Egy meleg srác olvas

LMBT-ről, meleg könyvekről, olvasmányélményekről, a szivárványon túlról

Címke: amerikai 1 / 5 oldal

Julie Orringer: Üldözöttek gyűjteménye

Szerző:

Dátum: 2021.04.18.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy nem tipikus holokauszttörténetet hoztam, ami egyszerre kíván egy romantikus regény lenni, és egyszerre kíván egy kevésbé ismert, de annál fontosabb történelmi folyamat velejéből tudósítani. A történelmi romantikus műfaj ezen embertelen időszakba helyezése nem idegen a szerzőtől, a Láthatalan híd című regényében a holokauszttúlélő magyar nagyszüleinek állít emléket, ebben a regényben pedig a Világ Igaza-díjal is kitűntetett amerikai újságíró, Varian Fry történetét meséli el, aki számos nagy művészt és értelmiségit mentett ki a Marseille felé egyre erősebben kapkodó nácik karmai elől. Julie Orringer Varian Fry néhány hónapos európai tartózkodásának a titokzatosságába egy romantikus meleg szálat hoz, az egész mégis valahogy szép történet lesz, egy kor amerikai társadalmát és háborúhoz fűződő viszonyát, valamint a művészetnek az akkor épp a náci erőkkel szemben beszélő mindenkori hatalmát is bemutatja. Nézzük közelebbről:

Varian Fry amerikai újságíró az 1935-ös berlini útja során látta, ahogy nácik halálra vernek egy zsidót a nyílt utcán, és ettől a tapasztalattól Amerikába visszatérve sem tudott szabadulni. Újságíróként és értelmiségiként felelősnek érezte magát azért, hogy ez velük egy világban történik, de cikkei, széles baráti körének zajló beszámolói nem változtatják meg a történelem menetét vagy az USA közvéleményét, akik úgy gondolták, hogy mindez csak Németországban vagy csak az öreg kontinensen fog maradni, nincs ezzel dolguk, ily módon Európában a háború 1939 őszén megkezdődik. Hitler 1940-ben megszállja Franciaországot, ahol az európai és egyetemes kultúra legnagyobb alakjai tanyáznak, akik nagyrészt délfrancia nyaralóikban igyekeznek túlélni, hiszen bíznak abban, hogy a nevük oltalmazza őket, és egyébként is céljuk, hogy tanúskodjanak a történelem ezen nehéz időiből.

A regény felütésében Varian a francia vidéket járja Chagall után, akit a menekülésre igyekszik rávenni, de nem jár sikerrel, útjáról visszatérve a marseille-i irodájában már végtelen teendő találja. Az amerikai alapítványa azzal bízta meg, hogy menekítse ki az európai kultúra legnagyobbhatású embereit, az ajtaja előtt viszont tömegek várják az utolsó reménysugárként kínálkozó menekítést, amely azonban csak néhány ember számára jelenthet kiutat Franciaországból. Varian Fry és társai egy jól kiépített, emberektől-emberekig vezető hálózatot tart fent Marseille-ben, amelynek a rendőrségen és a szálloda alkalmazottain túl az amerikai konzulátus, embercsempész szövetkezetek és kiváló útlevélhamisítók is a részeit képezik, ugyanakkor ezek a lehetséges utak egyre ritkábban nyílnak meg és egyre veszélyesebbek, így rengeteg megkeresést kénytelenek elutasítani.

Ez az ítélkezés és ez a morális tehetetlenség áll a szöveg ezen első részének a fókuszában. Varian Fry valójában nem műértő, aki mégis, most ítélethozó szerepbe kerül. Olyan emberek felett kell döntés hoznia, akikre lágerek, koncentrációs táborok várnak, olyan emberekről dönt, akik nem csupán titkos kódok egy-egy sürgönyként feladott jelentésben, miközben önmagában az a kérdés sem egyértelmű, hogy vajon tényleg többet ér-e egy művész vagy gondolkodó élete, mint bárki másé.

Ennek a dilemmának a teljességben valójában tisztázhatatlanságára az egyszerű válasz az, hogy ezek az emberek tanúkká válnak, akik képesek a munkájukkal és a történetükkel elmesélni, azt, ami túl színes, túl tobzódó és valójában túl pusztító ahhoz, hogy elfelejtsük. Varian azzal nyugtatja magát, hogy ezek az emberek tudják, hogy a művészeknek kötelességük tanúskodni és nem fordíthatják el a tekintetüket, bármennyire is szeretnék. Maga a cím is ezt a tanú szerepet idézi meg, az Üldözöttek gyűjteménye egy kiállítás anyaga, amelyet Varian vendégei gyűjtenek erről az időszakról. Zilberman, csupán a regény terében létező festő egyik munkáját Chagall dicséri így:

Ahogy megörökíti az utcára kidobott zsidó anyákat és gyerekeket, a zsidó férfiakat, akiknek törött üveggel vájják ki a szemét, amikor megmutatja a fiatal lányokat, akiket levetkőztetnek és kiállítanak az utcára, hogy a náci ifjak megbámulják, kigúnyolják és összefogdossák őket. […] Nincs nála hatásosabb fegyverünk a nácik ellen.

Ezzel együtt is, a regény megszólalásmódja nem a pátoszé, hanem a biztonságé és bizonyosságé, hogy innen végsősoron muszáj lesz kikeveredni valahogy. A regény nagy részében a menekülők egy vidéki villában vannak összezárva, és sokszor szürrealistákhoz méltó életet élnek, amely például a regénynek hihetetlenül hálás, vicces és nagy pillanatait adja. Ezek az emberek a maguk nihiljében kinevetik a tabukat és valami nagyobb igazságot látnak meg (épp erről a nagyobb igazságról lesz még szó a bejegyzésben ott, ahol a kedvenc részemről fogok beszélni), így a villa egy biztonságos oázist teremt, ahol nincs háború, és ahol jó ottlenni. A regény egy pontján Varian azon gondolkozik, hogy lehet-e, hogy semmi ne változzon – milyen abszurd kívánság egy háború közepén, és az olvasó persze érti.

A folyamatos munkával töltött órák egy pillanatában tűnik fel Grant, a történelmileg kevésbé hiteles, ám a történetben jól működő perzselő szerelem. Grant és Varian viszonya úgy tűnik, hogy az öreg kontinensen, és ebben az oázisszerű biztonságban válik megélhetővé, miközben a romantikus regények elvárt csavarjai kísérik a történetet. Variannak felesége van, Elieen, aki nem jelenik meg a regényben, de Varian emlékeiből tudjuk, hogy egy végtelenül kozmopolita és haladószellemű nő, megveti a titkolózást és a tudatlanságot, ily módon Varian homoszexualitása sem titok számára. Varian és a felesége viszonya egy lassú, de rendkívül mély elvtársi, szövetségesi viszony, míg a Granttel történtek már lezártnak tűntek a regény elején, Grant a szeretője nevében keresi meg Variant, és kéri a segítségét. Miközben a két szereplő tobzódik a múltjuk sebeiben – ki ment el, és ki nem ment ki után –, meg kell próbálniuk újraépíteni valamiféle bizalmat, miközben persze majd visszatérve amerikai polgári életbe 1940-ben elképzelhetetlen, hogy bármilyen kimondott keretben megélhetővé váljék ez a szerelem.

Grant kapcsán ugyanakkor betekintést kapunk egy rendkívül izgalmas amerikai történetbe is. Grant édespaja egy színesbőrű zenész férfi volt, aki megszöktetett egy zsidó lányt, majd otthagyta az asszonyt a gyermekével. Grant anyja visszatér a zsidó közösségbe, Granten pedig nem látható az apja származása, így bekerül a Harvardra, ahol ugyan már kvótákkal vesznek fel színesbőrűeket, ő kvóta nélkül is bejutott. A regény idejében alakul ki Grantnek igazán a színesbőrű identitása, és izgalmas, ahogy ez nem látható kisebbségi csoporthoz való tartozásként működik, miközben persze emberileg szomorú és történelmileg hiteles, hogy úgy érzi, minden, amit elért, azt titkolózás útján érte el: az egyetemi felvételijén nem mondta el, hogy fekete, hiszen nem is tartja magát annak, félt, hogy nála telik be a kvóta, és egyébként is, ez a státusz számos hátrányos megkülönböztetéssel járt volna. Grant a vállalását azzal vonja párhuzamba, hogy most emberek Európa-szerte azért hallnak meg, mert vállalják magukat.

Grant és Varian esetében egészen más a melegséghez való viszony is. Grant a Harvardra menekült a zongoratanárába való szerelme és egyáltalán a melegsége elől, miközben hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Harvard tele van titkos klubokkal és estélyekkel, bennük burkolt és kendőzetlen kapcsolatokkal, Grant viszont nehezen illeszkedett be ezekbe a közegekbe, miközben Varian az első pillanattól otthonosan érzi magát ebben a polgári, kozmopolita közegben, de felnőtté válva már neki van buknivalója, Grant álmodhat nagyobbakat a közös jövőről.

És ily módon én ezt az egész romantikus történelmi könyvet a helyén kezelve nagyon bírtam. Amit fontos megérteni belőle, hogy miközben a társadalom, amelyről ez a könyv alapos kutatómunkát követően beszámol, valós, addig Varian Fry homoszexualitása erősen kérdéses, de a regény mégis hitelesen tud beszélni a homoszexualitás kérdéseiről, ahogy Grant fikciós volta ellenére valós volt az a felsőoktatási rendszer, amit bemutat, vagy ahogy Zilberman fikciós volta ellenére hitelesen beszél a művészet fontos tétjeiről. Egy nagyon kedves tanárommal beszélgettem nagyon sokat az Abraham Lincoln, a vámpírvadász című film kapcsán, hogy a történelemben vannak olyan időszakok, amikor érthetetlenül nagy vállalások történnek, vagy nagy eredmények születnek, noha nem felderíthető ma, hogy mi is történt azokban a napokban. A horror, vagy jelen esetben a romantikus zsáner ezeket a lyukakat tömi be a saját kliséivel és egy olyan választ ad, ami miért is ne lehetne egy lehetséges válasz, és ebben a tekintetben a felhozott példák sokkal menőbbek, nagyobbakat vállalnak, nagyobbakat mozognak ki a valóságból, miközben a világból ismert tények megmaradtak. Nem azt mondom tehát, hogy nem értem meg azokat, akik kételkednek, de ezt az olvasatot fel tudom ajánlani.

Mert amúgy az van, hogy tényleg kedveltem ezt a könyvet. Szerettem, hogy emberekről szól, akik dolgoznak. Szerettem, hogy Varian irodája egy aktív és egymásra figyelő közösségként látszódott, ahol van hely ritka, de fontos beszélgetéseknek, vagy jól becélzott, mégritkább kedves viccelődésnek is. Szerettem a könyvnek a hangulatát, azt, hogy ilyen időkben valami az életnek az ennyire bizalommal teli igenléséről tudott szólni. Hogy miközben az egész közösséget megrázta Walter Benjamin öngyilkosságának a híre, az egész csapat drukkolt Hannah Arendtnek, aki csak a történtek után lesz a XX. század egyik legnagyobb hatású filozófusa, és eközben szép az, hogy ebbe az elmesélésre érdemes történetbe szervesen tud integrálódni egy szép romantikus történet. Egy olyan, amit tényleg szép elolvasni. A kötet legnagyobb vállalása azt hiszem, hogy végig hiteles tudott maradni a sűrűn szedett 540 oldalas regényben.

Kedvenc részem: Van két nagyon fontos vacsora a regényben, ahol összeülnek a szürrealisták, és úgy döntenek, hogy jól érzik magukat, csak azért is. És ezek tényleg csodálatosan nagyon szürreális esték, amiket imádtam, de volt ezen belül is egy kedvenc jelenetem. Az első estén egy Non! C’est Tabou című játékot játszanak, mindenki mond valami megdöbbentőt, tabudöntőt. Jacqueline ezt mondja:

Szeretem az impresszionisták festményeit, amelyeken macskák ugrándoznak a kertben – közölte. – Szeretem a nőket azokban a dagadozó ruhákban, és a virágokat. Igen, azt a sok-sok virágot! Imádom őket! Halálosan unom már azt az elvet, hogy minél ocsmányabb egy festmény, annál inkább jogot formál arra, hogy művészetnek tekintsék. Nem akarok mást, csak gyönyörű festményeket látni.

Madame Breton kimondása számomra a legnagyobb művészeti gesztus, és ezt nem fogom tudni elmagyarázni azt hiszem, de nagyon igyekszem (előljáróban annyit, hogy a művészetkoncepcióm nagyban merít [ó, ez nem lesz stillszerű, bocsánat] Massimiliano Parente: Hitler után a második legnagyobb művész című regényéből, amely a művészet eredményének a korábban soha nem érzett hatást tekinti). Szóval ebben a kijelentésben az van, hogy a szépségről való fogalmaink iszonyatosan megváltoztak a XX. században, és ennek az ennyire direkt és a szürrealista közegben való kimondása valami olyan progresszív, amit el nem lehet mondani, hiszen valójában az egész szürrealizmusnak, meg mindennek talán éppen az a kontextusa, hogy az ember mennyire is vágyik a szépre, és közben ez állatira nem problematizálódik kimondva, és igen, ez egy nagyon menő bemondás volt, imádtam, erről a könyvről biztosan ez fog eszembe jutni, valószínűleg bármikorig.

Végezetül hát ajánlom a könyvet azoknak, akik hallanának a második világháború zsidóüldözött világának a nem kelet-európai történetéről is, akit érdekel, hogy milyen is egy ilyen kozmopolita, szürrealista művészvilág, és persze azoknak, akik úgy érzik, hogy bele tudnának veszni az értékelésem alapján egy ekkora regénybe.

Julie Orringer: Üldözöttek gyűjteménye
Mennyit ér az ember háború idején?
Libri, 2020
543 oldal
Így olvastam: Lassan indul be a regény, az elején Chagalléknál járunk vidéken, majd hírtelen csapódunk bele az iroda marseille-i életébe, és Grant is elég random csapódik be, szóval el kell telljen az első 100 oldalnak, de onnantól vitt már sokkal nagyobb léptékekben, de el kell mondani, hogy ez egy vastag, sűrűn szedett, kisbetűs könyv, ami megkéri a saját idejét.
Itt írtam róla alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Libri Kiadónak a bizalmat, és hogy elküldte nekem ezt a könyvet, örülök, hogy mesélhettem róla. Én a magam részéről most elköszönök, de előtte megígérem, hogy legkésőbb a pénteki kibeszélőssel érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk

Szerző:

Dátum: 2021.02.02.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

hegyekben állnak az íróasztalom az elolvasott és elolvasandó értékelésre váró könyvek, és ideje, hogy bele is csapjunk az elsőbe. A könyv, amiről most mesélni fogok tavaly előtt jelent meg angolul, tavaly tavasszal pedig magyarul. Az angol megjelenés első nagy híreitől fogva tudtam, hogy ez a könyv elképesztően fog tetszeni, így örültem, hogy az Európa Kiadó hamar lecsapott a jogaira, és nagyon vártam a magyar megjelenését. Aztán megjelent, elkezdtem olvasni, és félbemaradt, pedig nagyon tetszett, hozta a reményeimet, elvárásaimat, sőt. Végül ősszel fejeztem be, és azóta is az életem egyik legmeghatározóbb olvasmánya lett egy csomó minden miatt. Ocean Voung Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című regényéről lesz ma szó.

Ocean Vuong egy a regény megjelenésekor harmincéves vietnami származású amerikai szerző, aki az első verseskötete után egy önéletrajzi regénnyel jelentkezett, amelyben szembenéz az identitásmarkereivel, örökölt és szerzett mintáival, a kulturális és szociális mobilizáció magányával. A mélyszegény, bevándorló családba született főszereplő édesanyja és nagyanyja nem beszél angolul és a társadalom peremén él, az elbeszélő pedig már befutott költő, irodalmár, aki számára az angol nyelven művelt irodalom tényleges megélhetést és társadalmi státuszt biztosít. A magaskultúra és az egyetem világa azonban már átbeszélhetetlen távolságra van az otthontól és a családtól. A regény formáját az anyjához írt levél adja meg, így ez egy eredendően és bevallottan elbukott vállalkozás, amelynek mégis neki kell kezdeni.

Kiskutya, ahogy a szerző az egész regényben családjától kapott becenévvel hivatkozik magára, és amely név az ártó szellemeket hivatott távol tartani a gyermektől, a mélyszegénységből jövő elsőgenerációs értelmiségiség mellett a háború után születettség tapasztalatát, a kamaszkorában jelentkező melegségét, valamint a vietnami nyelven és angolul egyaránt analfabéta édesanyjával való kapcsolódási képtelenségét is megírja. A levél írója visszatekint az addig eltelt életére, a levélírás és az őszinte szembenézés gesztusával ír az édesanyjának, és bátorítja az őszinteségre az, hogy tudja, az édesanya képtelen volna mindezt elolvasni.

A levélregény pozíciója tehát a jelenben rögzített. Az író utólag, az irodalmi és filozófiai ismeretei mögül igyekszik megérteni mindazt, ami addig vele történt, ugyanakkor a szöveg abszolút érthető a regény mögött megbúvó filozófiai alapoktól függetlenül is, a regény nyelvének tétje a pontos és érzékeny közlés, a hivatkozott szövegek inkább csak arra kellenek, hogy elindítsák a gondolat- és emlékezésfolyamokat.

Ezzel együtt ez a regény nem egy átlagosan, A pontból B pontba eljutó regény. Lassan dolgozik, sokszor versszerűen, random asszociációk mentén, ahogy azt valójában az emlékezés is teszi: a visszaemlékezett élet tapasztalati alapján történetet konstruál. Számomra és a könyv kedvelőinek számára ez a lassú, hihetetlenül személyes, közeli, lírai, intim elbeszélésmód az egyik oka annak, amiért ezt a könyvet nagyon szeretjük, igyekszem majd a bejegyzésekben idézetetek szedni ahhoz, hogy eldönthesd, hogy ez számodra is működne-e, mert megértem, ha nem, pedig tényleg az egyik kedvenc könyvemről van itt szó.

És akkor az általános hangulat jellemzése után ideje, hogy közelebb kerüljünk a három részre bontott könyvhöz. Az első egység fő fókuszában az áthagyományozódott családi történetek és a szerző gyerekkora jelenik meg, a második egységnek kifejezetten a melegség áll a középpontjában, a zárófejezetben pedig az egyetemről, és az elsőgenerációs gyökértelenségről ír. A harmadik fejezet mozaikszerűen újraírt kis történetei az otthon már értetetlen, a család kötelékén túl történteket köti össze az otthoni tapasztalatokkal, ezáltal elmesélhetetlenné tett történetekből áll, amely erős kontrasztja az elsőben leírt, egységként működő családnak, noha az elhallgatások nyelvét a szerző már gyermekkorában is bírta:

„Előfordult már, hogy elképzeltél egy tájat”, kérdezted, miközben egy Thomas Kinkade-házat színeztél, „és aztán belehelyezted saját magadat? Megtörtént már veled, hogy hátulról figyelted magad, ahogy egyre távolabbra és mélyebbre mész abban a tájban, ahogy egyre távolodsz saját magadtól?” Hogyan mondhattam volna el neked, hogy az írás folyamatáról beszélsz? Hogyan mondhattam volna el, hogy mi ketten tulajdonképpen nagyon közel állunk egymáshoz, két különböző oldalon van a kezünk árnyéka, és összeolvad?

A regény első oldalai azonnal jelzik, hogy ez a szöveg erősen fog dolgozni az empátiával, érzésekkel és érzetekkel. A második oldalon már találkozunk a királylepkék metaforájával, akik délre vonulásukkal egy egész generáció életét teszik ki az éjszakai fagyoknak, majd a következő bekezdésben láthatjuk, ahogy egy kisgyermek játékból az anyjára ugrik, és ezzel az anyjából egy olyan háború traumáit hívja elő, amelynek a megtörténtéről a gyereknek még fogalma sincs. A vietnami háború tapasztalata szervezi ezt a fejezetet a leginkább.

Kiskutya nagyanyja megszökik az iszlám világ szerinti elrendezett házasságából és egy katonai táborban talál befogadást, ahol a teste kiszolgáltatásával képes az életben maradását biztosítani. Az anya nyelvi kompetenciáit végleg megköti az, hogy nyolcéves volt, amikor a szeme láttára lebombázták az iskoláját, az Egyesült Államokba kerülve is igyekeznek ezek a szereplők láthatatlanok maradni, hiszen úgy érzik, ahogy a háborúban, úgy a kapitalista államban is a rejtőzködés és a tűrés a túlélés egyetlen lehetősége, így eszerint nevelik Kiskutyát is.

Olvastam, hogy a poszttraumás stresszben szenvedő szülők nagyobb valószínűséggel verik a gyerekeiket. Talán tényleg van valami a szörnyeredetben. Aki kezet emel a gyermekére, talán azért teszi, hogy felkészítse a háborúra.

Ezzel együtt tehát Kiskutyának egy sivár gyermekkor adatott, amelyben folyamatosan újra kellett gondolnia a pozícióját. Szégyenkezik, amikor az anyja és a nagyanyja bohócot csinál magából a hentesnél, mert nem tudják elmagyarázni, mit szeretnének, tudja, hogy nem számíthat az anyjára, amikor neki védelemre volna a szüksége a családon kívüli világba, és tehetetlen, amikor az anyját próbálja írni és olvasni tanítani, miközben az anya pontosan érzi, hogy ennek fordítva kellene történnie, ezért, hogy méltóságát megőrizze, megveri a gyermeket.

A regény második fejezetében nagyrészt egy dohányültetvényen járunk. Ocean kamaszként itt dolgozik, és itt ismerkedik meg a gazda fiával, Trevorral, akivel szerelmesek lesznek egymásba. Trevor és Ocean kapcsolata egyfajta szépen működő viszony, amely nem pusztán a szerelmet és a testiséget, hanem a kamaszévek világundorát, szerhasználatát, és egymás idegenségébe kapaszkodó túlélési kísérleteit is körüljárja. Kiskutya a Trevorral való szerelme kapcsán találkozik először olyan helyzetekkel, amelyet a családi létezésének a keretében nem tudna megélni. Noha az otthon fő szabálya az, hogy mindenáron láthatatlanoknak kell maradnunk, Kiskutya a szerelmet a láthatóvá válás érzésével írja le:

Ahogy Trevor nézett engem a dohányföldön, amikor egy rövid ideig egymás mellett dolgoztunk, karja súrolta az enyémet, a növények zöld halomba gyűltek egymásra, szeme rajtam időzött, aztán, amikor észrevettem, elkapta a tekintettét. Meglátott valaki – engem, akit ritkán lát meg valaki. Engem, aki azt tanultam – te tanítottál rá, hogy legyek láthatatlan, ha biztonságban akarok maradni

vagy később:

Emlékszem rá. Emlékszem, mert hogyan lehetne elfelejteni azt a napot, amikor az ember először találja szépnek magát?

Ez a szerelem visszavonja azt a fájdalomtapasztalatot és fájdalomnormát, amit eddig Kiskutya megtapasztalt, a két fiú szexuális kalandjainak néhány bekezdésnyi szép, a kamasz lélek folyamatait rögzítő leírásaiban a fájdalom a gyönyör felé vezető út, és a fájdalom egy olyan dolog, amire ő vágyhat mindennél jobban, ugyanakkor mégis rendelkezhet felette. A szexualitás megnyitja az eddig járhatónak tűnt utakat, a háborúban szocializált család tagjaként ő először választhatott és képességei szerint uralhatta és gyönyörré formálhatja a fájdalmat.

És miközben a két fiú kapcsolatában a szexuális viszonyok sem egyértelműek, tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Trevor republikánus családból érkező fiúként nem fogadja el a saját melegségét, a kitörésig képes hajszolni magát:

Kérlek mondd, hogy nem vagyok buzi. Az vagyok? Az? Te az vagy?

Ebbe a viszonyba érkeznek meg a drogok, a határba kiautózott esték, és bizony, a nagy beszélgetések is arról, hogy egyáltalán érdemes-e élni, amikor minden krízisbe beleszól egy KFC vagy egy Coca Cola reklám.

A főszereplő a saját melegségének a tényéről való belső harcról nem igazán számol be, az önfelvállalás egyetlen, de részleteiben és gondolatokban a fejezet egészét végig kísérő epizódja az, amikor egy gyorsétteremben elmondja az anyjának (mivel a vietnami nyelvben nincs szó a homoszexualitásra), hogy neki nem a lányok tetszenek. Az anyában ennek kapcsán is a háborús ösztönök működnek: Muszáj összezárniuk, hiszen egymás nélkül magukra maradtak a világban, ugyanakkor fontos számára, hogy a melegség maradjon láthatatlan, hiszen így is veszélyben érzi magukat:

Ne feledd. Éppen Elég már neked, hogy vietnámi vagy.

A szerelem valódi megélése később sem lehet beszédtéma az anya és fia között, ezek a tapasztalatok nem adhatóak át egy rontott vietnami nyelven beszélő ember számára, különösen, ha az az anyánk, aki retteg attól, hogy bármi beleavatkozik az életébe és kiszolgáltatja őt:

De hogy beszélhetnék neked erről a fiúról anélkül, hogy beszélnénk a drogokról is, az oxikodonról és a kokainról, amik nemsokára tönkretették, ahogy miattuk a világ szélei parázslani kezdtek? És a rozsdapiros Chevyről?

A regény tere a harmadik fejezetben még szélesebbre nyílik. Az egyetemen járunk, ahová Kiskutya az anyját és Trevort is hátrahagyva került. A korábbi fejezetek viszonylagos egylényegűsége itt abszolút felbomlik egy-két bekezdésnyi, csak egy érzés leírásához elég ideig követjük az egymás mellé írt történeteket. Esélyt kapunk megérteni, hogy mit jelent angolirodalom-szakos egyetemistának lenni, úgy, hogy elsőgenerációs értelmiségiként a családjában neki volt először lehetősége egyetemre járni, és valami ’hasznosat’ tanulni, hogy milyen érzés egy olyan nyelv használatával egzisztenciát építeni irodalmárként, költőként, amelyet az anyja nem beszél, és hogy mit jelent hazamenni, és nem tudni elmesélni mindazt, ami történik körülöttünk. Mit jelent egy elitnek a része lenni, mit jelent az, hogy neked először egzisztenciád van, mit jelent az, hogy az egyetemi életedből semmit nem tudsz elmondani.

Az ilyen pillanatokban, melletted, ilyenkor irigylem a szavakat, mert azt tehetik, amit mi sohasem – mindent képesek elmondani magukról csak azzal, hogy léteznek.

Képzeld el, hogy lefekszem melléd, és az egész testem, minden sejtem tiszta, egyedi jelentés sugároz, nem úgy, ahogy egy író teszi, hanem mint egy melléd préselt szó.

A regény harmadik fejezete az idegenségről tudósít. Arról, hogy tehetetlen vagy a családod körében, akárhány nagy szerzőt elolvasol, arról, hogy csak bízni tudsz benne, hogy a művészethez nem szükséges a pusztítás. Arról, hogy csak bízni tudsz benne, hogy az élethez nem szükséges a pusztítás.

A regény, ahogy a fejezetek térhasználatánál erre végig utalni próbáltam, egy nyitástörténet. A szöveg elején és a borítón is megjelenő királylepkék északról délre vándorolnak novemberben, miközben egy bármilyen éjszakai fagy elég volna ahhoz, hogy az egész populáció kipusztuljon. A regény harmadik fejezetének központi szereplője egy bölénycsorda, amely egy vadászó állattól megrémülve észrevétlenül rohan bele a kanyonba. Mindkét mozgás ösztönös reakció, noha mindkettő veszélyekkel jár. Ugyanilyennek teremti meg Ocean Vuong a regény terét. Nehéz visszanézni, de a továbbélésért nincs más választásunk.

Összefoglalva mindezt tehát a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk az egyik kedvenc könyvem, mert végtelenül megfogott a benne rejlő érzékeny idegenség, és az az őszinte gesztus, ami minden poétikai és retorikai eszközt ennek a közlésnek rendel alá. Egy hihetetlenül folyékony, jól érthető, jól érezhető szöveget kapunk, amely mélyen beleszáll az ember lelkébe, hogy pózok és eltartások nélkül megvizsgálja a legnagyobb elfojtásokat és családban öröklődő titkokat, szembenézve a szégyenekkel, és akár a nagymama történetén keresztül az iszlám társadalom, akár magán keresztül a nyugati, kapitalista társadalom tabuival.

Kedvenc részem: Szóval, itt már egyszer félbehagytam az értékelést, mert nem tudtam mit válaszolni. Talán azt a részt, ahol elhangzik, hogy „Utálom a KFC-t”. Mert ez a mondat annak az elhallgatása, hogy Kiskutyának fogalma sincs, hogy mi végre vagyunk ezen a világon, és ahogy az életben, úgy ebben a regényben is, szeretem az olyan beszélgetéseket, ahol ez a kérdés felmerülhet. Ehhez csend kell, bizalom és valamiféle nagyon együttrezgés. Kevés ilyen szép pillanat volt a könyvben. Kevés olyan van, amiben őszintén nevetésben tör ki két ember, aki szereti egymást.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretik a lassú, érzékeny könyveket, és nem bánják, ha igazából szinte az egész könyv a lélekben játszódik. Ajánlom azoknak, akik keresnek egy jó generációs regényt, és azoknak, akik meg akarják érteni a maguk idegenségét. Nekik ajánlom a leginkább.

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk
Európa, 2020
361 oldal
Így olvastam: Majdnem kihagytam ezt a pontot, merthogy április 21 és október 5 között olvastam ezt a könyvet, azt hiszem azért, mert amint tavasszal megkaptam, azonnal belevetettem magam, mert tudtam, hogy kedvenc lesz, de végül nem volt még itt az ideje. Aztán ősszel újra elővettem, elölről kezdtem, és 2-3 nap elég volt ahhoz, hogy végigolvassam újra, de ekkor vitt az, hogy az egyetemre vittem. Szóval olvasható gyorsabb tempóban is, én sajnálom, hogy nem hagytam magamnak elég időt gyönyörködni, de azóta többször tértem vissza a szöveghez, szóval… egy lassabb befogadást ajánlok.
És végezetül, írtam ehhez a könyvhöz is fülszöveget.

Szóval ennyi lett volna, nem is fájt annyira ez az első értékelés a július óta a blogon, ezzel pedig ez az első értékelés, ami már csak ezen a felületen olvasható. Sajnálom, hogy így alakult, de azért örülök is annak, hogy ez a könyv lett az első. Most úgy érzem, hogy tényleg megtört a szünet, mert már értékelést is írtam, szóval nincs is más hátra, minthogy kiköszönjek a következő bejegyzésig. Merthogy, fontos, hogy addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Stephen King: Emelkedés

Szerző:

Dátum: 2020.05.29.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben a legfrissebb Stephen King megjelenésről, az Emelkedésről fogok nektek mesélni, ami tavaly jelent meg angolul, most tavasszal magyarul. Nagyon örültem, mert régóta szerettem volna már Kingtől olvasni, a Carrie kifejezetten esélyes volt elsőnek, de aztán megláttam, hogy az Emelkedés LMBT címkés, és aztán már egyértelmű volt. Mert nyilván akarok írni az LMBT témát is érintő King regényről. És most ezt olvashatjátok:covers_569673_1.jpg

A fülszöveg azt ígéri, hogy egy nagyon más, meglepő Stephen King szöveget kapnak a rajongók is, és ezt a szöveg hozza is. A regény elsősorban a társadalomról mesél, az mindegy véletlen, hogy közben egy emberrel valami rendkívüli dolog történik. A nagy betűvel szedve is csak 186 oldalas kisregény elsősorban a King életműből már jól ismert Castle Rock kisváros működését mutatja be, keretezi újra.

A regényben Scott Carey-t az elvált, pocakot eresztett belsőépítészt követjük, akinél elkezd egyre kevesebbet mutatni a mérleg. Először csak kevesekkel, félkilókkal, anélkül, hogy a teste és a testfelépítése változna. Aztán észreveszi, hogy a tömege állandó az adott pillanatban, akármit emel fel magához, vagy akármilyen ruhát visel. Amikor belecsöppenünk a történetbe Scott már felfogta, hogy ez egy természetfeletti jelenség, és elhatározta, hogy nem keres orvosokat, hiszek ők sem tudnák mit kezdjenek vele, de kísérleteznének rajta élete végégig.

Scott a helyzettől függetlenül is keresi a helyét, tudja, hogy ez egy jó kisváros, békés, kedves szomszédokkal, de nem igazán maradt semmije a válása után az emeletes házán kívül. Most egy nagy projekten dolgozik, amit valószínűleg a zérópont közeledése nem enged befejezni, egyébként pedig gyanútlanul mászkál Castle Rock utcáin, és néha mérgelődik, hogy az új leszbikus szomszédainak a kutyái megint a pázsitjára kakilnak.

Itt el is érkeztünk a regény igazi tétjéhez. A regényben a konzervatív republikánus kisváros ütközik meg a szomszéd leszbikus házaspárral, akik vállalják a saját házasságukat, a városban élők pedig nem igazán elfogadóak ezügyben:

Erre nem lehetünk büszkék. Leszbikus. Ez talán nem lenne gond, ha nem reklámozná, mert amúgy senkit nem érdekel, mi történik a zárt ajtók mögött, de neki muszáj úgy bemutatni azt a nőt, aki a Frijoléban főz, hogy a felesége. Errefelé ez sokaknak ugyanaz, mintha elküldené őket az anyjukba.

Deride és Missy számára egészen más élmény ezen szomszédok között élni, mint amilyen Scottnak, és erre egy rövid látogatás alatt Missy hívja fel a figyelmét. Scott onnantól igyekszik változtatni a városi emberek nézőpontján, szinte eredménytelenül, pedig egymástól függetlenül, magában szinte mindenki tudja vagy tudni véli, hogy az emberek mögött akár több is lehet szexuális irányultságnál.

Deride például jó futó. 2012-ben majdnem kijutott az Olimpiára is, de egy bokasérülés véget vetett az élsportolói karrierjének. Egyébként pedig egy makacs nő. Fontos számára, hogy megvédje a környezetét és Missyt attól a világtól, amelyik nem kedveli őket. Szereti uralni a helyzeteket, és ebben a regény nagy részében egy gőgös mosoly segít neki, amiről azt mondhatjuk, hogy a világ egyik legtúlreflektáltabb gőgös mosolya.

Missyt visszafogottan, szeretettel tele látjuk. Ő vezeti a konyhát az új közös mexikói vegán éttermükben. Figyelmes vendéglátó és kétségkívül a regény legjobb lelkű, a rövid regény kevés cselekményéhez is képest keveset mozgatott, mégis mindig jelenlévő szereplője.

King a város felől is sztereotíp szereplőket, használ. Homályosan, de megismerjük a picit szétszórt könyvesboltost, a tisztességben megőszült orvost, aki azért még praktizálgat, vagy épp az orvos feleségét, aki bizony minden bizottságban ott ül, ahogy azt egy konzervatív idős orvosfeleségtől azt elvárjuk, és persze mindenről meg is van a véleménye.

Köztük kell valahogy hidat képeznie Scottnak, és ez baromi nagy dolog. Érdemes például jól szerepelnie a város leghagyományosabb futóversenyén, és jó, ha a válás után is maradt néhány széked. És az sem baj, ha a szerencse is nektek dolgozik.

És még mindig ne feledjük el Scott folyamatos súlycsökkenését. Ha ezt mégis megtennénk, az csak azért van, mert a regény nagyon hasonlóan kezeli ezt, mint a mágikus realizmus a kérdéseit. A különbség, hogy itt persze először meglepődtek, de nem igazán történik ezzel sokáig semmi. Vázlatszerű, amit tudunk róla, mert a főszereplő nem keres megoldásokat vagy válaszokat. Az egyetlen valódi kérdés, ami felmerül vele kapcsolatban, hogy fertőző-e. De persze erre sem kapunk igazán választ.

Ha voltak is szabályai annak, ami zajlott, nem értette, és nem is akarta.

Végül egy kedves történetet kapunk, mert ezek a szereplők nem akarnak gonoszak lenni, és nem is azok, csak élnek a saját kis szemellenzőikkel mindkét oldalon. Stephen KIng könyve nem lesz a legerősebb LMBT kötet, de egy korrekt történet, ahogy a fülszöveg is mondja, mese arról, ahogy az ember és ember között kapcsolatok szövődnek. Tényleg nem kimagasló szöveg, de vannak jó találatok a sematikus szereplőkben, és kedves, elnagyolt, meglepetéseket aligha tartogató szövegben. A végén úgy hatódtam meg, ahogy arra számítani lehetett, és az, hogy ez a horrorkirály legújabb könyvétől van, az majdnem mindegy is.

De persze, nyilván, nem teljesen. King a kisujjából képes kirázni egy korrekt regényt, ezt láthattuk most is. Talán egy következő erős, igazán nagy regényében majd találkozunk alaposan megírt, nem sematikus, emberszagú LMBT szereplőkkel. Addig pedig emelkedünk.

Kedvenc rész: Amikor a szakdolgozatomat írtam nagy hatással volt rám George Lakoff: Ne gondolj az elefántra! című könyvét, amiben sokat beszél a fogalmi keretekről az amerikai demokrata és republikánus gondolkodás mentén. Nekem akkor a fogalmi keretek kellettek, de az USA-béli viszonyok tisztázása is hasznos volt. Ezért lett a kedvencem ez az idézet, ami zseniálisan aláhúzza a város életét, de persze enélkül az előismeret nélkül is tök érthető:

A politikailag haladó szellemű kisebbség globális felmelegedésről beszélt, a konzervatívabb többség kivételesen szép indián nyárnak nevezte, amit hamarosan követ majd a a tipikus maine-i tél. És mindenki élvezte.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik hozzám hasonlóan szemezgettek már Stephen Kinggel, de eddig nem merték belevágni a fejszéjüket az egyik vastag, vagy horror regényébe. Azoknak, akik olvasnának valami állati kedveset és egyszerűt arról, hogy milyeneknek kellene lennünk nekünk embereknek, és azoknak, akik hisznek benne, hogy lehet ilyen a világ. Nekik különösen. 🙂

Stephen King: Emelkedés
Európa, 2020
262 oldal (A kötet a 189. oldaltól egy részletet közöl King tavalyi nagyregényéből Az intézetből)
Így olvastam: Egy délután alatt. Kellemes volt, vitt a történet, sehol nem dobott ki és könnyű volt visszalépni is. És tényleg nagyon nagy betűkel van szedve.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm az Európa Kiadónak a bizalmát, és hogy elküldték nekem ezt a könyvet. Ha olvastátok már és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni a következő bejegyzéssel.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy a frissen létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és a hónap eleje óta patreonon is támogathatod a munkámat.

Igyekszem jönni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Cara Delevingne – Rowan Coleman: Mirror, mirror

Szerző:

Dátum: 2020.04.29.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan regényről fogok mesélni, amit egy szupermodell és színésznő jegyez, aki nem szégyellt a többszörös bestsellerszerzőtől, Rowan Colemantól segítséget kérni ahhoz, hogy egy igazán fiatalos, de hiteles karakterekkel működő ifjúsági krimit hozzon össze, amelyik tényleg a mai fiatalok nyelvén mutatja be a mai fiatalok problémáit. A gyönyörű borító mögött, egy izgalmas regény áll, amiért könnyű rajongani, még úgy is, hogy persze, vannak hibái. De főleg dicsérni fogom, mert megérdemli.mirror.JPGMost már minden rendben. Vagyis pár hete még úgy tűnt, most már minden rendben van. Aztán egy négy fős társaságból egyszer csak eltűnt Naomi. A társaságot négy különc figura alakítja, ők Red, Leo, Rose és Naomi. Van egy zenekaruk. Mirror, mirror a neve. Egy éve alakult, egy énekórai feladatból, ami összehozta a négy különc srácot, és az első néhány perc zenélés után nyilvánvaló volt számukra, hogy a magányos kis dühük együtt képes valami nagyon igazat létrehozni. Ők innentől csak együtt tudtak igazán önmaguk lenni: Azért lett Mirror, mirror a zenekar neve, mert együtt igazabbak bárminél.

Red meséli el az egész történetet, aki egy elég analitikus karakter, képes kifejezni az érzéseit, és ettől működik ilyen jól a regény. Red egy vörös, rövid hajú, kockás inges, fehér pólós, farmernadrágos arc, aki antiszociális. El akar tűnni, nem akarja, hogy észrevegyék. A családja romokban hever, az apja csalja az édesanyját és egyre többet marad ki, az anyja pedig a vodkában keresi a megoldást, és levegőnek nézi Redet. Red fiatalként az evésben kereste a kiutat, a puffadásig evésben, később pedig egyáltalán nem evett, hogy ezzel úgy érezze, legalább a saját teste felett kontrollja van.

Naomi egy emo lány, aki szereti a japán rajzfilmeket, magán viseli az emo szubkultúra összes jegyét, és sokszor eltűnt otthonról a zenekar előtti időkben, hogy ezzel hívja fel magára a figyelmet. Egyébként kedves, támogató családja van, akik a zenekar tagjait is szeretettel látja. A mostohanővére egy igazi kocka, aki szeret tisztában lenni a dolgokkal kívülről, de nem igazán aktív szereplő a közösségi életben. Az elmúlt egy évben Naomi nem szökött meg. Minden bandatag arról számolhat be, hogy jól volt. Ő írta a dalokat Reddel, és nagyon inspiráltak voltak.

Leo az izmos srác, akit az anyja egyedül nevel, a bátyja börtönbe van, és nem akar a bátyja sorsára jutni, de seftel azért drogokkal. Jó arc srác, vezeti a csapatot, a szava döntő, a tanácsai pedig megszívlelendőek. 

Rose a népszerű és jó csaj. Mindig mindenki rá figyel, és ezt el is várja. Gazdag családban él, és lázad valamennyire a nyárspolgári életmód ellen, miközben annak minden előnyét élvezni. Nagyon sokak számára ő A NEGATÍV SZEREPLŐ és az az igazság, hogy megértem őket. És nem is nagyon szoktuk meg, hogy empatizljunk egy gazdag népszerű lánnyal egy ifjúsági regényben. Talán ebben vállalt nagyon a két szerző. Ugyanakkor Rose egy nagyon mély titkot őriz, de ettől még egyszerűen nála valahogy nem tudunk mindig megbocsájtóak lenni. De cserébe nem is vagyunk a barátai.

Felvázolva ez a négy karakter eléggé sablonos, de a regény ezeknél a pontoknál sokkal-sokkal mélyebben dolgozik. Red aktív tagja tud lenni a közösségnek, az egyéniségének megőrzése mellett is, gyakran rá írnak rá, ha tanács vagy segítség kell, és talán a zenekar is Red Leo felől érkező befogadásával alakul meg. Red és Naomi között nem csupán a dalírás közös, hanem az anime szeretete is, és hogy mindketten szerelmesek valakibe, de egyikük sem firtatja a másikukat.

Rose és Leo szerelmesek egymásba, de tudják, hogy barátként van szükségük a másikra, és ezek fontos keretek. Red nem mindig jó ember, követ el hibákat például a húgával szemben, Leo próbál jó lenni, de az anyja és a bátyja között kell valamiképpen állást foglalnia. A regény nagyon erősen dolgozik a lelkeken, és bár a problémáik tipikus kamasz könyves problémák, dilemmák személyesek és tapinthatóak. Nem a moralizálás az első gesztus, amivel az olvasó nyúl hozzájuk, hanem az együttérzés, és ettől válik érthetővé miért is jelent otthont a négy szereplő számára a bandájuk. Elhisszük Rednek, amikor azt mondja:

A négyesük volt a legjobb dolog, ami valaha történt velem.

Red akkor érezte magát először valakinek, amikor együtt a közös dühükből és frusztrációjukból létrehoztak valamit, ami túlnőtt rajtuk, és vigyázott rájuk. Minden szereplő kapott egy lehetőséget, hogy a jót mutassák meg magukból, és nem kellett ehhez megerőltetniük magukat. Kaptak egy nyelvet, amin jobban érezni, ha valaki álságos, és ők igazat tudtak szólni ezzel, és megértésre találtak egymásban.

Pont ezért lesz nagyon fenyegető mindannyiukra nézve Naomi eltűnése. Mert úgy tűnt, minden rendben van, és egy darab kiesése új repedéseket is felszínre hozott. A regényben a felépített jellemeknek külön-külön is meg kell mérniük a barátságukat, és ezek mindig nehéz utak, amiknek a végén jó esetben vár csak bizonyosság.

A regény első felében különösen ezen a világépítésen van a fő hangsúly. Az egyetlen igazi előrelépés az, hogy mind megegyeznek abban, hogy Naomi eltűnése majd gyanús megtalálása nem lehet sem figyelemfelkeltő- sem öngyilkossági kísérlet. Mert képtelenség, hogy az legyen. A nyomozásukba a beszélgetés korai szakaszában lép be Ash, Naomi nővére, aki a tipikus szeretnivaló kocka lány, akit az érzelmi fűtöttsége hajt a kutatásban.

A regény krimi szála a könyv második felében bontakozik ki igazán. Alig van kérdése az olvasónak arról már ekkor, hogy mi történt, talán három-négy gyanúsítottja is van, de a miért, a tényleges miért igazán tisztázatlan, még úgy is, hogy a regénytér tényleg hemzseg a nyomoktól. De éppen így növeli a feszültséget bennünk az a bizonytalanság, hogy Naomi életben marad-e, hogyan lesz szembesítve az elkövető, vagy épp az, hogy mitől lesz LMBT ez a regény. Merthogy igen, ez egy LMBT regény, és amikor kimondja a regény, hogy miért, attól beszakad az asztal annyira pusztulatmódon szuper, és nem mondom el. Végig minden szereplővel kapcsolatban rejt el ilyen nyomokat a szerző, de bevezet az erdőbe, hogy aztán wáó. Jah, ez rendesen ütött.

A regény bátor, fiatalos regény akar lenni, és ezt minden gesztusával ki akarja érdemelni, legyen szó az álomszép borítóról a feltűnő (nálunk a családban ezt úgy mondjuk, hogy hirtelen, nem tudom máshol ezt használják-e) sárgaságával, a cím mindannyiunk által ismert utalásaival, és azzal, hogy kemény témákat is mer mozgatni. Tetszik, ahogy a Red kapcsán megfogalmaztatja az olvasóval, hogy igen, egy fiú is lehet bulimiás. Tematizálja az identitást, és a világban kapaszkodókat kereső léggyökérszerű kamaszéletet, beszél a felnőttekkel szembeni bizalmatlanságról, vagy a barátságról, amiben otthont találunk, anélkül hogy ez egy pillanatig is falvédősnek tűnne.

A fiatalok nyelvén beszél, és chatet, rajongói oldalt és gifküldést is láthatunk, bár ennek a grafikái inkább a kétezres évek eleji MSN-nek vagy a hupont.hu-s oldalaknak a grafikájával dolgozik (ennek egyébként van az a jó vonatkozása, hogy eddig elfelejtettem törölni a legeslegelső ‘blogomat’, és végre megtettem), ami már nagyon távoli a mai fiatalok számára is. Amiben viszont ez nagyon mai szöveg, hogy tök erősen reflektál a különböző közösségi oldalak jelenlétére, és annak a lehetőségeire vagy épp veszélyeire, amely Rednél például összefolyik a zenekari élettel is, és Red ezt kifejezetten szereti:

Ott úgy néz ki, ez a gyerek tudja, mit csinál. Tudja, mit akar. Merre tart. Az a részem tökéletes. Az a részem mindig jól néz ki, mindig nyugodt, és amikor a dobverő van a kezemben, minden részem úgy működik, ahogy kell, minden izmom, minden reflexem, minden szívdobbanásom.

Persze nem dolgozik csupa új gesztussal ez a regény sem. Már írtam róla, hogy a szereplők mélységük ellenére mégiscsak besorolhatóak a tipikus gimis karakterek közé. A megoldásban nagy segítséget jelent egy kocka karakter összetett analitikus gondolkodása, a szereplők egyáltalán egy iskolai feladatnak köszönhetik, hogy különcségük ellenére egymásra találnak, és imádom, amikor Red az egyik kedvenc filmjeként utal a Nulladik órára, merthát az ennek a jelenségnek mégiscsak az egyik első előképe, vagy hát iskolapéldája.

Úgy kezdtem el olvasni a könyvet, hogy egy könnyed jól működő, gyorsan olvasható krimit vártam, ami ki fog kapcsolni az online oktatás idegörlő hétköznapjaiból, és ezt maximálisan hozta. Összegezve egy izgalmakkal működő mai barátságról olvashattam, ami bőven tartogat meglepetéseket és dolgoztatja az agyunkat. Megszerettük Red elbeszélését, Rose furcsaságait, Leo jóságát, és őszintén reméljük, hogy minden rendben lesz a regény után a világukban. A szerzők ígértek folytatást, ennek azonban még semmi híre.

Kedvenc részem: Amikor megalakul a zenekar. Az nagyon jó lehetett, még a visszaemlékezésen keresztül is érezzük, hogy itt valami nagy dolog történik. Jó volt, engem is bevont.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik valami kedves izgalmas dolgot olvasnának, azoknak, akik rajonganak az ifjúsági szövegekért, és azoknak is, akik hajlamosak lebecsülni a műfajt. Azoknak akik egy jót akarnak olvasni, és persze azoknak, akiknek ez a bejegyzés felkeltette az érdeklődésüket. 🙂

Cara Delevinge – Rowan Coleman: Mirror, mirror
GABO, 2018
360. oldal
Így olvastam: Két nap alatt, két-két nagyobb ülésben. Könnyen olvasható ifjúsági nyelven van, és viszi az olvasást a feszültség is.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm hogy velem tartottatok. 🙂
Ha olvastátok már a könyvet és megosztanátok a véleményeteket, vagy kérdésetek, megjegyzésetek, kommentetek volna, keressetek bátran hozzászólásban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem rövidesen érkezni a következő bejegyzéssel is.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy a frissen létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és a hónap eleje óta patreonon is támogathatod a munkámat.

Terv szerint holnap érkezem a hó végi summával, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Cara Delevingne – Rowan Coleman: Mirror, mirror

Szerző:

Dátum: 2020.04.25.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy ifjúsági krimiről fogok mesélni, amiben különböző, de egymáshoz passzoló különc fiatalok közül veszett el egy. Nagyon izgalmas volt olvasni, mert a krimiszál mellett az is erős kérdés volt bennem, hogy mitől lesz ez a regény LMBT szöveg, különböző vélt és valós nyomok mentén gondolkoztam, és hát mint a krimiben mint ebben az LMBT nyomozásban nagyon kemény dolgok álltak össze, amiket majd a következő értékelő bejegyzésben sem fogok ellőni, egy ilyen kis rövid, bejegyzés előtti ajánlóban pedig különösen nem.

covers_482857.jpgEgy éve még minden szereplő egyedül küzdött a saját démonaival. Red étkezési zavarokkal küzdött, miközben a családja romokban hever, Leo próbált túllépni a bűnöző báttyja árnyékét, Rose a népszerűségével takarja el az élete traumáit, Naomi pedig többször megszökik, hogy figyeljenek rá. Egy iskolai feladatban véletlenül állt össze a zenekar, ami segít kiélni a szereplők frusztrációit, hogy a négyük dühe és energiája összeadódjon, és valami értékeset és fontosat hozzon össze.

Létrehozták a Mirror, mirror zenekart, mert együtt igazabbak bárminél.

Most viszont ismét eltűnt Naomi, és az előkerülése után sem tisztázódik sokáig a helyzete. A válsághelyzet felfed töréseket a zenekarban, miközben sosem volt nagyobb szükségük arra az otthonra, amit a banda jelent és arra a barátságokra, amik megtámasztanak. A felnőttek cserben hagyják őket, minden azon áll vagy bukik, hogy mennyire lesznek képesek együttmaradni.

És akkor még tényleg nem beszéltem az LMBT reprezentációról.

Hamarosan érkezem róla az értékeléssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Daryl Gregory: Afterpaty

Szerző:

Dátum: 2020.04.21.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy véletlen találatről fogok mesélni. Egy olyan sci-fi regényt mutatok be nektek, ami nagyon felkeltette az érdeklődésemet, és csak utána tudtam meg, hogy LMBT könyv, sőt, nagyon jó, izgalmas LMBT könyv egy felnőtt leszbikus nő főszereplésével. De mutatom az egészet:after.JPGNéhány év múlva elérkezik a ma ismert társadalmunk az „okosdrog-forradalom”-hoz, amivel bárki számára lehetséges lesz otthon drogot nyomtatni és különböző összetevőkkel kísérletezni. Ezzel a technikával áll neki egy rendkívül okos, kémiában és neurológiában verhetetlen négy majd később öt fős csapat annak, hogy megbütykölje az idegrendszerünk mentális zavarokért felelős részeit. A kísérleti patkányaik a 109. kísérletben nem esznek, a legsötétebb sarokba húzódnak és végül meghalnak (feltalálják a depressziót), a 110-es kísérlet pedig úgy tűnik végre eredményhez vezet. Az ÚME 110 állatai békések lesznek és boldognak tűnnek. Csak akkor derül ki, hogy ez valójában mit is jelent, amikor egyikük kipróbálja a szert, és észrevétlenül a függője lesz.

A drog évekkel később utcai használatra kerül, és egy lány a pszichiátriai intézetben öngyilkos lesz az elvonási tünetek hatására. Ugyanebben az intézetben kezelik évek óta a szer egyik feltalálóját, Lydat, aki túladagolással került be a kórházba. A Jelenlét néven létező drog hatására az agy elhiteti az emberrel, hogy érzi, sőt látja Istent, aki vigyáz rá és óvja őt. Az Isten persze mindenkihez a legjobban illő alakban jelenik meg, de kivétel nélkül minden használó ugyanarról a transzcendens élményről számolhatnak be. A szer túladagolása esetén pedig ez az Isten nem tűnik el sosem. Ezzel a helyzettel igyekeznek évek óta kezelni Lydát, aki viszont nem szedi be a gyógyszereit.

A történet két igazi szála közül az egyik a szer feltalálását és a csapatmunkát mutatja be, amelyen keresztül láthatjuk Lyda és a felesége történetét is, aki a túladagolással telt éjszakát követően leszúrva találnak. A történet másik szála azzal dolgozik, hogy Lyda és a többi társa megfogadja, hogy ez a szer sosem kerülhet ki az utcára, ám úgy tűnik, valaki megszegte ezt a megállapodást. Lyda és a pszichiátrián megismert hírszerző barátnője ezután nyomoz a regény nagy részében egy rendkívül fordulatos, road movie szerű menekülős regényben.

A regény központi kérdése a hit, amit a Jelenlét birizgál. Nagyon erőteljes állítás az, hogy a hit ebben a világban egy előállítható biokémiai folyamat, amellyel a regénytérben lévő kiépülőfélben lévő szekta kifejezetten azokra az elesettekre és deviánsokra koncentrál, akikre akár a keresztény hit, akár a szerhasználat egyáltalán épít a mai világunkban is. Olyan emberekre, akik nem képesek beilleszkedni a társadalom normái közé.

Az egyház és a drog nagyon erős gyakorlati metaforákban kapcsolódik össze itt. A papírt, amire a Jelenlétet nyomtatták egy úrvacsora szerű gesztussal veszik magukhoz a hívek, vagy épp a maffiavilágból is ismert omera dolgozik a szekta lelki vezetőikben is, nem mondhatják el, hogy honnan szereztek maguknak nyomtatót. Kötelességük hallgatni, hogy ne árulják el terjesztői hálózatot, és nem árulhatják el az isteneiket sem. A regény oldalain olvashatunk így a szekta első mártírjairól, akik meg akarják téríteni a kínzóikat, és nem árulják el a hitüket. Erkölcsi kötelességük kitartani

A szer képes új kapukat nyitni a világ észlelésének, ahogy azt Lyda és Dr. Glória esetében láthatjuk. Az angyal egyfajta rögzített erkölcsi iránytű, ha tetszik, egyfajta hangosabb lelkiismeret, amely a tudatalattiból szól. És éppen ez a tudatalattiság miatt észre vesz olyan dolgokat, amik felett egyébként elsiklanánk, viszont ennek a használatához folyamatos és erős önkontrollra van szükség. Mindig tudniuk kell, hogy ez az isten nem valóságos és ezt soha nem is szabad elfelejteni. A Jelenlét másik veszélye, hogy sokkal nehezebb lejönni róla, mint bármilyen más szerről. Az elvonási tünetek általában  minden drognál nehezen viselhetőek, kiszürkül a használó világa és depressziós lesz, a Jelenlétről való leszokás viszont azt is jelentené, hogy elistentelenedik az ember és ezzel megszűnik az a transzcendens védelem, amit ő eddig valóságként észlelt. Pontosan ezért hozzák meg a létrehozók azt a döntést, hogy ez a szer nem kerülhet az utcára.

A kötet egyik nagy kérdése számomra, hogy milyen is lett a világ attól, hogy a drogok íjmódon elérhetőek lettek. Nem tudunk meg igazán többet sem a drogok szabályozottságáról, akár legalizálásáról sem, csak látunk még hagyományos drogkarteleket és kis dílereket, akik egyaránt utaznak gyógyszerben, ma is ismert drogokban és nyomtatott vegyületekben is. A drogkultúra talán egyetlen igazi megjelenése egy egyetemi kolesz, ahol heteró fiúk teljesen tudatosan szednek be olyan papírt, ami meleggé teszi őket egy éjszakára, és féktelen partit csapnak, de egyrészt itt sem tartózkodunk túl sokat, másrészt egyetemista vagyok, és bár azt gondolom, hogy a filmek eltúlozzák az egyetemi drogozást, azért mind láttunk már dolgokat. Viszont képtelenség az, hogy egy ilyen forradalomnak nevezett, és ténylegesen forradalminak tekinthető változás ne fordítaná ki alapjaiból a drogkultúrát. Úgy érzem, hogy nem igazán tudtunk meg sokat a háttérről, mondjuk nem is igazán van rá idő.

Mert cserébe minden oldalon történik valami, de tényleg. Ez a regény annyiban sci-fi, hogy kapunk egy tudományosabb közeget és nyelvet, valamint egy technikailag fejlettebb jövőt, de a szíve mélyén egy izgalmas krimi akar lenni road movie szerelemgyerekként. A regény első fejezeteiben Lyda ki akar jutni az intézetből, majd megkeresi a dílerét, belebotlik a maffiába, át kell kelnie illegálisan a határon, és mindebben egy paranoiás, traumákkal teli exügynök és egy nem létező, de annál sértődékenyebb angyal segít neki, és közben próbál menekülni a saját múltjának általa sem megoldott rejtélyei elől. Avagy azt is jó volna tudni, ki ölte meg a feleségét azon a túladagolt éjszakán.

A szereplők pedig mind ilyenek. Elsősorban hitelesek, nem moralizálóak, pláne nem jó emberek. A jóság alapvető létét is megkérdőjelezi a szöveg egy ponton, amikor arról beszél, hogy ha, akár csak a hit, minden döntésünk és érzésünk programozható, akkor hol a tere a szabad döntésnek?

Az agy egy közösség, gondolkodó modulok hatalmas tömege. Nem döntést hoz hanem kiköt egynél.

És ezek a hősök nem hoznak mindig jó döntéseket, de mind aktív ágensek, akik alakítói a világnak. Nagyon különböző a motivációjuk, és egyiküké sem igazán hősies. Nem papírszereplők, akik akkor jöttek létre, amikor kinyitottuk a könyvet, hanem múlttal rendelkező felnőtt emberek, akik magukkal cipelik a sérüléseiket és a sérelmeiket. Nem fogjuk megszeretni őket, de érteni igen, és ez nagyon szuper.

Lyda tehát egy felnőtt nő, akinek a leszbikussága a legkisebb baja. A környezete nem kérdőjelezi meg, egyszer van egy féltékenykedő jelenet, amit állati viccesen kezel Lyda, de ez sem igazán a világból, semmint egy mentális problémából következik. Nincs igazán tétje a leszbikusságnak a szövegben, hacsak az nem, hogy ebben a világban már születhet gyermek két petesejtből is. Lyda kapcsolatai problémásak, akár a házasságát, akár az ügynökkel, Ollie-val történő, hát… összekerülésüket nézzük, de ezek Lyda kamaszos félrekezelésének a következményei vagy a még ebben a térben is hódoló faji és osztálybeli különbségekre is vissza tudunk vezetni néhányat.

Azt hiszem már kivehető az értékelésemből, hogy ez egy elég különleges könyv. Nem igazán keresi azokat a kategóriákat, amik közé be lehet sorolni, a cselekmény működteti, de közben tök erős jellemeket is mozgat. Nem feltétlenül mélyül el kérdésekben, de nagyon sok ponton reflektál a szöveg a már elhangzott dolgokra, és ezzel stabillá teszi a világot. Reflektál a jelenünkre. A regény elbeszélőjének a cinizmusa annyira ismerős, mint a hajnalban részegen vágyott kétszázforintos pizzaszelet íze, és nagyon imádtam.

Ugyanakkor a gyorsaság, az időbeli ugrálás vagy a regény besorolhatatlansága lehet, hogy másoknak zavaró. Szóval azt akarom mondani ezzel, hogy nálam rettenetesen betalált a szöveg, most nálam a hit kérdése nagyon akut téma, sokat olvasok és gondolkodom róla, és nagyon jó volt egy pörgős, jól olvasható regényen keresztül találkozni egy nagyon másik szemszöggel, de tök sokan tették le ezt a könyvet csalódottan, akár úgy is, hogy ők is azt gondolják, hogy azért érdemes egyszer elolvasni. Én nagyon örülök, hogy olvastam, és bátran ajánlom is, ha nem is hozza az elvárásainkat, azt hiszem vitathatatlanul fontos szöveg.

Kedvenc részem: Az út vége. És a ház. Meg a ház körül majdnem minden. Az jó volt, szép, és sajnálom, hogy nem beszélhetek róla többet, merthát spoileres volna.

Végezetül szeretettel ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik többet gondolnak a világról, és elég nyitottnak érzik magukat a hit ennyire másféle megtapasztalására. Azoknak, akik kíváncsiak szokatlanul aktív leszbikus szálra, ahol a szereplő csak úgy leszbikus, hiszen miért is ne lehetne. Ajánlom azoknak, akiket érdekel a drog téma, és nem feltétlenül a morális aspektusai érdeklik, hanem mint társadalmi jelenség. És persze bátran, mindenkinek, akinek felkeltette ez az értékelés a figyelmét.

Daryl Grerory: Afterparty
GABO, GABO SFF, 2015
408 oldal
Így olvastam: Egy olvasási válság közepén öt napon át. Volt, hogy egy-egy nap nem is olvastam, de ha belelendültem egy százassal simán tudtam haladni, könnyű a nyelve, friss a humora, és izgalmas annyira, hogy ne fáradj el benne.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm szépen, hogy velem tartottatok. Ha olvastátok már a könyvet, vagy kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran komment szekcióban, igyekszem gyorsan válaszolni. Éppígy igyekszem hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel.

Ha nem szeretnétek róla lemaradni, kattintsatok a jobb felső sarokban található KÖVETÉS gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek lessetek be facebookra, vagy a frissen létrehozott személyesebb blogomra, ahol erről a blogról is sokat szoktam mesélni,
ha a kis személyes, nem feltétlenül könyves témák érdekelnek, nézzetek be twitterre vagy instagramra, és a hónap eleje óta patreonon is támogathatod a munkámat.

Igyekszem hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig:

Szilvió

Seanan McGuire: Minden szív kaput nyit

Szerző:

Dátum: 2020.02.26.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy különleges fantasy regénysorozat első részével és annak az érdekes, izgalmas transznemű és aszexuális szereplőivel fogok foglalkozni. A regény sokféle nagyon különc szereplőt mozgat, amit hitelesít a zseniális kerettörténet, de vannak kérdéseim is vele kapcsolatban. Mutatom.

minden_sziv_kaput_nyit.JPG

A Minden szív kaput nyit kamaszszereplői egy színekben tobzódó és hóbortos gyermekotthonban élnek az Eleanor West Otthona Csellengő Gyermekek Számára .tábla mögött. A regény hősei tehát csellengő gyerekek, akik számára egy-egy ajtón keresztül olyan világok nyíltak meg, amelyek vevők az ő különcségeikre, mégis egy idő után visszakerülnek a mi világunkba, ahová ők már képtelenek beilleszkedni. A saját ágyukat vagy a saját szobájukat már nem tudják többé otthonnak tekinteni, képtelenek visszailleszkedni a mi társadalmunk normái közé, és megváltozik a viselkedésük. A regény szereplői magatartásproblémás vagy szociális zavarokkal kűzdő fiatalok, akiknek a szüleik a legjobbat akarják, így beadják egy otthonba őket, aminek a vezetője, Eleanor arról beszélt nekik, hogy ki tudja gyógyítani a téveszméikből a beteg gyermeküket.

Így érkezik meg a Eleanor otthonába Nancy is, aki ott már egy egészen más, harsány, mosolygó, kedves Eleanort talál, körülötte más világokat megjárt gyermekekkel. Eleanor pontosan tudja, hogy a szülők és egyáltalán a külvilág nem képes arra, hogy megértse ezeket a gyermekeket, ezért felveszi a társadalmi norma szerint ‘nevelőotthont fenntartó tisztességes idős hölgy’ álcát, amikor a szülőkkel beszél, a gyermekeket pedig megtanítja, hogy mit is jelent az, hogy nem csak a mi világunk létezik, és hogy minden világnak mások az értékrendszerei és a normái. Nagyon jól működik a regényben, hogy mint az intézményt, mint a csellengés szabályrendszerét egyszerre ismerjük meg a frissen érkezett Nancyvel, aki a Holtak Csarnokaiból érkezett, ahol hatalmas rend uralkodik, lassú és pontos minden, és igen, elég sötét és mozdulatlan is. De erről még lesz szó.

A szöveg igazán nagy bravúrja, hogy relativizálja és demokratizálja a különböző viselkedési rendellenességeket azzal, hogy felveti, mindenki számára vannak olyan világok, amelyek jobban passzolnak hozzá, és vannak olyan világok, amelyek kevésbé. A viselkedési zavarok különböző típusai mind-mind kaptak egy olyan világot, ahol tudnak működni, normaként, vagy akár vonzó tulajdonságként.

A különböző szereplők nagyon más emberek, mégis könnyen találnak otthont a másik világban, mert ott büszkén viselhetik a nálunk akár stigmatizált jegyeiket is. Tök oké egy-egy világban a tudomány iránti szélsőséges vonzódás, az oktalanság, a színes kreativitás, a rendezettség békéje és nyugalma, mert ezek a létező világok fő értékei is. A szereplő számára megnyílt ajtó mögött büszkén viselhetik magukat, nem kell korlátok közé szabniuk a személyiségüket, megélheti a másságukat. Mégis, ezeket a szereplőket általában kidobták a saját világukból is.

Ennek a legélesebb példája, ha Kade történetét vizsgáljuk, aki egyébként Eleanor unokaöccse. Kade egy hercegnő volt Prizmában. A szivárvány minden színe tündökölt itt a fényben, tényleg hercegnői élete volt, de egy nap rájöttek, hogy fiú, és onnantól kezdve menekülni kellett abból a világból is. Ugyanakkor a szülei mellett sem tudta megélni ezt a másságát, éppen ezért kellett Eleonornál lennie. Ő az egyetlen szereplő, aki nem viszonyul a visszamenni szóhoz. Mert visszamenni két irányú dolog, de számára egyik sem járható.

Egyrészt vissza lehet menni a kamasz régi környezetébe és otthonába, ahol szeretettel várják őt az eltűnése előtti állapotban, de megértésre nem számíthat. Másrészt vissza szeretnének menni az általuk megismert világba, ahol mind jól érezték magukat, és valamiért az a világ akkor, ott elutasította őket, és kicsi az esélye, hogy ismét ajtó nyílik a számukra. Kade megrekedt az otthonban, mert a szülei nem fogadják vissza, Prizma biztosan nem nyílik meg a számára, és egyébként is 18 éves múlt, szóval egyedül is állhatna a világ általa nem ismert normái szerint teljes életet. Úgy dönt, hogy itt marad, hiszen ez a legkényelmesebb és legkézenfekvőbb lehetősége, de ez az otthon sem nyújt számára mindig menedéket. Volt, hogy rosszindulatból itt is kisanyámnak szólították.

Ezzel együtt Kade egy izgalmas karakter, aki már sok mindent látott az otthonban töltött idő alatt is, kreatív, ő ad ruhákat az otthon lakóinak, ha valamilyen probléma adódik, másként áll kérdéseket, könnyen átlát helyzeteket, és minden kétséget kizáróan vonzó fiatal férfi, aki több lány szívét is megdobogtatta már. Éppen ez történik a regény másik LMBTQIA szereplpjével, Nancyvel, aki aszexuális. És mint az első magyar nyelven olvasható aszexuális témájú kötet, ügyesen beszél arról, hogy az aszexuális azt jelenti, hogy nem érez szexuális vonzalmat valaki, de látja a szépet, és vannak érzései. Szétválasztja az aszexuális és aromantikus címkét, és elmeséli, hogy érez szerelmet és képes vágyni valaki iránt:

Kade alighanem a legszebb fiú volt, akivel valaha találkozott. Szeretett volna órákig beszélgetni vele érdektelen semmiségekről. Szerette volna érezni az érintését, tudni, hogy a jelenléte mindent betölt, mindenestül köré összpontosul. A baj az volt, hogy a dolgoknak itt sosem lett vége, márpedig Nancy számára ez jelentette a határt.

Nancy aszexualitása többször kerül elő, rögtön az elején egy vicces rákérdezéssel a norma felől: Szeretnél lefeküdni vele?, amivel rögtön láthatjuk, mennyire nem választjuk szét a szerelmet a szexualitástól, és hogy ezt, még ma a szexuális forradalom utáni XXI. században is mennyire alapvetőnek tekintjük.

És nem csupán az LMBT kisebbség felől izgalmas ez a szöveg. Sőt, Nancyről, mint a Holtak Csarnokaiból érkező szereplőről még azt is elmondhatjuk, hogy az aszexualitása valamennyire következik a vágyat és az érzékiséget lefojtó világából és személyiségéből. A regény az otthon mikrotársadalmában is megteremti a kisebbségi helyzetet, és annak a különböző működéseit. A regény szereplői két részre bomolnak és a perifériára kerülnek azok, akik valamilyen sötét világból érkeznek, de találkozhattunk olyan sötét világból érkezővel, aki titkolózással be tud illeszkedni. Nancy csendességével, fekete öltözékével és a Holtak Csarnokais múltjával alapból gyanús, és a regény talán legkevésbé hangsúlyos krimi szálában végig rá, mint a holtakkal cimboráló jövevényre vetül a gyanú árnyéka, amelyet szinte az egész csoport oszt.

Tehát vitathatatlanul egy erős kötetről tudunk beszélni, nagyon erősen tematizálja a felnövést és a társadalomba való beilleszkedés lehetetlenségét, miközben jól közelít rá akár a társadalomra, akár a társadalom diverz, széttartó különceire, akik mégis jól működnek együtt, megtalálta azt, ami összehozza, közösséggé teremti őket, ez pedig az otthontalanság élménye.

Ezzel együtt sem felhőtlen az örömöm a regénnyel kapcsolatban. A világok még nem épültek fel koherensen az első kötetben, az intézmény kapcsán sem tiszázódik minden kérdés, és ezekkel kell kezdenie majd valamit a sorozat további részeinek. A regény abszolút nem működő része számomra az, hogy minden, amit a világokról tudunk, azt párbeszédekből tudjuk, amik viszont így eléggé élőbeszédszerűtlenek, esszéhatásúak és szétfolyóak. Leíró szöveg, ami a világ működésébe enged betekintést, alig van, és azok sem pontosak. Nem tudom, hogy ez a következő kötetekben változik-e, vagy csak kevés volt a 160 oldal, hogy megszokjam, de nagyon zavart olvasás közben és mert most is feszülté tett, amikor a bejegyzést próbáltam összeírni belőle.

De ezzel is egy nagyon izgalmas kötet, nagyon szerettem ezt a kisebbségi, felnövés történeteket, és működtek is. Nagyon sokan nagyon szeretik a sorozatot, és nem is vitathatóak el az érdemei. Fiatalos, sok kérdést vizsgál, bár ezeket inkább felületesen, hozza azt az idegenséget, ami szerintem a mostani fiatalok számára izgalmas tud lenni, és szeretni való egyébként, drukkolunk a szereplőknek, ami egy elég univerzális könyvvé teszi a regényt. 🙂 Biztosan olvasni fogom majd a sorozat következő darabjait is. 🙂

Kedvenc részem: Eleonor az első fejezetben, amikor Nancy megérkezik, és beszélgetnek a csillárról. Az szép és fontos:

Mindig feltételezd, hogy a legegyszerűbb válasz az igazság.

 Végezetül ajánlom a regényt a csellengőknek, akik mindig érezték, hogy kevesek számukra a mi világunk keretei, akik érezték már azt, hogy biztosan lehet számukra értékesebb világ. Azoknak ajánlom a kötetet, akik hajlandóak túllátni a normáinkon és megkérdőjelezni mindazt, amit a világról gondolunk. Olyanoknak, akik szerint minden könyv egy lehetséges világ, és hajlandóak volnának beleveszni. Ők nagyon fogják szeretni, és sokat fognak gondolkodni róla. 🙂

Seanan McGuire: Minden szív kaput nyit
Csellengő gyerekek 1.
Fumax, 2018
160 oldal
Így olvastam: Két nagyobb ülésben, kellett hozzá egy pihenő, de könnyen olvasható szöveg, jól ütemezett rövid fejezetekkel, csak a nyelve néha meg tudja akasztani az olvasást, egy egy hosszabb monológ szerű párbeszéddel.
Itt írtam hozzá alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. 🙂
Lassan vége a hónapnak, de biztosan érkezem még egy alternatív fülszöveggel, talán egy értékelés is bele fog még férni, és mindjárt érkezik a summa is.

Ha nem szeretnél róluk lemaradni, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak is érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, az instagram vagy a twitter a te fórumod. 🙂

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Christina Lauren: Autoboyography – Egy fiús könyv

Szerző:

Dátum: 2020.01.30.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

ma egy olyan ifjúsági regényről fogok nektek mesélni, ami már akkor meggyőzte a hazai LMBT olvasókat is, amikor még csak angolul lehetett olvasni, így együtt tudtunk örülni annak, hogy november végén már magyarul is megjelent. A könyv egy queer srác története, egy egyszerűnek tűnő young adult, amit könnyű szeretni, mert hamar az ember szívébe lopja magát.kepkivagasxdddd.JPG

A főhős, Tanner Scott és a legjobb barátnője Autumn végzősök a városi gimiben. Tanner úgy gondolja, hogy lazára veszi az utolsó félévet, hisz, ha csak nagyon nem cseszi el, akkor bekerülhet bármelyik egyetemre, amelyikre csak szeretne. Autumnnak viszont más tervei vannak. Megpályázza a nagybetűs Szemináriumot, ahol kreatív-írást tanulnak, és aminek hatására az előző félévben egy srácnak már sikerült szerződést kötnie egy kiadóval, és a kötet során az első regény is megjelenik. Tanner pedig vele tart. Mindenki másnak kész tervei vannak a kurzusra, ő pedig úgy érzi, oda a lébecolás, amit a félévre tervezett.

És ez teljesen átlagos YA regényhelyzet, amit az tesz érdekessé, hogy egy mélyen vallásos, mormon környezetben játszódik mindez, ahol mindössze ők ketten és a családjaik nem vallásosak. Ebből következik, hogy Tanner szerelme is vallásos lesz, mégpedig a mormon püspök fia, Sebastian, a srác, akinek szerződése van egy kiadóval az előző félévben írt regénye kapcsán, és aki (ezt csak a hangsúlyozás kedvéért ismétlem meg) a mormon püspök fia, és az egyház fontos építője.

Az, hogy Sebastian viszonozza, illetve viszonozhatja az érzelmeket, az csak sokára derül ki, és ez nem is vállalható fel igazán az életében. A mormon közösség ebben a regényben rendkívül bigottan és konzervatívan van leírva. Amikor a regényben megismerjük Sebastiant a könyvére, illetve a megjelenést követő turnéjára koncentrál, aztán két évre missziós küldetésre kell majd mennie, ahol nem tarthatja a kapcsolatot a barátaival. És persze Sebastian mormon, és az egyház elfogadja a vágyat, de nem fogadja el a testiséget vagy hogy egyáltalán engednek bárhogyan is a vágynak.

A regényben két nagyon különböző embert ismerünk meg, akik az önelfogadásuk még egészen más részénél állnak. Tanner számára természetes, ha csókolózik egy fiúval, Sebastiannak ezt le kell játszania magával, hiszen azt sem tartja természetesnek még, hogy egyáltalán vágyik egy fiú csókjára. És, ha vágyik is, nem akar belehelyezkedni a meleg címkébe, mert tudja, hogy a melegeket a szüleik és a közösége megveti, miközben ő elismert tagja a közösségüknek, és soha nem élt ezen kívül.

Sebastian szülei nem tudják kezelni mégcsak a felvetést sem, hogy meleg lenne a családban, miközben Tanner szülei sokszor már viccesen állnak a ló másik oldalán. A házuk olyan lehet, mint a pride vonulás a leírásuk alapján, és még a kötényükkel is kifejezik, hogy támogatják és elfogadják a gyermeküket. Mármint egészen addig, amíg nem egy mormont hoz haza. Tanner édesanyja mormon családból érkezett és a testvére leszbikus, így közelről láthatta azt, hogy mit kell kiállnia a közösséggel szemben egy családtagnak, és ezt egy anya nem kívánhatja a fiának.

Egyszerre ér ebben össze Tanner önfelvállalása és a szülők akarata. Nem az erdőkben bujkálva vagy titokban összemosolyogva képzelik el a szerelmen alapuló kapcsolatukat, és ez a regényen át vezető konfliktus. Tanner a szemináriumra is a kettejük kapcsolatáról ír, és nem tud másról, miközben ennek a helyzetnek a felvállalása még a tanár előtt is egy nagyon erős gesztus volna, amire Sebastian nem áll készen.

És bár Tanner a regény főszereplője, amit tök megértek, mert egy szerethető, érzékeny és jó fej szomszéd srác, aki szerelmes tud lenni, az igazán nagy fejlődést Sebastian tudja meghozni. Tanner kész van, tudja, hogy el fogja hagyni a kisvárost, ahol él, egy életre foglalt a legjobb barátnőjének a pozíciója, és igazából semmi nem változik az ő nézőpontjából. Az igazi konfliktusokat Sebastian életében látjuk, viszont jó, hogy egy hozzánk közelebb álló szemén keresztül nézünk erre. Így tudunk összehasonlítani egy olyan családi beszélgetést, amiben a résztvevők figyelnek egymásra és mesélnek magukról egy olyannal, ahol mindenki tojáshéjakon lépked. És ez a dilemma az egész regényen át vezet.

Összességében tehát az Autoboyography egy jó könyv, szerethető ifjúsági karakterrel, aki a queerségével új színt hoz a magyar LMBT közeg számára is. Jól épül fel a világa, amiben ő az átlagosságával mégis különcnek számít, jól működött a szöveg, és meg lehetett rajta bizonyos pontokon hatódni is.

Kedvenc részem: Amikor imádkozás közben Sebastian úgy érzi, hogy a Tanner iránti szeretetében nincs semmi bűnös. Ez egyrészt tök fontos állítás, másrészt nekem is volt egy nagyon hasonló élményem, amit majd, ha elfogynak a vallási témájú meleg könyvek (még három biztosan van), akkor majd elmesélek, de addig szeretnék minél több nézőpontot elolvasni.

Végezetül ajánlom a könyvet azoknak, akik egy könnyű ifjúágira vágynak. Azoknak, akik már most szerelmesek az Autoboyography történetébe, és azoknak, akik ezután lesznek. Azoknak, akik olvasnának valamit, ami elgondolkodtatja őket, de mégis szórakoztató, azoknak, akik olvasnának egy jót az első szerelemről, és azoknak persze, akiknek ez az értékelés felkeltette az érdeklődését.

Christina Lauren: Autoboyography – Egy fiús könyv
Könyvmolyképző, Vörös pöttyös könyvek, 2019.
382. oldal.
Így olvastam: Egy nap alatt, pihenésképpen a szorgalmi időszak végén. Nem dobott ki a szöveg, könnyen rá lehetett kapcsolódni. Működött.
Itt írtam róla alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok. Ha van kérdésetek, vagy olvastátok már a könyvet, hagyjatok bátran hozzászólást a komment szekcióban, igyekszem minél gyorsabban válaszolni. Éppen így igyekszem érkezni a következő bejegyzéssel, ami a januári summa lesz, de jönnek majd értékelések is.

Ha nem szeretnél lemaradni róluk, kattints a jobb felső sarokban található bejegyzés gombra, ha háttértartalmakra is kíváncsi vagy, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra, vagy a nemrég kezdett twitterre.

És semmi esetre se felejtsd, vagy legalább a következő posztig ne:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Alternatív fülszöveg: Cristina Lauren: Autoboyography – Egy fiús könyv

Szerző:

Dátum: 2020.01.27.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

a mai bejegyzésben egy olyan könyvről mesélek, ami már a megjelenés előtt is sikerkönyvnek számított Magyarországon, hiszen az egyik legolvasottabb angol nyelvű ifjúságiról lesz szó. Különösen öröm számomra, hogy bár a szöveg gyakran összemossa a biszexualitást és a queer személyiséget a könnyebben megmagyarázhatóság érdekében, de mégis egy jó queer főszereplőről és egy jó könyvről mesélhetek, először a nagy értékelés előtt egy rövidebb, ajánló jellegű bejegyzésben:

autoboyography.jpg„Nem több, mint egy srác története, a legszánalmasabb önéletrajz, ami arról szól, hogyan szerettem bele valakibe.”

Tanner egy queer kamasz srác, aki néhány éve a mormonok lakta Utah beli kisvárosban találta magát ateista családjával, akik büszkék a fiúk queerségére. Az egyetlen barátja a szintén ateista Autumn, aki a gimnázium utolsó félévében végre szeretett volna beiratkozni az iskolájuk híres kreatív-írás szemináriumára, és örülne, ha Tanner vele tartana.

A szemináriumon segítséget nyújt neki a tavaly végzett Sebastian, akinek az első regénye már kiadónál van, és egyébként a mormon püspök fia. Kettejük kapcsolatán át láthatjuk az ébredő felismerést,
az ateista és mormon szocializáció, és az elfogadó-elutasító család különbségeit, és közben egy regény is születik, amit semmiképpen sem szabad másoknak elolvasni. Mert egy szép szánalmas kis önéletrajz arról, ahogy két ember szerelmes lesz, és próbálják átlépni az őket gúzsba kötő világokat, és igyekeznek megtanulni élni.

Hamarosan érkezem róla hosszabb értékeléssel!

Addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Laura Steven: Minden, csak nem oké

Szerző:

Dátum: 2019.11.26.

Kategória: Uncategorized

Sziasztok,

ma az ideji év egyik legizgalmasabb young adult regényéről fogok nektek mesélni, ami politikailag aktív, nagyon intenzíven beszél a társadalomról, benne van sok minden azokról a mai fiatalokról, és közben vicces, könnyű, szórakoztató, és komoly is. Izzy O’Neill ribancá válásáról olvashatunk, aki csak túlélni akart, de ha már így alakult, írt egy botránykönyvet is. És hát… igen, így alakult.

minden_csak_nem_oke.JPG

Izzy egy békés gimnazista árva lány, aki ismeri a szegénységet és az igazi munkásosztálybeli létet. Egy helységben él együtt a nagymamájával, épp most nincs lakáshátralékuk, de ha szükség van rá, könnyen a zaciba vágják Izzy kameráját. Tudja, hogy nem tartogat számára nagy lehetőségeket az élet. Nem gondolkodik az egyetemi keretekben sem. Leginkább komikus lenne, de nincs a felsőoktatásban ilyen képzés. Érdekli még a színház és az írás is. Szinte véletlenül van egy kész forgatókönyve, amit a tanára támogatásával elindít egy forgatókönyvíró versenyen. Könnyen lehet, hogy Izzy megkapja élete nagy lehetőségét.

Aztán egy házibuliban egy éjszaka több fiúval is lefekszik. Szerencsétlenségére az egyik fiú a híres republikánus szenátornak a fia, és nem vet rá jó fényt, amikor kiderül, hogy a kerti padon töltött néhány percnyi akcióról sokat mutató fényképek is készültek. Mindez kampányidőszakban. Izzy körül egyre jobban szűkülnek a terek. Először csak az iskola és a helyi sajtó foglalkozik a dologgal, aztán az országos média és a politikai közbeszéd figyelme is kezd Izzy felé fordulni, hiszen szerintük Izzy egy generációs metafora is lehetne(erről még fogunk is beszélni).

Izzy végigblogolja az eseményeket, és az egyébként is nagyon szókimondó, fanyar, ironikus, gúnyt használ, de ebben a botránykönyvben ezekhez a blogbejegyzésekhez ír állati erős ironikus és önironikus megjegyzéseket. A könyv nagyon erős helyzetkomikumot használ így, két Izzyvel átszűrve az eseményeket, akik közül az egyik most él a cselekményben, a másik pedig már ismeri a végkifejletet.

Nagyon izgalmas kortárs nyelvet használ, beszél csúnyán is, és káromkodik, ami tovább emeli a kötet republikánus, konzervatív értékrenddel való szembenállását. Vannak mondatok, amik után odaírja, hogy ilyet mondani rasszista, törvénybe ütköző vagy egyszerűen istenkáromló, viszont nem érzi, hogy korlátok közé szoríthatná őt bármilyen nyelvhasználatot szabályozni akaró intézmény.

És ebben Izzy igen is lehet generációs metafora. Izzynek van szexuális élete és ezt nem leplezi. Aztán már nem is tudná leplezni. Követ el hibákat, és felelősnek tartja magát. És emellett baromi vicces, határozott, őszinte, bátor és talpraesett. Egy igazi harcos jellem ő, aki túl akar lépni a jóság beszabályozott kategóriáin. Tudja, hogy mindent elnéznek neki, mert árva, és ki is használja a #nehézéletevolt kártyát, ami persze nem jó, de az önmegvalósítás és a bemerevedett rendszerrel való szembenállásból teszi, amit én baromira imádok.

Mert a rendszer mégiscsak republikánus és konzervatív. Izzyhez képest biztosan. A republikánus világképet legerősebben a szenátor képviseli, akitől retteg a fia, tabuizálja a női szexualitást és Izzyt a mai fiatalok legrosszabbikának tartja, akinek semmi sem szent, aki önálló, szókimondó és nem utolsó sorban van szexuális élete. Izzy maga is megkérdezi a kötetben, hogy miért csak a fiúk kapják meg a kamasz években a begerjedt címkét, és hát ez valóban nem kifejezetten republikánus kérdés.

Ez a regény pedig beszél a szexualitásról, éppen olyan leplezetlenül, ahogy bármi mást. Beszél a szüzesség, ráadásul a fiúk szüzességének elvételével, és a szűz fiúk alacsonyabb státuszával kapcsolatban, beszél arról, hogy zavarja, hogy tárgyiasítják, hiszen a róla készült képeket más férfiak az ő akarata ellenére nézik, és hogy úgy érzi, a férfiak bármit megtehetnek vele.

És ez a regény terét adó társadalomból, a mi társadalmunkból következik is. A legtöbben középosztálybeliek, míg Izzy a munkásosztály tagja, a telefonjának a feltörése és a bosszúpornó terjesztése is ebből a helyzetből következik. Mert az uralkodó osztály könnyen gondolhatja azt, hogy ő neki ehhez joga van, akár csak kétségbeesésében is. És ebben szintén baromi ügyes a regény, nagyon erős osztálytudatot épít belénk feltűnés nélkül, így valóban értjük és felháborítónak tarjtjuk, ami Izzyvel történt.

Szóval Izzyvel szemét a világ, de vannak barátai, akik kitartanak mellette, még akkor is, ha Izzy követ el hibákat velük szemben. Izzy egyik barátnője leszbikus, viszont ezt még csak a legjobb barátnőjének osztotta meg, és Izzy is csak egyetlen barátjának adta tovább chaten, majd innen az egész nyilvánossá válik. Nyilvánvaló, hogy a barátnője még nem állt készen arra, hogy ez nyilvánosságot kapjon, pláne országosat, és Izzy valóban hibázott, tudja, hogy nem mérte fel a kockázatokat és nem gondolkodott az adott szituációban. Nem keres mentségeket, amit én továbbra is nagyon szerettem.

Összefoglalva tehát ez nem egy sírós könyv. Nem is nehéz olvasmány, mégis nagyon sok kérdést tud mozgatni. Egyszerre tud egy árva kislány története lenni, és egy velejéig romlott botránykönyv. Szerettem, simán adnám a középiskolás lányok kezébe, miközben egy felnőtt, közélet iránt nyitott olvasó számára is izgalmas lehet, és ezt nagyon szerettem. 🙂

Kedvenc részem: Nincs egy konkrét, de Betty, a nagymamája karaktere nagyon működött ebben a történetben. Egyrészt egy olyan megértő és mindenek felett szerető hátteret biztosít öregségére is Izzynek, ami engedi Izzyt lélegezni és bátornak, hebrencsnek lenni. Másrészt jól érezhető, hogy Izzy tőle örökölte a humorát és a világszemléletét, és a regényben is megfogalmazódik, hogy Betty korában egy nő még nem mesélhetett politikai vagy disznó vicceket. Szerettem azt az állandó aurát, amit ő von Izzy köré, jó volt létezni benne.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik bátrak és szívesen olvasnának egy bátor lányról, aki hibázik, botlik, sőt, zuhan hatalmasak, de végül mindig feláll. Olyan embereknek való ez a könyv, akiknek van véleménye a világról, és hajlandóak különbözni. Akik szerint a világot igenis ki kell forgatni a négy sarkából. Azoknak, akiket érdekel, hogy mit jelent, ha egy lánnyal rosszul bánik a média és a társadalom. Azoknak, akik gondolkoznának erről egy könnyed olvasmány felett. Azoknak, akiknek ez a bejegyzés felkeltette az érdeklődését.

Laura Stevenson: Minden, csak nem oké
Maxim, Dream válogatás, 2019
303 oldal
Így olvastam: Két nap alatt, három nagyobb ülésben olvastam el. Könnyen olvasható szöveg, de néha ki kell lépni belőle, mert tud nehéz lenni, amikor az egész világ a szereplőre borul. Ezzel együtt könnyen vissza is lehet kerülni, nagyon jó, szellemes, karakteres, hangulatos nyelve van.
Ha ide kattintasz, elolvashatod, a hozzá írt alternatív fülszöveget.

Ennyi lettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok, és köszönöm a Maxim kiadónak a bizalmat, hogy elküldték nekem ezt a könyvet recenzióra. Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, keressetek bátran komment szekcióban, igyekszem hamar válaszolni. Épp így igyekszem hamarosan érkezni a következő bejegyzéssel, ha minden igaz egy év végére hangolódó bejegyzés lesz az. 🙂

Ha nem szeretnél róla lemaradni, kattinst a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, less be bátran instagramra. 🙂

És semmiképp ne feledd a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

 

1 / 5 oldal

Következő

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén