LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Hónap: 2021 október

Októberi summa

Sziasztok,

a szeptemberi summa elején még arról panaszkodtam, hogy milyen lassan telt el az a hónap, és hát, ehhez képest az október vége öles léptekkel érkezett el, kapkodtam a fejem, azt hittem, hogy még heteim vannak az október végi summáig, de az az igazság, hogy nincsenek heteim már addig, és ez nem is baj. Ebben a hónapban 14 könyvet sikerült beszereznem, 9 könyvet olvastam el, nagyrészt a frissen polcra kerültek közül, ezzel a bejegyzéssel együtt pedig 6 bejegyzés született a hónapban, lássuk most mindezt bővebben:

14 könyv került a polcomra:

Kormányos Ákos: Töredezettségmentesítés
Ákos második kötetét régóta várom – noha módszeresen az első kötetét még mindig nem olvastam végig, csak mindig bele-belekapok –. Még a Literán Terék Anna írt egy hosszú ajánlót róla, ami felkeltette az érdeklődésemet, és Ákossal is beszéltünk már a kötetnek a térhasználati dolgairól, mégis meglepett a kötet. Nagyon frissítő, nyers, szókimondó, szembenéző anyag. Ákos mozgáskorlátozott, tud járni, de a lépcsők és az emelkedők, pláne korlátok nélkül gondot okoznak számára. Ebben a kötetben a vádlás igénye nélkül szembesít minket arról, milyen tök piti helyzetek, állva használhatatlan liftek, rosszul elhelyezett korlátok, anyósi-apósi félelmek, tanácsok, és persze félreértések mentén szerveződik így az élete. Nagyon lelkesítő az, ahogy visszafogja a nyelvet, arra használja pusztán, hogy kimondjon dolgokat, ellenkezzen a megnevezés mindenkori tabujával, a titkok, pletykák és félelmek megnevezhetetlenségével. Kilóra megvett ez a nyelv, talán azért is, mert én is próbálkozom hasonló kimondhatósággal, de nyilván enélkül is zseniális, csak most jobban figyeltem arra is, hogy mit érdemes eltanulni.

Kálmán Olga: Szeretemország
Beszélgetőkönyv Márki-Zay Péterrel
Kálmán Olga könyve nem sokkal azután jelent meg, hogy felmondott neki a HírTv, és talán a legizgalmasabb vállalkozása volt, ami azóta történt vele. Akkor MZP épphogy megnyerte a hódmezővásárhelyi időközi választást, és az ország pár hónapra rá még egy kétharmadot szavazott a kormánypártoknak. Emlékszem, Kálmán Olga a választások után mindenkitől azt kérdezte, hogy a társadalmi elégedetlenség – oktatás, egészségügy… – hogy-hogy nem ért kormányváltást, miközben persze neki is, és MZP-nek is vannak erre a kérdésre válaszai. Jókor sikerült ez a könyv, tényleg ellenzékváltó hangulatban beszél az elégedetlenségről, és közben megismerjük ezt a férfit, Márki-Zay Pétert, aki sokat tanult és sokat gondolkozott, a kötetben tényleg csak beszélgetnek. Ami jó a könyvben, hogy kvázi napi politikafogyasztóként meg tudtam volna én is írni, MZP hiteles, ez ezt jelenti, de közben meg el is mélyíti a kozervatív, de figyelmes és érzékeny politikus szétidézett gondolatait. Aznap vettem a Lírában akciósan 800 Ft-ért, amikor Karácsony Gergely visszalépet MZP javára, jó vásár volt megvenni, noha korábban is MZP-t támogattam a szavazatommal (igen, tényleg elég elitellenes vagyok – erről már írtam itt – , bár nem hiszek sem az egykulcsos adózásban, sem Orbán Gáspár vélt szexualitásának a kiteregetésében, bár arról beszélhetnénk már itthon, hogy emiatt alkalmatlan valaki).

Ali Smith: Tél
Ali Smith Évszak-kvartettjének frissen megjelent második részét most még csak beszereznem sikerült, de idén még biztosan el is fogom olvasni, és legnagyobb reményeim szerint sírni fogok megint a gyönyörtől, annyira csodálatos lesz. A szerző a külön olvasható, de a Brexit válságát feldolgozó sorozat második részében egy családi karácsonyt vesz górcső alá, amelyben egy fiú felbérel egy buszmegállóban álló lányt, hogy legyen a barátnője, amikor hazamegy az anyjához. Az anyjánál ünnepel most az anya testvére is, akivel rég nem találkoztak, így végsősoron négy idegen ember ünnepét nézhetjük végig Ali Smith bizonyára fantasztikusan szép leírásával. Az Ősz nagy kedvencem volt, kedvencként is meséltem róla az augusztusi 1 és 6-ban, tele volt a szöveg idegenséggel és helykereséssel, egy időtlennek hitt világ szétbomlásának tüneteivel, európaisággal, gyásszal. És, persze, ott van az a fantasztikusan kegyetlen jelenet a végén, amin tényleg sírtam, és amiről de utálom, hogy nem lehet beszélni spoiler nélkül. Sajnos még nem olvastam, de nagyon várom, hogy tudjam olvasni.

Seanan McGuire: Cukorszín égbolt alatt
Újabb karakter történetét ismerjük meg mélyebben a Csellengő gyermekek sorozatból, aminek az első részéről, a Minden szív kaput nyitról itt, a másodikról, a Mélybe ránt a lápvilágról pedig a hét elején itt írtam. Ezek az ifjúsági fantasy kisregények a boldogtalan gyermekkor témáját járják körül, fő állításuk nagyjából az, hogy mivel sok világ létezik, nem biztos, hogy minden gyerek a maga számára legmegfelelőbb normák mentén működő világba kerül, és ezeken az anomáliákon megjelenő ajtók korrigálnak. Ebben a könyvben a Minden szív kaput nyit egyik nagyon kedves, színekben és gondolatokban tobzódó karakterét követjük, a könyv maga szeptemberben jelent meg, ezért olvastam el gyorsan a sorozat második részét, a harmadikat is olvasom majd, ha beérem magam az értékelésekkel.

H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregék
H. Balogh Gyula könyvét szintén már elé régóta vártam, 2018-ben mellettem ült egy színpadon szegedi fiatal íróként, amikor felolvasott egy részletet, ami üdítően random és vicces volt. A könyve a szegedi Alsóvárosról szól, ami egy külön kis világ a városban, megvan valamiféle falusias jellege, fontos központ a ferences kolostor, így a hitélet is a mindennapok és a hagyományok része. Itt él kilenc évet az elbeszélő, miközben magába szívja a környék történeteit és maga is kapcsolódik ehhez az abszurd világhoz. Nyelvileg szerintem nem annyira izgalmas ez a szöveg, talán azt is ki merem mondani, hogy lehetett volna nagyobb keretben dolgozni az összegyűjtött anyaggal, de közben tele van tök izgalmas reflexiókkal a térről, a fikcióról, a felnövésről, amit ez a kilenc év jelentett. Olvasás után írtam a szerzőnek, és épp interjút csinálunk, hogy mindezt jól átbeszéljük, és eddig bírom a beszélgetést, remélem a jövő hónapban megjelenik majd a Tiszatáj Online-on.

Bányainé Nagy Judit – Fancsikai Eszter – Tapasztó Orsi: Nem akarok beleszólni
Innen szép nyerni
A Nem akarok beleszólni lányok friss regénye egy vidéki lakodalomról, ahol a három Budapestre költözött lánytestvér szembenéz az anyjuk nyomasztása jelentette démonokkal. Izgalmas szöveg lett, nem vadul szépirodalmi, de működik, vicces, kedves, mély, érzékeny dolog, pénteken írtam hozzá alternatívfülszöveget, a jövő héten érkezik róla az értékelés is.

Karácsonyi Zsolt: Függőleges állat
Ez a verseskötet valami elképesztően rossz volt, viszont kötelező volt. Épp képzem magam egy kritikaírói műhelyen, hívjuk műhelynek, bár nem igazán műhelyszerű, mindegy is. Szóval erről kell majd írnom, miközben elképesztően rossz volt. Lehetne izgalmas, de nagyon nem az. A fő tétje, hogy formailag tele van kísérletekkel, különböző poézisnyelvek szólalnának meg benne, ám valójában ezek a versek borzasztóan unalmasak, feleslegesen esztétizáltak, túlírtak, és haszontalanok, és nincs is mögöttük az a radikális formai keret sem, amiben ez talán még így is működni tudna. Nyilván megfogalmazom majd ezt hosszabban meg alaposabban, de az a bajom ezzel a kötettel, hogy ne írjanak emberek, ha nem muszáj nekik, ha nincs olyan mondanivalójuk, ami szétégeti őket belülről. Nem kell írni, ha nem akarnak, ez tök fontos, én meg próbálok rájönni, hogy mi volt az alkotói szándék, meg az idea, de az empátiám kiég, és csak szomorú vagyok, de majd lesznek gondolataim ennék reflektáltabbak is, ami biztos, hogy ez a kötet még mélyebbre lökött az épp zajló pályaeleji kiégésembe.

Maros András: Kávéházi pillanatok
Időről időre Maros Andrásnak szezonja van a könyves tartalomgyártóknál, és ez az év Maros András szezonban telt. Tavaly jelent meg, de év elején futott nagyot a Két-három dán című kötete, a nyáron pedig a Líra leakciózta a Kávéházi pillanatokat a nagy nyári akcióban. Én akkor lemaradtam a könyvről, most viszont ismét ugyanazon az áron volt kapható, így suhant is a polcomra, ráadásul rögtön két példányt vettem, az egyiket ajándékba. Aztán egy délután pihenésképpen elkezdtem olvasni a könyvet, és sikerült be is fejeznem. Kis, nagyrészt csattanós történeteket tartalmaz, ki nem találnátok: kávéházakból. És az a baj, hogy ezek a történetek ritkán viccesek, eredetiek, frappánsak, van néhány nagyon jó, de hogy valójában az a bajom ezzel a könyvvel, hogy kevés könyvnek, és hogy egy jó könyvtervező ebből szuper coffe table book-ot csinálhatott volna, frisset, tényleg kávézás közben olvasósat, felnevetőset, kreatívat, így viszont szörnyen nyeh lett. Nagyon kár érte, fájt a szívem, de hát ez ilyen.

Mikey Walsh: Kitaszítva
A Kitaszítva című könyvhöz szintén elképesztően olcsón jutottam hozzá a Lírában, és ez azért elképesztően jó, mert régóta szemezek vele, noha a Cukorkék égbolt alatthoz hasonlóan épp most ezzel sem tudok foglalkozni, de roma és LMBT+ kérdéseket is mozgat a könyv, és izgalmas, ahogy ezt teszi. A könyv egy angliai, traveller, vándorcigány életbe született kisfiú történetét meséli el, akit a szülei már a születése előtt boxolónak láttak, aki egy csodálatos karrierrel ki tud majd törni a nyomorból, de a fiú nem fogja tudni beteljesíteni ezeket a reményeket. Szintén egy olyan karakter, akit az iskoláztatás és a művészet emel ki, nagyon szeretem és fontosnak tartom Edouard Luis vagy Ocean Vuong önéletrajzi könyvét is ebben a melegség, és halmozott kisebbségi lét témában, bátran és lelkesen ajánlottam még Anna Gavalda Billie című fikciós regényét is a témában, és az is érdekel, hogy milyen lesz a traveller világ ugyanebben a keretben. Várom, lelkesen.

Bernadine Evaristo: A lány, a nő, a többiek
A 2019-ben Booker-díjas regény már magyarul is a polcokon, ráadásul Kállay Eszter fordításában, ami külön lelkesít, mert szeretem Eszter verseinek a közvetlen hangját és az érzékeny figyelmességét. Ez a könyv, egy társadalmi tablót mutat tizenkét nővel arról, hogy milyen Nagy Britaniában nőnek lenni ma, a fülszöveg felsoroló részlete mutatja, milyen klassz szövegnek ígérkezik ez, többet nem is tudnék hozzátenni, azon túl, hogy várom, hogy olvashassam:

Amma leszbikus színházi rendező éppen élete nagy lehetőségére, darabjának premierjére készül a Nemzeti Színházban; régi barátja, Shirley tanár, több évtizedes munka után is london egyik pénzhiányos iskolájában rekedt, egyik volt hallgatója, Carole mégis sikeres befektetési bankár lesz. Bummi takarítóként dolgozik, és nyilvánvaló eredményei ellenére aggódik, hogy lánya végképp elszakítja nigériai gyökereit. Az észak-angliai tanyán élő 93 éves GG viszont nehezen lép túl a múlt árnyékán. Míg LaTisha a három különböző férfitól származó gyerekének keresi a megfelelő apát, Megan a nemi identitásában bizonytalan, és a közösségi médiában próbál válaszokat találni.

Vay Blanka: Saját ketrec
Nagyon vártam ezt a könyvet, mert Vay Blanka, volt LMP-s politikus feltűnése számomra tök meghatározó volt a 2010-es években. Hetedikes voltam 2010-ben, akkor költöztünk be a városba, láttam az LMP-s plakátokat arról, hogy lehet-e más a politika, én is szoktam, hogy ez egy párt neve, miközben egyáltalán a pártrendszert akkor kezdtem el érteni. Aztán évekkel később bejárta a médiát, hogy ez az ember transznemű, nőként él tovább Berlinben, hasonló hírek. Szóval valahogy az egyik első volt számomra, akinek a nyilvánossággal együtt követtem a nemi átalakulását. A könyv első fejezetét olvasva meglepett, hogy ez számára is új tapasztalat volt, korábban biszexuális férfiként azonosította magát, és most írt egy hosszú könyvet, önéletírást, ami az előszóban úgy tűnik, hogy néha cinikus, akár a saját naivságával kapcsolatban is, de érzékeny az olvasóra és a közösségekre, amelyeket ez a téma érinthet, és amúgy, az első fejezet alapján őszinte is. Sajnos még nem olvastam tovább, de bízom benne, hogy fontos könyv tud majd lenni.

Dunajcsik Mátyás: Víziváros
Dunajcsik Mátyás kötete egyszerre ígérkezik egy szuper város/kerületregénynek és egy szerelmes történetnek, ami már önmagában is érdekel, nyilván városbuziként nagyon lelkesen fogadtam a hírt. A 24.hu-n megjelent egy interjú, ami ezt a regényt valamiféle honvágy- vagy búcsú-, otthonregényként keretezi, amiben a most épp Németországban élő író, költő a várostól való elszakadását is megírja. Azt várom leginkább ettől a könyvtől, hogy legyen szép, anélkül, hogy giccses volna, és nagy bizalmam van Dunajcsikban. Az ilyen regények tipikusan azok, amiknek egyszercsak eljön az ideje nálam, és akkor rádurrantok, és pár nap alatt kiolvasom, várom, hogy hívjon.

Jász Attila – Csendes Toll: Bölénytakaró
Annyira, de annyira szerettem ezt a könyvet, hogy nagyon, és ez egészen váratlanul ért. Szintén kötelező volt, de olyan őszinte lelkesedéssel faltam ezt a 170 oldalas verseskötetet, amekkora lelkesedésre most nagyon nagy szükségem volt. Két ember van ebben a kötetben, vagy hát, egy költő és egy alteregó, akire a költő rá tudja vetíteni a Kelet-Európában indiánná válás történetét egyfajta felnövéstörténetként. Elvált szülők, szegénység, természetközeliség, szeretet iránti vágy. Az egész szöveg nem igazán lírai, miközben az egész annyira velejéig alanyi és belső és líra, hogy beszakad tőle az asztal, elképesztően személyes, az egész kötetet a kimondások, felismerések, a lét visszafelé konstruálása és valamiféle szép belső béke mozgatja. Szocializmus van ebben a könyvben is, panelek, nagyszülők kertjei, de közben ettől az egésztől nagyon független is a főhős valósága, és tényleg nagyon ügyes, nagyon lelkesítő ez az egész. Jász Attila jegyez még két prózakötetet ezzel az alteregóval, biztosan olvasni fogom.

Rachael Lippincott – Mikki Daughtry – Tobias Iaconis: Két lépés távolság
Vannak azok a könyvek, amiket nem vennél meg, mert minden másra költöd a pénzed úgyis, olyanokra, amiket szívesebben vennél meg, de közben, ha meglenne, el akarnád olvasni. Ez volt velem és a Két lépés távolsággal (Két lépés távolságot tartottunk egymástól – jaj, én is szégyellem, nyugi.). Nyilván nagyjából ismerem a történetet, egy újabb betegségkönyv, tök szeretem, ha ezt a témát jól dolgozzák fel, de a YA műfaj felkapottjainak ez nem mindig sikerül, épp emiatt féltem megvenni, pedig még az LMBTQ címke is szerepel rajta molyon, de nyilván nem főszerepben vannak LMBT+ szereplők, és amúgy is. Most egy moly.hu-s ajándékozás keretében beesett hozzám egy példány, és nagyon örülök neki, itt is fennáll, hogy akkor olvasom majd, ha épp nem állnak stócban az értékelésre váró könyvek, de örülök, hogy már legalább példányom van.

9 könyvet sikerült elolvasnom ebben a hónapban:

Kormányos Ákos: Töredezettségmentesítés
(Fent már írtam róla.)

Kálmán Olga: Szeretemország
(Fent már írtam róla.)

H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregék
(Fent már írtam róla.)

Bányainé Nagy Judit – Fancsikai Eszter – Tapasztó Orsi: Nem akarok beleszólni
(Fent már írtam róla.)

Marosi András: Kávéházi pillanatok
(Fent már írtam róla.)

Karácsony Zsolt: Függőleges állat
(Fent már írtam róla.)

Denis Diderot: Mindenmindegy Jakab, meg a gazdája; Rameau unokaöccse
Diderot, talán meglepő lehet ebben a sorban, nyilván egyetemre kellett olvasni ezt a két regényt, de közben meg mélyen élveztem és örültem neki, és kedvet kaptam Az apácához is, amit már a blog létrehozása előtt olvastam is egyszer, és amiről a blogon is kellene beszélni már amúgy. Szóval van ez a filozófus, felvilágosodásbeli, klasszikus, picit poros is, meg moralizál, gondolkodik, de milyen jól is teszi ezt. A két elbeszélés valamelyest nagyon egyfelé, és nagyon különböző irányokba halad. Mindkettő a nihillizmusról beszél valamiféle módon. A Mindenmindegy… egy szerelem történetét nem meséli el, noha végig azt hisszük, hogy de, el fogja mesélni. Jakab és a gazdája mennek az úton, hogy pontosan hová, az előre nem mondható el, Jakab mesél, meg a fogadósnő is mesél, és az Úr is mesél a végén. Zseniális szöveg, parttalan, klassz, menő, bár kell hozzá egy hangulat. A Rameneau unokaöccse fele olyan hosszú szöveg, és sokkal koncentráltabb, a sikerről, a hírnévről, a társadalmi normákról, a túlélésre berendezkedettségről beszélget a filozófus a híres zenerszerző léhűtő, ám – olvasva a szöveget kétségünk sem férhet hozzá – szintén zseni unokaöccse. Mindkét szöveg nagyon parttalan beszélgetés mindenről szinte, de vitt és lelkesített az olvasás, örülök, hogy elém került ez a szöveg, és utálom magam, amiért magamtól nem vettem volna elő. Tanulságos még ez is.

Marabu: A gonosz törpekommandósok világuralmi terveinek csúf bukása egyetlen eseményteli csütörtök délután
Mit is lehet mondani egy ilyen cím után. Az történik benne, amit gondoltok. Két fiú szerepel a történetben, akiknek épp csütörtök délután van farsangjuk, de a szakállas kalózjelmezükben azt hiszik róluk, hogy törpekommandósok, és hamar egy világuralmi összeesküvés közepén találják magukat. És ez kurva random, felnőttként is imádtam, és imádom, hogy vannak ilyen elképesztően vicces, ingerekben tobzódó gyerekkönyvek, mint ez. A könyv a Pagony Zseblámpás könyvek kiadói sorozatban jelet meg, ami első önállóan olvasható könyveket ajánl, ez nyilván meghatározza a könyv tagolását, nagy betűtípust használ, rövid fejezeteket, de a regény baromi ügyesen használja ezt, kilencedszer használom a lelkesítő szót ebben a bejegyzésben, de mégis, ez a könyv is nagyon vitt.

Jász Attila – Csendes Toll: Bölénytakaró
(Fent már írtam róla.)

6 blogbejegyzést írtam az elmúlt hónapban

Az október öles lépteit nem csak úgy mondom, és ez legjobban a blogon, illetve a blog tipikus bejegyzéseinej az érkezésén látszik. Leginkább az a helyzet, hogy kéthétről két hétre élek, és október 10 körül volt egy olyan pár nap, amikor tudtam blogolni, illetve most van, de ez a szemeszterem gyatrasága, lássuk inkább tényleg a blogbejegyzéseket:

Október 10-én érkezett az első bejegyzés, némiképp megcsúszott a szeptemberi summa, amire egyébként még így is büszke vagyok, nagyon jó bejegyzés lett, volt egy És egyébként blokkja, ahol a meglátogatott és ajánlani kívánt kulturális eseményekről is írtam, sajnos ez a blokk októberben kimarad, sajnos csak néhány könyvbemutatón voltam az elmúlt hónapban.

Október 11-e, a nemzetközi coming out nap mindig blogolós nap számomra, idén különösen fontos volt, mert most először beszélhettem mindenről teljesen nyíltan, a családom előtt is vállalt melegként. Arról írtam benne, hogy a szabadság azt is jelenti számomra, hogy lehetek meleg minden diskurzusban, vagy hogy nem kell elhallgatni különböző szövegeim mellől azt a tényt, hogy meleg blogger vagyok, akit érdekel a kisebbségi reprezentáció.

Ezt követően érkezett az 1 és 6, a tervezett szövegből hármat sikerült elolvasni, a Fantomkommandó várja a maga idejét és kiérdemelt figyelmét, Ali Smith és Seanan McGuire könyveivel hasonló a helyzet, erről már írtam is a könyveknél, viszont egyiknél sincs szó arról, hogy ne várnám őket nagyon, izgatottan. Csak a hét elején érkezett Seanan McGuire sorozatának második részéről, a Mélybe ránt a lápvilágról az értékelésem, pénteken pedig egy új alternatív fülszöveg is kikerült, a Nem akarok beleszólni könyvé.

Emellett a hónap újdonsága, hogy a blog újra támogatható, egy a Patreon-nál sokkal könnyebb és magyar nyelvű, magyar fejlesztésű felületen, a Donablyn keresztül, ahol egy-egy egyedi vagy havi, előfizető jellegű támogatással is segítheted a blog munkáját. Később írok majd arról, hogy miért örülnék, ha a blog hosszútávon valamennyi bevételt tudna jelenteni, de nyilván ez nem jelent semmiféle tartalomkorlátozást, mert a blog alacsonyküszöbűségét még mindig elképesztően fontosnak tartom, és alapból sem szeretnék semmilyen elvárást támasztani az olvasóra nézve (eddig nem hittem, hogy ezt magyarázni kell, aztán Friderikusz beleszállt a közösségi nemtámogatásba – elképesztően kellemetlenül, mindegy is, inkább leírtam).

Máshová is írtam:

Ez a hónap valahogy tényleg arról szólt, hogy próbáljak kijönni abból, hogy utálok írni, utálok egyetemre járni, utálom a kultúrát, utálok mindent, így egészen konkrétan nulla, azaz nulla darab kritikát írtam, viszont korábbi írások jöttek le, így a szeptemberi Műútban megjelent Röpke pillanat csak földi ragyogásunkról szóló kritika már online is olvasható (a kritikát itt, a könyvről szóló blogbejegyzésemet itt találjátok), illetve Kele Fodor Ákos A szív vége című kötetéről egy korábban írt kritikám most jelent meg a Próza Nostrán (katt ide), és írtam egy magazincikket az októberi Humen magazinnak Sally Rooney alkotói világáról, és arról, ahogy az LMBT világ beépül a szövegekbe, szerettem a szöveget, keressétek az ingyenes magazint a Budapesti terjesztőhelyeken, vagy, ha megjelenik online, megosztom úgyis.

Emellett jelent meg két Eközben Szegeden bejegyzésem (a blog amúgy épp tegnap lett egy éves, nagyon boldog vagyok ettől is), A srácnak kedve van hazasétálni és az Egy nagy kaland, körjárattal maximum negyven perc, szerettem mindkét szöveget írni, ajánlom nektek, ha egy-egy kellemes, vidámabb rövid tárcára vágytok.

Ennyi lett volna a mai bejegyzés, sőt, ennyi lett volna ez a hónap, köszönöm, hogy velem tartottatok!

Ha volt a posztban olyan gondolat, vagy könyvajánlás, ami megfogott, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donably oldalán.

Hamarosan érkezni igyekszem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvó

Alternatív fülszöveg: Bányainé Nagy Judit – Fancsikai Eszter – Tapasztó Orsi: Nem akarok beleszólni

Sziasztok,

a ma hozott könyvben az egyik legkirályabb dolog, hogy nem feltétlenül igyekszik magát regényként beállítani, noha kétségtelenül az. Mégis érthetjük a távolságtartást: talán nem akarják magukat íróként definiálni, nincsenek sem a könyvnek, sem a szerzőknek vad szépirodalmi ambíciói, ez a könyv egy könyv, arról, amit a szerzők szórakoztatónak, kedvesnek, kiakasztónak vagy menőnek gondolnak, és mint egy ilyen könyv, jól működik. Az értékelés hamarosan érkezik, de előtte, tudjátok, egy rövid, ajánló jellegű alternatív fülszöveg:

Négy nő története, akik éppen lehettek volna muskétások is, mert önmagukat tanulják meghaladni ebben a regényben. Egy anya, a vidéki polgármester felesége, aki mindenben a tökéletest hajtja (láttunk már ilyet), és a három felnőtt lánya, akiket megbénítanak az anya elvárásai.
A család a legfiatalabb lány esküvőjére készül, nagy a boldogság, ám a konfliktusok már nem maradhatnak sokáig a szőnyeg alá söpörve. Dorka háromgyerekes anyaként épp a házasságáért küzd, Nusi a leszbikusságának felvállalása elől a munkájába menekül, Borinak pedig meg kell tanulnia, mit engedhet meg a férjének egy házasságban, és hol kell meghúznia a határait.

Az alig egy év alatt nagy sikert befutó Nem akarok beleszólni Instagram oldal készítői tudják, hogy mit gondol a vidéki és a pesti, a családos és a szingli, és látják, hogy a kommunikáció nem a legrosszabb dolog, ami emberek között történhet, de ők, ugye, nem akarnak beleszólni.

Hamarosan érkezem az értékeléssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Seanan McGuire: Mélybe ránt a Lápvilág

Sziasztok,

a mai bejegyzésben a Csellengő gyerekek sorozat önállóan is olvasható második részéről, a Mélybe ránt a Lápvilág című ifjúsági fantasy kisregényéről fogok nektek írni, ami az izgalmas és ígéretes, de valamelyest felületesnek bizonyuló első kötetnek az előzménytörténetét meséli el. A sorozatban boldogtalan gyermekek számára egy ajtón át egy-egy új világ nyílik meg, amely passzolhat a személyiségükhöz, és amelyben lehetőséget kapnak boldogulni. Az ikerpár Lépvilágbéli történetét ugyan már valamennyire ismeri, aki olvasta az első könyvet, viszont itt sokkal nagyobb keretekben látunk rá mindarra, ami az első részben is történt, jobban elmélyülünk az első rész motivációiban is, miközben ebben a könyvben végre tényleg látjuk, hogy hogyan lesz gyerekekből csellengő gyermek. Kezdjünk is bele:

Seanan McGuire a Mélybe ránt a Lápvilágban a Minden szív kaput nyitban már megismert ikerpárjának a történetét meséli el. Jacket és Jillt születésüktől kezdve követjük: egy karrierista pár gyermekeikként jöttek a világra, akik nem igazán voltak alkalmasak a gyermeknevelésre. Mindkét szülő úgy érezte, kimaradnak a társadalmi státuszukat biztosító beszélgetések bizonyos részeiből, ha nincs gyermekük, akikkel büszkélkedhetnek, de a gyermekvállalást a beágyazottságuknak a biztosításán túl semmiféle felkészültség vagy gyermeknevelési szándék nem kísérte. Az anya abban bízott, hogy egy szép kislánya lesz, akivel a társaságban dicsekedhet, az apa egy fiút remélt, aki sportsikereivel az egész családot büszkévé teszi. A megszületett két ikerlány sorsa, noha lányok, ezen társadalmi normák mentén már születésükkor megpecsételődött.

Jacqueline hamar az édesanyja által kijelölt útra kényszerül, szép lány lesz belőle, aki nem lehet koszos, nem lehet hangos, nem lehet neveletlen, mindig figyelnie kell a megfelelő viselkedésre. Halk szavú, udvarias, édes kislány lesz, ahogy nagyon szemléletesen – és divattörténetileg abszolút igazoltan – a könyv is bemutatja: nincs is igazán más választása, hiszen a kislányok szép ruhái túl szűkek voltak ahhoz, hogy bármit játsszon, és hogy egyáltalán gyerek lehessen, a kislányként csak a többi pompás kislány ruháját tudja csodálni. Jillian az apja álmait valósítja meg, rövid a haja, nem hord szép ruhákat, focizik és egyébként is futkározhat a többi fiúval, ugyanakkor az iskolában már nehezen talál magának közösséget, senki nem tudja, hogyan viszonyuljon hozzá.

A két lány világát éppen ez a viszonyuláskényszer határozza meg, a tökéletes családkép illúziója az egész családot csapdába ejtette, ennek a végigvezetett metaforája, hogy a Jackként és Jillként megismert karakterek az otthonukban nem használhatják a becenevüket, mely alkalmas volna arra, hogy a kapott nevüket magukra formálják. Ketten egy ideig mégis képesek még kilépni ezeknek a kényszereknek a nyomása alól, az ikerség keretei, a testvéri bizalom egy-egy ponton még képes arra, hogy feloldja a szigorú rendszert és elvárás nélküli szeretetet, elfogadást adjon a testvérpárnak:

Mégis, kettejük közé éket vernek az elvárások, mindketten arra az életre vágynak, ami a másiknak megvolt, és ez a vágy irigységet és gyűlöletet szít köztük, melyből úgy tűnik, egy a padlásszobában talált ajtó nyújt – végül pillanatnyinak bizonyuló – megoldást. Ahogy a Minden szív kaput nyit című történetből már ismerjük, az ajtók boldogtalan gyerekeknek nyílnak meg, hogy olyan világokba vezessék őket, amelyek jobban hasonlít a személyiségükre, így akár egy boldogabb élet ígéreteit jelenthetik. Noha az ajtók rendszerét pontosan továbbra sem ismerjük, a két gyerek szívében éledező gyűlölet a Lápvilágot nyitotta meg számukra, és bár a gyerekekben felmerült, hogy visszaforduljanak, valódi érvet nem találtak a hazatérés mellett, így évekig ebben a világban élnek.

A Lápvilágon állandó alkony uralkodik; ez a villámcsapás és feltámadás közötti várakozás világa. Ez a végtelen tudományos kísérletek földje, a szörnyű szépségé és a rettentő következményeké.

Miközben a fenti idézet rendkívül jól leírja a világot, mégsem kapunk belőle konkrétumokat, szóval muszáj visszavennem a szót: A Lápvilág a gótikus fantasy, horror és mesehagyomány keretei szerint épül fel, egyszerre van benne valamiféle dark Holle anyós báj, és közben keményen látjuk itt a gyermekekért harcoló Victor Frankensteint és Drakulát, a vámpírok urát, akik korábbi csellengő gyerekekként ide kerülve ma alapjaiban határozzák meg a világ működését. A két úrban a közös, hogy őket – és így ezt a világot sem – kötik etikai gátak. A doktor karaktere a tudományos munka radikális, etikán túli kísérletei érdeklik (sajnálatomra erről a tudományvilágról elnagyoltan is alig beszél a szöveg), a vámpírurat pedig a mágia és a hatalom minél jelentősebb birtoklása köti le. A két lány aszerint választ a két úr közül, hogy melyikük számára a dolgos vagy a hercegnői élet a vágyott, szerencsétlenségükre azonban ez erkölcsi döntésnek is bizonyul.

A Lápvilág biztosan más, mint az általunk elképzelni bírt világok, ennek a rögtön szembeszökő szimbóluma a Hold, melyet ez a regény is megszemélyesít, azonban ez a Hold nem a jóságos, a poétákat és a koldusokat figyelő, meghallgató Hold itt. Az égitest tekintete itt nem bizalmas, hanem vörös, rosszalló és ítélkező.

A világról való tudásunk ilyen és ehhez hasonló morzsákból, észtevételekből születik, és nem is áll össze egy nagy tudássá, egyfajta A szolgálólány meséje szerű szűk tekinteten át látunk, amely nem láthatja az egész világot működése közben, de felismer bizonyos szabályszerűségeket, melyeket nem morális vagy etikai alapok, hanem az együttélés békéjének fenntartása hozott, céljuk pedig szinte kizárólag az utánpótlás nevelése ezen a szinte terméketlen világon.

A kötet LMBT szála az egyik lány és a szinte ritkaságszámba menő ezen a világon született karakter között kialakuló leszbikus kapcsolat, amely ebben a szövegben nagyrészt természetesen van kezelve. Izgalmas volt látni, és építette a világot, hogy ebben a regényben ez az egyetlen olyan viszony, amely valódi kötődést és érzelmi biztonságot tud teremteni, és amely ilymódon szinte túl szép ahhoz, hogy ebben a világban létezni tudjon. A két lány ébredő szexualitásuk közben találja meg egymást, de inkább a keresés és az öndefiniálás tematizált, semmint az, ami történik a két karakter között, akár konkrétan szexuálisan. McGuire történetei nem attól lesznek LMBT+ regények, hogy ezek a témák erőteljes fókuszt kapnak, hanem attól, hogy jól használja ezeket a karaktereket, részei a világnak és építik a cselekményt, itt is ez történik, és spoiler nélkül aligha mondanék erről többet, mindenesetre lelkesítően ügyes.

És ami még elképesztően lelkesített, az az, hogy túllépet a szöveg az első könyv idegenítően hosszú párbeszédes formájától, és mindazt, amit a lányoknak a Lápvilágon töltött éveiből tudni érdemes, egy szuperjó, kedves, vicces mindent tudó narrátor mesél el, aki időben a történet előtt jár, így ismeri a dolgok eredményeit, és nem aprózza szét az olvasó figyelmét miközben sokszor évek között ugrálunk a rövid könyvben. A szöveg fő jegye továbbra is az, hogy nem a világépítésre, hanem a karakterek működésére helyez nagyobb hangsúlyt, mégis segít, hogy egy olyan elbeszélőnk van, aki ismeri a csellengők világát, és noha helyenként nagyon direkten ad bölcselkedő nevelési tanácsokat, azt is hitelesen teszi: Hibák, amiket ne kövess el, ha nem akarod, hogy a gyereket csellengő legyen.

A regény a sorozat második darabjaként abszolút jól működik, hiszen megválaszolja az első könyvben felmerült ajtókkal teli világokkal kapcsolatos kérdéseinket két élet leírásán keresztül. Megismerjük a világot, amiről korábban annyit tudtunk csak, hogy ha élnének benne egyszarvúak, azok biztosan embert ennének, de közben okosan lép túl ezen a bemondáson, felhasználva a gótikus horror sajátos történetszálait, miközben persze, tényleg erkölcsi kérdések körül is maradt gondolkodni valónk. Én abszolút jobb könyvnek gondolom az elsőnél, bár tudom, hogy ezzel kapcsolatban megoszlanak a vélemények, és heteken belül olvasom is a harmadik részt már a Cukorszín égbolt alatt című regényt.

Kedvenc rész: Az Úrnak van egy szolgálója, aki korábban maga is csellengő gyerek volt (ami már önmagában csodálatos: FELNŐTT CSELLENGŐ GYEREKEKET LÁTUNK MÉG, SOKAT!), és nagyon jó, reális, ügyes helyzetei születnek, vicces, cinikus, kedves asszony, aki nagyon ügyesen volt beosztva, mélyen kedveltem.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik valami véletlen okból nem folytatták a könyvet, noha a Csellengő gyerekek sorozatot elkezdték korábban, ajánlom azoknak, akik ismerkednének a horror, ifjúsági horror műfajával, ajánlom lelkesen azoknak, akik félnek, hogy sosem fogják megtalálni a helyüket a világban, és persze mindenkinek, akinek ettől az értékeléstől kedve támadt elolvasni.

Seanan McGuire: Mélybe ránt a Lápvilág
(Csellengő gyerekek 2.)
Fumax, 2019
168 oldal
Így olvastam: Két este, gyorsan lehet vele haladni, nagy betűtípus, rövidebb fejezetek, visz a lendület is, de tele van olyan pontokkal, amikben le lehet tenni, vannak a narrátornak hosszabb, bölcselkedőbb részei, de egy nyugodt délutáni, esti olvasmány tud lenni.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, örülök, hogy végre tudtam nektek is mesélni erről a könyvről, épp egy szaftos kis kiégésközeli helyzetből igyekszem kikecmeregni, és örülök, hogy tudtam figyelmes lenni a blogon.

Ha a bejegyzés meghozta a kedved a könyvhöz vagy volt olyan gondolat, ami megfogott vagy érdekesnek találtad, és és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Szeretnék a héten még érkezni egy alternatív fülszöveggel és egy értékeléssel, de nem kiégni is szeretnék, meg vasárnap hó vége, tehát summázok is, meg ilyenek, ami biztos, hogy ti ne feledjétek a következő bejegyzésig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

1 és 6: A kedvenc szeptemberi cím és 6 októberre tervezett könyv

Sziasztok,

nem tudom mennyire jófej úgy kezdeni a mai bejegyzést, hogy új hónap, új havi olvasási tervek, de mégis erről van szó így 16-án. Ami talán mentség lehet, hogy négy könyv olvasása már folyamatban van egy ideje, meg amúgy is, ismerjük a blog alternatív időkezelését. Szóval, mutatom a havi terveket, de előtte nézzük a szeptemberi kedvencet:

1.: A kedvenc szeptemberi olvasmányom

Lázár Ervin: Korona és kard
Magyar mondák, cigány mesék
Lázár Ervin alkotói világa a lehető legmesszebb áll tőlem, és ez gyerekkoromban sem volt másként. Annyira jelölt a nyelvhasználata, annyira sok erősen jelentéses kifejezést használ, hogy mindig is kidobott az olvasásból. Ami miatt ez a könyv mégis itt van, az az, hogy itt Lázár Ervin nagyon mértékletes volt, csupán elmesélhetővé tette a magyar mondavilág történeteit és Ámi Lajos nyírségi mesélő cigány meséit. Nem Lázár Ervin könyvet írt ezen szövegek nyomán, hanem rendkívül alázatos volt az anyaggal szemben. És ezzel együtt ezek mégsem tipikusan ugyanazok a mondák és mesék.

Az alsós olvasókönyvekből mindannyiunk által ismert, Lengyel Dénes által tolmácsolt, pontos, a mondavilág történelmi világát megidéző olvasmány helyett itt érző mondai hősöket kapunk, Lázár Ervin a lelküket, a motivációikat, vágyaikat is ábrázolta, igazodva ezzel a gyermekirodalom normáihoz. A cigány mesék nyelvét valamelyest egységesítette, és esztétizálta, hiszen Ámi Lajos maga írástudatlan volt, ezek a szövegek oralitásban hangoztak el, nem az írás volt a médiumok. Lázár Ervin esztétizálta és a gyerekirodalom normái szerint alakította őket, úgy, hogy a történeten abszolút látszik még, hogy ezek a mesék egy a hatvanas-hetvenes évekig létező mesemondó hagyományból szólalnak meg (bár Ámi 1963-ban hal meg), ahol a telefon, vagy az 1954-ben bevezetett személyigazolvány is a mesei történetek kelléke.

Nyilván nem idegen a választásom attól, hogy cigány meséket kutatok, de enélkül is egy rendkívül izgalmas, olvasmányos, vicces, kedves könyvről van szó, aminek a szövegeiben rendkívül üdítő, hogy nem a klasszikus mesemondás távolságaiból szólalnak meg, nincsenek évszázadokon át csiszolt pontos keretei, miközben közben tele vannak ismerős dolgokkal, hiszen a magyar és európai mesehagyománnyal együtt fejlődött ez a világ is. És közben nagyon másak is, bátrabbak, viccesebbek sokszor, őszintén hisznek a furfangban, a telefonhoz és a személyigazolványhoz hasonló modernebb tárgyak megjelenése egy színesebb világot hoz, és mindez talán segíti, támogatja azt a közelséget is, ami a monda újramesélésben történik. Jó, hogy ezt a két anyagot egymás mellett adta ki a Móra, lelkesedem érte, ajánlom mindenkinek.

és

6.: A szeptemberre betervezett címek

Tatiana Tibuleac: Üvegkert
Egy moldáv nő a főhős ebben a történetben, aminek a hátterét alapjaiban határozta meg a szovjet rendszer és a századvégi rendszerváltás. Amikor fiatalon egy asszony kivásárolta a lányt az árvaházból, egyszerre hitte azt, hogy megérkezett a jó világ, és egyszerre gondolkozott azon, hogy jobb lenne-e inkább megpróbálni azt az utat, amelyik visszavezetné őt az árvaházba. Egy kislány nővé válását követjük ebben a regényben, akit azért vettek ki a lelencek közül, hogy segítsen üvegeket keresni és üvegeket mosni. Az anyatípusnak nem igazán mondható Tamara ugyanakkor, noha munkára fogja a gyereknek, figyel a tanulására, és minden anyagi lehetőséget megad számára, hogy felnőttként boldog polgári életet élhessen. A lány azonban felnőttként sem tanult meg kötődni, sem a gyermekéhez, sem a gyermekei apjához, szókimondó, hol vádló, hol megértést kínáló levél ez a regény az őt elhagyó szülőknek. Van ebben a történetben egy csomó szomorú szépség, nyomasztó kelet-európaiság arról, hogy milyen helyzetekbe vagyunk képesek nosztalgiával és visszavágyással tekinteni, és jó eséllyel egy ezt aláhúzó kemény és szilárd kilátástalan helyzet lesz a regény vége. Meglátjuk, a kétharmadánál tartok, rövid, egy-másfél oldalas fejezetek sorakoznak egymás után, kedvelni fogom, de jó eséllyel nem ezt fogom először befejezni a négy épp olvasott és a posztban szereplő könyv közül.

H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregék
H. Balogh Gyula a szegedi alsóvárosi Ferences kolostor és az aközeli pletykákat, legendás alakokat, kocsmai történeteket gyúrta össze egy rövid, szórakoztató, bár nyelvileg kevésbé kimunkált kötetben. Amikor először hallottam szövegeket ebből a vállalásból, épp egy színpadon ültünk, én ültem a szerző mellett, próbáltam szépen nevetni a népnyelv abszurditásán, sajátos groteszk világnézetén, és azóta tulajdonképpen várom is ezt az anyagot. A múlt héten ültünk kint egy barátommal az alsóvárosi Mátyás téren, és arról beszélgettünk, hogy az kvázi olyan, mint egy falusi, vagy legalábbis kisvárosi tér, mintha külön volna Szegedtől, vagy legalábbis annak a körutas, sugárutas városiságától, és ez a kötet is ezt bizonyítja. Hogy itt van ez a közösség, ismert, áthagyományozódott, kocsmáról kocsmára szálló történetekkel, a dolgok rendes romantikájuk szerint. Most a kötet felénél tartok, nem várom, hogy lenyűgözzön, mert nyelvileg tényleg sokszor érdektelen, de vicces, kedves, provinciálisan mindenképpen izgalmas, ha elolvasom a Szeretemországot, ezt fogom folytatni.

Orcsik Roland: Fantomkommandó
Amúgy azért van most ennyi elkezdett könyvem, mert sok kötelező olvasmány, tanulmány, beadandó, bármi szaggatta fel az időmet, és aztán pihenésnek mindig volt egy elhatározásom, hogy mi az, amit el akarok olvasni ott helyben. Értitek, a terv az volt, hogy az olvasást lefojtom egy kis olvasással. És Orcsik könyvétől az isten sem tudott volna megmenteni, és ez nem is baj, nagyon régóta kíváncsi voltam rá, és a múlt hónapban megtaláltam egy antikváriumban.

A regényben a délszláv háborúban járunk, de tulajdonképpen bármelyik háborúban járhatnánk. Kijárási tilalom van, csak vízért és élelmiszerért lehet kimenni, bár az is kockázatot jelent. Szar ilyenkor kamasznak lenni, gondolhatjuk, és gondolják a főszereplők, akik, ugye, történetesen kamaszok, és akik ilyen körülmények között is létrehoznak egy zenekart. Az első 50 oldalt olvastam ki eddig, de azt együltőmbe. Egy elbeszélőt követtünk, ismerkedünk a háború normáival, Márai Zendülők című könyvére emlékeztet, ahogy erről már a summában hosszan értekeztem. Várom, hogy olvassam, de a négy épp olvasott könyv körül a listán erre szeretnék a legjobban figyelni, így azt hiszem ez marad majd a végére.

Kálmán Olga: Szeretemország
Beszélgetőkönyv Márki-Zay Péterrel
Gondolkodtam, hogy ezt a könyvet betegyem-e. Most olvasom, estére biztosan be is fejezem, ráadásul durván aktuálpolitikai téteket is mozgathat írni róla, noha maga a könyv 2019-es. Mégis. A könyvet múlt hét pénteken találtam a Lírában, 800 Ft-ra volt leakciózva, épp aznap, amikor Karácsony Gergely visszalépett MZP javára az előválasztáson. Aki követ más közösségi média felületen, belefuthatott, hogy amúgy lelkes MZP támogató vagyok (noha, szerintem nem oké a miniszterelnök gyermekének a vélt vagy valós homoszexualitásával kampányolni, és az egykulcsos adóval kapcsolatban is minimum cinikus vagyok – mégis messze a legjobb jelöltként gondoltam rá az első fordulóban, volt már szó a blogon arról, hogy eléggé tekintélyelvűség ellenző és elitellenes vagyok). De közben meg ezt olvasom, és arra jutottam, hogy ha az alapján olvas bárki egy nem közéleti blogot, hogy kire szavazna szívesen az előválasztáson, hát jó. Ez a könyv arra tök jó, hogy következetesen lássa a poltikafogyasztó MZP világképét. Mit gondol a Krisztuskövetésről, hogy került ki Amerikába több évre, milyen közéleti ideák és történelmi kísérletek mentén gondolkozik a világról. ilyenek. Jó, hogy egyszerre érzem azt, hogy ezt a könyvet kvázi fel tudtam volna mondani, mert MZP következetesen kommunikál 2018 óta, és még jobb, hogy tényleg mélyebb és átfogóbb tudást és megértést kapunk mindenről a könyvet olvasva. Nem tudom, hogy egy ilyen embernek kell-e az ellenzéket vezetnie, de azt mindenképp fontosnak tartom, hogy egy olyan országban éljek, ahol erre esély mutatkozik.

Ali Smith: Tél
Ali Smith, de csodás. A szerző első általam olvasott regényéről, a Hogy lehetnél mindkettőről még egy értékelésben is áradoztam, az augusztusi 1 és 6-ban pedig a kedvenc könyvként dicsértem a szerző Ősz című regényét, amely a Brexit témáját feldolgozó Évszakok-kvartett sorozatának első darabja volt, most pedig, hogy közeleg a tél (jó, nem ír évszakonként a szerző egy ilyen csodálatos könyvet, szóval bizonyára nem azért jelent meg épp október elején), megjelent magyarul is a Tél című regény, amely inkább csak tematikusan kapcsolódik az elsőhöz. Egy egészen más családba, szülő-gyereke mintába nyerünk betekintést, ünnepek, nagybácsi, és egy buszmegállóban megismert lány, akit megfizet egy srác, hogy töltse a családjával a karácsonyt, mintha egy pár lennének. Négy ember, akik szinte idegenként élnek együtt, a Brexit valóságának generációs, városi-vidéki, idegen diskurzusaiban. És persze Ali Smith nyelve elképesztő, lírai, omlik, sőt, szakad, ha kell, az elolvasott első két oldal ennél a könyvnél is elvarázsolt, a többit úgy olvasom majd, hogy csinálok egy hétvégét, amikor leülök, és csak azt olvasom.

Seanan McGuire: Cukorszín égbolt alatt
Az ok, amiért Seanan McGuire Mélyre ránt a lápvilág című könyvéről lesz a következő értékelés, remélem, hogy még a hét elején. Ugyanis szeptember közepén megjelent a Csellengő gyerekek sorozat harmadik kötete, és nagyon lelkesen várom már, Zsófi például nagyon lelkesen ajánlotta a szeptembert összegző videójában, és én is izgatott vagyok vele kapcsolatban. Az ifjúsági fantasysorozat koncepciója, hogy gyermekek nem érzik jól magukat a jelen világukba, ezért megnyílik számukra egy másik. A Cukorszín égbolt alatt esetében már több világot ismerünk meg, és kifejezetten a rendszertelenebbek közül, olyanokat, ahol magát az időt is egészen könnyelműen kezelik. És a történet egy része vissza is kerül az első részben megismert árvaházba, ráadásul cukorszínekben tobzódó világokat ígér a cím. Egyértelmű, hogy a hónapban olvasom majd.

És, ennyit szerettem volna a havi tervek között mesélni nektek, köszönöm, hogy velem tartottatok.

Ha volt olyan könyvleírás vagy gondolat, ami megfogott vagy érdekesnek találtad, és és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Hamarosan érkezem már a beígért értékeléssel, amint kiteszem ezt kezdem is jegyzetelni, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

#Előbújós: Az első előbújás napja teljes szabadsággal

Sziasztok,

azt hiszem, hogy egy picit mindig nehéz téma ez az előbújás napja egy meleg blogger számára. Jellemzően hetekkel előtte elkezdünk beszélgetni arról a barátainkkal, hogy miről kellene írnunk idén, mi jelentene újdonságot, mást, így, ha az Előbújós bejegyzések közé lesel, nagyon különböző posztokkal találkozol. De idén ez a probléma fel sem merült, elképesztően egyértelmű volt, hogy kvázi egy kibeszélőst hozok arról, mi minden változott az elmúlt évben bennem az előbújással, és persze a bloggal kapcsolatban.

A nemzetközi coming out napot mindig egy elképesztően fontos dolognak tartom, mert alapvetően ünnepli a sokszínűséget, példákat tud mutatni, és itt most nem megemlékezünk dolgokról, mint egy-egy a közösség számára fontos emléknapon, nem együtt vagyunk, ahogy mondjuk egy Pride vonuláson, hanem ezen a napon tényleg a bátorságot, a kiállást, a vállalásokat ünnepeljük. Azokat az LMBT+ emberek életében (és itt a blogger persze csupán a saját életéből indul ki) fontos eseményeket, helyzeteket, amelyek hozzájárulnak, hogy ő maga ebben a világban önmagukként élhessenek, elmesélhessenek egy vicces történetet a kollégáiknak, amiben a szerelme is szerepel, beszélhessenek közéleti, politikai aggodalamikról, vagy egyáltalán, mismásolás nélkül válaszolhassanak családi, baráti kérdésekre.

Amikor először láttam a Milk című filmet, amely Harvey Milk LMBT+ aktivista és politikus pályáját és halálának történetét meséli el, az a jelenet hatott rám a legjobban, amikor a Briggs-indítvány elleni kampányában (amely szerint a homoszexuális pedagógusok elbocsájthatóak volnának munkájukból), arra kéri a meleg közösséget, hívják fel a barátaikat és családtagjaikat, és mondják el, hogy amikor a melegekről gondolkodnak, róluk is gondolkodnak. És ennek az üzenete 2021-ben sem lett kevésbé időszerűtlen.

Az elmúlt egy év számomra személyesen, szakmailag és közérzetileg is egy hatalmas sikertörténet, és tehet a politikai hatalom bármit, ez így van. De nézzük, hogy pontosan miről van szó.

Idén úgy kezdtem el az évet, hogy előbújtam a családom számára is. Vagy hát, megbeszéltük, hogy tudjuk, és hogy ez nem igazán számít. Nincsenek többé olyan bejegyzések, amiket valakinek nem kellene meglátnia, nincsenek többé bátortalan posztok, elmaradt kiállások, akár csak kommentek, olyan helyzetekben, amikor azok fontosak lettek, lehettek volna. Nincsenek többé azok a szorongások, hogy ki mit lát, ki mit láthat az életemből. Nincsenek eltitkolt, nem viselt kitűzők, és nincsenek másként fogalmazások sem. Nincsenek. Szabad vagyok. A kimondás és a családom, a barátaim szeretete felemel és tart. Nem lehet bajom, és ezért elmondhatatlanul hálás vagyok.

És tulajdonképpen ez a premisszája mindennek. Minden ebből következik. Hogy amúgy egyszerre merek pályakezdő költő, kritikus lenni, egyszerre merek slamelni, és egyszerre merek az a könyves blogger lenni, aki az Egy meleg srác olvas blogon ír, és amúgy az LMBT+ témákban próbál képben lenni. Amíg nem tudtam, hogy milyen felszabadító lesz a melegséget úgy vállalni, hogy nincs olyan helyzet, amiben nem mismásolnám el, azt hittem, hogy ezek szigorú korlátok. Hogy a Veszprémi Szilveszter nevű költőnek és a Szilvió nevű bloggernek, noha ugyanaz a személyiszáma, nem azonosak a platformjai, molyon inkább a könyves blogger énem jön ki jól, instagramja Veszprémi Szilveszternek van, a blog facebook oldala viszont csak Szilvióé.

Na, ma már ez nem így van, és hülyeség volna azt mondani, hogy ez csak belső eredmények mentén született meg, mert erről szó sincs. Irodalmi emberek elkezdték megosztani és lájkolni a tartalmaimat (persze azért nagyrészt, mert címverseny van, mindenki örül, ha írnak a könyvéről, ilyesmi – az irodalmi intézményrendszer toxikus működéséről talán majd egy másik bejegyzésben néhány Jägermeister után), úgy, hogy vagy tudják, vagy nem, hogy én állok mögötte. És ez a blogos megosztás annyira nem bevett szerzői gyakorlat valójában, itt valamiért mégis működik (valószínűleg mert az eszerint működő rendszer könyveit olvasom), és bár cinikusan beszélek erről, azért elképesztően hálás is vagyok.

Miközben mindenkinek azt mesélem, hogy 2021 az az év, amikor megértettem, hogy az a nagyon sokféle feladat és szöveg, amivel dolgozom, mind az én érdeklődésemnek egy darabja, de valójában még tanulom megérteni.

Szóval nem tudom, hogy annak, hogy meleg vagyok, van-e köze a verseimhez vagy a slam poetry szövegeimhez. Nem tudom, hogy van-e köze a kritikáim figyelmének ahhoz, hogy meleg blogger vagyok. Nem tudom, hogy van-e köze a melegségemnek ahhoz, hogy roma meséket kutatok. Nem tudom, hogy minek mihez van köze, de nem is érdekel. Túl vagyok ezen a problémán, és tanulom ezt megszokni. Valószínűleg a bloggal meghatároztam valamennyire az irodalmi szocializációmat (bár így kívülről tudok mindent a kiadókról, friss megjelenésekről, kiadói sorozatokról például), pláne úgy, hogy gondolkozom valamiféle LMBT+ tematikájú szövegen is (ami talán évek múlva egyszer realizálódik is majd), bár az eddig született verseknek ez abszolút nem áll a fókuszában, nem tudom, hogyan lehet poétikailag megfogni ezt a kérdést, és a versírással kapcsolatos figyelmemet sem ez köti le, nem ez érdekel.

A múlt héten egy egyetemi órán arról kellett gondolkoznunk, hogy kikhez érünk el. Én egyszerre érek el azokhoz, akik a szegedi slam poetry közösséget figyelik, azokat, akik a fiatal kortárs líra felé nyitottak, és azokat – akiknek akár fogalmuk sincs az irodalmi intézményrendszerről, de – érzékenyek az LMBT+ témájú olvasás iránt. És szeretek ennek a figyelemnek a középpontjában lenni, nem akarom eltakarni vagy letagadni egyik irányt sem. A slam színpadon álló srác néha közöl irodalmi folyóiratokban, portálokon, amúgy van egy városi blogja, és vágod, amúgy meleg is, és ír a könyvekről, amiket LMBT+ témában fontosnak tart. Ezeknek a szerepeknek nem csupán a személyi száma közös, hanem az ember is mögötte, aki történetesen én vagyok.

Melegnek lenni nem azt jelenti, hogy mindenhez köze van a melegségemnek, amit csinálok, de melegnek lenni azt jelenti, hogy szerves része ez az életemnek, a gondolataimnak és a figyelmemnek. Azt hiszem nem leszek jobb nagybácsi attól, hogy meleg vagyok, de meg tudja velem beszélni az unokahúgom, hogy Tom Felton mennyire jól néz ki a Harry Potter filmek utolsó részeiben. Nem leszek jobb kutató attól, hogy meleg vagyok, de talán érzékenyebben látok hatalmi és (szintén – úgy tűnik ma beragad ez a szó –) intézményrendszeri helyzeteket a roma mesék körül. Nem leszek jobb blogger attól, hogy meleg vagyok, de talán tényleg sikerült megtalálnom valamit, ami nem csak nekem hiányzik.

Nem tudom, hogy mi volna, ha nem lennék meleg, és nem is akarom megtudni. Jó, hogy így van, jó, hogy teljesen szabad tudok lenni ebben, és jó, hogy egyre több embert látok ebben a szabadságban, és bánt, hogy még mindig rengetegen lehetnek olyanok, akik számára ez a helyzet nem adott, vagy úgy érzik, ez a helyzet nem lehet adott. Az előbújás napja ezekről az adott és az elérhetetlennek tűnő helyzetekről is szól. Helyzetet teremt ünnepelni a sokszínűséget, és helyzetet teremt kibeszélni a strukturális gondokat, amelyek ezeket a vállalásokat nem teszik lehetővé. A Harvey Milk szájába adott szavak erről a munkáról szólnak, és úgy éreztem, hogy mára így osztom meg a tanulni valómat.Köszönöm szépen, hogy velem tartottál.

Ha volt a posztban olyan gondolat, ami megfogott, és szeretnéd támogatni a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Én biztosan rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Szeptemberi summa

Halihó,

ez a nagyon-nagyon hosszúnak tűnő hónap tele volt szuper fontos eseményekkel, akár a könyves világot nézzük (Könyvhét, vagy Sally Rooney új könyvének a megjelenése, az SZTE BTK Kiadók napja), akár úgy általában az életet (új tanév indult, kutatói ösztöndíjas lettem), és még a közélet is durván zsúfolt volt, dehát, mi meg erősek és ügyesek vagyunk, bírjuk. Ebben a hónapban 14 könyvet sikerült beszereznem. 7 darabot sikerült elolvasnom, 8 blogbejegyzés született ebben a hónapban, ebből 2 értékelés, és egy csomó mindent írtam a blogon kívül is, kezdjük szépen sorjában:

14 könyvet szereztem be ebben a hónapban:

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ
Sally Rooney új könyvét egy picit jobban vártam, mint a Messiást, miközben tele voltam félelemmel is vele kapcsolatban, hisz az előző két könyvéért nagyon lelkesedtem, és közben féltem is, hogy receptszerűen születik majd meg, mert az első két könyv nagyon hasonlóan személytelen és szikár. Rooney ebben a könyvben kinyitotta az alkotói világát, nem csak kis szubjektumokat mutatott, hanem a politikai és társadalmi valóságot is a szereplői mögé festette. Nagyon jó volt olvasni, gyorsan egy értékelést is hegesztettem hozzá.

Orcsik Roland: Fantomkommandó
Eddig is kivédhetetlen volt, hogy elolvassam egyszer Orcsik Roland délszláv háborúról szóló könyvét, mert állatira érdekel, de már meg is találtam egy antikváriumban. Most, talán a háború kitörésének harmincadik évfordulója kapcsán, talán annak kapcsán, hogy idén először voltam Szerbiában, vagy talán mindennek a kapcsán eléggé foglalkoztat a délszláv háború tapasztalata, Orcsik pedig kamaszokról írt, akiken ez a háború csak átment, és valahogy nagyon fontos nekik, hogy miközben a korlátozások határozzák meg a mindennapjaikat, alapítsanak egy zenekart. A kedvenc Márai regényem a világháború közbeni kamaszokról szól, akiknek a színház jelentette ezt, Orcsiktól más stílusban, de egy hasonló jó regényt várok, egy meg majd jól megkérdezem tőle, olvasta-e a Zendülőket.

Stephen King: Az írásról
Egy ismert író tanárunkkal (akit nem tudom, hogy ér-e megnevezni) van kreatív írás kurzusunk, játszásiból most regényt tanulunk írni, és nagyon hasznosnak találta ezt a könyvet, ezért jól megvetette velünk, és jól el is olvastatja. Ezzel együtt is, ez nem egy tankönyv, nincsenek benne címekkel ellátott fejezetek, King inkább gondolkodik az írásról, elmondja, hogy nála hogyan szokott lenni, de közben a könyv első száz oldala meg életrajz arról, hogy milyen hatások tették őt íróvá. Ilyesmibe van, jó könyv, amit nem akartam megvenni, mert nem olvasok sok Kinget (amit olvastam rövid volt és kevésbé lelkesítő – itt írtam róla –), de hát, ha kell, akkor kell, és nyilván épülésemre fog szolgálni.

Pál Sándor Attila: Rokonok
Jaj, itt sok minden van. Egyrészt az, hogy nagyon bírom Pál Sándor Attilát. Nagyon azonosulok a humorával és a cinizmusával, egy csomó tök releváns kis dolgot ír ki Facebookra, én meg mindig megveszem a szegedi bemutató körül az új könyvét, mert jól beszél róla, és nem is bánom meg, hogy megvettem, mert jó dolgokat ír, csak borzasztóan nem érdekel az a világ, amiben ő jól működik. A legutóbbi két verseskötetében a balladák domináltak, amik akkor izgattak, ha valami nagyon irodalomelméleti dolgot is boncolgattak a témái mellett identitásról, közölhetőségről… A Rokonok pedig novelláskötet, ami a néprajz, a néptánc és a vidék hol fantasyba, hol inkább mágikus realizmusba hajló ábrázolásába hajlott. A legizgalmasabb szövegek számomra itt is azok voltak, amik az elbeszélhetőséget tematizálták nagyrészt a néprajzi kutatások adatközlő szerepéből, de az első szöveg kis semmisége is tetszett. Szóval ez egy nagyon menő kötet, ami diskurzust kezd a hagyomány és a kortárs tapasztalatok között, vágok be képet a borítóról, ami nagyon tetszik (bár a cím betűtípusa szerintem nagyon olcsó 2003-os 3D WordArt betűtípust idéz), és nagyon jól kifejezi mindezt. Olvassatok sok Pál Sándor Attilát, én is csinálom, és örömömet is lelem benne, csak nem törik rám a világot.

Marabu: A gonosz törpekommandósok világuralmi terveinek csúf bukása egyetlen eseménytelen csütörtök délután
Szabó László Róbert közéleti karikaturista frissen megjelent többedik gyermekkönyve, ami nagyon érdekelt, nyilván a címe miatt, és azért is, mert a Dodó könyveket sok ismerősöm nagyon szereti… A cím pedig eladta.

Edith Pattou: Északfi
Ez egy szupernek ígérkező történet, ami gyerekkönyv létére is 430 oldal tök kis betűkkel, és tök őszintén meg vagyok ezen lepve, sőt, egy picit meg is vagyok ütközve. Mindig vágyakozva néztem ezt a könyvet molyon, arról szól, hogy a hagyomány szerint az észak felé született gyerekek felnőttként messzire kóborolnak az otthonuktól, és Rose-ra is ez a sors vár a regényben. De nem biztos, hogy ez 430 oldalon át lekötné magába a figyelmemet, meg hogy egyáltalán (bocsi, ez nagyon rosszul fog hangzani, de tényleg ez van), ér-e nekem annyit ez a sztori, hogy 430 oldalt olvassak. Szóval molyról vettem ezt a könyvet másodkézből, most a polcomon van, nyáron, vagy valamelyik vizsgaidőszakban bepróbálkozom vele, és a többit meglátjuk. Ha a könyvesboltban látom, nem veszem meg, mert elrettentett volna, azt hiszem egy gyerek is így járna ezzel, szóval tényleg fura, de közben meg nagyon jó érzéseim vannak a könyvvel, meglátjuk.

Juhász Márió: A konyhában meg Elmore James szól
Juhász Márióval talán egyszer beszélgettünk 2017-ben, de akkor nagyon úgy emlékszem rá, hogy megvolt a maga ízlése és világa, amit frankón ki tudott fejezni, és úgy érzem, ez, a debütötete is egy ilyen gesztus. Az első néhány elolvasott versből (és egyáltalán a korábbi publikációkból) még nem alakult ki bennem egy határozott irány, amerről olvasva izgalmas ez a kötet, de látszik, hogy van egy jól eltolt figyelme, ami más dolgokat vesz észre, és egy ilyen halál nyugodt, talán öncélú, de közben mindenképp figyelemre érdemes lassú kötekedése. Bírni fogom ezt a kötetet, azt érzem.

Lukács Flóra: Egy sanghaji hotel teraszán
Lukács Flórának talán néhány versét olvastam korábban (szintén egy debütkötetről van szó), de a könyvet valójában az adta el számomra, hogy sok ismerősöm elképesztően lelkesen beszélt nekem róla. Szintén az első verseket olvastam csak, azok ezt a shanghaji hangulatot hozták, idegenséget, tapasztalatlanságot, az önazonosítás kényszerét. Tetszik, lelkesít, olvasom majd.

K. Horváth Zsolt: Bundátlan Vénusz
A szerző a szeméremszőrzet kultúrtörténeti és társadalomtörténeti alakulását vizsgálja, és teszi mindezt tök közérthetően, de nem megspórolva ezzel a tudományos munkát. Jó könyv, de mivel nem kell az egyetemre, és írnom sem kell róla, befogtam alvós könyvnek, így nem tudom, hogy mikor lesz ebből befejezés, de szeretek érthető esszékre meg tanulmányokra elaludni.

Láng Orsolya: Személyes okok
Megint vers, megint nem tudom, hogy miről, csak belelapoztam, és izginek tűnt. Pontosnak. Ez volt az érzésem ezzel a kötettel. Fehér Renátó amúgy gyönyörű fülszövege sem nyújt segítséget, de azt a legtöbb kortárs verseskötet fülszövegétől el sem várjuk. Azt mondja, beszélgetnek ezek a versek kis dolgokról, például, hogy ránk reggeledik séta közben és hogy van ilyen. Jó mondatok voltak benne, amikor belelapoztam, így került a polcomra.

Lázár Bence András: Kávé, tejjel
Lázár Bence András kötete is egészen lelkesített, már a megjelenés hírére is jól felkaptam a fejem, tetszik a címe, ilyenek. Kedvelem a szerző poézisét, bár nem egyértelmű, hogy így van, a legutóbbi kötetének van valamiféle nyelvi tartása, amivel eltávolítja magát a kortárs fiatal irodalom tipikus nyelvétől, de ez tudott nálam működni, itt pedig majd városi tereket és öndefiniálási kényszereket és kísérleteket látunk, és hát, ezek a kedvenc dolgaim.

Péczely Dóra (szerk.): A ránk bízott kert
A Versumnak volt egy nagyon menő ökopoétikai sorozata, amelyben kortárs ökológiailag érzékeny és releváns nemzetközi kortárs verseket fordítottak le, és a könyvben ezek a versek kerültek kiadásra egy összeszerkesztést követően. Nagyon szeretem a Versumot, nagyon lelkesítően nyúlnak tök haladó témákhoz (volt queer versek blokkjuk is a nyáron, őszintén ajánlom), és bár a versek jó részét már olvastam, mégis fontos volt számomra, hogy könyvformában is meglegyen.

Erőss László: Furcsa párok
Erőss László 1984-ben megjelent melegekről szóló könyvét már régóta feltettem a kívánságlistámra, és most derült égből megláttam egy Újbudai könyvszekér mellett elhaladva, mondhatjuk, nekem előkészítve. A könyv talán az első magyar nyelvű támogatói tényirodalmi munka, amely a homoszexuális szubkultúráról kíván beszámolni, és érdekel, hogy milyennek látta ezeket az egyéni életutakat és ezeket a közeget.

Kirsten Smith: Trinkets – Csecsebecsék
Bolti szarka kamaszok, akik megtalálják egymást valahogy, versenyeznek, próbálkoznak a leszokással, és az egész vicces és kedves lesz. Láttam a könyv Netflix adaptációját, de abban az időszakban, amikor naponta néztem meg egy-egy Netflix sorozatot, így nem emlékszem belőle sokra, csak arra, hogy kedves volt, vicces volt, és hogy jól használta a történet ezt az abszurd szituációt. Egy molyos kincsmentő ajándékozásról van. 🙂

7 könyvet sikerült ebben a hónapban elolvasnom

Seanan McGuire: Mélybe ránt a Lápvilág
Megjelent a Csellengő gyerekek ifjúsági portalfantasy sorozat harmadik része, szóval el kellett olvasnom a másodikat, amiért őszintén fogok lelkesedni a következő értékelésben. Már megvettem a harmadik részt, szóval tényleg jól sikerült regényről van szó, ami megválaszolt sok, az első könyv kapcsán felmerült kérdésemet, miközben egy egész világot megismerünk egy ikerpár történetén keresztül. Előljáróban talán ennyit, remélem a jövő héten tudok róla majd mesélni nektek.

Piret Raud: Segítség! Anyu összement!
A Sally Rooney kötet megjelenése előtt egy héttel már csak rövid könyveket olvastam, hogy amint megjelenik, egy ültőbe be tudjam fejezni az előző olvasmányt. Így akadt a kezembe ez a könyv is, amit még tavasszal, rögtön a megjelenése után vettem. A könyv egy észt író gyerekkönyve, aminek nagyon lelkesített az alapötlete. Az anya egészségügyi és egyéb okokból egyre inkább veszti el az önbizalmát, és ez fiziológiai tünetekkel is jelentkezik nála. Történesetesen, összemegy, és a fiának kell rá vigyáznia, ám az anyát az iskolábanlopják a táskájából. És ez tök jó téma, sőt, menő, hogy más mentális helyzeteket is ezen a mágikusrealista vonalon keresztül ábrázol, sőt, klassz, ahogy a kóbor kutyáról, vagy az ember és ember közi kapcsolatokról beszél a könyv, mégis, az az érzésem az egésszel, hogy szörnyen elnagyolt, vázlatos maradt, és – utálok ilyet mondani, tényleg – de az illusztrációk sem voltak szépek. Nagyon-nagyon szerettem volna ezt a kis füzetnyi kedves és elképesztően fontos társadalmi szerepet vállaló könyvet szeretni, és utálom, hogy nem tudtam.

Zelei Bori: Csörög
Zelei Bori Csörög című könyve a magyar nyelvű LMBT+ irodalom egy tök fontos szövege kell legyen abban az értelemben, hogy ez az a könyv, ami egyáltalán nem gondolja túl magát. Két lányról szól, akik randizni kezdenek, aztán (beteljesítve ezzel minden leszbikussztereotípiára épülő vicceknek a valóságát) gyorsan összeköltöznek, és zajlik tovább az élet. A főhős egyetemre jár, kocsmázgat, a barátaival találkozik, például a meleg Bélussal, és közben az egész csak halál laza, könnyed, póztalan, élnivaló. Már egy csomó embernek ajánlottam a könyvet, mert lelkesít, hogy a póztalansága a nyelvezetéből is dől, és nagyon várom, hogy rövidesen nektek is meséljek róla.

Lázár Ervin: Korona és kard
Lázár Ervin utolsó munkái között találkozunk a mondahagyomány újraírására kísérletet tevő szövegekkel és Ámi Lajos nyírségi cigány mesemondó történeteit átdolgozó anyagokat is, amelyeket tavaly év végén a Móra Kiadó egybegyúrt, és újra kiadott. A könyv egészen konkrétan visszadta a reményemet és a kutatói vágyamat a cigány mesékhez, gyorsan írtam róla az f21.hu gyerek- és ifjúsági irodalom rovatába is.

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ
(Fent már írtam róla, sőt, az értékelést is belinkeltem róla.)

Henry James: A csavar fordul egyet
A csavar fordul egyet egy nagyon klasszikus kísértettörténet, amiben egy vidéki házba két testvér mellé nevelőnő érkezik, aki nagyon elhivatott a munkájában, és meg akarja menteni a gyerekeket a korábbi nevelőnőjüknek és a szolgálónak a kísértetétől. Csakhogy kérdés, hogy ki is a kísértet, ki árthat a gyerekeknek, biztos-e, hogy minden rendben van ebben a házban. Kísértettörténet, ami tele van kihagyásokkal, amik elvileg a feszültség fokozását szolgálják, én viszont csupán nem értettem az egészet. Nem volt egy nagyon lelkesítő olvasmány, bár ez kifejezetten nem is a zsánerem, órára kellett olvasnunk.

Pál Sándor Attila: Rokonok
(Fent már írtam róla.)

8 blogbejegyzés született ebben a hónapban:

Szeptember 2-ára csúszott át az augusztusi summa, majd érkezett (valamelyest itt is jó szó volna az átcsúszott) T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél című könyvéről szóló értékelésem és imádatcunamim. Ezt követte a havi 1 és 6, a felsorolt könyvekből négyet olvastam csak most, de mindegyiket el fogom rövidesen, amelyik LMBT+ arról, természetesen értékelés is születik majd (így a Csörögről és a most kimaradt Szapphó-paradigmáról, valamint a Végtelen napokról). Ezt követte a havi kibeszélős bejegyzés, amelyben arról meséltem, hogy milyen LMBT+ kulturális médium hiányzik nekem nagyon most, főleg abban a keretben írtam erről, hogy ha megnyerném a lottót, akkor egy ilyet azonnal nekiállnék szervezni. A hónap közepén érkezett a Hová lettél, szép világ alternatív fülszövege majd az értékelése, ezt követően kiiktattam magam egy hétvégére, ami a Sex Education harmadik évadáról szólt számomra, és egy bejegyzésben összegeztem, hogy miért is kellene ezt a sorozatot mindenkinek megnéznie, majd érkeztem a Mélybe ránt a Lápvilág alternatív fülszövegével, most pedig itt ez a summa, ami már bőven az októberiben fog számítani, mert el-elúsztam a dolgokkal. Megesik, bár nem örülök.

De a blogon kívül is írtam:

Szeptember 10-én jelent meg az Eközben Szegeden blogunkon a Felsőbbévesek felelőssége című szövegem, ami az elsősökről szól, mint kedves, picit elveszett lényekről, akik épp ismerik meg a várost, majd múlt hét pénteken az El kell gyászolni helyeket című szövegben arról írtam, hogy helyek és érzetek jönnek-mennek, és be kell látni, hogy kötődtünk egy-egy szokáshoz, szinte hagyomány ugyanott venni másnaposság űző granolát, vagy üres órákban sajtosrudat enni a főtéren, és gyászmunka ezen lehetőségek megszűnéséről gondolkodni.

Emellett a szeptemberi Kortársban megjelent két versem, a Mária című, amely arról gondolkodik, hogy Mária a 33 éves Jézus mellett ábrázolva sem öregszik, míg mi, akik a templom mellett sétálnak, felnőttünk, illetve a Találkozás két öregasszonnyal című, ami egy barátságról kíván beszélni, annak kíván emléket állítani. Kritikákban is erősebb időszak volt ez, megjelent a már említett Lázár Ervin átdolgozásairól szóló kritikám az f21.hu-n, illetve Ocean Vuong Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című kötetéről (amiről a blogra amúgy értékelést is írtam itt, most pedig tanulmányt írok) megjelent az első nyomtatásban közölt kritikám is a Műútban, ami szintén nagyon jó érzés.

És amúgy voltam

tök jó kiállításokon Budapesten. Pár napig még láthatjátok a Kassák Múzeumban a Költészet és performansz című kiállítást, ami a kelet-európai neoavangard mozgalmakról mutat egy színes képet (nagyon szerettem Simon Bettina kiállításesszéjét róla, belinkelem), október közepéig látható a Petőfi Irodalmi Múzeumban a 4×4 Illusztrátor kiállítás, ami egy izgalmas gyűjtés a V4-es országok kortárs gyermekkönyv illusztrációiból, de amúgy voltam már nem látható kiállításokon, így az B32-ben szervezett Otthon című illusztrációs kiállításon, vagy a Budapesti Történeti Múzeum és az Off Biennále Budapest közös szervezésében újra kiállított Péli Tamás Születés pannót is megnéztem, ami a cigányság történetének kívánja valamiféle hatalmas mitikus és történelmi összegzését adni, és nagyon sokat adott szintén a kis kezdő kutató létemnek.

És amúgy, néztem új magyar filmeket is, amire amúgy biztatnék mindenkit, de kifejezetten súlytalannnak és ad-hocnak, receptszerűnek gondoltam sajnos A legjobb dolgokon bőgni kell című filmet, a Toxikoma viszont egy nagyon menő film volt, jól bánt az emberi határokkal, bátor film, bírtam és vadul ajánlom, számomra főleg a hatalomról szólt, arról, hogy kikre érdemes rábízni magunkat, és milyen kompromisszumok mentén marad valaki drogfüggő, tényleg jó film, nagyon kelet-európai lett ez a történet, állatira ajánlom.

Szóval ez a hónap jó volt, hosszú volt és sűrű volt (például még Patrick Ness könyvének a webkamerás bemutatójáról nem is beszéltem), és jó, hogy vége volt azért. Holnap előbújás napja, amire egy kedves mesélős bejegyzéssel készülők, 1 és 6, illetve értékelés is várható rövidesen.

Ha volt a posztban olyan gondolat, vagy könyvajánlás, ami megfogott, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán. Én biztosan rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén