Sziasztok,
elég változatosan indult számomra az augusztus, a hónap elején már gyakorlott katlanozóként felpattantam a Szigetvárra, majd ott a Nagyharsányba tartó buszra, hogy részt vegyek a 15. Ördögkatlan Fesztiválon, majd suhantam is édesapám csendes, térerő nélküli kis zselici falujába, ahol tovább élveztem az Ördögkatlan lassú, vidéki, feltöltődős, kikapcsolós időszakát. A ’katlan azonban már egy hete véget ért, ma reggel én is visszakerültem a térerő csodálatos, és picit már vágyott világába, így érkezem is az évente szokásos ördögkatlanos beszámolómmal.
És a beszámoló most mégis, valahogy más lesz, ahogy egyébként ez a fesztivál is más megélést jelentett számomra, mint a korábbiak, és még próbálom megérteni, hogy pontosan miben más ez az élmény, és hogy miben változott a fesztivál, miben változtam én. Talán most nem tudtam abban az önfeledtségben, eufóriában lenni egészében, ahogy eddig, de most is tele volt a fesztivál önfeledt, euforikus, nagyon jó pillanatokkal, így a beszámoló sem egy szokásosabb, lineárisabb beszámoló lesz, hanem egy olyan, ami pillanatokra mutat rá. Koncertekre, beszélgetésekre. Olvassátok őket szeretettel.
Talán a kötelezőkről először, amik nem igazi kötelezők, nem azért vannak itt, mert kell róluk írni, csak hát, vártam őket:
A gazdaasszony úgy köszönt, mintha hazamentem volna
Az eltelt három fesztivál mindig így kezdődik a számomra, és nagyon szeretem, hogy ez így van. Mindig ugyanabban az udvarban állítom fel a sátramat, ismerem a járást, szeretem is, látom, hogy évente fejlődik az udvar, most például másutt voltak a kerti tusolók. Bemegyek az udvarra, a nő mosolyog rám, elmondja, hogy már vártak, és tényleg úgy néznek rám, mint akit vártak. Szeretettel kezdődik.
Bérczes Laci szerint keveredni elég jó dolog
Ennek a fesztiválnak nem olyan megnyitója van, ami egy sajtótájékoztató, vagy nem olyan, ami nem érdekel senkit, hanem ez a fesztivál szívből nyílik meg és velünk együtt. Fontos fellépők adnak műsort, megtapsoljuk a településeket, akik helyet biztosítottak nekünk, Bérczes Laci beszél, Kiss Móni áll, mosolyog és többet mond, mint amit mondani lehet. Egy mexikói zenekar és egy ukrán kórus után Bérczes azt mondja, hogy nem is rossz dolog itt ez a keveredés. Nem mond többet, de jó megtapsolni ezt a mondást, az a katlan mottója, hogy „Nem vagyunk normálisak!”, Törőcsik Mari mondta, amikor az ötödik fesztivált jött megnyitni ide a világ végére. Hát így vagyunk mindig a Katlanon.
Bérczes Laci és az egész katlan csapat másodszor
A megnyitónál is szebb, ahogy az utolsó koncerten feljönnek a színpadra mind, akik önkéntesek voltak, szervezők, segítők, Bérczes még egyszer szól hozzánk, arról, hogy ez a fesztivál attól kicsi és családias, hogy ha rengetegen vagyunk is, mind a legjobb részünket visszük oda magunkkal. Nagyon megtapsoljuk őket, aztán folytatódik a Kiscsillag koncert, ami néha 30Y, de idén Kiscsillag volt. Ez megint csak mindig fény.
Parno Graszt – Bohemian Betyars
Minden évben kell egy Parno Graszt koncert a szervezetemnek. Ha valamiért nem adatna meg, akkor azt az orvos írná fel. Az első sorban táncoltam végig, mintha egy egész évnyi szorongás, düh, fáradtság távozott volna ott. Mindig csoda, a Bohemian Betyarsszal pedig különösen, viccesek, kedvesek, tele van szeretettel és zenével a színpad meg a lélek velük. Deszerettem.
Kuba Libre
Bár el tudnám mondani, hogy mennyire milyenek is ők. Szerintem a legegészségesebbek, talán ezzel kell kezdeni. Hogy viccesek, randomak, és annyira képben vannak, mint soha senkik. Van daluk a szép tájról, arról, hogy baszd már meg, amiért segíteni akarsz rajtam, pedig én nem akarom, szól dal arról, hogy ha jó idő lesz, mulatunk, és minden ilyesmiről, amiről nem szoktak szókimondó és vicces dalok születni, pedig nagyon kéne. Minden évben a Katlanon lévő koncertjükön szoktam lenni, és idén sem volt ez másként. Ragyog a lelkem tőlük.
Erdős Virág
Nagyon szeretem Erdős Virág munkásságát, és különösen rajongok az év elején megjelent könnyei című kötetért, amiben az életmű valamelyest magával is párbeszédbe lép. A kötet (amiről egyébként írtam is kritikát) első ciklusa arról beszél, hogy Erdős futárnak állt a pandémia idején, és ezen a tapasztalaton beszél újra a város, a hajléktalanság, a magyarság kérdéseiről, a második ciklus pedig kifejezetten a költőség kérdéseit járja körül, csodásan erdősi nyelven és erdősi öniróniával és figyelemmel. A Turi Tímea által vezetett beszélgetés is nagyrészt a már sokat tárgyalt első ciklus köré szerveződött inkább, ami egy bizonyára ügyes marketingdöntés volt, noha én a költői létből felmerülő kérdéseket érdekesebbnek tartom, de Erdős mindig meglepőeket és okosakat válaszol, felolvasni pedig, hát, szintén remekül olvas. Vártam, szerettem.
És akkor a kevéssé várt, vagy egyáltalán nem várt, de szintén nagyszerű fényei a fesztiválnak:
Másik János Bálnadalok koncert, fűben ülős, egymaga
Nagyon fura, ahogy egy idős zenésznek aurája lesz. Rákerül az idő, a zenésztársak, a fontos eszmék, és közben mégis tök póztalan tud lenni. Másik János énekelt nekünk, gitárral vagy harmonikával kísérte magát, talán, ha százan voltunk egy kis koncerthelyszínen a főkoncertekkel egyidőben. A csillagok alatt feküdtünk, ő énekelt, Cseh Tamásosakat, másmilyeneket, szép volt, magammal hoztam az érzést, hogy mennyire szép dolog is volt.
Beszélgettünk a klímaszorongásról
Ami nekem talán nincs is nagyon. Picit azt hiszem klímagyászom van, lemondásom, elfogadásom, szomorúságom, például a mostani aszály kapcsán, vagy annak kapcsán, hogy a falu végén ahol felnőttem, tíz év alatt tarvágták a tájat (a mostani törvények picit méginkább felszínre hozták ezt bennem, persze). Mégis, tök jó emberekkel beszélgettünk az ökopszichológiáról, társas és egyéni cselekvésről, egy lánnyal a kapitalizmus zöldszabályozásának a kényszerűségéről, lehetetlenségéről is vitatkoztunk, rengeteg minden szóba került. Beszélgettünk arról, hogy miről mennyire nehéz is lemondani, és hogy egyáltalán jó lenne aktivitásba fordítani ezeket az érzéseket. A hétköznapi életben elég kényelmes arc vagyok, a délelőttök, ha nincs munka vagy egyetem, akkor könnyen elúsznak, így mindig külön öröm valami fontossal, értelmessel kezdeni a délelőttöt, és ez egy ilyen jó délelőtt volt.
Naplemente a Narancsliget mellett
Nem hiszem, hogy tényleg paplak lett volna, de mégis, egy paplak külsejű ház van a Narancsliget melletti telek hátsó kertjében, eléggé elvadult a gaz, a tájban pedig arra ott egy szép felújított, kivilágított templom, mégmesszebb megy le a nap, gyönyörű és egészen más táj volt, amit csak azok láthatnak, akik odamennek kinézni a téglakerítés résén. Gyönyörű volt, tényleg érdemes volt megnézni, miközben csak ülni a fal tövében, és nézni, ahogy egyre többen jönnek kíváncsian meglesni, mit nézegetnek arra mások, szintén kiváló volt.
30Y koncert – a sátramban!
Szóvalhogy én nagyon szeretem a 30Y-t. De közben meg elképesztően fáradt is votlam már pénteken. Befeküdtem a sátramba, és nem volt erőm továbbmenni, esküszöm, tényleg ez volt, ennyire fesztiválozás még soha nem ütött ki, mint idén (mondjuk nem is sikerült túl ügyesen reggelre árnyékot találni a sátramnak, hmmm), de a pályáról fantasztikusan felhallatszott a koncert a tizennéhány telekkel odébbi sátramba, és ennek szívből tudtam örülni.
És ha már a sátram!
Lesz még több ilyen pont, de a katlanban tényleg a többi katlanost imádom a legjobban. Az történt ugyanis, hogy a sátram egy rúdja év közben valahogy megadta magát. Tavaly még biztosan jó volt, máskor nem volt kibontva, idén viszont valahogy szétrepedt egy rúd középen, így a sátram, viccesen alig-alig állt. És én ezzel amúgy együtt tudtam élni, nem úgy, mint egy mögöttem fesztiválozó srác, aki hajnal háromkor neki állt sajnálni a sátram, hogy szegényt összedöntötte a vihar (nem volt vihar, és annyira azért nem volt durva a helyzet, hogy összedőltnek tűnjön), és nekiállt megcsinálni, miközben én a sátramban próbáltam aludni. A világ legkedvesebb dolga ez, még mindig mosolygok, ahogy írom ezt, úgy kellett elűznöm onnan kedvesen, hogy tudom, hogy így van, semmi baj, ígérem, meg fogom csinálni, de most alszom. Köszönöm neked kedves idegen.
Parti Nagy Lajos, ó de csodás
Erre a beszélgetésre majdnem nem akartam elmenni, mert sajnos hülye lettem volna, de végül természetesen elmentem. PNL-ről persze pontosan tudom, hogy csodásan érdekes és okos, de az eddig engem nem igazán érdeklő Kner Piroska fiktív önéletírásról kérdezte őt Szegő János, ami Kner receptkönyvével együtt jelent meg a Magvetőnél. Parti Nagy nagyrészt arról beszélt, hogy a regényhez ki kellett töltenie a századeleji polgári zsidó családból származó szegény tanti életét, ami nem igazán adatolt, de közben előkerült Sárbogárdi Jolán is a beszélgetésben, a szerző egy másik alteregója, akinek nagy rajongója vagyok, volt szó arról, hogy nem tudjuk pontosan, mikor halt meg Kner Piroska, ezért egy fiktív bármikor elbeszélhető visszaemlékező időben van az egész regény, gondolkozott a két beszélgető arról is, miért nem jelenhetett meg a világháború után Kner Piroska pontos, de vastagon, polgáriasan főző receptkönyve, és hogy egyáltalán mekkora öröm az, hogy most előkerült a kézirat: nagy. Nagyon jó beszélgetés volt, öröm volt hallgatni.
Szólj be a papnak! – ez tényleg egy program volt
A Közös Pont ökumenikus közösségnek volt egy evangelizáló sátra a nagyharsányi könyvtár előtt, ahol egy nagyon kedves barátom is szolgált, és véletlenül csúsztam bele a délutáni programjukba, de egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. A Szólj be a papnak! egy olyan kezdeményezés, ahol egy-egy evangélikus és református lelkészt, illetve egy katolikus papot kiültetnek a pódiumra, aki ott a közönség kérdéseire válaszol. Nagyon jót mosolyogtam azon, hogy olyan papok voltak, akik kritikusak a saját felekezetükkel is, meg egyáltalán, baromi nyitottak, szóval a beszólás maga nem valósult meg, és a moderátor is a KP-ben önkénteskedett. Én egy provokatívabb moderálást nagyon működőnek látnék itt, mindenesetre így is egy jó élmény volt. Én arról kérdeztem őket, hogy milyen érvek mentén választottak felekezetet a szolgálatukhoz, mások az egyházi iskolák, vagy az evangelizációs csatornák mibenlétéről kérdeztek, fontos program volt ez, nem gondoltam volna, hogy ott leszek, de szívbéli örömöm, hogy így alakult.
Dinnyét venni
Egy negyed szeletet, 350 forintért, ne szorozd fel, amúgy sem az a lényeg. Az előző bekezdésben említett barátommal jártunk együtt Szegeden piacra, és Parno Graszt koncert után kerestünk szódát, majd útközben találtunk dinnyét is, vettünk mindkettőt, mintha a piacon lennénk, együtt, jó társaságban, csodás gyümölccsel. Fény ez így, mindig fény.
Ismered azt a viccet, hogy két cigányirodalom-kutató beszélget?
Utolsó este beszélgettünk egy random társasággal a telefontöltők-hűtő-asztal-pihenő tájékon az udvarunkban, és az egyikükről kiderült, hogy szintén roma irodalmat kutat, Kácsor Zsolt Cigány Mózesét fogja vizsgálni, és az evés reprezentációkat veti majd össze, de közben beszélgettünk teremtésmítoszokról, kisebbségi-többségi párbeszédről, minden szépről. Ha valaha mégis megyek PhD képzésre, azok amúgy az ilyen beszélgetések lesznek, amikor így a lelkemből vannak a gondolataim, és el sem tudok képzelni izgalmasabbat ennél, és a többiek is nagyon kedves, figyelmes hallgatók voltak, meg próbáltak hozzánkszólni, őket is lelkesítettük. Deszeretemeztazegészet.
Éshamár: Szovjet népzene?
Szóval kíváncsian és kételedve mentem erre az előadásra, mert egyrészt – ugye –, nincs olyan, hogy szovjet nép, másrészt viszont Both Miklós tartotta, aki számomra az egyik legvalidabb ember a köznyilvánosságban, és hát, nem kellett csalódni, sőt, úristen, mennyire szuper volt ez az előadás. Arról beszélt, hogy a szovjet rendszer az egész birodalomban aktív művelődési házi és kórusos hálózatot épített, ám a kórusoknak egységes szovjet dalokat írtak, és a kóristák szocializációjában ezek a dalok töltötték be kvázi a népdalok funkcióját, sokuknak – és a kórusvezetőknek is – trauma az, hogy a rendszerváltás után meg kellett tanulniuk, sőt, újra meg kellett találniuk az igazi ukrán népi kultúrát ezek helyett a dalok helyett. Állati izgalmas probléma, tele van nagyon hasonló dilemmákkal, mint amúgy a roma kulturális önszerveződés, Both Miklós pedig fantasztikusan érdekesen adott elő, bármeddig hallgattuk volna mind.
Meg beszélgettünk, és beszélgettünk és beszélgettünk
Dumáltunk útközben idegen emberekkel arról, hogy milyen eséllyel tud valaki alkoholt becsempészni a nagyszínpadhoz, beszélgettünk egy kedvenc Facebook csoportról, vagy arról, hogy Beck Zolinak még Zoom kamerában workshop előadást tartva is belelóg a haja az arcába, nemhogy koncerten, meg arról, hogy miért változnak a Harry Potter könyvek műfajai (mert Harry nő fel, és vele együtt nő az olvasóközönsége is), vagy hogy vajon tényleg nincsenek jellemek a Harry Potterben (Harry megmentőként alapból kiesik az izgalmas szereplehetőségek közül, de Rontól miért vesz el a film mindent, amitől jó arc lehetne?), és arról, hogy mit jelent a fiatal színház egy színészsrác számára, akinek fura, hogy nem mindenki olyan, mint ő (nem ő használta ezt a szót, de azt hiszem az alázatot hiányolta másokban az egész színházisággal, a szerepekkel és a színésztársakkal szemben)… Talán ez volt az összes Ördögkatlan Fesztiválom közül az, amelyiken a legzárkózottabb voltam, vagy hát legalábbis, voltak nem szociális üresjárataim, mégis, tudom, hogy ez közhely, de a Katlan, az nekem leginkább talán a beszélgetésektől lesz igazi, talán ezért van ezek a pontok között is ennyiben erről szó.
És ez a Katlan is ilyen volt. Beszélgettünk egy csomót, hallgattunk, együtt gondolkodtunk, mosolyogtunk azokon, akik a színpadról vagy az asztal túloldaláról beszélnek hozzánk, és közben jó nekünk, mert együtt többek leszünk, mint amiként külön-külön odamentünk. Mert tényleg az van, hogy a jobbik részeink találkoznak itt évente, és ez mindig ünnep, mindig ünneplendő.
Hát, ez volt az idei Ördögkatlan Fesztiválról mesélős bejegyzésem. Ha tetszett, és szeretnél még tőlem olvasni, támogass a blog Donably oldalán, én pedig hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:
Könyvekkel a szivárványig!
Szilvió