Olvasmányélmények a szivárványon innen

Hónap: 2020 november

Mit is kell elolvasni minden melegnek?

Sziasztok,

mostanában, részben a Meseország mindenkié mesekönyv kapcsán a barátaimmal való beszélgetésekben, részben pedig az Orlando olvasása kapcsán az egyetemen egyre többet beszélgetek arról, hogy mit is jelent az LMBT+ kánon, baj-e, ha egy könyv megkapja az LMBT címkét, és hogy azáltal ebből az irányból érkeznek olvasók, és olvasatok. Erről gondoltam ma gondolkodni.

Nagyon szerettem az Arthur Less regényben, hogy tematizálta azt, hogy könyvek csak azért nem kerülnek be a meleg kánonba, mert nem pozitívak a meleg szereplői, mert ezt az állítást nagyon igaznak és tanulságosnak tartom. Tényleg. Dolgoznom kell nekem is azon, hogy egyáltalán találjak olyan könyveket, ahol a meleg szál nem egyértelműen a pozitív karaktereké, mégis hitelesen működnek, és nagyon nagy öröm, amikor egy-egy ilyenre bukkanok (A Kalak például állati zseniális olvasmányélményem volt, bár nem a főszereplő volt meleg, de a melegség, és az, ahogy azt érzelmi manipulációra használták, egyértelműen negatív jegyet kapott.).

Szóval ez az első állításom. Szerintem van olyan, hogy meleg kánon, mert a meleg könyveket olvasó emberek (és talán az ilyen blogok, és ilyen témájú listák) megteremtik azt. Ugyanakkor ez a kánont az önkép és az önreflexió határozza meg, vagyis az, hogy az LMBT+ témában olvasó emberek milyennek látják és milyennek akarják látni az LMBT+ kisebbséget.

Azt gondolom, hogy azért van szükség erre az LMBT+ kánonra, mert az ember szívesen olvas olyan emberekről és gondolatokról, élethelyzetekről, amelyek számára is ismerősek, és a melegségnek, leszbikusságnak, transzneműségnek megvannak azok a tipikusabb helyzetei, amiket mások talán kevésbé élnek át. Természetes számunkra, emberek számára, hogy keressük a hozzánk hasonlókat, és a hozzánk hasonlók történeteit, mert bennük tudjuk igazolni magunkat: Van helyünk a világban, mi gondolkodunk jól a világról.

Azért címkézzük az ilyen történeteket, amikor a kánont létrehozzuk, hogy mások számára is megtalálható és megosztható legyen. Egy történet mások számára is fontos lehet, ha benne magunkra ismerünk, vagy annak kapcsán el tudtuk gondolkodni saját magunkon. Mert ahogy az olvasás, úgy az LMBT+ témájú könyvek olvasása is képes arra, hogy fejlessze a személyiségünket, a végtelen olyan helyzettel, amelyet mi nem élhetünk meg, és az olyan hősökkel, akikkel különböző mértékben hasonlítunk.

Az LMBT+ közösséghez való tartozás, éppen úgy, ahogy bármilyen más identitás alkotó jegy tanulható minták mentén válik megélhetővé. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szexuális orientáció vagy nemi identitás nem velünk született, csak egyszerűen mást jelent melegnek lenni, ha nem olvastál, néztél soha semmit, és nem tudod, kik a meleg közösség nagy hősei és ikonjai, mik a melegélet velejárói általában, és hogy hogyan tudod ezeket a kérdéseket tematizálni.

Az LMBT+ kánon termékei ajánlatok.

Tehát nem arról van szó, hogy 10+ könyv, amit el kell olvasnod, ha melegnek születtél. Nem is arról, hogy nem kapod meg a meleg bizonyítványodat, amíg meg nem haladtad a 20 000 oldal melegirodalmat. Arról van szó, hogy ha érdekel az LMBT+ téma, akkor ezekhez a könyvekhez tudsz fordulni, ha mintát, megértést, az LMBT+ életről való tanulságokat keresel.

A kánonépítés mindig abból a gesztusból szól, hogy én már elolvastam, hogy neked csak azokat kelljen, amiket én a figyelmedbe ajánlok (Lásd azokat az apokrif történeteket, amik nem kerültek be a Bibliába.). A kánonépítésnek mindig van egyfajta értékrendszere, értékközössége, sokszor fontosabb helyekhez, közösségekhez, műhelyekhez, személyekhez kötődnek, akiket ismerünk. Emma Watson könyvekről való gondolatait sok ember követi, időről időre Barack Obama is elmondja, hogy miket ajánl az őt követők figyelmébe, vagy például nagy port kavart most a kortárs magyar szépirodalomban az, hogy Kukorelly Endre talán nem kezeli jól a kánonalakító tevékenységét, amikor a KORtársalgás – Szubjektív kortárs irodalom, nem csak férfiaknak beszélgetéssorozatban csak férfiakat hívott meg, közülük olyanokat is, akiknek évek óta nincs friss szépirodalmi teljesítménye.

A kánon egyfajta mérővessző, és minden közösség, minden téma és (akár tetszik, akár nem) minden tartalomgyártó létrehozza a sajátját azáltal, hogy vannak könyvek, filmek, alkotások, amelyeket fontosabbnak tart, és amelyeket közelebb éreznek ahhoz, amit képviselni szeretnének.
Ennek a blognak is van, hiszen vannak könyvek, amikről én is írtam, de érezhetően nem én voltam a célcsoportja, vannak olyan könyvek, amikről nem írok, és nem azért nem, mert blogszünetet tartok, vagy mert volt időm az olvasásra, és rengeteg olyan könyv van, amit melegen (érted…) ajánlok, mert mélyen az ízlésem a legmagasabb elvárásaim szerint való.

Amit én tartalomgyártóként tehetek, az az,

hogy nem feledkezem meg arról, hogy egy olyan kánont építek, ami szubjektív. Igyekszem leírni azt, hogy adott szövegrész miért volt számomra érdekes, és hogy miből is jövök én. Pont ezért fontos számomra az, hogy hiteles legyek, mert a véleményemért jöttök ide, és ha nem azt írom le, akkor az egész kánon hazuggá válik, nem lesz beazonosítható, hogy milyen elvárások és értékrendszerek felől érkezem.

Amúgy, egyáltalán jó ez a kánon nekünk?

Alapvetően jó dolognak tartom a kánont, ha jól meg van fogalmazva az, hogy milyen értékrendszer áll mögötte, mert úgy kereshetővé válik. Nem lehet minden könyvet elolvasni, és a jól működő kánon hozzájárul ahhoz, hogy kisebb arányban fogjunk mellé, amikor leveszünk egy könyvet a polcról. A kánon strukturál, értékhierarchiát épít, és dobozol kulturális termékeket, ami alapvetően tényleg nagyon jó az átlagos felhasználó felől nézve.

Ugyanakkor nagyon rossz a kánon működésekor, hogy címkéz, és (nem tudom, hogy hol van ebben a kánonalkotóknak és hol a fogyasztóknak a felelősséde, de) ezeket a címkéket gyakran kizárólagossá teszi. Nagyon sokan nem olvasnak vezető YA-NA kiadók könyvsorozatai közül, mert sok könyv egy narratívára épít, az első bekezdésben említett Arthur Less az Álomgyár kiadó gondozásában jelent meg, ami a nem romantikus olvasókhoz nem ér el, az egyik legkedvesebb könyvem, a Minden madár az égen pedig egy romantikus sorozatban jelent meg, miközben akkora ökofeminista téteket mozgat, amik alatt külön-külön is beszakadna az asztal.

Másrészt probléma az is, hogy bizonyos, a könyvben lévő olvasatokat már nem enged meg a kánon, mert vagy el sem jut az azzal azonosulni tudó olvasókhoz, vagy mert nem tudna hangos lenni a kánonhoz képest az a másféle hang. A téma gyakran meghatározza azt az attitűdünket is, ahogy a könyvhöz nyúluk. Az Orlando Virginia Wolf hatalmas irodalmi teljesítménye, amelyben a múlt évezred második felét végigéli a főhős, miközben nemet is vált. A nemváltása ugyanakkor nem teszi igazán transznemű regénnyé (ezzel együtt akarok majd írni róla, éppen ezt hangsúlyozandó, de ugye, lassan írok mostanában), mégis megkapja az LMBT címkét, miközben Wolf létrehoz egy olyan androgün karaktert, aki nagyon nagy társadalmi összefüggésekre képes rámutatni. Ha azt várjuk, hogy transznemű lesz a karakter, az első pillanattól feminimnek érezzük a hangját ás a megszólalásait, miközben a reneszánsz angol udvar férfidivatja messze meghaladja azt, amit ma tényleg feminimnek tarthatunk.

A kánonok súlypontokat helyeznek a szövegekre, bizonyos történetelemei fontosabbak lesznek, míg másokat kevésbé hangsúlyoznak. Ezzel együtt persze fontos látni, hogy a kanonizálás nem marhabélyeg, ami egyszer dönt, aztán soha többet, hanem folyamatosan újragondolja magát, és felülbírálja a saját pozícióit, így nincs veszve minden, de fontosnak látom azt, hogy értsük ezt a fajta közel kizárólagos működést.

Én hiszek a kánonokban, bár tudom, hogy nagyon kijátszhatóak, és törékenyek, de azt hiszem szerencsém volt, mert ritkán olvasok olyan könyvet, amikben nagyot csalódtam volna. Nagyon sokféle irányból érkeznek felém könyves impulzusok, ha tetszik több kánont követek, és együtt össze tudnak adódni egy nagy tapasztalatdömpingé, amik megkönnyítik a könyvválasztást számomra. Hiszek az általam kedvelt könyves tartalomgyártók értékeléseiben, mert eddig nem volt okom nem hitelesnek tartani őket, és dolgozom azon, hogy bennem se kelljen csalódni.

Szóval, mit olvassak, ha meleg vagyok?

Amit akarsz. Tényleg. Bátran. Nem kell LMBT+ könyveket olvasnod, vagy, ha mégis, nem kell azokból választanod, amelyeket a kánon olvasásra kínál számodra. A kánonok szolgálnak téged, és az olvasásodat, és nem fordítva. Nem kell azt, és nem kell úgy olvasnod, amit és ahogy azt bárki is elvárja, hiszen erről vagy te az olvasó, és ettől lesz a sajátod az olvasmányélményed. A kánon csak egy mankó, egy fogódzó, de amikor kinyitsz egy könyvet, az csak rád tartozik, és ezt a legfontosabb megérteni. Gondolkodj azon, amit olvastál, legyen saját véleményed, saját értékrendszerek, legyenek saját kedvenc könyveid. Ez ennyi.

És tényleg ennyi. Ezt szerettem volna nektek a mai bejegyzésben elmondani.

Valamikor biztosan érkezem majd a következő bejegyzéssel is, de ide köthető, nem bejegyzés értékű dolgokról facebookon is tudósítok, szóval bíztatlak, hogy kövess ott is, ha nem szeretnél lemaradni az új tartalmakról, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, keress bátran az instagram vagy a twitter profilomon. 🙂 Akármikor is érkezik a következő bejegyzés, addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Nincs igazuk. Megint nincs.

Nem szeretek dühösen írni, mert abból nem születik semmi termékeny, csak egymás frusztrációjához adunk hozzá. Nem szeretek elkeseredésből írni, mert abból csak vádaskodások, és szidalmak születnek. Nem szeretek egyértelmű helyzetekbe beleállni, nem szeretem egyértelmű helyzetekben elfoglalni azt az álláspontot, amit a barátaim és a véleménybuborékom is elfoglal, éppen ezért nem szoktam posztokat megosztani, a profilképemet állítgatni, mert azt gondolom, mindenki tudja, hogy mit gondolok az ügyben.

És akkor most idézek két helyet a ma este benyújtott alaptörvénymódosítás-tervezetből:

Magyarország védi a gyermekek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát, és biztosítja a hazánk alkotmányos önazonosságán és keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést.

Az anya nő, az apa férfi.

Az ennél is vérlázítóbb indoklásról meg tudósítson helyettem a Telex.

Hogy basszák meg. De tiszta szívből. Azért, mert egy olyan országban kell élnem, amelyiknek a vezetői havonta azt üzenik számomra, hogy gyűlölnek. Azért, mert azt ünnepli most az igazságügyi minisztertől Novák Katalin tárca nélküli miniszteren át most mindenki, hogy milyen jól megfogalmazták, az anya nő, és hogy ezt beleírják majd az alaptörvénybe is.

Nem érdekel, hogy az anya nő-e, vagy az apa férfi-e, bár én sem gondolom másként. De hogy basszák meg, hogy ez fog szerepelni az alaptörvényünkbe. Basszák meg az istenverte keresztény kultúrájuk szerinti nevelést is, amelyet általános iskolában gyakorló katolikusként én is a magaménak tudhatok.

Amikor tavasszal a 33-as paragrafus értelmében megfosztották a transzneműeket attól, hogy anyakönyvbe vezessék a nem születésükkor megállapított nemüket, azt éreztem, hogy ez egetverően nagy gonoszság. Azt éreztem, hogy senki nem hiheti azt, hogy ettől jobb hely lesz a világ. Attól, hogy nem ismernek el jogilag olyan embereket, akik (el sem tudom képzelni, hogy ez milyen lehet) éveken át küzdöttek azzal, hogy a fiziológiájuk egész addigi életükben elárulta őket. Ez egyszerű gonoszság. A legpökhendibb.

Ugyanez van bennem most is. Nem gondolhatja bárki azt az ország problémájának (pláne annyira nem, veszélyhelyzetben ezzel szarakodjon) bárhánydika az, hogy nincs rögzítve az alaptörvényben: a nemek szerint megnevezett szülőknek van neme, és itt, a magyar sztyeppéken keresztény kultúrán alapuló értékrend szerint neveljük a gyermekeinket.

Ez kibaszott beteg, és ezt tök fontos sokszor elmondani, hogy ne bizonytalanodjunk el, és ne hagyjuk feladni azt az elfogadó és önelfogadó pozíciónkat, amit fáradtságos munkával elértünk LMBT+ emberként.

Benyújthat ilyen alaptörvény-módosításokat a kormány, meg is szavazhatják, hiszen kétharmaduk van, kétharmados parlamenti többségük. Ha ez azt is jelenti, hogy az ezt megszavazó képviselők mindegyike őszintén hisz ebben a torz és beteg ideológiában és az egyetemes emberi jogokat korlátozó, velejéig gonosz és sötét módon megtagadó gyakorlatban, akkor sem nekik lesz igazuk.

Attól, hogy az ország vezetői azt mondják, hogy LMBT+ embernek lenni, vagy egyáltalán mást gondolni deviáns és korlátozandó, még nem lesz igazuk. Akkor sem, ha beleírták az alaptörvényükbe, és akkor sem, ha most újabb ilyen pontokat írnak hozzá. Nincs igazuk, mert embereket, szeretetben működő családokat nem oké megbélyegezni, nem oké kirekeszeni, nem oké ilyen üzenetekkel nyomasztani, talán a XXI. századi Magyarország egyik legnyomasztóbb hetében pláne nem.

Nincs igazuk, mert a szeretetnek és az elfogadásnak van igaza. Nem azért, mert keresztényi elvek szerint nevelkedtünk, hanem azért, mert emberek vagyunk.

Kibeszélős #13: Dolgok, amiket blogolás helyett csinálok mostanában

Sziasztok,

megint elment egy hónap, amikor nem írtam értékelést (sőt, ezzel kibeszélőssel is el vagyok csúszva, a summáról jobb nem is beszélni), és nagyon sok gondolatom van ezzel kapcsolatban. Egyrészt tök szeretném nektek is megmutatni, hogy milyen dolgok lelkesítenek vagy foglalják le az időmet most, másrészt pedig szeretném elmondani, hogy kezdem elfogadni ezt a szünetszerű helyzetet. És itt most az elfogadás nem azt jelenti, hogy nem lesz tartalom, vagy hogy bezár a blog, hanem egyszerűen arról van szó, hogy megengedem magamnak, hogy szünetet tartsak, késsek, ha az élet úgy hozza. És hát, úgy hozza.

Elfogadni ezt a helyzetet számomra most azt jelenti, hogy nincs lelkiismeretfurdalásom, amiatt, hogy most erre a felületre kevésbé tudok fókuszálni. Mert lehet itt is szünetet tartani, lehet csak annyit csinálni, amennyire képes vagyok. Okés, hogy azt érzem, hogy most nem marad időm fókuszáltan foglalkozni elolvasott és leírni vágyott szövegekkel, mert másfelé tartanak most a gondolataim, és oké az is, ha nem tudom ezt hajszolva, csakazért is csinálni. Számomra ez a blog a szabadságról szól, arról, hogy mesélhetek és gondolkodhatom valamiről, ami engem érdekel, és úgy érzem, ennek a szabadságnak ott kell hogy legyen a bejegyzéseim mögött.

Ez nem jelent véget, ez most lassúságot jelent. Türelmet magammal szemben, hogy lelkesen tudjak visszatérni, mert időről időre mindig meglepődöm, hogy milyen istentelenül nagyon szeretek blogolni. Szenvedélyesen szeretem ezt a felületet, és hiszek benne, hogy működnie kell, új dolgokon gondolkozom, de ehhez kell az odaszánás, kell az, hogy jelen tudjak lenni benne, és csak ide figyeljek. Mostanában egyre több a személyes tartalom (a kibeszélősöket, a summákat és az 1 és 6-ot is annak tartom), éppen azért, mert emellé könnyebb beülni, de könnyebb félbehagyni is, és egy-egy bekezdést írni könyvekről egyébként is kevesebb tudás, mint amit egy értékelés elvár. Ha mással nem is, ilyenekkel egészen biztosan jelentkezem majd. Most pedig megmutatom, hogy mikkel telnek a produktív óráim, ha már ez a blog nem is fut annyira. Kezdjük hát:

1. Indítottunk egy új blogot!

Régóta írok már arról itt is félszavakban, hogy tervezünk Szegeden egy városérzeti blogot. Nos, jelentem, a blog tegnap elindult, eközben Szegeden lett a neve, és mindenféle dolgot fogunk csinálni költőként és fotósként. A célunk az, hogy megmutassuk, milyen az, amikor végigsétálunk egy téren, csak úgy, munkába vagy iskolába menet, gondolkozunk dolgokon, és, mint mindennapi térhasználók, használjuk a várost. Szerelemprojekt ez számomra, és most nagyon fókuszáltan kellett hozzá energiát rendelnem, telematricáztuk a várost, most érkeznek az első visszajelzések, megyünk sajtóztatni a blogot, dolgozunk rendületlenül, kialakulni látszik a magunk működési rendje, és viszi az egészet a lelkesedésünk.

2. Dolgozom a kötetemen

Erről már sok szó volt, de közben alig meséltem róla valamit. 2020 második felében megkaptam a Petőfi Irodalmi Múzeumtól a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat, amely 35 év alatti fiatal alkotókat támogat egy-egy kötet elkészülésében. Amikor leadtam a munkatervemet az ösztöndíjpályázatban, összeszedtem az összes versemet és nagyjából ciklusokba szerveztem, így most négy ciklus szövegein dolgozom. Az elsőben a gyerekkor és az akkori életünkben lévő állandó idegenségérzés tematizálódik majd, a következőben a szüleimmel való viszony és a városbaköltözés, majd a kötet második felének fő hangsúlyát a városversek adják majd. Az ösztöndíj idejét adó fél év alatt igyekszem rendezni a már meglévő anyagot (ebben segítséget is kapunk), és új verseket is kell írni (12 000 karakternyit), van dolog ezzel is, de jó napról napra egyre rendezettebben látni azt, amit az évek során a költészetben csináltam.

3. Mesterszakra járok

Ez hülyén hangzik, mert eddig is jártam egyetemre, ráadásul magyar mesterszakon kevesebb órám is van, mint korábban volt, valahogy mégis azt érzem, hogy sokkal fókuszáltabban kell jelenlennünk. Sokkal kevesebben vagyunk egy-egy szemináriumon, mint korábban, ezért aktívabbnak is kell lennünk, a tanárok sokkal inkább partnerként tekintenek ránk, és egyébként is egy nagyon jó csoport alakult ki ezalatt az alig két hónap alatt. Úgy érzem, hogy húzzuk egymást a különböző érdeklődéseink felé, közösen gondolkozunk, és ez épít, még úgy is, hogy ez egészen más gyakorlat, mint amiket korábban tapasztaltam. Amikor elkezdem blogolni, hiányérzetem volt az életemben is. Úgy éreztem, hogy nem tudok eléggé gondolkodni a szövegeken, marad még energiám, amit be tudnék fektetni. Most az egyetem leköti ezeket a gyököket, és ez így állati jó érzés. Azt is jelenti, hogy elégedett vagyok a képzésemmel, mert visz, fontos dolgokat tanulok meg, és gondolkodhatok, továbbgondolják azokat, és együtt építünk valamit. Pont úgy, ahogy egy univerzitásban kell. És ez nagyon jó dolog.

4. Igyekszem kritikákat írni, és jobban részt venni az irodalmi intézményrendszerben

Ez egy picit összefoglalja a felső két pontot. Fiatal költőként és mesterszakos bölcsészként azt gondolom, hogy dolgom van azzal, hogy jelen legyek a kortárs irodalmi diskurzusban, és nagyon jó lehetőségeket kapok, amik tényleg hívnak és megmozgatnak. Három regény kritikáján dolgozom most (különböző stádiumban vannak), lehet, hogy ki tudom próbálni más műfajokban is magam. Keresem a lehetőségeimet és bízom a legjobbakban. Tudom, hogy bölcsészként állati nehéz lesz majd a munkaerőpiacon érvényesülni, de bízom benne, hogy az a gyakorlat, amely során így, az egyetem mellett mégsem kell megszakadnom vagy feladnom magam, számítani fog majd.

5. Kutatok

Most a blog mellett ez a terület az, ami a legelhanyagoltabb, viszont a következő három hét hihetetlenül fontos lesz a számomra a kutatás szempontjából, ugyanis el kell készítenem egy dolgozatot a mostani témámból. Most a cigány meséket kutatom, amelynek az egész közege hatalmas változásokon esett át az elmúlt ötven évben. A század közepén még mesemondók mesélték őket maroknyi embereknek, ma pedig a könyvesbolt polcairól vehetjük le az első fecskéket. A dolgozatomban ennek a két végpontnak az átmeneteit kutattam, és szoros időrendet kell tartanom ahhoz, hogy be tudjam fejezni, de bízom magamban.

6. Találkozom a barátaimmal

Nagyon fura, de ez tényleg egy pont lett. Most van először az a helyez, hogy a barátaim többségével nem találkozom csak úgy, az életben. Nincsenek közös óráink, nem járunk olyan rendezvényekre, amiket amúgy most meg sem tartanak a vírus miatt, és be kell írni a naptáramba őket. És ez új helyzet, de jó új helyzet. Tudatosan, dedikált időt szánunk egymásra, nagyokat beszélgetünk, nevetünk, figyelemmel vagyunk. Nem óra után ülünk le egy kávéra, pláne nem órák között. Így ez egy nagyon jó dolog, sokkal jobban feltölt, de közben az is van, hogy több időt is igényel. De hát, mire, ha erre nem.

Szóval jól telnek a napok, bár még nem szoktam meg, hogy időben le kellene feküdnöm. Nem is igazán szokott sikerülni, ami miatt fixen nyúzott és kialvatlan vagyok szeptember óta. Mégis az van, amit már régóta vártam ettől a szeptembertől, olyan, mintha egy új élet kezdődött volna. Nem rendeződtek még az energiáim, de látom, hogy merre van dolgom, és hogy mit kell tennem. Őszintén hiszem, hogy lesz még sokkal aktívabb ez a blog is, de nem akarok bűntudatot érezni most ezzel kapcsolatban. Dolgozom, néha jelentkezem. A summa is csúszni fog, de jön majd. Igyekszem türelmes lenni magammal, remélem ti is azok lesztek.

Most egy picit lassabb léptekkel haladunk ugyan, de azért a szemünket a célon tartjuk:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén