Sziasztok,

elkezdődött a reményekkel teli 2022, de még vannak lelkesen vállalt kötelezettségek az előző évvel szemben, ilyen ez a decemberi summa is, amiben a frissen beszerzett 6 könyvről és az elolvasott 10 címről mesélek nektek. Elég különleges, de klassz könyvek kerültek elém a múlt hónapban, mutatom is mik ezek!

6 könyvet szereztem be decemberben:

Misima Jukio: Élet eladó
Misima Jukio könyvéről már meséltem a 2021 kedvenc olvasmányai között, de ilyen szuper könyvekről szívesen áradozok bármilyen más helyzetben is. A XX. századi Japán szerző olyan regényt írt, ami konkrétan érti a kelet európai posztmodernt és a mágikus realizmust, miközben valahogy csak egy történetet ír meg, amiben valaki unja az életét a húszas éveiben. Merthogy a főhős rájön, hogy ha már van ez az értelmetlen élete, amiben amúgy sikereket ér el, mégis, üresnek bizonyul minden területen, akár el is adhatná azt. Feladja a hirdetést: Élet eladó, és fantasztikus módon emberek értik, hogy mi a fenét lehet kezdeni egy ilyen hirdetéssel. Így a félelem nélkül élő ember közel kerül egy maffiabalhéba keveredett exhez, egy vámpírcsalád örök éhségének kilátástalanságához, állami titkosszolgálatokhoz és még sok-sok sokféle egyéb rendszerekhez. Egy nagyon könnyen olvasható könyv ez, ami tele van humorral, groteszkséggel és valahogy mégis meseszerűen bölcs és szép. Őszinte lelkesedéssel ajánlom a könyvet mindenkinek.

Bartók Imre: A testrablók éjszakája
Nagyon félek, hogy Bartók Imre fiatal léte ellenére is vaskos életműve úgy megy el mellettem, hogy félek bármelyik pontján is belekezdeni, éppen a tetemeségének rémületes volta miatt, így azt hiszem a legrövidebb és legkönnyebben olvasható könyvét, egy sci-fimesét fogtam a kezembe, amit már régóta nézegettem, és most végre eljött az ideje beszerzésnek és az olvasásnak. A könnyen elolvasható ifjúsági horror azzal a helyzettel játszik el, hogy egy Krisz nevű gyerek mellett mindenki megváltozik majd elalszik az iskolában, a világa közben lassan kifordul az eddigi létükből, és valami más veszi át felette a hatalmat, Krissz pedig a nyomába tud eredni ennek az invázióvá váló helyzetnek. A történet mese volta ellenére Bán Sarolta fotómanipulációs illusztrációi egy tudományos világot, egy sötét, helyenként sterilen tudományos, már-már klausztrofób világot épít a történet köré, ami jól működik a szöveggel. A mese érzékenyen és figyelmesen tud beszélni az ökológiai valóságról és közben beavató szerepet tud vállalni a sci-fi, horror felé, de engem sajnos nem nyűgözött le igazán, talán elnagyoltnak, vagy sematikusnak tűnt.

Edward Prime-Stevenson: Imre
Nagyon utálom, amikor kortárs szerzőkkel semmitmondó fülszövegeket iratnak, és Nádasdyt is gyakran felkérik erre a kifejezetten méltatlan kegyre, de a tanár úr fülszövege itt olyan szép és ígéretes, mintha csak magától írta volna, és ez csak az első ok, amiért nagyon várom ezt az olvasást. A második okom az, hogy ez egy századfordulós, monarchiabeli magyarországi emlékirat, amiben egy magányos angol úr és egy szintén magányos magyar katonatiszt barátságát és szerelmét is megismerhetjük. És közben tényleg pezsegni ígérkezik a kötetben a századforduló, az ország ragyog a polgáriságban, bontakozik a pszichológia, épp, hogy melegnek és szerelmesnek lenni nem természetes, de ettől is csodákat várok. Tudom, Márai elültette bennem ezt a csodálatos sosemvolt polgáriság iráni nosztalgiát, meg a századfordulós Budapest, meg mindent, de mégis, remélem, hogy ez a kötet csodálatos lesz.

José Saramago: Vakság
Noha hírből tisztában vagyok Saramago zsenijével, és amúgy vannak pillanataim, amikor szeretek esszészerű szövegeket olvasni, nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy ez a könyv biztos választás volt a polcomon, amin épp dolgozni igyekszem, hogy ne kerüljenek fel olyan könyvek, amik biztosan jók, de most nem igazán olvasnám, csak akciós, meg szomorú voltam és bementem a könyvesboltba, ésatöbbi. Ehhez képest Saramago esszéregénye a vakság sokféle értelméről a sajátos és letagadhatatlanul izgalmas és vonzó portugál közegből megszólalva nem igazán az a könyv, aminek holnap nekikezdek, de nyertem a könyvet, és kifejezetten azt érzem, hogy tetszeni fog nekem. Majdegyszer, deakkornagyon.

Tolnai Ottó: Szeméremékszerek
Van ez a Tolnai Ottó. A vajdasági magyar irodalom megkerülhetetlen figurája, aki a vérében neoavantgárd, és egyáltalán mindaz a szellemi frissesség, amit a hetvenes-nyolcvanas évek jugoszláv művészeti kezdeményezések jelentettek. A barátaim között már van egy ilyen szállóige, hogy sok Tolnait kell olvasni ahhoz, hogy okosak legyünk, és az az igazság, hogy én néhány tíz oldalnyi szemelvényen kívül még nem igazán ismerem ezt az életművet, és úgy érzem, hogy a Szeméremékszerek sorozat lesz a kapudrog, amiben a csávó csak megy két streril pohárért, és közben megmutatja egész Palicsot, meg az embereket, meg mindent, amit a világmindenségben megmutatni érdemes. És már régóta borzolja a kedélyemet, hogy mi ez a nagyon más városleírás, ami Tolnai rövidebb bevásárlóközpontleírásánál nagyon működött velem, és most meg majd meg fogom tudni, hogy tényleg mi ez.

Guillermo Cabrera Infante: Trükkös tigristrió
A nővérem néha azt mondja egy-egy könyvre, amit én bölcsészként nagyon jónak vagy rossznak tartok, hogy ő szerette, és valamilyen volt. Ez a szöveg egy híd a nővérem típusú és a bölcsész típusú ismerőseim között, a nővéremék típusú barátaim azt mondják, hogy nagyon szép könyv, tele van lélekkel, a bölcsész típusú barátaim, meg az általunk olvasott fordítás- és könyvkritikák pedig arról értekeznek, hogy ez egy lefordíthatatlannak tűnő könyv, ami tele van nyelvi humorral (például a cím kedves alliterált t-i is ilyenek), és közben persze, bemutat nekünk néhány elképesztően érdekes barátot és az ötvenes évek Kubájának önfeledt zenés, táncos valóságát. Mindannyiuk ajánlására került ez a könyv a Szeméremékszerek mellé a karácsonyi kívánságlistámra, amin azokat a könyvek gyűjtöm, amik baromi érdekelnek, mégis mindig mást veszek meg helyettük.

10 könyvet olvastam el decemberben:

De Sade márki: Filozófia a budoárban
Mindig elmondom, hogy amúgy szeretem azokat a szépirodalmi szövegeket, amik nagyon-nagyon-nagyon bátran (vagy meredeken) nyúlnak a szexualitás témájához, ez azonban úgy igaz, hogy nem igazán olvasok ilyeneket, de amikor kötelezőként elém kerülnek, mindig lelkesen kezdek nekik, és mindig jókat relaizálok rajtuk. Ez volt a helyzet De Sade szövegével is, amiről lesz majd még szó ezen a blogon bövebben, de addig is elmondom, hogy egy nagyon jóhumorú könyv a nevelésről és a libertárius létről, sőt, a libertáriusnak nevelésről, ami, persze, tele van szexuális jelenetekkel, de itt még nincs csömörünk tőle, és nem is brutális olyan igazán. Egy nagyon könnyű szöveg Sade munkáihoz képest, és úgy érzem, olyan, amiről érdemes beszélni, nem csak azért, mert történetesen meleg a főszereplője. Várom, hogy olvashassatok majd róla, a héten írok egy beadandót a könyvről, aztán azt hiszem egy füst alatt megírom az értékelését is.

Misima Jukio: Élet eladó
(Fent már írtam róla.)

Takács Zsuzsa: Spirálfüzet
Nagyon szeretem Takács Zsuzsát, mert meg kellett küzdenem azért, hogy szeretni tudjam a verseit, csak mert nagyon szépen ír, abban a lélekkel teli és fényes regiszterben, ami tőlem nagyon távol áll. De közben meg ebben az életműben nagyon sok játék és izgalmas figyelem is van, és ezt szeretem benne elképesztően, különösen igaz ez erre az új kötetre, amelyben Takács Zsuzsa kamaszlány-hangra írt verseket. Korábban már írt egy ciklusnyit, még a rendszerváltás előtt, iskolai táborról, otthonlétről, családi, iskolai dühükről, elkeseredettségről, most pedig egy új ciklust a pandémia helyzeteiről, a két ciklust pedig kiadták együtt, Turi Lilla gyönyörű illusztrációival izgalmas és klassz kötet, lelkesen vettem meg novemberben, lelkesen olvastam, most pedig lelkesen ajánlom, jó látni, hogy egy vers lehet ilyen könnyű is, úgy is, hogy szép és pontos maradt.

Bartók Imre: A testrablók éjszakája
(Fent már írtam róla)

Péczely Dóra (szerk.): Szevasz
Nagyon fura olvasmány volt ez, és elsősorban azért, mert én nem tudtam, hogy mit várhatnék tőle. Amikor 2017-ben megkaptam Nádasdy Ádámtól az egyik Szívlapát tiszteletpéldányát, Péczely Dóra fiataloknak szánt versantológiáját, még tanultam az irodalmat, ismerkedtem a szerzői névsorral, figyeltem, kinek a megszólalása áll hozzám közelebb (nem mellesleg erre szoktam ajánlani a könyvet másoknak is), és ezt vártam picit ettől a novellaantológiától, amiben 25 kortárs, fiatalok által is érthető, a kamaszlétről, életkezdésről szóló novellák találhatóak, melyeknek egy részét már ismertem, szerettem a korábbi – kötet- – megjelenésében is. Amikor megvettem a könyvet, akkor örültem, hogy de jó, hogy van ilyen is, de az évek alatt ezeket a szerzőket már ismertem, kialakult egy ízlésem is, és így nem tudta a Szívlapát érzetét hozni, de ezt nem gondoltam végig olvasás előtt. Mert amúgy ezek a szövegek tök jó szövegek, ügyes válogatás, hiteles képet adnak arról, hogy ilyenek a kortárs novellák, és bátran ajánlom az ismerkedőknek ezt a kötetet is, de azoknak, akik ismerősek már nem biztos, hogy sokkal többet tud adni a csudijó novellák felfrissítésénél, ami persze nem kevés, csak ezt jó lett volna, ha nekem is elmondja valaki, mielőtt belekezdek.

Samuel Mago – Mágó Károly: A szerencse kovácsai – E baxt romani
Ezt az olvasát hónapok óta tologattam, de végre összeszedtem magam, újraolvastam a könyvet, majd megfogalmaztam, hogy mit tartok benne jónak, mit kevésbé, és még a folyóiratnak is elküldtem a kritikámat, talán egy héten belül, és tudom, hogy ez egy csúnya olvasói gyakorlat, de most leginkább annak örülök, ha kipipálhatok dolgokat, mert azzal szorongásokat is pipálok ki, és a szorongás az borzasztóan rossz. De a könyvről: A Mágó testvérek nem vállalnak kisebbet, minthogy a múlt századból olyan romák történetét meséljék el, amelyek pozitívak, olyan szereplők életébe adjon betekintést, akik kikovácsolták maguknak a szerencséjüket, így budapesti nagypolgári, zenész életeket, és vidéki rafináltabb karaktereket is látunk, körülöttük mind zajlik a történelem, esetenként maguk is áldozatai annak, mégsem az áldozat szerepből szólalnak meg, hanem az egymás mellett éléséből, és abból, hogy tényleg itt vannak ezek a történetek, amiket nem mondtak eddig el. Sajnáltam, hogy a könyv nincs irodalmi értelemben jól megírva, nagy reményeket fűztem hozzá, hiába tartom fontos szövegnek, tényleg nyomasztott, hogy le kell írnom, hogy nem sikerült ügyesen.

Mészöly Ágnes: Darwin-játszma
Ez de baromi idegesítően zseniális könyv volt, te jó isten. A barátaim nagyon sokat bántják ezt a kötetet, amiért sokszor kellemetlen, ahogy Mészöly imitálja a kamasznarrátort, emiatt mindig félve nézegettem a könyvet a polcomon, de most végre levettem, gondoltam olvasáshoz jó lesz, és két éjszaka, alvás helyett ki is olvastam. A könyv arról szól, hogy néhány kamasz módszeresen és válogatott eszközökkel kicsinálja az osztályfőnöküket, aki egy töketlen szerencsétlen balfasz, aki  a ki nem érdemelt tanári hatalmából intéz el dolgokat, és nem vállal felelősséget egy eldurvult osztálykirándulás miatt. És az van, hogy az én vadul tekintélyellenző énem úgy falta ezt a könyvet, ahogy csak lehetett, és, miközben tudtam, hogy szörnyű kimenetele lesz, végig empatizáltam a főhősökkel, mert geci, Kecsó megérdemli. Pszichopata vagyok – most már tudom –, de ezt a könyvet tényleg dühből tudtam végigtolni, nem érdekelt sem a nyelvi botladozása, sem bármi más. Fontos tanulság a jövő tanárainak, hogy ne legyetek szarfejek.

Zadie Smith: Sugallatok
Zadie Smithtel kapcsolatban a már ebben a posztban is sokat emlegetett barátaim azt tartják, hogy nagyon szépen ír nősorsokról, és leginkább erre a nagyon szép írásra tudott rávilágítani ez a rövid esszékötet, amit a szerző a koronavírus első félévében írt, leginkább arról, hogy mi is van most, min gondolkozik, leginkább az egyén és a közösség viszonyán a kiüresedő egyetemi kampuszok és az amerikai egészségügyi rendszer kontextusában, de keresi a szépet is, egy tulipános kiskertet, amit addig észre sem vett, vagy egy-egy mosolyt, arcot, amit eddig mindig evidensnek gondolt. Túlzás azt mondani, hogy a világ legbármilyenebb esszégyűjteménye ez, de elalvás előtt olvasni jó volt, tényleg szépen van megírva, és ismét egy rövid könyv, ami megnyitotta az utat egy szerző hatalmas, de elolvasni vágyott életútja felé. Ez a megjegyzés egyáltalán nem kötődik a könyvhöz, de minden évben meglep Molyon az Új vizeken kihívás an, hogy míg régen sok szerzőt olvastam, akiktől addig sosem, addig tavaly meg idén már válogatnom kell, amikor a teljesítéseket viszem. Zadie Smithet például így vihetem most, de aztán majd az első regényénél már nem, és aztán soha többé nem, a dolguk rendes logikája szerint.

Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért
Most történt meg az első komoly Kertész Imre olvasás az életemben, amikor nem egy rossz olvasmányélménnyel jövök ki a szövegből, hanem olyannal, aminek értem a célját és amelynek az esztétikuma hatni tud rám – és ennek az oka abszolút a saját korábbi fejetlenségem. Egy elképesztően személyes és intim helyzet dolgozik ebben a kötetben: Kertész Imre határozottan nem szeretne apa lenni, mert úgy látja, az apaság ugyanazt a totalitárius létet működteti újra, mint Auschwitz, és ő nem akarja továbbadni az ezekkel a szerepkényszerekkel járó traumákat. Ennek a felismerése persze nem azonnali, dolgozik az a posztmodern, ami miatt Kertészt sokan olvashatatlannak tarják, a 160 oldalas regény 100. oldalánál kezd el sűrűsödni a szöveg, addig 5-10 oldalanként egy-egy kimondás felépítése és megmagyarázása történik, a századik oldaltól viszont ismét megérkezünk a szerző gyerekkorába, neveltetésének helyeire és emlékeire, közben egy férj majd egy feleség terhel és vagdalkozik, akik nem érthetik egymást, és keményebbnél keményebb állítások következnek egyre hevesebben, ösztönösebben, egyre mélyebbről. Biztosan sokáig bennem marad még a könyv, korábban is azért került a kezembe, mert sokat gondolkoztam Kertész ezen gondolatain – most meg, nyilván, úgy, hogy elolvastam az egész könyvet – mégtöbbet fogok.

Misima Jukio: Egy maszk vallomásai
Egy picit úgy élem meg, hogy év végi kellemes meglepetés ez az olvasmány, de közben nem az, mert direkt benne volt abban a négy könyvben, amit hazavittem olvasni, szóval éppen számíthattam is volna rá, de valahogy mégsem így sikerült. Misima Jukioról már volt szó a poszt elején, miután elolvastam az Élet eladót, kedvet kaptam a 2018-ban újra megjelent, és már jóideje a polcomon várakozó regényét, és ez sem okozott számomra csalódást. A szövegről még bőven lesz szó a blogon a következő értékelések egyikében, de nagy vonalakban: A második világháború körül játszódik, amikor is egy betegeskedő japán fiú majd fiatal férfi felfedezi magában a férfiakhoz való szexuális vonzódását. A könyv elképesztően szépen írja le ennek a vágynak a megszületését, majd folyamatosan követjük, ahogy ez a, névvel még nem bíró, inverzió az egész lelki életére hatással lesz. Az elbeszélő szívében szerelem lobban egy fiatal lány iránt, de az nem tud testi szerelemmé válni, a férfiakhoz, akik viszont vonzzák nem tud kötődni, egyfajta játék, álságosság így az élet az elbeszélő számára, amit meg kell tanulnia játszani. Az Élet eladóhoz hasonlóan lenyűgözően szép és figyelmes szöveg, várom már, hogy mesélhessek róla nektek.

Blogoltam is decemberben, igaz, keveset:

Csak december 15-én érkezett a novemberi summa, emellett még karácsony előtt olvashattátok a Nem akarok beleszólni lányok frissen megjelent könyvéről szóló értékelésemet, majd az évvégi hazautazásom előtt, december 27-én megmutattam még nektek, hogy melyik az a 12 könyv, amit a legjobban szerettem az elmúlt egy évben. Annak tudok örülni, hogy volt értékelés a hónapban, de már januárra több bejegyzésnek a vázlata van az asztalomon, mint amennyi decemberben kikerült, ez végsősoron ígéretes.

És most megjelenésben sem igazán bővelkedtem, noha ez egy dolgozós hónap volt:

A decemberi Humen magazinban megjelent egy interjúm Kovács Bálinttal a frissen megjelent Lehetne, hogy csak aludjunk? című kötete kapcsán, ami már online is olvasható, illetve megjelent egy ajánlóm az IGYIC MeseCentrum blogján Marabu A gonosz törpekommandósok világuralmi terveinek csúf bukása egyetlen eseményteli csütörtök délután című könyvéről. Emellett írtam az Eközben Szegeden blogon arról, hogy mennyire elmagyarázhatatlan valójában a múzeum homlokzatán A közművelődésnek felirat, illetve egy homlokzat pontos, rendezett szépségét is dícsértem.

A decemberi summán azt hiszem már látszik, hogy készülök egy olyan évre, ahol végre nem a beszerzett, hanem az elolvasott könyvek lesznek a többségben, és ahol igyekszem visszafogni a vállalásaimat, remélem a blogon idén látszódni fog, hogy komolyabbak a szándékaim a decemberi teljesítményemnél, de új év, új remények, a decembernek inkább a tanulságaira kell koncentrálni.

Ha volt a posztban olyan gondolat, vagy könyvajánlás, ami megfogott, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donably oldalán.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, amiben még egy picit az évek között gondolkodunk, aztán becsapunk a tartalmak közé is. Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió