Sziasztok,

bár ez nem egy kifejezetten aktuálpolizáló poszt lesz, muszáj úgy kezdeni, hogy pát hete beszélgettünk az aktuálpolitikáról. Szóval, néhány hete beszélgettem egy barátommal az előválasztásról, választásról, arról, hogy kire szavaznánk és hogy valójában ki képviselhet engem, akár melegként, mondjuk úgy, hogy a Jobbik igen is megszavazta a homofób-törvényt, akár városi értelmiségiként, aki úgy érzi, valójában az összes párt cserben hagyta, akár olyan emberként, aki naponta olvas és hallgat politikai oldalaktól szinte függetlenül híreket, és közben cinikusan tekint minderre. És szóba került a progresszív ellenzéki szavazó is, aki elvileg megszületett már, és akinek én a legtöbb online megnyilvánulását elképesztően kínosnak tartom. Mármint tényleg.

Rengeteget szégyenkezem olyan emberek miatt, akikkel ugyan elvileg egy platformon vagyunk, de látszik, hogy ők nem egy igazán végiggondolt állásponton vannak, nem reflektáltak sem a helyzetükre, sem az őket körülvevő világra, hanem csak – mondjuk mert melegek, de ennél biszonyára sokkal randomabb dolgok is vannak – úgy kikeveredtek egy ideológia vagy párt táborába, és ez engem mindig megrémít. Aztán vannak még olyanok is, akiket nem szégyellek, gondolkodnak is, de tök másként, mint én. És miután ezt mind megbeszéltük, ismét a kezembe került a kognitív nyelvészet atyjának, George Lakoffnak a Ne gondolj az elefántra című könyve… De erről majd már a bejegyzésben, amit mostmár tényleg kezdjünk el:

Azt hiszem mindig éreztem, hogy nincsenek igazán olyan válaszai a politikai- és médiaelitnek, amelyek engem szolgálnának. Régen, csak úgy, poénból, az LMBT+ aktivizmust nagyon fideszes narratívából szemlélőket figurázva – és persze rémisztő, hogy ezek a paródiák mára mennyire valóságosak lettek – mondtam olyanokat, hogy addig nem hagyom abba a buzilobbit, amíg nem lesz mindenki buzi, de valójában erről sincs szó a gondolataim között. Nem csak arról nincs, hogy legyen mindenki buzi, hanem arról sem, igazán az LMBT+ identitásom határozná meg a közéleti figyelmemet.

Amikor abbahagytam az LMBT+ aktivizmust, találkoztam egy nagyon izgalmas szöveggel,Theodore J. Kaczynski Bolondok hajója című novellájával (Itt csak úgy érdemes megjegyezni, hogy természetesen semmilyen erőszakkal, terrorcselekménnyel, így a Kaczinsky által elkövetett ökoterrorista akciókkal nem értek egyet, egyszerűen teoretikusan tök izgalmasnak gondolom ezt a szöveget.), amelyben arról értekezik, hogy a melegek, az indiánok, a nők, a zsidók,… és minden kisebbség a saját sérelmeit mondja fel, miközben közösen kellene megoldást találnunk problémákra – az ökológiai érzékenységű szöveg szerint történetesen arra, hogy a hajó neki fog csapódni egy jéghegynek, és mind meg fognak halni – de számomra nem ez volt a szöveg megrázó tanulsága, hanem egyszerűen az, hogy muszáj az össztársadalomról gondolkodni részcsoportok egyébként tényleg tök valós sérelmei helyett.

És ezzel persze nem azt mondom, hogy nem fontos az LMBT+ aktivizmus vagy a feminizmus, vagy bármi, de én nem tudnám hitelesen képviselni az ilyen szervezeteket, mert, noha hiszek az efféle történetek újramondásában és kihangosításában, azt hiszem a társadalomnak nem elsősorban az LMBT+ témákkal való figyelemmel van dolga, hanem egyáltalán, a figyelemmel, akár egy jéghegy felé, akár egymás felé. A bolondok hajójának a matróza értette, hogy jéghegynek fognak menni, és hiába szólt, a zaj elnyomta őt, és valahogy azt gondolom, hogy nekem inkább ezzel a zajjal van dolgom, nem feltétlenül LMBT+ könyves bloggerként, hanem alkotóként, értelmiségiként, figyelni vágyó emberként.

Az évek alatt persze botrányosan cinikus lettem, talán ki is égtem, sőt, ki is égek nap mint nap a közélet olyan dolgaitól, amik nincsenek a helyén kezelve. Nem hiszem, hogy a már említett politikai- és médiaelit valóban olyan dolgokat mutatnak meg nekünk, amelyek valóban érdemesek a figyelmünkre. És szörnyen utálom ezt a helyzetet, így igyekszem akár a verseimben, akár az Eközben Szegeden blogon is aktívan tenni ezzel szemben, és egy picit félve, de ki merem mondani, hogy az Egy meleg srác olvas blog is egy ilyen termék, mert nem sérelmekről, hanem értékekről kíván referálni.

És akkor itt nem szabad gondolni az elefántra, Lakoff könyvének a címe szerint. A napokban elém került ismét Lakoff könyve, és feltűnt benne, hogy beszél a különböző progresszív irányzatok (a kötetben ez kvázi a demokratát, de pontosabban talán a ’nem republikánus’-t jelöli) tipológiáját, és az irányzatok fókusza alapján különböztet meg hatot:

A társadalmi-gazdasági progresszíveket, akik a tőkére és az osztálykülönbségek megoldására koncentrálják a figyelmüket, az identitáspolitikát valló progresszíveket, akik úgy érzik, hogy az elnyomott csoportjuknak végre az őket is megillető társadalmi rangba kell kerüljenek, a környezetvédőket, akiknek a fókuszában természetesen az ökológiai túlélés áll, a spirituális progresszíveket, akiket az emberekre való figyelmet lelki gyakorlásként fogják fel, és végül beszél a tekintélyelvűséget ellenzőkről, akik megkérdőjelezik és vizsgálják az uralgó politikai és gazdasági elit hatalmának legitimitását.

És persze, ezek nem tök tiszta kategóriák, bizonyára létezhet van átjárás a köztük, de én egyértelműen látom a saját helyemet a tekintélyelvűséget ellenzők között, mert ez működteti a cinizmusomat, a kiégettségemet, és azt is persze, hogy nem hiszek az ügyvivő mozgalmakban és aktivizmusokban, amiknek nyilván célja a médiaelithez simulni, hiszen elérésre van szükségük.

Nem tudok a minimális társadalmi szerepvállalásomban sem arra gondolni, hogy azt kizárólag az LMBT+ emberek ügyének szenteljem, mert azt hiszem, hogy annak a kisvárosi, szegény, 16 éves meleg srácnak (akire a bejegyzéseimben általában hivatkozom, és aki nyilván minden lelkes elsőéves pszichológushallgató szerint én volnék igazából) nem csak azzal van gondja, hogy meleg, és hogy a melegsége még nem elfogadott össztársadalmilag. Azt gondolom, hogy ha változtatni akarunk, akkor ezeket az eliteket kell formálni, leváltani, meghaladni, és azt hiszem, nincs ennél igazán erősebb reflex bennem.

Amikor olvastam a Lakoff szöveget, a helyére került bennem, hogy miért fontos számomra a Bolondok hajója szövegként. Éppen azért, mert ez volt a tapasztalatom a hazai civil ügyekkel kapcsolatban, és megéltem ezeknek a korlátait, de nem voltak szavaim arra, hogy ezeket megértsem igazán. A Bolondok hajója nem azzal nyűgözött le, hogy a részdiskurzusokat érvénytelennek mutatta, hanem azzal, hogy láttatta, hogy a nagy megoldások nem ebben az irányvan vannak, noha azok az utak és elégedetlenségek a hangosak. Felkínált egy másik, ha tetszik, aktív társadalmi cselekvési módot, amely a közös figyelmet helyezi középpontjába az irányított figyelmünk helyett, és ezt elképesztően fontosnak tartottam.

Azt mutatta meg, hogy nem spórolhatjuk meg a saját, reflektált figyelmünket, mert az végzetes volna, és én ebben abszolút hiszek. Dacból, meg haragból, meg csakazértisből, és tényleg, hitből is. Hogy nem hiszem, hogy mindenki, akinek lehetősége van mutatni, a legelőremutatóbb dolgokat mutatja, akár még csak nem is rossz szándékkal. Mert tényleg van dolga az itthoni és globális LMBT+ vagy feminista mozgalmaknak, de nekem nem velük van dolgom, ők pedig nem a tekintéllyel szemben pisilnek, szinte tehetetlenül, és ez így tök rendben van, azt hiszem.

Szóval ez a bejegyzés ilyen. Nem akar meggyőzni, pláne nem akar aktuálpolitikáról szólni, csak arról mesélt volna, hogy mi a viszonyom ezekhez az amúgy elképesztően fontos kérdésekhez, mert óhatatlanul esik szó a blogon az LMBT+ aktivizmusról társadalmi szerepekről. El szerettem volna mesélni, mert ez egy tök fontos felismerése volt az elmúlt pár hetemnek, és mert talán valamennyire kontextusba helyezi azt is, ami ezen a blogon történik… és mert, ez egy kibeszélős bejegyzés, és ezt most történetesen kibeszéltem.

Holnap érkezem a következő bejegyzéssel, történetesen a havi summával, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió