LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Hónap: 2021 október

#Előbújós: Az első előbújás napja teljes szabadsággal

Sziasztok,

azt hiszem, hogy egy picit mindig nehéz téma ez az előbújás napja egy meleg blogger számára. Jellemzően hetekkel előtte elkezdünk beszélgetni arról a barátainkkal, hogy miről kellene írnunk idén, mi jelentene újdonságot, mást, így, ha az Előbújós bejegyzések közé lesel, nagyon különböző posztokkal találkozol. De idén ez a probléma fel sem merült, elképesztően egyértelmű volt, hogy kvázi egy kibeszélőst hozok arról, mi minden változott az elmúlt évben bennem az előbújással, és persze a bloggal kapcsolatban.

A nemzetközi coming out napot mindig egy elképesztően fontos dolognak tartom, mert alapvetően ünnepli a sokszínűséget, példákat tud mutatni, és itt most nem megemlékezünk dolgokról, mint egy-egy a közösség számára fontos emléknapon, nem együtt vagyunk, ahogy mondjuk egy Pride vonuláson, hanem ezen a napon tényleg a bátorságot, a kiállást, a vállalásokat ünnepeljük. Azokat az LMBT+ emberek életében (és itt a blogger persze csupán a saját életéből indul ki) fontos eseményeket, helyzeteket, amelyek hozzájárulnak, hogy ő maga ebben a világban önmagukként élhessenek, elmesélhessenek egy vicces történetet a kollégáiknak, amiben a szerelme is szerepel, beszélhessenek közéleti, politikai aggodalamikról, vagy egyáltalán, mismásolás nélkül válaszolhassanak családi, baráti kérdésekre.

Amikor először láttam a Milk című filmet, amely Harvey Milk LMBT+ aktivista és politikus pályáját és halálának történetét meséli el, az a jelenet hatott rám a legjobban, amikor a Briggs-indítvány elleni kampányában (amely szerint a homoszexuális pedagógusok elbocsájthatóak volnának munkájukból), arra kéri a meleg közösséget, hívják fel a barátaikat és családtagjaikat, és mondják el, hogy amikor a melegekről gondolkodnak, róluk is gondolkodnak. És ennek az üzenete 2021-ben sem lett kevésbé időszerűtlen.

Az elmúlt egy év számomra személyesen, szakmailag és közérzetileg is egy hatalmas sikertörténet, és tehet a politikai hatalom bármit, ez így van. De nézzük, hogy pontosan miről van szó.

Idén úgy kezdtem el az évet, hogy előbújtam a családom számára is. Vagy hát, megbeszéltük, hogy tudjuk, és hogy ez nem igazán számít. Nincsenek többé olyan bejegyzések, amiket valakinek nem kellene meglátnia, nincsenek többé bátortalan posztok, elmaradt kiállások, akár csak kommentek, olyan helyzetekben, amikor azok fontosak lettek, lehettek volna. Nincsenek többé azok a szorongások, hogy ki mit lát, ki mit láthat az életemből. Nincsenek eltitkolt, nem viselt kitűzők, és nincsenek másként fogalmazások sem. Nincsenek. Szabad vagyok. A kimondás és a családom, a barátaim szeretete felemel és tart. Nem lehet bajom, és ezért elmondhatatlanul hálás vagyok.

És tulajdonképpen ez a premisszája mindennek. Minden ebből következik. Hogy amúgy egyszerre merek pályakezdő költő, kritikus lenni, egyszerre merek slamelni, és egyszerre merek az a könyves blogger lenni, aki az Egy meleg srác olvas blogon ír, és amúgy az LMBT+ témákban próbál képben lenni. Amíg nem tudtam, hogy milyen felszabadító lesz a melegséget úgy vállalni, hogy nincs olyan helyzet, amiben nem mismásolnám el, azt hittem, hogy ezek szigorú korlátok. Hogy a Veszprémi Szilveszter nevű költőnek és a Szilvió nevű bloggernek, noha ugyanaz a személyiszáma, nem azonosak a platformjai, molyon inkább a könyves blogger énem jön ki jól, instagramja Veszprémi Szilveszternek van, a blog facebook oldala viszont csak Szilvióé.

Na, ma már ez nem így van, és hülyeség volna azt mondani, hogy ez csak belső eredmények mentén született meg, mert erről szó sincs. Irodalmi emberek elkezdték megosztani és lájkolni a tartalmaimat (persze azért nagyrészt, mert címverseny van, mindenki örül, ha írnak a könyvéről, ilyesmi – az irodalmi intézményrendszer toxikus működéséről talán majd egy másik bejegyzésben néhány Jägermeister után), úgy, hogy vagy tudják, vagy nem, hogy én állok mögötte. És ez a blogos megosztás annyira nem bevett szerzői gyakorlat valójában, itt valamiért mégis működik (valószínűleg mert az eszerint működő rendszer könyveit olvasom), és bár cinikusan beszélek erről, azért elképesztően hálás is vagyok.

Miközben mindenkinek azt mesélem, hogy 2021 az az év, amikor megértettem, hogy az a nagyon sokféle feladat és szöveg, amivel dolgozom, mind az én érdeklődésemnek egy darabja, de valójában még tanulom megérteni.

Szóval nem tudom, hogy annak, hogy meleg vagyok, van-e köze a verseimhez vagy a slam poetry szövegeimhez. Nem tudom, hogy van-e köze a kritikáim figyelmének ahhoz, hogy meleg blogger vagyok. Nem tudom, hogy van-e köze a melegségemnek ahhoz, hogy roma meséket kutatok. Nem tudom, hogy minek mihez van köze, de nem is érdekel. Túl vagyok ezen a problémán, és tanulom ezt megszokni. Valószínűleg a bloggal meghatároztam valamennyire az irodalmi szocializációmat (bár így kívülről tudok mindent a kiadókról, friss megjelenésekről, kiadói sorozatokról például), pláne úgy, hogy gondolkozom valamiféle LMBT+ tematikájú szövegen is (ami talán évek múlva egyszer realizálódik is majd), bár az eddig született verseknek ez abszolút nem áll a fókuszában, nem tudom, hogyan lehet poétikailag megfogni ezt a kérdést, és a versírással kapcsolatos figyelmemet sem ez köti le, nem ez érdekel.

A múlt héten egy egyetemi órán arról kellett gondolkoznunk, hogy kikhez érünk el. Én egyszerre érek el azokhoz, akik a szegedi slam poetry közösséget figyelik, azokat, akik a fiatal kortárs líra felé nyitottak, és azokat – akiknek akár fogalmuk sincs az irodalmi intézményrendszerről, de – érzékenyek az LMBT+ témájú olvasás iránt. És szeretek ennek a figyelemnek a középpontjában lenni, nem akarom eltakarni vagy letagadni egyik irányt sem. A slam színpadon álló srác néha közöl irodalmi folyóiratokban, portálokon, amúgy van egy városi blogja, és vágod, amúgy meleg is, és ír a könyvekről, amiket LMBT+ témában fontosnak tart. Ezeknek a szerepeknek nem csupán a személyi száma közös, hanem az ember is mögötte, aki történetesen én vagyok.

Melegnek lenni nem azt jelenti, hogy mindenhez köze van a melegségemnek, amit csinálok, de melegnek lenni azt jelenti, hogy szerves része ez az életemnek, a gondolataimnak és a figyelmemnek. Azt hiszem nem leszek jobb nagybácsi attól, hogy meleg vagyok, de meg tudja velem beszélni az unokahúgom, hogy Tom Felton mennyire jól néz ki a Harry Potter filmek utolsó részeiben. Nem leszek jobb kutató attól, hogy meleg vagyok, de talán érzékenyebben látok hatalmi és (szintén – úgy tűnik ma beragad ez a szó –) intézményrendszeri helyzeteket a roma mesék körül. Nem leszek jobb blogger attól, hogy meleg vagyok, de talán tényleg sikerült megtalálnom valamit, ami nem csak nekem hiányzik.

Nem tudom, hogy mi volna, ha nem lennék meleg, és nem is akarom megtudni. Jó, hogy így van, jó, hogy teljesen szabad tudok lenni ebben, és jó, hogy egyre több embert látok ebben a szabadságban, és bánt, hogy még mindig rengetegen lehetnek olyanok, akik számára ez a helyzet nem adott, vagy úgy érzik, ez a helyzet nem lehet adott. Az előbújás napja ezekről az adott és az elérhetetlennek tűnő helyzetekről is szól. Helyzetet teremt ünnepelni a sokszínűséget, és helyzetet teremt kibeszélni a strukturális gondokat, amelyek ezeket a vállalásokat nem teszik lehetővé. A Harvey Milk szájába adott szavak erről a munkáról szólnak, és úgy éreztem, hogy mára így osztom meg a tanulni valómat.Köszönöm szépen, hogy velem tartottál.

Ha volt a posztban olyan gondolat, ami megfogott, és szeretnéd támogatni a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Én biztosan rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Szeptemberi summa

Halihó,

ez a nagyon-nagyon hosszúnak tűnő hónap tele volt szuper fontos eseményekkel, akár a könyves világot nézzük (Könyvhét, vagy Sally Rooney új könyvének a megjelenése, az SZTE BTK Kiadók napja), akár úgy általában az életet (új tanév indult, kutatói ösztöndíjas lettem), és még a közélet is durván zsúfolt volt, dehát, mi meg erősek és ügyesek vagyunk, bírjuk. Ebben a hónapban 14 könyvet sikerült beszereznem. 7 darabot sikerült elolvasnom, 8 blogbejegyzés született ebben a hónapban, ebből 2 értékelés, és egy csomó mindent írtam a blogon kívül is, kezdjük szépen sorjában:

14 könyvet szereztem be ebben a hónapban:

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ
Sally Rooney új könyvét egy picit jobban vártam, mint a Messiást, miközben tele voltam félelemmel is vele kapcsolatban, hisz az előző két könyvéért nagyon lelkesedtem, és közben féltem is, hogy receptszerűen születik majd meg, mert az első két könyv nagyon hasonlóan személytelen és szikár. Rooney ebben a könyvben kinyitotta az alkotói világát, nem csak kis szubjektumokat mutatott, hanem a politikai és társadalmi valóságot is a szereplői mögé festette. Nagyon jó volt olvasni, gyorsan egy értékelést is hegesztettem hozzá.

Orcsik Roland: Fantomkommandó
Eddig is kivédhetetlen volt, hogy elolvassam egyszer Orcsik Roland délszláv háborúról szóló könyvét, mert állatira érdekel, de már meg is találtam egy antikváriumban. Most, talán a háború kitörésének harmincadik évfordulója kapcsán, talán annak kapcsán, hogy idén először voltam Szerbiában, vagy talán mindennek a kapcsán eléggé foglalkoztat a délszláv háború tapasztalata, Orcsik pedig kamaszokról írt, akiken ez a háború csak átment, és valahogy nagyon fontos nekik, hogy miközben a korlátozások határozzák meg a mindennapjaikat, alapítsanak egy zenekart. A kedvenc Márai regényem a világháború közbeni kamaszokról szól, akiknek a színház jelentette ezt, Orcsiktól más stílusban, de egy hasonló jó regényt várok, egy meg majd jól megkérdezem tőle, olvasta-e a Zendülőket.

Stephen King: Az írásról
Egy ismert író tanárunkkal (akit nem tudom, hogy ér-e megnevezni) van kreatív írás kurzusunk, játszásiból most regényt tanulunk írni, és nagyon hasznosnak találta ezt a könyvet, ezért jól megvetette velünk, és jól el is olvastatja. Ezzel együtt is, ez nem egy tankönyv, nincsenek benne címekkel ellátott fejezetek, King inkább gondolkodik az írásról, elmondja, hogy nála hogyan szokott lenni, de közben a könyv első száz oldala meg életrajz arról, hogy milyen hatások tették őt íróvá. Ilyesmibe van, jó könyv, amit nem akartam megvenni, mert nem olvasok sok Kinget (amit olvastam rövid volt és kevésbé lelkesítő – itt írtam róla –), de hát, ha kell, akkor kell, és nyilván épülésemre fog szolgálni.

Pál Sándor Attila: Rokonok
Jaj, itt sok minden van. Egyrészt az, hogy nagyon bírom Pál Sándor Attilát. Nagyon azonosulok a humorával és a cinizmusával, egy csomó tök releváns kis dolgot ír ki Facebookra, én meg mindig megveszem a szegedi bemutató körül az új könyvét, mert jól beszél róla, és nem is bánom meg, hogy megvettem, mert jó dolgokat ír, csak borzasztóan nem érdekel az a világ, amiben ő jól működik. A legutóbbi két verseskötetében a balladák domináltak, amik akkor izgattak, ha valami nagyon irodalomelméleti dolgot is boncolgattak a témái mellett identitásról, közölhetőségről… A Rokonok pedig novelláskötet, ami a néprajz, a néptánc és a vidék hol fantasyba, hol inkább mágikus realizmusba hajló ábrázolásába hajlott. A legizgalmasabb szövegek számomra itt is azok voltak, amik az elbeszélhetőséget tematizálták nagyrészt a néprajzi kutatások adatközlő szerepéből, de az első szöveg kis semmisége is tetszett. Szóval ez egy nagyon menő kötet, ami diskurzust kezd a hagyomány és a kortárs tapasztalatok között, vágok be képet a borítóról, ami nagyon tetszik (bár a cím betűtípusa szerintem nagyon olcsó 2003-os 3D WordArt betűtípust idéz), és nagyon jól kifejezi mindezt. Olvassatok sok Pál Sándor Attilát, én is csinálom, és örömömet is lelem benne, csak nem törik rám a világot.

Marabu: A gonosz törpekommandósok világuralmi terveinek csúf bukása egyetlen eseménytelen csütörtök délután
Szabó László Róbert közéleti karikaturista frissen megjelent többedik gyermekkönyve, ami nagyon érdekelt, nyilván a címe miatt, és azért is, mert a Dodó könyveket sok ismerősöm nagyon szereti… A cím pedig eladta.

Edith Pattou: Északfi
Ez egy szupernek ígérkező történet, ami gyerekkönyv létére is 430 oldal tök kis betűkkel, és tök őszintén meg vagyok ezen lepve, sőt, egy picit meg is vagyok ütközve. Mindig vágyakozva néztem ezt a könyvet molyon, arról szól, hogy a hagyomány szerint az észak felé született gyerekek felnőttként messzire kóborolnak az otthonuktól, és Rose-ra is ez a sors vár a regényben. De nem biztos, hogy ez 430 oldalon át lekötné magába a figyelmemet, meg hogy egyáltalán (bocsi, ez nagyon rosszul fog hangzani, de tényleg ez van), ér-e nekem annyit ez a sztori, hogy 430 oldalt olvassak. Szóval molyról vettem ezt a könyvet másodkézből, most a polcomon van, nyáron, vagy valamelyik vizsgaidőszakban bepróbálkozom vele, és a többit meglátjuk. Ha a könyvesboltban látom, nem veszem meg, mert elrettentett volna, azt hiszem egy gyerek is így járna ezzel, szóval tényleg fura, de közben meg nagyon jó érzéseim vannak a könyvvel, meglátjuk.

Juhász Márió: A konyhában meg Elmore James szól
Juhász Márióval talán egyszer beszélgettünk 2017-ben, de akkor nagyon úgy emlékszem rá, hogy megvolt a maga ízlése és világa, amit frankón ki tudott fejezni, és úgy érzem, ez, a debütötete is egy ilyen gesztus. Az első néhány elolvasott versből (és egyáltalán a korábbi publikációkból) még nem alakult ki bennem egy határozott irány, amerről olvasva izgalmas ez a kötet, de látszik, hogy van egy jól eltolt figyelme, ami más dolgokat vesz észre, és egy ilyen halál nyugodt, talán öncélú, de közben mindenképp figyelemre érdemes lassú kötekedése. Bírni fogom ezt a kötetet, azt érzem.

Lukács Flóra: Egy sanghaji hotel teraszán
Lukács Flórának talán néhány versét olvastam korábban (szintén egy debütkötetről van szó), de a könyvet valójában az adta el számomra, hogy sok ismerősöm elképesztően lelkesen beszélt nekem róla. Szintén az első verseket olvastam csak, azok ezt a shanghaji hangulatot hozták, idegenséget, tapasztalatlanságot, az önazonosítás kényszerét. Tetszik, lelkesít, olvasom majd.

K. Horváth Zsolt: Bundátlan Vénusz
A szerző a szeméremszőrzet kultúrtörténeti és társadalomtörténeti alakulását vizsgálja, és teszi mindezt tök közérthetően, de nem megspórolva ezzel a tudományos munkát. Jó könyv, de mivel nem kell az egyetemre, és írnom sem kell róla, befogtam alvós könyvnek, így nem tudom, hogy mikor lesz ebből befejezés, de szeretek érthető esszékre meg tanulmányokra elaludni.

Láng Orsolya: Személyes okok
Megint vers, megint nem tudom, hogy miről, csak belelapoztam, és izginek tűnt. Pontosnak. Ez volt az érzésem ezzel a kötettel. Fehér Renátó amúgy gyönyörű fülszövege sem nyújt segítséget, de azt a legtöbb kortárs verseskötet fülszövegétől el sem várjuk. Azt mondja, beszélgetnek ezek a versek kis dolgokról, például, hogy ránk reggeledik séta közben és hogy van ilyen. Jó mondatok voltak benne, amikor belelapoztam, így került a polcomra.

Lázár Bence András: Kávé, tejjel
Lázár Bence András kötete is egészen lelkesített, már a megjelenés hírére is jól felkaptam a fejem, tetszik a címe, ilyenek. Kedvelem a szerző poézisét, bár nem egyértelmű, hogy így van, a legutóbbi kötetének van valamiféle nyelvi tartása, amivel eltávolítja magát a kortárs fiatal irodalom tipikus nyelvétől, de ez tudott nálam működni, itt pedig majd városi tereket és öndefiniálási kényszereket és kísérleteket látunk, és hát, ezek a kedvenc dolgaim.

Péczely Dóra (szerk.): A ránk bízott kert
A Versumnak volt egy nagyon menő ökopoétikai sorozata, amelyben kortárs ökológiailag érzékeny és releváns nemzetközi kortárs verseket fordítottak le, és a könyvben ezek a versek kerültek kiadásra egy összeszerkesztést követően. Nagyon szeretem a Versumot, nagyon lelkesítően nyúlnak tök haladó témákhoz (volt queer versek blokkjuk is a nyáron, őszintén ajánlom), és bár a versek jó részét már olvastam, mégis fontos volt számomra, hogy könyvformában is meglegyen.

Erőss László: Furcsa párok
Erőss László 1984-ben megjelent melegekről szóló könyvét már régóta feltettem a kívánságlistámra, és most derült égből megláttam egy Újbudai könyvszekér mellett elhaladva, mondhatjuk, nekem előkészítve. A könyv talán az első magyar nyelvű támogatói tényirodalmi munka, amely a homoszexuális szubkultúráról kíván beszámolni, és érdekel, hogy milyennek látta ezeket az egyéni életutakat és ezeket a közeget.

Kirsten Smith: Trinkets – Csecsebecsék
Bolti szarka kamaszok, akik megtalálják egymást valahogy, versenyeznek, próbálkoznak a leszokással, és az egész vicces és kedves lesz. Láttam a könyv Netflix adaptációját, de abban az időszakban, amikor naponta néztem meg egy-egy Netflix sorozatot, így nem emlékszem belőle sokra, csak arra, hogy kedves volt, vicces volt, és hogy jól használta a történet ezt az abszurd szituációt. Egy molyos kincsmentő ajándékozásról van. 🙂

7 könyvet sikerült ebben a hónapban elolvasnom

Seanan McGuire: Mélybe ránt a Lápvilág
Megjelent a Csellengő gyerekek ifjúsági portalfantasy sorozat harmadik része, szóval el kellett olvasnom a másodikat, amiért őszintén fogok lelkesedni a következő értékelésben. Már megvettem a harmadik részt, szóval tényleg jól sikerült regényről van szó, ami megválaszolt sok, az első könyv kapcsán felmerült kérdésemet, miközben egy egész világot megismerünk egy ikerpár történetén keresztül. Előljáróban talán ennyit, remélem a jövő héten tudok róla majd mesélni nektek.

Piret Raud: Segítség! Anyu összement!
A Sally Rooney kötet megjelenése előtt egy héttel már csak rövid könyveket olvastam, hogy amint megjelenik, egy ültőbe be tudjam fejezni az előző olvasmányt. Így akadt a kezembe ez a könyv is, amit még tavasszal, rögtön a megjelenése után vettem. A könyv egy észt író gyerekkönyve, aminek nagyon lelkesített az alapötlete. Az anya egészségügyi és egyéb okokból egyre inkább veszti el az önbizalmát, és ez fiziológiai tünetekkel is jelentkezik nála. Történesetesen, összemegy, és a fiának kell rá vigyáznia, ám az anyát az iskolábanlopják a táskájából. És ez tök jó téma, sőt, menő, hogy más mentális helyzeteket is ezen a mágikusrealista vonalon keresztül ábrázol, sőt, klassz, ahogy a kóbor kutyáról, vagy az ember és ember közi kapcsolatokról beszél a könyv, mégis, az az érzésem az egésszel, hogy szörnyen elnagyolt, vázlatos maradt, és – utálok ilyet mondani, tényleg – de az illusztrációk sem voltak szépek. Nagyon-nagyon szerettem volna ezt a kis füzetnyi kedves és elképesztően fontos társadalmi szerepet vállaló könyvet szeretni, és utálom, hogy nem tudtam.

Zelei Bori: Csörög
Zelei Bori Csörög című könyve a magyar nyelvű LMBT+ irodalom egy tök fontos szövege kell legyen abban az értelemben, hogy ez az a könyv, ami egyáltalán nem gondolja túl magát. Két lányról szól, akik randizni kezdenek, aztán (beteljesítve ezzel minden leszbikussztereotípiára épülő vicceknek a valóságát) gyorsan összeköltöznek, és zajlik tovább az élet. A főhős egyetemre jár, kocsmázgat, a barátaival találkozik, például a meleg Bélussal, és közben az egész csak halál laza, könnyed, póztalan, élnivaló. Már egy csomó embernek ajánlottam a könyvet, mert lelkesít, hogy a póztalansága a nyelvezetéből is dől, és nagyon várom, hogy rövidesen nektek is meséljek róla.

Lázár Ervin: Korona és kard
Lázár Ervin utolsó munkái között találkozunk a mondahagyomány újraírására kísérletet tevő szövegekkel és Ámi Lajos nyírségi cigány mesemondó történeteit átdolgozó anyagokat is, amelyeket tavaly év végén a Móra Kiadó egybegyúrt, és újra kiadott. A könyv egészen konkrétan visszadta a reményemet és a kutatói vágyamat a cigány mesékhez, gyorsan írtam róla az f21.hu gyerek- és ifjúsági irodalom rovatába is.

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ
(Fent már írtam róla, sőt, az értékelést is belinkeltem róla.)

Henry James: A csavar fordul egyet
A csavar fordul egyet egy nagyon klasszikus kísértettörténet, amiben egy vidéki házba két testvér mellé nevelőnő érkezik, aki nagyon elhivatott a munkájában, és meg akarja menteni a gyerekeket a korábbi nevelőnőjüknek és a szolgálónak a kísértetétől. Csakhogy kérdés, hogy ki is a kísértet, ki árthat a gyerekeknek, biztos-e, hogy minden rendben van ebben a házban. Kísértettörténet, ami tele van kihagyásokkal, amik elvileg a feszültség fokozását szolgálják, én viszont csupán nem értettem az egészet. Nem volt egy nagyon lelkesítő olvasmány, bár ez kifejezetten nem is a zsánerem, órára kellett olvasnunk.

Pál Sándor Attila: Rokonok
(Fent már írtam róla.)

8 blogbejegyzés született ebben a hónapban:

Szeptember 2-ára csúszott át az augusztusi summa, majd érkezett (valamelyest itt is jó szó volna az átcsúszott) T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél című könyvéről szóló értékelésem és imádatcunamim. Ezt követte a havi 1 és 6, a felsorolt könyvekből négyet olvastam csak most, de mindegyiket el fogom rövidesen, amelyik LMBT+ arról, természetesen értékelés is születik majd (így a Csörögről és a most kimaradt Szapphó-paradigmáról, valamint a Végtelen napokról). Ezt követte a havi kibeszélős bejegyzés, amelyben arról meséltem, hogy milyen LMBT+ kulturális médium hiányzik nekem nagyon most, főleg abban a keretben írtam erről, hogy ha megnyerném a lottót, akkor egy ilyet azonnal nekiállnék szervezni. A hónap közepén érkezett a Hová lettél, szép világ alternatív fülszövege majd az értékelése, ezt követően kiiktattam magam egy hétvégére, ami a Sex Education harmadik évadáról szólt számomra, és egy bejegyzésben összegeztem, hogy miért is kellene ezt a sorozatot mindenkinek megnéznie, majd érkeztem a Mélybe ránt a Lápvilág alternatív fülszövegével, most pedig itt ez a summa, ami már bőven az októberiben fog számítani, mert el-elúsztam a dolgokkal. Megesik, bár nem örülök.

De a blogon kívül is írtam:

Szeptember 10-én jelent meg az Eközben Szegeden blogunkon a Felsőbbévesek felelőssége című szövegem, ami az elsősökről szól, mint kedves, picit elveszett lényekről, akik épp ismerik meg a várost, majd múlt hét pénteken az El kell gyászolni helyeket című szövegben arról írtam, hogy helyek és érzetek jönnek-mennek, és be kell látni, hogy kötődtünk egy-egy szokáshoz, szinte hagyomány ugyanott venni másnaposság űző granolát, vagy üres órákban sajtosrudat enni a főtéren, és gyászmunka ezen lehetőségek megszűnéséről gondolkodni.

Emellett a szeptemberi Kortársban megjelent két versem, a Mária című, amely arról gondolkodik, hogy Mária a 33 éves Jézus mellett ábrázolva sem öregszik, míg mi, akik a templom mellett sétálnak, felnőttünk, illetve a Találkozás két öregasszonnyal című, ami egy barátságról kíván beszélni, annak kíván emléket állítani. Kritikákban is erősebb időszak volt ez, megjelent a már említett Lázár Ervin átdolgozásairól szóló kritikám az f21.hu-n, illetve Ocean Vuong Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című kötetéről (amiről a blogra amúgy értékelést is írtam itt, most pedig tanulmányt írok) megjelent az első nyomtatásban közölt kritikám is a Műútban, ami szintén nagyon jó érzés.

És amúgy voltam

tök jó kiállításokon Budapesten. Pár napig még láthatjátok a Kassák Múzeumban a Költészet és performansz című kiállítást, ami a kelet-európai neoavangard mozgalmakról mutat egy színes képet (nagyon szerettem Simon Bettina kiállításesszéjét róla, belinkelem), október közepéig látható a Petőfi Irodalmi Múzeumban a 4×4 Illusztrátor kiállítás, ami egy izgalmas gyűjtés a V4-es országok kortárs gyermekkönyv illusztrációiból, de amúgy voltam már nem látható kiállításokon, így az B32-ben szervezett Otthon című illusztrációs kiállításon, vagy a Budapesti Történeti Múzeum és az Off Biennále Budapest közös szervezésében újra kiállított Péli Tamás Születés pannót is megnéztem, ami a cigányság történetének kívánja valamiféle hatalmas mitikus és történelmi összegzését adni, és nagyon sokat adott szintén a kis kezdő kutató létemnek.

És amúgy, néztem új magyar filmeket is, amire amúgy biztatnék mindenkit, de kifejezetten súlytalannnak és ad-hocnak, receptszerűnek gondoltam sajnos A legjobb dolgokon bőgni kell című filmet, a Toxikoma viszont egy nagyon menő film volt, jól bánt az emberi határokkal, bátor film, bírtam és vadul ajánlom, számomra főleg a hatalomról szólt, arról, hogy kikre érdemes rábízni magunkat, és milyen kompromisszumok mentén marad valaki drogfüggő, tényleg jó film, nagyon kelet-európai lett ez a történet, állatira ajánlom.

Szóval ez a hónap jó volt, hosszú volt és sűrű volt (például még Patrick Ness könyvének a webkamerás bemutatójáról nem is beszéltem), és jó, hogy vége volt azért. Holnap előbújás napja, amire egy kedves mesélős bejegyzéssel készülők, 1 és 6, illetve értékelés is várható rövidesen.

Ha volt a posztban olyan gondolat, vagy könyvajánlás, ami megfogott, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán. Én biztosan rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén