Címke: listázós 1 / 3 oldal

Sziasztok,

a mai bejegyzés az elhúzódó évzárás második és egyben utolsó bejegyzése, amiben azokról a könyvekről fogok nektek mesélni, amiket eddig sajnos nem olvastam, így nem is tudott róluk szó lenni a blogon, pedig lelkesen figyelem őket, és őszintén várom, hogy olvassam őket. Picit arról is szól ez a bejegyzés, hogy egy kicsi képet kapjatok jónak ígérkező könyvekről, egy picit biztatni is szeretnélek titeket, hogy ne várjatok rám, mert ezekbe a könyvekbe jó eséllyel nem fogunk csalódni. Nézzük:

T. J. Klune: A suttogó ajtón túl
Nagyon-nagyon-nagyon ciki, de ez a könyv a megjelenésétől a polcomon van, már az összes barátom olvasta, én is szeretettel gondolok rá, hiszen a Ház az égszínkék tengernél (értékelés itt) mennyire elképesztően lenyűgöző és csupaszeretet biztonságos regény, ahogy erről is azt mondják, és valahogy az van bennem, hogy nagyon szeretném elolvasni egy bekuckózós kis vasárnap, de nem találtam még meg az idejét. A könyv a gyászról és a halálról szól egy szuperbiztonságos, kedves, elfogadó kávéházról az élet és a túlvilág között. Biztosan csodálatos, és várom, hogy megérkezzem hozzá.
Állapota: A polcomon.

Kira Jarmis: Zárka
Hihetetlen események a hármas számú női cellában
Szerintem az lesz ennek a könyvnek a vége, hogy húsvétra megveszem a nővéremnek, akinek ez a könyv nagyon zsánere, és húsvét előtt gyorsan elolvasom. A könyv szerzője Alekszej Navalnij sajtótitkára, és egy politikai krimi egy női zárkának a sajátos kis teréből, ahol mondvacsinált indokokkal kerülnek be lányok. A fülszöveg lassan az éj sötétjében felsejlő titkokat és nagy orosz valóságot ígér. Érdekel.
Állapota: Mindig tapogatom a könyvesboltokban meg a Tescoban.

L. Murányi László: A szivárvány árnyéka
Mit kell tennie itthon a 2010 utáni sajtónyilvánosságnak ahhoz, hogy egy LMBT+ riportkönyvben ne csak Oláh Ibolyának meg Gallusz Nikolettnek a történetét meséljék el, hanem bárkiét, aki azóta híres, ad abszurdum releváns lett? Ez az első kérdésem, de közben meg is tudom válaszolni. A szivárvány árnyéka a könyv címe, bájos szóvicc, az összes áldozati versengés nyerhető vele, a borító gyakorlatilag hagyjuk kategória, és a szerző bácsi, miután megírta ezt a könyvet, azt írta a bemutatónál egy bemutatóra invitáló posztban, hogy azért jöjjenek el érintettek, mert abban a körben nem kell majd restellniük az érintettségüket. Mármint a melegeknek. Mármint az ő könyvbemutatójának a körében. Borzasztóan szomorú vagyok ettől a könyvtől, mégis akarok neki adni egy esélyt, de látjátok az attitűdömet. Na.
Állapota: Megvettem, teljes áron, a polcomon vár és remél.

Cecilie Enger: A fehér térkép
Ennek a könyvnek majdnem ott voltam a budapesti bemutatóján ősszel, ahol a szerző is vendég volt, csakhogy késett a vonatunk Szegedről – mindig késik, szerintem amúgy csak tíz perccel több a menetidő, így is szoktunk számolni, de most sokkal többet késett. Pedig a norvég regény az ország első női hajótulajdonosnőinek a titokzatos életébe enged betekintést, ahová ezek a hajadon kereskedőasszonyok biztos lábakon álló, ambiciózus vállalkozó létüket levetve visszatérnek. Egy sokak által dicsért kedves, lineárisan vezetett, visszafogotott regényt ígérnek azok, akik már olvasták, várom, hogy én is köztük legyek.
Állapota: A polcomon vár.

M. L. Rio: Mintha gonoszok volnánk
Ha egy hónappal ezelőtt kérdeztek volna, fel sem merült volna bennem, hogy ezt a könyvet el akarom olvasni, DE! Andi sokat mesélt róla mostanában, sőt, a kedvencei közé is bekerült, ésegyébként, nadekérem, ilyen egy ígéretes fülszöveg:
Oliver egyike annak a hét színinövendéknek, akik Shakespeare-t tanulmányozzák egy elit művészeti főiskolán. Ők heten ugyanazt a szerepet játsszák a színpadon és az életben: hős, gonosz, zsarnok, csábító, szende, statiszta.
Viszont amikor a szereposztás megváltozik, és a mellékszereplő sztárságra tör, a színjáték veszélyesen átszivárog a valóságba, és egyiküket holtan találják. A többiek életük legnagyobb alakítása előtt állnak: meggyőzni a rendőrséget és magukat, hogy ártatlanok.

Hanya Yanagihara: A paradicsomba
Karácsony előtt érkezett meg hozzám Hanya Yanagihara új féltéglányi könyve, és őszinte lelkesedéssel kezdtem bele karácsony előtt. De csak 2-3 napot töltöttem vidéken a családdal, és Hanya Yanagiharához kell idő, pláne, hogy notóriusan caplat bele a szerző az ember legnagyobb szorongásaiba. Az Egy kis élet egy nagyon nehéz életű jogász-matematikus zseninek a küzdelmeit és a baráti, kvázi családi kapcsolatainak az alakulását vette végig fantasztikus érzékenységgel és figyelemmel (írtam róla értékelést, kifájt a lelkemből, tényleg gyönyörű könyv), ez a könyv pedig a szeretetnek és a szerelemnek a vágyáról szól három transzgerenciósan is olvasható, különböző alternatív történelmi időkben, amelyekben teljesen elfogadható, sőt, bevett dolog az azonos nemű kapcsolat. Az első 250 oldal, vagyis a könyv harmada nagyon kellemes, mégis kemény és tényleg szívet tépő olvasmány volt, és jó eséllyel rövidesen folytatom is a könyvet. Hanya Yanagihara a totemem, picit ezt érzem mindig, és fáj is, de bírom is nagyon, hogy így van.
Állapota: Megvan és el is kezdtem olvasni.

Fernanda Melchor: Hurrikánok évada
A könyv elsőként Kitabun keresztül ért el (akivel még korábban interjút is készítettem), akivel közös nagy kedvencünk a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk, és azt mondta, ez a könyv majdnem olyan, csak méginkább árad, és méginkább fáj. Naszóval, így kell nekem könyvet ajánlani. A könyv egy fiktív mexikói falu boszorkányának haláltörténetét meséli el, úgy, hogy a közösség tagjai mind-mind saját nézőponton keresztül beszélhetnek a közösségükről, a boszorkányról, önmagukról, a közösségi és a személyes tabukról. Szintén egy nagyon lelkesen várós darab. (Ráadásul nemrég olvastam egy tök izgalmas írást, amit most csak Az Ősanya Facebook oldalra hivatkozva látok, de Molyon, vagy Facebookon olvastam, arról, hogy a boszorkányok nők, akikben bármilyen kifogást találnak. Nem tudom, hogy ezzel kezd-e valamit a regény, de ez most jár az agyamban.)
Állapota: Már megvettem.

Adam Silvera: Mindketten meghalnak a végén
Adam Silvera: Az első, aki meghal a végén
NA EZ! Szóval hogy ez kvázi vállalhatatlan, hogy még nem olvastam, de nagyon emberi és szomorú oka van ennek. Szakdolgozatot írtam, amikor megjelent a könyv, és csak november elején kezdtem el olvasni a Mindketten meghalnak a végént, hogy az új előzménytörténet megjelenésekor már frissen vegyem fel a fonalat. És akkor az első hetven oldalnak az egész érzelmi valósága nagyon megvágott. 2019 novemberében elvesztettem a legjobb barátomat, aki ekkor 23 éves volt, és ez az egész fiatalon ért halál kérdés, amivel ez a szöveg dolgozik, valami elképesztően valóságos lett számomra, értettem és éreztem az egésznek a kibaszottságát, és nem tudtam haladni vele. Gyűjtöm az energiáimat rá, mert lenyűgözően kedves és szép történet – ahogy az Inkább boldog is az, ami másként tud arconvágni, de épp ennyire erősen (itt írtam róla még rég) –. A könyv maga egy olyan világban játszódik, ahol éjfél után felhívják az embereket, ha aznap meghalnak, és két magányos kamasz srác hívást kapott, majd egy erre specializálódott chatfalon megismerik egymást. Tényleg okos és figyelmes kötet az első hetven oldala alapján, de nem tudtam akkor folytatni, és gyűjtöm az erőmet hozzá.
Állapota: A Mindketten meghalnak a végén már a polcomon.

Alice Oseman: Heartstopper – Fülig beléd zúgtam
Üde kivétel, hogy a Heartstopper első része megvan (még), és el is olvastam. Nem írtam róla értékelést, és bár van egy munkadokumentum az asztalomon róla, mégis a bennem lakozó két farkas közül az egyik azt mondja, hogy sosem fogom megírni. Nagyon egyértelműen kvázi értéktelennek tartom ezt a sorozatot, és erről már írtam korábban, amikor még nem olvasva és nem nézve csak a fanartok és lelkesedések mentén gondolkozhattam erről. Azt mondják, hogy a negyedik könyvben igazán elmélyülnek majd a szereplők, de úgy érzem, hogy ez botrányosan későn van már, és nem akarom három lila és személytelen, ettől mindenki számára azonosulható könyvön átrágni magam. Szóval mély fájdalommal tudatom, hogy erről a könyvről jó eséllyel nem lesz szó erről a blogon, cserébe van egy csomó más helyen, nagyrészt kevésbé reflektáltan az egészről. Tényleg sajnálom, nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet, sorozatot.
Állapota: Megvan, olvastam, igazán meglettem volna nélküle.

Meredith Russo: Birthday – Születésnapok
Na, ez a könyv viszont biztosan csodás lesz, muszáj annak lennie, mert nagyon hiszek benne. Két barát történetét meséli el, akiknek ugyanakkor van a szülinapja, és akik egy ideig mindent megbeszéltek egymással, aztán egyszer csak nem. A történet hat születésnap történetét meséli el, hat évét, amelyben az egyikük elköltözik és rájön, hogy transznemű, a másikuk családja épp darabokra omlik szét. Két kamasz történetét ígéri a fülszöveg, akiknek nagyon-nagy szükségük volna a legjobb barátjukra, és meg sem állok az istenig, ha ez a könyv nem lesz happy end. Picit az van, hogy a saját készülő regényem szereplőit is látom ezekbe a jólelkű szereplőikbe, azt hiszem ezért is tologatom mindig az olvasást, de várom közben, ráadásul elég rövid könyv, olvasom majd.
(A bejegyzés írása és átnézése közben elolvastam a könyvet, minden, de minden úgy van, ahogy azt a legjobban reméltem, sőt, még csodálatosabban, lesz róla szó a blogon, konkrétan csak dicsérni fogom.)
Állapota: Már olvastam. 🙂

Becky Chambers: Hosszú út egy kicsi és dühös bolygóhoz
Jó, elmondom, hogyan ajánlották nekem ezt a könyvet: Olyan, mint a Ház az égszínkék tengernél, csak űrhajós. Egy biztonságos fedélzetet ígérnek a fülszövegek és a barátok, ahol egy frissen érkezett különc nőnek lehetőség adatik elmenekülni az élet elől. Az új lehetőségek azonban a múlttal való szembenézésével és új szövetségek kötésével aknázhatóak ki, de szerencsére egy olyan külön, biztonságos közegben járunk, ahol ezt a szereplő bátran megteheti. Nem tudom mikor fogom olvasni, valószínűleg a A suttogó ajtón túl és a következő könyv is meg fogja előzni, de szeretni vágyom a könyvet, és várom.
Állapota: Már a polcomon.

Travis Baldree: Legendás latték
Egy barbár ork lány úgy dönt, hogy véget vetve a harcos életének, nyit egy kávézót egy olyan világban, ahol amúgy nem kávéznak általában. Nem tudok igazán többet erről a könyvről, csak hogy mindenki szuperkedvesnek és szuperérzékenynek tartja, annak is tűnik, várom, hogy olvassam, de csak az év végén jelent meg, pedig ez lehet belefért volna az októberi-novemberi olvasniszeretésbe visszarántó olvasásokba.
Állapota: Már a polcomon vár.

Bethan Roberts: Az én rendőröm
Jaj, épp most fogtam fel, mennyire gyönyörűen szomorú lehet ez a történet. Az ötvenes években járunk Nagy Britanniában, ahol egy bájos tanítónő és egy kurátor is mélységes szerelmi viszonyban áll ugyanazzal a rendőrrel. A három szereplő valamiféle közös működésben él, de a tanítónő jelentette biztonság és a az addig ismeretlen homoszexuális világ között egyensúlyozgató rendőr élete óhatatlan drámákat ígér. És közben a két szerető nézőpontjából olvassuk a regényt, hát csak belegondolni is fáj, mennyire szomorú lehet – igen, ez azt jelenti, hogy várom.
Állapota: Már többször nézegettem, de rövidesen tényleg beszerzem.

Anita Kurimay: Meleg Budapest
1873–1961
Van valami bája annak, hogy ezt a könyvet le kellett fordítani magyarnak, és nem magyar nyelven születik meg, de közben mégis elképesztően fontos. Korábban már olvastam a blogon, sőt, a legolvasottabb bejegyzés volt sokáig Takács Judit Meleg század című könyvét, ami épp azzal foglalkozik, milyen volt itthon a melegség megélhetősége abban az évszázadban, aminek az elején még betegségként és bűncselekményként tekintettek a homoszexualitásra, a végére pedig identitásként a melegségre. Ráadásul a városi térműködéseknek is rendes érdeklődője vagyok, szóval ja, ez a könyv nagyon érdekel, tudni akarom, hogy mi mindent rejtett ez a párhuzamos Budapest, mielőtt még intézményesülni tűnő meleg közegek születtek volna benne.
Állapota: Már a polcomon, és erősen leselkedem felé.

Ennyit szerettem volna ebben a mai bejegyzésben. Beszélni valamennyire ezekről a könyvekről, és azt felmutatni, hogy mi is a személyes kihívásom most. A poszt írása közben továbbra is megmaradt, hogy mennyire szeretek blogolni, ráadásul egy elképesztően lelkesítő könyvet is sikerült elolvasnom a listáról, egy olyat, amiről még biztosan lesz szó később, és a többi könyvet is elolvassuk majd szépen lassan.

A heti egy bejegyzést szeretném tartani, ráadásul a következő hét elég fontos is lesz, egy kis kibeszélős, visszatekintős bejegyzés érkezik majd, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben még az előző év örömeiről lesz szó, ezúttal szorosan könyvekről, az év kedvenc olvasmányairól, szám szerint 14-ről. Olyan könyvek ezek, amik a hangulatukkal, figyelmükkel, pontosságukkal valami igazán maradandót teremtettek bennem, én pedig igyekszem most azon gondolkodni, hogy mi is fogott meg ezekben a könyvekben pontosan. Tudom, tudom, január vége van, ráadásul tervezek még egy bejegyzést a tavalyi év általam eddig még nem olvasott, de nagyon vágyott LMBT+ megjelenéseiről, hát… Berúgjuk majd egyszer csak ezt a 2023-at is!

Erdős Virág: könnyei
Erdős Virágról azt hiszem nem beszélünk eleget. Vagy legalábbis, nem gondolkodunk eleget róla. Pedig ez a költészet a maga módján tényleg lenyűgöző, sőt, inspiráló, ahogy lényeglátóan, humorosan, egyszerű képekben beszél arról a valóságról, amelynek a megoldásához bonyolult elemzések, a megértéséhez viszont egyszerű állítások, szembenézések kellenek. Pont olyanok, amilyeneket Erdős Virág tesz. A könnyei abból a szempontból is egy kiemelkedő anyag, hogy azt hiszem megérkezik az énképviseleti lírához, vállalva a maga terheit, fruszrációit, megoldásait, miközben a karantén alatti futárlét tapasztalatait is összegzi. A legizgalmasabb anyagok talán azok, amelyekben ez a költőlét és a futárlét összeolvasódik, de a tisztán társadalmi figyelemben dolgozó szókimondó felsorolások is le tudnak nyűgözni ebben a kötetben. Hosszan írtam a Tiszatáj online-on ennek a mibenlétéről, és októberben a szerzőt is kérdezhettem a Grand Café színpadán, erről, a kapitalizmusba köpöttségükről, a frusztációnikről. Szerettem nagyon.

View this post on Instagram

A post shared by Veszprémi Szilveszter (@v.sziszii)

Zelei Bori: Csörög
Zelei Bori 2021-ben megjelent kisregényében az a lenyűgöző, hogy nem vállal sokat, és nagyon pontosan, szépen vezeti végig az olvasót egy fiatal felnőtt csapongó egyetemista lány és a baráti társasága szerelmi életén. A karakterei épp egy pillanattal vannak az igazi nagybetűs élet előtt, de még otthon tudják magukat érezni egy melegbár tematikus bulijának a kis gumimedencéje mellett, és még tudják, hogy szerelmesnek lenni csak úgy érdemes, ha a sínek is összegabalyodnak tőle a körúton. A Csörög legnagyobb erénye, hogy elképesztően friss, tényleg fiatalos, noha a nihilista időszaknak épp vége szakad, a traumákat át kell gondolni, a drámákat meg kell beszélni, és a kétezres évek Budapestjében élni kell valahogy, és nem baj, hogy így alakult, sőt, tulajdonképpen egészen csodás. Zelei Bori regénye rám rúgta az évet, írtam is róla a blogon, és bár azt gondolom, hogy ebben a kisregénnyi póztalanságban az a király, hogy nehéz róla beszélni, azt hiszem nekem abban a bejegyzésben egészen jól sikerült.

Marie Aubert: Felnőtt emberek
Nem tematikus a sorrend, de tulajdonképpen az előző regény sokkal szorongatóbb folytatása lehetne ez, ha a karakterek a negyvenes éveikre sem nőnének fel érzelmileg. És miközben ez úgy is tűnhet, mint ha panaszkodnék erre a könyvre, dehogy, sőt, ez az igazi éretlenség a regénynek a legnagyobb vállalása. Nincsenek felnőtt emberek, azt hiszem ezt mondja, legalábbis ez a tanulság szűrödik át egy olyan nő történetén keresztül, aki gyerekkora óta sértett az egész családjával szemben. Megveti a családtagjait a maguk rendes, kispolgári működésük miatt, amely bár valóban visszatetszésekkel teli, végsősoron mégiscsak élet, és közben erős belső és biológiai küzdelmet is folytat a saját termékenységével. Lenyűgöz a főhősnő dühe, méginkább az a cinizmus, ahogy az otthoniakról beszél, és csodálattal tölt el, ahogy a főhős metaforákba kapaszkodik, mindvégig szüksége van valamire, ami megtartja őt. Szuper rövid történet, és lenyűgözött, ahogy az elveszettségről ír.

Maylis de Kerangal: Hozzuk rendbe az élőket
Biztosan ez a könyv vitte nálam ezt az évet. A szervtranszplantáció kérdése áll a regény középpontjában, a regény pedig a személyes emberi megéléseket és a szigorú orvosi protokollt egyaránt követi rengeteg röviden előbukkanó-visszatérő nézőpontkarakteren keresztül. Egy kamasz srác hazafelé a hajnali szörfözésből autóbalesetet szenved. Agyhalált diagnosztizálnak nála, ami annyit jelent, hogy a test még mutat tipikus életjeleket: lélegeztethető, van véráramlása, de tudata már nincs, és örökre el is veszett. A könyv egyszerre tudósít ennek a tragédiának a felfoghatatlanságáról szülői, barátnői nézőpontokon keresztül, és felmutatja, hogy az idő nem áll meg a halállal, biztos és hideg protokoll veszi kezdetét, amelyben érzelmességre csak a legközelebbi orvoknak marad kósza gondolatuk. Az van, hogy ez a regény minden oldalán kilóra vett meg. Nagyon sok nézőpontot mozgat, szuperérzékeny minden pillanatra és minden gesztusra, és közben tényleg egy olyan krízishelyzetből tudósít, amit senkinek nem kívánunk, vagy amit donorként bárkinek nagyon szeretnénk. Fantasztikus olvasmány volt, örülök, hogy idén – több évnyi nézelődés után – végre sort keríthettem rá.

Edith Pattou: Északfi
Amúgy, ahogy az előző könyvet, úgy ezt is használtan vettem Szegeden, régóta és türelmesen várt könyvek voltak, amik egyszer csak megérkeztek hozzám, és ó, te jó ég, mennyire jól is tették ezt. Az Északfi az a könyv, amire szüksége van a lelkednek. De tényleg. Egy borzasztóan babonás asszony lányáról szól ez a regény, aki északnak született, és ahogy az északiaknak, úgy neki sem elég a valósága, mindig is távoli vidékekre vágyik. A regény egy gyönyörűen leírt identitáskrízissel indul: Hazudhatnak-e a szüleink azért, hogy megvédjenek minket olyan félelmektől, amelyek csak bennük létezik?, majd haladva a regénnyel egy fantasztikusan szép szerelmes történetté válik egy jegesmedvével, aki tulajdonképpen magányra van ítélve. Emlékszem, záróvizsga után olvastam a könyvet pihenésképp, mert korábban elriasztott, hogy egy meglepően vastag nagyalapú ifjúságiról van szó, ami úgy beránt, hogy az amúgy is könnyen olvasható oldalak és kis fejezetek szaladnak az ujjaid alatt, izgulsz, hogy milyen megoldások és milyen szépségek következhetnek még, és közben mégis az van, hogy ritkán érzed magad ennyire biztonságban, mint ebben a regénytérben.

Moskát Anita: A hazugság tézisei
Moskát Anita új kötetéről még úgy is sok szó volt ezen a felületen, hogy alig blogoltam, mióta ez a könyv megjelent, és nehéz volna ezt a helyzetet a véletlenre fogni, elvégre egy nagyon fontos friss megjelenésről van szó. A három nagy regény után a szerző könyvbe válogatta az eddig megjelent novelláinak egy részét, és egy nagyon izgalmas, kísérletező, figyelmes kötet alakult így ki, ami lelkesítő szabadsággal nyúl a világépítések felé. Olyan metaforikus helyzeteket valósít meg, mint hogy mi történik, ha egy kapcsolat vagy egy város hazugságokra épül; mi van, ha a jogi szerződések nem csak elméletekként működnek arra vonatkozóan, hogy hogyan kellene működnie a világnak, hanem valódi változásokat jelentenek, vagy megtudjuk, mivel tartoznak a városlakók az aranypartért a Balaton téli szezonjában. Minderről írtam már egy lelkesítő kritikát a Kortárs Online-ra, és a lelkesedésemet csak emelte, hogy a könyv szegedi bemutatóját én moderálhattam, és olyan dolgokra kérdezhettem rá, hogy jellemzően miért az áldozatokon keresztül mutatja be a világokat (miért nem például hősökön keresztül, ami azért tipikusabb a fantasy elbeszélésekben), vagy hogy van-e személyes válasza a könyvben felvetett mi lenne, ha kérdésekre. Utóbbi talán azért a kedvenc kérdésem, mert arról beszélt a válaszában, hogy ezek valójában mi volt akkor kérdések, amiket fel kell nagyítani, és világba kell helyezni ugyan, de mégis, tök egyetemes és mindenki által átélt helyzetek. És amúgy pont ezért van helye ennek a könyvnek az évem kedvencei között.

View this post on Instagram

A post shared by Moskát Anita (@moskatanita)

Pedro Almodóvar: Patty Diphusa
Almodovárt olvasni rengeteg szempontból ajándék. Egyrészt egy kedves szegedi molytól kaptam meg a példányt, ami most a polcomon ékeskedik, másrészt pedig tudva is, hogy Almodóvar mennyire fantasztikusan mély szociális érzékenységgel dolgozó abszurd filmeket rendez, tele volt örömmel és frissességgel. Patty Diphusa egy elég képlékeny identitású világsztár, akinek a nevében Almodóvar naiv hangú, de elképesztően intelligens tárcákat kezdett írni a szexuálisan túlfűtött és kemikáliáktól túlpörgetett éjszakai életről. Taxisok, melegek, bárok, csillogás és ital lengi be a könyv első felét, a második részben pedig klassz önkritikus és a filmszakmára reflektáló írásokat kapunk, például arról, hogy milyen lépéseket tehetünk azért, hogy középszerű filmrendezők legyünk, bízva abban, hogy valakinek majd minden tehetségtelenségünk ellenére feltűnünk. Ebben a könyvben tényleg azt a felszabadító túlzások és szókimondások nyűgöztek le, amiben a polgárpukkasztás nem cél, nem eszköz, hanem egyszerűen csak elképzelhetetlen volna másként.

Gurubi Ágnes: Szív utca
Gurubi kötetét már sokat dicsértem sok helyütt, de őszinte lelkesedéssel és örömmel teszem ezt, hiszen tudni illik, lenyűgöző vállalást hoz a könyv, és nagyon okosan és figyelmesen is teljesíti azt. Gurubi megírja a női csaldáregényt egy XX. századi zsidó család generációin keresztül, ahol úgy alakult, hogy mindig eltűntek a férfiak valamiképpen. A szöveg egyszerre hozza azt a klasszikus női narratívát, hogy a nők történetei klasszikusan családi, otthoni történetek, mégis, egy pillanatig sem tűnik úgy, hogy a szigorúan magánéleti keretek között ne lenne abszolút politikus, és a mindig kortárs valóságot a leghívebben legkövető regényvezetés. Egy szerzőnőt követünk, aki a családi történetek és a transzgenerációs traumák nyomába ered a Szív utcából, és fantasztikusan valódi az egész út és a megérkezés. Talán most a kedvenc magyar nőszerzős könyvem ez épp.

Mikki Kendall: Szemellenzős feminizmus
A nők, akikről megfeledkezett a feminizmus
Lediplomáztam, rápihentem, azt gondoltam, hogy okés, most egy ideig akkor nem olvasok esszéket, tanulmányokat, nem fikciós dolgokat, hanem csak sodródok az élettel. Ezzel párhuzamosan meg persze azt is gondoltam, hogy így lesz időm majd végre azokat a nem fikciós könyveket is olvasni, amelyekre eddig nem volt. Hát így alakult, meg alakulgat azóta is az olvasmánylistám, az ősszel, télen talán kifejezetten a feminizmus volt az egésznek a fókuszában, annak is az olyan kérdései, mint amit ez a szöveg megvalósít. Mikki Kendall aktivista azt mondja, hogy a feminizmus kortárs törekvései a fehér középosztálybeli nők pozícióját erősíti, a jelmondatok pedig osztály- és színvakok. Olyan alapvető dolgokra kérdez rá a szemellenzős feminizmus, minthogy milyen várost, milyen oktatást, milyen rendvédelmet, milyen élelmiszerpiacot, milyen médiateret kellene működtetnünk ahhoz, hogy a fekete és/vagy mélyszegény nők helyzetén segíthessen a társadalom, mégis, a sok gyakorlati példa ellenére nem elsősorban válaszokat, hanem kérdéseket és érzékenységet kínál: arra biztat minket, hogy kérdezzünk rá magunknál, hogy mire is vagyunk hatással, és kérdezzünk rá érintett csoportoknál, mielőtt bármiről is döntést hozunk.

Izsó Zita: Bekerített erdő
Nem gondoltam, hogy lehet torokszorítóbb Izsó Zita verseskötet az Éjszakai földetérésnél, de hát az van, hogy lett, sőt. Különösen lenyűgözött, hogy az előző kötet nagyon feszes, egységes nyelve mennyire sokszínűen, kísérletezően képes megújulni, képi világában szintén sokkal bátrabb, tágabb perspektívákat mozgat, a hasonlatai meglepően frissek, és azokon keresztül is építkeznek a szövegek. A versek témája itt is a kiszolgáltatottság nő, férfi és gyermeknézőpontokon keresztül, traumák és működési mechanizmusok megélhetetlennek tűnő dolgokon keresztül is. Mindig jó Izsó Zitát olvasni, széttépi a lelked az áldozatlét legmélyebb valóságából tudósítva, de gyönyörűre varja őket össze, ha figyelmesen olvasod. Biztosan nem olvastok elég Izsó Zitát, szóval erősen ajánlom ezt a kötetet, de amúgy az előzőeket is.

Alice Broadway: Scar
Alice Broadway Ink sorozata valahogy az egyik kedvenc ifjúsági disztópiasorozatommá vált, annak ellenére is, hogy a szerzőnek van valamennyi hajlama a didaxisra, hiszen közben gyönyörű világban, valóban fantasztikus és rétegzett régi történetek köré épített világba nyerünk betekintést. A regénysorozat városállamában az emberek a bőrükön viselik az életük történetét tetoválás formájában, amelyet a haláluk után, testüket is megtisztítva a földi nehézségektől, a családok könyvként őrizhetnek tovább. Az egész sorozat valamiképpen egy nagy hatalmi játék az egyéni és közösségi emlékezet témájában, amelyben kiemelt szerepe lesz a mesemondásnak és a nézőpontoknak. A főhős egy kamasz majd fiatal felnőtt lány, aki sokféle értelemben világok határára született, kívülállóként pedig nem csupán lehetősége, de feladata is, hogy szinte orwelli értelemben egymás ellen hergelt ellenfeleket értsen és békítsen meg. A Scar a gyönyörű csillogó borítású könyvsorozat befejező darabja, és jó volt ezekkel a működésekkel haladni.

Turi Lilla: Amire emlékszem
Turi Lilla könyve valójában egy képeskönyv, néhány kis kísérőmondattal. De közben persze nem volna korrekt ezeket kísérőmondatnak nevezni, hiszen, elképesztően okosan irányítják az olvasást, értsd, nézést, figyelmet, asszociációkat, gondolkodást. Ezek a kis mondatok életről szólnak. Családról, testvérről, szülőkről, tanulásról, barátságról, szerelemről, kiköltözésről, majd életről, megöregedésről, és arról, amire visszanézve emlékezünk. Turi Lilla illusztrátorként már régóta a figyelmem fókuszában van, mert nagyon okos és figyelmes alkotótársságban van az írókkal és szövegekkel, de itt most egyedül van ebben a könyvben, és jó látni így, tisztán is ezt a világot, amit ő teremt. Kis posztszocialista valóságról tanúskodnak a rajzok, személyes, de valahogy mindannyiunk által belakható családi képek vannak rajta, és dől az egészből az életigenlés és az öröm, azon dolgok felett is, amik csak visszanézve szépülnek meg. A korábbi illusztrációkat látva is tudtam, hogy Turi Lillának lelke van, de ebben a 2022-ben sokat forgatott gyönyörű könyvben kifejezetten jól esett találkozni vele.

Daryl Gregory:Mind remekül megvagyunk
Daryl Gregory egy fantasztikus újrafelfedezés volt, és azt hiszem ő az a szerző lesz, akinél ezek az újrafelfedezések időről-időre megtörténnek majd. Az Afterparty című regényéről értékelésben is áradoztam már, mert nagyon jó elbeszélői helyzetet teremtett egy olyan világ elmeséléséhez, amelyben nyomtatható drogokon keresztül istentapasztalata lehet bárkinek, és valamennyire itt is ez a friss és lelkesítő nézőpontválasztás nyűgözött le. Ebben a kisregényben egy pszichológiai csoportterápián ülünk, csupa olyan karakterrel, akik mágikus bűncselekményeknek az áldozatai, és ez a téma már önmagában is miazúristen! A szöveg minden szereplőnek ad nézőpontot egy-egy fejezeten keresztül, izgalmas csoportdinamikákba, tabukba, ráismerésekbe, vélt vagy valós drámákba kapunk betekintést, miközben amúgy nem is igazán értjük pontosan, hogy ezek az emberek hogy kerültek össze. Egy rövid kisregényről beszélünk, de nem csak a felütésében, hanem történetében és elbeszélésében is lenyűgöző tudott lenni, örülök, hogy hosszú idő után ismét olvastam a szerzőtől, és ha csak ezt rendeltem volna a Gabo raktárvásárán, már azt is megérte volna, de…

John Green: Teknősök végtelen sora
John Greent nem láttam érkezni erre a listára, és ha nem 500 Ft-ért árulta volna a Gabo raktárvásár, és a megjelenésekor nem dicsérték volna szét olyan tartalomgyártók ezt a könyvet, akik korábban kritikusak voltak a szerzővel, nos, akkor most nem is volna itt, és ez baj volna. Novemberben ez a könyv is azok között volt, amelyek konkrétan visszahoztak az olvasásba, mert egy baromi kedves, vicces, fontos és érzékeny ifjúsági regényről van szó, ami nem jó annyira, mint a következő bekezdésé majd (nos igen, az most eléggé feltette a szintet), de ez is nagyon rendben volt. Épp a legvadabb szorongások közepén talált meg ez a szöveg a kedves szorongó lányról és a mélyszegény barátnőjéről, akinek szüksége van a segítségére egy nagy és nagyon emberivé mélyülő kalandban. Az van ezzel a szöveggel, hogy olyan biztosan kerüli el és vicceli szét a kliséket, hogy öröm nézni, miközben nagyon a mélyéről képes beszélni a szorongásnak – nem hiszem, hogy lehet jobb címe egy ifjúságinak ennél. És közben tényleg a felnövésről szól, túlzóan néhol, valószerűtlenül amerikaiul, de tényleg lenyűgöző szálakat mozgatva. Amennyire utáltam a Papírvárosokat, annyira lelkesedem szívből ezért a könyvért, adjatok neki egy esélyt, ha eddig nem tettétek volna.

Joya Goffney: Bocs, hadd bőgjem ki magam
És akkor végre beszélgessünk erről a könyvről is, ami ó te jó ég, mennyire hatalmas öröm is volt számomra. Ez egy botrányosan okos ifjúsági regény, ami nagyon rétegzetten tud beszélni arról, hogyan ne meneküljön egy kamaszlány a valósága elől. Quinn egy második generációs fekete kamaszlány, akinek a szülei rengeteg tanulást és munkát fektettek abba, hogy ő biztonságos, sőt, stabil anyagi keretek között nőhessen fel, azonban ez nagy nyomást is helyez Quinnre. Igyekszik megfelelni saját magának, a családjának, a fehér barátainak, és a kényszeres listaírásba menekül… …csakhogy ezeket a listákat ellopta tőle valaki, és most azzal zsarolja, hogy nyilvánosságra hozza a benne leírtakat. A lánynak a regényben a legnagyobb félelmeivel és legnagyobb titkaival kell szembenéznie, és olyan társakat, barátokat talál maga mellé, akikkel együtt egy sokkal valódibb és igazabb életet kezdhet. Úgy olvastam, hogy tízpercenként küldtem hangüzenetet a barátaimnak, hogy mennyire tetszett, Andi például ennek hatására kezdte el, és sokat áradozik róla a csatornáján nagyon helyesen, és Zsófi barátnőm, a Pszt! Zsófi meseregényt olvas! blog bloggerinája is megvette már a könyvet, és tényleg mindenkit bíztatok erre. Lenyűgözően okos, kedves életigenlő regény, csak dicsérni tudnám, de azt a következő év végéig is akár, és meg is érdemel minden dicsérő szót.

És tulajdonképpen ennyi lett volna ez a bejegyzés. Számomra is tanulságos most látni, hogy mennyi ifjúsági került fel erre a listára, öröm, hogy mennyi nagyszerű közülük (jó, igen, a Bocs, hadd bőgjem ki magamra gondolok itt elsősorban), de azt is jó látni, hogy fantasy szövegek is akadnak fent szép számmal, és olyan különleges könyvek is, mint az Amire emlékszem. Számomra az évet egyértelműen a Hozzuk rendbe az élőket, és a Bocs, hadd bőgjem ki magam vitte, de minden könyv hozzátett valamit ahhoz, aki most itt gépel, az egész bejegyzés kiemelt könyvei pedig kifejezetten sokat hordtak össze. Kifejezetten ilyen olvasásokat kívánok magunknak idénre is.

Hamarosan érkezem a következő bejegyzéssel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

a mai bejegyzésben a 12 kedvenc 2021-es olvasmányomról fogok mesélni nektek, és úgy alakult, hogy ez marad az utolsó bejegyzésem az Újévig. Ma délután hazautazom abba a faluba, ahol – mint már annyiszor meséltem nektek – sokkal gyengébb a térerő, így csak január első hetében érkezik majd a decemberi summa és a 2021 tanulságait, 2022 terveit taglaló bejegyzés, aztán pedig a folyamatos és pontos tartalom, amit igyekszem komolyan ígérni. De most még 2021 van, nézzük is ezeket a szuper könyveket, amik amúgy egészen különbözőek, de visszanézve valóban kiadják: tényleg ilyen volt 2021. Nézzük is az olvasások sorrendjében!

1.) Kertész Erzsi: Éjszakai kert
Nem tudom, hogyan lehetne átadni azt, hogy ez a könyv mennyire gyönyörű és kedves. Talán úgy, ha elmesélem, hogy ebben az éjszakai kertben van valaki, aki az énekével fakasztja a rügyeket tavasszal, más pedig megvigasztalja a varjakat, mindőjüket a saját nevükön, és megígéri nekik, hogy lesz még tél. Szóval van ez az éjszakai kert, de nem ezzel kezdődik a történet. Ahhoz, hogy mindezt megtudjuk az kell, hogy eltűnjön egy pompás és gyönyörű kerti tó, és hogy Tódor és Teória, a szétszórt tobzódó és a pontos, precíz kimért detektívpáros egészen az éjszakai kertig kövesse a nyomokat. Az éjszakai kert azonban egy egészen más világ, ott a kertész segíti és kalauzolja a nyomozókat, és tényleg az van, hogy ez egy gyönyörű kaland lesz. Kertész Erzsi mesekrimijéből árad a pontos figyelem, a kedves elfogadás, a hit, hogy valójában úgy kell élnünk, hogy az jó legyen mindenféle másságnak, Zsoldos Réka illusztrációi pedig játékos misztikussággal húzza mindezt alá még rengetegszer. Tele van ez a könyv szeretettel, noha a végét én egészen máshogy írtam volna meg, bízom benne, hogy azért lett ilyen, mert lesz majd folytatás. 🙂

2.) Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló
Idén először olvastam ezt a könyvet, és nyilván nem meglepő, hogy helyet kapott ezen a listán. Esterházy az a szerző, aki a legtöbb barátom számára kortárs, én pedig már csak a halálában láthatom, hogy mekkora szerzője ő a kulturális életnek, éppen ezért ez a napló is most, később, de nem megkésve érkezett meg ahhoz, hogy számomra is ennyire jelentéses lehessen. EP hasnyálmirigyrákkal küzd, amíg ezt a naplót írja, és nagyon igyekszik megnézni, hogy hogyan lehet megírni ezt. Romantizálja a rákot, máskor öregedő társként tekinti, amúgy pedig valamiként csak, ami alkalmat ad az írásra. Nagyon izgalmas látni, ahogy változik az alkotó – és az egyén – viszonya a betegséghez és elmúláshoz, katartikus a tobzódó Esterházy nyelven rájönni, hogy van, ami nem viccelhető el, vagy van, hogy nincs elég ereje valakinek a tényeken túl mást lejegyezni. Szép, ahogy pályatársakról ír még egy utolsót, szép, hogy itthagy egy ilyen könyvet. Nehezen megkérdőjelezhető a könyv fontossága, ha közel akarunk kerülni ehhez a szerzőhöz, sokféle érzet kavarog az emberben olvasás közben, de mind jó.

3.) Mario Vargas Llosa: Ki ölte meg Palomino Molerót?
Llossa az egyik legjobb dolog, ami idén történt velem, ugyanis tőle sem olvastam még korábban, most viszont több szöveghez is volt szerencsém. Mario Vargas Llosa a spanyol nyelvű irodalomnak egy nagy alakja, aki egy nagyon erotikus világról ír, kegyetlenül teszi mindezt, mégis, az egész elképesztően szórakoztató, légies, és nem spórolja meg az alkotói munkát sem. A Ki ölte meg Palomino Molerót? egy nyomozástörténet egy szexustól bűzlő perui katonai állomás közelében, ahová Palomino a szerelme miatt jelentkezett. A katonaság belső köreiig nyúló nyomozást egy dörzsölt, nyugdíj előtt álló nyomozó és egy próbálkozó rendőr vezeti, mellettük megismerjük a dél-amerikai világ egészét, a latin-amerikai zenés, alkoholmámoros kocsmákat, kuplerájokat, amelyből Palomino Moleró a maga tisztaságával emelkedik ki és ítéltetik brutális halálra. Az egyszerű és bájos történet attól válik kiemelkedővé, hogy gyönyörűen van megírva, minden mondata hangulatot, bájt, a világról való bölcsességet sugároz, de nem pátosszal, hanem humorral, ami egészen pontosan a legjobb dolog.

4.) Charlie Mackensy: A Kisfiú a Vakond, a Róka és a Ló
Ez a könyv a polcom legkedvesebb része. Az, amire nem is gondoltam, hogy szükségem van, amíg meg nem láttam egy könyvesboltban, hogy létezik. A gyönyörű kötet karcolt rajzokat, és hozzájuk kapcsolódó elképesztően kedves mondatokat tartalmaz, amely összeáll ugyan egy nem szorosan fogott történetté, mégis, inkább magukban vannak. Az elnagyolt történetű könyv arról szól, hogy egy elveszett kisfiú találkozik egy vakonddal, aki elég szétszórt, de nagyon tud szeretni, majd egy rókával, aki kapott már sebeket, majd egy lóval, aki nagyon bölcs, és ezek a karakterek együtt mennek az életbe. A könyvtárgy fél óra alatt befogadható, számomra rengeteg szeretetet ad minden újraolvasással, ráadásul azzal, hogy hézagosak a történetek és hogy tipizált szereplőkkel dolgozik, bármikor fogsz tudni kötődni. Ezzel együtt is ez nem az a könyv, amit vakon adnék mindenkinek, de mindenkinek őszintén ajánlom, hogy nézzen bele a könyvesboltba, és ha van egy kellemes kezdeti kémiája a könyvvel, biztosan nem fog benne csalódni.

5.) Szabó Imola Julianna: Holtak aranya, holdak ezüstje
Imola 2019-ben talált rá a blogra, amikor egy summában írtam a Lakása van bennem című verseskötetéről, és azóta is figyel, de úgy érzem, hogy 2021 volt az év, amikor igazán megismerkedtünk, és külön öröm, hogy ennek a szuper könyv kapcsán történt ez meg. A Holtak aranya, holtak ezüstje ugyanis egy nagyon menő vállalás mindennek a határán. Prózaverseket és hozzá készített illusztrációkat tartalmaz, amelyeknek központi problémái a lengyel mondavilágból erednek, de a kötetet nem az mozgatja, hogy mennyiben más ez a népi hagyomány, hanem valahogy az egyetemes emberi részvét felől közelít az alakokhoz, idegenségekről, vágyakról, és elanyátlanodásról beszél. Amikor Imola a szintén csodálatos szegedi Tricikli fesztiválra jött, készíthettem vele interjút, később pedig egy kritikában is megírtam, miért tartom fontosnak, hogy úgy beszéljünk a mondákról, ahogy ez a könyv teszi (azt nem írtam le, de például azért, mert ugyanezt kutatom a cigány mesék kapcsán), és az egésznek lehetne az a giccsesnek ható, ámde nagyon őszinte tanulsága, hogy több ilyen zseniális és kedves Imolára lenne szüksége ennek a nyilvánosságnak, szóval megkerülhetetlen, hogy ne beszéljünk róla egy ilyen bejegyzésben.

6.) Marina Abramovic: Aki átment a falon
Szeretem Marina Abramovicot, de nem volt teljes, módszeresen utánajárt képem arról korábban, hogy ki is ő, csak a nyers eredetisége kapott meg. Ez a könyv pedig róla szól, idén jelent meg, és hamar el is olvastam, hiszen arról vall, hogy ha a jugoszláv partizánokról úgy tartják, át tudnak menni a falon, akkor a két jugoszláv partizán gyermekeként Marina tényleg át tud menni bármilyen falon. A performanszművész ebben a szinte klasszikus önéletírásban azt mutatja be, hogy hogyan alakult ki az a művészeti és világnézeti program, ami mentén meghatározza magát, beszél a belgrádi egyetemi életről, ahol felfedezte, hogy az ő üzenetei a hagyományos képzőművészetnek a keretein túl van, beszél a társakról, akikkel a művészetében és az életében osztoznak, és közben tárlatszerűen körbevezet minket az életmű nagy alkotásain, és azoknak a nagy tanulságain, hogy mit tanult például az ausztrál sivatagban, mit a buddhista szerzetesek között, és mit egy amszterdami illegális lakásfoglalóval beszélgetve. Elképesztően inspiráló szöveg, szintén egy klisés lezárás, de segített felfedezni és jobban megérteni, mi is bennem ez a neoavantgárd utáni vágy, és közben egy idolt mutatott, olyat, aki úgy él, mintha a Charlie az Egy különc srác feljegyzéseiben mindig a híd előtt állna a platón, és mindig azt érezné, hogy nincsenek határai.

7.) Ali Smith: Ősz
Ali Smith mindig csodálatos, és noha, a Hogy lehetnél mindkettő egy egyértelműen kerekebb és ügyesebb regény, nekem mégis az Ősz lett a nagy Ali Smith élményem. Először is, mert ez a nő gyönyörűen ír. Versszerűen, sokkal nagyobb eszközkészletével használja a nyelvet, és közben mindenkori válsághelyzetekről vall. Az Ősz a szerző Brexitet feldolgozó sorozatának első darabja, amiben egy művészettörténész újra rátalál idős szomszédjára, akivel gyermekkorában az egyetemes műveltség legapróbb dolgairól és a gyerekkor mindennapjairól egyaránt tudott beszélgetni. Közben a főhős anyát besorsolják egy műsorba, ahol antikvitásokat és lomokat kell megkülönböztetni, a főszereplő napjai a készülő anyja, a kómában fekvő barát és a postahivatal között telik, ahol a valóra vállt bürokrácia mellett lehetetlennek tűnik elintézni egy egyszerű útlevéligénylést. És ezek a szálak valahogy, bár helyenként didaktikusan, de elképesztően gyönyörűen olvadnak össze, egy ponton sírtam is, és nem a meghatottságtól (nem is olyan részen történt), hanem attól, hogy mennyire jó és okos ez a könyv. Hát, így.

8.) T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél
Amennyire nehezen indult számomra ez a regény, annyira lett fontos, mióta olvastam. Nagyon sok dolgom van az otthonnal és az otthonossággal mint érzéssel és mint filozófiai tartalommal, és ez a regény ezzel az érzettel dolgozik egy szeretettel teli introvertált ifjúsági fantasy keretében. A történet főhőse egy középkorú, szürke nevelőotthon-ellenőr, akit egy nagyon fontos és nagyon titkos küldetésre küldenek egészen a világ végére. Az itt található árvaházban olyan gyerekek vannak, akiket nehéz csak gyerekeknek látni: egy alakváltó, egy sárkánymadár, egy gnómlány, egy ki tudja mi és egy erdei tündér mellett a még csak hatéves antikrisztus is e falak között nevelődik, Linusnak ellenőrként pedig le kell győznie mindenféle szorongását és vaskalaposságát, és jelentést kell írnia arról, hogy rendben vannak-e ezen a kis szigeten a gyerekek dolgai. Ez a könyv nagyon-nagyon-nagyon szeret engem, meg téged, meg bárkit, és bár azt gondolom, hogy lehetne belőle húzni, minden mondata ölel.

9.) Sally Rooney: Hová lettél szép világ
Nem kell eltelnie úgy ennek a posztnak, hogy ne legyen szó Sally Rooneyról, és ennek szívből tudok örülni. Merthogy mindig vannak félelmeim, amikor egy ennyire szeretett szerző új regényét várom, pláne, hogy Rooney két korábbi regénye elég hasonlóan alakult, és harmadszor unalmas lett volna, ha nem tud megújulni. De szerencsére megújult, és közben erősen ismerős is maradt, ami a legjobb kombináció, amit csak egy aranyhaltól kérhetek. Ebben a regényben ugyanabban az érzelmi sivárságban és egzisztenciális tehetetlenségben vagyunk, mint a korábbi regényekben, de a szereplők már felnőttek, kiérlelt személyiségük és világképük van, sokkal nagyobb perspektívából látnak rá ugyanarra az értelmetlenségre. Két barátnőt látunk alakuló párkapcsolat közben. Egyikük mindig is szerelmes volt a fiúba, aki mellett most, úgy tűnik, kiköt majd, másikuk vidékre száműzte magát, és egy ott megismert idegennel alakít ki kapcsolatot. Egy-egy szálon követjük a lányok történetét, majd e-mailben értekeznek arról, mi mindenről gondolkodnak mindez kapcsán, és ettől lesz eltérő dinamikája ennek a regénynek. Van ideje az olvasónak ahhoz, hogy részt vegyen a levélváltásokban, és azon át gondolkozzon családi, személyes vagy épp globális kérdésekről , és teheti mindezt a magányos levélíró őszinteségével, érzelmi sivárságával, ahogy Sally Rooneytól tanultuk. Deszerettem.

10.) Kormányos Ákos: Töredezettségmentesítés
Tudtam, hogy Ákos verseskötete jó lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire letaglóz majd a kötetnek az őszintesége. Ákos arról írt ebben a kötetben, hogy a térhasználatát mennyire meghatározza az, hogy mozgáskorlátozottként él. Hogy egyetlen lépcső, vagy rosszul megépített emelkedő is meg tudja keseríteni a mindennapokat, vagy hogy a közöny nem a legrosszabb viselkedés, amivel egy mozgáskorlátozotthoz viszonyulhat a közege. És az a legmenőbb ebben a kötetben számomra, hogy egyszerűen csak kimondja ezeket a dolgokat. Persze, szorongat olvasni, hogy hogy a fenébe lehet ilyen alkalmatlan a körülöttünk lévő világ, meg hogy miért nem építenek meg jól lifteket, rámpákat, korlátokat, de ezek azért lesznek dühítőek, mert a kötet által mutatott tükör pontos, nem vádol, nem áldozati pozícióból van, csak tudja, hogy lehetne jobban, és a versek pontosságával mindezt elmondhatóvá teszi. A kötet borítója és az illusztrációk pedig bescanelt húsdarabok, minden gesztusában a rajongója vagyok.

11.) Jász Attila – Csendes Toll: Bölénytakaró
Azzal viccelődünk egy barátommal, akivel elolvastattam ezt a könyvet, hogy ez egy elbeszélő költemény, és bár értem, hogy ez nem a világ legnagyobb vicce, valójában fura, hogy Arany János után még értelmezhető bármi ebben a műfajban, pláne, hogy valójában itt tényleg nem állunk távol a valóságtól. A szöveg abszolút a líra és az epika határán mozog valahol, egy történetet mesél el, de a poétika eszközeivel, ráadásul, mintegy metaforarendszerként a felnövés történetét egyfajta indiánná válás történetként meséli el az indiánság kellékeivel, bölénnyel, természettel, őszinteséggel, csenddel. Itt most egy olyan könyvről van szó, ami úgy került elém, hogy kötelező volt egy szemináriumon, de az első pillanattól megkapott, hogy ezek az egymást folytató, egy felnövés történetét kiadó versek elképesztően pontosak. A nyolcvanas években járunk panelben és a nyugdíjas nagyszülők kertjében, próbáljuk megérteni a szülők válását, az iskola után egyedül maradás magányát, a fiúk játékait, az első szerelmet, és közben indiánok leszünk Kelet-Európában. Két regény szól még Csendes Tollról, de ott nem szerzői alteregóként, hanem főhősként látjuk, várom, hogy olvassam őket.

12.) Misima Jukio: Élet eladó
Misima Jukio a japán szépirodalom és a XX. századi japán történelem egyik fontos alakja, és reményeim szerint bőven lesz még szó róla a blogon, mert ez volt az első olvasásom a szerzőtől, és ez elképesztően lenyűgözött. A szerző két fontos témája az öngyilkosság és a homoszexualitás, jelen kötet az előbbivel foglalkozik, a huszonéves főhőse belátja, hogy nincs értelme az életének, így akár el is adhatja azt, és felad egy hirdetést, amire jelentkeznek megbízók. Imádom az egész felvetést is, hogy ugyanaz a kérdése, mint Janne Teller Semmijének, és ugyanolyan abszurd irányokat vesz fel, és hogy közben valóban nagyon laza és vicces marad. Maffia és állami titkosszolgálati dolgok keresztezik egymást mágiával és mentális betegségekkel, ami egy szuperizgalmas nihillista szöveget teremt, úgy virágzik benne az abszurd mágikus realizmus, hogy a szerzőt tiszteletbeli kelet-európaivá kellene fogadnunk. Nem volt nagy meglepetés, azt vártam, hogy nagyon jó lesz, de nagyon örömteli, hogy ennyire jól jó lett.

Ennyit szerettem volna mára, köszönöm, hogy velem tartottatok ebben a bejegyzésben és ebben az évben. Ha szeretnétek mesélni a ti kedvenc idei olvasásotokról, szívesen olvasnék róla, remélem ti is szerencsésnek érzitek az éveteketet – legalább – az olvasások szempontjából.

Ha volt a posztban olyan gondolat, vagy könyvajánlás, ami megfogott, és megteheted, hogy támogatod a munkámat, akkor megköszönöm, hogyha megteszed a blog Donably oldalán.

A mai bejegyzéssel pedig búcsúzom ettől az évtől, és igyekszem az év elején érkezni a maradék összegzéssel és sok-sok értékeléssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

ha már az egész múlt hétvégém elment azzal, hogy a Szexoktatás (Sex Education) Netflix sorozat harmadik évadát néztem vadul, lelkesen és boldogan, úgy érzem, hogy lelkesedhetnék róla nektek is. Szóval ebben a bejegyzésben öt pontot gyűjtöttem, amiért nektek is meg kellene néznetek ezt a fantasztikus, elképesztően vicces, kedves, a Netflix sorozatokhoz képest különösen szépen fényképezett sorozatot. Nézzük:

1.) Mert ennek a sorozatnak elképesztően igaza van:

A sorozat főhőse Otis egy átlagos középiskolás srácnak tűnik. Tényleg. Egy jófej, kedves szomszéd srácnak, aki amúgy szinte mindenkivel jóban van, de senkivel nincs túlzottan jóban, kivéve a meleg lejobb barátjával, Eric-kel. Igen ám, de Otis édesanyja a környék híres szexuálpszichológusa, aki mellett Otisra is ragad ez-az, leginkább annak kapcsán, hogy hogyan kell a szexualitásról beszélni. Maeve segítségével, aki egy tipikus okos, mélyszegény vagány csaj, az iskola régi vécéjében Otis értékesíteni kezdi ezt a tudását, a kamaszok pedig tele vannak félve, szorongva feltett szexuális kérdésekkel, amik mind-mind megválaszolásra várnak. Az egész sorozat egyik állati erős üzenete, hogy beszélnünk kell a szexualitásról a fiatalokkal, nem csupán azért, mert így előzhetőek meg a tiniterhességek és a nemi betegségek, hanem egyszerűen azért, mert a szexusunk és a testünk értünk van, így az ne legyen szorongásnak a tárgya. Pont. A sorozatban szinte minden helyzet a kommunikáció hiányában válik súlyossá, és az elhallgatás építi tovább őket, és ez egyszerűen nem jó, nem egészséges, nem fenntartható. Ha egy ilyen nagy sikerű sorozat ezt a problémát sikeresen tudja tálalni már három évad óta, az már magában is fantasztikus.

2.) Mert mégis mi a francért tabusítunk bármit:

A harmadik évad talán abszurditásában is túltesz az előzőkön, de ez azért történik, mert megmutatja milyen lehet egy olyan világban, ahol kimondjuk a tabukat, amikkel mind szembesülünk valamikor. A harmadik évad kulcsszereplője talán egy buta, de nagyon szerethető lány, aki most érti meg, hogy tök oké az, hogy nem egyformák a szeméremajkai, hiszen a puncik nem egyformák, és ezen felismerés után punci formájú sütik sütésében vezeti le a korábbi évadokból származó szorongásait, ám a sok liszttől emésztési zavarai lesznek, amit ki is mond a sorozat fontosabb részein. És így vagyunk ebben a sorozatban minden tabuval. Megtudjuk, mi köze van a szexualitásnak a gyászmunkához, mi mindent jelenthet a bizalom két ember között (például, be mered-e vallani a barátodnak, hogy hiányosak az ismereteid a beöntésről), és egyáltalán, tanuljunk-e az internetről bármit is (teszem azt, például az ujjazás vélt művészetét) a szexualitásról. És akkor ezek csak egy-egy kikapott példák, amiket ez a sorozat jól vezet végig.

3.) Mert szereplőket látunk segítséget kérni:

Attól tök oké ez a sorozat, hogy a szereplői a legrosszabb pillanatokban kérnek és kapnak segítséget, anélkül, hogy megszégyenülnének ettől. Kamasz szereplőket követünk, akik már az önállóság határait keresik, és inkább a kortársaikkal beszélik meg a dolgaikat, de tudnak tanácsot kérni és adni, ha pedig nem segíthetnek, tudják, hogy kihez kell fordulni. Tök felelősek a tanárok, tök felelős Otis, felelősek az egészségügyi szakemberek és hatóságok, és ez egy olyan minta, ami fontos lehet bárki számára. Persze, a világ nem ideális a sorozaton kívül, de segítséget kérni kamaszként mégsem jelenti a világ végét, és nem baj, ha erre sok példát látunk.

4.) Mert olyan színes ez a világ, hogy csak na!

Van az UFO hívő lánytól a színesbőrű, leszbikus anyákkal élő úszóbajnokon át itt rengeteg-rengeteg szereplő, akikre a sorozat mind figyel, és akik hamar többek lesznek mint maguk a címkéik. Ezeknek a szereplőknek épp problémájuk van a lelkükkel vagy a testükkel és egyfajta fejlődésben, megoldás közben látjuk őket, ami segít mindenkit megszeretni. A felszínes menő lánytól a geek színesbőrű lányig mindenkinek vannak nagy jelenetei, mi pedig, mint valami kriminyomozó, kívülről figyeljük őket. Mind tök különbözőek, és mégis rengeteg-rengeteg féle módon kapcsolódnak, ahogy egy bármilyen gimi bármilyen tanulói, és ez tényleg szuper.

5.) Mert dől ebből a sorozatból az LMBT+ és milyen jól is teszi ezt!

Eric nem csupán egy meleg legjobb barát, de tök erős világ alakul köré. A családja nigériai származású, nem feltétlenül barátkozott még meg mindenki otthon a melegségével (a sorozat azt is tematizálja, hogy Nigériában ma halálbüntetéssel is járhat melegnek lenni). És közben elképesztően színes és vidám a srác. Aztán van a menő meleg srác, aki divatikon és aki a melegségével beépül a menő lányok köré, érkezik később egy francia diák, aki már állatira felvilágosult, az egyik srác pedig éppen a sorozatban döbben rá a saját melegségére. És akkor még nem volt szó lányok közötti kapcsolatról, amiknél a sorozat inkább a bi- vagy pánszexuális vonalat viszi, vagy a transznemű, queer szereplőkről, akik szintén fantasztikusak, és akik nagyrészt a harmadik évadban jelennek meg. És ezek az emberek nem csupán kipipálandó reprezentációs szereplők, hanem személyiségük, problémáik vannak, máshol állnak a státuszuk elfogadásával és felvállalásával, más helyzetek előtt állnak, de ha kell ők is tudnak egymástól segítséget kérni… Szóval, ez a sorozat nagyon jól teljesít reprezentációból, és ezért is elképesztően lelkesít, de az a csodálatos benne, hogy tényleg messze nem ez lelkesít (önmagában legalábbis semmiképp) a legjobban.

Ennyi lett volna mára ez a bejegyzés, holnap a terveim szerint érkezem egy alternatív fülszöveggel, addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

ma végre megnéztem a Carol című filmet, amit eddig nem láttam, mert valahogy tényleg fontos számomra, hogy ezeknél a könyveket olvassam el előbb, és most, lám, elolvastam a könyvet, meg is írtam róla a magamét, és most még jövök egy ilyen picit zavaros gondolatmorzsapartival a könyv és a film kapcsán. Szóval, tíz gondolat a Carol című filmről a regény tükrében:

1.) A film nem tudott olyan összeszedett lenni, mint a regény

Sok helyen változtat a film a regényhez képest, ami nyilván nem baj, hiszen én is írtam arról, hogy a regény többhelyütt vontatottá vált mára, mégis nagyon értékes pillanatok vesztek el a regényben. Az utazás feletti boldogság csupán néhány vágókép erejéig volt jelen, a road movie pillanatok, vagy a menekülések a magándetektív elől teljesen kimaradtak, amit egyszerűen csak sajnálok – hiszen, mint írtam az értékelésemben, a detektívesek például a kedvenc jeleneteim voltak –, de vannak olyan kihagyások, amik a film narratívájából is hiányoznak, ebből a leginkább szembeötlő példa Therese sírása a vonaton; miért történik? Miért sír pontosan?

2.) A fő kérdés Carol társadalmi szerepe lett

Miközben a könyv címszereplője Carol, a regényben Therese-t látjuk, ahogy elkezd viszonyulni ehhez a karakterhez. A film fő fókusza ebben az egészben Carol, már a könyvben nem szereplő prológus jelenettől kezdve. Miközben a regényben Carol gyermekkori barátja azért fontos, mert az egész leszbikus világot reprezentálja, addig itt tényleg teljes ellenpontja Theresének. Carol csak Therese mellett vesztheti el a társadalmi rangját, sőt, Carol a regényből nem ismert áldozatokat hoz meg a társadalmi megbecsültsége és lánya visszaszerzéséért.

3.) Egyetlen éjszakán múlt-e minden?

A regényben nagyon hosszú idő és tér maradt a magánnyomozónak, Carol lakásában is maradtak a két nő viszonyából nyomok, itt azonban minderről szó sincs, itt csupán az egyetlen waterloo-i éjszaka elég volt, hogy megpecsételődjön (elbukjon – érted…) Carol sorsa. Szerintem lélektanilag sem igazán jó ez, egyetlen hibát véteni ,úgy kézelem, hogy feldolgozhatatlan lehet, míg több hiba közül belebukni egybe, az azért más. És akkor több hely marad a detektívnek is kibontakozni, mert egyébként az a kis másik epizódja botrányosan érdektelenre sikerült.

4.) Therese változásáról szinte szó sincs

A regényben két ponton tesz Therese azért, hogy változtasson, a filmben ebből egy marad meg, amikor összepakol az utazásra, és elküldi Richardot oda, ahová való. De sem a filmben, sem a könyvben nem változik Therese jelleme attól, hogy erre az utazásra igent mond, a regény végi karakterfejlődést talán szimbolizálja a filmben, hogy a nőnek rendezettebb lesz a haja, de ezt csak a regény olvasói érthetik (rá).

5.) Therese baba maradt

És ez persze már a fent leírtakból következik. A regényben nagyon sokféleképpen ábrázolódik Threse babasága, kiszolgáltatottsága, és ez a filmben is tök ügyesen jelenik meg, nyilván a vizuális megjeleníthetőség új jeleneteket tesz lehetővé, jól elkapott pillanatokat, vágóképeket. Elmarad a tejes jelenet, de Carol kisminkeli a lányt, szinte saját képére teremti, és Therese nem válik nővé igazán a regény végén sem. A könyv ebben nagyot alkot, a filmben ez elmarad. Tényleg kár, mert a babaság ábrázolása gyönyörűen sikerült, vártam, hogy mit kezd azzal a rendező, hogy ebből egy ponton ki kell vetkőztetnie a szereplőjét.

6.) Harge szerelmes

Mivel a könyvben csak annyit tudunk meg Carolról, amennyit Therese is tud, ezért alig van szó arról, hogy mi is motiválja Harge haragját, azt a szándékot, hogy megkeserítse Carol életét. Nos, a film ezt tök ügyesen észreveszi. A férfi – nyilván tök egészséges amúgy – úgy érzi, hogy Carol a leszbikus viszonyaival őt és a szerelmét árulja el, bosszút kíván állni a nőn, és ezt ügyesen építi fel a film, kedveltem a behozott anyós jeleneteket, és szerettem, hogy Harge is jelöltebben vesz részt, amikor szerepel.

7.) Richardról alig van szó

És ha már arról beszéltünk, hogy Harge többet szerepel, akkor meg kell említeni, hogy Richard sokkal, de sokkal kevesebbet, és ez szerintem azért baj, mert így szinte elmarad a filmben a regény fontos feminista olvasata: mi az a szereplehetőség, amiből Therese kilép? Mit jelent egy férfi mellett lenni egyáltalán, aki princípiumokat vár el és uralni akarja az életed? Jó, hogy a filmben Therese azzal üti el a Richardra vonatkozó kérdéseket, hogy még azt sem tudja, hogy egy étteremben mit kérhet, de a valódi badass állítások Richard kontrasztjával tehetőek.

8.) Nincs ideje a történetnek

Miközben a regényben az utazás valóban napoknak, heteknek látszik, itt olyan, mintha egy-két éjszakáról volna szó. Ugyanez a helyzet a találkozástól-karácsonyig, és a karácsonytól az utazásig eltelt idővel. Ez a regény lassú, hagy időt arra, hogy Therese a maga tempójában ismerje fel az érzéseit, Carol pedig vérmérséklete szerint intézze a társas dolgait. A film kapkod, tudom, erről volt már szó, de ez az időkezelésben a leglátványosabb.

9.) Az ötvenes évek regénye filmként visszanézve már szexualizáltabb

És ezzel már közeledünk is a végéhez, szinte utolsó kritikai megjegyzés. A filmben látható Rooney Mara mellbimbói, és bár tök ízléses felvételek vannak, az ábrázolás egészen szexualizált, a ma megszokotthoz képest persze még mindig visszafogott. De az ötvenes évek regénye nem mert ennyire sem nyílt lenni, és izgalmas volt, hogy a 2015-ös feldolgozás megidézi ezt a visszafogottságot, de ez a megidézés már szexualizáltabb a visszafogottságában is. Vágom, hogy ebben a bekezdésben tök önismétlő vagyok, de félek, hogy nem vagyok érthető, és hogy csak olyan nektek, mintha össze-vissza beszélnék. (-.-’)

10.) Én tök másként csináltam volna

Én is Cate Blanchettet kértem volna fel a főszerepre, de mivel tudom, hogy csodás színésznő, sokkal-sokkal-sokkal többet játszana nálam. Mármint értem ezalatt azt, hogy helyzetekben tovább maradna, és jobban rámennék Carol lelkére, meg ha már itt tartunk Therese lelkére. Nem érzem, hogy ez a film nagyon felfogta volna azt, hogy a regény a nagy ötvenes évek díszletek között igazából lélekben zajlik, talán ezt kompenzálják a sűrű jelenetek, de nem érzem ezt szerencsésnek. Az én Carolom lassú volna, Carol itt is odaégetné a tejet, mert Carol tényleg olyan, aki odaégeti, és sokat néznék az utat. Jó lenne.

Szóval így. Nyilván tudjátok, hogy nem igazán értek a filmekhez, nem is szoktam egy nagy kerek bejegyzést csinálni könyvek filmadaptációja kapcsán (lsd. a Love, Simon – még mindig nem vagyok hajlandó leírni a magyar címét, vagy a Szólíts a neveden esetét), de ezek így mind eszembe jutottak a film kapcsán, amire jobban vártam, mint amennyire azt gondolom, hogy érdemes volt, utólag örülök is talán, hogy nem moziban néztem, bár 18 évesen, kezdő nyíltan vállalt melegként biztosan más lett volna azért. Mindenesetre erre a bejegyzésre ennyi lettem volna, holnap érkezem egy kibeszélőssel, de addig se feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

mind ismeritek a történetet, amikor a teremés hatodik napjának estéjén Gabriel figyelmeztető szózatot intéz az Istenhez arról, hogy tök rendben van, hogy a hetedik napon meg kíván pihenni, hiszen sokat dolgozott a világ teremtésén, de előtte: „Isten, ments!”. Na, hát nekem nem volt ilyen előrelátó arkangyalom, így a bejegyzés, amit most olvastok, a második a sorban a 2020 tíz kedvenc olvasmányáról szólók közül, és bízom benne, hogy tudok majd másodszor is olyan sziporkázó lenni, mint ahogy először sikerült. Én megpróbálom, ti pedig olvassátok az eredményt. A tíz kedvenc olvasmányom tavalyról, az olvasásuk sorrendjében:

Charlie Jane Anders: Minden madár az égen
Tudom, hogy az elsőhöz hasonlóan ebben a bejegyzésben hemzsegni fognak azok a kifejezések, hogy zseniális, meg fantasztikus, de hát ez mégiscsak egy kedvenc könyveket tartalmazó lista, amiben olyan zseniális könyvekről kell beszélnem, mint a Minden madár az égen. A romantikus történetként kiadott könyv nem áll kimondottan jól a moly.hu értékeléseiben, és ennek baromi egyszerű oka van, ez nem egy romantikus könyv, hanem egy zseniális disztópia, ami a sci-fi és a fantasy sajátos jegyeit is hordozza. A főszereplő fiút és lányt különc, az iskolában is mindig egyedül ülő kamaszként ismerjük meg. A fiú a szobájában azon ügyködik, hogy létre hozza az első tökéletes mesterséges intelligenciát, a lány pedig igyekszik megismerkedni a saját kitörni készülő boszorkányságával. A regény további részében tanúi lehetünk annak, ahogy felnőttként ez a két egymástól elsodort lélek a világvége idején a földi létezés utolsó napjaira készül, és ez a készülés már magában akkora ökológiai és ökofeminista állításokat tesz, amik alatt beszakad az asztal. És akkor még egy szóval sem említettem, hogy ez a könyv tele van szeretettel, állati bájos, vicces, kedves, és egyszerűen csodálatos. A mindenttudó író olyan háttérelemeket épített a szöveg mögé, amiknél oldalanként fogtam a fejem, hogy mennyire iszonyúan csodálatosan random, és hogy valójában mennyire viccesen elemeire bontott ez a világ, és mennyire óriási öröm, hogy több év megveszem-nem veszem meg baromkodás után végre megvettem és azonnal elolvastam. A könyv olvasása közben kétoldalanként jegyeztem meg a szobatársamnak, hogy ez a könyv zseniális, és ezt a könyvet igazából nekem írták, és a tény, hogy a srác még mindig a szobatársam, már külön ódát érdemelne.

Anthony Burgess: Gépnarancs
Ez meg egy kötelező darab volt, amiről mindig tudtam, hogy el fogom olvasni, de csak idén került rá sor. Minden barátom, ismerősöm nagyon lelkesen ajánlotta, és láthatóan az anarchista, punk mozgalom egyik alapszövege, ami széles körben vált ismerté, hiszen az emberi szabadság végletes megéléséről szól. A főszereplő egy kamasz kis tolvajbanda vezetője a hidegháborús Amerikába, ahol a fiatal főhős úgy érzi, nem lehetnek következményei a tetteinek, hiszen azokat senki nem kérheti számon, ő inkább az adott pillanatban él. Az első nagyobb rablásuknál őt mégis fülön csípik, a börtönben kap egy lehetőséget, hamarosan szabadulhat, ha részt vesz egy bűnmegelőzési programban, amely a tudatot rendkívül erőszakosan módosítja. A szöveg azáltal vált alapművé, hogy az akaratot, mint, ha tetszik, istentől kapott jogot veszi el a főhősétől, akivel vitathatatlanul empátiát érzünk, bűnöző volta, taszítóan közösségellenes viselkedése ellenére. Ha az egyén bármilyen jobb helyzetben lett volna, nyilvánvaló lett volna az empátiánk, de a főhős esetében ezzel dolgunk van, és ettől lesz ez egy nagyon felszabadító szöveg. Sokat fogok még rajta gondolkozni.

William Shakespeare: Hamlet
Nagyon hülye érzés, hogy a Hamlet benne van ebbe a felsorolásba, mert ha azt mondja valaki, hogy a Hamlet az egyik legnagyobb világirodalmi tapasztalata, akkor azért felvonjuk a szemöldökünket és mosolygunk egyet. Hogy aranyos. Olvasta a Hamletet, de azért butácska. Nos, bízom benne, hogy velem nem ez van, de akár gondolhatjátok rólam is ezt. Sokadjára olvastam újra a Hamletet, most épp Nádasdy fordítását olvastam, a friss olvasás után pedig végre vettem belőle saját példányt is. Hamlet a fejemben régen egy kamasz srác volt, aki utálja a felnőtteket, utál felelősséget vállalni, és ebben neki tök igaza is van, mert a felnőttek nem az igazságot képviselik, hanem magukat. Nos, a Hamlet képem nő velem. Most épp felnő, de nem tudja mit tegyen. Elképzelése sincs, hogy hihet-e egyáltalán a kóborló szellemnek, és hogy mit tegyen anyjával, aki vagy áldozata vagy elkövetője az öreg Hamlet halálának, de míg bizonyítékokat keres, lassan mindent felőröl maga körül, és a halogatásával mindenkit elveszt. Valahogy így van ez a történet most a fejemben, és úgy érzem, megért engem ez a Shakespeare nevű csávó 500 évvel korábban.

Cara Delevinge – Rowan Coleman: Mirror, mirror
Nem tudom, hogy mivel indokoljam meg igazán, hogy miért van itt ez a könyv. Egy ifjúsági regény, ifjúsági klisékkel. Szinte tök idegen, ifjúsági regényekből jól megszokott karakterű osztálytársak alakítanak egy zenekart, amelyiknek a hangzása az egyből valami nagyon ütős lesz, és ők a suli legmenőbb zenekarává vállnak. Amiben talán más, hogy a zenekar megalakulását követő első évben járunk, amikor elkezdődik a regény, de ez sem rendkívüli. A szöveg talán attól működik, hogy nagyon jól választott narrátort, és talán attól is, hogy nagyon hitelesen írja le a szereplők különböző, de mégis összeérő idegenségét. Szerettem ezt a könyvet, mert ezt az idegenséget tudtam kötni ahhoz, amit a kamaszságról izomból gondolok, szerettem, mert tényleg elhittem, hogy ezek a karakterek képesek arra, hogy otthonra találjanak egy ilyen zenekari helyzetben, és bírtam, hogy egy bivalyerős LMBT+ csavar volt a történetben, amiről nem lehet írni, mert állati gusztustalan dolog volna elspoilerezni, így én sem tettem, amikor bejegyzést írtam róla.

Erwin Mortier: Dadogó dalok könyve
A dologhoz hozzátartozik, hogy a nagymamám tavalyelőtt tavasszal halt meg, és elég rossz volt az egészségügyi állapota, így nem az Alzheimer-kór vitte el, de szenvedett benne. A nővéremmel nagyon sokat beszélgettünk még a mama életében is arról, hogy milyen állapotban van, illetve, hogy mi milyen kis pillanatokat vettünk észre, amikor már nem volt velünk, vagy amikor másként mesélt el valamit, mégis, azt tudjuk mondani, hogy a története feldolgozatlan volt bennünk, amikor meghalt, intézkednünk kellett és továbbélni. A nyáron mindketten elolvastuk ezt a könyvet, amit a szerző szépen és líraian az édesanyja leépüléséről írt, jó kapaszkodókat adott, szavakat, ismerős érzéseket, a mi félelmünket és tehetetlenségünket. Jó volt olvasni erről, és jó volt, hogy tényleg művészetté, esztétikai minőségű versszerű szövegekké sűrítette mindezt a tapasztalator.

Rafael Pinedo: Plop
A Plop egy durván jó könyv. Egy apokalipszis utáni világban játszódik, ahol a mi életünk romjain elkezd egy új civilizáció működni, de ez az újfajta működés egészen újraírja azt, amit mi a működésről gondolunk. Ebben a civilizációban nincsen kötődés emberek, akár szülők és gyermekek között, sőt, a csoportok a túlélés mentén sem igazán működnek. A törzseket csupán a kezdetleges, és kifejezetten szexuális jellegű rítusaik és tabuik kötik össze, és szinte ennyi is, ami az olvasót a civilizációra emlékezteti. A rendkívül szikár nyelvű kisregény főhőse Plop, akit az anyja a sárba pottyantott és magára hagyott születésekor, de a törzs legidősebb tagja és az olvasás egyetlen birtokosa magához veszi. Plop története azért állati izgalmas, mert egyszerre él a törzsben, és egyszerre át is látja a törzs működési mechanizmusait, maga is játszmázik, megkísérti a törzs társadalmi hierarchiáját, míg ő kerül vezető pozícióba, és noha átlát a rítusokon, mégis a saját hatalmának a csapdájába sétál. Fontos szöveg, amitől sokkal nyitottabb lettem én is a rítusok fontosságára (ezt már most tök jól használom a tudományos munkámban), és ami ráébreszt a kultúra állati mélyen gyökerező voltára (erről meg a barátaimmal beszélek rengeteget azóta).

Biró Krisztián: Eldorádó ostroma
Bocsánatot kérek minden barátomtól és ellenségemtől, hogy mindig ezt a könyvet dicsérem (már nekem is kínos, és ez volt az utolsó), de ez a könyv a legjobb dolog, ami bepottyanhatott a fiatal kortárs irodalmi életbe, hiszen az állati feszes és pontos versek ugyanazokat a kérdéseket tematizálják, mint amit a friss elsőkötetesek (városba kerülés, identitásválság, szülők…), de ez a kötet nagyon erősen csinálja ezt. A könyvről ebben a megközelítésben egészen hosszan recenzáltam a Tiszatáj online-on, kattinst oda, ha még nem győztelek volna meg eddig.

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk
Szóval ha 2020-as olvasmányélményről kell gondolkoznom majd, akkor erre a könyvre fogok emlékezni. Mert ez a könyv rettenetesen betalált. Erről a könyvről írtam már nagy hangvételű kritikát, ami idén majd megjelenik egy folyóiratban, tervezem tanulmányt is írni belőle, és most úgy néz ki, hogy a kötetem egyik mottója is egy ebből való idézet lesz. Ocean Vuong a 30 éves vietnami származású amerikai szerző a regényében egy levelet ír az anyjának, amit az anyja nem tudna elolvasni, mivel bevándorlóként sosem tanult meg angolul. Ocean ebben a regényben számot vet a családja által hordozott, továbbhagyományozott traumákkal, mintákkal. Saját gyermekkorán keresztül nagyanyja és anyja történetét látja megelevenedni, akiknek a tehetetlenségét gyermekkora óta szégyelli, ebből a családból rántja ki kamaszkorában a szerelem, amit egy dohánytermesztő fia iránt érez, valamint később a felsőoktatás is egy ilyen kiemelő tényezővé válik. Ő angol irodalmat tanul, mindez a regény első oldalaitól egy tiszta helyzet, a saját életében is irodalmi mintákat, egyéb metaforákat, hasonlóságokat keres. A regény abban van állati közel hozzám, hogy szélsőségesen idegen ez a szöveg midentől, és nagyon elemi módon ragadja meg az értelmezői, lejegyzői távolságban lévő otthontalanságot. Nem egy problémák megoldása után, azok lezártságából, hanem az elsőgenerációs értelmiségi pályakezdés válságainak közepéről mesél, és ez nagyon-nagyon jó, élő dolog. Lesz még bőven róla szó a blogon.

James Baldwin: Ha a Beale utca mesélni tudna
Ez a könyv nagyon szép. Ez az első dolog, amit el kell mondanom róla. A fekete társadalomról szól, a történet egy fiú körül zajlik, akit a rendőrség ártatlanul vádolt meg nemi erőszak elkövetésével. Amellett, hogy ez persze egy újabb hasonló történet, nagyon különbözik attól az elbeszélésmódtól, ahogy ezeket a történeteket el szokták mesélni. Ez a könyv tele van szeretettel és hittel. A történetet elmesélő lány, a főhős szerelme egy pillanatig nem kételkedik a barátja ártatlanságában, nem inog meg harcolni és nem inog meg remélni, a családja pedig mindenben támogatja őket. Ez a történet iszonyúan békés, szép, és elképesztően szépen beszél a család verhetetlenségéről. Szintén egy olyan szöveg, amit már régóta figyelgettem, de csak most szereztem be és olvastam el. Örülök, hogy megtörtént velem.

Olga Tokarczuk: Őskor és más idők
Olga Tokarczuk olyan bölcsen ír, hogy meghalok belé. A Nobel-díjas író a mágikus realizmus és a kelet-európai abszurdot használva ír ökológiai, társadalomlélektani dolgokról, és a szövegei megvilágítóbbak és igényesebbek, mint bármi, amit valaha olvastam. Ebben a regényében az Őskor nevű kis lengyel faluban járunk, ahol az idő ugyan halad, és a szereplők is részt vesznek a világtörténelemben, hiszen a könyv elején az apa a háborúból érkezik meg, a könyv történetében bevonulnak a német majd az orosz seregek a faluba, mégis minden egy egészen más időszámítás szerint működik. A szöveg 2-10 oldalas kis fejezetekre, időkre tagolódik, ahol a Szűzanya oltáron és gombákon keresztül az összes szereplőig mindenki megkapja a maga idejét. A történet azzal a kelet-európai tapasztalattal játszik, hogy itt mindent meg lehet szokni, bármi is történik a világban, az nem lep meg minket, ugyanakkor egy pillanatig sem sajnáltatja a szereplőket. Az egyszerű emberek csak élnek a saját világuk szerint. A boszorkány lánya tanítja a fiatal fiút, a Szűz Anya figyel a kutyára, a magára hagyott vénasszony kiabál a teliholddal, az idő pedig mindig megy tovább. Decemberben olvastam, és mindent akarok Tokarczuktól eztán, mert a keze alól bármi az épülésemet fogja szolgálni.

Noshát, ennyi lett volna ez a jó hosszú bejegyzés, bízom benne, hogy mindenki talált valami kedvére valót közte. Ha van kedvetek, írjátok meg, mi volt a ti kedvenc könyvetek tavaly, vagy arról is írjatok, ha olvastátok már valamelyiket ezek közül.

Hamarosan érkezem egy régi visszatérő bejegyzéstípussal, értékeléssel is adós vagyok még rengeteggel, meglátjuk, mennyire leszek állati ügyes. Mindenesetre semmiképp ne feledjétek:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió

Sziasztok,

a mai egy nagyon különleges nap, bár kevesen tudják, hogy miért is: február 14-e ugyanis már évek óta a Nemzetközi könyvajándék nap, és hogy ez pont Valentin-napra esik. Nos, van ilyen. És ehhez muszáj is alkalmazkodni, akár úgy, ahogy ez a bejegyzés is próbálkozik. Könyvek, szerelem, idézetek, amik kedvesek, elmosolyodunk rajtuk, eszünkbe jut valaki, akár el is küldjük neki… Szóval erre számíthattok a mai bejegyzésben, kezdjük is!

Szóval kezdetben van az, hogy minden róla szól, és rólunk. És ez tök rendben van így. Ettől vagyunk szerelmesek.

Az a vicces, hogy ha valaki akár két percen át megfigyel engem ezen az órán, világosan látja, mi zajlik itt. Áttehetem a cselekményt egy alternatív univerzumba, vagy játszódhat mindez a SkyTron -1 bolygón, a szereplők neve pedig lehet Steve és Bucky, lehetnek szuperképességeink is meg minden, akkor is nyilvánvaló lenne, hogy miről is szól ez a regény.

Christina Lauren:
Autoboyography – Egy fiús könyv
(értékelés itt)

Azért jó a szerelem, mert az összes baromsága mellett is ennyire nyilvánvaló, egyszerű, hogy mind megérthessük.

Eva nem bírta látni a fájdalmat. Leült a még mindig síró Idgie mellé: – Édes aranyom, nem tudom, ki miatt rísz, de nem is érdekes, mer’ úgyis hamarosan kigyógyulsz. Nyugi… csak arra van szükséged, hogy valaki szeressen… minden rendbe jön… Eva itt lesz veled… – És lekapcsolta a lámpát.
Eva sok mindent nem tudott, de a szerelemről tudott mindent.

Fannie Flagg:
Sült zöld paradicsom
(értékelés itt)

Elvileg a szerelemből tanulni is lehet. Például magunkról. Azt mondják nehéz anyag, de hasznos.

Megszerettetted velem önmagamat, azt az önmagamat, akivé melletted válok.

André Aciman:
Szólíts a neveden
(értékelés itt)

Azt hiszem mindannyiunknak elég sajátosak az esetei. És akármit mond Schobert Norbi, a fiúk sem mindig a másik külsejét kívánják meg… Hanem a ciki történeteiket, akár pont a Valentin-napiakat.

Ne aggódj, Jacques. Csakis akkor gondolok a szexre, ha olyasvalakiről van szó, aki Valentin-napon a nyolcadikos barátnője elől a mosdóba menekül, falja az Oreót, és különösen depis, egyben csodás zenét hallgat, viszont sosem hord bandapólót. Azt hiszem, speciális típus az esetem. (Nem viccelek.)

Becky Albertalli:
Simon és a homo sapiens-lobbi
(értékelés itt)

Vagy mert olyan szexi, miközben…

Arra gondoltam ebben a pillanatban, hogy senki nem tud olyan ellenálhatatlan érzékiséggel fikuszt locsolni, mint ő.

Völgyi Anna:
Vigyázhatnál a szádra, Laurám!
(Most olvasom, értékelés hamarosan)

Párja a cipőnknek van, partnerünk meg nekünk, akik fogják a biztosítókötelet, hogy mi tudjunk szállni

Mert nem tudod, milyen gyorsan futsz, milyen keményen dolgozol, milyen kimerült vagy, míg valaki mögéd nem áll, és azt nem mondja: „Oké, hátraeshetsz, elkaplak.”

Taylor Jenkins Reid:
Evelyn hét férje
(értékelés itt)

A szerelem kis dolgokat is jelent. Mindennapokat.

A szerelem arról szól, hogy kiviszed a kibaszott kutyát sétálni, hogy a párod kicsit tovább alhasson,együtt csináltok adóbevallást, és nem neheztelsz, ha rád jut a vécépucolás. Arról szól, hogy szövetségesek vagytok.

Andrew Sean Greer:
Arthur Less
(értékelés itt)

Sokat gondolkodtam rajta, hogy ezt az idézetet betegyem-e a mai bejegyzésbe. De bent kell lennie, mert fontos, és itt a végén, hogy még egyszer végig gondoljuk, mennyire hálásak lehetünk azért, hogy megtapasztaljuk, milyen csodálatos is szeretni valakit, még akkor is, ha a szerelmet úgy általában (akár ilyen posztokban is) hajlamosak vagyunk túlértékelni… Azért a szerelem, az mégiscsak klassz dolog.

Nevet. Voltál már szerelmes? – kérdezi.
Ránézek, forgatom a szemem, és rögtön azt kívánom, bár ne tettem volna.
Én nem. – mondja. Pedig szerettem volna.
Túlértékelik – mondom, és betömök egy kekszet a számba. Megszállottan eszem a beálló csendben, tömök és rágok, mert tudom, hogy rosszat tettem.
Ne csináld ezt velem! – szólal meg.
Mit ne csináljak? – kérdezem.
Ne tégy úgy, mintha a dolgok semmik lennének. Azok a dolgok, amiket már nem élhetek meg. Ez olyan béna. Sajnállak, ha úgy gondolod, hogy túlértékelik. Én kurvára lubickoltam volna benne.

Sarah Winman:
Bádogember
(értékelés itt)

Ennyi lettem volna mára, én nagyon élveztem ezeket az idézeteket gyűjteni, mert szeretettel teli könyvekből vannak, amiket jó néha feleleveníteni és kiporolni. Szépen beszélnek. Szeretettel, és szerelemmel, amiket jó érezni. Szóval boldog Valentin-napot kívánok nektek, esetleg adjatok vagy kapjatok könyvet, vagy lepjétek meg magatokat egy jó esti olvasmánnyal, és ha úgy gondoljátok, hozzászólásban folytassátok a sort. 🙂

Igyekszem érkezni hamarosan a következő értékeléssel, ha nem szeretnél róla lemaradni, kattints a jobb felső sarokban található követés gombra, ha háttértartalmak érdekelnek, keress bátran facebookon, ha pedig az érdekel, ki áll a blog mögött, az instagram vagy a friss twitter oldalam is elérhető. 🙂

A következő bejegyzésig pedig, végül semmiképp ne feledd:

Könyvekkel a szivárványig!

Szilvió