Sziasztok,

hegyekben állnak az íróasztalom az elolvasott és elolvasandó értékelésre váró könyvek, és ideje, hogy bele is csapjunk az elsőbe. A könyv, amiről most mesélni fogok tavaly előtt jelent meg angolul, tavaly tavasszal pedig magyarul. Az angol megjelenés első nagy híreitől fogva tudtam, hogy ez a könyv elképesztően fog tetszeni, így örültem, hogy az Európa Kiadó hamar lecsapott a jogaira, és nagyon vártam a magyar megjelenését. Aztán megjelent, elkezdtem olvasni, és félbemaradt, pedig nagyon tetszett, hozta a reményeimet, elvárásaimat, sőt. Végül ősszel fejeztem be, és azóta is az életem egyik legmeghatározóbb olvasmánya lett egy csomó minden miatt. Ocean Voung Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című regényéről lesz ma szó.

Ocean Vuong egy a regény megjelenésekor harmincéves vietnami származású amerikai szerző, aki az első verseskötete után egy önéletrajzi regénnyel jelentkezett, amelyben szembenéz az identitásmarkereivel, örökölt és szerzett mintáival, a kulturális és szociális mobilizáció magányával. A mélyszegény, bevándorló családba született főszereplő édesanyja és nagyanyja nem beszél angolul és a társadalom peremén él, az elbeszélő pedig már befutott költő, irodalmár, aki számára az angol nyelven művelt irodalom tényleges megélhetést és társadalmi státuszt biztosít. A magaskultúra és az egyetem világa azonban már átbeszélhetetlen távolságra van az otthontól és a családtól. A regény formáját az anyjához írt levél adja meg, így ez egy eredendően és bevallottan elbukott vállalkozás, amelynek mégis neki kell kezdeni.

Kiskutya, ahogy a szerző az egész regényben családjától kapott becenévvel hivatkozik magára, és amely név az ártó szellemeket hivatott távol tartani a gyermektől, a mélyszegénységből jövő elsőgenerációs értelmiségiség mellett a háború után születettség tapasztalatát, a kamaszkorában jelentkező melegségét, valamint a vietnami nyelven és angolul egyaránt analfabéta édesanyjával való kapcsolódási képtelenségét is megírja. A levél írója visszatekint az addig eltelt életére, a levélírás és az őszinte szembenézés gesztusával ír az édesanyjának, és bátorítja az őszinteségre az, hogy tudja, az édesanya képtelen volna mindezt elolvasni.

A levélregény pozíciója tehát a jelenben rögzített. Az író utólag, az irodalmi és filozófiai ismeretei mögül igyekszik megérteni mindazt, ami addig vele történt, ugyanakkor a szöveg abszolút érthető a regény mögött megbúvó filozófiai alapoktól függetlenül is, a regény nyelvének tétje a pontos és érzékeny közlés, a hivatkozott szövegek inkább csak arra kellenek, hogy elindítsák a gondolat- és emlékezésfolyamokat.

Ezzel együtt ez a regény nem egy átlagosan, A pontból B pontba eljutó regény. Lassan dolgozik, sokszor versszerűen, random asszociációk mentén, ahogy azt valójában az emlékezés is teszi: a visszaemlékezett élet tapasztalati alapján történetet konstruál. Számomra és a könyv kedvelőinek számára ez a lassú, hihetetlenül személyes, közeli, lírai, intim elbeszélésmód az egyik oka annak, amiért ezt a könyvet nagyon szeretjük, igyekszem majd a bejegyzésekben idézetetek szedni ahhoz, hogy eldönthesd, hogy ez számodra is működne-e, mert megértem, ha nem, pedig tényleg az egyik kedvenc könyvemről van itt szó.

És akkor az általános hangulat jellemzése után ideje, hogy közelebb kerüljünk a három részre bontott könyvhöz. Az első egység fő fókuszában az áthagyományozódott családi történetek és a szerző gyerekkora jelenik meg, a második egységnek kifejezetten a melegség áll a középpontjában, a zárófejezetben pedig az egyetemről, és az elsőgenerációs gyökértelenségről ír. A harmadik fejezet mozaikszerűen újraírt kis történetei az otthon már értetetlen, a család kötelékén túl történteket köti össze az otthoni tapasztalatokkal, ezáltal elmesélhetetlenné tett történetekből áll, amely erős kontrasztja az elsőben leírt, egységként működő családnak, noha az elhallgatások nyelvét a szerző már gyermekkorában is bírta:

„Előfordult már, hogy elképzeltél egy tájat”, kérdezted, miközben egy Thomas Kinkade-házat színeztél, „és aztán belehelyezted saját magadat? Megtörtént már veled, hogy hátulról figyelted magad, ahogy egyre távolabbra és mélyebbre mész abban a tájban, ahogy egyre távolodsz saját magadtól?” Hogyan mondhattam volna el neked, hogy az írás folyamatáról beszélsz? Hogyan mondhattam volna el, hogy mi ketten tulajdonképpen nagyon közel állunk egymáshoz, két különböző oldalon van a kezünk árnyéka, és összeolvad?

A regény első oldalai azonnal jelzik, hogy ez a szöveg erősen fog dolgozni az empátiával, érzésekkel és érzetekkel. A második oldalon már találkozunk a királylepkék metaforájával, akik délre vonulásukkal egy egész generáció életét teszik ki az éjszakai fagyoknak, majd a következő bekezdésben láthatjuk, ahogy egy kisgyermek játékból az anyjára ugrik, és ezzel az anyjából egy olyan háború traumáit hívja elő, amelynek a megtörténtéről a gyereknek még fogalma sincs. A vietnami háború tapasztalata szervezi ezt a fejezetet a leginkább.

Kiskutya nagyanyja megszökik az iszlám világ szerinti elrendezett házasságából és egy katonai táborban talál befogadást, ahol a teste kiszolgáltatásával képes az életben maradását biztosítani. Az anya nyelvi kompetenciáit végleg megköti az, hogy nyolcéves volt, amikor a szeme láttára lebombázták az iskoláját, az Egyesült Államokba kerülve is igyekeznek ezek a szereplők láthatatlanok maradni, hiszen úgy érzik, ahogy a háborúban, úgy a kapitalista államban is a rejtőzködés és a tűrés a túlélés egyetlen lehetősége, így eszerint nevelik Kiskutyát is.

Olvastam, hogy a poszttraumás stresszben szenvedő szülők nagyobb valószínűséggel verik a gyerekeiket. Talán tényleg van valami a szörnyeredetben. Aki kezet emel a gyermekére, talán azért teszi, hogy felkészítse a háborúra.

Ezzel együtt tehát Kiskutyának egy sivár gyermekkor adatott, amelyben folyamatosan újra kellett gondolnia a pozícióját. Szégyenkezik, amikor az anyja és a nagyanyja bohócot csinál magából a hentesnél, mert nem tudják elmagyarázni, mit szeretnének, tudja, hogy nem számíthat az anyjára, amikor neki védelemre volna a szüksége a családon kívüli világba, és tehetetlen, amikor az anyját próbálja írni és olvasni tanítani, miközben az anya pontosan érzi, hogy ennek fordítva kellene történnie, ezért, hogy méltóságát megőrizze, megveri a gyermeket.

A regény második fejezetében nagyrészt egy dohányültetvényen járunk. Ocean kamaszként itt dolgozik, és itt ismerkedik meg a gazda fiával, Trevorral, akivel szerelmesek lesznek egymásba. Trevor és Ocean kapcsolata egyfajta szépen működő viszony, amely nem pusztán a szerelmet és a testiséget, hanem a kamaszévek világundorát, szerhasználatát, és egymás idegenségébe kapaszkodó túlélési kísérleteit is körüljárja. Kiskutya a Trevorral való szerelme kapcsán találkozik először olyan helyzetekkel, amelyet a családi létezésének a keretében nem tudna megélni. Noha az otthon fő szabálya az, hogy mindenáron láthatatlanoknak kell maradnunk, Kiskutya a szerelmet a láthatóvá válás érzésével írja le:

Ahogy Trevor nézett engem a dohányföldön, amikor egy rövid ideig egymás mellett dolgoztunk, karja súrolta az enyémet, a növények zöld halomba gyűltek egymásra, szeme rajtam időzött, aztán, amikor észrevettem, elkapta a tekintettét. Meglátott valaki – engem, akit ritkán lát meg valaki. Engem, aki azt tanultam – te tanítottál rá, hogy legyek láthatatlan, ha biztonságban akarok maradni

vagy később:

Emlékszem rá. Emlékszem, mert hogyan lehetne elfelejteni azt a napot, amikor az ember először találja szépnek magát?

Ez a szerelem visszavonja azt a fájdalomtapasztalatot és fájdalomnormát, amit eddig Kiskutya megtapasztalt, a két fiú szexuális kalandjainak néhány bekezdésnyi szép, a kamasz lélek folyamatait rögzítő leírásaiban a fájdalom a gyönyör felé vezető út, és a fájdalom egy olyan dolog, amire ő vágyhat mindennél jobban, ugyanakkor mégis rendelkezhet felette. A szexualitás megnyitja az eddig járhatónak tűnt utakat, a háborúban szocializált család tagjaként ő először választhatott és képességei szerint uralhatta és gyönyörré formálhatja a fájdalmat.

És miközben a két fiú kapcsolatában a szexuális viszonyok sem egyértelműek, tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Trevor republikánus családból érkező fiúként nem fogadja el a saját melegségét, a kitörésig képes hajszolni magát:

Kérlek mondd, hogy nem vagyok buzi. Az vagyok? Az? Te az vagy?

Ebbe a viszonyba érkeznek meg a drogok, a határba kiautózott esték, és bizony, a nagy beszélgetések is arról, hogy egyáltalán érdemes-e élni, amikor minden krízisbe beleszól egy KFC vagy egy Coca Cola reklám.

A főszereplő a saját melegségének a tényéről való belső harcról nem igazán számol be, az önfelvállalás egyetlen, de részleteiben és gondolatokban a fejezet egészét végig kísérő epizódja az, amikor egy gyorsétteremben elmondja az anyjának (mivel a vietnami nyelvben nincs szó a homoszexualitásra), hogy neki nem a lányok tetszenek. Az anyában ennek kapcsán is a háborús ösztönök működnek: Muszáj összezárniuk, hiszen egymás nélkül magukra maradtak a világban, ugyanakkor fontos számára, hogy a melegség maradjon láthatatlan, hiszen így is veszélyben érzi magukat:

Ne feledd. Éppen Elég már neked, hogy vietnámi vagy.

A szerelem valódi megélése később sem lehet beszédtéma az anya és fia között, ezek a tapasztalatok nem adhatóak át egy rontott vietnami nyelven beszélő ember számára, különösen, ha az az anyánk, aki retteg attól, hogy bármi beleavatkozik az életébe és kiszolgáltatja őt:

De hogy beszélhetnék neked erről a fiúról anélkül, hogy beszélnénk a drogokról is, az oxikodonról és a kokainról, amik nemsokára tönkretették, ahogy miattuk a világ szélei parázslani kezdtek? És a rozsdapiros Chevyről?

A regény tere a harmadik fejezetben még szélesebbre nyílik. Az egyetemen járunk, ahová Kiskutya az anyját és Trevort is hátrahagyva került. A korábbi fejezetek viszonylagos egylényegűsége itt abszolút felbomlik egy-két bekezdésnyi, csak egy érzés leírásához elég ideig követjük az egymás mellé írt történeteket. Esélyt kapunk megérteni, hogy mit jelent angolirodalom-szakos egyetemistának lenni, úgy, hogy elsőgenerációs értelmiségiként a családjában neki volt először lehetősége egyetemre járni, és valami ’hasznosat’ tanulni, hogy milyen érzés egy olyan nyelv használatával egzisztenciát építeni irodalmárként, költőként, amelyet az anyja nem beszél, és hogy mit jelent hazamenni, és nem tudni elmesélni mindazt, ami történik körülöttünk. Mit jelent egy elitnek a része lenni, mit jelent az, hogy neked először egzisztenciád van, mit jelent az, hogy az egyetemi életedből semmit nem tudsz elmondani.

Az ilyen pillanatokban, melletted, ilyenkor irigylem a szavakat, mert azt tehetik, amit mi sohasem – mindent képesek elmondani magukról csak azzal, hogy léteznek.

Képzeld el, hogy lefekszem melléd, és az egész testem, minden sejtem tiszta, egyedi jelentés sugároz, nem úgy, ahogy egy író teszi, hanem mint egy melléd préselt szó.

A regény harmadik fejezete az idegenségről tudósít. Arról, hogy tehetetlen vagy a családod körében, akárhány nagy szerzőt elolvasol, arról, hogy csak bízni tudsz benne, hogy a művészethez nem szükséges a pusztítás. Arról, hogy csak bízni tudsz benne, hogy az élethez nem szükséges a pusztítás.

A regény, ahogy a fejezetek térhasználatánál erre végig utalni próbáltam, egy nyitástörténet. A szöveg elején és a borítón is megjelenő királylepkék északról délre vándorolnak novemberben, miközben egy bármilyen éjszakai fagy elég volna ahhoz, hogy az egész populáció kipusztuljon. A regény harmadik fejezetének központi szereplője egy bölénycsorda, amely egy vadászó állattól megrémülve észrevétlenül rohan bele a kanyonba. Mindkét mozgás ösztönös reakció, noha mindkettő veszélyekkel jár. Ugyanilyennek teremti meg Ocean Vuong a regény terét. Nehéz visszanézni, de a továbbélésért nincs más választásunk.

Összefoglalva mindezt tehát a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk az egyik kedvenc könyvem, mert végtelenül megfogott a benne rejlő érzékeny idegenség, és az az őszinte gesztus, ami minden poétikai és retorikai eszközt ennek a közlésnek rendel alá. Egy hihetetlenül folyékony, jól érthető, jól érezhető szöveget kapunk, amely mélyen beleszáll az ember lelkébe, hogy pózok és eltartások nélkül megvizsgálja a legnagyobb elfojtásokat és családban öröklődő titkokat, szembenézve a szégyenekkel, és akár a nagymama történetén keresztül az iszlám társadalom, akár magán keresztül a nyugati, kapitalista társadalom tabuival.

Kedvenc részem: Szóval, itt már egyszer félbehagytam az értékelést, mert nem tudtam mit válaszolni. Talán azt a részt, ahol elhangzik, hogy „Utálom a KFC-t”. Mert ez a mondat annak az elhallgatása, hogy Kiskutyának fogalma sincs, hogy mi végre vagyunk ezen a világon, és ahogy az életben, úgy ebben a regényben is, szeretem az olyan beszélgetéseket, ahol ez a kérdés felmerülhet. Ehhez csend kell, bizalom és valamiféle nagyon együttrezgés. Kevés ilyen szép pillanat volt a könyvben. Kevés olyan van, amiben őszintén nevetésben tör ki két ember, aki szereti egymást.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretik a lassú, érzékeny könyveket, és nem bánják, ha igazából szinte az egész könyv a lélekben játszódik. Ajánlom azoknak, akik keresnek egy jó generációs regényt, és azoknak, akik meg akarják érteni a maguk idegenségét. Nekik ajánlom a leginkább.

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk
Európa, 2020
361 oldal
Így olvastam: Majdnem kihagytam ezt a pontot, merthogy április 21 és október 5 között olvastam ezt a könyvet, azt hiszem azért, mert amint tavasszal megkaptam, azonnal belevetettem magam, mert tudtam, hogy kedvenc lesz, de végül nem volt még itt az ideje. Aztán ősszel újra elővettem, elölről kezdtem, és 2-3 nap elég volt ahhoz, hogy végigolvassam újra, de ekkor vitt az, hogy az egyetemre vittem. Szóval olvasható gyorsabb tempóban is, én sajnálom, hogy nem hagytam magamnak elég időt gyönyörködni, de azóta többször tértem vissza a szöveghez, szóval… egy lassabb befogadást ajánlok.
És végezetül, írtam ehhez a könyvhöz is fülszöveget.

Szóval ennyi lett volna, nem is fájt annyira ez az első értékelés a július óta a blogon, ezzel pedig ez az első értékelés, ami már csak ezen a felületen olvasható. Sajnálom, hogy így alakult, de azért örülök is annak, hogy ez a könyv lett az első. Most úgy érzem, hogy tényleg megtört a szünet, mert már értékelést is írtam, szóval nincs is más hátra, minthogy kiköszönjek a következő bejegyzésig. Merthogy, fontos, hogy addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió