Sziasztok,

majdnem a hónap közepén vagyunk, így már éppen ideje volt, hogy jöjjön az a bejegyzés, amiben a havi olvasmányokat tervezgetem. Szerencsére és sajnos eddig csak egy könyvet fejeztem be a hónapban, így elkésve semmiképp nem vagyok, de ez most nem is fontos. A lényeg: Itt a bejegyzés, kezdjük:

1: A kedvenc májusi olvasmányom:

Paola Peretti: Én és a cseresznyefa

Kedvenc ifjúsági terjesztő és kutató barátosnémmal mindig arra jutunk, hogy szüksége van az embernek ifjúságira, mert egy csomó-csomó olyan dolgot mutat, amire egyedül nem döbbennénk rá, hiszen tudjuk. Na, ez van ezzel a regénnyel is.

Hogy tudjuk, hogy minden gyerek fél a sötétben, de eszünkbe sem jutna, hogy vannak gyerekek, akik sötétben élnek, mert elvesztik, elvesztették a látásukat. Az Én és a cseresznyefa című regényben a kilenc éves olasz kislányt, Mafaldát követjük, akinek a látásában egyre nagyobbra és nagyobbra terjeszkedik a fekete folt, míg az lassan az egész világot eltakarja a lány elől.

Ezzel együtt is, ez nem egy szomorú szöveg, hanem egy olyan, amelyik gyermeki hittel igenli az életet. Mafalda tanul a sötétben létezni, gyakorolja a Braille olvasást, bekötött szemmel sétálgat, próbálgatja a járda tapintását a talpa alatt, és memorizálja a lépcsőket. És közben listákat ír, fontos dolgokról, amiket – úgy képzeli – nem fog tudni végezni, amikor már a sötétségben lesz.

Nagyon kedves és szép ez a regény, amiben van szó a román származású portásnőről, aki élvezettel mesél az amazonokról, akik levágták a mellüket, hogy ne akadályozzák őket a harcban, amikor a nyílért nyúlnak, de mesél Erdélyről is, ahonnan származott. Szép történet ez, mert beszél kortárs barátságról is, és arról, hogy mennyire kiváltható tényleg minden fontos dolog, ha fontos emberek vannak körülöttünk. Szeretni kell, és kíváncsinak lenni a holnapra. Ez akár a hetem summája is lehetne, de most úgy alakult, hogy ezé a könyvé lett. Nem baj, itt is jól hangzik.

és  

6: A júniusra tervezett olvasások:

Marina Abramovic: Aki átment a falon

Amikor megláttam, hogy érkezik Abramovic önéletrajza magyarul, elképesztően boldog voltam, és az is a helyzet, hogy a legjobb pillanatomban kapott el. Egyrészt most nagyon szorgalmas vagyok, sok kritikán és sok blogrecenzión dolgozom egyszerre, másként az egyetemen is besűrűsödtek a dolgok (múlt hét csütörtökön első lettem egy nagyon klassz tanulmányi versenyen, a héten foglalkoznom kellett azzal, hogy rövidesen közölik majd az első tanulmányomat), és szükségem van valamire, ami nem kutatás, ami nem blog, de ami elképesztően érdekel.

Nos, ez az a könyv. Marina Abramovic jugoszláv származású performer, konceptualista művész, az egyike azon keveseknek, akik nagy ismertséget értek el, és így sem lett kevésbé művészi a munkájuk, és én most nagyon sokat gondolkodom a neoavangard művészeti irányzatokon, Hajas Tiboron, Méhes Mariettán, és így BUMM, most ezt olvasom nagyon lelkesen, és mellette azokat, amikről épp határidőm van, és nagyon jól esik a lelkemnek.

T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél

Utálom, hogy nem vagyok abban az állapotban, hogy elkapjon Linus Baker fantasztikus és fura és vicces és klassz története. Linus egy negyven éves agglegény, akinek már magas a vérnyomása, de még épp fel tudja venni a pocakosodás ellen a versenyt, és aki magányosan él a macskájával a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztérium nevelőotthon ellenőreként. Egy nagyon kedves történet, a csávó teljesen szétszórt és tele van szeretettel, bármennyire is igyekszik azt tagadni és elviccelni, épp a századik oldalnál járok, amikor megérkezik a nagyon titkos megbízására az égszínkék tenger (valójában óceán) egy kis szigetére, ahol nagyon különleges gyerekek tanulnak, akit Linusnak is meg kell tanulnia pusztán gyerekeknek nézni. Tuti gyönyörű történet lesz, tele szeretettel. Jó benne, hogy Linus csak úgy, mellesleg meleg, nincs nagy keretben, de nem is idegen a helyzettől. Szeretem olvasni, és értem, hogy másokat miért ránt be egyből, de nekem még várnom kell pár napot, hogy ilyentet olvasós hangulatom legyen. Az viszont elképesztően lelkesít, hogy mindenki nagyon várta, és nagyon szereti ezt a könyvet, örülök, hogy jó fogadtatása volt.

Babiczky Tibor: Szapphó-paradoxon

Babiczky Tibor talán az egyik nem csak szakmailag felkapottabb kortárs költőnk, aki az új kötetében Szapphó töredékeket bővít ki és ír újra. Izgalmas anyag, egyszer már végigolvastam, míg vártam egy barátomra, de ott csak kávé melletti benyomásaim lettek, talán arról, hogy a költészetről akar valamit mondani azzal, hogy a költészetnek és a szerelmi költészetnek a legelejéről merít, de közben meg izgalmasnak tartom, hogy egy nagyon kortárs nyelven szólal meg a kötet anyaga, miközben látványosan érvényes is akar maradni. Tetszik az a gesztus, hogy ki lehet egészíteni valamit kortársul, amit csak Szapphó kortársai ismertek igazán. Azt hittem, hogy hardabb leszboszi témák lesznek benne, de hű marad az életrajzhoz, néhány versben van, szinte sejthetően ez a téma, de lesz még szó róla a blogon egy alaposabb olvasás után.

Zelei Bori: Csörög

Ettől a könyvtől is nagyon sokat várok, és minden gesztusa azt üzeni, hogy meg fogom mindezt kapni. Moesko Péter Facebookon úgy ajánlotta a szöveget, mint a legjobb barátja első regénye, a borító gyönyörűen laza, Zsuzsa és Márta a két főszereplő lány neve, akik szerelmes, és akikkel talán minden túl hamar történik. És miközben nagyon sokat várok tőle, az van, hogy azt várom tőle, hogy ne legyen sok, de legyen ilyen nagyon ismerős. Hogy ez a Zsuzsa és Márta azok legyenek, akiket én elképzelek Tabánban, közel a Dunához, beszélgetve, karakteres hajjal, menő vászonszatyorral, és hogy legyen minden tök természetes. Hülyeség, vágom, de a borító, a cím (vajon valami jó csörgő táncolás miatt, vagy a köcsög szót tompítja így?), a minden ezt súgja felém. Azt hiszem nagyon fogom ezt is szeretni, akkor is, ha tök más lesz (bár ezt az egész mondatot nyilván nem tudom megelőlegezni a szövegnek, csak lelkes vagyok, értitek.).

Tóbiás Krisztián: A Mikulás rakétája

Kölcsönkönyv, ami már régóta a polcomon van, és egyébként borzasztóan érdekel is, de eddig nem volt időm csak úgy belemerülni a gyönyörű könyvtárgyba, ami egy fontos történetet takar. Az egy versszálon egy gyerekszereplőt követünk, aki igyekszik konstruálni és értelmezni egy olyan világot, amit a számára folytonosnak tűnő háború, (a szerző életrajzából kiderül, de ha jól tudom, a szöveg nem konkretizál) amelynek a délszláv háború feleltethető meg, éreztetve azt a válságot, amit Abramovic is leír (most délszláv hónapot tartok úgy tűnik, a következő Kollár Árpád is vajdasági származású), amikor arról beszél, hogy Tito halálakor érezni lehetett, ahogy egy nagy állam a darabjaira hullik. Egy jó, feszült, értetlen, akár néha dolgokat benézős, sajátos logika szerint működő szöveget várok, meglátjuk, hogy mi sikerül majd, mindenki, aki olvasta, nagyon lelkesedik iránta, így nagy dolgokat várok én is.

Kollár Árpád: A völgy, írta Tárkony

Mit jelent a vers. Ezzel foglalkozik Kollár Árpád gyermekszövege Tárkonyon keresztül, aki költő szeretne lenni, és ezért elképesztően fura versekkel próbálkozik, amiket jól meg is beszél a barátaival. Hogy azok a szövegek jó versek-e, vagy versek-e egyáltalán. A költészet napja után volt egy nagyon jó beszélgetés az f21.hu gyermek és ifjúsági irodalom rovatában, ami után kedvet kaptam a szerző ezen szövege után nyúlni, mert mint néhány korábbi alkalommal, amikor Szegeden már hallottam beszélni, most is nagyon inspiráló volt a lelkesedése, elkötelezettsége a gyermekirodalom és a gyermeklíra felé. Szintén egy barátomtól kaptam kölcsön, aki nyárra elköltözik, és nem szeretném stoppolni a kötetét, ráadásul jövő hét szombaton lesz egy szívemnek nagyon fontos szegedi irodalmi fesztivál, a Tricikli Fesztivál, ahol Kollár is részt vesz, így ebben a hónapban biztosan olvasom majd ezt a kötetet.

Ez a szűk terv a reményeim szerint erre a hónapra, örülök, ha velem tartotok. 🙂 A jövő héten érkezem a következő bejegyzéssel – sajnos a hétfői #LMBT-t olvasunk interjú ismét elmarad -, de fontos, hogy addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió