Sziasztok,

ígéreteimhez híven a hónap első kétharmadában nem leszek a posztolás nagy királya, másodikán hazautaztam, majd szinte buszból buszba ültem Ördögkatlanra menet, holnap pedig indulok édesapámhoz néhány napra, úgy, hogy ott nincs térerő. Szóval azért is különleges ez az 1 és 6, mert nagyon előre kellett gondolkodnom a benne szereplő könyvekről, hiszen ezeket hoztam haza. De nézzük, először a júliusi kedvencemet, aztán a terveket:

1: A júliusi kedvenc

Ali Smith: Ősz
Ez most kemény történet lett, mert A mikulás rakétája és az Aki átment a falon is versenyben volt, és hatásában mindhárom szöveg nagyon ment nálam. Ami miatt mégis Ali Smith regényére esett a választásom, az talán a kötet nyelve volt. Mert ez nem egy tökéletes regény, talán túl hamar jelent meg a Brexithez ahhoz, hogy ne legyen helyenként didaktikus vagy direkt. De közben meg nagyon igazi és nagyon zsigeri lett attól, hogy ez a szöveg egy pillanatfelvétel. Ali Smith nyilvánvalóan a maradás pártján állt, hősei elborzadnak azon, hogy milyen bonyolult a hivatali bürokrácia most, és hogy a szavazás milyen xenofób indulatokat ébresztett fel az emberekben. A szöveg egyik szereplője, az álmából szinte egyáltalán fel nem ébredő százéves férfi élettörténete velejéig európai sors Európa minden traumájával és a művészetre maradt reményével, a fiatal nő, aki kisgyerekként a férfi szomszédja volt épp egyébként is fogódzókat keres most az életében. És ez az egész nagyon szépen van megírva. Ali Smith lírai nyelvet használ, ismétel, gondolatritmusokat épít fel vagy fontos szavakat hagy ki, ha kell. Szolgálja az ügyet a nyelv és a poézis, éppen azáltal, hogy feszesen tud tudósítani onnan is, ahol a szerző még nem tud feszesen beszélni. És épül az egész szöveg, a nyelvvel, az emlékekkel, a bölcs gondolatokkal, a társadalmi figyelemmel, hogy egy elképesztően fontos ponton törjön ki az egész, egy tök hülyeségen, amiben kiragyog a tehetetlenség az egész felett. Ali Smith Brexit regényt írt, és nagyon jól tette. Lelkesen ajánlom.

és

6: Az augusztusra betervezett címek

Tompa Andrea: Haza
Tompa Andreával kapcsolatban elképesztően pozitívak az élményeim, noha egy csomó mindenben nem értünk egyet, azt hiszem vele is másként vagyunk progresszívek. Amit a legjobban szeretek benne, hogy szépen beszél, nem pózokból, hanem csak úgy, beszél, és mégis nagyon tétje tud lenni a szavainak. Mértéktartó, talán ez a jó szó. Eddig a regényig az előző három nagyregényében Erdély elmúlt száz évének történetét dolgozta fel valamilyen formában, olyan problémák mentén, amelyek ma is érvényesek. Ha tetszik, ebben a regényben is ezt teszi, ha tetszik, kilép a szokásos történelmi narratívából, a jelenben járunk, és a regény elbeszélője most először közelít a szerzőhöz. Értelmiségi, nő, aki Budapesten latolgatja a hazatérés lehetőségeit, miközben egy skandináv konferenciára éppen a határok témájában készít előadást. Mi van otthon? – teszi fel a regény a kérdést – Ott, ahol évtizedek óta nem járt, és ahol, ha vannak gyökerei is, azokból már alig maradt valami. Ez az elsőgenerációs értelmiségi érzés, amit a határok csak méginkább átlépnek, például állatira érdekel a regényben, amit egy éve szeretnék már nagyon elolvasni, és holnap el is kezdem, mert csak ezt a könyvet viszem majd apámhoz.

Billy Collins: Az a baj a költészettel
Billy Collins az amerikai posztmodern lírának az egyik legnagyobb szerzője, és elképesztően fontos az, hogy megjelent egy vastag gyűjtés a munkáiból magyarul. Eddig csak lapozgattam, humorukban is tök súlyos versek vannak benne a költészetről, szerelemről, a tényleg mindennapi dolgokról, amikről eszünkbe sem jutna verset írni, szétírja a szövegeit, mindent kimond, mindenre rámutat, és ez egy nagyon izgalmas életművet hozott létre. Most elkezdtem ezt az anyagot módszeresen végigolvasni, méghozzá azzal a jól felfogott érdekkel, hogy elképesztően unom azt, ahogy slam poetryt írok és előadok, és úgy érzem, hogy a slam műfajként velem a beat, a neoavangard és a posztmodern szövegek hatásával működnének tök jól, ezek azok a nyelvek, kifejezésmódok, problémák, ha tetszik, szinte ugyanarra reflektáló válságirányzatok, amik engem érdekelnek, és ez a könyv arra is tök jó, hogy egy ilyen (a kortárs irodalomelméletek metaforájával élve) szöveggép működésébe is betekintést nyerjünk.

Lydia Davis: Az annyi, mint
Lydia Davis világáról nagyon konkrétan először egy barátom mesélt, aki a frissen megjelent Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is című kötetéről áradozott, míg én már Az annyi, mint megvásárlását már évek óta tologattam. Aztán pár napra a barátom mesélésére Szegeden árulta egy hölgy a saját példányát, és én jól le is csaptam rá, most pedig hazahoztam, hogy ezt olvassam. Rövid szövegek az élet kis drámáiról nagyon reflexív, folyamatosan dolgozó nyelvvel, elképesztően felszabadítóan. Azt hiszem az van, hogy Lydia Davis szorong, a figyelme és a gondolatainak a radikális szétírását figyelve, vagy nekem legalábbis ez a szorongásból van meg, és egy elképesztően különleges szöveguniverzumot hoz létre féloldalas vagy négy-ötoldalas novellákkal. Még nem fejeztem be az Az annyi mintet, Ördögkatlanon kezdtem, és lassan végzek vele. Biztosan nem ez volt az utolsó könyvem a szerzőtől.

Tatiana Tibuleac: Üvegkert
Ebben a moldáv történetben egy kislány életét követjük végig, akit azért fogadtak örökbe, mert a családnak szüksége volt még egy üveggyűjtőre. A regény, hátterében a történő rendszerváltással épp a kiszolgáltatottság legmélyéről beszél, egy kiszolgáltatott mélyszegény család legkiszolgáltatottabb, árva gyermekéről, aki most levélben ír kitalált anyjának a soha fel nem oldott traumákról. Izgalmasnak és a szembenézés szépségével dolgozónak tűnik a regény, írnom kell majd róla, nagyon sok mindent várok tőle, remélem fogja tudni hozni mindazt.

Erna Sassen: Egy indián, mint te meg én
A téli megjelenés óta lelkesen nézegettem a könyvesboltba ezt a fantasztikusnak ígérkező holland gyerekkönyvet, amelyben megismerjük Boazt, a holland kisfiút, akinek nem igazán vannak barátai, viszont lelkesen képzeli bele magát indián környezetbe, ahol az indiánok a maguk csendjében élnek. Tanév elején érkezik meg hozzájuk Aisha, akinek a családja most költözött a közelbe, és aki történetesen indián a maga sajátos csendjével. A könyv egy fontos történet lehet arról, hogyan lehet két egészen eltérő kultúrájú gyermek között barátság, milyen az indiánregények reprezentációja, és a valóságos identitás megélése, és hogy egyáltalán meg lehet-e szökni olyan viszonyok mellett, ami őket el akarja választani. Van a szövegnek egy nagyon ígérkező és klassz introvertált ígérete, a könyvtárgy gyönyörű, az indián minták és a gyermekillusztrációk stílusa valami nagyon különleges világot hoz létre. Most az Ördögkatlan fesztiválra ki volt települve a Pécsi Pagony könyvesbolt, és elhoztam az utolsó példányt ebből a könyvből.

Kácsor Zsolt: Cigány Mózes
Ismered azt a viccet, hogy egy roma kábszeres bűnöző ül a börtönben, vallásos dolgokat olvas, és egyszer csak ráébred, hogy ő a cigány Mózes, akinek feladata, hogy megszervezzen egy börtönlázadást, és hogy elvezesse a kiválasztott népet a szabadság felé? Na, azért nem ismered, mert ez még csak tavaly év végén jelent meg, mondanom sem kell, hogy állatira lelkesít, az augusztus vége, legkésőbb a szeptember eleje biztosan ennek a könyvnek a bővöletében fog majd telni, és milyen csodálatos lesz ez így. Várom, hogy mit kezd a roma bűnöző ábrázolásával, hogy hiteles legyen, ne közhelyes, várom, hogy hogyan mossa össze a vallás és a hallucináció valóságát, várom, hogy milyen mitológiát épít maga köré… Egy csomó helyen elbukhat ez a könyv, de én nagyon szorítok neki.

Ennyi lett volna mára ez a bejegyzés, a jövő hét végén várható újabb, pénteken esedékes lesz a kibeszélős bejegyzés, és értékelésre is kell majd időt szakítanom, bár augusztus 31-el nálam még nem ér véget a jó világ, a következő héten még nem lesz egyetem, aztán az első hetek is inkább lazulósok, szóval bízom a legjobbakban, de… de értitek. Szóval jövő hét pénteken érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió