Sziasztok,

a mai bejegyzésben a 12 kedvenc 2021-es olvasmányomról fogok mesélni nektek, és úgy alakult, hogy ez marad az utolsó bejegyzésem az Újévig. Ma délután hazautazom abba a faluba, ahol – mint már annyiszor meséltem nektek – sokkal gyengébb a térerő, így csak január első hetében érkezik majd a decemberi summa és a 2021 tanulságait, 2022 terveit taglaló bejegyzés, aztán pedig a folyamatos és pontos tartalom, amit igyekszem komolyan ígérni. De most még 2021 van, nézzük is ezeket a szuper könyveket, amik amúgy egészen különbözőek, de visszanézve valóban kiadják: tényleg ilyen volt 2021. Nézzük is az olvasások sorrendjében!

1.) Kertész Erzsi: Éjszakai kert
Nem tudom, hogyan lehetne átadni azt, hogy ez a könyv mennyire gyönyörű és kedves. Talán úgy, ha elmesélem, hogy ebben az éjszakai kertben van valaki, aki az énekével fakasztja a rügyeket tavasszal, más pedig megvigasztalja a varjakat, mindőjüket a saját nevükön, és megígéri nekik, hogy lesz még tél. Szóval van ez az éjszakai kert, de nem ezzel kezdődik a történet. Ahhoz, hogy mindezt megtudjuk az kell, hogy eltűnjön egy pompás és gyönyörű kerti tó, és hogy Tódor és Teória, a szétszórt tobzódó és a pontos, precíz kimért detektívpáros egészen az éjszakai kertig kövesse a nyomokat. Az éjszakai kert azonban egy egészen más világ, ott a kertész segíti és kalauzolja a nyomozókat, és tényleg az van, hogy ez egy gyönyörű kaland lesz. Kertész Erzsi mesekrimijéből árad a pontos figyelem, a kedves elfogadás, a hit, hogy valójában úgy kell élnünk, hogy az jó legyen mindenféle másságnak, Zsoldos Réka illusztrációi pedig játékos misztikussággal húzza mindezt alá még rengetegszer. Tele van ez a könyv szeretettel, noha a végét én egészen máshogy írtam volna meg, bízom benne, hogy azért lett ilyen, mert lesz majd folytatás. 🙂

2.) Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló
Idén először olvastam ezt a könyvet, és nyilván nem meglepő, hogy helyet kapott ezen a listán. Esterházy az a szerző, aki a legtöbb barátom számára kortárs, én pedig már csak a halálában láthatom, hogy mekkora szerzője ő a kulturális életnek, éppen ezért ez a napló is most, később, de nem megkésve érkezett meg ahhoz, hogy számomra is ennyire jelentéses lehessen. EP hasnyálmirigyrákkal küzd, amíg ezt a naplót írja, és nagyon igyekszik megnézni, hogy hogyan lehet megírni ezt. Romantizálja a rákot, máskor öregedő társként tekinti, amúgy pedig valamiként csak, ami alkalmat ad az írásra. Nagyon izgalmas látni, ahogy változik az alkotó – és az egyén – viszonya a betegséghez és elmúláshoz, katartikus a tobzódó Esterházy nyelven rájönni, hogy van, ami nem viccelhető el, vagy van, hogy nincs elég ereje valakinek a tényeken túl mást lejegyezni. Szép, ahogy pályatársakról ír még egy utolsót, szép, hogy itthagy egy ilyen könyvet. Nehezen megkérdőjelezhető a könyv fontossága, ha közel akarunk kerülni ehhez a szerzőhöz, sokféle érzet kavarog az emberben olvasás közben, de mind jó.

3.) Mario Vargas Llosa: Ki ölte meg Palomino Molerót?
Llossa az egyik legjobb dolog, ami idén történt velem, ugyanis tőle sem olvastam még korábban, most viszont több szöveghez is volt szerencsém. Mario Vargas Llosa a spanyol nyelvű irodalomnak egy nagy alakja, aki egy nagyon erotikus világról ír, kegyetlenül teszi mindezt, mégis, az egész elképesztően szórakoztató, légies, és nem spórolja meg az alkotói munkát sem. A Ki ölte meg Palomino Molerót? egy nyomozástörténet egy szexustól bűzlő perui katonai állomás közelében, ahová Palomino a szerelme miatt jelentkezett. A katonaság belső köreiig nyúló nyomozást egy dörzsölt, nyugdíj előtt álló nyomozó és egy próbálkozó rendőr vezeti, mellettük megismerjük a dél-amerikai világ egészét, a latin-amerikai zenés, alkoholmámoros kocsmákat, kuplerájokat, amelyből Palomino Moleró a maga tisztaságával emelkedik ki és ítéltetik brutális halálra. Az egyszerű és bájos történet attól válik kiemelkedővé, hogy gyönyörűen van megírva, minden mondata hangulatot, bájt, a világról való bölcsességet sugároz, de nem pátosszal, hanem humorral, ami egészen pontosan a legjobb dolog.

4.) Charlie Mackensy: A Kisfiú a Vakond, a Róka és a Ló
Ez a könyv a polcom legkedvesebb része. Az, amire nem is gondoltam, hogy szükségem van, amíg meg nem láttam egy könyvesboltban, hogy létezik. A gyönyörű kötet karcolt rajzokat, és hozzájuk kapcsolódó elképesztően kedves mondatokat tartalmaz, amely összeáll ugyan egy nem szorosan fogott történetté, mégis, inkább magukban vannak. Az elnagyolt történetű könyv arról szól, hogy egy elveszett kisfiú találkozik egy vakonddal, aki elég szétszórt, de nagyon tud szeretni, majd egy rókával, aki kapott már sebeket, majd egy lóval, aki nagyon bölcs, és ezek a karakterek együtt mennek az életbe. A könyvtárgy fél óra alatt befogadható, számomra rengeteg szeretetet ad minden újraolvasással, ráadásul azzal, hogy hézagosak a történetek és hogy tipizált szereplőkkel dolgozik, bármikor fogsz tudni kötődni. Ezzel együtt is ez nem az a könyv, amit vakon adnék mindenkinek, de mindenkinek őszintén ajánlom, hogy nézzen bele a könyvesboltba, és ha van egy kellemes kezdeti kémiája a könyvvel, biztosan nem fog benne csalódni.

5.) Szabó Imola Julianna: Holtak aranya, holdak ezüstje
Imola 2019-ben talált rá a blogra, amikor egy summában írtam a Lakása van bennem című verseskötetéről, és azóta is figyel, de úgy érzem, hogy 2021 volt az év, amikor igazán megismerkedtünk, és külön öröm, hogy ennek a szuper könyv kapcsán történt ez meg. A Holtak aranya, holtak ezüstje ugyanis egy nagyon menő vállalás mindennek a határán. Prózaverseket és hozzá készített illusztrációkat tartalmaz, amelyeknek központi problémái a lengyel mondavilágból erednek, de a kötetet nem az mozgatja, hogy mennyiben más ez a népi hagyomány, hanem valahogy az egyetemes emberi részvét felől közelít az alakokhoz, idegenségekről, vágyakról, és elanyátlanodásról beszél. Amikor Imola a szintén csodálatos szegedi Tricikli fesztiválra jött, készíthettem vele interjút, később pedig egy kritikában is megírtam, miért tartom fontosnak, hogy úgy beszéljünk a mondákról, ahogy ez a könyv teszi (azt nem írtam le, de például azért, mert ugyanezt kutatom a cigány mesék kapcsán), és az egésznek lehetne az a giccsesnek ható, ámde nagyon őszinte tanulsága, hogy több ilyen zseniális és kedves Imolára lenne szüksége ennek a nyilvánosságnak, szóval megkerülhetetlen, hogy ne beszéljünk róla egy ilyen bejegyzésben.

6.) Marina Abramovic: Aki átment a falon
Szeretem Marina Abramovicot, de nem volt teljes, módszeresen utánajárt képem arról korábban, hogy ki is ő, csak a nyers eredetisége kapott meg. Ez a könyv pedig róla szól, idén jelent meg, és hamar el is olvastam, hiszen arról vall, hogy ha a jugoszláv partizánokról úgy tartják, át tudnak menni a falon, akkor a két jugoszláv partizán gyermekeként Marina tényleg át tud menni bármilyen falon. A performanszművész ebben a szinte klasszikus önéletírásban azt mutatja be, hogy hogyan alakult ki az a művészeti és világnézeti program, ami mentén meghatározza magát, beszél a belgrádi egyetemi életről, ahol felfedezte, hogy az ő üzenetei a hagyományos képzőművészetnek a keretein túl van, beszél a társakról, akikkel a művészetében és az életében osztoznak, és közben tárlatszerűen körbevezet minket az életmű nagy alkotásain, és azoknak a nagy tanulságain, hogy mit tanult például az ausztrál sivatagban, mit a buddhista szerzetesek között, és mit egy amszterdami illegális lakásfoglalóval beszélgetve. Elképesztően inspiráló szöveg, szintén egy klisés lezárás, de segített felfedezni és jobban megérteni, mi is bennem ez a neoavantgárd utáni vágy, és közben egy idolt mutatott, olyat, aki úgy él, mintha a Charlie az Egy különc srác feljegyzéseiben mindig a híd előtt állna a platón, és mindig azt érezné, hogy nincsenek határai.

7.) Ali Smith: Ősz
Ali Smith mindig csodálatos, és noha, a Hogy lehetnél mindkettő egy egyértelműen kerekebb és ügyesebb regény, nekem mégis az Ősz lett a nagy Ali Smith élményem. Először is, mert ez a nő gyönyörűen ír. Versszerűen, sokkal nagyobb eszközkészletével használja a nyelvet, és közben mindenkori válsághelyzetekről vall. Az Ősz a szerző Brexitet feldolgozó sorozatának első darabja, amiben egy művészettörténész újra rátalál idős szomszédjára, akivel gyermekkorában az egyetemes műveltség legapróbb dolgairól és a gyerekkor mindennapjairól egyaránt tudott beszélgetni. Közben a főhős anyát besorsolják egy műsorba, ahol antikvitásokat és lomokat kell megkülönböztetni, a főszereplő napjai a készülő anyja, a kómában fekvő barát és a postahivatal között telik, ahol a valóra vállt bürokrácia mellett lehetetlennek tűnik elintézni egy egyszerű útlevéligénylést. És ezek a szálak valahogy, bár helyenként didaktikusan, de elképesztően gyönyörűen olvadnak össze, egy ponton sírtam is, és nem a meghatottságtól (nem is olyan részen történt), hanem attól, hogy mennyire jó és okos ez a könyv. Hát, így.

8.) T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél
Amennyire nehezen indult számomra ez a regény, annyira lett fontos, mióta olvastam. Nagyon sok dolgom van az otthonnal és az otthonossággal mint érzéssel és mint filozófiai tartalommal, és ez a regény ezzel az érzettel dolgozik egy szeretettel teli introvertált ifjúsági fantasy keretében. A történet főhőse egy középkorú, szürke nevelőotthon-ellenőr, akit egy nagyon fontos és nagyon titkos küldetésre küldenek egészen a világ végére. Az itt található árvaházban olyan gyerekek vannak, akiket nehéz csak gyerekeknek látni: egy alakváltó, egy sárkánymadár, egy gnómlány, egy ki tudja mi és egy erdei tündér mellett a még csak hatéves antikrisztus is e falak között nevelődik, Linusnak ellenőrként pedig le kell győznie mindenféle szorongását és vaskalaposságát, és jelentést kell írnia arról, hogy rendben vannak-e ezen a kis szigeten a gyerekek dolgai. Ez a könyv nagyon-nagyon-nagyon szeret engem, meg téged, meg bárkit, és bár azt gondolom, hogy lehetne belőle húzni, minden mondata ölel.

9.) Sally Rooney: Hová lettél szép világ
Nem kell eltelnie úgy ennek a posztnak, hogy ne legyen szó Sally Rooneyról, és ennek szívből tudok örülni. Merthogy mindig vannak félelmeim, amikor egy ennyire szeretett szerző új regényét várom, pláne, hogy Rooney két korábbi regénye elég hasonlóan alakult, és harmadszor unalmas lett volna, ha nem tud megújulni. De szerencsére megújult, és közben erősen ismerős is maradt, ami a legjobb kombináció, amit csak egy aranyhaltól kérhetek. Ebben a regényben ugyanabban az érzelmi sivárságban és egzisztenciális tehetetlenségben vagyunk, mint a korábbi regényekben, de a szereplők már felnőttek, kiérlelt személyiségük és világképük van, sokkal nagyobb perspektívából látnak rá ugyanarra az értelmetlenségre. Két barátnőt látunk alakuló párkapcsolat közben. Egyikük mindig is szerelmes volt a fiúba, aki mellett most, úgy tűnik, kiköt majd, másikuk vidékre száműzte magát, és egy ott megismert idegennel alakít ki kapcsolatot. Egy-egy szálon követjük a lányok történetét, majd e-mailben értekeznek arról, mi mindenről gondolkodnak mindez kapcsán, és ettől lesz eltérő dinamikája ennek a regénynek. Van ideje az olvasónak ahhoz, hogy részt vegyen a levélváltásokban, és azon át gondolkozzon családi, személyes vagy épp globális kérdésekről , és teheti mindezt a magányos levélíró őszinteségével, érzelmi sivárságával, ahogy Sally Rooneytól tanultuk. Deszerettem.

10.) Kormányos Ákos: Töredezettségmentesítés
Tudtam, hogy Ákos verseskötete jó lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire letaglóz majd a kötetnek az őszintesége. Ákos arról írt ebben a kötetben, hogy a térhasználatát mennyire meghatározza az, hogy mozgáskorlátozottként él. Hogy egyetlen lépcső, vagy rosszul megépített emelkedő is meg tudja keseríteni a mindennapokat, vagy hogy a közöny nem a legrosszabb viselkedés, amivel egy mozgáskorlátozotthoz viszonyulhat a közege. És az a legmenőbb ebben a kötetben számomra, hogy egyszerűen csak kimondja ezeket a dolgokat. Persze, szorongat olvasni, hogy hogy a fenébe lehet ilyen alkalmatlan a körülöttünk lévő világ, meg hogy miért nem építenek meg jól lifteket, rámpákat, korlátokat, de ezek azért lesznek dühítőek, mert a kötet által mutatott tükör pontos, nem vádol, nem áldozati pozícióból van, csak tudja, hogy lehetne jobban, és a versek pontosságával mindezt elmondhatóvá teszi. A kötet borítója és az illusztrációk pedig bescanelt húsdarabok, minden gesztusában a rajongója vagyok.

11.) Jász Attila – Csendes Toll: Bölénytakaró
Azzal viccelődünk egy barátommal, akivel elolvastattam ezt a könyvet, hogy ez egy elbeszélő költemény, és bár értem, hogy ez nem a világ legnagyobb vicce, valójában fura, hogy Arany János után még értelmezhető bármi ebben a műfajban, pláne, hogy valójában itt tényleg nem állunk távol a valóságtól. A szöveg abszolút a líra és az epika határán mozog valahol, egy történetet mesél el, de a poétika eszközeivel, ráadásul, mintegy metaforarendszerként a felnövés történetét egyfajta indiánná válás történetként meséli el az indiánság kellékeivel, bölénnyel, természettel, őszinteséggel, csenddel. Itt most egy olyan könyvről van szó, ami úgy került elém, hogy kötelező volt egy szemináriumon, de az első pillanattól megkapott, hogy ezek az egymást folytató, egy felnövés történetét kiadó versek elképesztően pontosak. A nyolcvanas években járunk panelben és a nyugdíjas nagyszülők kertjében, próbáljuk megérteni a szülők válását, az iskola után egyedül maradás magányát, a fiúk játékait, az első szerelmet, és közben indiánok leszünk Kelet-Európában. Két regény szól még Csendes Tollról, de ott nem szerzői alteregóként, hanem főhősként látjuk, várom, hogy olvassam őket.

12.) Misima Jukio: Élet eladó
Misima Jukio a japán szépirodalom és a XX. századi japán történelem egyik fontos alakja, és reményeim szerint bőven lesz még szó róla a blogon, mert ez volt az első olvasásom a szerzőtől, és ez elképesztően lenyűgözött. A szerző két fontos témája az öngyilkosság és a homoszexualitás, jelen kötet az előbbivel foglalkozik, a huszonéves főhőse belátja, hogy nincs értelme az életének, így akár el is adhatja azt, és felad egy hirdetést, amire jelentkeznek megbízók. Imádom az egész felvetést is, hogy ugyanaz a kérdése, mint Janne Teller Semmijének, és ugyanolyan abszurd irányokat vesz fel, és hogy közben valóban nagyon laza és vicces marad. Maffia és állami titkosszolgálati dolgok keresztezik egymást mágiával és mentális betegségekkel, ami egy szuperizgalmas nihillista szöveget teremt, úgy virágzik benne az abszurd mágikus realizmus, hogy a szerzőt tiszteletbeli kelet-európaivá kellene fogadnunk. Nem volt nagy meglepetés, azt vártam, hogy nagyon jó lesz, de nagyon örömteli, hogy ennyire jól jó lett.

Ennyit szerettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok ebben a bejegyzésben és ebben az évben. Ha szeretnétek mesélni a ti kedvenc idei olvasásotokról, szívesen olvasnék róla, remélem ti is szerencsésnek érzitek az éveteketet – legalább – az olvasások szempontjából.

Ha volt a posztban olyan gondolat, vagy könyvajánlás, ami megfogott, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donably oldalán.

A mai bejegyzéssel pedig búcsúzom ettől az évtől, és igyekszem az év elején érkezni a maradék összegzéssel és sok-sok értékeléssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió