképesztően minőségi ahogy ír, egyszer Szegeden egy beszélgetésen azt mondta, hogy sokszor ír át anyagokat, és ez látszik mindenen, amit kiad a kezéből, így ezen a debütregényen is. A Mély levegő egy válástörténet, amiben egy nő, próbálja megtalálni önmagát az anyaságában, a bántalmazó kapcsolatán kívül. Egy nagyon szikár, de jól működő, kellemes belső humorral és jó ritmussal dolgozó okos, kimunkált szöveg, amiből nem lettek kispórolva a gondolatok. Elő volt rendelve, és az átvétel után elkezdtem olvasni, abból pedig végigolvasás lett. Szerettem.

Adam Grant: Eredetik
Hogyan mozdítják előrébb a világot a nonkonformisták?
Az az igény szülte a polcomra ezt a könyvet, hogy nem tudom, hogy valójában nonkonformista vagyok-e vagy csak tetszelgek benne, és azt várom, hogy egy könyv, ami nem ismer engem, a könyvesbolti találkozásunkig sosem látott, és nem is gondolt rám soha senki a könyvvel kapcsolatban… Nos, ő… megmondja. És ha már úgy ítéli, hogy nonkomformista vagyok, akkor mutassa meg, hogy a kreativitásom és az általam észrevett problémák hogyan teremtenek számomra identitást és egzisztenciát. A HVG Könyvek beszerzésével kapcsolatban mindig ilyen bugyuta történeteim vannak, de mindig jó könyveket veszek tőlük. Olyanokat, amik rokonok a bugyuta problémáimmal anélkül, hogy egy pillanatig bugyuták volnának, és szerintem ezt a tapasztalatot fogja tovább erősíteni ez a könyv is.

Erin Morgenstern: Csillagtalan tenger
Ervin Morgenstern könyvet is vettem a hónapba, ami számomra azért elég nagy dolog. Mármint nem gondoltam, hogy ez valaha megtörténik. Az Éjszakai cirkuszról tudom, hogy nem igazán az én olvasói igényemet szolgálja ki, a barátaim és az általam követett tartalomgyártók körében is egy rendkívül megosztó könyv, és aztán jön a Csillagtalan tenger, amiről mindenki áradozik. (Bár nyilván, akik utálták az Éjszakai cirkuszt, ezt a könyvet már nem vették a kezükbe.) Azt mondják gyönyörű a nyelve, és ráadásul LMBT+ címkés a könyv. Az egész történetnek egy egyetemi könyvtárban talált könyv áll a középpontjában, amely különböző történeteket mesél a szerelmes rabokról, kulcsgyűjtőkről, névtelen őrzőkről és az őrzött tudásokról. Egyszerre van az bennem, hogy ez nagyon lila számomra, és nagyon más, meg egyszerre hiszek benne, hogy lesz majd egy pillanat, amikor pont arra lesz szükségem, hogy egy ilyen könyv elvarázsoljon.

Bék Timur: Aszterión
Timurt személyesen van szerencsém ismerni, többször találkoztunk már, hozzám hasonlóan többedéves szegedi bölcsész fiatalember, és eddig mindig tologattam, hogy megvegyem a kötetét, bár amúgy érdekelt. Október elején volt egy közös felolvasásunk a szegedi Nyugi Kertben, és ott kezdtem el azt érezni, hogy ideje volna beszerezni és elolvasni a kötetet. Jelentem, hogy az első feladatot teljesítettem eddig. Egy kimunkált, a poétikahagyomány és a filozófia felé egyaránt nyitott kötetet várok tőle, és nincsenek nagy aggályaim.

Tor Ulven: Türelem
Ezt a könyvet a híre repítette a polcomra, és eléggé vakon vásároltam, de elmondom, miért mertem. A XXI. század kiadó egy új világirodalmi líra kiadói sorozatot hozott létre a Versum segítségével, amely a nemzetközi líra elsőrangú, fiatalos és szuper friss fordító fóruma. Egyenként is nagyon szeretem és sokra tartom a szerkesztőit, de ez az oldal kifejezetten fontos a szívemnek, és ha a Versum és Vajna Ádám fordító melegen ajánlja a norvég irodalom ezen fontos kötetét, akkor én azt megveszem és jól elolvasom, mert bízom bennük. Tor Ulven a fülszövegek és az utószó alapján egy menő, de közben irodalmi jelenlétében egy nagyon nyomasztó alak lehetett, az irodalmi intézményrendszeren kívülről érkezik, nem végez egyetemet, és negyven évesen öngyilkos lesz. A Türelem az első kötete, nyugtalanító és nagyon más verseket ígér a fülszöveg, a nagyon mást eddig éreztem, de még csak belekaptam ebbe a könyvbe is.

John Ashbery: Önarckép konvex tükörben
A Versum-könyvek másik friss megjelenése, amellyel hatalmas adósságot térít meg a magyar lírafordítás. John Ashbery szerepe vitathatatlan a posztmodern amerikai és világirodalmi térben, az Önarckép konvex tükörben című hosszú versével, vagy a Farm című szövegével (szövegeivel), az egyetemi világirodalmi évfolyamelőadásokon is találkoztunk, ami csak kevés olyan szerzővel történik meg, akiknek nincsenek magyar nyelvű könyvei, pláne költőkkel ez még valószínűtlenebb. Örült a lelkem ennek a kötetnek, őszintén.

Kis Tibor Noé: Beláthatatlan táj
Noé könyvéről azt gondoltam, hogy azonnal el fogom olvasni, amint a kezembe kerül, de aztán nem így lett, mert Halász Rita könyve egy nappal korábban érkezett meg, és nagyon feltöltötte a hihetetlenül okos széppróza iránti igényeimet. Ezzel együtt tudom, hogy Noé könyve ilyen lesz, mert Noé maga hihetetlenül okos, és gyönyörű a prózája. Egy autóbaleset utáni életet ír le belső monológokon keresztül. Egy balesetet elszenvedő lányt, az apját és egy közelben élő testvérpárt követünk a regényben, akiknek a baleset alapjaikban forgatja fel az életüket. Hatalmasok az elvárásaim, de Noé könyve meg fogja ugrani őket.

Michel Houellebecq: Szerotonin
Amúgy ezt a könyvet nagyon szerette a régen Uranista néven blogoló kedves blogger barátom, és igazából én is jókat hallottam róla, és láttam leolcsózva egy szépséghibás könyvet, ezért arra jutottam, hogy hazahozom. A szöveg beszél az EU-ról, a mezőgazdaság hanyatlásáról, az elszemélytelenedő világról, miközben egy öregedő depressziós gazda gondolatait követjük, akinek megszűnt a libidója az antidepresszánsok hatására. Érdekel, hogy a szöveg mit hoz be a világomba.

Geir Gulliksen: Mielőtt elváltunk
Halász Rita könyve juttatta eszembe, hogy van még ez is, és el akarom olvasni. A norvég szerző itt a saját válástörténetét meséli el a felesége szemszögéből, rezignáltan, játszva a megismerés és egyáltalán a megismerhetőség korlátaival. Több olyan barátom olvasta és szerette, akiknek nagyon adok a véleményére, és most végre beszereztem.

Orcsik Roland: Legalja
Orcsik Rolanddal valószínűleg egy csomó mindent máshogy gondolunk a világban, az irodalomban, a versekben. Egy csomó mindent persze ő lát jobban, de az irányai sem mindig a legérdekesebbek számomra, éppen ezért nem volt egyértelmű, hogy megveszem a kötetét. Aztán arról beszélt, hogy lassan 20 év alatt sem sikerült feldolgoznia a délszláv háború traumáit, és hogy megrémíti az a hatalmi retorika, amit napjainkban tapasztal, miközben arról már felelős felnőttként a gyermekeinek is beszélnie kell. Érdekelnek ezek a problémafelvetések, és érdekel, hogy mennyire dolgozik identitásból Orcsik ebben a kötetben. Várom, hogy elolvassam.

Ali Smith: Ősz
Ali Smithnek 2019-ben jelent meg az (eddig azt hittem, hogy első) magyar nyelvű regénye a Hogy lehetnél mindkettő, ami egy romantikus freskófestő és a freskó nyomába járó feminista anya halálát vizsgáló fiatal életét fűzi össze. (Itt írtam róla.) Az Ősz az első brexit regény, amiben egy fiatal lány és egy idős kómában fekvő férfi történetét olvashatjuk, amelynek hátterében átalakul a teljes brit társadalom. Elizabeth a gyerekkori szomszédjának, barátjának mesél irodalomról, kultúráról, az általuk megélt közös múltról. Egy szép, szövetségről szóló regényt várok, ami jól dolgozik az intim helyzettel, miközben tényleg egy egész társadalmat mozgat az elbeszélt történetekkel. A Hogy lehetnél mindkettő gyönyörű elbeszélése kilóra megvett, nem félek ettől a szövegtől sem.

Mark Fisher: Kapitalista realizmus
Nincs alternatíva?
Mark Fisher a kritikai kultúrakutatás egyik legnagyobb alakja volt, akinek az esszéit olvashatjuk ebben a kis alapú rövid könyvben. A kapitalizmusról gondolkozik, amelyről azt állítja, hogy nehezebb elképzelni a végét, mint a világvégét, hiszen nem igazán tudjuk, hogy mi lesz utána. Úgy látja, hogy a filozófiától a popkultúráig minden berendezkedett erre a fajta működésre, és ebből csupán az képes kirángatni a világot, ha felfedjük a kapitalizmusban rejlő tarthatatlanságokat, paradoxonokat. Egyrészt azért vettem meg a könyvet, mert minden progresszív barátom nagyon szereti és paradigmaváltó olvasmánynak tartja (utóbbiban érzek némi túlzást, mert nem hiszem, hogy a progresszív ismerőseimet, barátaimat meg lehet lepni progresszióval), másrészt azért is vettem meg, mert beszél a könyv arról a depresszív nihillista válságéletről, amibe a ’89 után születettek csöppenek, és jó volna megérteni abból valamit, hogy miért érezzük azt, hogy minden egyes pillanatban egy forradalom előtt vagyunk. Nagy elvárások, nagy hírverés. Meglátjuk.

Borsik Miklós: Átoknaptár
Ez talán a legrandomabban megélt könyvvásárlásom októberben. Borsik Miklóssal voltunk már közös légterekben, de nem ismerjük egymást azt hiszem, viszont az egyik kedvenc instagram felhasználóm, mert ő is a városok, terek, architektúrák témában posztol, és állati menő dolgokat oszt meg. Ezért gondoltam megvenni és elolvasni a kötetét, amely ugyan nem ezzel a témával foglalkozik. Az átoknaptár egyfajta mindennapokban fellelhető egyszerű, de feszült másképplétezést akar mutatni, másféle figyelmet, kimerevített pillanatokat kínál a fülszöveg szerint. Ezek alapján még bármi lehet, de csalódott lennék, ha a feedje után ne lenne állati menő Borsiknak a kötete is.

Frank O’Hara: Töpregések vészhelyzetben
Fura a viszonyom ezzel a verseskötettel így egy belelapozás után is. És azt hiszem azért, mert O’Hara is fura. Én leginkább a beat, a neoavangard és a posztmodern iránt lelkesedésemben lelkesedem a szövegekért, miközben a szerző maga 1966-ban, mindezeknek az elején, közepén meghalt. Azt hiszem az van ezzel, hogy nagy hatású ember volt, aki hatott azokra, akiket szeretek olvasni, és ettől egy ilyen nagyon ismerős, nagyon bátor, nagyon biztonságos, mégis incselkedő flóba kerülök, amikor tőle olvasok. Amúgy meleg volt, és ezt is tematizálta a verseiben, de ez már tényleg csak a legkevesebb. Egyszerűen elképesztően örvend a lelkem, hogy így ősszel ez is megjelent. Van világirodalom magyar nyelven, sőt világlíra, és ez kurvakirály. Tartson ki a lendület.

Kállay Eszter: Kéz a levegőben
Kállay Eszti volt a második ember, aki nagyon nyílt szívvel mosolygot rám az irodalmi életben, és ezt mindig el szoktam mondani, amikor szóba kerül, mert nagyon jól esett kis fiatalka alkotó koromban. A Kéz a levegőben az ő első kötete, ami most jelent meg, és nagyon jó eredményeket ér el azonnal. A Horváth Péter ösztöndíj és a Magyar Narancs legutóbbi minimum 11-es listáján is szerepel. A szövegeit a publikációból ismerem, mert még nem olvastam a kötetet, csak belekaptam, de egy nagyon sokirányú erős és magyarázó, megértésre törekvő érzékenység szervezi azt hiszem az ő munkáit, akár külföldiségével, akár taxi utasságával, akár bármi mással kapcsolatban ír. Azt szeretem az ő szövegeiben, hogy mindig állati újak a témái, és nagyon validan tematizálja őket. Értem őket, miközben én magam nem jutnék az ő következtetéseire egyedül. És hogy ezeket a felismeréseket nem csak úgy odavágja, hanem poétizálja, levezeti esztétikai igénnyel. Szóval jó cucc lesz ez is, de az van, hogy mindenkinek most jelent meg a kötete, akit nagyon szeretek, emiatt pedig lassan haladok.

5 könyvet fejeztem be októberben:

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk
A tavalyi angol megjelenése óta remegve vártam ezt a kötetet, és hatalmas öröm volt számomra, hogy idén tavasszal már meg is jelent. Aztán a pandémia alatt többször is elkezdtem olvasni, de 1-1 pontokon mindig megakadtam az olvasásokkal, miközben az évemnek, ha nem az életemnek a legfontosabb könyve. A szerző 30 éves, és önéletírást ír egy anyjának szóló levél képében, amiben számot vet a család cipelt transzgenerációs traumáival, vietnámi származásával, mélyszegénységével, és a saját melegségével illetve elsőgenerációs értelmiségiségével egy hihetetlenül folyó, lírai, intim nyelven, amibe érdemes volna belehalni. Gyönyörű szöveg, minden sorát élveztem, írtam már róla alternatív fülszöveget, és reményeim szerint erről szól majd a következő értékelésem is.

Halász Rita: Mély levegő
Fent már írtam róla.

Borcsa Imola: Magnebéhat
Borcsa Imola az erdélyi magyar irodalom egyik új hangja, aki a Magnebéhat című novelláskötetében a pletyka műfaján keresztül igyekszik megírni a rendszerváltás utáni csalódások erdélyi kisvárosiaságát, sőt, ne legyenek illúzióink, a mi magunk kelet-európaiságát egyaránt. A novellákban egy kisváros új gyógyszerésznője a főszereplő, aki egész nap Elvirát, a takarítónőt hallgatja, aki egyfajta helyi sámánasszonyként beavatja a gyógyszerésznőt a kisváros kis eseménytelen és kilátástalan életébe, tudósít a mindennapokról és mindent elhelyez a mikroközösség történetébe. Olyan, mintha működés közben látnánk egy írás nélküli társadalom történeteinek az átöröklődését, de most ebből a témából írtam TDK dolgozatot, szóval lehet, hogy csak mindenhol ezt látom. Mindenesetre egy jól olvasható, nagyon frissítő üde rövid novelláskötetről, ismerős otthonérzésről van szó, bátran ajánlom.

Deborah Feldman: Unortodox
A másik út – Hogyan fordítottam hátat a haszid közösségnek
Deborah Feldman egy amerikai szatmári haszid közösségből kilépett fiatal nő, egy mentálisan sérült haszid férfi és egy a közösségből szintén kiugrott nőnek a gyermeke, aki az anyja távozása után a nagyszüleivel és nagynényjei támogatásával tudott élni. Az Unortodox című regényben megírta a saját gyermekkorát, családi hátterét, iskoláztatásának a körülményeit és az iskolarendszerében rejlő lehetőségeinek a hiányát, majd házasságra való készülését, és végül a házaséletének a teljes csődjét. Egyrészt egy állati fontos szöveg ez polgárjogi gesztusból, hiszen fontos látnunk azt, hogy ez a fajta közösségi élet gyermekeket, asszonyokat, és bár talán mérsékeltebben, de férfiakat tesz tönkre. A közösség abszolút tabuizálja a szexualitást, ami hatalmas balesetekhez is vezet, óriási és elképzelhetetlen felismerés, amikor egy ponton valaki arról vall, hogy nem ismeri a saját nemiszervét, miközben az egyének nem pusztán a szexuális tudásról, hanem bármilyen nyugati civilizációs, kapitalista tudástól el vannak zárva. Azért is érdekes volt ez a szöveg, mert beszélt arról, ahogy a szatmári haszid közösség a holokausztot és Izrael állam megalakulását látja. A haszid közösség szerint a holokauszt isten büntetése a zsidók világias életéért, éppen ezért nem tetszeleghet ebben az áldozati szerepben a vallási közösség, amikor Izrael állam létrejöttén dolgozik, és a közösségi működés legfontosabb szerepének azt látják, hogy bosszút álljanak Hitleren, és a lehető legtöbb zsidó gyermeket hozzák világra. Harmadrészt fontos volt számomra ez a szöveg azért, mert én a haszidizmust eddig mint érdekes vallási kisebbségi csoportot láttam, vidám, éneklő, táncoló ortodox zsidókkal, és korábban észre sem vettem, hogy ebből az egészből a nők ki vannak zárva. Szóval ez egy fontos szöveg volt, örülök, hogy elolvastam, mert az épülésemre szolgált, de meg kell jegyeznem, hogy egy jól olvasható, de nem kimondottan olvasmányos szöveg volt, örültem volna, hogy ha ilyen hosszan ír és tudósít ezekről a működésekről, akkor vagy szikárabban tudósítson, vagy engedje el az érzelmeket. A kíváncsiság hajtott a szövegben és a haszidizmus ebből az irányból való olvashatóságának a vágya, kevésbé az, hogy most számomra egy esztétikai élmény születik.

Peter Pomerantsev: Semmi nem igaz, bármi lehetséges
Bár a véletlen hozta egymás alá ezt a két könyvet, most itt a lehetőség jól megmutatni, hogy minek örültem volna az Unortodoxnál is. Ez a könyv a rendszerváltás utáni gengszeroroszország végéről és a kialakult új mindent a média által átélő Oroszországról és Moszkváról vall, és ezt elképesztően szórakoztatóan, érdekesen, figyelemfenntartóan teszi. Beszél benne a politikáról, gazdasági ügyekről, modellekről és egyáltalán azokról az orosz mindennapokról, amelyeket a média és a médiapolitika kioszt. Sok kis részt látunk, amit a szerző igyekszik egy teljes keretté szervezni, és tényleg látunk a szöveg végére valami teljeset abból a nagy orosz meséből, amit egy ekkora állam látszólag demokratikus fenntartása mögé képzelünk, és megértjük, hogy nincsenek új szabályok a történelemben: a média hirdeti Oroszország nagyságát, és cirkuszt ad a népnek. Mielőtt elkezdtem olvasni, egy picit bántam, hogy megvettem akciósan, aztán nyáron a kezembe került, és mindig csak keveset olvastam belőle, ehhez nyúltam, ha nem volt kedvem dönteni, milyen könyvet vegyek le a polcról, és végül örülök, hogy elolvastam, de továbbpasszolom majd a nővéremnek, aki imádni fogja ezt a témát, engem már megszolgált.

5 bejegyzést sikerült megírnom:

A szeptemberi summa 5 nappal később érkezett, így az is átlógott októberre, majd azt a háromhetente megjelenést még mindig tartó Kibeszélős poszt követte. Azt hiszem arra a bejegyzésre vagyok a legbüszkébb a mindenkori kibeszélősök közül, hiszen benne azt jártam körül, hogy milyenek azok az LMBT+ reprezentációk, amik állati jól működnek, mert állati hitelesen és a világépítésben is hasznosan használják fel a szereplők szexuális kisebbségi státuszát. Szerettem ezt a posztot írni, szerettem gondolkodni rajta, és szerettem, hogy ti is gondolkodtatok a kapcsán.

A coming out napra írt bejegyzésemben azt jártam körül, hogy mi is annak a szabadságnak az ára, amit a szexuális kisebbségi voltunk felvállalása jelent. Mit jelent reprezentálni egy közösséget, mit jelent cipelni egy címkét, és mit jelent egy közösség tagjának lenni. Egy picit ilyen mi az, amit nem mondtak el nekem, mielőtt előbújtam szöveg lett, szintén szerettem, és örültem azoknak a beszélgetéseknek, amik azt a bejegyzést megelőzték, mert sokat tanultam közben magamról és a barátaimról is. 🙂

Csak ezt követte az 1 és 6, az októberre betervezett könyvek közül mindössze 4-et sikerült elolvasnom, de az ötödikkel is haladgatok és a hatodik sincs elfelejtve. Ezt követően már csak egy Röpke pillanat csak földi ragyogásunk alternatív fülszöveg érkezett a blogra, aminek az értékelésével azóta is adós vagyok, ugyanakkor most ezzel a könyvvel több eddig bátortalanul kezelt kapu nyílik meg számomra, így biztosan bőven lesz még szó róla a blogon, valószínűleg a talán két héten belül már tényleg érkező értékelésen túl is.

Hát ez volt az a 31 nap, ami így összefoglalva egy egészen pofás kis hónapnak tűnik, hiszen végülis tényleg egy egészen pofás kis hónap volt. A novemberi summán is elkezdtem már dolgozni, nem szeretném, ha csak jövőre jönne, és remélem, hogy lassan beáll majd valami rend, mert mindig rájövök arra, hogy mennyire nagyon szeretek blogolni. Mert itt nem csak blogolunk, hanem tényleg megyünk:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió