Sziasztok,

azt hiszem, hogy egy picit mindig nehéz téma ez az előbújás napja egy meleg blogger számára. Jellemzően hetekkel előtte elkezdünk beszélgetni arról a barátainkkal, hogy miről kellene írnunk idén, mi jelentene újdonságot, mást, így, ha az Előbújós bejegyzések közé lesel, nagyon különböző posztokkal találkozol. De idén ez a probléma fel sem merült, elképesztően egyértelmű volt, hogy kvázi egy kibeszélőst hozok arról, mi minden változott az elmúlt évben bennem az előbújással, és persze a bloggal kapcsolatban.

A nemzetközi coming out napot mindig egy elképesztően fontos dolognak tartom, mert alapvetően ünnepli a sokszínűséget, példákat tud mutatni, és itt most nem megemlékezünk dolgokról, mint egy-egy a közösség számára fontos emléknapon, nem együtt vagyunk, ahogy mondjuk egy Pride vonuláson, hanem ezen a napon tényleg a bátorságot, a kiállást, a vállalásokat ünnepeljük. Azokat az LMBT+ emberek életében (és itt a blogger persze csupán a saját életéből indul ki) fontos eseményeket, helyzeteket, amelyek hozzájárulnak, hogy ő maga ebben a világban önmagukként élhessenek, elmesélhessenek egy vicces történetet a kollégáiknak, amiben a szerelme is szerepel, beszélhessenek közéleti, politikai aggodalamikról, vagy egyáltalán, mismásolás nélkül válaszolhassanak családi, baráti kérdésekre.

Amikor először láttam a Milk című filmet, amely Harvey Milk LMBT+ aktivista és politikus pályáját és halálának történetét meséli el, az a jelenet hatott rám a legjobban, amikor a Briggs-indítvány elleni kampányában (amely szerint a homoszexuális pedagógusok elbocsájthatóak volnának munkájukból), arra kéri a meleg közösséget, hívják fel a barátaikat és családtagjaikat, és mondják el, hogy amikor a melegekről gondolkodnak, róluk is gondolkodnak. És ennek az üzenete 2021-ben sem lett kevésbé időszerűtlen.

Az elmúlt egy év számomra személyesen, szakmailag és közérzetileg is egy hatalmas sikertörténet, és tehet a politikai hatalom bármit, ez így van. De nézzük, hogy pontosan miről van szó.

Idén úgy kezdtem el az évet, hogy előbújtam a családom számára is. Vagy hát, megbeszéltük, hogy tudjuk, és hogy ez nem igazán számít. Nincsenek többé olyan bejegyzések, amiket valakinek nem kellene meglátnia, nincsenek többé bátortalan posztok, elmaradt kiállások, akár csak kommentek, olyan helyzetekben, amikor azok fontosak lettek, lehettek volna. Nincsenek többé azok a szorongások, hogy ki mit lát, ki mit láthat az életemből. Nincsenek eltitkolt, nem viselt kitűzők, és nincsenek másként fogalmazások sem. Nincsenek. Szabad vagyok. A kimondás és a családom, a barátaim szeretete felemel és tart. Nem lehet bajom, és ezért elmondhatatlanul hálás vagyok.

És tulajdonképpen ez a premisszája mindennek. Minden ebből következik. Hogy amúgy egyszerre merek pályakezdő költő, kritikus lenni, egyszerre merek slamelni, és egyszerre merek az a könyves blogger lenni, aki az Egy meleg srác olvas blogon ír, és amúgy az LMBT+ témákban próbál képben lenni. Amíg nem tudtam, hogy milyen felszabadító lesz a melegséget úgy vállalni, hogy nincs olyan helyzet, amiben nem mismásolnám el, azt hittem, hogy ezek szigorú korlátok. Hogy a Veszprémi Szilveszter nevű költőnek és a Szilvió nevű bloggernek, noha ugyanaz a személyiszáma, nem azonosak a platformjai, molyon inkább a könyves blogger énem jön ki jól, instagramja Veszprémi Szilveszternek van, a blog facebook oldala viszont csak Szilvióé.

Na, ma már ez nem így van, és hülyeség volna azt mondani, hogy ez csak belső eredmények mentén született meg, mert erről szó sincs. Irodalmi emberek elkezdték megosztani és lájkolni a tartalmaimat (persze azért nagyrészt, mert címverseny van, mindenki örül, ha írnak a könyvéről, ilyesmi – az irodalmi intézményrendszer toxikus működéséről talán majd egy másik bejegyzésben néhány Jägermeister után), úgy, hogy vagy tudják, vagy nem, hogy én állok mögötte. És ez a blogos megosztás annyira nem bevett szerzői gyakorlat valójában, itt valamiért mégis működik (valószínűleg mert az eszerint működő rendszer könyveit olvasom), és bár cinikusan beszélek erről, azért elképesztően hálás is vagyok.

Miközben mindenkinek azt mesélem, hogy 2021 az az év, amikor megértettem, hogy az a nagyon sokféle feladat és szöveg, amivel dolgozom, mind az én érdeklődésemnek egy darabja, de valójában még tanulom megérteni.

Szóval nem tudom, hogy annak, hogy meleg vagyok, van-e köze a verseimhez vagy a slam poetry szövegeimhez. Nem tudom, hogy van-e köze a kritikáim figyelmének ahhoz, hogy meleg blogger vagyok. Nem tudom, hogy van-e köze a melegségemnek ahhoz, hogy roma meséket kutatok. Nem tudom, hogy minek mihez van köze, de nem is érdekel. Túl vagyok ezen a problémán, és tanulom ezt megszokni. Valószínűleg a bloggal meghatároztam valamennyire az irodalmi szocializációmat (bár így kívülről tudok mindent a kiadókról, friss megjelenésekről, kiadói sorozatokról például), pláne úgy, hogy gondolkozom valamiféle LMBT+ tematikájú szövegen is (ami talán évek múlva egyszer realizálódik is majd), bár az eddig született verseknek ez abszolút nem áll a fókuszában, nem tudom, hogyan lehet poétikailag megfogni ezt a kérdést, és a versírással kapcsolatos figyelmemet sem ez köti le, nem ez érdekel.

A múlt héten egy egyetemi órán arról kellett gondolkoznunk, hogy kikhez érünk el. Én egyszerre érek el azokhoz, akik a szegedi slam poetry közösséget figyelik, azokat, akik a fiatal kortárs líra felé nyitottak, és azokat – akiknek akár fogalmuk sincs az irodalmi intézményrendszerről, de – érzékenyek az LMBT+ témájú olvasás iránt. És szeretek ennek a figyelemnek a középpontjában lenni, nem akarom eltakarni vagy letagadni egyik irányt sem. A slam színpadon álló srác néha közöl irodalmi folyóiratokban, portálokon, amúgy van egy városi blogja, és vágod, amúgy meleg is, és ír a könyvekről, amiket LMBT+ témában fontosnak tart. Ezeknek a szerepeknek nem csupán a személyi száma közös, hanem az ember is mögötte, aki történetesen én vagyok.

Melegnek lenni nem azt jelenti, hogy mindenhez köze van a melegségemnek, amit csinálok, de melegnek lenni azt jelenti, hogy szerves része ez az életemnek, a gondolataimnak és a figyelmemnek. Azt hiszem nem leszek jobb nagybácsi attól, hogy meleg vagyok, de meg tudja velem beszélni az unokahúgom, hogy Tom Felton mennyire jól néz ki a Harry Potter filmek utolsó részeiben. Nem leszek jobb kutató attól, hogy meleg vagyok, de talán érzékenyebben látok hatalmi és (szintén – úgy tűnik ma beragad ez a szó –) intézményrendszeri helyzeteket a roma mesék körül. Nem leszek jobb blogger attól, hogy meleg vagyok, de talán tényleg sikerült megtalálnom valamit, ami nem csak nekem hiányzik.

Nem tudom, hogy mi volna, ha nem lennék meleg, és nem is akarom megtudni. Jó, hogy így van, jó, hogy teljesen szabad tudok lenni ebben, és jó, hogy egyre több embert látok ebben a szabadságban, és bánt, hogy még mindig rengetegen lehetnek olyanok, akik számára ez a helyzet nem adott, vagy úgy érzik, ez a helyzet nem lehet adott. Az előbújás napja ezekről az adott és az elérhetetlennek tűnő helyzetekről is szól. Helyzetet teremt ünnepelni a sokszínűséget, és helyzetet teremt kibeszélni a strukturális gondokat, amelyek ezeket a vállalásokat nem teszik lehetővé. A Harvey Milk szájába adott szavak erről a munkáról szólnak, és úgy éreztem, hogy mára így osztom meg a tanulni valómat.Köszönöm szépen, hogy velem tartottál.

Ha volt a posztban olyan gondolat, ami megfogott, és szeretnéd támogatni a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Én biztosan rövidesen érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió