LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Hónap: 2021 december

A 12 kedvenc olvasmányom 2021-ben

Sziasztok,

a mai bejegyzésben a 12 kedvenc 2021-es olvasmányomról fogok mesélni nektek, és úgy alakult, hogy ez marad az utolsó bejegyzésem az Újévig. Ma délután hazautazom abba a faluba, ahol – mint már annyiszor meséltem nektek – sokkal gyengébb a térerő, így csak január első hetében érkezik majd a decemberi summa és a 2021 tanulságait, 2022 terveit taglaló bejegyzés, aztán pedig a folyamatos és pontos tartalom, amit igyekszem komolyan ígérni. De most még 2021 van, nézzük is ezeket a szuper könyveket, amik amúgy egészen különbözőek, de visszanézve valóban kiadják: tényleg ilyen volt 2021. Nézzük is az olvasások sorrendjében!

1.) Kertész Erzsi: Éjszakai kert
Nem tudom, hogyan lehetne átadni azt, hogy ez a könyv mennyire gyönyörű és kedves. Talán úgy, ha elmesélem, hogy ebben az éjszakai kertben van valaki, aki az énekével fakasztja a rügyeket tavasszal, más pedig megvigasztalja a varjakat, mindőjüket a saját nevükön, és megígéri nekik, hogy lesz még tél. Szóval van ez az éjszakai kert, de nem ezzel kezdődik a történet. Ahhoz, hogy mindezt megtudjuk az kell, hogy eltűnjön egy pompás és gyönyörű kerti tó, és hogy Tódor és Teória, a szétszórt tobzódó és a pontos, precíz kimért detektívpáros egészen az éjszakai kertig kövesse a nyomokat. Az éjszakai kert azonban egy egészen más világ, ott a kertész segíti és kalauzolja a nyomozókat, és tényleg az van, hogy ez egy gyönyörű kaland lesz. Kertész Erzsi mesekrimijéből árad a pontos figyelem, a kedves elfogadás, a hit, hogy valójában úgy kell élnünk, hogy az jó legyen mindenféle másságnak, Zsoldos Réka illusztrációi pedig játékos misztikussággal húzza mindezt alá még rengetegszer. Tele van ez a könyv szeretettel, noha a végét én egészen máshogy írtam volna meg, bízom benne, hogy azért lett ilyen, mert lesz majd folytatás. 🙂

2.) Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló
Idén először olvastam ezt a könyvet, és nyilván nem meglepő, hogy helyet kapott ezen a listán. Esterházy az a szerző, aki a legtöbb barátom számára kortárs, én pedig már csak a halálában láthatom, hogy mekkora szerzője ő a kulturális életnek, éppen ezért ez a napló is most, később, de nem megkésve érkezett meg ahhoz, hogy számomra is ennyire jelentéses lehessen. EP hasnyálmirigyrákkal küzd, amíg ezt a naplót írja, és nagyon igyekszik megnézni, hogy hogyan lehet megírni ezt. Romantizálja a rákot, máskor öregedő társként tekinti, amúgy pedig valamiként csak, ami alkalmat ad az írásra. Nagyon izgalmas látni, ahogy változik az alkotó – és az egyén – viszonya a betegséghez és elmúláshoz, katartikus a tobzódó Esterházy nyelven rájönni, hogy van, ami nem viccelhető el, vagy van, hogy nincs elég ereje valakinek a tényeken túl mást lejegyezni. Szép, ahogy pályatársakról ír még egy utolsót, szép, hogy itthagy egy ilyen könyvet. Nehezen megkérdőjelezhető a könyv fontossága, ha közel akarunk kerülni ehhez a szerzőhöz, sokféle érzet kavarog az emberben olvasás közben, de mind jó.

3.) Mario Vargas Llosa: Ki ölte meg Palomino Molerót?
Llossa az egyik legjobb dolog, ami idén történt velem, ugyanis tőle sem olvastam még korábban, most viszont több szöveghez is volt szerencsém. Mario Vargas Llosa a spanyol nyelvű irodalomnak egy nagy alakja, aki egy nagyon erotikus világról ír, kegyetlenül teszi mindezt, mégis, az egész elképesztően szórakoztató, légies, és nem spórolja meg az alkotói munkát sem. A Ki ölte meg Palomino Molerót? egy nyomozástörténet egy szexustól bűzlő perui katonai állomás közelében, ahová Palomino a szerelme miatt jelentkezett. A katonaság belső köreiig nyúló nyomozást egy dörzsölt, nyugdíj előtt álló nyomozó és egy próbálkozó rendőr vezeti, mellettük megismerjük a dél-amerikai világ egészét, a latin-amerikai zenés, alkoholmámoros kocsmákat, kuplerájokat, amelyből Palomino Moleró a maga tisztaságával emelkedik ki és ítéltetik brutális halálra. Az egyszerű és bájos történet attól válik kiemelkedővé, hogy gyönyörűen van megírva, minden mondata hangulatot, bájt, a világról való bölcsességet sugároz, de nem pátosszal, hanem humorral, ami egészen pontosan a legjobb dolog.

4.) Charlie Mackensy: A Kisfiú a Vakond, a Róka és a Ló
Ez a könyv a polcom legkedvesebb része. Az, amire nem is gondoltam, hogy szükségem van, amíg meg nem láttam egy könyvesboltban, hogy létezik. A gyönyörű kötet karcolt rajzokat, és hozzájuk kapcsolódó elképesztően kedves mondatokat tartalmaz, amely összeáll ugyan egy nem szorosan fogott történetté, mégis, inkább magukban vannak. Az elnagyolt történetű könyv arról szól, hogy egy elveszett kisfiú találkozik egy vakonddal, aki elég szétszórt, de nagyon tud szeretni, majd egy rókával, aki kapott már sebeket, majd egy lóval, aki nagyon bölcs, és ezek a karakterek együtt mennek az életbe. A könyvtárgy fél óra alatt befogadható, számomra rengeteg szeretetet ad minden újraolvasással, ráadásul azzal, hogy hézagosak a történetek és hogy tipizált szereplőkkel dolgozik, bármikor fogsz tudni kötődni. Ezzel együtt is ez nem az a könyv, amit vakon adnék mindenkinek, de mindenkinek őszintén ajánlom, hogy nézzen bele a könyvesboltba, és ha van egy kellemes kezdeti kémiája a könyvvel, biztosan nem fog benne csalódni.

5.) Szabó Imola Julianna: Holtak aranya, holdak ezüstje
Imola 2019-ben talált rá a blogra, amikor egy summában írtam a Lakása van bennem című verseskötetéről, és azóta is figyel, de úgy érzem, hogy 2021 volt az év, amikor igazán megismerkedtünk, és külön öröm, hogy ennek a szuper könyv kapcsán történt ez meg. A Holtak aranya, holtak ezüstje ugyanis egy nagyon menő vállalás mindennek a határán. Prózaverseket és hozzá készített illusztrációkat tartalmaz, amelyeknek központi problémái a lengyel mondavilágból erednek, de a kötetet nem az mozgatja, hogy mennyiben más ez a népi hagyomány, hanem valahogy az egyetemes emberi részvét felől közelít az alakokhoz, idegenségekről, vágyakról, és elanyátlanodásról beszél. Amikor Imola a szintén csodálatos szegedi Tricikli fesztiválra jött, készíthettem vele interjút, később pedig egy kritikában is megírtam, miért tartom fontosnak, hogy úgy beszéljünk a mondákról, ahogy ez a könyv teszi (azt nem írtam le, de például azért, mert ugyanezt kutatom a cigány mesék kapcsán), és az egésznek lehetne az a giccsesnek ható, ámde nagyon őszinte tanulsága, hogy több ilyen zseniális és kedves Imolára lenne szüksége ennek a nyilvánosságnak, szóval megkerülhetetlen, hogy ne beszéljünk róla egy ilyen bejegyzésben.

6.) Marina Abramovic: Aki átment a falon
Szeretem Marina Abramovicot, de nem volt teljes, módszeresen utánajárt képem arról korábban, hogy ki is ő, csak a nyers eredetisége kapott meg. Ez a könyv pedig róla szól, idén jelent meg, és hamar el is olvastam, hiszen arról vall, hogy ha a jugoszláv partizánokról úgy tartják, át tudnak menni a falon, akkor a két jugoszláv partizán gyermekeként Marina tényleg át tud menni bármilyen falon. A performanszművész ebben a szinte klasszikus önéletírásban azt mutatja be, hogy hogyan alakult ki az a művészeti és világnézeti program, ami mentén meghatározza magát, beszél a belgrádi egyetemi életről, ahol felfedezte, hogy az ő üzenetei a hagyományos képzőművészetnek a keretein túl van, beszél a társakról, akikkel a művészetében és az életében osztoznak, és közben tárlatszerűen körbevezet minket az életmű nagy alkotásain, és azoknak a nagy tanulságain, hogy mit tanult például az ausztrál sivatagban, mit a buddhista szerzetesek között, és mit egy amszterdami illegális lakásfoglalóval beszélgetve. Elképesztően inspiráló szöveg, szintén egy klisés lezárás, de segített felfedezni és jobban megérteni, mi is bennem ez a neoavantgárd utáni vágy, és közben egy idolt mutatott, olyat, aki úgy él, mintha a Charlie az Egy különc srác feljegyzéseiben mindig a híd előtt állna a platón, és mindig azt érezné, hogy nincsenek határai.

7.) Ali Smith: Ősz
Ali Smith mindig csodálatos, és noha, a Hogy lehetnél mindkettő egy egyértelműen kerekebb és ügyesebb regény, nekem mégis az Ősz lett a nagy Ali Smith élményem. Először is, mert ez a nő gyönyörűen ír. Versszerűen, sokkal nagyobb eszközkészletével használja a nyelvet, és közben mindenkori válsághelyzetekről vall. Az Ősz a szerző Brexitet feldolgozó sorozatának első darabja, amiben egy művészettörténész újra rátalál idős szomszédjára, akivel gyermekkorában az egyetemes műveltség legapróbb dolgairól és a gyerekkor mindennapjairól egyaránt tudott beszélgetni. Közben a főhős anyát besorsolják egy műsorba, ahol antikvitásokat és lomokat kell megkülönböztetni, a főszereplő napjai a készülő anyja, a kómában fekvő barát és a postahivatal között telik, ahol a valóra vállt bürokrácia mellett lehetetlennek tűnik elintézni egy egyszerű útlevéligénylést. És ezek a szálak valahogy, bár helyenként didaktikusan, de elképesztően gyönyörűen olvadnak össze, egy ponton sírtam is, és nem a meghatottságtól (nem is olyan részen történt), hanem attól, hogy mennyire jó és okos ez a könyv. Hát, így.

8.) T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél
Amennyire nehezen indult számomra ez a regény, annyira lett fontos, mióta olvastam. Nagyon sok dolgom van az otthonnal és az otthonossággal mint érzéssel és mint filozófiai tartalommal, és ez a regény ezzel az érzettel dolgozik egy szeretettel teli introvertált ifjúsági fantasy keretében. A történet főhőse egy középkorú, szürke nevelőotthon-ellenőr, akit egy nagyon fontos és nagyon titkos küldetésre küldenek egészen a világ végére. Az itt található árvaházban olyan gyerekek vannak, akiket nehéz csak gyerekeknek látni: egy alakváltó, egy sárkánymadár, egy gnómlány, egy ki tudja mi és egy erdei tündér mellett a még csak hatéves antikrisztus is e falak között nevelődik, Linusnak ellenőrként pedig le kell győznie mindenféle szorongását és vaskalaposságát, és jelentést kell írnia arról, hogy rendben vannak-e ezen a kis szigeten a gyerekek dolgai. Ez a könyv nagyon-nagyon-nagyon szeret engem, meg téged, meg bárkit, és bár azt gondolom, hogy lehetne belőle húzni, minden mondata ölel.

9.) Sally Rooney: Hová lettél szép világ
Nem kell eltelnie úgy ennek a posztnak, hogy ne legyen szó Sally Rooneyról, és ennek szívből tudok örülni. Merthogy mindig vannak félelmeim, amikor egy ennyire szeretett szerző új regényét várom, pláne, hogy Rooney két korábbi regénye elég hasonlóan alakult, és harmadszor unalmas lett volna, ha nem tud megújulni. De szerencsére megújult, és közben erősen ismerős is maradt, ami a legjobb kombináció, amit csak egy aranyhaltól kérhetek. Ebben a regényben ugyanabban az érzelmi sivárságban és egzisztenciális tehetetlenségben vagyunk, mint a korábbi regényekben, de a szereplők már felnőttek, kiérlelt személyiségük és világképük van, sokkal nagyobb perspektívából látnak rá ugyanarra az értelmetlenségre. Két barátnőt látunk alakuló párkapcsolat közben. Egyikük mindig is szerelmes volt a fiúba, aki mellett most, úgy tűnik, kiköt majd, másikuk vidékre száműzte magát, és egy ott megismert idegennel alakít ki kapcsolatot. Egy-egy szálon követjük a lányok történetét, majd e-mailben értekeznek arról, mi mindenről gondolkodnak mindez kapcsán, és ettől lesz eltérő dinamikája ennek a regénynek. Van ideje az olvasónak ahhoz, hogy részt vegyen a levélváltásokban, és azon át gondolkozzon családi, személyes vagy épp globális kérdésekről , és teheti mindezt a magányos levélíró őszinteségével, érzelmi sivárságával, ahogy Sally Rooneytól tanultuk. Deszerettem.

10.) Kormányos Ákos: Töredezettségmentesítés
Tudtam, hogy Ákos verseskötete jó lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire letaglóz majd a kötetnek az őszintesége. Ákos arról írt ebben a kötetben, hogy a térhasználatát mennyire meghatározza az, hogy mozgáskorlátozottként él. Hogy egyetlen lépcső, vagy rosszul megépített emelkedő is meg tudja keseríteni a mindennapokat, vagy hogy a közöny nem a legrosszabb viselkedés, amivel egy mozgáskorlátozotthoz viszonyulhat a közege. És az a legmenőbb ebben a kötetben számomra, hogy egyszerűen csak kimondja ezeket a dolgokat. Persze, szorongat olvasni, hogy hogy a fenébe lehet ilyen alkalmatlan a körülöttünk lévő világ, meg hogy miért nem építenek meg jól lifteket, rámpákat, korlátokat, de ezek azért lesznek dühítőek, mert a kötet által mutatott tükör pontos, nem vádol, nem áldozati pozícióból van, csak tudja, hogy lehetne jobban, és a versek pontosságával mindezt elmondhatóvá teszi. A kötet borítója és az illusztrációk pedig bescanelt húsdarabok, minden gesztusában a rajongója vagyok.

11.) Jász Attila – Csendes Toll: Bölénytakaró
Azzal viccelődünk egy barátommal, akivel elolvastattam ezt a könyvet, hogy ez egy elbeszélő költemény, és bár értem, hogy ez nem a világ legnagyobb vicce, valójában fura, hogy Arany János után még értelmezhető bármi ebben a műfajban, pláne, hogy valójában itt tényleg nem állunk távol a valóságtól. A szöveg abszolút a líra és az epika határán mozog valahol, egy történetet mesél el, de a poétika eszközeivel, ráadásul, mintegy metaforarendszerként a felnövés történetét egyfajta indiánná válás történetként meséli el az indiánság kellékeivel, bölénnyel, természettel, őszinteséggel, csenddel. Itt most egy olyan könyvről van szó, ami úgy került elém, hogy kötelező volt egy szemináriumon, de az első pillanattól megkapott, hogy ezek az egymást folytató, egy felnövés történetét kiadó versek elképesztően pontosak. A nyolcvanas években járunk panelben és a nyugdíjas nagyszülők kertjében, próbáljuk megérteni a szülők válását, az iskola után egyedül maradás magányát, a fiúk játékait, az első szerelmet, és közben indiánok leszünk Kelet-Európában. Két regény szól még Csendes Tollról, de ott nem szerzői alteregóként, hanem főhősként látjuk, várom, hogy olvassam őket.

12.) Misima Jukio: Élet eladó
Misima Jukio a japán szépirodalom és a XX. századi japán történelem egyik fontos alakja, és reményeim szerint bőven lesz még szó róla a blogon, mert ez volt az első olvasásom a szerzőtől, és ez elképesztően lenyűgözött. A szerző két fontos témája az öngyilkosság és a homoszexualitás, jelen kötet az előbbivel foglalkozik, a huszonéves főhőse belátja, hogy nincs értelme az életének, így akár el is adhatja azt, és felad egy hirdetést, amire jelentkeznek megbízók. Imádom az egész felvetést is, hogy ugyanaz a kérdése, mint Janne Teller Semmijének, és ugyanolyan abszurd irányokat vesz fel, és hogy közben valóban nagyon laza és vicces marad. Maffia és állami titkosszolgálati dolgok keresztezik egymást mágiával és mentális betegségekkel, ami egy szuperizgalmas nihillista szöveget teremt, úgy virágzik benne az abszurd mágikus realizmus, hogy a szerzőt tiszteletbeli kelet-európaivá kellene fogadnunk. Nem volt nagy meglepetés, azt vártam, hogy nagyon jó lesz, de nagyon örömteli, hogy ennyire jól jó lett.

Ennyit szerettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok ebben a bejegyzésben és ebben az évben. Ha szeretnétek mesélni a ti kedvenc idei olvasásotokról, szívesen olvasnék róla, remélem ti is szerencsésnek érzitek az éveteketet – legalább – az olvasások szempontjából.

Ha volt a posztban olyan gondolat, vagy könyvajánlás, ami megfogott, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donably oldalán.

A mai bejegyzéssel pedig búcsúzom ettől az évtől, és igyekszem az év elején érkezni a maradék összegzéssel és sok-sok értékeléssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Bányainé Nagy Judit – Fancsikai Eszter – Tapasztó Orsi: Nem akarok beleszólni

Halihó,

tudom, hogy a mai könyvtől hangos minden, de nem utálom, hogy így van, sőt, noha voltak az olvasást megelőzően félelmeim a könyvvel kapcsolatban, kifejezetten örülök annak, hogy sokan mondanak jókat erről a könyvről. Azért örülök ennek, mert bírom ezt a három nőt, akik a karantén alatt befutottak azzal, hogy valami elképesztően vicces dolgot csinálnak: az Instagramon nagyítják fel a mindennapi megmondásainkat és tanácsainkat, mióta pedig nyilvános, hogy ők regényt írnak (amit nem szeretnek regénynek nevezni), elképesztően vártam. Szóval vannak ők, írtak valamit, valami regényszerűt, és örömömre, jó volt olvasni, noha értem miért zárkóznak el a regény fogalmától.

A Nem akarok beleszólni tényleg az egyik legügyesebben felépített brandé vált ma az interneten, melynek nagyon frissítő foltjaként érkezett meg ez a könyv Innen szép nyerni alcímmel. A könyv egyrészt nagyon szervesen használja fel a lányok néhány perces Instagram videóinak a hangulatát, azzal, hogy itt is vicces, kedves karaktereket építenek fel, akik azért a vígjátékok kliséi között mozognak, szerethetőek és azonosulhatóak, másrészt, a könyv regényszerűségével óhatatlanul túllép ezeken a kereteken, nagy narratívákat és személyiségfejlődéseket kíván mozgatni, látjuk majd, mennyire sikeresen.

A szereplők rögtön egy igazi Nem akarok beleszólni helyzetben találják magukat, három nővér hazautazik Budapestről a legkisebbikük esküvőjére, ahol szembetalálják magukat a vidék-város, szülő-gyerek ellentétekkel, valamint egy különböző életvezetési döntések miatt végtelenül összetett konfliktusmátrixszal, amelyből tényleg lehetetlennek tűnik nyertesen kiszállni. És miközben mi olvasóként egyre közelebb kerülünk ehhez a karakterekhez, tényleg az van, amit Szvoren Edina mindig mondd, amikor a sötétnek vélt történeteiről kérdezik, itt is beláthatjuk: ilyenek tényleg minden családban vannak.

Mert miközben az egész könyv a maga didaxisával (erről majd később) egy nagyon szerethető, olvasmányos, kedves történetet zár magába, a szerzők a könyv bejelentésekor azonnal elugranak az íróság és a regény kategóriái elől, és ez egy nagyon jól felismert és ügyesen vállalt helyzet. A könyv legfőbb erénye, hogy meg van írva, jól, olvashatóan, nyilvánvalóan nem tör nagy irodalmi kreditekre, nem a például Szvorent olvasók az elsődleges közösségük (bár nem csalódik egyik átolvasó sem). Ahogy az Instagram oldalnak, úgy ennek a könyvnek is az a szerencséje, hogy baromira képbe van magával, és így tud egy kellemes, laza szöveg lenni. Fontos dolgokról beszél és gondolkodik ez az érzékeny szöveg (igen, ezekről is lesz még szó később), és közben tényleg szellemes tud maradni, és tud nem több lenni ennél.

A kötet történetét egy vidéki polgármester feleségének a lányaihoz való viszonya szervezi. Az anyát évtizedek óta bántja, hogy a saját legbelső elvárásai ellenére nem sikerült egy fiút sem szülne, és ez alapjaiban meghatározza a gyerekeivel szembeni karcos maximalizmusát, illetve a gyermekei kötődési nehézségeit is. Noha az elbeszélés központjában a három lány áll, az ő életüket, az ő működésüket követjük, mégis az anyával való probléma válik a szöveg fő fókuszává, olvasóként elsősorban ennek a problémának a megoldását várjuk, ez a kérdés jelenti a legnagyobb feszültséget.

Három jól ismert, a sitcomok struktúrájából kölcsönzött karakter látunk (Épp ma tanultunk a szituációs komédiákról az egyetemen, szóval bocsi a sok ilyen példáért, bár tényleg azt értem, hogy megvilágítóak.): Dorkát, aki anya, de amúgy, amikor nem anya, akkor diplomás nő, aki több nyelven beszél, ám az elmúlt néhány évben őt szinte csak anyaszerepben látjuk; Nusit, aki leszbikus, egy olvasott divatlap főszerkesztője, és akinek magánélete teljesen romokban; és Borit, aki épp a boldogító igent kívánja kimondani egy férfinak, aki mellett még az is lehet, hogy nem terem valami sok boldogság.

Ahogy a sitkomokban, úgy ebben a regényben is az a történet tétje, hogy a szereplők hogyan viszonyulnak ahhoz a normához, amit számukra felállítanak, mennyire képesek elütni, vagy kigúnyolni azt. Miközben mindhármuk életében béklyót jelentenek a norma olyan elvárásai, mint az anyaságban való kiteljesedés vagy épp a boldog házasélet megteremtése, a történet attól lesz egyre mélyebb, viccesebb és szürreálisabb, ahogy (nyilván Freud után ez sem nagy állítás) ezek a korlátok egyre jobban szabadulnak fel, akár rögtön azzal, hogy ezek a gátak kinevethetővé vállnak.

Dorka a tökéletesnek tűnő háromgyerekes családjában, úgy érzi, lassan kiüresedik, mert alig vállal bármi mást az anyaszerepen kívül. Odaadó anya volt, de most nem tud menekülni az elkényeztetett gyermekeinek a fogságából, miközben férje kapcsolaton kívül keresi a kielégülést. Úgy érzi, meg kell keresnie a helyét, miközben bellülről égeti a társadalmi elvárás:

Egy anyának megvan a helye.

Bori házassága szinte ideálisnak tűnik, a lány egy korábbi bántalmazó kapcsolatából felépülve áll most az oltár elé, és miközben látszólag minden rendben van, hamar kiderül, hogy nem a férj nemtörődömsége a legnagyobb probléma, miközben már önmagában is:

Egy tespedő férjnél minden más szórakoztatóbb.

És – nem tudom, hogy valóban igaz-e, vagy csak a személyes figyelmem terelte erre, de – számomra egyértelműen Nusi karaktere volt a legkidolgozottabb, talán éppen azért, mert az ő élete áll a legtávolabb az anya által elképzelt konzervatív heteroszexuális nősorstól. Nusit a szülei tizenhat évesen Budapestre küldik, hogy ne legyen szem előtt, és hamar beilleszkedik a „Madách téren nevelkedő filmes, zenész, dizájner, önjelölt celeb meleg közeg”-be. Látszólag, ahogy arra maga is reflektál, a vidékről magukat felküzdő meleg karakterek kliséje mentén alakul az élete, a családjáról való gondolkodásában ez a kívülállóság cinizmust és erősen mutatott közönyösségben jelenik meg, Dorkával kapcsolatban például így beszél a terápián:

Szerintem nem használja ki a tehetségét, mert állandóan szül, meg gyerekezik, szerinte meg én egy konformista picsa vagyok, akinek sosem lesz normális családja.

Ezzel együtt is Nusi egy jól felépített karcos és érző karakter, aki talán most először szerelmes igazán, mégpedig Laurába, ugyanakkor Laura előtt szégyelli a saját családját, anyját, vidéki, konzervatív származását, a kispolgáriság minden tobzódó gesztusát.

Ez az Innen szép nyerni alcímű regény kiinduló helyzete, és sokáig csak ennek a helyzetnek a felvázolása történik a vidéki lakodalom és a, mindegy véletlenül, családi nyaralássá váló nászút alatt. Mindezt követően jól kitalált, humoros és mély jelenetek mentén építkezik tovább a regény egészen egy nagyon katartikus, vicces és elkerülhetetlen tetőpontig és az elnagyolt megoldásig, megoldásokig. A regény olyan értékek mellett tesz eközben mindenféle álságosság nélkül hitet, mint a mentális egészség, az őszinte és tiszta kommunikáció, az önelfogadás vagy az egyenlőség, és miközben tényleg azt gondolom, hogy ezek jól működnek ebben a regényben, valahogy kevésnek is bizonyulnak, és ezt megpróbálom elmagyarázni.

Szóval, azokat, akiknek viszketésük van ezektől a lányoktól, teljesen megértem. Néhány perces Instragram videóból építkeznek, kénytelenek elnagyoltak, leegyszerűsítőek lenni, és sok szempontból ez a regény is ilyenre sikerült. A vázlatos karakterek minden problémájára az ad segítséget, hogy elmennek pszichológushoz, és ezek a problémák néhány ülés alatt megoldódni látszanak, aminek a valóságmagja kérdéses úgy is, hogy nem akarom megkérdőjelezni a pszichológiát, sőt, kifejezetten támogatom, hogy mindenki járjon pszichológushoz. Ezzel együtt persze azt is gondolom, hogy nem a megoldásánál kezd el ez a könyv elnagyolt lenni, tényleg az egész történet az, és itt utalnék vissza arra, hogy a lányok elugranak az íróság ás a regénylét fogalmaitól.

A Nem akarok beleszólni egy jó könyv a saját keretei szerint. Szerethető, és jól felismerhető karakterek vannak benne, olyanok, akik működnek elmélyítés nélkül, hiszen mi mind ismerünk – úgymond – ilyeneket, értjük ezt a fajta létezést, éppen ez működteti a lányok Instagram oldalát is. És közben pozitív, hogy a regényben szereplő lányok nem hagyják annyiban, ha húzogatják a hajukat, a benne szereplő nők pedig tudnak nevetni, mert tudják:

Ha valami könnyű olvasmányra vágysz, ami amúgy azért felelősséggel gondolkodik a világról, akkor erre a könyvre van szükséged, mert ez egy jó könyv, tele jó jelenetekkel, olyan, mint egy Szex és New York rész, aminél tudod, hogy képtelenség, hogy bármilyen értelemben is valóságos legyen, de végig hiteles marad a megéléseiben és a szabályaiban, tud szórakoztatni, és nem esik ki  a pozíciójából. Egy jó olvasást jelent ez a könyv, és örülök, hogy csak ennyit akart adni nekem, mert kínos lett volna bármi más, ebben viszont tényleg szuper volt.

Kedvenc részem: A lányok egy ponton az anyjukat kezdik el játszani egymásnak, és az egy elképesztően vicces jelenet, amiben jól áll össze mindaz, amiben itt szó van. Az Innen szép nyerni rengeteg mindent tud jelenteni, így például azt is, hogy a három lánynak újra meg kell találnia a szövetséget, és az a pillanat ennek az olvasatnak a csúcspontja.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik szemeznek ezzel a könyvvel, azoknak, akik utolsó pillanatban valami csajos ajándékot adnának olyannak, aki szereti a lányokat, vagy olyannak, aki nem nagyon szokott olvasni, de jó a humora, azoknak, akik olvasnának egy olyan könnyű karácsonyi történetet, amiben nincs karácsony, de sok nevetés, elfogadás és szeretet van, és persze, mindenkinek, aki kedvet kapott a könyv elolvasásához.

Bányainé Nagy Judit – Fancsikai Eszter – Tapasztó Orsi: Nem akarok beleszólni
Innen szép nyerni
Helikon, 2021
239 oldal
Így olvastam: Három kisebb 1-2 órás esti pihenős alkalommal. Könnyű, kényelmes a nyelve, nem feltűnően, de egy picit nagyobb fontokkal dolgozik a könyv, így szintén könnyebb haladni vele. Tényleg egy kellemes, pihentető olvasmány.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, örülök, hogy végre tudtam nektek is mesélni erről a könyvről.

Ha a bejegyzés meghozta a kedved a könyvhöz vagy volt olyan gondolat, ami megfogott vagy érdekesnek találtad, és és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Idén lehet, hogy már csak összefoglalósabb bejegyzések várhatóak, 2021 kedvencei, 2021 tanulságai, decemberi summa, de jövőre szeretnék vadabb értékelésekkel telibb hónapokat majd. Ami biztos, hogy rövidesen érkezem majd ezekkel a bejegyzésekkel, aztán pedig új év, új fogadalmak. Addig pedig, tudjátok:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Novemberi summa

Sziasztok,

tudom, tudom, tizenötödike van, ráadásul 30 napja nem volt bejegyzés, deszóval: most van, és az istennek az áldásából van most. A november nagyon zsúfolt volt, decemberre lebetegedtem, de most összeszedtem magam, és mivel a beköszönést írom meg mindig utoljára, látom, hogy két átolvasás után ez a bejegyzés már kész is lesz, szóval, hölgyek, urak, ez a novemberi summa, amiben arról a 12 könyvről mesélek nektek, amit beszereztem, és arról a hatról, amelyet elolvastam, nézzük is őket bővebben:

12 könyvet sikerült beszereznem ebben a hónapban:

Max Porter: Lanny
Max Potternek nagyon megragadó volt az előző könyve, A bánat egy tollas állat. Nagyon lírai, személyes szöveg volt az a gyászról, két fiúról és egy apáról, akik nem tudják, hogyan gyászolják az édesanyjukat, feleségüket, és egyáltalán, hogy hogyan éljenek tovább. Mondatok, versek, rövid bekezdések követték egymást az apáról, a hollótól, a gyermekektől vagy az anya emlékétől, tényleg megkapott. Ősszel jelent meg a szerző új könyve, legalább kétszer olyan vastag, mint az előző, sűrűbben szedett is, azt hittem gyorsan és pihentetően el tudom olvasni a beszerzés után, de nem így alakult. A Lanny egy kedvesnek ígérkező történet egy kislányról, aki nemrég került a kisvárosba, és egy kísértetről, akitől a gyerekek a környéken évszázadok óta félnek. Csak néhány mondat erejéig belekapva is érződik, hogy ez a regény is nagyon szépen gördül majd egy nagyon váratlan nyelven, várom, hogy olvassam.

Szilasi László: Tavaszi hadjárat
Szilasi új könyvét is sikerült beszereznem, ami nagyon izgalmas dolgokat ígér, bár lehet, hogy nem én vagyok az ideális olvasója, de közben meg mégis bízom benne. Két szorosan-kevésbé szorosan összefüggő történetet mesél el, az egyik az utolsó Rodosdóban maradt magyarokról, akiknek talán csak Mikes Kelemen levelei jelentik az utolsó kötődést az anyaországhoz, a másik pedig a kiegyezés utáni Tiszaszabályozás története sok szerelmes emberen keresztül. Ha minden igaz, a nemzet fogalma áll majd a könyv középpontjában, és nagyon várom azt, hogy mit tud kezdeni ezzel.

Zadie Smith: Sugallatok
A szerző nagyon finoman fogalmaz, amikor Sugallatok címet adja a kötetének, valójában 2020-ban írt esszékről van szó, amelyek abból a traumából születnek, hogy fél év alatt egy vírus felszámolja a világ addig ismert működését. A világhírű szépíró azt teszi, ami számára adott, művelődéstörténeti fogódzókat keres, tudósít az egyének személyes megéléseiből, és teszi mindezt a le nem zártság gesztusával, a bennelevésből, amikor még nem látszik, milyen válaszok lesznek adottak az egyén és a globalizmus számára. Az érzékeny író pontos és érdekes könyveként beszélnek erről a barátaim, picit szégyellem, hogy még nem olvastam bele az író munkáiba, így bízom benne, hogy ez a vékony könyv jó betekintést ad a szerző általuk is sokszor dicsért figyelméről.

Bökös Borbála: Szmirkó
Ez a könyv egy antikváriumban bukkant rám, és nagyon szükségem volt abban a pillanatban rá. Először is azért, mert nagyon szép. Egy ifjúsági fantasy, ami a szeretetről és a figyelemről szól egy félvér varázstalan tündér-ember kamaszsrácon keresztül. A fiú gyerekkora óta várja vissza az édesapját az emberek világából, és egyszer csak úgy dönt, elindul felkeresni, azonban varázstalansága és különc születettsége megnehezíti azt, hogy távozhasson a varázsvilágból. Nagyjából, de itt most nagyon spoilermentesen fogalmaztam. Nagyon jó ebben a könyvben, hogy elképesztően szép, mint megjelenésében, mint történetében. Az ifjúsági fantasyknak arról a típusáról van szó ennek a regénynek a kapcsán is, ahol a szeretet mindig győz, de ez nem véletlenszerűen épül fel, tényleg klassz, jól megírt, kedves regény, ami azonban egy picit közelít Lázár Ervin mesevilágának debilizációjához (főleg azt értem alatta, amilyen neveket használ a két szerző), ami tudom, hogy sokaknak tetszik (szerencsére többen közülük kiváló barátom is), de nekem nagyon nem, és ez ki tudott dobni néha az olvasásból, de ezzel együtt is, egy kedves, aranyos, jól felépített varázsvilággal dolgozó szöveg ez, amit bátran merek ajánlani, és amire tényleg szükségem volt a kötelezők után.

Bódis Krisztina: Carlo Párizsban
Volt egy nagy leárazás a Pagonynál, a fennmaradó könyveket így onnan szereztem be. Carlo egy cigány srác története, aki itt él a jelenkor Magyarországán,épp fát kell lopnia a családjának, de a rendőrök elkapják. Párizs egy gettó, ami ezt a nevet kapta, van mellette egy nagy villanyoszlop, ami akár az Eiffel-torony is lehetne. Carlónak és barátjának a foci lehet az egyetlen esélye a kitörésre, de lehet, hogy ez a rendőrségi ügy alapból elvágja a fiút bármiféle lehetőségtől. Bódis Kriszta figyelmes szerző és ismeri ezt a világot, nagyon várom, hogy olvassam ezt a könyvet, és kitaláljam, hogy hogyan írhatnék róla, meg a még néhány roma ifjúságiról.

Erdős István: Rajkó

Például a Rajkóról is szeretnék majd, ami szintén egy roma ifjúsági, ami az 1920-as évekbe kalauzolja el az olvasóit. A haramiák megtámadnak egy nemesi családot, az előlük elmenekülő kisfiút pedig vándorcigányok fogadják be, ahol egyként nő fel a többi gyerek között, elsajátítja a vándorló közösség saját babonás hagyományait, ő maga is zenélni tanul, barátokra talál ezáltal, és megtanulja a szabad élet néha kemény világának működését. Van bennem félelem ezzel a könyvvel kapcsolatban, de a lelkesedés az erősebb itt is.

Mán-Várhegyi Réka: A szupermenők
Ha már zene, akkor itt egy másik ifjúsági regény, ami zenével kísérletezik, egészen pontosan egy középiskolai lánybandával. A naplóregény írója egy lány, aki a szülei válása miatt most másik iskolába kényszerül járni, ahol sokáig nem tud beilleszkedni. Oké, tudjuk, a szokásos, csakhogy Mán-Várhegyi nagyon jól ír szépirodalmat, meg nagyon állat, ahogy világot épít, és kíváncsian várom, mi történik majd ebben az ifjúsági regényében.

Péczely Dóra (szerk.): Szevasz
Péczely Dóra szeret antológiákat szerkeszteni, de ebben nyilván nincs sok új információ. Azt hiszem az is van ezekkel a kötetekkel, hogy egyrészt fontos űrt, űröket töltenek be azzal, fiataloknak mutat igényes irodalmat, másrészt pedig tényleg jó olvasni őket, noha (az antológia műfaj ellenzőinek visszatérő érveivel egyetértve) nyilván hullámzóak a bennük megjelent szövegek minősége, pláne, hogy nyilván sok-sok szöveg tök különböző olvasókat várhat, szólíthat meg. A Szevasz már nem versekkel, hanem novellákkal jön, a korábbi könyvek 150, 160 verséhez képest itt 25 novellát kellett megtalálni, amelyek egyszerre jók és egyszerre világosan érthetőek a kamasz olvasók számára is, és a 25 szöveg sokkal egyenletesebb, stabilabb minőséget tudott hozni, mint a korábbi antológiák (Már csak a kis számok törvénye szerint is, amiről amúgy nem tudom, hogy létezik-e egyáltalán). A fura dolog a könyvvel és az olvasásával kapcsolatban, hogy rájöttem, én a tipikus novellákat szeretem jobban, amikor valakivel történik valami, és ez fontos változást eredményez, talán ebben a műfajban lelkesítenek a legkevésbé az öncélúbb (művészibb?) vagy végtelenebb szövegek.
+1 gondolat, és ez lehet, hogy tök butaság is, de én lehet, hogy nyitottam volna a fantasy irodalom felé is valamennyire, Moskát Anita, Sepsi László vagy Veres Attila 1-1 novellája lehetett volna üde színfolt ezek között, és megírtságukban sem maradtak volna el a bekerültekből. +mégegy: Tudom, butaság szerzőket sorolni meg számonkérni, de Molnár T. Eszter Számozottak című kötete szerintem a legerősebb kortárs novelláskötet, amit olvastam és nem a klasszikus novellaírók (Bodor Ádám, Szvoren Edina) kötetei közül valóak, sajnáltam, hogy ő pont kimaradt ebből, valószínűleg véletlenül.

Kovács Bálint: Lehetne, hogy csak aludjunk?
Kovács Bálint kulturális újságíróval a decemberi Humen magazinban készítettem interjút, nagyrészt a szerzővé válás folyamatáról volt szó jelen megjelent első novelláskötete kapcsán, amelybe vannak LMBT+ szereplők is, de beszélgettünk egyáltalán a kulturális világ hazai krízishelyzeteiről, vagy épp a magány és az vágyakozás világtapasztalatáról is. Szerintem egy egész jól sikerült interjú lett, és a könyvvel kapcsolatban is ez a véleményem, különösen, hogy egy első könyvről van szó (Oké, Kovács Bálint írt már riportkönyvet a #metoo mozgalom kapcsán, de ez az első szépirodalmi könyv). Azt hiszem egy tudatosabb nyelvválasztás szerencsésebb lehetett volna a kötettel kapcsolatban, parttalanul hosszúak sokszor a mondatok, de ez nem tudatos szerzői allűr, vagy üzenettel bíró gesztus (Pedig érdekes kérdés az, hogy mit lehet hosszú mondatokban megírni, Krasznahorkai itt talán klisés példa, de közben tényleg nagyon találó), és lehet, hogy mérsékletesebben érdemes bánni a hasonlatokkal meg a jelzőkkel, azokat jobban rendezni, de ezek tényleg elsőkönyves hibák, amikből egyrészt a szerző kijön majd, másrészt ismeri az ilyet a szépirodalomolvasó, érti, elnézi. A vágyakozásra épült karakterek pedig tényleg jól fűzik egésszé a kötetet.

Szabó Marcell: A zseb vallási karaktere
Végre a polcomon van ez a kiváló verseskötet, amiből már sok-sok részletet olvastam korábban. Kvázi az egész könyv egy hosszú vers, kitakart részletekkel egy apokaliptikus valóság után, ahol a nyelvnek már nem a jelölés a fő funkciója, hanem a hangzás és az esztétika, a minél nagystílűbb, de még nem önkényes képek. Nagyon szeretem Szabó Marcell tobzódását, túlzás, hogy értem, de visz magával, sokszori olvasással. Azt hittem novemberben lesz időm elolvasni, de, ugye, az a baj, hogy mindig azt hisszük, hogy van időnk.

Olga Tokarczuk: Az elveszett lélek
Ezzel együtt két könyvét olvastam a lengyel Nobel-díjas írónak, mégis az van bennem, hogy elképesztően szeretem a világát és az érzékenységét. Az Őskor és más idők egy fantasztikus történet volt a háborúról tudósítani próbáló térből, ahol minden megszólalásnak ideje és fontossága van (a falu végi bolond asszony megélése abszolút kedvenc ebben), ez pedig egy rövid könyv, néhány oldalnyi illusztráció, alig több, mint másfél oldalnyi mese, ami arról szól, hogy az ember a nagy rohanásban el tudja hagyni a lelkét, és oké, ez majdnem giccses, de Tokarczuk nem giccses, tudja, hogy hol kell nem giccsesnek lenni, és szép, ahogy ezt a történetet az egészet a könyvtárgy is újratermeli. Ahhoz képest, hogy másfél oldalas, nyilván ez egy drága könyvtárgy, de szerettem volna, hogy nekem meglegyen, és hát, meglett.

Takács Zsuzsa: Spirálfüzet
Takács Zsuzsa, áldassék a neve, milyen csodálatos megint. Ebben a könyvében korábbi és frissen írt versek szerepelnek, melyek kamasz lány hangon vallanak a rendszerváltás előtti kamaszvilág ma is mélyen átélhető valóságáról, diskurzusaiból, illetve a mostani koronavírus helyzetéről. Takács Zsuzsát nagyon sokáig nehezen értettem, megközelíthetetlennek tűnt a pompás, nagy szavakkal épülő poétikája, és ezek a kamaszhangra írt szövegek abszolút tudták segíteni számomra is a kapcsolódást, neoavangardok is voltak éppen azzal, hogy ezek a versek mégiscsak azzal a kérdéssel is kezdenek valamit, hogy mi írható meg. Nem mellesleg a könyvet Turi Lilla rajzai díszítik, akinek a munkáját már nagyon szerettem a nyáron olvasott A Mikulás rakétájában is. Szóval ja, ez egy jó vásár volt, örülök, hogy megvan, örülök, hogy már olvastam, biztosan sokat fogom még forgatni.

6 db könyvet sikerült befejeznem novemberben:

Stephen King: Az írásról
Nem hittem volna, hogy ezt a könyvet el fogom olvasni, azt meg pláne nem, ahogy ez végül megtörtént. Egy egyetemi tanárunk hozta be órára, hogy most akkor ezt jól elolvassuk, és a félévben regényt fogunk írni, mert mesterszakos magyarosok vagyunk, meg kell próbálnunk. Szóval, fogtuk ezt a könyvet, ami egyébként talán inkább önéletrajz, mint írásgyakorlatot segítő könyv, és megnéztük, mit tudunk belőle kiszedni. Egyrészt alapvetően egy jól megírt szövegről tudok mesélni, nyilván ez nem meglepetés, mégis sok íráskönyv elhasal rögtön itt. Másrészt ezt a jól megírt szöveget szórakoztató is olvasni. Az írásról beszél benne, de úgy, hogy azt meséli el, ő maga hogyan vált sztárszerzővé, miközben tanítóként és mosodai alkalmazottként is vergődött a pályája elején. Másrészt viszont nem tett jó íróvá, és azt hiszem senkit nem is tenne azzá. Arra jó a könyv, hogy tudatosabban állj hozzá az íráshoz, reflektáltabb gyakorlatban dolgozz, akár annak ellenében is, amit King ír, hogyha az a meggyőződésed, de nem nyújt ennél tényleg sokkal többet. Ha szemezel vele, nyilván nem én foglak meggyőzni, de vedd meg és olvasd el nyugodtan, nem lesz bajod belőle, de nem baj, hogy nem ezt olvassa mindenki.

Tatiana Tibuleac: Üvegkert
A moldovai rendszerváltás sokkal-sokkal bonyolultabb volt, mint ahogy mi a rendszerváltásról gondolkodunk. Az addig a szovjet rendszerben működő állam ismét függetlenségre vágyott, de ezért meg kellett küzdenie Romániával is, és nyilván ezt az egészet leegyszerűsítem most, de csak azért mert ebben a regényben sem ez fontos. A főhős egy felnőtt nő, aki az árvaházból való kikerülését és felnevelkedését meséli el. A nevelője azért veszi ki őt az árvaházból, mert segítség kell neki az üveggyűjtéshez, de a lány jó tanulmányi eredményei mögött meglátja az orvosi egyetem, és ezzel az asszony békés öregségének lehetőségét. Nagyon önzőnek hangzik ez, és a visszaemlékező narrátor küzd is ezzel, a nevelőanyát mindvégig a birtoklás és a vagyon felhalmozás vezette, de ezzel képes volt kiemelni a lányt is az árvaságból, és egyáltalán, szülővé lett úgy, ahogy az őt elhagyó szülők nem tudtak azok lenni. Egy szépen működő regény ennek az életnek a dilemmáiról, amely mögött ott az egész moldáv rendszerváltás, a Tiszatáj online-nak írtam róla a múlt hónapban, a hónap elején meg is jelent.

Bökös Borbála: Szmirkó
(Fent már írtam róla.)

Olga Tokarczuk: Az elveszett lélek
(Fent már írtam róla.)

Kovács Bálint: Lehetne, hogy csak aludjunk?
(Fent már írtam róla.)

Orcsik Roland: Fantomkommandó
Orcsik regénye megkerülhetetlen volt a számomra, azt hiszem, és nem baj, hogy már olvastam. A délszláv háború nagy történetét meséli el úgy, hogy a háborús működés egésze csak kis dolgokban, megélt közönyökben, érzékekben vagy épp tettre kész érzékekben megmutatható legyen. Egy kamasz srác vasakat dugdos az apja elől a pajtába, amelyekkel zenélni tudna, de amelyet a csend háborús parancsa szerint nem mer megszólaltatni – ez a regény hosszú kinyújtott kezdetének a nagy helyzete. Később kerülnek be ebbe a családi közegbe más barátok és a telek határán túli történetek, amik sajátos helyzeteket hoznak, egy lány ápolja az állatkertből megszökött állatokat az egykori állatorvosi rendelőnél, egy fiú az utolsó nácinak képzeli magát, és társakat keres világhódító akciójához, egy fiú puszta koncentrációval tud zenét hallgatni… Szerettem ezeket az alakokat meg helyzeteket, és valamennyire érthetőbb, befogadhatóbb lett számomra Orcsik művészeti világa is, és noha számomra sok volt a nézőpont, és néhol artisztikusra sikerültek (vagy hát, ily módon nem sikerültek) a nézőpontváltozásokkal való kísérletek – erről amúgy beszéltünk a szerzővel is egy véletlen vonatúton –, jó könyvnek tartom, noha tök mást nyújt, mint Márai Zendülőkje, ami referenciaregény volt nálam, és amiről amúgy ezen a blogon is kellene már írnom, mert milyen szép könyv.

És hát, blogoltam a hónapban?

Hát, persze, hogyne, végülis került ki egy bejegyzés. A novemberi vállalásom 1 és 6 helyett az volt, hogy elolvasom a molyon elkezdettnek jelölt olvasmányokat, vagy, ha ez nem sikerül, törlöm őket olvasások közül. Szép, idealisztikus terv arról, hogy nem nyomasztom magam, mutatom, hogy mi sikerült ebből. A hét könyv közül kettőt olvastam el, ez az Üvegkertet és a Fantomkommandót, illetve most hétvégén biztosan be fogom fejezni A szerencse kovácsait. Egyetlen olvasást töröltem, a Hazát, Tompa Andrea regényét, hatalmas kötet és izgalmas, ahogy sokterületen foglalkozik a haza témával, jó volt olvasni, de most nagyon-nagyon nincs időm rá sajnos. És nem töröltem, mert remélem rövidesen lesz rájuk időm, de már nem is nyomasztanak annyira: Sally Hines: Mi a gender?, Nagy Boldizsár (szerk.): Meseország mindenkié, Babiczky Tibor: Szapphó-paradigma, ezekre szeretnék is időt szakítani. Novemberben elvitt az egyetem, decemberben eddig beteg voltam, és élveztem a HBO Go nyújtotta semmittevést, remélem most még fel tudom magam pörgetni.

Írtam-e máshová?

Igen, bár az új megjelenések nagyrésze korábban leadott anyag. A novemberi Humen magazinba is került tőlem anyag, már online is olvasható, arról írtam benne, miért jó nekünk, hogy mások önéletírást írnak, kritikám jelent meg a Tiszatájban Halász Rita tavaly megjelent Mély levegő című könyvéről, illetve Tatiana Țîbuleac Üvegkert című könyvéről a Tiszatáj online-on, szintén ott megjelent egy interjúm H. Balogh Gyulával az Alsóvárosi hitregék című kötete kapcsán. Emellett írtam az Eközben Szegeden blogra a bejegyzéseimet, az elsőt arról, hogy elképesztően szeretem Szegedet és az őszt, a másodikat pedig arról, hogy a homlokzatokra írt mottók olyanok-e, mintha valami kocsmának a megnevezései volnának.

Szóval a december, ami marad.

Nem tudom, hogy mennyi energiám marad, de biztosan több tartalom mint ami eddig volt. Most kiment a summa, egy értékelés még biztosan megy majd ki, lehet, hogy kettő, sőt, lehet, hogy tíz, de egy biztosan. Aztán szeretnék majd 1-1 évzáró bejegyzést arról, hogy milyen volt ez az év, és arról, hogy mik voltak a kedvenc olvasmányaim, ilyenek. Nem ígérek, mert látom, hogy nem is tehetem meg, szóval a minimumprogram, hogy rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel!

Ha volt a posztban olyan gondolat, vagy könyvajánlás, ami megfogott, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donably oldalán.

Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén