Sziasztok,
a dokumentumnak, amiben ezt a blogbejegyzést írom, az a címe, hogy akarsz-e látszani, és picit erről is lesz szó. Részben amiatt gondolkoztam ezen, mert most, hogy be akarják fóliázni az LMBT+ könyveket, és ezzel minket, az LMBT-t olvasók közösségét láthatatlanná akarják tenni, úgy érzem, hogy egy picit célom is, hogy láthatóbb legyek, részben pedig az szülte a bejegyzést, hogy a héten voltam otthon, szombat este átnéztem az emlékdobozomat, amiben néhány tárgy még az aktivista időkből maradt meg, és elkezdtem azon is gondolkodni, hogy én, Veszprémi Szilveszter, valahogy mindig is látszódni akartam, és ennek, ahogy az szokás, a kamaszkorban, kései kamaszkorban tragikus részei is voltak. Szóval egyrészt megmutatom, hogy milyen öltözködési darabok mentén igyekeztem látszani, ennek van is valamifajta evolúciója talán, másrészt végiggondolom, hogy milyen lélektani dolgok építették ezt, és hogy ennek mennyire volt ennek köze a melegségemhez (előljáróban engedtessék meg: természetesen volt köze).
0. Sziszi megszületik és középiskolába megy
A Sziszi becenevet egy alsós tanítónéni aggatta rám, de szerettem, mert mókás névnek találtam, de igazán általános iskolában még nem használtam magamra. Most nézegettem az általános iskolás tablóképeket, néhány lány kivételével mindenki Szilveszterként hivatkozott rám, és úgy érzem, ez picit metaforája is annak, hogy ma már idegenkedem az egésztől. Középiskolában kollégista voltam, a kollégiumban még mindig Szilveszterként mutatkoztam be, de a suliban történt valami a második, harmadik héten. A matektanárnőnk megkérdezte, hogy vannak-e, akik jobban szeretik, ha a becenevükön szólítják őket, és én jelentkeztem egyedül. Szisziről előtte az osztályban sem volt szó, így mindenki meglepődött – picit talán a levegő is megfagyott, de ezt nyilván utólag konstruálom hozzá, merthogy tényleg innen datálom a Sziszit –, de mindenki elfogadta, a legtöbb tanárom is így hívott, sőt sok egyetemi tanárom (és a legtöbb egy-egy szemináriumi óra erejéig meghívott vendégelőadó is) így hivatkozik rám, és az irodalmi szerkesztőknek küldött maileimet is így írom alá, az Eközben Szegeden blogon pedig már csak Szisziként publikálok.
Ez még, valahogy, észrevétlenül, de identitáskérdés lett a kialakulásakor, Szilveszter az, aki utált általános iskolás lenni, az az igazság, hogy a kollégiumot sem szerette, sok kollégiumi rendezvényt meg tanulószobát el is lógott (egyébként, ezzel nyilván teljesen összefüggésben abban az évben volt a legrosszabb a tanulmányi eredményem), és volt a Sziszi, akit én töltöttem fel tartalommal, és ennek voltak nagyon fura dolgai is, mégis megszületett valahogy. Amikor elkezdtem önkénteskedni, már evidens volt, hogy ezzel a névvel mutatkozom be, és hát, evidens ma is. Sziszi városi, közlékeny, fura a humora, és tele van szeretettel, de ezt a Sziszi dolgot még csak nemrég ismertem fel, épp tanulom megérteni.
1. Középiskola és kendők
Kötelezők: nagyrészt kockás ingek, kigombolva, ritkábban be, zipzáras pulóverek, kardigánok, farmer, valamilyen rikitó cipő (volt egy piros fehér bőr dorkóm is, arra például elképesztően nagy szeretettel gondolok vissza), az sem baj feltétlenül, hogyha neonzöld, szerettem, ha magasszárú, és persze, kendők, mindig kendők voltak rajtam. Hol a fejemen, hol a nyakamban, hol a kezemen, hol jobboldalt az övtartóba kötve vagy csúsztatva. Imádtam őket, azt hittem öltöztetnek, megkülönböztetnek, és hát… ha meg is különböztettek… …ma már erre a megkülönböztetésre semmi szükségem.
Sziszi furcsa volt leginkább, azt hitte, hogy a kendők a menőség kiegészítői, pedig, hát, sosem látott kendőket másokon, pláne a menőkön nem. Közben növesztette a haját, már érezte, hogy a rövid haj nem áll jól neki, de a hosszú göndör hajához még nem volt elég ügyes, hülyén ált neki az is. Mégis, az utolsó két évben mintha megtanult volna magában és a saját különcségében lenni, a melegségét is ekkor kezdte elfogadni. Ez az az időszak, amikor elkezd azért is más lenni, mert olvas, pláne, ír, azok a dolgok kezdik érdekelni, amik magyar szakos dolgoknak tűnnek, blogol közben, több blogja van, néhány LMBT+ témában is, van írós blogja, ott Szilvió a neve, ez a melegkönyves blog csak sokkal később jön képbe, de minden itt születik meg.
2. Egyetem első év, melegnek lenni
Azt hiszem ez az időszak volt a csúcs, 2015-16. Anyám egy évvel korábban meghalt, én egyetemre az ország második végébe költöztem, az első hét végén véletlenül elhagytam az Egy különc srác feljegyzéseit, ami a kedvenc könyvem volt, Charliehoz hasonlóan én is igyekeztem nem menekülni az élet elől. 2015 júniusában, a szóbeli érettségi napján, hogy ne izguljam végig a napot, elmentem fodrászhoz, sikerült bohóchajat vágatnom magamnak Kurt Cobaines helyett (tényleg lövésem nem volt arról, hogy nekem göndör hajam van, Kurtnek meg teszem azt, szinte szögegyenes), majd szeptemberben fejpánttal, kendővel, rózsaszín napszemüvegben, fesztiválkarszalagokkal, Pride gumikarkötővel megérkeztem Szegedre egyetemre. Néha befontam egy-egy tincsemet, amikor már össze lehetett fogni a hajamat, a nagy részét összefogtam, a többit oldalra fésültem, kurva ízléstelen szettekben jártam teljesen gyanútlanul, a kendők tobábbra is lobogtak, végül egy barátom beszélt le róluk, áldassék a neve.
2015 az az év volt, amikor megélhettem a saját melegségemet, de nem voltak eszközeim a külsőségekben (meg, ha már itt tartunk, ízlésem sem nagyon), de azt hitem, hogy a melegséget külsőségekben kell megélni, megmutatni, mert megtehettem, végre. Vágytam erre a tobzódásra, hangos voltam, minden barátomat meghívtam mindenféle rendezvényre, hangosan buzilobbiztam, és nem hagytam időt arra, hogy reflektálhassak magamra, talán képességeim sem voltak hozzá. Amit, úgy tűnik, hogy jól csináltam azokban az időkben, hogy nem beszéltem a melegségemről slam poetry színpadon, féltem attól, hogy öncélú lett volna, mint ahogy nyilván az is lett volna, ehhez még érnem kellett, és ehhez, úgy hiszem, meg is értem később.
3. Jelen?
Azt, ahogy most kinézek, ha az utcán meglátsz, folyamatosan alakult. Már középiskolában elkezdtem sálakat hordani, bár azok még nem voltak olyan darabok, amiket most is szívesen viselnék, azt hiszem azok akkor is inkább olyan darabok voltak, amik a rendelkezésemre álltak. 2015 októberében vettem meg a kék sálamat, amit szinte mindig hordok (tele van vele az instagramom). Kedd este volt, le volt árazva Dugonics téri Tesco kínai üzletében, másnap abba mentem egyetemre, emlékszem, hogy a Kristó terem előtt hajtogattuk egy barátommal, hogy milyen szép. És hát tényleg, nagyon szép és nagyon nekem való.
Pólók. Talán ez azzal függ össze, hogy feladtam a turkálózást, kihíztam a klasszikus turkáló méreteket, és olyat tudok rendelni most, amilyet tényleg szívesen hordanék. Színes színeket hordok főleg, kéket, narancssárgát és homokszínűt a legszívesebben, meg, persze, rózsaszínt. Először egy világos rózsaszín pólóval kezdődött ez, talán 2018-ban. Csak bedobtam a többi közé a rendelésben, vicces mintát tetettetem rá, Hrabal idézet és rajz. Aztán folyamatosan vettem őket, hol sötétebbet, hol világosabbat, van. ahol van rajta minta, másutt nincs, csak a sima szín. Szeretem a pólókat, szeretem, hogy színesek, szeretem, ha vidámak, szeretem, hogy csak egy pólók, de így is lehet őket viselni, az egyszínűekben akár picit alkalmi helyzetekben sem tűnik ki.
És akkor végül, a fülbevaló. December 30-án beírtam a jegyzeteimbe, hogy 2021-ben kell csináltatnom magamnak fültágítót, nem nagyon tágat, de azért fültágítót, lilát. Március elején pedig elhatároztuk egy kedves barátommal, aki pedig orrpiercinget csináltatott volna, hogy felkerekedünk és megtesszük. És én akkor rájöttem, hogy fülbevalós ember vagyok valójában, abból is a legrosszabb fajtóból, a lógós fülis, persze, csak az egyik oldalról, a másik fülemben lyuk sincs.
4. Az ember, aki megette Conchitát
Ezt egy ismeretlen srác mondta rám még elsőben. Talán középiskolás volt, csúfolni akart, nyilván, de már akkor is jót nevettem ezen. Mert a lelkem asszem tényleg azé a srácé, aki megette Conchita Wurstot. Nagyon sokat gondolkozom a saját címkéimen, mert férfi vagyok, a születésemkor megállapították, és igen, jól ki is jövök a biológiai nememmel, sőt, vonzódni is olyan emberekhez vonzódom, akiknek szintén férfi a biológiai nemük. De nem érzem magam férfinak, zavarban vagyok, amikor tipikusan férfias társadalmi szerepekben kell lennem, ha a gendert, a biológiai nemtől független társadalmi konstrukciót fluidként, folyékonyként képzeljük el, egy skálaként, ahol az ember nem egyetlen fix ponton állhat, akkor én valahol a férfiasság közelében érzem magam – sokkal inkább férfi vagyok, mint amennyire transzneműnek vagy nőnek vagy akár nem férfinak érzem magam –. És vágyom arra, hogy ez a nem teljesen maszkulin önreflexió látszódjon is rajtam.
5. Milyenek szeretnénk lenni? Miért látszódhat rajtam jobban?
Egy barátommal, akinek most kék fonat van a hajában, nemrég beszélgettünk arról, hogy a kapunyitási pánikok picit olyan helyzeteket szülnek, mint a kamaszkor. Be fogunk lépni a kapun, és most kell kitalálnunk, hogy a kapu túloldalán majd milyen felnőttek szeretnénk lenni, és ez ilyen kis dolgokon múlik.
És azt hiszem, nekem több lehetőségem van, éppen azért, mert meleg vagyok. Azoknak a konzervatív hangoknak, akik azt mondják, hogy a klasszikus férfikép feloldódik, vitathatatlan igazságuk van, mert a szerepek is alkalmazkodnak a világhoz, amely lehetőséget nyújt mindenki számára az önkifejezéshez. És igen, ez talán elsőként a meleg embereket éri el (gondoljunk csak a divatipar tipikusan meleg tervezőire és szakmunkásaira), éppen azért, mert folyamatosan igyekszünk újrafogalmazni magunkat, megértetni és megmutatni a másságunkat, és egyáltalán, adott számunkra, hogy kilépjünk a heteronormatív világainkból. Így hordunk olyat, ami harsány, ami mutat, ami kitűnik, és akár így hordhatunk olyan dolgokat, amik egyszerűen csak tetszenek nekünk.
6. A ruhához való bátorság
Bátorság kell színekhez vagy ruhákhoz, kiegészítőkhöz, ha férfiként szeretnéd viselni. Az egyik kedves barátomtól kaptam egy arcos, gyöngyös köves fülbevalót, nem lesz mindennapi viselet, de az Ördögkatlanon először hordtam, mertem hordani, és elképesztően tetszett. Nem csak az, hogy az az én fülbevalóm, hanem az is, hogy igen, ez az én fülbevalóm, és van bátorságom hordani. És tök sok dicséretet kaptam rá, attól a lánybarátomtól is, akitől kaptam, és elképesztően jólesett.
Kisebbekben, de ugyanezeket a köröket élem meg, amikor a villamoson, ahol nagydarab srácként alapból feltűnő vagyok, pláne egy gyerek számára, de mondjuk rózsaszín pólóban, színes sálban, lógó fülbevalóval mégtöbb kérdés merül fel a gyerekekben, és jó, hogy olyan válaszokat adnak szülők, hogy azért öltözöm így, mert így szeretnék öltözni, vagy mert tetszik nekem. Egy kislány egyszer a mert tetszik neki válaszra azt mondta, hogy nekem is tetszik. És heló, köszönöm, én ennyit akartam. Hogy a szetteknek legyen valamiféle belső logikája, amiknek a mentén jól néznek ki, és az sem zavarna nagyon, ha néhány ember zavarba jön tőle. Mert az embernek, aki megette Conchitát, dolga, hogy zavarba ejtsen embereket, hogy majd egyszer eljöjjön egy világ, amikor nem lesz zavarbaejtő, ha mindenki úgy öltözködik, ahogy akar. Persze, ez nem szabadságharc, csak döntés, minden reggel, hogy ma kardigános férfinak akarok tűnni, vagy annak a srácnak, aki megette Conchitát, mindkettő megesik, de Sziszi azt hiszem igazán az utóbbiban Sziszi, ha a barátaival találkozik, vagy bármi, akkor úgy öltözik és úgy érzi jól magát.
És ezen a ponton most el is búcsúzom, köszönöm, hogy ma velem tartottatok, hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:
Könyvekkel a szivárványig!
Szilvió