Címke: 1 és 6 1 / 2 oldal

Sziasztok,

nem tudom mennyire jófej úgy kezdeni a mai bejegyzést, hogy új hónap, új havi olvasási tervek, de mégis erről van szó így 16-án. Ami talán mentség lehet, hogy négy könyv olvasása már folyamatban van egy ideje, meg amúgy is, ismerjük a blog alternatív időkezelését. Szóval, mutatom a havi terveket, de előtte nézzük a szeptemberi kedvencet:

1.: A kedvenc szeptemberi olvasmányom

Lázár Ervin: Korona és kard
Magyar mondák, cigány mesék
Lázár Ervin alkotói világa a lehető legmesszebb áll tőlem, és ez gyerekkoromban sem volt másként. Annyira jelölt a nyelvhasználata, annyira sok erősen jelentéses kifejezést használ, hogy mindig is kidobott az olvasásból. Ami miatt ez a könyv mégis itt van, az az, hogy itt Lázár Ervin nagyon mértékletes volt, csupán elmesélhetővé tette a magyar mondavilág történeteit és Ámi Lajos nyírségi mesélő cigány meséit. Nem Lázár Ervin könyvet írt ezen szövegek nyomán, hanem rendkívül alázatos volt az anyaggal szemben. És ezzel együtt ezek mégsem tipikusan ugyanazok a mondák és mesék.

Az alsós olvasókönyvekből mindannyiunk által ismert, Lengyel Dénes által tolmácsolt, pontos, a mondavilág történelmi világát megidéző olvasmány helyett itt érző mondai hősöket kapunk, Lázár Ervin a lelküket, a motivációikat, vágyaikat is ábrázolta, igazodva ezzel a gyermekirodalom normáihoz. A cigány mesék nyelvét valamelyest egységesítette, és esztétizálta, hiszen Ámi Lajos maga írástudatlan volt, ezek a szövegek oralitásban hangoztak el, nem az írás volt a médiumok. Lázár Ervin esztétizálta és a gyerekirodalom normái szerint alakította őket, úgy, hogy a történeten abszolút látszik még, hogy ezek a mesék egy a hatvanas-hetvenes évekig létező mesemondó hagyományból szólalnak meg (bár Ámi 1963-ban hal meg), ahol a telefon, vagy az 1954-ben bevezetett személyigazolvány is a mesei történetek kelléke.

Nyilván nem idegen a választásom attól, hogy cigány meséket kutatok, de enélkül is egy rendkívül izgalmas, olvasmányos, vicces, kedves könyvről van szó, aminek a szövegeiben rendkívül üdítő, hogy nem a klasszikus mesemondás távolságaiból szólalnak meg, nincsenek évszázadokon át csiszolt pontos keretei, miközben közben tele vannak ismerős dolgokkal, hiszen a magyar és európai mesehagyománnyal együtt fejlődött ez a világ is. És közben nagyon másak is, bátrabbak, viccesebbek sokszor, őszintén hisznek a furfangban, a telefonhoz és a személyigazolványhoz hasonló modernebb tárgyak megjelenése egy színesebb világot hoz, és mindez talán segíti, támogatja azt a közelséget is, ami a monda újramesélésben történik. Jó, hogy ezt a két anyagot egymás mellett adta ki a Móra, lelkesedem érte, ajánlom mindenkinek.

és

6.: A szeptemberre betervezett címek

Tatiana Tibuleac: Üvegkert
Egy moldáv nő a főhős ebben a történetben, aminek a hátterét alapjaiban határozta meg a szovjet rendszer és a századvégi rendszerváltás. Amikor fiatalon egy asszony kivásárolta a lányt az árvaházból, egyszerre hitte azt, hogy megérkezett a jó világ, és egyszerre gondolkozott azon, hogy jobb lenne-e inkább megpróbálni azt az utat, amelyik visszavezetné őt az árvaházba. Egy kislány nővé válását követjük ebben a regényben, akit azért vettek ki a lelencek közül, hogy segítsen üvegeket keresni és üvegeket mosni. Az anyatípusnak nem igazán mondható Tamara ugyanakkor, noha munkára fogja a gyereknek, figyel a tanulására, és minden anyagi lehetőséget megad számára, hogy felnőttként boldog polgári életet élhessen. A lány azonban felnőttként sem tanult meg kötődni, sem a gyermekéhez, sem a gyermekei apjához, szókimondó, hol vádló, hol megértést kínáló levél ez a regény az őt elhagyó szülőknek. Van ebben a történetben egy csomó szomorú szépség, nyomasztó kelet-európaiság arról, hogy milyen helyzetekbe vagyunk képesek nosztalgiával és visszavágyással tekinteni, és jó eséllyel egy ezt aláhúzó kemény és szilárd kilátástalan helyzet lesz a regény vége. Meglátjuk, a kétharmadánál tartok, rövid, egy-másfél oldalas fejezetek sorakoznak egymás után, kedvelni fogom, de jó eséllyel nem ezt fogom először befejezni a négy épp olvasott és a posztban szereplő könyv közül.

H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregék
H. Balogh Gyula a szegedi alsóvárosi Ferences kolostor és az aközeli pletykákat, legendás alakokat, kocsmai történeteket gyúrta össze egy rövid, szórakoztató, bár nyelvileg kevésbé kimunkált kötetben. Amikor először hallottam szövegeket ebből a vállalásból, épp egy színpadon ültünk, én ültem a szerző mellett, próbáltam szépen nevetni a népnyelv abszurditásán, sajátos groteszk világnézetén, és azóta tulajdonképpen várom is ezt az anyagot. A múlt héten ültünk kint egy barátommal az alsóvárosi Mátyás téren, és arról beszélgettünk, hogy az kvázi olyan, mint egy falusi, vagy legalábbis kisvárosi tér, mintha külön volna Szegedtől, vagy legalábbis annak a körutas, sugárutas városiságától, és ez a kötet is ezt bizonyítja. Hogy itt van ez a közösség, ismert, áthagyományozódott, kocsmáról kocsmára szálló történetekkel, a dolgok rendes romantikájuk szerint. Most a kötet felénél tartok, nem várom, hogy lenyűgözzön, mert nyelvileg tényleg sokszor érdektelen, de vicces, kedves, provinciálisan mindenképpen izgalmas, ha elolvasom a Szeretemországot, ezt fogom folytatni.

Orcsik Roland: Fantomkommandó
Amúgy azért van most ennyi elkezdett könyvem, mert sok kötelező olvasmány, tanulmány, beadandó, bármi szaggatta fel az időmet, és aztán pihenésnek mindig volt egy elhatározásom, hogy mi az, amit el akarok olvasni ott helyben. Értitek, a terv az volt, hogy az olvasást lefojtom egy kis olvasással. És Orcsik könyvétől az isten sem tudott volna megmenteni, és ez nem is baj, nagyon régóta kíváncsi voltam rá, és a múlt hónapban megtaláltam egy antikváriumban.

A regényben a délszláv háborúban járunk, de tulajdonképpen bármelyik háborúban járhatnánk. Kijárási tilalom van, csak vízért és élelmiszerért lehet kimenni, bár az is kockázatot jelent. Szar ilyenkor kamasznak lenni, gondolhatjuk, és gondolják a főszereplők, akik, ugye, történetesen kamaszok, és akik ilyen körülmények között is létrehoznak egy zenekart. Az első 50 oldalt olvastam ki eddig, de azt együltőmbe. Egy elbeszélőt követtünk, ismerkedünk a háború normáival, Márai Zendülők című könyvére emlékeztet, ahogy erről már a summában hosszan értekeztem. Várom, hogy olvassam, de a négy épp olvasott könyv körül a listán erre szeretnék a legjobban figyelni, így azt hiszem ez marad majd a végére.

Kálmán Olga: Szeretemország
Beszélgetőkönyv Márki-Zay Péterrel
Gondolkodtam, hogy ezt a könyvet betegyem-e. Most olvasom, estére biztosan be is fejezem, ráadásul durván aktuálpolitikai téteket is mozgathat írni róla, noha maga a könyv 2019-es. Mégis. A könyvet múlt hét pénteken találtam a Lírában, 800 Ft-ra volt leakciózva, épp aznap, amikor Karácsony Gergely visszalépett MZP javára az előválasztáson. Aki követ más közösségi média felületen, belefuthatott, hogy amúgy lelkes MZP támogató vagyok (noha, szerintem nem oké a miniszterelnök gyermekének a vélt vagy valós homoszexualitásával kampányolni, és az egykulcsos adóval kapcsolatban is minimum cinikus vagyok – mégis messze a legjobb jelöltként gondoltam rá az első fordulóban, volt már szó a blogon arról, hogy eléggé tekintélyelvűség ellenző és elitellenes vagyok). De közben meg ezt olvasom, és arra jutottam, hogy ha az alapján olvas bárki egy nem közéleti blogot, hogy kire szavazna szívesen az előválasztáson, hát jó. Ez a könyv arra tök jó, hogy következetesen lássa a poltikafogyasztó MZP világképét. Mit gondol a Krisztuskövetésről, hogy került ki Amerikába több évre, milyen közéleti ideák és történelmi kísérletek mentén gondolkozik a világról. ilyenek. Jó, hogy egyszerre érzem azt, hogy ezt a könyvet kvázi fel tudtam volna mondani, mert MZP következetesen kommunikál 2018 óta, és még jobb, hogy tényleg mélyebb és átfogóbb tudást és megértést kapunk mindenről a könyvet olvasva. Nem tudom, hogy egy ilyen embernek kell-e az ellenzéket vezetnie, de azt mindenképp fontosnak tartom, hogy egy olyan országban éljek, ahol erre esély mutatkozik.

Ali Smith: Tél
Ali Smith, de csodás. A szerző első általam olvasott regényéről, a Hogy lehetnél mindkettőről még egy értékelésben is áradoztam, az augusztusi 1 és 6-ban pedig a kedvenc könyvként dicsértem a szerző Ősz című regényét, amely a Brexit témáját feldolgozó Évszakok-kvartett sorozatának első darabja volt, most pedig, hogy közeleg a tél (jó, nem ír évszakonként a szerző egy ilyen csodálatos könyvet, szóval bizonyára nem azért jelent meg épp október elején), megjelent magyarul is a Tél című regény, amely inkább csak tematikusan kapcsolódik az elsőhöz. Egy egészen más családba, szülő-gyereke mintába nyerünk betekintést, ünnepek, nagybácsi, és egy buszmegállóban megismert lány, akit megfizet egy srác, hogy töltse a családjával a karácsonyt, mintha egy pár lennének. Négy ember, akik szinte idegenként élnek együtt, a Brexit valóságának generációs, városi-vidéki, idegen diskurzusaiban. És persze Ali Smith nyelve elképesztő, lírai, omlik, sőt, szakad, ha kell, az elolvasott első két oldal ennél a könyvnél is elvarázsolt, a többit úgy olvasom majd, hogy csinálok egy hétvégét, amikor leülök, és csak azt olvasom.

Seanan McGuire: Cukorszín égbolt alatt
Az ok, amiért Seanan McGuire Mélyre ránt a lápvilág című könyvéről lesz a következő értékelés, remélem, hogy még a hét elején. Ugyanis szeptember közepén megjelent a Csellengő gyerekek sorozat harmadik kötete, és nagyon lelkesen várom már, Zsófi például nagyon lelkesen ajánlotta a szeptembert összegző videójában, és én is izgatott vagyok vele kapcsolatban. Az ifjúsági fantasysorozat koncepciója, hogy gyermekek nem érzik jól magukat a jelen világukba, ezért megnyílik számukra egy másik. A Cukorszín égbolt alatt esetében már több világot ismerünk meg, és kifejezetten a rendszertelenebbek közül, olyanokat, ahol magát az időt is egészen könnyelműen kezelik. És a történet egy része vissza is kerül az első részben megismert árvaházba, ráadásul cukorszínekben tobzódó világokat ígér a cím. Egyértelmű, hogy a hónapban olvasom majd.

És, ennyit szerettem volna a havi tervek között mesélni nektek, köszönöm, hogy velem tartottatok.

Ha volt olyan könyvleírás vagy gondolat, ami megfogott vagy érdekesnek találtad, és és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donalby oldalán.

Hamarosan érkezem már a beígért értékeléssel, amint kiteszem ezt kezdem is jegyzetelni, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

ígéreteimhez híven a hónap első kétharmadában nem leszek a posztolás nagy királya, másodikán hazautaztam, majd szinte buszból buszba ültem Ördögkatlanra menet, holnap pedig indulok édesapámhoz néhány napra, úgy, hogy ott nincs térerő. Szóval azért is különleges ez az 1 és 6, mert nagyon előre kellett gondolkodnom a benne szereplő könyvekről, hiszen ezeket hoztam haza. De nézzük, először a júliusi kedvencemet, aztán a terveket:

1: A júliusi kedvenc

Ali Smith: Ősz
Ez most kemény történet lett, mert A mikulás rakétája és az Aki átment a falon is versenyben volt, és hatásában mindhárom szöveg nagyon ment nálam. Ami miatt mégis Ali Smith regényére esett a választásom, az talán a kötet nyelve volt. Mert ez nem egy tökéletes regény, talán túl hamar jelent meg a Brexithez ahhoz, hogy ne legyen helyenként didaktikus vagy direkt. De közben meg nagyon igazi és nagyon zsigeri lett attól, hogy ez a szöveg egy pillanatfelvétel. Ali Smith nyilvánvalóan a maradás pártján állt, hősei elborzadnak azon, hogy milyen bonyolult a hivatali bürokrácia most, és hogy a szavazás milyen xenofób indulatokat ébresztett fel az emberekben. A szöveg egyik szereplője, az álmából szinte egyáltalán fel nem ébredő százéves férfi élettörténete velejéig európai sors Európa minden traumájával és a művészetre maradt reményével, a fiatal nő, aki kisgyerekként a férfi szomszédja volt épp egyébként is fogódzókat keres most az életében. És ez az egész nagyon szépen van megírva. Ali Smith lírai nyelvet használ, ismétel, gondolatritmusokat épít fel vagy fontos szavakat hagy ki, ha kell. Szolgálja az ügyet a nyelv és a poézis, éppen azáltal, hogy feszesen tud tudósítani onnan is, ahol a szerző még nem tud feszesen beszélni. És épül az egész szöveg, a nyelvvel, az emlékekkel, a bölcs gondolatokkal, a társadalmi figyelemmel, hogy egy elképesztően fontos ponton törjön ki az egész, egy tök hülyeségen, amiben kiragyog a tehetetlenség az egész felett. Ali Smith Brexit regényt írt, és nagyon jól tette. Lelkesen ajánlom.

és

6: Az augusztusra betervezett címek

Tompa Andrea: Haza
Tompa Andreával kapcsolatban elképesztően pozitívak az élményeim, noha egy csomó mindenben nem értünk egyet, azt hiszem vele is másként vagyunk progresszívek. Amit a legjobban szeretek benne, hogy szépen beszél, nem pózokból, hanem csak úgy, beszél, és mégis nagyon tétje tud lenni a szavainak. Mértéktartó, talán ez a jó szó. Eddig a regényig az előző három nagyregényében Erdély elmúlt száz évének történetét dolgozta fel valamilyen formában, olyan problémák mentén, amelyek ma is érvényesek. Ha tetszik, ebben a regényben is ezt teszi, ha tetszik, kilép a szokásos történelmi narratívából, a jelenben járunk, és a regény elbeszélője most először közelít a szerzőhöz. Értelmiségi, nő, aki Budapesten latolgatja a hazatérés lehetőségeit, miközben egy skandináv konferenciára éppen a határok témájában készít előadást. Mi van otthon? – teszi fel a regény a kérdést – Ott, ahol évtizedek óta nem járt, és ahol, ha vannak gyökerei is, azokból már alig maradt valami. Ez az elsőgenerációs értelmiségi érzés, amit a határok csak méginkább átlépnek, például állatira érdekel a regényben, amit egy éve szeretnék már nagyon elolvasni, és holnap el is kezdem, mert csak ezt a könyvet viszem majd apámhoz.

Billy Collins: Az a baj a költészettel
Billy Collins az amerikai posztmodern lírának az egyik legnagyobb szerzője, és elképesztően fontos az, hogy megjelent egy vastag gyűjtés a munkáiból magyarul. Eddig csak lapozgattam, humorukban is tök súlyos versek vannak benne a költészetről, szerelemről, a tényleg mindennapi dolgokról, amikről eszünkbe sem jutna verset írni, szétírja a szövegeit, mindent kimond, mindenre rámutat, és ez egy nagyon izgalmas életművet hozott létre. Most elkezdtem ezt az anyagot módszeresen végigolvasni, méghozzá azzal a jól felfogott érdekkel, hogy elképesztően unom azt, ahogy slam poetryt írok és előadok, és úgy érzem, hogy a slam műfajként velem a beat, a neoavangard és a posztmodern szövegek hatásával működnének tök jól, ezek azok a nyelvek, kifejezésmódok, problémák, ha tetszik, szinte ugyanarra reflektáló válságirányzatok, amik engem érdekelnek, és ez a könyv arra is tök jó, hogy egy ilyen (a kortárs irodalomelméletek metaforájával élve) szöveggép működésébe is betekintést nyerjünk.

Lydia Davis: Az annyi, mint
Lydia Davis világáról nagyon konkrétan először egy barátom mesélt, aki a frissen megjelent Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is című kötetéről áradozott, míg én már Az annyi, mint megvásárlását már évek óta tologattam. Aztán pár napra a barátom mesélésére Szegeden árulta egy hölgy a saját példányát, és én jól le is csaptam rá, most pedig hazahoztam, hogy ezt olvassam. Rövid szövegek az élet kis drámáiról nagyon reflexív, folyamatosan dolgozó nyelvvel, elképesztően felszabadítóan. Azt hiszem az van, hogy Lydia Davis szorong, a figyelme és a gondolatainak a radikális szétírását figyelve, vagy nekem legalábbis ez a szorongásból van meg, és egy elképesztően különleges szöveguniverzumot hoz létre féloldalas vagy négy-ötoldalas novellákkal. Még nem fejeztem be az Az annyi mintet, Ördögkatlanon kezdtem, és lassan végzek vele. Biztosan nem ez volt az utolsó könyvem a szerzőtől.

Tatiana Tibuleac: Üvegkert
Ebben a moldáv történetben egy kislány életét követjük végig, akit azért fogadtak örökbe, mert a családnak szüksége volt még egy üveggyűjtőre. A regény, hátterében a történő rendszerváltással épp a kiszolgáltatottság legmélyéről beszél, egy kiszolgáltatott mélyszegény család legkiszolgáltatottabb, árva gyermekéről, aki most levélben ír kitalált anyjának a soha fel nem oldott traumákról. Izgalmasnak és a szembenézés szépségével dolgozónak tűnik a regény, írnom kell majd róla, nagyon sok mindent várok tőle, remélem fogja tudni hozni mindazt.

Erna Sassen: Egy indián, mint te meg én
A téli megjelenés óta lelkesen nézegettem a könyvesboltba ezt a fantasztikusnak ígérkező holland gyerekkönyvet, amelyben megismerjük Boazt, a holland kisfiút, akinek nem igazán vannak barátai, viszont lelkesen képzeli bele magát indián környezetbe, ahol az indiánok a maguk csendjében élnek. Tanév elején érkezik meg hozzájuk Aisha, akinek a családja most költözött a közelbe, és aki történetesen indián a maga sajátos csendjével. A könyv egy fontos történet lehet arról, hogyan lehet két egészen eltérő kultúrájú gyermek között barátság, milyen az indiánregények reprezentációja, és a valóságos identitás megélése, és hogy egyáltalán meg lehet-e szökni olyan viszonyok mellett, ami őket el akarja választani. Van a szövegnek egy nagyon ígérkező és klassz introvertált ígérete, a könyvtárgy gyönyörű, az indián minták és a gyermekillusztrációk stílusa valami nagyon különleges világot hoz létre. Most az Ördögkatlan fesztiválra ki volt települve a Pécsi Pagony könyvesbolt, és elhoztam az utolsó példányt ebből a könyvből.

Kácsor Zsolt: Cigány Mózes
Ismered azt a viccet, hogy egy roma kábszeres bűnöző ül a börtönben, vallásos dolgokat olvas, és egyszer csak ráébred, hogy ő a cigány Mózes, akinek feladata, hogy megszervezzen egy börtönlázadást, és hogy elvezesse a kiválasztott népet a szabadság felé? Na, azért nem ismered, mert ez még csak tavaly év végén jelent meg, mondanom sem kell, hogy állatira lelkesít, az augusztus vége, legkésőbb a szeptember eleje biztosan ennek a könyvnek a bővöletében fog majd telni, és milyen csodálatos lesz ez így. Várom, hogy mit kezd a roma bűnöző ábrázolásával, hogy hiteles legyen, ne közhelyes, várom, hogy hogyan mossa össze a vallás és a hallucináció valóságát, várom, hogy milyen mitológiát épít maga köré… Egy csomó helyen elbukhat ez a könyv, de én nagyon szorítok neki.

Ennyi lett volna mára ez a bejegyzés, a jövő hét végén várható újabb, pénteken esedékes lesz a kibeszélős bejegyzés, és értékelésre is kell majd időt szakítanom, bár augusztus 31-el nálam még nem ér véget a jó világ, a következő héten még nem lesz egyetem, aztán az első hetek is inkább lazulósok, szóval bízom a legjobbakban, de… de értitek. Szóval jövő hét pénteken érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

hónap eleje van, így hozom is az ilyenkor, hónap elején szokásosat, amiben egy kedvenc februári olvasmányom erejéig visszanézünk a múlt hónapra, és megnézzük, hogy mi mindent terveztem be a következő időszakra. Elég súlyos bejegyzés lesz, tele a kortárs magyar irodalom legnagyobb szerzőivel, picit félek is, hogy mi lesz, ha márciusban tényleg mindent sikerül elolvasnom, de közben meg most nagyon gondolkozom mindegyik szövegben, szóval. Kezdjük el a havi 1 és 6-ot:

1: A kedvenc februári olvasmányom:

Kertész Erzsi: Az éjszakai kert
Misztikus meseregény
Kezdetben vala a könyvtárgy. Ez egy elképesztően szépen kiállított könyv, keményfedeles borító, a cica szeme világít a sötétben, Zsoldos Réka illusztrátor fantasztikus munkát végzett a könyv illusztrálásával, amely két részre vállt aszerint, hogy az éjszakai kertben, vagy a külvilágban történik-e a cselekvés. Szerencsére a szöveg is hihetetlenül gyönyörű, bár lehet, hogy egy kilencéves gyerek számára bonyolult lehet (a 8+ korcsoport szerepel a borítón), de később, vagy felnőtt olvasóval könnyen bele lehet veszni a könyv tényleg zseniális világába.

A regényben két detektívet követünk, a szétszórt Miss Spontán Teóriát, és a minden körülmények között precíz Mr. Korrekt Tódort, akik Senora Cupapanas (ejtsd: Szenyora Csupapanasz) eltűnt kerti tavát igyekszik megkeresni az éjszakai kert kertészének körbevezetésével. A meseregény legfőbb eszköze az, hogy a Senora házától pár saroknyira létrehoz egy egészen mástípusú belső világot, aminek a rejtélyességét a kertész meséi oldanak lassan fel. Ebben a kertben minden furcsasággal kapcsolatban nagyon egyértelmű az elfogadás, a szeretet működteti az egész világot: azért lesz tavasz, mert a Rügyeket éneklők képesek legyőzni a lustaságukat és hitetlenségüket a tavasz eljövetelével kapcsolatban, és lélekből énekelnek a fáknak, és mert a Varjakat vigasztalók képesek nevükön nevezni és megnyugtatni a varjakat, hogy lesz még hideg majd később, nyugodjanak meg, de láthatunk egy fiút is, akinek a neve: Az, aki a Feje Tetején Áll, vagy egy lányt, aki A Lány, aki a Csillagokat is Lehazudja az Égről nevet viseli, utóbbi kapcsán felmerül a regényben is, hogy mennyire rossz is, hogy ez a neve, mert várhatunk-e mást egy lánytól, akit így nevezünk, minthogy lehazudja a csillagokat az égről… Szóval így, ez egy nagyon kedves könyv.

Amiért mégsem egyértelmű a viszonyom vele, az az (igyekszem konkrétumok nélkül, spoilermentesen, mert a végéről lesz szó), hogy valójában a szöveg logikája tökre azt diktálja, hogy ebből a sok szeretetből, amiben mi olvasóként is részesülhettünk, kerüljön ki a külvilágba is, de ez állati furán, szinte rezervátumszerűen nem történik meg. És nyilván igen, ez egy meleg blog, szóval lehessen kimondani a különcség és az azzal járó szeretet ebben a könyvben tökre a négy fal között marad, miközben ennek tökre nem így kellene lennie. Picit az van, hogy minden tó alján kellene, hogy legyenek csillagok (azért jó ez, mert jelentése van a történet kontextusában is, de azon túl is értjük, hogy mit jelent), és nem körbekeríteni magunkat. A szöveg elején kapunk egy tök színes, tobzódó leírást arról, mennyire színes, mennyire tobzódó, mennyire diverz a két detektív, és ez a világ állatira elbírna többet a különbözőségből. Szóval szerettem, kedvencem lett a könyv, különösen a Rügyeket éneklők (Picit magamra ismertem bennük.) története, de nagyon nem tartom sikerültnek a végét, és bízom benne, hogy azért nem, mert folytatás lesz hozzá.

és

6: A márciusra betervezett címek:

Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk
Selyem Zsuzsa novelláskötetének az újraolvasását a múlt hónapból húztam át, és védhetetlen, hogy így kellett tennem, hiszen a Moszkvában esik című regényét nagyon szerettem, sőt, első olvasáskor ezt a könyvet is nagyon szeretem, és egyébként most is folyamatban lévő olvasásként. Ebben a kötetben van például a világ legkedvesebb és legszomorúbb novellája a kis csillagról és a kis gazdáiról, aminek ráadásul lesz folytatása a kötet további részében, mégis, most mindig közbejött valami más. Selyem Zsuzsa kötete ezzel együtt csodálatos, alapvetően a térséget jobban érintő globális problémák foglalkoztatják kis emberi narratívákon keresztül. Az első szövegben a román-magyar határon járunk a román forradalom előtt, de látunk szöveget a migrációról, szexuális kizsákmányolásról, kísérleti állatokról vagy egy valóságshow működéséről is. Selyem Zsuzsa kutatóként és publicistaként mindig állati friss és progresszív, és ez világlik ki a szövegeiből is. Szeretem és ajánlom, magamnak is.

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló
Ez már akár a summa is lehetne, mert ebben a hónapban szereztem be, és most olvasom. Szegeden árulta egy lány Facebookon, és lecsaptam rá: 2016-os, olvasatlan első kiadás. Lassan a századik oldalnál tartok, és megint nagyon megszerettem EP-t. A hasnyálmirigyrákkal küzdő szerző elkezdett naplót írni a gondolatairól, amint diagnosztizálták, és addig, ahol tartok a könyvben, az egész nagyon EP-re vall, mert játékos, sőt, vicces, kedves, és a sok-sok kis gondolategységben kirajzolódik az első döbbenet, és hogy ez a nyelv és mögötte az elbeszélő nem tud mit kezdeni a halállal, mint lehetséges kimenetellel. És közben a szöveg arról is szól, mint egy napló, hogy milyen a még élő EP-nek lenni, aki tényleg egy rocksztár volt az irodalmával, akit a kórházi takarítónő is megismert, és akinek őszintén örülnek a kulturális élet nagy alakjai. És közben ennek a könyvnek gyönyörű a nyelve is. Visz, egyik igényes apróságtól a másikig, és bele lehet dőlni, elég erős ahhoz, hogy megtartson. Nem csak igényes, hanem összetéveszthetetlen tartása és huzata van. Szeretek EP-t olvasni, bár nem tettem eddig olyan gyakran, és az is van, hogy most fogom fel ezen könyv kapcsán, hogy EP nekem már nem kortárs, mert nem kaptam a szövegeinek az igazi nagyságából, amíg élt, és hogy nagyon fura ez az az érzés. Hogy egy csomó barátom aktív, fiatal irodalmár volt akkor, amikor ez a szöveg születik. Jaj, sok mindent gondolok erről a könyvről, és nem is mindre tudom még a megfelelő szavakat, de most szeretek ilyen dolgokon gondolkodni.

Tompa Andrea: Haza
Márciusban el kell olvasnom Tompa Andrea új könyvét. A könyv szerintem azért lesz tök izgalmas, mert Tompa Andreától azt szoktunk várni, hogy 3-4 évente ír egy erdélyi XX. század regényt, és ehhez képest most a jelen Magyarországát és a jelen Erdélyét látjuk. A tipikus határhelyzetet egy elsőgenerációs értelmiségi pozíciójából is értelmezhető persze, hazamenni valahová, ahonnan a regény főhőse harminc éve eljött, és ahol őt az emlékeken kívül semmi nem várja. Egy osztálytalálkozó és a múlttal való szembenézés regénye ez, és most tök sok minden miatt nagyon akut módon foglalkoztat. Várom, a jövő héten kezdem olvasni.

Gaston Bachelard: A tér poétikája
Az egyetemre kell olvasni, de valójában régebbi a motivációm ennél. Nyilván a városról és a térről van szó benne, otthonról, terekről, és erről, ha jól látom egy nagyon tág humántudományi elméleti keretben igyekszik nagyon érvényeseket mondani. Minden ismerősöm úgy hivatkozik erre a könyvre, mint valami, ami kulcs a nagyvilágra, de a bevezető alapján egyelőre csak annyit látok, hogy ez egy nagyon bonyolult szöveg. Ezzel együtt is várom, hogy részesedjek abból a tudásból, amit ez a könyv hordozni ígér.

Juhász Tibor: Amire telik
Verseskötet. Juhász Tibornak pár éve jelent meg a Salgó blues című novelláskötete, amiben a salgótarjáni posztszocialista urbánus világot mutatta be. Egy elég részvétlen, regisztráló szöveg volt, amit nagyon szerettem, az Amire telik ezt a témát viszi tovább, az első versei azonnal a cigánytémát, a kisebbségi-többségi együttélést problematizálja egy ilyen elszegényedő közegben, szerintem jól és érdekesen. Szeretni szándékozom ezt a kötetet, érdekel, hogy mit kezd majd az alanyisággal és a líraissággal ez a fajta peremközeg. Meglátjuk.

Borbély Szilárd: Nincstelenek
Fura amúgy, úgy érzem, hogy most nagyon egyívásúak a tervezett könyvek, de hát legyen az. Borbély Szilárd könyvét a kortárs írók a 2010-es évek legjelentősebb könyvének tartották, és érezhetően ez nem csak pusztán a szövegtörzsnek járó plecsni. Borbély Szilárd 2013-ban megjelenő regénye alapjaiban mozgatta újra a vidékleírást, színes, lírai nyelvével és érzelmi motiváltságával egy nagyon felismerhető és szókimondó, a nyomor romantizálásából kilépő, de a nyomorpornónál igazabb szöveget hozott létre, miközben az elbeszélő a saját gyerekségéről és az elsőgenerációs értelmiségi voltáról beszél. Tudom, hogy nagyon fontos szöveg, de eddig kvázi beszerezhetetlen volt (ha nagyon akartam volna, kikönyvtárazhattam volna, de mindig csak akut – most kell – típusú könyveket kölcsönzök), most viszont megjelent egy csodálatos kiadásban a Jelenkor gondozásában. Pár oldalt már olvastam, ami nagyon ígéretes volt, de aztán jött és elvitt tőle a Hasnyálmirigynapló. Nem tudom, hogy valóban marad-e rá időm a Haza és EP mellett, de nagyon szeretném, hogy maradjon.

Nagyon várom ezt a hónapot, azt érzem, hogy vinni fog benne a lendület, remélem tényleg így lesz. Ha olvastátok már valamelyik posztban szereplő könyvet, vagy szeretnétek megosztani a márciusi terveiteket, akkor hagyjatok bátran kommentet, szívesen olvasok róla. 🙂

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

végre itt egy olyan hónapkezdet, amit működés közben, summa után érte a blogot, így újra 1 és 6-ot tudtam írni. Ráadásul egy reményeim szerint elég kiszámítható, de szorgalmas hónap elé nézek, így nem is volt nehéz összegyűjtenem, mit is fogok olvasni majd. De még mielőtt arra mennénk, tudjátok, megnézzük, hogy mi volt a kedvenc olvasmányom januárban. Kezdjük is el:

1: A kedvenc januári olvasmányom:

Alice Broadway: Spark
Az Ink ifjúsági disztópiasorozat második része fordulataiban és világkép építésében is annyira csodálatos, mint a sorozat első része volt. Az Inkben megismerünk egy olyan társadalmat, amiben az emberek a bőrükön viselik a történeteiket, fontos döntéseiket tetoválás formájában, majd a haláluk után, hogy megszabadítsák a lelket a test terhétől, és hogy a történetek ne vesszenek el, lenyúzzák a testről a bőrt, és könyvé kötik össze. Ezt a társadalmat egy fiatal és roppant tehetséges tetoválólányon és az apja halálán keresztül vizsgáljunk. A lány nem kaphatja meg az apja könyvét, mert megtalálják az apa előkészített bőrén az árulók jelét, amiért az embert elfeledésre ítélik. Az első könyvben azt látjuk, ahogy a lány számára egyre jobban kinyílik egyrészt ezt a kultúra, másrészt ez a diktatúrába hajló rendszer, amiben neki, mint tehetséges tetoválónak és egy áruló gyermekének folyamatosan újra kell gondolnia a saját helyzetét.

A Sparkban a tetovált közösség ellenségeként mutatott üresek területén járunk, ahol fény derül arra, hogy milyen normák mentén él ez a közösség, feltárulnak az igazságok a hajdani békés együttélésről és annak felbomlásáról, illetve meglátjuk, hogy az Inkben is nagy szerepet játszó közösségépítő mítoszok ebben az üres közegben hogyan hangzanak. Egy izgalmas regény ez is, jól árnyalja mindkét politikai oldal érdemeit és embertelen helyzeteit, jó kiválasztott szerepeket épít tovább, illetve jó új szereplők lépnek be, és egyáltalán egy jól továbbírható állapotban hagy minket magunkra, hogy majd megvegyük a könyv harmadik részét is. Olvastunk már komplexebb társadalommal működő disztópiát, de ez egy könnyen olvasható ifjúsági, ami maximum 1-2 oldalig untat, amikor hosszabban ír le valamit, mint ahogy azt egy felnőtt disztópiaolvasó igényelné, aztán utána úgyis ledob valami nagyot, és ezért nagyon örülök, hogy olvashattam.

és

6: A februárra betervezett címek:

A februárral kapcsolatban az a kifejezett célom, hogy behozzam magam valamennyire a korábbi vállalásaimmal, ezért több újraolvasás lesz ebben a hónapban, és csak olyan könyveket fogtok látni a listában, amiket nagyon szeretek, és amikkel kapcsolatban valamilyen dolgom lesz majd a későbbiekben. Most az online oktatás keretei megengedik ezt, több olyan nap lesz majd, amikor csak 1-2 óránk lesz nap közben, és mivel egyébként is itthon vagyok, bízom benne, hogy a nagyívű terveimmel is tudok majd haladni. Ezek közül természetesen az egyik a blog életben tartása, több csúnyán régóta elmaradt recenzió vár az asztalomon, de most nem őket részletezem itt ebben a posztban, mert azokról a könyvekről úgyis lesz majd szó később a blogon.

Kele Fodor Ákos: A szív vége
Kele Fodor Ákos A szív vége című cigány felnőttmesekönyvéről régi adósságom gondolkodni. A januárban leadott OTDK dolgozatomban vizsgálom is ezt a kötetet, így úgy éreztem, hogy logikus, ha most gyorsan előszedem a könyvet, és megírom róla azokat a gondolataimat is, amik nem a cigány meseirodalom alakulásának az irányából vizsgálódnak. Egyébként egy gyönyörűen kiállított mesekönyvről van szó, amelyben egy mitológiavilággá fűzi össze Kele Fodor a cigány néprajz adatait, nagyon karakteres meséket mozgat, sokszor horror vagy fantasyszerű az, amit csinál, és ezzel megmutatja, hogy a mese ebben a kultúrában nem játék. Szeretem, és várom már, hogy újraolvassam, írjak róla.

Cirok Szabó István: Agancspark
Az Agancspark 2019-ben a kedvenc verseskötetem volt. A szerző nagyon szépen, visszafogottan, szerényen írja meg a fiatalság és a gyermekség utolsó pillanatait. Dolgozik a természettel, a mágikus realizmussal, fákkal és ágakkal, és annyira hihetetlenül póztalan ez a kötet, hogy az elmondhatatlan és szép. Nagyon szerettem, nagyon örültem, hogy mások is nagyon szerették a környezetemben, mert tényleg úgy látom, hogy ez egy nagyon erős debütkötettel való megérkezést jelentett erre az irodalmi színtérre, és egy fontos kötet lett, így a fentiekhez hasonlóan ezt is nagyon várom, hogy újraolvassam.

Selyem Zsuzsa:
Az első világvége, amit együtt töltöttünk
Selyem Zsuzsa novelláskötetét a tavalyi megjelenése után nem sokkal olvastam, és megkapott az, hogy van a nagyon intenzív, bájos jelenléte a szövegeknek. Talán Selyem Zsuzsa hisz a nem giccses igazságban, igazságokban és a nem giccses szépben. Most olvasom a Moszkvában esik című regényét, amelyben van például rigó, légy és bagolyszemszög, ebben a kötetben narráltat a szerző egy kis csillaggal vagy egy kutyával is. Foglalkozik olyan témákkal, mint a kisebbségiség vagy a bevándorlás… Szerettem a kötet érzékenységét, akkor is úgy éreztem, hogy ettől a könyvtől többet fogok kapni, ha újraolvasom majd, és most el is jött az ideje.

Halász Rita: Mély levegő
Halász Rita könyve októberben jelent meg, és méltán nagyon sok helyen találkozni vele. Én ismerve Rita korábbi szövegeit előrendeltem, és a könyv megérkezése után azonnal el is olvastam- egy nagyon erős, jól felépített, feszes, ügyesen szerkesztett szöveget kaptunk, ami egy válás történetét járja végig. Az anya keresi a kiutat egy toxikus kapcsolatból, és keresi a folytatás lehetséges kereteit. Egy tényleg állati izgalmas szöveg, és nagyon minőségi, gördülékeny olvasmányélmény, tudom, hogy mit akarok róla elmondani, de keresem még a szavakat, jeleket, fordulatokat hozzá.

Gács Anna: A vágy, hogy meghatódjunk
Gács Anna esszékötetével már meg is érkeztünk azokhoz a könyvekhez, amelyek most fogok először olvasni, erről a könyvről ráadásul nem is kell írnom, ezzel dolgoznom kell majd. Most készül egy kutatásom, aminek az első lépcsőjét lehet, hogy még februárban meg kell másznom, ez a kutatás pedig a kisebbségi önéletírások köré épül majd. A vágy, hogy meghatódjunk a kortárs magyar és világirodalmi önéletrajzok fő tendenciáit kívánja megvilágítani azzal, hogy szorosolvassa az ilyen regényeket. Ahogy a summában is írtam, kíváncsi és nyitott vagyok a könyvben leírtakra, bízom benne, hogy beránt majd az önéletírás irodalomba.

Kathy Kacer, Eric Walters:
Nagyapa hegedűje
A Nagypapa hegedűje már egy friss megjelenés a Tilos az Á-tól, amit nagyon-nagyon repesve várok, és nagyon örülök, hogy úgy alakult, hogy írhatok róla. A könyv a holokauszt emlékével való többgenerációs együttélés témáját dolgozza fel egy Hegedűs a háztetőn iskolai előadással, a suli legmenőbb jóképű srácával, szeretettel, zenével, tanulással. Nagyon sok lehetőséget látok abban, hogy a holokausztreprezentáció megjelenjen egy ifjúsági regényben, ha jól csinálja, akkor ez a könyv a fontos elsők között lehet. Tényleg elmondhatatlanul nagyok a várakozásaim.

Ennyi lesz minimum a reményeim szerint ez a hónap, köszönöm, hogy velem tartottatok ebben a bejegyzésben. Ha olvastátok, vagy kinéztétek magatoknak valamelyik könyvet, írjatok bátran a komment szekcióban, ahogy arról is szívesen olvasnék, hogy ti mit terveztek olvasni majd. 😊

Én még tervezem majd jelentkezni a héten, de még nem tudom, hogy mikor, ami biztos, hogy hétfőn érkezik majd az #LMBT-t olvasunk interjúsorozat új része. Szóval több következő bejegyzést is lehet várni, de amíg jön, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

nagyon lelkesen összeszedtem a hétvégén, hogy mik azok a könyvek, amiket a hónap végéig biztosan el szeretnék, el tervezek olvasni, aztán hetek óta egy csomó emberrel beszélek a kedvenc szeptemberi olvasmányomról, így összefésültem a gondolataimat közben, hogy amint visszatekintünk egy kedvenc könyv erejéig az előző hónapra, elétek tárhassam, miért is lett a kedvenc regényem a szerzőtől. Most úgy alakult, pedig nem szeretem így csinálni, hogy a bevető írását hagytam a posztból utoljára, szóval én most megyek is, ti pedig olvassátok a poszt tartalmas részét:

1: A kedvenc szeptemberi olvasásom

Szilasi László: Kései házasság

Szilasi új regénye idén, a tavaszi, meg nem tartott könyvhétre jelent meg, de korábbi irodalmi beszélgetéseken is hallottam belőle részleteket, és tudtam, hogy azért ez a szöveg egy állati zseniális regény lesz. És hát, az lett. A szöveg két békéscsabai, a Szilasi szövegekben árpádharagosi pedagógus valós történetét meséli el, akik évtizedekig éltek külön, teljes szerelemben. Vajda Ilma és Gavenda Péter történetét Ilma elbeszéléséből ismerjük meg, aki 1964-es megismerkedésük óta várt Gerendára, a kiváló sportolóra, edzőre, testneveléstanárra, de házasságuk csak a 2010-es évek derekén valósult meg.

A kritika általában aszerint méltatja Szilasi regényét, hogy milyen jól találta el az elbeszélő nő hangját, de számomra nem ez volt az izgalmas, hanem az, hogy ez a nő tök üres. A tanári főiskola elvégzése után volna lehetősége máshová költözni, ő mégis visszatér az anyja házába, mert azt várják tőle, hogy ápolja a szüleit. Otthon lassan arra rendezte be az egész életét, hogy Gerendát várja. És ez az üresség baromi jól van elkapva. Ennek a kötetnek nem női hangja van, hanem magánya és beletörődöttsége és kiürültsége, és ebben egy ilyen nagyon mai válságregény ez a szöveg. Nem ítéljük el Gerendát, amikor félrelép Ilmával, hiszen tudjuk, Ilma a szerelme, és egyébként sincs idő moralizálni. Ebben a regényben feloldódnak azok a kérdések, hogy mi a normális, hogy milyen egy párkapcsolat, hogy milyen életet élhet egy szerelmes nő, hogy mit kaphatunk és várhatunk a házasságtól. Ebben a térben nincsen semmi, és ez a semmi nagyon fixen lett rögzítva a jelenükből.

Mert ebben a regényben az egyetlen aktív szereplő a történelem. 1964-től minden évben három-négy oldalnyi szöveget kapunk, ahol Ilma naplószerű lejegyzéseit, emlékcafatait, a párral való történteket és a történelem nagy eseményeit is nyomon követhetjük, hogy valami legalább változzon, a két tanár fiziológiáján kívül is. Szeretem ezt a regényt. Aljas. Az emberi sorsok válságáról ír, és baromi jól teszi.

és

6: Az októberi terveim

Deborah Feldman: Unortodox
A másik út – Hogyan fordítottam hátat a haszid közösségnek

Nem tudom, hogy hogyan lehet ezt jól meghatározni, de baromira érdekel a haszid közösség, akik kis, az ortodox, hagyományos zsidó rend szerint élő emberek. Nagy részük ma az Egyesült Államokban él, a második világháború után az oda menekült zsidók saját kis utcákat, városokat hoztak létre, közülök a leghíresebbek a Szatmári haszidok, akiket a Szatmári rebbe vezet. (Az alapító rebbe a szülőhelyéről nevezte el.) Az író a saját kiugrását írja meg ebben a regényben. Azt a kilátástalannak tűnő gyermekkort, amibe egy haszid nő beleszületik, és azt a felnövéstörténetet, amit akkor kell élnie, ha különbözni mer. A közösségben a nők hagyományos életet élnek, sok gyermeket szülnek, hogy megbosszulják azt a pusztítást, amit Hitler végzett, és a feleségnek nem igazán jut semmiféle esély. Deborah Feldman egy kiugrott nőnek a gyermeke, akinek az anyanélküliség meghatározta a gyermekkorát és a valláshoz való viszonyát. Magát a haszidizmus követését egyfajta traumafeldolgozásnak tartja, egy holokausztra adott radikális válasznak, a közösség tagjait pedig ártatlanoknak, akik nem is gondolnak bele, hogy létezhet másféle igazság, rend és másfelé vezető út. A szöveg egyharmadánál járok, izgalmas szöveg. Ajánlom még a témában ugyanezzel a feminista nézőpontól szólva Naomi Alderman: Engedetlenség című regényét is.

Nagy Boldizsár (szerk.): Meseország mindenkié

Hozzám is megérkezett a Labrisz jóvoltából ez a könyv, és nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy milyen dolgokra bukkanok majd. Félek tőle, mert úgy érzem, hogy ezzel a könyvvel tojáshéjon lépkedünk most, hiszen, ha kritizálod, akkor azonnal náci lehetsz, de közben meg izgat az a lehetőség is, hogy érdemi diskurzus alakuljon ki a kötet, vagy akár a 17 mese valamelyike körül. Recenzióként érkezett, lesz még bőven szó a könyvről.

Virginia Wolf: Orlando

Nem olvastam még én sem, és egy csoporttársammal együtt mindketten nagyon szerettük volna, ezért felvetettük, hogy legyen kötelező az egyik óránkon. Nagyon keveset tudok róla, szóval mutatom a nagyon ígéretes fülszöveget, ami azt hiszem bemutatatja azt az izgalmas tobzódást, ami engem ebben az egészben nagyon érdekel:

Orlando, a költői hajlandóságú, gyönyörű nemesifjú az Erzsébet-kori Angliában látta meg a napvilágot. Életében szerepet kap Shakespeare, kalandjai során megismerkedik és kapcsolatba kerül egy szép, de csapodár orosz hercegnővel, magával a királynővel, a nagy Erzsébettel, a londoni alvilág számos tagjával, egy előkelő román hölggyel, a török szultánnal, egy csapat vándorcigánnyal. Törökországban nemet vált, majd Angliába hazatérve átcsöppen a XVIII. századba s a korabeli irodalmi szalonokba. A század nem nyeri el a tetszését, átvált a XIX.-be – mind közül a legálszentebbe, a dagályos építészet, a krinolinok és a jegygyűrűk világába. Férjhez megy, s végre kiadják több száz éven át készült remekművét, egy hosszú költeményt. Utoljára a XX. században látjuk, hever az ősi otthon tölgyfája alatt, próbál rendet tenni sokféle megtestesülése között, s várja haza férjét, a hajóskapitányt – akiről talán csak az utolsó pillanatban derül ki, hogy férfi-e valóban.

Borcsa Imola: Magnebéhat

Borcsa Imola az erdélyi magyar irodalom egyik új írója, aki egy nagyon friss hanggal robbant be a novellairodalomba. Azt üzeni ugyanis ez a novellakötet, hogy a pletyka egy állati jó fóruma annak, hogy leírjuk a kelet-európiai rendszerváltás és az azt követi privatizálások okozta általános kiábrándultságot. A meg nem nevezett erdélyi kisvárosba egy új gyógyszerésznő érkezik, és a saját bevallása szerint nem pletykás takarítónő, mindent elmesél, amit erről az egyébként nyilván rendkívül unalmas kisvárosról tudni érdemes. A kötet felénél tartok, egy erősen jó kötet ez, bár nem én vagyok az olvasója, de ettől függetlenül tetszik, tudom élvezni, ki tud kapcsolni és visz az a nyelvi megformáltság és igényesség, amivel az elbeszélő a széki asszony történeteit közli. Egy kifejezetten jó fiatal prózaíró első kötete, fürkésző szemünket rá vessük.

Halász Rita: Mély levegő

És ha már debütkötet: Pénteken megjelent Halász Rita első regénye, amit nagyon-nagyon lelkesen várok. Halász Rita regénye egy 30-as éveiben járó nőről szól, akinek válságba került a házassága, és a válság nagyon sok mindennel szembesít, amit viszont kezelni kell egy kivezető úton. Nagyon bízom benne, hogy a szöveg tök bátor lesz, és kimondhatóvá tesz dolgokat, de nem ez az elsődleges oka annak, amiért megveszem. Rita állati jól ír, és azokon a ritka alkalmakkor, amikor egy légtérben voltunk, mindig kiderült, hogy állati alázatosan nyúl szövegekhez, szóval várom, hogy egy ilyen nagy egészt olvashassak tőle. (A szerkesztő énem két nappal később már túl van a könyv felén, és tudja, hogy a könyv abszolút hozza az elvárásait, nagyon klassz, olvasmányos, igényes, önreflexív kötet, ajánlom figyelmetekbe, tényleg.)

Kis Tibor Noé: Beláthatatlan táj

Szintén friss megjelenés lesz Noé új regénye, amit nagyon fogok szeretni, úgy érzem. Noé nagyon jól ragad meg pillanatokat, szuper empátiával, líraszerű nyelvvel mesél el történeteket, és, ha forrásaim helyesek, itt már egy ilyen szinte prózavers szerű dolgot használ arra, hogy minél jobban megteremtse az új életkezdet lehetőségének a krízise köré a maga sajátos auráját. Egy lány autóbalesetet szenved, öntudatlan állapotba kerül kórházba. Az apa, miközben próbálja kinyomozni, hogy mi történt, megismerkedik az öccsét nevelő Zsófival, akivel egymásba szeretnek, bár mindketten érzik, csak pótolják a másik apját és lányát a vonzalmukkal. Ez megint egy olyan regény lesz, amiről azt érzem és gondolom, hogy nyelvileg fog hatalmasat ütni. Nyilván zseniálisan lett megírva, amint a kezem ügyébe kerül, elkezdem majd olvasni.

Ennyi reményeim szerint biztosan lesz a hónap, de még több új verseskötet is érkezik majd, és vannak tervek, recenziós példányok is, meglátjuk, hogy mire jut majd idő. A következő két hétben egy másik blogot is indítunk nagyon jó emberekkel, akik nagyon hasonlóan gondolkodnak a városról, mint én, aztán egy tudományos dolgozattal is lesz november 5-ig munkám bőven, de ez a hétvége megmutatta számomra azt, hogy egyébként mennyire nagyon szeretek blogolni. Ez a harmadik bejegyzés, amit közel készre írtam a hétvégén, emellett a molyon átjavítottam az értékelések és az értékelt könyvek polcán szereplő linkeket a saját nicknévre, és itt is átjavítottam az aloldalak különböző linkjeit, valamint az első 35 bejegyzésnél rendbetettem a képeket és a hivatkozásokat.

Szeretem ezt a blogot, szeretek ügyködni rajta, érzem, hogy jobb lesz, és ez feltölt. Szóval nem akarok ígérgetni, mert felelőtlenség volna, de nagyon szeretnék jobban figyelni rátok. Tudjátok, hogy együtt menjünk:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

a szokásos hó eleji tervezővel meg szerettem volna várni a tanév első hetének a végét, hogy jól beleírhassam a kötelezőket is, aztán pedig elszaladt még egy hét úgy, hogy tobzódtam az intéznivalókban és programokban, szóval most úgy alakult, hogy a hónap utolsó harmadára hozom a havi tervezőt. Szerencsére minden könyvet elkezdem már olvasni. De még mielőtt erről a hat tervezettről esne szó, egy könyv erejéig nézzünk vissza az előző hónapra. Kezdjük:

1. A kedvenc augusztusi olvasmányom

Rafael Pinedo: Plop

Az argentin szerző kisregénye úgy került a látóterembe, hogy az egyik kedvenc költőm, Izsó Zita fordította le magyarra, és a közölt szemelvényekből úgy éreztem, hogy ez a szöveg jól szólal meg a szerzőtől már ismert feszes, kiüresedett nyelven. És persze disztópia, ami úgy tűnik a kedvenc műfajaim egyike, humánetológiai és kultúrantropológiai kérdésekkel nyúl az új, még kiépülőben lévő társadalomhoz, amiket különösen csípek… Szóval könnyen lehet, hogy 2019-ben nem igazán jelent meg jobban nekem szánt könyv a piacon.

A kisregényben Plop életét követjük, akit az anyja egy vándorlás alatt beleszül a sárba, de a törzs öregje magához veszi, és felneveli. Már ez a felütés tele van kérdésekkel, hiszen egy olyan társadalomban járunk most, ahol egy anya számára nem fontos az, hogy felnevelje a gyermekét, a mai evolúciós és civilizációs vívmányok itt mind megkérdőjeleződnek, és másféle ráció mentén teremtődik belőlük valami. A közösséget nem osztják fel családokra, a szexualitás a társadalmi hierarchia és a rítusok eszköze, a mi társadalmunkhoz hasonlóan lehet megszégyenítő, szereposztó és számos más szerepe is, de ezek a szokások más rítusokhoz hasonlóan törzsenként változnak.

Plop egy olyan szereplő, aki a peremen született, ezért látja a törzs működését, felismeri és a saját érdekében használja a gyenge pontjait, és képes magasra jutni. Ő az egyetlen a törzsben, akit igazán hajt az a fajta evolúciós ösztön, hogy életben kell maradnia, de a regény néhány pontján hatalmas szerencséje is volt. Plop élete a regényes élet ebben a közegben, izgalmas mellékszereplőket rendel maga mellé, kitekintést kap a csoportja rítusain túlra, esélyt kap arra, hogy erősebb társadalmat építsen, mint mások, de ez az építkezés egy nagy uralkodó halálával végződik majd, ahogy a delphoi jós mondaná. Szeretettel ajánlom mindenkinek, egy rövidke kisregény, amiből nem lett kispórolva a gondolat.

és

6. A szeptemberben befejezni tervezett címek

James Martin, Sj: Hidakat építünk
Hogyan alakíthat ki a katolikus egyház és az LMBT-közösség tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel teli kapcsolatot?

James Martin atya egy jezsuita pap, aki azt gondolja, hogy nem azokra a dolgokra kellene koncentrálnia a katolikus egyháznak és az LMBT közösségnek amelyek széthúzzák őket, hanem hidat kellene emelniük azokra a dolgokra alapozva, amelyek közösséget teremtenek. Az atya nem keres feloldozást a közösség számára, hanem azt mondja, hogy az LMBT emberek éppen úgy bűnösek, mint bárkik, de az egyházi rendszer mintha nálunk kifejezetten a bűnünkre koncentrálna, és nem az elfogadásukra, szeretetükre törekedne. A szerző az Orlando-i mészárlás után megrendülten tapasztalta, hogy az államokban csak kevés egyházi méltóság fejezte ki együttérzését a közösségünk számára. Ennek nyomán kezdte el vizsgálni az egyház és közösség viszonyát, és azt gondolja, hogy az egyháznak, mint intézménynek dolga elkezdeni hidakat építeni, hiszen az a felelős azért, hogy az LMBT katolikusok a közösség peremére szorulva érzik magukat és neheztelnek az egyházukra.

Számomra, mivel 14-15 éves koromig aktív katolikus életet éltem, voltam bérmálkozó és sokat ministráltam is, elég fontos kérdés a hit, bár már azt hiszem inkább csak keresem az Istent, de ennek az eltávolodásnak igenis köze volt ahhoz, hogy azt gondoltam, Isten nem szeret engem, hiszen meleg vagyok. Bízom ebben a könyvben, kíváncsi vagyok, hogy milyen hidat és milyen munkát ajánl nekem a szöveg, még csak a bevezetőjét olvastam, de csak pénteken érkezett meg hozzám.

Mihaela Dragan – Michael Collins – Farkas Franciska – Dijana Pavlovics – Richard R. O’ Neill: Roma hősök
Öt európai dráma

A Független Színház drámakötetét olvasom most, amiben öt európai cigánysággal foglalkozó drámát találunk. A szövegek különböző módon ragadják meg ugyan a kérdést, de közös bennük, hogy a saját életükől merítenek, és olyan történeteket írnak, amikben a főhősök tudatosan igyekeznek irányítani az életüket. Van, hogy egy közösség történelmi sérelmeire hívják fel a figyelmet és várnak bocsánatkérést, van, aki a saját buktatókkal teli kitörési kísérleteit meséli el, mások arról beszélnek, hogy fontos tudnod, mi az a diszkrimináció ahhoz, hogy felismerd: diszkriminálva vagy.

2019-ben Ördögkatlan Fesztiválon voltam a színház Roma hősök workshopján, ahonnan még mindig magammal hordom azt a mondatot, amit akkor valaki random mondott ezeket a történeteket összefoglalva: Van hely a világon annak, amit szeretnél. Most ennek a témának lett egy egyetemi kurzusa is, aminek nagyon-nagyon-nagyon örülök, és hát erre olvasom el a könyvet.

Szilasi László: Kései házasság

Nem akarom elkiabálni, de mintha Szilasi végre írt volna csak úgy önmagában egy baromi jó könyvet. Azt nem szerettem eddig nála, hogy a szövegei főleg erős témákról írott korrekt szövegek voltak, én pedig azt hiszem a nyelvre vagyok nagyon ráépülve. Ebben a regényben viszont nincsenek nagy tétek. Egy szerelmesregény két szegedi tanárszakos diákról, akik később Árpádharagoson kötnek ki, és egymás mellett, de nem együtt leélnek egy szerelemmel teli életet. A regény nagy tétje a kritika szerint az, hogy Szilasi női hangon szólal meg, és igazából egy hiteles, gondolkodó, néha elmélázó női főhőst láttunk, akit könnyű volt megérteni, noha az egész életét adta szenvedésre a szép pillanatokért cserébe. Szerintem, ami igazán izgalmassá teszi a szöveget, az a vele élő történelem. A történet 1964-től 2019-ig minden évből hoz három-négy oldalt, amin át betekinthetünk a dolgok valódi állásába, és láthatjuk, hogy bár a világ történései mindig mások, a szerelmes regény és az élet csak darabjaiban is koherensen áll össze, és építi a regényt. Már hallottam a regény megjelenése előtt is részleteket, azt gondoltam, hogy kedvenc Szilasim születik, és a sejtésem beigazolódni látszik.

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk

Az áprilisi megjelenése óta mondogatom, hogy ez a könyv a kedvencem lesz. Még abban a hónapban elkezdtem olvasni, aztán valahogy félbemaradt. Nem igazán tudom, hogy hogyan történt, mert beszippantott az első 120 oldal. Aztán nem vettem fel. Úgy éreztem, hogy ennek a könyvnek el fog jönni az ideje, és akkor szét fog cseszni, hogy aztán felépítsen. Aztán a múlt hétvégén újra a kezembe vettem. Nem folytattam ott, ahol abbahagytam, hanem újrakezdtem, mert úgy éreztem, hogy már az első 120 oldal is volt olyan jó, hogy egészben olvassam. Azóta fogynak az oldalak, és épülök.

A könyv Ocean Vuongról és az édesanyjáról szól. Arról, hogy vietnámi származásúként élnek Amerikában, de az országnak igazán csak Ocean beszéli a nyelvét és érti a kultúráját. Ocean az anyjának ír levelet, felfedve benne a közösen viselt traumákat és az azokról való gondolatait. Beszél benne a melegségéről, az első generációs értelmiségiségéről, megértetlenségéről és leginkább azokról a terhekről, amelyeket a szülei és a különcsége miatt kénytelen cipelni. És azt szeretem ebben a kötetben, hogy állati szépen beszél. Harag nélkül, az elfogadás és a szeretet hangján. Tisztán, csak úgy. Szégyenről beszél, magárahagyottságról, otthontalanságról, anélkül, hogy egy pillanatig is le kellene sütnünk a szemünket. Most úgy érzem van dolgom ezzel a szégyennel és ezzel a típusú szembenézéssel, különösen, hogy a listán három könyv biztosan foglalkozik vele.

Terék Anna: Háttal a napnak

Terék Anna a kedvenc magyar költőm, a Halott nők pedig a kedvenc magyar kötetem tőle. Most ősszel jelent meg a Háttal a napnak című régóta várt új kötet, amiben az apjával való kapcsolatát írja szét. A líra folyamatosan igyekszik tisztázó helyzeteket teremteni, érzéseket lefejteni a majdnem hagyományos kelet-európai apa-lánya viszonyról, a szülő halála után maradt zűrről. Nagyon lelkesen vártam ezt a kötetet, azt hittem két nap alatt befalom, és szomorú leszek, és dühös, és feszült a saját apámmal való viszonyom miatt, de Terék Anna új nyelvet és közlési helyzetet választott, és ez lassabb, többszöri olvasást, nem egyértelműen empátitát, sokkal inkább megértést vár, és ebben állati jól működik a kötet. Nem értékel, de elmondhatóvá tesz igazságtalanságokat, dühöket, magárahagyottságot… Egy csomó mindent. Nem tudom, hogy mondtam-e már, hogy Anna a kedvenc költőm.

Alice Munroe: Juliet

Párszor már majdnem megvettem ezt a könyvet, de aztán mindig akadt más, ez meg csak úgy jónak tűnt. Munroe a kanadai irodalom másik nagy királynője Atwood mellett, és most a Juliet kötelező olvasmány lett szoros olvasás szemináriumon. Juliet egy klasszika-filológia-tanár, akit három történeten keresztül különböző életszakaszban ismerünk meg. Fiatalon a vonaton flörtöl, később hazalátogat a szüleihez, majd a lányával való kapcsolatát igyekszik rendezni. Kíváncsi vagyok, hogy hogy fog működni ez az értelmiségi szereplő ezekben a különböző, női életutakat jellemző helyzetekben. A fülszöveg egy reményekkel teli, a csalódásaiban is méltóságát őrző szereplőt ígér, akihez én egy szikár nyelvet képzelek, és ha valóban ilyen, akkor nagyon fogom szeretni.

Szerencsére a hat könyvből hatot olvasok jelenleg is, így akár azt is el tudom képzelni, hogy a következő kilenc napban be tudom őket mind fejezni, mert jól állok velük és hozzájuk. 🙂

Reményeim szerint a héten még érkezem egy értékeléssel, előtte pedig egy alternatív fülszöveggel, és aztán akkor lassan akár be is állhatna valamiféle rend, de ezt nem akarom elkiabálni. Ugye.

Mindenesetre ne feledjétek a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió