megint eltelt egy hónap, és ez sok szempontból volt rendkívüli. Nem szereztem be sok könyvet, de mindet ingyen. Nem olvastam sokat, mert fesztiváloztam, beteg voltam, költöztem… de amit olvastam, azok jók voltak. És sok minden történt a blogon a hónapban, és ezekre mind nagyon büszke vagyok. 🙂 Szóval nézzük apránkánt:
Ezeket a könyveket szereztem be a hónapban:
Kim Leine: Kalak Kim Leine dán szerző az őszi Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár keretében Magyarországra látogat, és a legismertebb, magyarul 2016 óta olvasható életrajzi regényét küldte el nekem a Scolar Kiadó, hiszen fontos a melegség a történetben. Kim Leine ezen regénye a saját életén alapul. Megírja a felnövését, alkoholizmusát és drogfüggőségét, megírja a sötétséget az életében, hogy aztán elolvashassuk a megtisztulását is. Még nem volt időm belenézni, de még Margó előtt érkezik róla bejegyzés.
Natasha Solomons: Eltűnt férjek galériája A következő könyveket nagyon véletlen találtam egy könyvcserén, és nagyon kíváncsi vagyok mindháromra. 🙂 Az eltűnt férjek galériája egy zsidó nőről szól, aki egy zárt zsidó közösségben él, eltűnt a férje, és nem válhat el tőle, mert azt a nőknek nem szabad. A világban ugyanekkor kezdődik a szexuális forradalom, és Juliet lehetőséget kap a művészvilágtól, hogy kitörjön ebből a közegből. Egy nagyon jó könyvet várok, mert például az Engedetlenségben nagyon szerettem ezt a zsidó konzervatív közösség – független világi nő dilemmát, és a független nő téma egyébként is vonz. Meglátjuk. És a molyos címkék ígérnek LMBT szálat is. 🙂
Maggie Stiefvater: Shiver – Borzongás Maggie Stiefvater népszerű ifjúsági fantasy szerző, és nem azt mondom, hogy mindig is kíváncsi voltam rá, de tudtam a létezéséről. És ha már ingyen elolvashatom az egyik vérfarkasos, urban fantasyját, akkor kapok az alkalmon. Az urban téma kitétel különösen tetszett, és döntő volt abban, hogy elhoztam. Nagyon kíváncsi vagyok, mit kezd majd a várossal.
Raj Kamal Jha: Kalkuttai éjszakák Ezt érzem a legjobb találatnak. Nagyon úgy érzem, hogy nagyon fogom élvezni ezt a könyvet. Az indiai szerző első regényében egy férfiről mesél, aki egy szomszéd szobában ül, éjszaka, teljesen egyedül, és ír. Nem tudni mit ír, de a regényben mindenre választ kapunk a fülszöveg alapján. Megismerjük Kalkuttát, a kis utcáit, ami erőszakot is takar, ahol szerelembe lehet esni, és ahol lehet remélni is. Egy nagyon jól megírt emlékezést várok ettől a könyvtől, és nem érem be többel. Szóval légyszi legyen nagyon jó.
Ezeket a könyveket sikerült elolvasnom:
Garaczi László: Hasítás Garaczi egy zseni. Ez megint közhely, de a tavaly könyvhétre megjelent új kötetével ismét bemutatta, mennyire így van. Aztán Garaczi random még. Nagyon különböző világtudásokat simít egybe, gúnyosan forgat ki egy-egy szituációt, pusztán az önkény kedvéért, és közben csak mesél. Azt szeretem Garacziban, hogy nagyon olvasható, miközben jól mutatja be, mi az a posztmodern. Nincs igazi története, talán a szövegnek nincs is több tétje annál, hogy polgárpukkasszon vagy megmutassa, mi a punk. Ebben a könyvében főleg az írói pálya elindulásáról, fontosabb beszélgetésekről, korrajzról olvashatunk, de sokkal szabadabban kezeli az időt, mint a Pompásan buszozunk, ahol kifejezetten a kamasz éveire koncentrál. Nagyon szerettem, nyilván fogok még Garaczit olvasni.
Jah, és Ördögkatlanon olvastam, random a szállásadónk kis asztalánál reggel, és egy srác random odajött hozzám, hogy ő is Garaczit olvas. Az menő volt. 😀
Elena Favilli – Francesca Cavallo: Esti mesék lázadó lányoknak 2. Tavaly nyáron olvastam a sorozat első darabját, amiben 100 nő történetét mesélik el, akik fontos értékeket képviselnek, és nagy dolgokat értek el. Furcsa volt már az első kötet is, de nagyon szerettem a koncepcióját, mert fontos dolog lányoknak mesélni arról, hogy mindenre van lehetőségük. Én is a kiskamasz unokahúgomnak vettem meg az előző részt, és ezt is. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ez a kötet nem ért meg annyira egy második részt. Sokszor éreztem azt, hogy alibiből vannak bent emberek, hogy az egy oldalon összefoglalt történeteknek már nehezebb lenne utánanézni bővebben… Azt hiszem elfáradt ez a formátum, és ez csalódás volt számomra.
Chloe Benjamin: A halhatatlanok A halhatatlanok a Maxim Kiadó Könyvfesztiválra hozott újdonsága, amiben négy testvér életéről olvashatunk. Négy testéréről, akik 1969-ben kamaszként elmennek egy jósnőhőz, és megjósoltatják a haláluk időpontját. Aztán eltávolodnak egymástól, és mind a négyen cipelik a saját terhüket. Négy nagyon fontos történetet kapunk a nagybetűs életről, nagyon szerettem, és lesz még róla szó a blogon. 🙂
Esterházy Péter: A szív segédigéi Esterházy a regény megjelenésekor temette el az anyját. Ez a regény az anyja története, és a fiú utolsó néhány órája. Nagyon más szöveg ez, mint amit EP-től eddig olvastam. Sokkal lineárisabb, ugyanakkor nagyon izgalmas, ahogy a halálról beszél benne. Minden oldal gyásszegéllyel van körbevéve, és az oldalak kinézete tartja a gyászhírek formai követelményeit. Fent zajlik a történet, alul pedig hol felismerhetőbb, hol rejtettebb világirodalmi szövegrészleteket olvashatunk a halálról. Nagyon kíváncsi vagyok EP Semmi művészet című kötetére ugyanebben a témában.
John Green: Papírvárosok Életem első John Green-je, és vegyesek az érzéseim. Először is érdekes szöveg, működik az otthonában és az iskolában otthonosan mozgó srác, és a dögös, de különc és kalandor lány között a kémia, és ezt ügyesen építi fel a kötet egészen a végéig. Ugyanakkor John Green, vagy a fordító, csak gagyog kamaszul. Nem érzem azt, hogy felelősnek és partnernek tekintene a szerző. Nagyon lefelé beszél a nyelve, azzal a gesztussal, hogy most én felnőttként írok egy történetet nektek kamaszoknak. És ez a regény baromi sok ponton szexista, nagyon ritka, hogy a főhősön kívül bárki úgy beszélne nőkről, lányokról, hogy ne az idomairól beszélne… És értem, hogy ez a kamasz fiúk legyet is röptébe viselkedését akarja hozni, de úgy érzem, egészségtelenül elcsúszott a szöveg. Maga a papírváros téma nagyon klassz, és ügyesen kitalált, szerettem, de azt hiszem a Teknősök végtelen sorával fogom folytatni a John Green olvasásomat majd, mert arról mindenki azt írja, hogy eltalált valamit benne…
Margareth Atwood: A szolgálólány meséje Nem hiszem, hogy bárkinek be kellene mutatni ezt a könyvet. 😀 Én nagyon kíváncsi voltam rá, mert alapvetően feminizmus és utópia, disztópia rajongó vagyok, de nem akartam a nagy hírverés közepén olvasni. Ezzel együtt ez egy vártan kemény szöveg, ami bemutat egy új, atomkatasztrófa utáni világot, ahol a nők különböző szereplehetőségekkel élnek. Vannak házvezetőnők, szülni képes szolgálólányok, feleségek és nemnők. A regény a társadalmi berendezkedést mutatja be egy olyan nő elbeszélésében, akinek vannak emlékei az előző társadalmi rendszerről és el tudja mesélni, hogy hogyan csúszott át minden a diktatúrába. Eközben mesél a saját életéről, és azon keresztül arról, hogy mindenki korrumpálódik valahogy a rendszerhez. Izgalmas kötet, nagyon hasonló, mint A végső dolgok országában, ahol csak egy szereplő tudása alapján következtethetünk bármire is, és ezt nagyon okosan használja ki Atwood egy tudományos konferencia leírásával a regény végén. Okos és klassz szöveg, érdemes akkor is olvasni, ha te is félsz tőle még.
Garr Reynolds: A meztelen előadó Ez egy retorikakönyv, ami a meztelen előadásról beszél. Arról, hogy hogyan lehet eszköztelenül jól előadni, mi a titka a nagy rétoroknak, és mi a titka a japánoknak. A meztelen előadás arról mesél, hogy mindenki egyenrangú, mint egy japán fürdőben, fel kell készülni az előadásra, mint a japán közös fürdésre, és meg kell szokni, hogy van, amikor produktívabbak vagyunk, mert a bambusz is gyorsabban nő esős évszakban. Nagyon klassz szöveg, ilyen jó hasonlatokkal, és dolgozom valami nagy kalandon, amihez ezt a könyvet is olvasom. 🙂
A januárban meghatározott kategóriák szerint:
Polcfelszabadítás: Papírvárosok Kortárs magyar széppróza: Hasítás, A szív segédigéi
És akkor nézzük végül, hogy mi történt a bloggal:
A hónap elején hozott 1 és 6-ban megjelölt hat betervezett könyvből mindössze hármat sikerült elolvasnom, nagyon sűrűnek mutatkozott a hónapom, így a többire nem volt időm, de nincsenek elfelejtve. 🙂 Az azt követő bejegyzésben az Ördögkatlan Fesztiválról hoztam nektek egy beszámolót, ahová a lelkem feltöltődni mindig hazajár. Értékeléseket olvashattatok az Arthur Lessről, az Ez a srácról és a Mi, hétköznapi halandókról, így ezzel a bejegyzéssel együtt meglett az a hat bejegyzés, amit igyekszem minden hónapban tartani.
Nagyobb dolgok történtek ehhez képest a blog megjelenésében. Új logót készítettem, és frissítettem a facebook oldal borítóképét is. Ehhez kapcsolódóan változott a blog fejlécképe is. Nagyon régóta szerettem volna ezeket lecserélni, mert azt szerettem volna, hogyha a szivárványok helyett a könyveké lenne a főszerep, és ha valamire jó a betegség, akkor erre biztosan, mert rengeteg időd van, amit nem tudsz olvasásra fordítani, hiszen nem tudsz sokáig koncentrálni. 🙂
Újdonság szintén, hogy elkészült a blog bemutatkozás füle, ami a fejléc alatt baloldalon bármikor elérhető. 🙂 Ebben meséltem arról, hogy mi motiválta a blog elindulását, milyen blogot szeretnék írni, vagy hogy miben segíthetitek ti a munkámat, hogy egy egyre jobb blogot tudjunk építeni. 🙂
Ennyi lett volna ez a hónap mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. 🙂 Ha olvastatok valamit a posztban szereplő könyvek közül, vagy csak kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran a komment szekcióban. Hamarosan érkezem a következő poszttal, ha nem szeretnél róla lemaradni, kattinst a jobb felső sarokban található követés gombra, keress facebookon háttértartalmakért, vagy instagramon, ha az érdekel, ki áll a blog mögött. 🙂
a mai értékelésben a kedvenc szerzőm legújabb regényéről fogok mesélni, ami rólunk szól. Rólunk, akiknek nincs igazán dolga a világ megmentésével. Akiket nem választottak varázslóvá, és akiknek nincs világmegváltó küldetésük. A muglikról, akik érzik, hogy valami nincs rendben a világunkkal, de azt is tudják, hogy ezzel nincs teendőjük. Patrick Ness most ír egy regényt a mellékszereplőkről, aminek a hátterében, mindegy mellesleg, megmentik a világot, megint.
Patrick Ness zseni. Tudom, hogy unalmas ezzel kezdeni, de már csak két olyan könyv van a magyar piacon, amit nem olvastam tőle, és eddig mindenét nagyon imádtam. Alapvető élményem vele kapcsolatban, hogy az általunk megtapasztalt, megtapasztalható világot forgatja majd állítja meg egy rendkívül váratlan ponton, és ez ebben a regényben sincs másként. Mégsem épít most klasszikus értelemben egy másik világot. Most a mi tapasztalatainkból, és az ifjúsági irodalom kliséiből merít. A főszereplők végzős gimnazisták, akik előtt lassan kinyílik a világ és akiknek megvannak a maguk sajátos, későkamaszos problémáik. A főszereplők egy baráti kört alkotnak, és egy srác, Mikey szemszögéből, gondolataiból olvashatjuk a regényt.
Mikey egy jó narrátor, figyelmes, és ismeri a közeget, amiről mesél hiszen az a legjobb barátaiból és a családtagjaiból áll. A regény kezdetén a nővérével Mellel, és a barátaikkal Hennával és Jareddel ülnek kint a réten, és egy különös fényjelenség után ők látják utoljára élve a nemsokára holtan megtalált indie srácot. És majdhogynem pusztán ennyire a résztvevőik ők a cselekményeknek.
A kisvárost, ahol élnek, minden generációban el akarja pusztítani valamiféle földöntúli jelenség, amit az indie srácok minden alkalommal legyőznek. De azért van, hogy felrobbantják az iskolát. Ez a regény világában természetes. És ez nagyon furcsa. Hogy nem kezdenek el kérdezősködni, utánajárni, hanem tudják a helyüket, és amennyire csak lehet, ki akarják ebből húzni magukat. Hiszen ez nem is az ő dolguk, hanem az indie srácoké. És ezek leosztott szerepek. A másik nagyon izgalmas felvetése a regénynek, hogy van valami Öt legenda szerű ezekben a támadásokban, mert a felnőttek nem hisznek abban, hogy a halálesetek mögött bármilyen transzcendens entitás állna, pedig az ő korukban is megvoltak ezek a transzcendens jelenségek, amelyekre külön-külön talán még emlékeznek is, de a kollektív tudat nem őrzi ennek a felidézhető emlékeit.
Ebben a tekintetben tehát értelmezhetjük ezt a támadást, ami jelen esetben a halhatatlanok támadása egyfajta generációs élménynek, egy nagy metaforának, ami a gyermek lét mesei világát, és a felnőtt lét realitását mossa össze. Különösen érdekes, hogy ennek a metraforának az áldozatai a külön szubkultúrát alkotó indiek, akik nem vegyülnek és nem illeszthetőek be egyértelműen a társadalomba. Izgalmas felvetés lehet, hogy a most észlelt halhatatlanok vajon mennyiben reflektálnak a most felnövő „egyszer élünk, de akkor nagyon” címkével ellátott generációra, miért támadnak erősebben a korábbi vámpíroknál például, és hogy miért lehet az iskola minden generációban elpusztítva. Ezek persze csak felvetések, nem szeretnék kéretlen (és nem tanult) pszichológusként beszélni erről, de jó volna ezekről nálam okosabbaktól olvasni.
Mert, ha ezen olvasatok valamelyikén elgondolkozunk, újra kell gondolnunk azt, hogy miért a mellékszereplők a főszereplők. Hogy míg minden fejezet elején elmondja a szerző pár sorban, hogy mi történik a regény cselekményével párhuzamosan zajló kvázi fantasy világban a világ megmentése érdekében, addig mi majdhogynem egy klasszikus ifjúságit kapunk, minimálisra szorított átfedéssel a két cselekményszál között. Mert ők csak srácok, akik túl akarják élni ezt a világvégét is, és ha már úgy van, érettségizni, elballagni és egyetemre menni sem volna rossz.
Mikey és Mel egy olyan családból jönnek, ahol az apa alkoholista, az anya pedig a karrierjét egyengeti a regény cselekményén át zajló szenátori kampányában. Mel korábban evészavarral küzdött, és néha most sem eszik, de Mikey figyel rá. Mikey kényszeres, folyamatosan megszámol dolgokat, és gyakran nem tud kiszállni rutinszerű cselekményekből, mint amilyen például a kézmosás. És szorong. Szorong azon, hogy mi lesz velük. Mi lesz a barátaival, és hogy mi lesz vele, a társaság legpótolhatóbb, leglényegtelenebb láncszemével, a teherrel, akit egyszer csak elhagyhatnak. Mert ő így látja magát, és nagyon valóságosan vannak leírva a kétségei.
A társaságuk további tagja Henna, aki neve ellenére nem indie, és Mikey úgy érzi szerelmes belé, de megélve kiderül, hogy talán ez mégsem az. A társaság negyedik, legkülöncebb tagja Jared, a regény meleg szereplője, aki amellett, hogy meleg, még negyedisten is, ugyanis a nagymamája a macskaisten, fő hatalma pedig, hogy képes gyógyítani. És persze érkezik egy új srác is, Nathan, akinek a bátyja indie volt és azóta eltűnt.
És persze nem azt akarom kifejezni ezzel a felsorolással, hogy ezek a szituációk unalmasak és üresek volnának, mert erről persze nincs szó egy Patrick Ness szövegben. Ha mégis lesz, elsőként fogok felháborodni. Csak azt mondom, hogy ennek a szövegnek a tétje nem a túlélés, mint a nagy világmegváltás történetekben. Ha mindenáron a túlélés szót szeretnénk használni, akkor a szöveg tétje a felnőtté válás, a felnőttként való továbbélés, a meggyógyulás és a felelősségvállalás. Felelősségvállalás azokkal a dolgokkal szemben, amikért felelősek vagyunk. Önmagunkért, a barátainkért, és igen, vannak, akik a világért.
Kedvenc részem: Amikor Mikey a pszichológusnál és Jareddel beszél a szorongásairól. Egyrészt nagyon ismerős volt számomra, aki szintén a végtelenségig tud szorongani helyzeteken, másrészt egy picit olyan volt, mintha a másik kedvenc ifjúsági szerzőm, Benjamin Alire Sáenz besegített volna a lélek legmélyének a leírásában. És ezt jó elképzelni.
Végezetül pedig ajánlom én is mindenkinek, aki egy könnyű ifjúságit olvasna kimaxolt gondolkodnivalóval. Így ajánlom a Patrick Ness rajongóknak, akiknek persze nem kell ajánlanom, és éppen így a leendő Partick Ness rajongóknak, akik gondolnak valamit a világról, és nagy továbbgondolók. Mert ez a könyv olyan.
Patrick Ness: Mi, hétköznapi halandók Vivandra, 2019 272 oldal Így olvastam: Két ötórás buszúton olvastam ki, úgy, hogy mellette olvastam egy nehezebb verseskötetet, amit ezzel pihentettem. Nyelvileg könnyen olvasható, feszültségteli helyeken van vége az egyébként rövidebb fejezeteknek.
Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, hagyjatok bátran kommentet, ha nem szeretnétek lemaradni a következő posztokról, kattintsatok a jobb felső sarokban található követés gombra, vagy keressetek facebookon hátértartalmakért, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra,
a mai bejegyzésben egy régóta várt könyvről írok értékelést. Egy olyanról, ami szintén a young adult, new adult világból érkezik, felveti a számos melegséggel kapcsolatos problémát, de ezt egy erős, férfias közegbe, az amerikai jéghoki első osztályába helyezi, tele erotikával. Nagyon nagy várakozásaim voltak, és hát… Nézzük:
Jamie Canning és Ryan Wesley a középiskolás évek alatt együtt edzőtáboroztak hat héten át minden nyáron. Mindig szobatársak voltak és az évek alatt legjobb barátok lettek, majd az utolsó évben ez a kapcsolat megszűnt, mintha elvágták volna. Egy részeg hülyülésnek tűnt az utolsó este. Ryan leszopta Jamie-t, mert vesztett egy versenyen. Csakhogy Ryan ezt nagyon szerette volna, mert ő ekkor lassan ráébred, meleg, és szerelmes a legjobb barátjába, akit, úgy érzi, most kihasznált azzal, hogy egy kihívást, bátorságméregetést font az egész köré.
És a kapcsolatuk következő pontján mindketten 22 évesek. A négy év alatt nem történt semmi, és volna mit megbeszélni kettejük között. Először a főiskolások közti verseny negyeddöntőjében találkoznak, majd együtt edzősködnek a gyermekkorukban fontos szerepet játszó edzőtáborban. És, mint ahogy sejthetjük a romantikus erotikus műfajmegjelölésből, a két srác összejön, és a nadrág is hamar lekerül. Sőt, a nadrág előbb kerül le. A kötet nagy részét aztán ezen kapcsolat minőségének megállapítása és továbbformálását teszi ki.
A regényben így olvashatjuk a világot egy tapasztalt meleg, és egy önmaga szexualitását és a melegség közegét most megismerő biszex szemszögén keresztül is. Egyrészt sokszor már komikus volt olvasni azt, hogy mennyire más kérdéseket vet fel Jamie magában, hogy a biszexualitását tisztázza, másrészt izgalmas volt, ahogy először gondol rá egy meleg férfi melegként, először gondolják őket randizó párnak, vagy ahogy először találkozik homofóbiával, miközben, mivel Ryan tudja kezelni a helyzeteket, ezekben a szituációkban neki valamiféle beavató szerepe is lesz.
A kapcsolatukat azonban bonyolítja, hogy Ryan Wesleynek lehetősége és szándéka van folytatni a hokikarrierjét egy elsőosztálybeli csapatban, és ezt nem szeretné kockáztatni azzal, hogy egy férfival kapják rajta, így az első évben, vagy amíg pótolhatatlannak nem érzi magát a csoportban, cölibátusba kényszerítené magát, így a kettejük kapcsolata sem tud kiteljesedni:
Mert mindig véget ér – sóhajt fel. – Kapunk úgy két-három hónapot belőle, aztán már észbe kapunk, már újra lefagy a tökünk a jégeralsóban. A nyár csak szórakozik velünk – von vállat. – Mindig véget ér. – ismétli.
Ryan korábban gyakran élt egyéjszakás kalandokban, a csapattársai tudtak a melegségéről, az amerikai seregből már ismert „Ne kérdezd, ne mondd” szabály szerint nem híreszteli a melegségét, de ha megkérdezik, nem is titkolja. Viszont ez az első osztály teljesen más világ, és ő is máshogy készül rá.
És ezen a dilemmákban mentén nehéz ezt a könyvet egyértelműen elhelyezni a young adult és a new adult kategóriák között. 22 éves srácokról van szó, akik most kezdik az életüket, komoly kapcsolatuk lesz, amiért felelősséggel tartoznak. Ebben az értelemben abszolút new adult. Wes már out, bőséges szexuális tapasztalata van, kialakult stratégiái és tervei vannak az élet számos területére. Viszont erősen dolgozik a regényben a young adult száll. A két srácnak nincs igazán jelleme néhány markáns vonáson kívül. Mint a kamasz fiúkról, szinte csak kanos és álmos állapotról olvashatunk. A fő témái a szerelem, a barátság, nagyon izgalmas és érdekes előbújáshelyzeteket olvashatunk… és azt tapasztalom, hogy az olvasói is elsősorban a young adult könyvek közönségéből áll össze.
És ez a regény kapcsán szerintem állati fontos felvetés. A regény körül a legnagyobb visszhang, hogy végre egy LMBT könyv, ami kemény, férfias közegbe helyezi és problematizálja a szexuális kisebbség témáját. És igen, lehet, hogy ez egy keményebb könyv. Sokkal szókimondóbb a nyelve, humoros, tele van szexuális utalással, és ha már itt tartunk, aktussal, és hát hoki. És a hoki, mint tudjuk, egy férfias, tesztoszteronszagú sport, ezzel együtt egyetlen igazi, a közegből adódó konfliktus van a regényben, amit az intézményrendszer megoldott. Nincs tétje ennek a tesztoszteronszagú háttérnek. Veszélytelennek bizonyul.
És hasonló a helyzet Ryannel és Jamievel is, bár a testi rajongás általában Ryan körül forog. Mert pornószerűen heterós a külseje. Kidolgozott, tetovált teste van, a hoki a mindene… És azért főz kávét reggel, csinál reggelit, figyelmes, még akkor is, ha úgy lakberendez, mintha barlanglakó volna és főzni sem tud. És azt érzem, hogy ez a regény tök nem igaz. Hogy azoknak a heteroszexuális lányoknak és asszonyoknak szól, akik számára érdekes az, hogy sem az ágyban, sem az életben nincsenek leosztva a nemi szerepek. Azt érzem, hogy valótlanul ki akar szolgálni egy réteget, és bár a hokiban a két író számára alapos utánajárással találkozunk, addig az LMBT témában nem igazán hoz újdonságot vagy érdekeset.
Kedvenc részem: Ebben a regényben írtak egy tipikus kedvenc részt, amit én is nagyon szerettem. Jamie kaliforniai családja a világ legcukibb, legszeretetreméltóbb dolga, ami létezhet. Ezzel együtt az én kedvenc részem az, amikor a gyermekkori edző kiáll mellettük. Mert ott elindulhatott volna a regényben a keményebb, téttel bíró regény.
Végezetül ajánlom a regényt annak, aki egy könnyed pihentető, erősen erotizált olvasmányra vágyik, vagy érdekli a férfi társadalmi nemnek egy izgalmas konstrukciója. Egy klasszul megírt regény ez, ami nem bontja le a ház falát, nem lesz tele újdonságokkal, de egy kényelmes buszút alatt simán újraolvasnám egyszer.
Sarina Bowen – Elle Kennedy: Ez a srác Könyvmolyképző, Rubin pöttyös könyvek, 2018 348 oldal Így olvastam: Másfél nap alatt. Jól megírt szöveg, pár oldalanként szemszöget és fejezeteket vált, nem fárad el, másfél nap alatt pörgettem ki.
Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha olvastátok már a könyvet, vagy kérdéseid, megjegyzéseid volnának, keress bátran a komment szekcióban.
Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel. Ha nem szeretnél róla lemaradni, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra. Ha háttértartalmak is érdekelnek, keress facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, keress bátran instagramon. És semmiképp ne feledd:
a mai bejegyzésben egy komikus könyvről fogok nektek mesélni, ami Pulitzer-díjat nyert. Egy olyan főszereplőről, ki nem találnátok, Arthur Lessről, aki már sokat élt és sok mindent látott, és mégis azt mondhatjuk róla, hogy szerencsétlen. Szerencsétlenke. Tesszük hozzá, mert szeretjük. Nem az esetlensége ellenére, hanem pont azért. Mert a világ dolgait úgy is meg lehet tapasztalni, ha átesünk rajta vagy futunk előle. És ez egy egészen másféle tapasztalat lesz.
Arthur Lessnél már a B oldal pörög, ahogy a lassan kiveszni látszó lemezek és kazetták nyomán a mondja a magyar, picit viccesen, picit keserűen. Azt jelenti, hogy valószínűleg, túl vagyunk az életünk felén, amivel bizony jár a kapuzárási pánik, amiben igen is meg akarjuk valósítani magunkat, mielőtt túl késő lesz… És hát ez van Arthur Lessel, aki 49 éves, amikor megismerjük, és a regény során, visszavonhatatlanul betölti az 50-et és talán meg is valósítja magát, mielőtt túl késő lesz. De ne szaladjunk ennyire előre.
Arthur Less amikor megismerjük egy órát figyel egy szálloda lobbijában, ami nem jár, de Arthur erről mit sem tud. És nyilván az író, tudja, hogy kell elkezdeni egy regényt, hogy az érvényes legyen. Arthur Lesst ekkor már elhagyta egy nála fiatalabb srác, akivel kilenc évig se veled, se nélküled kapcsolatban volt, hogy hamarosan házasságot kössön egy másik férfival, amire Arthur is meghívást kap. Ezen még nem akadunk ki, ez meleg körökben szokás, mert kevesen vagyunk, és gyakran jó viszonyt ápolunk az értelmes exeinkkel. Nádasdy Ádám ír ilyen esküvői jelenetről is. Csakhogy Arthur Less nem olvasta Nádasdy könyvét, és kiakad. Mert rájön, hogy a nem szerelmen alapuló kilencéves kapcsolata Freddy Peluval, nos, mégis szerelmen alapult.
Szóval igazából ez a regény egy szerelmes férfi története. Egy nagyon szerelmes férfié, aki majdnem 50 évesen tanul meg egyedül lenni. Két nagy, hosszú szerelem volt az életében, és mindkettő meghatározza a regény cselekményét. A korai Robert Brownburnhoz fűződik, aki egy híres költőgeneráció kiemelkedő költője a regény terében. Ő igazi zseni volt, és évtizedeken keresztül élettársa és múzsája volt Less, akinek nevéhez bizonyos körökben hozzátapadt, hogy ő él Robert Brownburnnal, miközben egy kevésbé zseniális, sőt, inkább bevallottan középszerű író arcát igyekszik felépíteni magának a lényegesen idősebb és tehetségesebb élettársa életműve mellé. A másik kapcsolat pedig a már említett fiatal középiskolai tanárhoz fűzi: Freddy Peluhoz.
A regény fő szála egy utazás. Less világkörüli útra indul, hogy ne kelljen jelen lennie Freddy esküvőjén. Mexikóban vendége lesz egy spanyol nyelvű konferenciának, amit Robert alkotói csoportja köré szerveznek, és ahol ő maga mint múzsa és mint élő tanú vehet részt. Olaszországban díjazzák az alkotói munkásságát, és megtudja, miért nem válnak igazán közönségbaráttá a könyvei (Erről majd később, mert fontos.). Berlinben kreatív írás kurzust tart, amire Arthur Less nyilvánvalóan nem alkalmas, de kreativitással és lelkesedéssel igyekszik leplezni ezt.Futólag részt vesz egy párizsi estélyen, ahol tovább szőhette volna bonyolult szerelmi életét. Marokkóban tevegel egy szintén 50 éves hölggyel, át az egész sivatagon, majd Indiában balesetet szenved ő és a kedvenc kék öltönye. És bár (a regény végéig úgy tűnik, hogy) ez adja a regény igazi komikumát, igazából ez mind nem fontos.
Ezek csak szórakoztatóan kitöltik a teret, miközben Less megtanul élni valahogy. Mert ez az utazás, ne hazudjuk el, problémák elől menekülés, éppen történik időben és lélekben is. A regény folyamán betekintést kapunk Arthur múltjába, mindkét kapcsolatába, amivel megismerjük azt a buborékot, amiben élt. Például sosem volt még szingli igazán, és nem tudja milyen. És igazából rettenetesen esetlen egyedül ebbe a világban. És persze igen, ez kapuzárási pánik is, de a regény során rájövünk, hogy ez az egész élethelyzet és a sok különböző környezet csak alkalmat teremt arra, hogy erről az ötven éven át kitartó, nagyon védett pozícióról beszéljünk. És ezt a szöveg nagyon jól csinálja, miközben egy percig sem komolykodik nagyon.
De ha már a védett környezet. Állati fontos megemlíteni, hogy egy picit olyan élmény ezt a könyvet olvasni, mint ha a Fiúk a klubból-t néznénk, mert ebben a regényben is meleg mindenki. Ami persze így kijelentve nyilván túlzás, de hogy nagyon-durván nagy arányban melegek a véletlenszerű szereplők, és bár már láttunk ilyet máshol is, és amúgy jót is tesz a komikumnak, én nem szeretem ezt egy könyvben. És persze ez tök az én személyes problémám, csak hát ez meg az én blogom. 😀
Kedvenc részem: A meleg irodalomról szóló részek. Arról beszélnek benne, hogy milyen a meleg kánon, és hogy lehetséges-e, hogy egy regény a meleg irodalmi kánon részévé váljon úgy, hogy nem szerethető a főszereplője és rossz, vagy csak negatívabb képet fest a melegekről. Én nem akarok erre a kérdésre egyértelmű választ adni. Talán csak azért, mert nem volna kényelmes, de a kérdésfelvétel fontos.
Ajánlom a könyvet végül azoknak, akik igényes humoros szépirodalmat szeretnének olvasni, érdekli őket egy idősödő kamasz fejlődésregénye, esetleg egy jót szórakoznának, vagy csak az értékelésem felkeltette az érdeklődését. Bátran forgassátok!
Andrew Sean Greer: Arthur Less Álomgyár, 2019 366 oldal Így olvastam: 2-3 nap alatt. Könnyen olvasható, nem fáraszt a szöveg, folyamatos figyelmet generál magának, és jó is olvasni, felnevetni rajta.
Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha olvastátok a könyvet, vagy csak kérdésetek, megjegyzésetek volna, hagyjatok bátran kommentet, igyekszem gyorsan válaszolni.
Éppígy igyekszem hamarosan a következő bejegyzéssel. Ha nem szeretnél lemaradni róla, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, keress bátran facebookon háttértartalmakért, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, keress instagramon. 🙂
a hónap vége körüli bejegyzésekben már volt említettem, hogy a hónapfordulót most az Ördögkatlan Fesztiválon töltöm, és a fesztivál alatt folyamatosan arra gondoltam, hogy ebből szeretnék nektek is adni valamit. Meg jó volna megőrizni is ezt a sok szeretetet és csodát, amit az Ördögkatlanon töltött öt nap jelentett. És ez a bejegyzés most ennek szól. A csodának, amit szerintem mindenkinek át kellene élnie, és amiből mindenkinek szeretnék adni egy picit.
Szóval az Ördögkatlan. Nagyon nehéz erről nem csodálattal beszélni, így meg sem próbálom. Ez egy szuper fesztivál, amit idén tizenkettedszer rendeztek meg néhány Baranya megyei kis faluban, ahol egyébként semmi sem adott, hogy egy fesztivált megszervezzenek. És egy picit olyan is. Olyan, ami megtartja az amatőr báját tíz éven keresztül, miközben mindent megoldanak azonnal, és minden jól működik. Mert ezt a fesztivált nagyon jó emberek nagyon akarják. És ettől egy picit olyan, mintha csupa jó ember összejönne és találkozna a nyári dögmelegben, hogy összedobjanak valami közöset a hozottból, amit fáj majd itthagyni, de tudod, hogy a fesztivál úgyis vigyázni fog rá.
Vagyhát én ezt tapasztaltam a negyedik katlanom után is. Eddig különböző helyeken szálltam meg: Van közös camping. Ez azért jó, mert közvetlenül a fesztivált támogatod a pénzeddel, akik úgyis visszapörgetik. De én nem ott szoktam megszállni, hanem magánudvarban. Így általában több lehetőségünk van, kapunk kávét, hűtőt, bár én nem használtam, de a mi udvarunkban Wifi is volt, és arányaiban több az egy főre eső konnektorlyuk. A második naptól már zárkózott léted ellenére is megismered azokat, akikkel együtt laktok, beszélgettek, viccelődtök, barátkoztok, és nagyon jó hangulatú együttélések tudnak kialakulni olyan emberekkel, akik aztán visszateszik a fóliát a sátradra, ha leszakad az ég.
A faluk közötti közlekedést kaltanbusszal lehet megoldani, amik óránként indulnak, és nagyon kényelmes ülésekkel és légkondival várják a fesztiválozókat, akiket teljesen esetlegesen színészek is szórakoztatnak, például a Vuk főcímdalának közös éneklésével vagy szépirdalmi szerzők pajzán verseivel. A másik lehetőség a stoppolás, aminek itt nagy kultúrája van, és nagyon rugalmasan és gördülékenyen működik. Ültem idén őskatlanozók kocsijában is, és szegedieknél is vendégeskedtem néhány kilométer erejéig. Ilyenkor megbeszéljük, hol voltunk, honnan jövünk, hányadik katlanunk a jelenlegi, és ezzel gyakorlatilag véget is ér az út. És igen, van egy bája a negyedik napon is ezekről beszélni idegeneknek, de ők az ő tök érdekes katlantörténetüket éppen úgy negyedik napja mesélik el, most épp pont neked, lelkesen, szóval figyelj, és mesélj te is, merthogy ez a normális. Mert a katlan egy picit olyan, mintha a világ normális lenne, visszamosolygunk egymásnak az utcán, beszélgetünk a buszmegállóba, és kölcsönadjuk a kanalunkat valakinek, aki már napok óta szemez a jégkrémmel a kisboltban.
És mi ott mégsem vagyunk normálisak. Csak mert ez az egész fesztivál mottója, ami nagyon sok mindent megragad abból, amit itt leírtam. Törőcsik Mari és Cseh Tamás a fesztivál védnöke, és amikor az ötödik fesztiválra lejött Törőcsik Mari, azt mondta, Nem vagyunk normálisak. Arra gondolt, hogy lejönni ide, ennyire falura, ekkora utat megtenni, és talán arra is, hogy pont itt egy ekkora fesztivált csinálni nem normális dolog. Szóval nem voltunk normálisak. Mert a katlanon úgy szokás. És bár nem maxoltam ki igazán idén a fesztivált, nem voltam sok programon, csak egy nagykoncerten vettem részt, azért idén is büszkén gondolom, a múlt héten nem voltunk normálisak.
Mutatom is, hogy milyen nem normális programokon vettem részt helyette:
1. nap
Katlan Nyitány
Szóval, ha kezdetben volt az ige, akkor a katlan is úgy kezdődik, hogy megnyitják. Először Bérczes László és Kis Móni felmennek a színpadra. Ők a főszervezők és a fesztivál igazi arcai. Ők találták ki, és tőlük lesz ilyen csodás. Nem mondanak nagy beszédet. Bérczes felidézi, ahogy az első Katlan előtt bekopogott a nagyharsányi polgármesterhez, aztán jól meglepődik, hogy mennyi ideje is már annak, és hogy milyen sok ember tesz ezért a fesztiválért. Nekik mindig megköszöni. Kis Móni nem beszél, bár a kilencedik megnyitón mondott pár szót. De Kis Móni általában csak áll. Ő szép. Gyönyörű. Mint Afrodité. És békés. Utánuk kis műsorral készülnek a katlan új és visszatérő fellépői közül néhányan. Ez mindig nagyon sokszínű. Most például volt K2-reklámbemutató, mindig vannak ukrán nénik, akik egyébként az egész fesztiválon énekeltek, és volt olyan feladat is, hogy egymásramosolyogjunk. Mert úgyis azt csináljuk majd egész héten. Aztán elénekeljük Cseh Tamás Csönded vagyok dalát. Együtt. Ez is mindig szép. A fesztivál következő programja rá is emlékezett.
„Keresztbe Jégeső” – Bereményi Géza és Másik János estje
Szóval Cseh Tamás. Nem igazán tudom, mit jelent ő nekem. Azt hiszem az van, hogy még nem ismerem eléggé a munkásságát, de amit ismerek, azt szeretem. És most egy picit közelebb kerültem hozzá. A színpadon Cseh Tamás zeneszerzője és dalszövegírója ült, énekeltek, verseket, prózákat olvastak fel, és klassz volt az egész. Szerettem. Sok dalból maradtak meg részletek, azokat azóta hallgatom, és azt hiszem egyre közelebb kerülök ahhoz a hatalmas életműhöz, amit Cseh Tamásnak tulajdonítunk és mindannyiunké. Például ez a dal nagyon elkapott:
2. nap
Palackba zárt üzenet – Beszélgetés a megbocsájtásról
Az INDIT Közalapítvány Alternatíva Ifjúsági Irodája idén másodszor van kint önálló katlanhelyszínként egy régi, állományból kivont dézsmapincében, a Batthány Pincében, és nagyon izgalmas kiállításokkal készültek idén is a függőségről, a kapcsolaton, családon belüli erőszakról illetve az alkoholkultúra különböző érdekes vonatkozásairól, így akár a nők vagy meseszereplők alkoholfogyasztási szokásairól, vagy akár a magyar történelemben is jelen lévő szesztilalomról is olvashattak az érdeklődők.
Nekem személyesen nagyon sokat jelent az Alternatíva Ifjúsági Iroda, nagyon sok időt töltöttem ott középiskolásként és nagyon sokat tanultam tőlük, ezért az első délelőtt elmentem hozzájuk beszélgetni, megnézni, hogy velük mi van, mi történt az elmúlt években mióta nem voltam, és ha már ott voltam, részt vettem egy megbocsájtás témájú workshopon. Ez egy nagyon tanulságos együtt tanulós egy óra volt, ahol beszélgettünk a megbocsájtásról és a bocsánatkérésről, arról, hogy van-e különbség a továbbélés, a felülemelkedés és a megbocsájtás között. Az is szóba került, hogy bocsánatot kérni vagy megbocsájtani nehezebb-e, megbeszéltük, hogy ha valaki bocsánatkéréssel tartozik nekünk, akkor általában elfelejtjük azt feltételezni róla, hogy jó ember, vagy jó ember akar lenni, de szóba került a bosszú is, aminek kapcsán Ludas Matyi elégtétele is, és egy ponton még Döbrögi gyermekkoráról, a kis Döbiről is elmélkedtünk. Az egész beszélgetést egy tényleges palacküzenet elkészítése zárta, és jól esett az egész. Egy klassz beszélgetéssel lettünk gazdagabbak, és a megbocsájtás lehetséges narratíváit is megtanultuk, amiről talán egy jó könyv esetén még itt is olvashattok majd, mert tanulságos volt. 😉
Szűcsinger – Szálinger Balázs és Szűcs Krisztián koncertje
Szálinger Balázs csodálatos kortárs költő és Szűcs Krisztián, az egykori és szintén csodálatos Heaven Street Seven énekesének közös koncertje ez, ami elsősorban laza és vicces. Egy picit mindketten belekapnak egymás munkásságába, nyilván teljesen dilettáns módon, húzzák egymást, Szálinger a koncert bármelyik részén képes kiinteni valamelyik épp észrevett ismerőseinek. És látszik rajtuk, hogy nagyon érzik egymást, élvezik a színpadon töltött időt és a közös munkát… És csak jó volt hallgatni, meg néha felnevetni, vagy szélesebbre húzni a szokásos katlanmosolyt.
Rájátszás
Ez a projekt hozta létre a Szűcsingert is. Alternatív zenészek, mint Beck Zoli, Szűcs Krisztián, Kollár-Klemencz László… és költők, mint Szálinger Balázs, Erős Virág, Grecsó Krisztián… hozta létre ezt a felállást. Nagyon jó csapat ez, verseket zenésítenek meg és meglévő dalokra írnak új szöveget, és közben nagyon szeretik egymást. Az idei Katlanban az egyik legjobb koncertélményem volt ez, aura volt körülötte és nagyon szerették. A koncert közben felolvasott Kemény István is, akit két mögöttem álló lány kibeszélt, de nagyon találóan és szeretettel tele, szóval ezt most is közlöm:
Most figyelj, fel fog jönni. De már úgy jön fel, hogy minek. Hogy minek olvasna fel ezeknek. Fapofával. Minek van itt hangszínnel. Mindig a Keményzsófit piszkálják, hogy egy hangszíne van, de az azt is az apjától örökölte. Felolvas, békés. Ha bárki életét élhetném, Kemény István szeretnék lenni.
És amúgy nagyon mosolyogtam, mert egyébként minden szava igaz, és olyan szeretettel heccelte a költőfejedelmet a beszélő, hogy jó volt hallgatni, pont ahogy Kemény Istvánt is jó, mert amúgy zseni, ahogy ír és felolvas. Nyilván. Csak bájos, ahogy Kemény István létezik. Ahogy bájos az egész. 🙂
Nehezen választottam dalt, de ebből azt hiszem átjön az egész randomsága, még akkor is, ha a dalszöveget adó verset az általam kevésbé kedvelt Háy János jegyzi:
Ég és föld gyermek
Ez egy zenei, színházibb előadás volt egy intim kis pajtában. Egy madárról mesélt, aki szépen énekelt, de a király befogta, hogy mindig hallgathassa a dalát, a madár azonban ezután nem énekelt. A király próbálta vigasztalni, és kint az erdőben a madár egy asszonnyá, feleséggé vált, majd egy földi létre ítélt, de égbe vágyó gyermekük született. Szép előadás volt, a két szereplő közül az egyik nagyon kellemes előadói hangon szólaltatta meg a mesét, a másikuk pedig nagyon széles és izgalmas zenei eszköztárat hozott, viszont a hangi adottságai korlátokba ütköznek, és ennek megmutatása nem volt a legszerencsésebb. Egy inkább jó előadás volt ez, de nem lett a kedvenc programom, pedig bátor előadás volt, sokmindenből merített, izgalmas volt, működött, de nem talált meg annyira.
Péterfy Bori & a Love Band
Szóval nagyon sok emberrel vitatkoztam erről a fesztiválon is, de nekem Péterfy Bori egy istennő. Esküszöm. Egyrészt a dalok szövege nagyon bátrak, líraiak, másrészt egy olyan szexualizált ösztönlényt állít színpadra, akiért nem lehet utolsó sejtedig rajongani. Hatalmasat partiztam ismét Borira, és bár a végét elverte a vihar, így is a legjobb estémet zárta a koncert. Meg amúgy ez volt az a nap, aminél a programfüzetbe belenézve már tudtam, hogy valahogy így fog kinézni, és azt is tudtam, hogy ez ennyire csodálatos lesz. Boritól ezt a friss dalt ajánlom most nagyon, mert a koncerten Saiid részét is ő csinálta, és szétadtam. 😀
3. nap
Erős nők – Roma hősök workshop
Szóval úgy volt, hogy erre beugrom a Jelenkoros kötetbemutatók előtt. Aztán kiderült, hogy ez egy hosszú workshop, amiről meg akartam lógni. Aztán nem lógtam, de ne rohanjunk ennyire előre. A workshopot a Független Színház tartotta a Roma hősök projektjükkel (Van blogjuk is, itt, ha minden igaz, hamarosan lesz szó a mi műhelyünkről is rajta.). A műhely első felében négy roma monodrámát beszéltünk át aszerint, hogy a főszereplők mennyiben hősök. Milyen krízist élnek át az életükben, milyen döntések szerint hogyan cselekedtek, és ez a cselekvés milyen változásokhoz vezetett. Mi egy spanyol monodrámát néztünk meg jobban, amiben az első spanyol roma akadémista, és az első roma boldoggá avatottról, Boldog Ceferinóról beszélt, más monodrámákban azonban találkoztunk sokkal személyesebb történetekkel is, menekülésről az elrendezett házasság elől, vagy csak a telepről való kitörésről. A műhely ezen első részének legizgalmasabb kérdése, hogy hős-e az, aki saját magát menti meg, és hogy mit mondd el a világunkról az, ha az önfelvállalás önmagában hőssé tehet valakit, miközben a világban (a monodrámák főszereplői megmutatták) van hely azoknak a dolgoknak, amiket szeretnénk.
A műhely második részében arról beszélgettünk, hogy kik a mi személyes hőseink, és hogy mi miért lehetünk hősök. Én a saját hőstettemnek azt a slam poetry előadást mondtam el, amiben előbújtam és arrról meséltem, hogy édesanyámnak nem mondhattam el, de beszéltünk családon belüli erőszakról, a melegség és a vallásosság témájáról, és mélyszegénységből való kikerülésből is. Nagyon erős történetek voltak ezek, és nagyon erős élmény az, hogy ülsz egy terembe, ahol körülötted mindenkit hősnek tartasz. Ez a legerősebben üzenet, amit a katlanon kaptam idén, és azóta is a fejemben van, remélem marad is.
Az elmondott hőstörténetekből kettőt kiválasztott a csoport, amit valamilyen művészi eszközzel feldolgoztunk. Mi egy fordított végrendeletet írtunk egy lány nevében, aki a bántalmazó apját ápolta jóval azután, hogy sikerül kiszakadni tőle. Nagyon jó volt csoportban dolgozni, végigbeszélni, hogy kinek mi izgalmas ebben a történetben, és alkotni valamit ebből a csendes hősségből. A másik történet, amin a csapat másik fele dolgozott, az enyém volt, és nagyon örülök és hálás vagyok, hogy továbbviszik a slam poetrym történetét. Ők a lényegét ragadták meg az előadásomnak, a vallomást egy halott rokonhoz, akinek nem mondtak el valamit. Mindenki két haikut írt, és nagyon megrázó volt azt érezni, hogy mindenkinek van valami ilyen bevallani valója, és ez valahogy tovább kovácsolt minket, úgy érzem. És én nagyon hálás vagyok ezért. Szóval köszönöm.
A kaméleonlány
Szintén a Független Színház előadása, amiről korábban már nagyon sok jót hallottam, és nagyon örülök, hogy sikerült végre megnéznem. A darab egy monodráma. Lovas Emília adja elő. Egy roma lányról beszél, aki okos, gyorsan átlátja a helyzeteket, és nagyon érzékeny, képes arra, hogy magát másokhoz hasonlóvá tegye, és érzékenyen figyeli mások gondolatait. A dédnagymamája nem ért haza egy munkatáborból. A nővére nem tudja begyújtani a gáztűzhelyet, pedig egyetemen tanul. A másik nővére már családanya. Egy Papagájnak nevezett roma tanára szerint nem lenne szabad megtagadni a romaságát. A romaságát, mert a cigány az külső elnevezés. Papagáj a kaméleonlány keresztanyja. Ő nevezte el. És a kaméleonlány azóta is próbálkozik az identitásokkal, táncol, játszik miközben a darabban az iskolai nevelési tanácsadóval beszél. Szép színdarab ez. Nagyon sok problémát mozgat a színpadon a kinyitott lehetőségek és a számos lehetséges életút között, de ez végig a személyes síkon marad. Kérdez, és ad egy talán végleges választ egy olyan lánytól, aki ha tovább játszik, akkor nem a végleges válaszok életútját fogja járni. Ha pedig mégis, akkor az az ő döntése lesz, és azzal sincs baj. De persze ez csak spekuláció. A lényeg, hogy a darab fantasztikus, ha lehetőségetek adódik, nézzétek meg.
Rokokó Rosé
A Rokokó Rosé a világ legbájosabb garázszenekara evör, akik nagyon szeretik a saját zenéjüket. Én középsuliban találkoztam velük először, egy nagyon random este, a hosszúhetényi Rocktalicskán, ahol ők eléggé kilógtak a folkos alternatív hangzásukkal, mégis nagyot partiztunk nem szomjasan a hájderittára, ami egy fantasztikus dal, a címben jelölt szöveggel. És azóta is ennyire amatőrök és cukik, nincs igazi kisugárzásuk, alig tartják a kapcsolatukat a közönséggel, de nagyon felszabadító, ahogy ők jól érzik magukat együtt. Nem ajánlom igazán őket, érdekesek, de nem annyira egyediek vagy relevánsak, én mégis azt szeretem bennük, hogy ezt tudják magukról és beérik ennyivel.
4. nap
Romano Drom
A koncert, amit elmosott az eső, de mégis megtartották, teljesen másként. Egy nagyobb színpadon lett volna a koncert, ehelyett a villánykövesdi pincesor legtetején volt, gyönyörű kilátással, lemenő nappal egy nagyon intim akusztikus koncerttel. A magyar oláh roma zene egy régi, 20 éve létező zenekara adott elő testközelből, és ez hatalmas élmény volt. Csináltam néhány képet a helyszínről:
A darabot egy idősebb és egy fiatalabb táncos adta elő, és valószínűleg a legnagyobb sikernek értékelik a fellépésüket, pedig mindenki a „Rossz versek” vetítésre ült be, csak csúszott a program. Bár nem értek igazából a tánchoz, de egy elég random műfajkeveredés lehetett ez a darab, szinte élvezhetetlenül önkényes és esetleges díszlet, tér és eszközhasználattal. Az előadás apropója az volt, hogy a két művész és a rendező szeretett volna valamit hozni a Katlanra, talán élet és halál motívumokkal dolgozott, de igazából a cím által előfeltételezett semmitmondás és érvénytelenség a darab utáni űr legjelentősebb összetevője is volt. Az egyetlen dolog, amit őszintén bánok a fesztiválon.
„Rossz versek”
Reisz Gábor rendező az Ördögkatlan egyik idei díszvendége volt, ez alkalomból levetítették a legfrissebb filmjét, amely, mivel a legtöbb programot elmosta az eső, az egyik legígéretesebb esti programnak tűnt. És igazából nem tudom, hogy mit gondolok a filmről. Vannak benne nagyon jó meglátások, és egy generációs filmje is tud lenni a nálam picit idősebbeknek. Erősen reflektál a Szomszédok szocialista idilli világára, miközben kis herceg szerűen járjuk be a különböző életszakaszok jövőképeit, hogy egy ponton mindez összeálljon. És közben nagyon erősen reflektál a filmszerűségre is. Érdekes és okos anyag, de nagyon kényelmetlen volt egy tömött teremben törökülve nézni, és 20 percnél már azzal foglalkoztam, hogy le tudnám vágni a lábam, anélkül, hogy ebből bármit éreznék. Egyszer még biztosan újra lesz nézve.
5. nap
Esélykikötő
Hát ezt nagyon sok helyen lehetne kezdeni. Szóval. Szombaton már nagyon fáradt voltam, és bár akadt néhány program, amit kinéztem magamnak, nem voltam túl produktív. Ugyanakkor az esélykikötő mindenképpen tervben volt. Az esélykikötő az Ördögkatlan Civilek utcája, vagy Civilfaluja, ahol különböző civil szervezetekkel lehet megismerkedni. Alapvetően nekem ez fontos volt, mert Pécsen még mint ifjúsági szervezeteknél, mint a helyi LMBT szervezetnél sokat önkénteskedtem, és megmaradt az érdeklődésem a pécsi civil élettel szemben. Ezzel együtt idén nem igazán voltak sokan kifejezetten Pécsről, de így is jókat beszélgettem a kitelepült szervezetekkel. Az Amnesty Intenational egyik koordinátorával emberjogi totót töltöttem ki, ahol telitalálatom volt (mondom, hogy sok dolgom volt a civil életben) és beszélgettünk arról, hogy Szegeden is be fog indulni az Amnesty, A Város Mindenkié Mozgalom pécsi képviselőivel arról beszéltünk, hogy milyen nem látható munkát végeznek például emberek hajléktalanná válásának megelőzése érdekéven, a Fridays For Future Hungaryvel a klímasztrájkról beszélgettünk, és arra jutottunk, hogy egy nagyon erős megmozdulás, az Uccu – Pécs roma szervezet önkéntesével a saját félvérségéről beszélgettünk, ami egyfajta lakmuszpapírja a kisebbségi helyzetnek, mert megtapasztalja, hogy hogyan élnek a nagyszülei, miközben ő már nem ebben él, és beszélgettünk a képzettségéről is, ami segít neki visszakerülni és dolgozni más emberekért, de kérdés számára is, hogy mennyire tud ennek a kultúrának a hangja lenni. Ez most summázva nagyon furcsán hangzik, pedig eskü nagyon tanulságos beszélgetés volt. Nekem is gyakran felrótták aktivistaként, hogy egy kvázi védett városi közegből beszélek a melegségről, és érdekes volt látni, hogy ez máshol is létező felvetés. Végezetül beszélgettem a Diverse Youth Network & PeMeL aktivistájával. Ők egy pécsi szervezet, akiken belül a PeMeL pécsi LMBTQ közösség egy külön munkacsoportként dolgozik, a szervezet maga pedig sokkal általánosabban foglalkozik a kisebbségi helyzettel. Aztán amikor eleredt az eső, megismerkedtem a Mr. X barkóba szerű, ám annál sokkal idegesítőbb társassal is, amit a felsorolt szervezetek önkénteseivel játszottunk. Jó volt, olyan katlanosan laza és mégis tartalmas. Mutatom, milyen kitűzőket szereztem:
Halott nők
Terék Anna Halott nők cím kötete az egyik legsötétebb és legjobb dolog, ami a kortárs fiatal lírában történt. A délszláv háborúban járunk a Vajdaságban, szerb és magyar nők, kislányok és anyák között, akiknek az apjuk vagy férjük emigrált, a gyermeküket találat élte, az anyjukat nem lehet magára hagyni, az öccsüket pedig egy gránát tépte szét. Ezeknek a nőknek nem feltétlenül értékvesztés a halál. Van, aki önmaga dönt róla például. Nagyon kemény sorsokról beszél, többször olvastam már a kötetet, és mindig kegyetlennek tartottam, de soha nem rendeltem arcokat ezekhez a történetekhez, és ezt a kötet illusztrációja is engedi. Ezt viszont a Szentesi Diákszínjátszók nem tudják és nem is akarják kikerülni. Miközben nagyon erős szimbólumokat használ, fehér és piros, véres gyöngyöket, kisbaltát újszülöttek és halottak helyett. Vizes lufit, ami úgy robban szét, ahogy egy akna tép szét egy embert. Egy báttyat, aki arról álmodozik, hogy egyszer eltűnik anélkül, hogy bármit magával vitte. A színjátszók egy fantasztikus szöveganyagból dolgoztak, és olyat hoztak létre, ami pont annyira tépett szét, mint a könyv az első olvasásakor. Érzékeny volt, és örülök, hogy láthattam.
Kubalibre
A Halott nők jegyszedő lánya azt mondta, hogy a Kubalibre koncert fantasztikus lesz, és igen, ez lett. Egy nagyon felszabadult állat koncert volt ez, amik még egyszer kihozták az ösztönös szórakozni akarást az emberből. Nagyon jó koncert volt ez, fogok még Kubalibrét hallgatni, és azt hiszem, hogy hallani is fogunk még róluk alternatív közegben. Az utolsó programom volt a fesztiválon, és nagyon jó volt zárásnak. Egészségünkre! 😀
Aztán vasárnap reggel hazajöttem a busszal. 🙂 Szóval ez volt az Ördögkatlan idén számomra. Ez volt egy picit az otthon, ahol normális nem normálisnak lenni, ahol rá lehet mosolyogni a szembejövőre, és ahol csak örülünk, hogy vagyunk. 🙂 És igen, innen mindig egy krízis elmenni, de vasárnap hajnalban megint megígértem, hogy visszajövök, és jövőre ugyanitt, majdnem ugyanekkor. Addig meg már csak ki kell bírni.
Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, remélem érdekes volt a beszámoló számotokra is, bízom benne, hogy többeteknek meghoztam a kedvét a fesztiválhoz, vagy legalább ahhoz, hogy utánanézzetek, olvassatok. 🙂 Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, hagyjatok bátran hozzászólást, igyekszem gyorsan válaszolni, ahogy igyekszem majd a következő bejegyzéssel is, amiben végre már igazi könyves tartalmat olvashattok. 🙂
Ha nem szeretnétek róla lemaradni róla, kattintsatok a jobb felső sarokban található követés gombra, keressetek facebookon háttértartalmakért is, vagy lessétek meg az instagram profilomat, ahol néhány katlanos történetet is találhattok. 🙂
a mai bejegyzésben a múlt hónap kedvenc olvasmányát fogom nektek bemutatni, és a már zajló augusztusra tervezett olvasmányaimról is mesélek. Mozgalmas könyvek elé nézek úgy érzem, és nagyon klassz hónapot is zártam, de elég könnyű volt választanom, mert egy új kedvencet avattam, mutatom is:
1: A júliusi kedvencem
Sally Rooney: Normális emberek
A Normális emberek a XXI. Század könyvkiadó Kult Könyvek sorozatának idén könyvhétre megjelent legújabb darabja, aminél már elég volt a borító is ahhoz, hogy a kosaramba másszon.
Connell és Marianne két középiskolás, akikben szinte semmi közös nincs. Conell egy munkásosztálybeli srác, aki népszerű, az iskolai kosárcsapat tagja, és okos. Marianne egy gazdag családban él, nem beszél senkivel az iskolából, és szintén megvan a magához való esze. Conell édesanyját Marianne szülei alkalmazzák, így bár esélytelen, hogy ez a két karakter az iskolában kapcsolatba kerüljön egymással, azok az időszakok, amíg Conell az édesanyját várja, alkalmat teremtenek rá. És a két gimnazista, akik tele vannak kérdésekkel az identitásukkal, testükkel, életükkel kapcsolatban, könnyen egymásra tud hangolódni. Szóval mondhatnánk, hogy ez egy klasszikus ifjúsági regény, ha összejönnének, és vége lenne, de ezek közül egyik sem áll fent. Az ír kisvárosból ahol élnek mindketten Dublinba kerülnek egyetemre, ahol le kell számolniuk ezúttal egy közös identitással, a vidékiséggel, és élvezniük kellene azt a majdnem tiszta lapot, amit így kaptak.
Az író nagyon sokat merít a klasszikus középiskolai problémákról szóló young adult és a fenőtté válás problémáját feldolgozó new adult irodalom hagyományaiból. Beszél a gimnáziumi hierarchiákról, a kamaszérzelmekről, az életkezdésről, miközben rendkívül igényes, szépirodalmi nyelvvel és világlátással létrehozott szöveg ez. Például még soha nem éreztem ennél nagyobb késztetést, hogy olvassam el a kommunista kiáltványt…
Sokáig azt hittem, hogy csak a könyv marketingje fogott meg, de nem, erről szó sincs, ez a könyv szólított, engem akart. És nagyon örülök, hogy hallgattam rá, mert igaza volt. 🙂
Garaczi László: Hasítás
Garaczi László legfrissebb regénye ez, ami 2018-ban jelent meg a könyvhétre. Az Egy lemur vallomásai sorozat ötödik része. Eddig egyetlen könyvét és számos random szemelvényt olvastam Garaczitól, és azt kell róla tudni, hogy nagyon okos, és hogy rendkívüli troll. Ő egy olyan ember, aki nagyon érti a posztmodernt, nem igazán akar nagy történeteket írni. Talán csak szórakoztatni akar, kiadni a szöveget, és ha valami ragad ránk belőle, az a miénk marad. És bár ez megúszósan hangzik, nagyon nem az. Tök nehéz világot épít fel a regényeiben, amik koherensek, következnek egymásból, viccesek és őszinték. Eddig a Pompásan buszozunkot olvastam tőle, amiben kifejezetten kamaszévekről olvashatunk, a Hasítás pedig az íróvá válást mutatja be, miközben a gyermekkorába is betekintést kapunk néhány történeten keresztül.
Chloe Benjamin: A halhatatlanok
Négy zsidó kamasz testvér a holdraszállás és a Stonewall lázadás évében, 1969-ben felkeresi a hírhedt jósnőt, aki képes megmondani a halálunk időpontját. És bár látszólag nem igazán hisznek ebben a tudásban, mégis ahogy az életüket, sorsukat, személyiségüket alakítják, kiderül, hogy használják ezt a tudást, akár korai halált, akár hosszú életet jósolt nekik a jósnő. Nagyon izgalmas kötet, ami végigveszi a szereplők sorsán keresztül a történelmi korszakokat és eseményeket, rögtön az első történetben az AIDS megjelenésekor találkozunk az egyik testvérrel, de lesz szó 9/11-ről is, a mágia és a bűvészet csodáiról, és mindezt egy erős családi történetben, ahol minden ágnak végig kell járnia a saját útját.
Szvoren Edina: Pertu
Szvoren Edina az egyik legjelentősebb kortárs prózaíró, aki nagyon karcos hangú, sötétebb, hidegebb rövidprózákat ír, és ez a debütkötete. A múlt hónapban olvastam tőle a legfrissebb könyvét, a tizenhárom novellát tartalmazó Verseim című könyvet, és nem érkezett meg az a nagy olvasmányélmény, amit a Pertu első olvasásánál éreztem, így most szeretném újraolvasni ezt. Mert kíváncsi vagyok rá. Jó lesz, de kíváncsi vagyok, hogy ismét akkora lesz-e a hatása bennem. Pár éve, akkor még nem igazán ismerve a kortárs próza nyelveit és eljárásait, nagyon szerettem.
China Miéville:
A város és a város között China Miéville egy olyan okos fantasy szerző, akinek nagyon régóta szerettem volna olvasni a könyveit, és mindig elfelejtettem, hogy az egyiket már decemberben be is szereztem. De már beragadt szóval most már muszáj lesz elolvasnom. Ez most egy krimi, ami osztályhelyzetről beszél két egymás mellett létező város esetén. Ami rendszerekről, társadalmi tabukról és mítoszokról beszél. Két városról, amik külön szabályrendszerben élnek egymás mellett, és amik, például a regény cselekményét adó gyilkossági nyomozás során óhatatlanul kapcsolatba kerülnek egymással. Én magam nagyon szeretem a város témáját, így nagyon kíváncsi vagyok, mit fog ebből a szerző kihozni.
John Green: Papírvárosok John Greent az egyik legnagyobb kortárs young adult szerzőnek tartják, én mégsem olvastam tőle eddig saját könyvet, csak a David Levithannal közösen jegyzett Will&Will-t. Sokáig azt gondoltam, hogy a Teknősök végtelen sora lesz az a könyv, amivel elvesztem a John Green szüzességem, azonban random megláttam antikváriumban a Papírvárosokat, ami egy visszahúzódó srác és egy kalandvágyó lány történetét meséli el egy rejtély megoldása közben. Nem fogok hazudni, nem tudom milyen lesz, nem tudom, mennyire fogom szeretni, nem igazán tudom, hogy mit várhatok tőle… De olyan ne legyen már, hogy még nem olvastam John Greentől. Ugye? Ugye.
Elizabeth Wurtzel:
Prozac-ország Fiatalon és depressziósan Amerikában Wurtzel ezen regénye a depresszióirodalom magját adó Prozac jelenséget világítja meg másként. A gyógyszer köré vont pozitivista hitet, annak az árnyoldalát mutatja be. Hittek abban a kilencvenes években, hogy a depressziót képes meggyógyítani a Prozac, így a betegség első tüneteire mindenkinek felírták a gyógyszert, és azt elegendő kezelésnek tartották. Wurzel húsba maróan ír a saját kamaszkora óta zajló depressziójáról, a szüleivel való kapcsolatáról, a szexuális kalandjairól, szenvedélyekről és szenvedésről, pszichológusokról és pszichiáterekről, öngyilkossági kísérletéről és barátairól, akik igyekeztek segíteni. Nagyon sok szövegben találkoztam már a Prozac jelenséggel és szeretnék még több szempontból olvasni róla, különösen mert a könyv alapdarabja a témának.
Ez az, ami biztosan várható a következő hónapban. Ezek nagy része régóta tologatott, de nagyon kíváncsian várt könyvek, amik így most egy sokszínű hónapnak ígérkezik. A héten igyekszem érkezni egy rendkívül szubjektív Ördögkatlan Fesztivál beszámolóval, értékelések is érkeznek… és olvasok meg blogolok tovább. 🙂
Ha nem szeretnél lemaradni a következő bejegyzésről, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra vagy keress facebookon, ha háttértartalmak is érdekelnek. Ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, akkor less be bátran instagramra.