LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Hónap: 2021 június

Kibeszélés: Értem, hogy mások miért hagyják abba

Sziasztok,

tudom, hogy egy ideje megint nem volt bejegyzés, azt is tudom, hogy még ez a kibeszélős bejegyzés is késik, és szokásomhoz híven nem szeretnék ígérgetni sem. A mai bejegyzésben a mostani helyzet mellett arról szeretnék beszélni nektek, hogy, noha eszem ágába sincs abbahagyni a blogolást, megértem, hogy miért érnek véget akár több éve vezetett blogok csak úgy, egyik pillanatról a másikra. Sok mindenről szeretnék mesélni, nem is biztos, hogy minden szervesen fog működni, de meglátjátok majd.

Magyar mesterszak, elmúlt félév, kimerültség

A nulladik körben beszélhetünk erről a tanévről azt hiszem. Magyar mesterszakos lettem olyan csoporttársakkal, akikkel nagyon jó magyar mesterszakosnak lenni, mert tele vannak gondolatokkal, figyelemmel és kíváncsisággal. Amikor elindult a blog olyan magyar alapszakos voltam, aki úgy érezte, hogy még rengeteg lekötetlen energiája van, amiket olvasásra, könyvekre, írásra tud fordítani. Míg alapszakon úgy éreztem, hogy még úgy is potyázom, hogy az évfolyam első hallgatói között voltam, addig mesterszakon én is motivált, kíváncsi és lelkes lettem, amit elképesztően élvezek, bár nagyon fárasztó.

Különösen igaz ez úgy, ahogy ez az online tanévben zajlott. Borzasztóan fárasztó és monoton volt, nem voltak meg azok a pihentető kapcsolódások, amiket egy szünetben együtt megivott kávé vagy elmajszolt szendvics jelentett, sőt, míg az őszi félévben a nehéz napok után volt, hogy egy Jägermeister is lecsúszott együtt, most még ez a közös aktus is hiányzott (persze, nyilván tudjátok, hogy az alkohol nem jelentett megoldást, nem voltunk tőle kevésbé fáradtak, és egyébként is, végig a felelősségünk tudatában fogyasztottunk, ilyenek). És miközben vitt minket ez a szörnyen személytelen és gesztustalan online oktatás, részt vettünk egy kutatói tanulmányi versenyen, ami szintén rengeteg energiát emésztett fel, és, persze, ez rengeteg csodálatos kutatói felismerést is jelentett, de nekem mégis a feszültség és a fáradtság maradt meg az egészből jobban.

És akkor, a két héttel ezelőtti homofób-pedofil törvény azt hiszem egy utolsó csepp volt ebbe a borzasztóan fáradt, kimerült helyzetben. Az elmúlt két hétben nem igazán voltak tevőleges. Olvasni is alig olvastam, blogolni sem blogoltam, írtam egy verset, megszerkesztettem egy korábbi folyóiratkritikámat, és… és igazából ennyi az, amivel el tudok számolni. Tele van a fejem és elképesztően fáradt vagyok. Minden nap előveszem a Carolt, amiből az értékelés most soron van, odateszem magam mellé, hogy kezdjek el írni róla, de nem megy, még nem. Nagyon szeretném, de most időre van szükségem.

Most biztosan nem fogom befejezni a blogot

Az elmúlt két hét egyik nagy eseménye volt a lelkemben a szegedi Tricikli Fesztivál, ami egy kis szuperkedves irodalmi fesztivál volt, ahol nagyon jó volt ottlenni, mert olyan volt, mintha a világ tök rendben volna, és elképesztően kedves volna. Ott volt egy találkozásom, ami nagyon sokat jelentett számomra, és az is elhangzott, hogy ő is fontosnak tartja azt, ami a blogon történik, pláne most. A helyzet az, hogy én is így vagyok ezzel. Pláne most, és emiatt bánt is, hogy nem tudok tartalmakat hozni.

A másik dolog, hogy ha egyszer majd, talán ne adj isten bezárnám ezt a blogot (nyugi, az a tervem, hogy megnyerem a lottót, és hatalmas LMBT+ kulturális szerkesztőséget csinálok belőle), azt biztosan akkor tenném, amikor mentálisan teljesen rendben érzem magam, mert csak úgy tudnék felelős döntést hozni. Most viszont nem is gondolok ilyenre, ha csak egy pillanatra átfut az agyamon, akkor is tudom, hogy rengeteg tervem, vágyam és mondanivalóm van, szóval ez a kérdés nincs napirenden, noha látom, hogy egyre strukturáltabban kell erről a blogról is gondolkodnom.

Az Eközben Szegeden blogbejegyzéseit mindig csütörtök esténként szerkesztjük, pénteken 16:00-kor megy ki Facebookra, és ez tavaly október 30-a óta egyszer sem maradt el, egyszer sem késett. Tudom, hogy vannak ilyen dolgaim, és vagy ráérek időben, vagy valamivel előrébb hozzuk a szövegírást, és időzítjük a bejegyzést, de ilyen is ritkán van. Ennél a blognál nincs ilyen, és minden évben elhatározom, hogy rendet teszek, de most már tényleg érzem az igényt erre, mert:

Értem, miért maradnak abba blogok:

Már írtam róla fentebb, hogy a magyar alapszak valahogy organikusan hozta létre ezt a blogot, és azt hiszem olyan ez így, mint egy iskolai barátság. Ha megszűnik a közös helyzet, akkor energiát kell fektetni a kapcsolattartásba. És ez bizony baromi macerás, mert van egy új életed, amibe valahogy bele kell szuszakolni még a barátodat is. Megértem, ha valaki nem a blogot választja. Engem hív ez az életmód, és ez a tartalomgyártó létezés, de igen, van, hogy az élet hoz más prioritásokat.

Például olyanokat, mint a megélhetés. És biztosan én csinálom rosszul, mert, bár nagyon keveseket, de látok olyanokat, akik meg tudnak élni könyves tartalomgyártásból, vagy legalábbis ki tudják egészíteni a jövedelmüket, de nálam nem ez a helyzet, és nem is erről szól az egész. Viszont az egyetem mellett ilyen kérdésekkel is egyre többet kell foglalkoznom, ahogy bizonyára ezzel mások is szembesülnek életük egy szakaszán, bloggeréletük végén.

Nálam ráadásul az is van, hogy a blogon olyan dolgokat csinálok, amikből amúgy élek is, vagyis olvasok és írok. Akár az van, hogy kutatok, akár az, hogy kritikákat, interjúkat csinálok, az bizony olvasással jár, és az egyetem mellett ezek is elveszik az oldalszámokat a blogról, különösen, mivel, ha egy kritikát írok, nem egyszer olvasom el az adott könyvet, és akkor még nem is írtam róla. Az van, hogy azt hiszem van a fejemben egy karakterszám, aminél nem kényelmes számomra többet írni egy nap. Három-négy-öt bekezdésenként felállok, megnézek egy videót, tornázom, leszaladok a boltba, eszem, letusolok… szóval, hogy kilépek a szövegből, mert nem működök tovább, és ezt az írással tölthető, sőt, az írásra felkészülő időt (vázlatírás, gondolatok strukturálása) már nem csupán a blogra kell koncentrálnom. Hülyeség volt azt gondolnom, hogy a blog ezt nem veszi észre, mert dehogynem.

Utálom, amiért régen ilyeneket írni:

Van a blogon néhány ilyen újratervezős, újragombolós, álmodós bejegyzés, amiben rendszerint olyan dolgokat ígértem, amiket aztán nem valósítottam meg. Ezek baromi optimista bejegyzések voltak, nagyratörőek, lelkesek, amik elvették az energiát a valódi tett elől. Ma már semmiképp nem szeretnék ennek a hibájába esni, pedig ígérni, azt elképesztően ügyesen tudok még mindig. Tudom, hogy újra kell gombolnom a saját életemben is a blogot, tudom, hogy tele vagyok teendővel és felelősséggel, de azt is tudom, hogy kedden vizsgázom reggel, szerdán summát kell írnom, és pörgetnem kell az életem dolgait, a hogyanokat nem tudom még, de a muszájt igen.

Van a falamon két felirat, az egyik a szeretném, a másik a kellene. Akkor kerültek ki, amikor a pszichológusommal beszélgettünk arról, hogy nem tudok nemet mondani helyzetekre. A szeretném azokat a dolgokat jelölik, amiket nagyon szeretnék csinálni, amikre nagyon vágyom, és amiket lelkes vállalásnak gondolok. A blog ilyen. Most fáradt vagyok, de ez a blog olyan, amit nagyon szeretnék.

Ennyi lett volna mára ez a kibeszélős bejegyzés, valószínűleg a summáig nem érkezem új bejegyzéssel, de tudjátok: addig se felejtsétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Arról, amit érzek, és arról, amit érezni akarok (slam poetry)

Sziasztok,

bár Facebookon egy rövid poszt erejéig már írtam arról, hogy mit érzek ezzel az egész homofób törvénnyel kapcsolatban, mégis azt érzem, akár a személyes közösségi oldalaimon is, hogy nem tudom, hogy hogyan lehet erről az egészről beszélni. Állati jól esik, hogy a barátaim, ismerőseim sorra használnak szivárványos keretet, de én nem teszem, mert úgy érzem, legyen egyértelmű, hogy ezzel értek egyet, és nem volt meg az a gesztus, amiben ki tudom fejezni mindazt, amit érzek és gondolok erről.

Elképesztően dühös vagyok és hihetetlenül fáradt, de eközben úgy éreztem, muszáj magamat is fellelkesítenem, és muszáj elmondanom azt is, hogy nem vagytok egyedül. A Facebook poszt tegnap erről szólt. Hogy tudom, hogy nekem szerencsém volt, és ha egy megszólalással bármit is segíthetek, akkor ezt meg kell tennem. Nem éreztem magam annyira erősnek és tettre késznek, mint ahogy azon a szövegen látszik, de merítettem belőle, belőletek, és örülök, hogy arról is tudtam benne írni, hogy okés úgy érezni, hogy most elfáradt valaki.

Ez a slam is ilyen. Fáradt is, és akar is hinni. Bízik benne, hogy a szeretet tényleg hegyeket mozdít el, ha muszáj, és érzi, hogy most muszáj lesz. Tudnotok kell róla, hogy nem egy jó slamszöveg, sőt, a maga módján egészen középszerű, de a tegnapi (éjfél után írom, szóval csak pár órával ezelőtti) korábban leszervezett slam poetry kiállásomat nem éreztem volna hitelesnek, ha nem arról beszélek, ami a gondolataim nagy részét napok óta meghatározza. Arra volt jó ez a szöveg, hogy egy picit megint legyen hitem attól, hogy lehet ilyen szövegeket írni, és hogy mások meghallják, meghalgassák azt, és most nekem elég ennyi. Olvassátok, és vigyázzatok magatokra!

Orwell az 1984-ben így ír az újbeszél nyelvről:

Végül lehetetlenné fogjuk tenni a gondolatbűnt, mert nem lesznek szavak, amelyekkel elkövethető lenne. Minden fogalmat, amelyre egyáltalán szükség lesz, egyetlen szóval fogunk kifejezni. A forradalom akkor ér majd véget, mikor a nyelv tökéletessé válik.

Utálom, hogy Orwell mottót választottam. Hogy nem tudom én vagyok-e ennyire szarfej, unalmas közhely, vagy ez már tényleg az a pont-e. Hogy vajon mostantól lehet-e? Vagy én is olyan szarfej, unalmas, közhelyes Orwell durrogtató leszek, mint azok, akiket rettenetesen megvetek ugyanezért, miközben lehet, hogy nekik van igazuk?

Tegnap a magyar parlament megszavazott egy törvényt, amelynek az értelmében tilos tizennyolc éven aluliak számára olyan tartalmat elérhetővé tenni, amely a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást jeleníti meg.

Megkérem a jelenlévő, még nem 18 éves nézőket, hogy maradjanak nyugodtan, Áder János még nem írta alá, még nem jelent meg a Magyar Közlönyben, és, bármennyire kedves is azt gondolni, hogy nem így van, épp az utolsó pillanataitokat töltitek, amiben buzipropagandát hallgathattok, köszönöm, hogy engem választottatok.

Szóval itt az ideje beszélni arról, mi lesz ezután. Hogy egyszer csak már nem lehet a ———– -ről beszélni, csak mert 18 év alattiak is hallják. Hogy egyszer csak már nem lehet a ———– -t érezni, amíg nem múltál el 18. Hogy nincs miről beszélnie egy tanárnak, amikor ———– -t lát.

Először csak a szavakat veszik el, és az ábrázolást, a megmutathatóságát. Aztán az érzést, hogy lehet boldognak is lenni ———– -ként, mert nem látjuk, hogy lehet. A vigasztaló szavakat azoktól a ———– fiataloktól, akiknek erre a legnagyobb szükségük volna. A ———– nehéz terhét pakolják tovább, ami elől csak elbújni lehet. Ha valaha volt más, szebb szó ide, azt már eltörölték. Aztán, lassan, mert amire nincs szó, annak a hiányára sincs, nem letagadhatóak leszünk, hanem nem leszünk. Nem csábítjuk viccelődésre a miniszterelnök urat többé, és nem fogunk provokálni, nincs is hogy, nincs is aki.

Úgy képzeltem, egyszer majd csillámpónikat állítunk minden lovasszobor mellé. Úgy képzeltem, hogy minden szivárvány színűre festett óvodakerítés mellé festünk egy árpádsávos zebrát, hogy lássuk, milyen jól megférnek egymás mellett. Úgy képzeltem, hogy majd nagyhatású beszédeket hallgatunk együtt a szivárvány alatt, és örülünk, hogy mindent ki lehet mondani, mert többé nem akarjuk bántani egymást.

Végül lehetetlenné teszik a gondolatbűnözést, mert nem lesznek szavak, amelyekkel az elkövethető volna.

Minden fogalmat, amelyet egyáltalán használni kívánunk, egyetlen szóval fogunk kifejezni.

A forradalom akkor ér majd véget, amikor a nyelv majd tökéletessé válik.

A leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer, interszex, aszexuális kamaszoknak segítségre van szükségük, nekünk pedig vigyáznunk kell rájuk.

Vigyázzatok magatokra és egymásra, hogy lassan mehessünk, könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Patricia Highsmith: Carol

Sziasztok

2015-ben bújtam elő a legtöbb embernek, és akkor kezdtem el az egyetemet, már felvállaltan melegként. Ebben az évben került mozikba a Carol című film, amit nem néztem meg azóta sem, mert, ugye, először mindig a könyvet kell elolvasni. Ugyanebben az évben jelent meg A dán lány is, és ez az egész olyan volt számomra, mintha egy új világ nyílt volna meg azzal, hogy ilyen filmek, egyszerre mennek igazi mozikban. Nos, a Carollal már könyvként is ez volt a helyzet. Az első nagy eladási számokat produkáló amerikai regényről beszélünk, amely a leszbikusságot a maga élhetőségében mutatta be, így szerepe megkérdőjelezhetetlen az LMBT+ történelemben, hatalmas hiányosságát pótolja a blog azzal, hogy végre mesél róla. Először egy rövid ajánló alternatív fülszöveg, aztán érkezik napokon belül a hosszabb értékelés is:

Therese épp karácsony előtt egy nagy áruház ajándékosztályán kínál babákat a rohanó vásárlóknak, amikor először találkozunk vele. Highsmith a maga különös érzékenységgel mutatja be a húszas éveinek elején járó nőt, aki mindig tudja, ki milyen babára vágyik, és pontosan mutatja be azt a pillanatot is, amikor a nő életébe megérkezik Carol. Egy lány és egy asszony áll egymással szemben, és a leszbikus irodalomban itt először két nő között perzselő szerelem lobban. Patricia Highsmith nem hazudtolja meg krimiírói zsenialitását, ám most nem egy bűntényben, hanem ismeretlen érzelmek, kiszámíthatatlan döntések és társadalmi normák szigorú kereteiben igazítja az olvasót.

Hamarosan érkezem az értékeléssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 és 6: a májusi kedvenc és a júniusi tervek

Sziasztok,

majdnem a hónap közepén vagyunk, így már éppen ideje volt, hogy jöjjön az a bejegyzés, amiben a havi olvasmányokat tervezgetem. Szerencsére és sajnos eddig csak egy könyvet fejeztem be a hónapban, így elkésve semmiképp nem vagyok, de ez most nem is fontos. A lényeg: Itt a bejegyzés, kezdjük:

1: A kedvenc májusi olvasmányom:

Paola Peretti: Én és a cseresznyefa

Kedvenc ifjúsági terjesztő és kutató barátosnémmal mindig arra jutunk, hogy szüksége van az embernek ifjúságira, mert egy csomó-csomó olyan dolgot mutat, amire egyedül nem döbbennénk rá, hiszen tudjuk. Na, ez van ezzel a regénnyel is.

Hogy tudjuk, hogy minden gyerek fél a sötétben, de eszünkbe sem jutna, hogy vannak gyerekek, akik sötétben élnek, mert elvesztik, elvesztették a látásukat. Az Én és a cseresznyefa című regényben a kilenc éves olasz kislányt, Mafaldát követjük, akinek a látásában egyre nagyobbra és nagyobbra terjeszkedik a fekete folt, míg az lassan az egész világot eltakarja a lány elől.

Ezzel együtt is, ez nem egy szomorú szöveg, hanem egy olyan, amelyik gyermeki hittel igenli az életet. Mafalda tanul a sötétben létezni, gyakorolja a Braille olvasást, bekötött szemmel sétálgat, próbálgatja a járda tapintását a talpa alatt, és memorizálja a lépcsőket. És közben listákat ír, fontos dolgokról, amiket – úgy képzeli – nem fog tudni végezni, amikor már a sötétségben lesz.

Nagyon kedves és szép ez a regény, amiben van szó a román származású portásnőről, aki élvezettel mesél az amazonokról, akik levágták a mellüket, hogy ne akadályozzák őket a harcban, amikor a nyílért nyúlnak, de mesél Erdélyről is, ahonnan származott. Szép történet ez, mert beszél kortárs barátságról is, és arról, hogy mennyire kiváltható tényleg minden fontos dolog, ha fontos emberek vannak körülöttünk. Szeretni kell, és kíváncsinak lenni a holnapra. Ez akár a hetem summája is lehetne, de most úgy alakult, hogy ezé a könyvé lett. Nem baj, itt is jól hangzik.

és  

6: A júniusra tervezett olvasások:

Marina Abramovic: Aki átment a falon

Amikor megláttam, hogy érkezik Abramovic önéletrajza magyarul, elképesztően boldog voltam, és az is a helyzet, hogy a legjobb pillanatomban kapott el. Egyrészt most nagyon szorgalmas vagyok, sok kritikán és sok blogrecenzión dolgozom egyszerre, másként az egyetemen is besűrűsödtek a dolgok (múlt hét csütörtökön első lettem egy nagyon klassz tanulmányi versenyen, a héten foglalkoznom kellett azzal, hogy rövidesen közölik majd az első tanulmányomat), és szükségem van valamire, ami nem kutatás, ami nem blog, de ami elképesztően érdekel.

Nos, ez az a könyv. Marina Abramovic jugoszláv származású performer, konceptualista művész, az egyike azon keveseknek, akik nagy ismertséget értek el, és így sem lett kevésbé művészi a munkájuk, és én most nagyon sokat gondolkodom a neoavangard művészeti irányzatokon, Hajas Tiboron, Méhes Mariettán, és így BUMM, most ezt olvasom nagyon lelkesen, és mellette azokat, amikről épp határidőm van, és nagyon jól esik a lelkemnek.

T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél

Utálom, hogy nem vagyok abban az állapotban, hogy elkapjon Linus Baker fantasztikus és fura és vicces és klassz története. Linus egy negyven éves agglegény, akinek már magas a vérnyomása, de még épp fel tudja venni a pocakosodás ellen a versenyt, és aki magányosan él a macskájával a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztérium nevelőotthon ellenőreként. Egy nagyon kedves történet, a csávó teljesen szétszórt és tele van szeretettel, bármennyire is igyekszik azt tagadni és elviccelni, épp a századik oldalnál járok, amikor megérkezik a nagyon titkos megbízására az égszínkék tenger (valójában óceán) egy kis szigetére, ahol nagyon különleges gyerekek tanulnak, akit Linusnak is meg kell tanulnia pusztán gyerekeknek nézni. Tuti gyönyörű történet lesz, tele szeretettel. Jó benne, hogy Linus csak úgy, mellesleg meleg, nincs nagy keretben, de nem is idegen a helyzettől. Szeretem olvasni, és értem, hogy másokat miért ránt be egyből, de nekem még várnom kell pár napot, hogy ilyentet olvasós hangulatom legyen. Az viszont elképesztően lelkesít, hogy mindenki nagyon várta, és nagyon szereti ezt a könyvet, örülök, hogy jó fogadtatása volt.

Babiczky Tibor: Szapphó-paradoxon

Babiczky Tibor talán az egyik nem csak szakmailag felkapottabb kortárs költőnk, aki az új kötetében Szapphó töredékeket bővít ki és ír újra. Izgalmas anyag, egyszer már végigolvastam, míg vártam egy barátomra, de ott csak kávé melletti benyomásaim lettek, talán arról, hogy a költészetről akar valamit mondani azzal, hogy a költészetnek és a szerelmi költészetnek a legelejéről merít, de közben meg izgalmasnak tartom, hogy egy nagyon kortárs nyelven szólal meg a kötet anyaga, miközben látványosan érvényes is akar maradni. Tetszik az a gesztus, hogy ki lehet egészíteni valamit kortársul, amit csak Szapphó kortársai ismertek igazán. Azt hittem, hogy hardabb leszboszi témák lesznek benne, de hű marad az életrajzhoz, néhány versben van, szinte sejthetően ez a téma, de lesz még szó róla a blogon egy alaposabb olvasás után.

Zelei Bori: Csörög

Ettől a könyvtől is nagyon sokat várok, és minden gesztusa azt üzeni, hogy meg fogom mindezt kapni. Moesko Péter Facebookon úgy ajánlotta a szöveget, mint a legjobb barátja első regénye, a borító gyönyörűen laza, Zsuzsa és Márta a két főszereplő lány neve, akik szerelmes, és akikkel talán minden túl hamar történik. És miközben nagyon sokat várok tőle, az van, hogy azt várom tőle, hogy ne legyen sok, de legyen ilyen nagyon ismerős. Hogy ez a Zsuzsa és Márta azok legyenek, akiket én elképzelek Tabánban, közel a Dunához, beszélgetve, karakteres hajjal, menő vászonszatyorral, és hogy legyen minden tök természetes. Hülyeség, vágom, de a borító, a cím (vajon valami jó csörgő táncolás miatt, vagy a köcsög szót tompítja így?), a minden ezt súgja felém. Azt hiszem nagyon fogom ezt is szeretni, akkor is, ha tök más lesz (bár ezt az egész mondatot nyilván nem tudom megelőlegezni a szövegnek, csak lelkes vagyok, értitek.).

Tóbiás Krisztián: A Mikulás rakétája

Kölcsönkönyv, ami már régóta a polcomon van, és egyébként borzasztóan érdekel is, de eddig nem volt időm csak úgy belemerülni a gyönyörű könyvtárgyba, ami egy fontos történetet takar. Az egy versszálon egy gyerekszereplőt követünk, aki igyekszik konstruálni és értelmezni egy olyan világot, amit a számára folytonosnak tűnő háború, (a szerző életrajzából kiderül, de ha jól tudom, a szöveg nem konkretizál) amelynek a délszláv háború feleltethető meg, éreztetve azt a válságot, amit Abramovic is leír (most délszláv hónapot tartok úgy tűnik, a következő Kollár Árpád is vajdasági származású), amikor arról beszél, hogy Tito halálakor érezni lehetett, ahogy egy nagy állam a darabjaira hullik. Egy jó, feszült, értetlen, akár néha dolgokat benézős, sajátos logika szerint működő szöveget várok, meglátjuk, hogy mi sikerül majd, mindenki, aki olvasta, nagyon lelkesedik iránta, így nagy dolgokat várok én is.

Kollár Árpád: A völgy, írta Tárkony

Mit jelent a vers. Ezzel foglalkozik Kollár Árpád gyermekszövege Tárkonyon keresztül, aki költő szeretne lenni, és ezért elképesztően fura versekkel próbálkozik, amiket jól meg is beszél a barátaival. Hogy azok a szövegek jó versek-e, vagy versek-e egyáltalán. A költészet napja után volt egy nagyon jó beszélgetés az f21.hu gyermek és ifjúsági irodalom rovatában, ami után kedvet kaptam a szerző ezen szövege után nyúlni, mert mint néhány korábbi alkalommal, amikor Szegeden már hallottam beszélni, most is nagyon inspiráló volt a lelkesedése, elkötelezettsége a gyermekirodalom és a gyermeklíra felé. Szintén egy barátomtól kaptam kölcsön, aki nyárra elköltözik, és nem szeretném stoppolni a kötetét, ráadásul jövő hét szombaton lesz egy szívemnek nagyon fontos szegedi irodalmi fesztivál, a Tricikli Fesztivál, ahol Kollár is részt vesz, így ebben a hónapban biztosan olvasom majd ezt a kötetet.

Ez a szűk terv a reményeim szerint erre a hónapra, örülök, ha velem tartotok. 🙂 A jövő héten érkezem a következő bejegyzéssel – sajnos a hétfői #LMBT-t olvasunk interjú ismét elmarad -, de fontos, hogy addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Kibeszélős: A sok különböző tartalmat gyártó én

Sziasztok,

egy régóta tologatott, pedig amúgy kifejezetten kellemes, kedves témáról kezdem most gépelni a mai kibeszélős bejegyzést, talán annak az apropóján, hogy ebben a hónapban már tényleg minden megvalósulni látszik, ami úgy igazán zajolgatni szokott körülöttem. A mai bejegyzésben azt az állítást járom körül, hogy mit jelent számomra az, hogy ugyanazon entitásként, ugyanabban a gondolati dolgokban egészen más médiumokon keresztül csinálom ugyanazt. Jó, másként: hogy lehet az, hogy miközben az életemben rengeteg mindent csinálok, azok mégis, remélem, az enyémek lesznek, azok mind egy közös szalag kis fonalaként az én kezemben végződnek. Ez most így még képzavarnak tűnhet, kezdjünk is inkább bele:

Ez a hónap elég vadnak ígérkezik. Jelenik meg majd versem a júniusi Tiszatájban, illetve a nyár folyamán majd több másik folyóiratban, június 16-án újra lesz élő slam poetry Szegeden, amin harmadmagammal fogok részt venni, blogolok itt szépen, folyamatosan, kéthetente friss tárcával kell jelentkeznem az általam alapított, és szuperlelkesen vitt Eközben Szegeden blogon (aminek egyébként ma lesz az első jelenléti eseménye, drukkoljatok), közben jelennek meg majd kortárs szépirodalmi intejúim a Tiszatáj online-on, kritikáim ifjúsági regényekről az f21.hu gyermek és ifjúsági irodalom rovatában, várhatóan a hónapban megjelenik majd az első tanulmányom, amelyben a cigány mesék eltelt száz évét vizsgálom, közben folyamatosan frissíteni igyekszem a frissen alakult tudománynépszerűsítő kutatói blogomat, és ráadásul ebben a hónapban elindult a Mikos Ákos öröm-műsora Spotify csatornán a Magnó Kurzus nevű, kéthetente jelentkező műsor, amelynek a keretében Ákos műsorvezetése mellett egy pszichológussal és egy klasszikus zenésszel együtt irodalmárként dalszövegeket fogok elemezni.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a mindennapi kis vizuális vagy verbális dolgaimat megmutatom Instagramon vagy Twitteren, és a dolgok ezen pontján azt még csak meg sem említem, hogy ha látok ez szép homlokzatot Szegeden, azt egyből lefotózom, és kiteszem a Dik, egy szegedi homlokzat instaoldalra, amit egy szép őszi napon szintén én indítottam magamnak a villamosmegállóban, csupán azért, hogy kitegyem oda azokat a homlokzatokat, amik megleptek a szépségükkel. Szóval, a helyzet mindenképpen durva, de elképesztően élvezem.

És nem vagyok multitalentum, ezt azért fontosnak tartom itt az elején leszögezni. Egyszerűen az van, hogy szeretek tartalmat gyártani. Szeretek kritikát írni, szeretek interjúkérdéseken gondolkodni, szeretek meglátni valamit a városban, amiből vers, vagy Eközben Szegeden bejegyzés lehet, szeretek olyan új dolgokat kipróbálni, mint például, hogy mit tudok kezdeni egy csomó popsong szövegével, és állatira élvezek egy nagy tudományos kutatás kereteiben gondolkodni a legkisebb cigány mesékről való adatokban is.

Az asztrológiában egy picit, ha cinikusan is hívő ismerőseim azt mondják, hogy tipikus ikrek vagyok, a 16 személyiségtípus hívei szerint tipikus ENTP, azaz „vitázó”, és mindkettejüknek igaza van egyébként. Zsong a fejem, és közléskényszerem van, amit bízok benne, hogy jó dolgokban, megfelelő érzékenységgel, alapossággal és figyelemmel tudok becsatornázni, és örülök, hogy vannak emberek, akik kapcsolódni tudnak a baromi random dolgaimhoz.

Közhelyesen hangzik, de az van, hogy lelkes vagyok, minden felsorolt dolgom kapcsán, és ez a tanév jó volt arra, hogy ezt a tényleg nagyon sokféle és sokirányból érkező ingert megértsem, és valamiféleképpen összefogjam. Ez az összefogás az a kézben tartott szalag, amiről a bejegyzés elején meséltem, hogy valahogy minden hasonló lesz, és ezzel nincs semmi baj.

Korábban már beszéltem arról, hogy egészen más dolog kritikát, recenziót és blogbejegyzést írni, időközben hozzá érkeznek a tudományos kutatásaim eredményei, amiket lejegyezni, úgymond, tanulmányt írni egy egészen más dolog. Mégis, összetartozik valamiben, ami engem tökre érdekel, ez pedig a másság. És a másság itt nem a homoszexualitás tabuszava, hanem tényleg a másként lét kifejeződése. Hozzászoktam, az LMBT+ irodalommal eltöltött elmúlt nyolc év, benne a blog létrehozásának négy és fél éve alatt, hogy arra figyelek, mitől reprezentatív egy szöveg, mit akar az egyénekről megmutatni, milyen retorikát használ, és hogy egyáltalán, le tudjam írni, miért volt jó az olvasás. Talán a roma mesékkel való találkozásom pont ezért volt ennyire egyértelmű, mert egy másik másságról és egy másik másság irodalmáról volt szó, és kaptam hozzá tudományos mankókat, amelyek mégjobban megnyitották mindezt.

De ez a fajta másság az, ami nyilván a verseimben is benne van. Elsőgenerációsság, máshová tartozás, más nézőpont, ahogy ugyanazt nézi, csak észreveszi a szabályszerűségeket is, mert nem része azoknak. És ez vezet oda, hogy elkezdek gondolkodni a városon, Dik egy szegedi homlokzatosan, Eközben Szegedenesen… Mert látom, tetten érem a várost működésében – bizonyára éppen úgy, mint mások, csak én elképesztően utálnám, ha ezek a gondolatok elvesznének. És persze, ezt a mindennapiságot és ezt a mindennapokban megtalált másságot igyekszem továbbvinni a slam poetryben is, ahol viszont hat éve nem működöm igazán, talán túl sok kompormisszumot hozok az érthetőségért, talán túl didaktikus vagyok, talán mindez egyszerre, meg még egy csomó minden.

Éveken keresztül beszélgettem arról emberekkel, hogy majd, ha lesz egy kötetem, akkor nem szeretném, ha LMBT+ kötetnek tartanák, csak mert van ez a blog, hiszen az LMBT+ téma alapvetően egyáltalán nem érdekel versek anyagaként, mert a lírai én tök rendben van a saját LMBT+ státuszával, nincsenek már nagy felismerései. Éveken keresztül beszélgettem arról emberekkel, hogy majd, ha lesz egy kötetem, akkor nem szeretném, ha slammerkötetnek tartanák, csak azért, mert kedvelem és keresem ezt a személyes és valójában nagyon kedves kifejezésmódot. Most pont az elfogadás fázisában vagyok. Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy ki milyen kötetnek fogja tartani majd egyszer a verseim gyűjteményét, mikor slammer is vagyok, meg meleg is, meg a tejet is szeretem.

Most, tök hülyén hangzik ez is, de tényleg érzem, hogy ezek a dolgok összeálltak bennem. Megértettem valahogy azt, hogy valójában ugyanaz a költő, a kritikus, a tanulmányíró és a blogger perszónám, akárhol vagyok vagy akármit írok, a magam módján tudok gondolkodni és beszélni, és szeretem is ezt a magam módjánt, és tudom, hogy képes arra, hogy fejlődjön majd még ebben. Ezzel együtt persze máshogy írok verset, kritikát és tanulmányt (remélem), de közben ugyanaz az ember kíváncsisága van a sorok mögött, és ezt jó, ha látjátok, és jó, ha végre én is látom.

Szóval, és nem gondoltam, hogy ma erre is ki fogok térni, de most itt organikusnak érzem, a héten megosztottam a blog Facebook oldalán a Magnó Kurzus első részét, mert az van, hogy egy picit erre a blogra is a saját blogomként tekintek, noha nagyon azt hiszem sosem fogok eltérni a tematikájától, ami az egyik legfontosabb vállalása az életemnek (jó, ez a szó itt fura), és ebbe a saját hangba és saját blogba ilyen dolgok is vannak, ha tetszik, amit a blogon kaptok, talán az is érdekes lehet.

Mert, az a baj, hogy tényleg őszintén hiszek benne, hogy lehet tartalmat gyártani, ha szeretnél, és én tényleg nagyon szeretnék. Keresem a helyeket, a médiumokat, a működéseket, keresem a szabadságom ebbe, és bízom benne, hogy ebből lehetőségem lesz majd valamiféle egzisztenicát is építeni magamnak. Persze, nagyon sok minden a fent felsoroltakból tök ingyen kör kvázi, szerelemprojektek és tanulókörök, de most az is elég jó, ha csak bele tudok jönni. Bele abba, hogy én, Veszprémi Szilveszter költőként, slammerként, kritikák írójaként, interjúk kérdezőjeként, Szisziként, az Eközben Szegeden blog bloggereként és főszerkesztőjeként, vagy épp Szilvióként itt ezen a blogon, valami olyat csinálok, ami nagyon hasonló egymáshoz, és ami nagyon fontos nekem így együtt.

Nem tudom mennyi közszolgálat volt ebben a bejegyzésben, lehet, hogy tudnék még egy bekezdést írni arról, hogy milyen tanulságok lehetnek ebben a történetben, de nem akarok, sem hazudni, sem didaktikusan igazat mondani. Ha van benne tanulság, örülök, ha nincs, akkor is meg akartam írni, remélem legalább élveztétek. Ennyi, és ez elég is.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén