Sziasztok,

a szokásos hó eleji tervezővel meg szerettem volna várni a tanév első hetének a végét, hogy jól beleírhassam a kötelezőket is, aztán pedig elszaladt még egy hét úgy, hogy tobzódtam az intéznivalókban és programokban, szóval most úgy alakult, hogy a hónap utolsó harmadára hozom a havi tervezőt. Szerencsére minden könyvet elkezdem már olvasni. De még mielőtt erről a hat tervezettről esne szó, egy könyv erejéig nézzünk vissza az előző hónapra. Kezdjük:

1. A kedvenc augusztusi olvasmányom

Rafael Pinedo: Plop

Az argentin szerző kisregénye úgy került a látóterembe, hogy az egyik kedvenc költőm, Izsó Zita fordította le magyarra, és a közölt szemelvényekből úgy éreztem, hogy ez a szöveg jól szólal meg a szerzőtől már ismert feszes, kiüresedett nyelven. És persze disztópia, ami úgy tűnik a kedvenc műfajaim egyike, humánetológiai és kultúrantropológiai kérdésekkel nyúl az új, még kiépülőben lévő társadalomhoz, amiket különösen csípek… Szóval könnyen lehet, hogy 2019-ben nem igazán jelent meg jobban nekem szánt könyv a piacon.

A kisregényben Plop életét követjük, akit az anyja egy vándorlás alatt beleszül a sárba, de a törzs öregje magához veszi, és felneveli. Már ez a felütés tele van kérdésekkel, hiszen egy olyan társadalomban járunk most, ahol egy anya számára nem fontos az, hogy felnevelje a gyermekét, a mai evolúciós és civilizációs vívmányok itt mind megkérdőjeleződnek, és másféle ráció mentén teremtődik belőlük valami. A közösséget nem osztják fel családokra, a szexualitás a társadalmi hierarchia és a rítusok eszköze, a mi társadalmunkhoz hasonlóan lehet megszégyenítő, szereposztó és számos más szerepe is, de ezek a szokások más rítusokhoz hasonlóan törzsenként változnak.

Plop egy olyan szereplő, aki a peremen született, ezért látja a törzs működését, felismeri és a saját érdekében használja a gyenge pontjait, és képes magasra jutni. Ő az egyetlen a törzsben, akit igazán hajt az a fajta evolúciós ösztön, hogy életben kell maradnia, de a regény néhány pontján hatalmas szerencséje is volt. Plop élete a regényes élet ebben a közegben, izgalmas mellékszereplőket rendel maga mellé, kitekintést kap a csoportja rítusain túlra, esélyt kap arra, hogy erősebb társadalmat építsen, mint mások, de ez az építkezés egy nagy uralkodó halálával végződik majd, ahogy a delphoi jós mondaná. Szeretettel ajánlom mindenkinek, egy rövidke kisregény, amiből nem lett kispórolva a gondolat.

és

6. A szeptemberben befejezni tervezett címek

James Martin, Sj: Hidakat építünk
Hogyan alakíthat ki a katolikus egyház és az LMBT-közösség tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel teli kapcsolatot?

James Martin atya egy jezsuita pap, aki azt gondolja, hogy nem azokra a dolgokra kellene koncentrálnia a katolikus egyháznak és az LMBT közösségnek amelyek széthúzzák őket, hanem hidat kellene emelniük azokra a dolgokra alapozva, amelyek közösséget teremtenek. Az atya nem keres feloldozást a közösség számára, hanem azt mondja, hogy az LMBT emberek éppen úgy bűnösek, mint bárkik, de az egyházi rendszer mintha nálunk kifejezetten a bűnünkre koncentrálna, és nem az elfogadásukra, szeretetükre törekedne. A szerző az Orlando-i mészárlás után megrendülten tapasztalta, hogy az államokban csak kevés egyházi méltóság fejezte ki együttérzését a közösségünk számára. Ennek nyomán kezdte el vizsgálni az egyház és közösség viszonyát, és azt gondolja, hogy az egyháznak, mint intézménynek dolga elkezdeni hidakat építeni, hiszen az a felelős azért, hogy az LMBT katolikusok a közösség peremére szorulva érzik magukat és neheztelnek az egyházukra.

Számomra, mivel 14-15 éves koromig aktív katolikus életet éltem, voltam bérmálkozó és sokat ministráltam is, elég fontos kérdés a hit, bár már azt hiszem inkább csak keresem az Istent, de ennek az eltávolodásnak igenis köze volt ahhoz, hogy azt gondoltam, Isten nem szeret engem, hiszen meleg vagyok. Bízom ebben a könyvben, kíváncsi vagyok, hogy milyen hidat és milyen munkát ajánl nekem a szöveg, még csak a bevezetőjét olvastam, de csak pénteken érkezett meg hozzám.

Mihaela Dragan – Michael Collins – Farkas Franciska – Dijana Pavlovics – Richard R. O’ Neill: Roma hősök
Öt európai dráma

A Független Színház drámakötetét olvasom most, amiben öt európai cigánysággal foglalkozó drámát találunk. A szövegek különböző módon ragadják meg ugyan a kérdést, de közös bennük, hogy a saját életükől merítenek, és olyan történeteket írnak, amikben a főhősök tudatosan igyekeznek irányítani az életüket. Van, hogy egy közösség történelmi sérelmeire hívják fel a figyelmet és várnak bocsánatkérést, van, aki a saját buktatókkal teli kitörési kísérleteit meséli el, mások arról beszélnek, hogy fontos tudnod, mi az a diszkrimináció ahhoz, hogy felismerd: diszkriminálva vagy.

2019-ben Ördögkatlan Fesztiválon voltam a színház Roma hősök workshopján, ahonnan még mindig magammal hordom azt a mondatot, amit akkor valaki random mondott ezeket a történeteket összefoglalva: Van hely a világon annak, amit szeretnél. Most ennek a témának lett egy egyetemi kurzusa is, aminek nagyon-nagyon-nagyon örülök, és hát erre olvasom el a könyvet.

Szilasi László: Kései házasság

Nem akarom elkiabálni, de mintha Szilasi végre írt volna csak úgy önmagában egy baromi jó könyvet. Azt nem szerettem eddig nála, hogy a szövegei főleg erős témákról írott korrekt szövegek voltak, én pedig azt hiszem a nyelvre vagyok nagyon ráépülve. Ebben a regényben viszont nincsenek nagy tétek. Egy szerelmesregény két szegedi tanárszakos diákról, akik később Árpádharagoson kötnek ki, és egymás mellett, de nem együtt leélnek egy szerelemmel teli életet. A regény nagy tétje a kritika szerint az, hogy Szilasi női hangon szólal meg, és igazából egy hiteles, gondolkodó, néha elmélázó női főhőst láttunk, akit könnyű volt megérteni, noha az egész életét adta szenvedésre a szép pillanatokért cserébe. Szerintem, ami igazán izgalmassá teszi a szöveget, az a vele élő történelem. A történet 1964-től 2019-ig minden évből hoz három-négy oldalt, amin át betekinthetünk a dolgok valódi állásába, és láthatjuk, hogy bár a világ történései mindig mások, a szerelmes regény és az élet csak darabjaiban is koherensen áll össze, és építi a regényt. Már hallottam a regény megjelenése előtt is részleteket, azt gondoltam, hogy kedvenc Szilasim születik, és a sejtésem beigazolódni látszik.

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk

Az áprilisi megjelenése óta mondogatom, hogy ez a könyv a kedvencem lesz. Még abban a hónapban elkezdtem olvasni, aztán valahogy félbemaradt. Nem igazán tudom, hogy hogyan történt, mert beszippantott az első 120 oldal. Aztán nem vettem fel. Úgy éreztem, hogy ennek a könyvnek el fog jönni az ideje, és akkor szét fog cseszni, hogy aztán felépítsen. Aztán a múlt hétvégén újra a kezembe vettem. Nem folytattam ott, ahol abbahagytam, hanem újrakezdtem, mert úgy éreztem, hogy már az első 120 oldal is volt olyan jó, hogy egészben olvassam. Azóta fogynak az oldalak, és épülök.

A könyv Ocean Vuongról és az édesanyjáról szól. Arról, hogy vietnámi származásúként élnek Amerikában, de az országnak igazán csak Ocean beszéli a nyelvét és érti a kultúráját. Ocean az anyjának ír levelet, felfedve benne a közösen viselt traumákat és az azokról való gondolatait. Beszél benne a melegségéről, az első generációs értelmiségiségéről, megértetlenségéről és leginkább azokról a terhekről, amelyeket a szülei és a különcsége miatt kénytelen cipelni. És azt szeretem ebben a kötetben, hogy állati szépen beszél. Harag nélkül, az elfogadás és a szeretet hangján. Tisztán, csak úgy. Szégyenről beszél, magárahagyottságról, otthontalanságról, anélkül, hogy egy pillanatig is le kellene sütnünk a szemünket. Most úgy érzem van dolgom ezzel a szégyennel és ezzel a típusú szembenézéssel, különösen, hogy a listán három könyv biztosan foglalkozik vele.

Terék Anna: Háttal a napnak

Terék Anna a kedvenc magyar költőm, a Halott nők pedig a kedvenc magyar kötetem tőle. Most ősszel jelent meg a Háttal a napnak című régóta várt új kötet, amiben az apjával való kapcsolatát írja szét. A líra folyamatosan igyekszik tisztázó helyzeteket teremteni, érzéseket lefejteni a majdnem hagyományos kelet-európai apa-lánya viszonyról, a szülő halála után maradt zűrről. Nagyon lelkesen vártam ezt a kötetet, azt hittem két nap alatt befalom, és szomorú leszek, és dühös, és feszült a saját apámmal való viszonyom miatt, de Terék Anna új nyelvet és közlési helyzetet választott, és ez lassabb, többszöri olvasást, nem egyértelműen empátitát, sokkal inkább megértést vár, és ebben állati jól működik a kötet. Nem értékel, de elmondhatóvá tesz igazságtalanságokat, dühöket, magárahagyottságot… Egy csomó mindent. Nem tudom, hogy mondtam-e már, hogy Anna a kedvenc költőm.

Alice Munroe: Juliet

Párszor már majdnem megvettem ezt a könyvet, de aztán mindig akadt más, ez meg csak úgy jónak tűnt. Munroe a kanadai irodalom másik nagy királynője Atwood mellett, és most a Juliet kötelező olvasmány lett szoros olvasás szemináriumon. Juliet egy klasszika-filológia-tanár, akit három történeten keresztül különböző életszakaszban ismerünk meg. Fiatalon a vonaton flörtöl, később hazalátogat a szüleihez, majd a lányával való kapcsolatát igyekszik rendezni. Kíváncsi vagyok, hogy hogy fog működni ez az értelmiségi szereplő ezekben a különböző, női életutakat jellemző helyzetekben. A fülszöveg egy reményekkel teli, a csalódásaiban is méltóságát őrző szereplőt ígér, akihez én egy szikár nyelvet képzelek, és ha valóban ilyen, akkor nagyon fogom szeretni.

Szerencsére a hat könyvből hatot olvasok jelenleg is, így akár azt is el tudom képzelni, hogy a következő kilenc napban be tudom őket mind fejezni, mert jól állok velük és hozzájuk. 🙂

Reményeim szerint a héten még érkezem egy értékeléssel, előtte pedig egy alternatív fülszöveggel, és aztán akkor lassan akár be is állhatna valamiféle rend, de ezt nem akarom elkiabálni. Ugye.

Mindenesetre ne feledjétek a következő posztig:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió